2009. szeptember 30.


A SZENTATYA CSEHORSZÁGI ÚTJÁNAK ÜZENETE
A BENEDEKI REFORM A BENEDEKI MÓDSZEREKKEL

Szeptember 26-a és 28-a között a Szentatya a közeli Csehországba látogatott, amely egyrészt a történelmi múlt ezer szálával kötődik Magyarországhoz, másrészt egyházi helyzete is sokban hasonló a miénkhez. Az út egyes állomásairól a Magyar Kurír folyamatosan tudósított, a különböző alkalmak során elhangzott pápai beszédekből pedig a Vatikáni Figyelő közölt részleteket vasárnap, hétfőn és kedden, majd szerdán összefoglaló értékelést adott az utazásról. A néhány napos apostoli látogatás azonban nemcsak a fontos és tartalmas verbális üzenetek miatt érdemel figyelmet, hanem amiatt is, amit XVI. Benedek pápa nem-verbális gesztusokkal azok mellett és mögött sugallt, továbbá ahogyan beágyazta azokat a cseh kultúrába. Erre a szempontra a külföldi beszámolók érthetően kevésbé érzékenyek, a helyi fogadtatás ugyanakkor a kívülállók számára a nyelvi akadályok miatt nehezen megismerhető. Ezt tárta fel — nagy szerencsénkre — egy cseh olvasó az egyik legismertebb katolikus blogger, az amerikai John T. Zuhlsdorf atya (alias „Father Z”) honlapján egy angol nyelvű levélben, amelynek magyar fordítását az alábbiakban közöljük, kiegészítve a tartalomhoz illő képekkel (források: a cseh egyházi és világi sajtó, ill. a Getty és a Reuters hírügynökség) és néhány rövid videó-felvétellel, amelyeket a megfelelő helyeken belinkeltünk. Hangsúlyozni kell, hogy szubjektív hangvételű — s az eredetiben időnként nyelvileg sem teljesen kifogástalan — szövegről van szó, ami viszont nem csökkenti a hitelességét, sőt talán még jobban kiemeli az üzenet lényegét, azt a hatást, amelyet a cseh katolikusokra gyakorolt.

* * *

Csehországból írok és meglehetősen zavar, hogy a pápa látogatására az angol [nyelvű] blogok olyan negatívan reagáltak — vagy nem is reagáltak egyáltalán… Pedig a valóságban fantasztikus volt!

Sok szimbolikus jelentőségű dolog volt benne, amelyet a külföldiek nem értenek. Például: Az első hely, amelyet (saját kérésére) felkeresett, a Győzedelmes Miasszonyunk temploma volt, maga a templom — az ország rekatolizálásának szimbóluma. 1620-ban a katolikusok legyőzték a protestánsokat, és Prágában éppen ez a templom kapta a „Győzedelmes” nevet. A kármelita generális,
P. Dominicus a Iesu Maria talált egy Szűz Mária-képet Dél-Csehországban, amelynek a protestánsok kitörölték a szemét a kis Jézuséval együtt — ő erre magával vitte a képet és a fehérhegyi csata előtt megmutatta a katolikus tábornokoknak, majd támadásra buzdította őket és megígérte, hogy Isten mellettük fog állni. Ők megfogadták a tanácsot, megnyerték a csatát, a templom pedig később a kármelitáké lett. (A kép, amelyet P. Dominik talált, a XIX. századig a római S. Maria della Vittoria templomban volt látható.) Csehország katolikus királya, II. Ferdinánd császár megbüntette a protestáns lázadókat (akik kirobbantották a harmincéves háborút), és elűzte őket az országból.

Amikor 1918-ban szétesett a Habsburg-birodalom, a cseh köztársasági politikusok el akartak határolódni a múlttól és megalkották a cseh huszita egyházat. Az emberek többsége katolikus maradt, viszont a „politikailag korrekt” történetírás az iskolákban ezt sulykolta: „Mi egy huszita ország vagyunk, a történelmünk során a katolikusok voltak a gonoszok.” Még ma is ezt az agymosást folytatják az iskolákban, bár a legtöbb istenhívő katolikus — a protestánsok nagyon kevesen vannak.

Rendkívül bátor tett volt XVI. Benedektől, hogy ezt a templomot választotta, amely maga a szimbólum...

A cseh egyház belső helyzete a következő: A II. Vatikáni Zsinat után a kommunizmus miatt megkímélt minket a Zsinat „Szelleme”. Ha valaki a kommunizmus ellen küzd, nincs ideje a Zsinat „Szellemére”. Ez csak az 1989-es forradalom után érkezett meg. Az akkori püspökeink közül egyesek rosszak voltak, mások gyengék, és mindegyik félt Vlk (= Farkas) bíborostól — amint mondják: episcopus episcopo Lupus [= püspök püspöknek Farkasa]. Láttam, ahogy az 1990-es években a „Szellem” miatt tönkretették a legszebb templomokat, s ma is folyamatosan teszik tönkre őket. Művészettörténet-professzorom egyszer azzal vigasztalt minket, diákokat: „Ne sírjatok; azok a papok, akik mindezért felelősek, a pokolra fognak jutni.” Képzelje csak el Nyugat-Európát az 1970-es években, és képet alkothat magának arról a helyzetről, amely manapság a Cseh Köztársaságban uralkodik. A sztár-papok (természetesen mind liberális) kinevetik a hagyományos katolikus stílusú imádkozást és meggyőződést...

És akkor jön a pápa és elmegy a Győzedelmes Miasszonyunk templomába, a katolikus templomba, és koronát ajándékoz a Prágai Kisdednek. Tehetne-e nagyobb gesztust a hagyományhű katolikusok érdekében? Egy értelmiségi, amint koronát ajándékoz egy régi csodatevő babának. Aztán találkozik a papokkal és az apácákkal a székesegyházban. Vajon beszédet intéz hozzájuk, értekezik valamiről? Nem, mindössze velük együtt imádkozik. A vesperást, latinul, szép zenével. (És persze az összes cseh apáca úgy is van öltözve, mint az apácák.) Szavak nélkül adja tudtunkra: Ez az, amit nektek is tennetek kell, ez a ti munkátok — imádkozni.


Azután megérkezik a morvaországi Brnóba. 120.000 ember jön el a misére, amely szintén latin nyelvű. Semmi nagy koncelebráció, a 40 püspök láthatatlanul van elhelyezve valahol, egyedül a helyi főpásztor koncelebrál (Vlk sem látszik sehol). A pápa a mise után azt mondja az embereknek: „Vigyázzatok katolikus hagyományotokra, amelyet örökségül kaptatok…” Aztán a hostýni Miasszonyunkról beszél (aki 1241-ben megóvta a morvákat a tatároktól). Tiszteli őt, ahogy mi is mindig tettük.


Mindez éppen az ellenkezője annak, amit mindig is hallottunk Vlkől és a tévés papoktól. Megkaptuk a pápa abszolút támogatását mindahhoz, amiben mindig is hittünk és amit néhány püspök megpróbált elvenni tőlünk.

Alig fél évvel ezelőtt Vlk az ausztriaihoz hasonló össznépi lázadással fenyegette meg a Vatikánt, amiért nem engedték meg neki, hogy maga jelölje ki az utódját Prágában. (A saját blogján ír erről: www.kardinal.cz — csak éppen cseh nyelven.) Most azonban, amíg a látogatás alatt az élő közvetítést figyeltük, úgy tűnt, mintha a cseh püspökök felfogták volna az üzenetet — úgy tűnt, mintha végre megértették volna, hogy megváltoztak az idők és a „Szellem” már nem népszerű többé. Őszintén remélem, hogy ez tartós marad, és remélem, hogy a derék nunciusnak sikerül egy jó érseket találnia Prágába még az idén, dacára az ellenállásnak.

A derék nuncius ezt mondta a pápalátogatás előtt: „Európa-szerte ennek az országnak vannak a legszebb barokk emlékei, mivel a templomokat akkor építették, amikor az Egyház győzedelmes volt. A templomok «mosolyognak». Maga a táj is kereszténynek tűnik. Nemcsak a számos templom miatt, hanem mert valami több van benne, valami sajátos keresztény jelleg a múltból, amely még ma is él és amelyet meg kell őrizni.”

Jól ráérzett a nuncius, és a pápa is tudja. Bajorországból származik, és érti a dolgot...

A látogatás politikai szempontból is sikeres volt. Az általában elég arrogáns cseh elnök mintha megváltozott volna. Senki sem tiltakozott, még akkor sem, amikor a pápa arra emlékeztetett minket, hogyan viszonyult Szent Vencel a szomszédos országokhoz — a külföldiek ezt megint nem értik, de: Szent Vencel nem akart háborút Németországgal, inkább alávetette magát a német császárnak és adót fizetett neki. Nemrég azonban a csehek összevesztek a Szudéta-németekkel a vagyon miatt, amelyet az utolsó háború után koboztak el tőlük... Nagyon bátor dolog volt XVI. Benedektől, hogy megemlítette ezt —


Minden alkalommal egy-egy aknára lépett, mégis nagyon bátor volt, és büszkén mondhatom (egyelőre), hogy jól fogadták, mind a politikusok, mind pedig a püspökök. (A normális katolikusok persze rajonganak érte.)

Elnézést ezért a hosszú levélért, de nagyon jónak tartom az Ön
[= John T. Zuhlsdorf atya] írásait, és csak jelezni szerettem volna, hogy ebben a látogatásban sokkal több minden volt, mint amit a külföldi szemek észrevehetnek benne. Diadalút volt az egész!

* * *

A cseh olvasó élménybeszámolója sok érdekes megállapítást tartalmaz, amelyek haszonnal lennének összevethetők a katolikus hit és liturgia magyarországi állapotaival, ezt azonban most nem fogjuk elvégezni. Elégedjünk meg azzal, hogy sikerült a csehországi pápalátogatás üzenetének egy olyan — mélyebb — rétegéhez hozzáférnünk, amely joggal serkenti a magyar katolikus híveket is nagy örömre és további erős bizakodásra. A Szentatya nekünk is azt üzeni: „Vigyázzatok katolikus hagyományotokra, amelyet örökségül kaptatok!” Szemben a hamis — és a pápa által is elutasított — zsinati szellemmel, amely sokak szívében ideológiává kövült és avult, a Szentlélek ott fúj, ahol akar. Reméljük, hogy nemsokára a magyar egyházat is megújítja.

R.Z.

2009. szeptember 29.


AZ ANGYALOKKAL ÉNEKELNI I.

Az alábbi teológiai gondolatokat egy, a marienbergi bencés apátság (Vinschgau, Dél-Tirol) „Angyalkriptájában”, a „Gregorián ének az Alpok szívében” című tanulmányút keretében bemutatott, énekes szentmise után, 2008. július 29-én fogalmazta meg Ft. Robert A. Skeris, a Ward Központ igazgatója (B.T. Rome School of Music, The Catholic University of America, Washington DC).

Qui puro corde inter homines psallit
etiam sursum CUM ANGELIS CANERE videatur.
Cassiodorus, Expositio in Ps 137/1
CCL 98 (1958) Adriaen

Benedicite Domino, omnes angeli eius,
potentes virtute, facientes verbum illius,
ad audiendam vocem sermonum eius!
Benedicite Domino, omnes virtutes eius,
Ministri eius, qui facitis voluntatem eius!
Benedicite Domino, omnia opera eius,
in omni loco dominationis eius!
Benedic, anima mea, Domino!

„Áldjátok az Urat, minden angyalok,
ti erővel hatalmasok, kik teljesítitek szavát,
mihelyt meghalljátok beszédének hangját!
Áldjátok az Urat, minden seregei,
ti szolgái, kik az ő akaratát cselekszitek!
Áldjátok az Urat, minden művei,
az ő uralkodásának minden helyén,
áldjad, én lelkem, az Urat!”

Szívünkben és fülünkben még visszhangoznak a 102. zsoltár utolsó versei, amelyeknek éneklésével kifejeztük hálánkat Isten korlátlan jóságáért a konventmisén, és elbúcsúztunk az angyali lényektől, akiket olyan életszerűen jelenítenek meg a freskók a Szent Szűz apátságának ősi kriptájában.
Őszinte és hite alapján meggyőződéses derűlátó, aki ezt az éneket énekli, olyasvalaki, aki tudatában van az emberi gyarlóságnak és mégis hisz az isteni szeretet erejében, amely fölülmúl minden nehézséget. Az ő eszméi fölébe emelkednek a csupán esetleges és múlandó dolgok világának, egészen az örökérvényű dolgokig. Ezért magunkévá tehetjük őket mi, ezen a napon is.

Benedicite Domino, omnes angeli eius …
ad audiendam vocem sermonum eius.
„Áldjátok az Urat, minden angyalok …
mihelyt meghalljátok beszédének hangját!”
Ti tiszta, éneklő lelkek,
kik kezdete, mintája és célja vagytok
a mi liturgikus-zenei szolgálatunknak,
engedjétek, hogy újra megértsük
a musica sacra jelentését és nemességét,
fölismervén a ti természeteteket.
Benedicite Domino, omnes virtutes eius,
ministri eius, qui facitis voluntatem eius.
„Áldjátok az Urat, minden seregei,
ti szolgái, kik az ő akaratát cselekszitek!”
A mai szentmise után
szóljon ez a felszólítás mindazokhoz,
akik Isten akarata szerint
életük munkáját a musica sacra-nak szentelték:
a képzett egyházzenészekhez, a zeneszerzőkhöz,
kutatókhoz, tanárokhoz és karmesterekhez,
kórusvezetőkhöz és orgonistákhoz,
de énekeseink egész seregéhez is.
Benedicite Domino, omnia opera eius,
in omni loco dominationis eius.
„Áldjátok az Urat, minden művei,
az ő uralkodásának minden helyén.”
Az ő hatalmának és kegyelmének nagy művei között
csodálatunkat ma irányítsuk hálaadásban
mindenek fölött azon művek felé, melyeket becsülnek
hívők és nem hívők egyaránt
mint az egyházzene csodáit.
„Áldjátok az Urat, minden angyalok, minden seregei, minden művei!”
Benedicite Domino, omnes angeli eius, omnes virtutes eius,
omnia opera eius!

(Folytatjuk)

2009. szeptember 27.


HOLNAPTÓL NYOMDAI ÚTON KÉSZÜLNEK A MATUTÍNUMOS FÜZETEK

Az elmúlt hat év folyamán egyéni kéréseknek megfelelő számban, fénymásológéppel és kézi tűzéssel-körbevágással készültek a káptalani virrasztó zsolozsmákat közlő füzetek (köszönet illeti a LFZE Egyházzene Tanszékét és a Magyar Egyházzenei Társaságot az eszközök és a szükséges papírmennyiség biztosításáért). Ezek a kiadványok a legjobb kódexek és ősnyomtatványok anyagának hiteles megőrzése mellett, de korszerű helyesírással, hangsúlyjelöléssel, tördeléssel és kottagrafikával jelenítették meg az esztergomi rítus szerinti szertartásokat. Az ádventi és a karácsonyi matutínum 2005-2006-ban megjelent és kereskedelmi forgalomba került, de további 10 füzet mindmáig csak közvetlenül a szerkesztőktől volt beszerezhető. Az idei capitulum generale döntése alapján Szent Mihály napjától kezdve korlátozott példányszámban, de nyomdai sokszorosítással jelentetjük meg a füzetek javított kiadását, ezért a továbbiakban nem lesz szükség előzetes megrendelésre. A füzetek a helyszínen előállítási költségen megvásárolhatók, a holnapi matutínumot tartalmazó kiadvány ára várhatóan 300 Ft lesz.

2009. szeptember 22.


RÉGI RÍTUSÚ SZENTMISÉK PÉCSETT ÉS KÖRNYÉKÉN

Az elmúlt vasárnap este P. Lipovszky Attila Gergely hagyományos rítusú, énekelt szentmisét mutatott be nyilvánosan Pécsett, a Lyceum-templomban (7621 Pécs, Király utca 44/A). A megelőző héten több alkalommal ellátogatott a közeli, magyarszéki Kármelbe, amelynek kápolnájában szentmisét is celebrált. A pécsi Lyceum-templomban a pünkösd utáni 17. vasárnap, azaz e hó 27-én, este 6 órakor is lesz régi rítusú szentmise.

2009. szeptember 21.


SZENT MIHÁLY-NAPI MATUTÍNUM ÉS SZENTMISE

2009. szeptember 28-án, hétfőn este fél 8 órai kezdettel ünnepélyes virrasztó zsolozsmát éneklünk Szent Mihály arkangyal tiszteletére Budapesten, a Belvárosi Szent Mihály-templomban. Másnap, kedden este fél 7 órai kezdettel ugyanitt énekes szentmisével emlékezünk meg patrónusunk ünnepéről. A hétfői matutínum előtt fog sor kerülni a káptalan három, idén fölvett rendes tagjának beöltözésére is.

2009. szeptember 19.

ELMARAD A KÖVETKEZŐ SZENTMISE A KAROLINA-KÁPOLNÁBAN

Sajnálattal közöljük, hogy a váci Karolina-kápolnában szeptember 27-re meghirdetett szentmise elmarad, mivel a segédpüspök úr ebben az időpontban a Székesegyházban fog bérmálni. A szentmisét egy októberi időpontban pótoljuk, amelynek pontos dátumát hamarosan közzétesszük.

2009. szeptember 18.

A 'THE REMNANT' A HAGYOMÁNYOS LITURGIA MAGYARORSZÁGI FÖLELEVENÍTÉSÉRŐL

Az Egyesült Államokban kiadott és a hagyományos katolikus értékeknek elkötelezett, 'The Remnant' című lap legújabb száma cikkben foglalkozik a régi rítussal kapcsolatos magyarországi fejleményekkel, köztük a káptalan tevékenységével és a sajátos helyzet előzményeivel, okaival, nehézségeivel, kilátásaival. A szöveg az újság internetes kiadásában is olvasható.

2009. szeptember 12.


RÉGI RÍTUSÚ ENGESZTELŐNAPI SZENTMISÉK SÜMEGEN

A sümegi ferences kegytemplomban szokásosan minden hónap 12-ről 13-ra virradó éjszaka engesztelő virrasztást tart a népes zarándoksereg szentmisékkel, zsolozsmával és a népi áhítat más imádságos megnyilvánulásaival. A jövőben P. Barsi Balázs OFM az ilyenkor esedékes, éjszakai votív Mária-miséket rendszerint a hagyományos latin szertartás szerint tervezi tartani. Ezzel Sümeg is csatlakozik azokhoz a településekhez, amelyek Magyarországon havonként teszik lehetővé nyilvános szentmise látogatását ebben a formában.

(A kegytemplomot ábrázoló, fönti képet Orbán Domonkos fotóművész-egyházzenész a júniusi televíziós fölvétel idején készítette.)

2009. szeptember 9.



DAMIÁNI SZENT PÉTER, A REMETE KARDINÁLIS
A HIT, A JOG ÉS AZ ERKÖLCS SZÓSZÓLÓJA EGY SÜLLYEDŐ VILÁGBAN

Manapság, amikor Rómából a Szentszék által tervezett reformokról hallunk (amelyekkel kapcsolatban nemsokára az illetékes bíboros nyilatkozata várható), itthon pedig az egyházi élet ezeket akadályozó visszásságaival szembesülünk (amelyekre leginkább egy régóta várt szentszéki dokumentum adhat választ), érdemes meghallgatni, mit mondott a mai általános kihallgatáson XVI. Benedek pápa, amikor Damiáni Szent Péter (1007—1072, 1828 óta egyháztanító) sok szempontból különösen időszerű példáját állította elénk.


* * *

Kedves Testvéreim!


A szerdai katekézisek során az Egyház életének néhány kiemelkedő alakjával foglalkozom, a kezdetektől haladva előre. Ma a XI. század egyik legjelentősebb személyiségénél szeretnék elidőzni: Damiáni Szent Péternél, a monasztikus szerzetesnél, aki szerette a magányt, ugyanakkor fáradhatatlan egyházhű emberként főszerepet vállalt a korabeli pápák által megkezdett reform munkájában. 1007-ben született Ravennában nemesi, de vagyontalan családból. Miután szüleit korán elveszítette, nélkülözéstől és szenvedéstől kísért gyermekkora volt, noha nővére, Roselinda anyjaként viselte gondját és fivére, Damiano is saját fiává fogadta. Emiatt nevezték később Pier Damianinak, vagyis „Damjánfi Péternek” [Piero di Damiano]. Tanulmányait először Faenzában, majd később Pármában végezte, ahol 25 éves korában már tanárként látjuk viszont. Azon az alapos jártasságon kívül, amelyre a jogban szert tett, a kifinomult írásművészet — az ars scribendi — képességét is elsajátította, és a nagy latin klasszikusok ismeretének köszönhetően „korának egyik legjobb latinistájává, a latin középkor egyik legnagyobb szerzőjévé” vált (J. Leclercq, Pierre Damien, ermite et homme d’Église, Roma 1960, p. 172).



Kiemelkedő alkotásokat hagyott hátra a legkülönfélébb irodalmi műfajokban: a levelektől a prédikációkig, a szentek életrajzaitól az imádságokig, a lírai versektől az epigrammákig. A szépség iránti érzékenysége a világ költői szemléletére ihlette. Damiáni Péter a világmindenséget úgy fogta föl, mint valami kimeríthetetlen „példázatot” [parabola] és szimbólumok összefüggő sorozatát, amelyből kiindulva a belső életet és az isteni és természetfölötti valóságot értelmezhetjük. Isten abszolút voltának szemlélése ebben a megközelítésben az 1034. év körül arra indította, hogy egyre jobban elszakadva a világtól és annak mulandó valóságától Fonte Avellana monostorába vonuljon vissza, amelyet csak néhány évtizeddel korábban alapítottak, de már ekkor híres volt szigorú egyszerűségéről. A szerzetesek épülésére megírta az alapító, Ravennai Szent Romuáld életrajzát, s emellett igyekezett elmélyíteni lelkiségüket is, kifejtve saját ideálját a remete szerzetességről.

Egy részletet rögtön hangsúlyozni kell: a Fonte Avellana-i remeteközösség a Szent Keresztnek volt szentelve, és később is a Kereszt volt az a keresztény misztérium, amely minden másnál jobban vonzotta Damiáni Pétert: „Nem szereti Krisztust, aki nem szereti Krisztus keresztjét”, mondja (Sermo 18, 11, p. 117), és úgy határozza meg magát, mint Petrus crucis Christi servorum famulus — „Péter, Krisztus keresztje szolgáinak szolgája” (Ep. 9, 1). Damiáni Péter gyönyörű imádságokat intézett a Kereszthez, amelyekben ez a misztérium egy kozmikus méretű látomásban tárul föl, hiszen átöleli az üdvösség egész történetét:
„Ó, boldog Kereszt — kiált fel —, téged tisztel, téged hirdet és téged magasztal a pátriárkák hite, a próféták jövendölése, az apostolok ítélkező tanácsa, a vértanúk győzedelmes serege és az összes szentek sokasága” (Sermo 48, 14, p. 304). Kedves Testvéreim, Damiáni Szent Péter példája minket is arra indít, hogy mindig úgy tekintsünk a Keresztre, mint Isten szeretetének az emberek iránti legfőbb tettére, amely az üdvösséggel ajándékozott meg minket.


A remete életmód megvalósításához ez a kiemelkedő szerzetes regulát is szerkesztett, amelyben erősen hangsúlyozta a „remeteség [eremus = ‘pusztaság’] szigorát”: a monasztikus szerzetesnek az a hivatása, hogy életét a kolostor csöndjében nappal és éjszaka imádkozva, hosszú és kemény böjtök között élje le; gyakorolnia kell magát a testvérek iránti nagylelkű szeretetben és az elöljáróknak való mindig készséges és szolgálatkész engedelmességben. Tanulmányai és a Szentírás fölötti mindennapi elmélkedései során Damiáni Péter Isten Igéjének misztikus tartalmait is fölfedezte, s innen merített táplálékot lelki élete számára. Ebben az értelemben minősíti remetecelláját olyan „vendégfogadó szobának, ahol Isten beszélget az emberekkel”. A remeteélet az ő számára a keresztény élet csúcspontja, amely a „legfelső az életállapotok sorában”, hiszen a monasztikus szerzetes, immár megszabadulva a világ és saját énje kötelékeitől, megkapja „a Szentlélek zálogát és lelke boldogan egyesül a mennyei Vőlegénnyel” (Ep. 18, 17; vö. Ep. 28, 43skk). Ez ma és a mi a számunkra is fontos, még ha nem is vagyunk monasztikus szerzetesek: tudnunk kell csöndet teremteni magunkban, hogy meghalljuk Isten szavát, keresnünk kell egyfajta „vendégfogadó szobát”, ahol Isten elbeszélget velünk — megragadni Isten Igéjét az imádságban és az elmélkedésben nem más, mint az élet útja.

Damiáni Szent Péter, aki alapvetően az imádság, az elmélkedés, a szemlélődés embere volt, kitűnő teológusnak is bizonyult, akit a különféle hittani kérdésekről alkotott nézetei az élete szempontjából is fontos következtetésekre vezették. Így például világosan és élénken fejti ki a Szentháromságról szóló tanítást, már ekkor felhasználva — bibliai és patrisztikus szövegek alapján — azt a három alapvető kifejezést, amelyek később a nyugati filozófia számára is meghatározóvá váltak: a processiót, a relatiót és a personát [‘származás’, ‘viszony’ és ‘személy’] (vö. Opusc. 38: PL CXLV 633—642; és Opusc. 2 és 3: uo. 41skk és 58skk). Mindebből azonban, mivel a misztérium teológiai elemzése őt Isten legbenső élete és a három isteni Személy közötti kimondhatatlan szeretet dialógusa fölötti szemlélődésre indítja, aszketikus következtetéseket von le a közösségi élet számára, sőt azon viszony számára is, amely az e kérdésben megosztott latin és görög kereszténység között feszült. A Krisztus alakjáról való elmélkedés ugyancsak komoly gyakorlati megfontolásokkal jár, hiszen az egész Szentírás őköré épül. „A Szentírás lapjain át”, jegyzi meg Damiáni Szent Péter, maga „a zsidó nép mintegy Krisztust hordozta a vállán” (Sermo 46, 15). Ezért — teszi hozzá — Krisztusnak kell állnia a szerzetesi élet középpontjában: „Krisztust halljuk a nyelvünkön, Krisztust lássuk az életünkben, őt érezzük a szívünkben” (Sermo 8, 5). A Krisztussal való legbensőbb egység nemcsak a szerzetes feladata, hanem minden megkeresztelté. Mindez számunkra is határozott felszólítás, hogy ne engedjük magunkat teljesen elmerülni a mindennapi munkában, a gondokban és az aggodalmakban, megfeledkezve arról, hogy valójában Krisztusnak kell állnia életünk középpontjában.

A Krisztussal való közösség a szeretet egységét hozza létre a keresztények között. 28. levelében, amely egy zseniális egyháztani értekezés, Damiáni Péter mély teológiai elméletet dolgoz ki az Egyházról mint közösségről. „Krisztus Egyháza ugyanis — írja — a szeretet kötelékében önmagán belül olyannyira össze van kapcsolva önmagával, hogy amint egyetlen a sok tagban, úgy misztikus módon teljes egész az egyes tagokban, amiért is ezt az egész egyetemes Egyházat [joggal] nevezhetjük kiváltképpen Krisztus egyetlen jegyesének, és minden egyes kiválasztott lelket [joggal] hihetünk a szentség misztériuma által a teljes Egyháznak” [Ecclesia siquidem Christi tanta karitatis invicem inter se compage connectitur, ut et in pluribus una et in singulis sit per mysterium tota, adeo ut ea omnis universalis Ecclesia una Christi perhibeatur singulariter sponsa et unaquaeque electa anima per sacramenti mysterium plena esse credatur Ecclesia (MGH Briefe IV 1, 1983, 255)]. Fontos dolog ez: nemcsak hogy az egész egyetemes Egyház egységben legyen, hanem hogy mindegyikünkben jelen kell lennie az Egyháznak a maga teljességében. Így válik az egyes személyek szolgálata „az egyetemesség kifejeződésévé” (Ep. 28, 9—23). Mindazonáltal a „Szent Egyháznak” ez a Damiáni Péter által bemutatott ideális képe nem felelt meg — és ezt ő is jól tudta — a korabeli valóságnak.
Ezért nem riadt vissza attól, hogy leleplezze az általános romlottságot a monostorokban és a klérus tagjai között, amely elsősorban az invesztitúra gyakorlatából, vagyis az egyházi hivataloknak a világi hatóságok általi adományozásából származott. Számos püspök és apát inkább viselkedett a neki alárendeltek kormányzójaként, mint a lelkek pásztoraként, s nem ritkán erkölcsi életük is komoly kívánnivalókat hagyott maga után. Emiatt Damiáni Péter — nagy fájdalommal és szomorúsággal — elhagyta a monostort, és elfogadta, bár csak nehezen, ostiai bíboros püspökké való kinevezését, hogy ily módon teljesen a pápák munkatársa lehessen az Egyház megreformálásának nem könnyű feladatában. Belátta, hogy nem elegendő szemlélődni, s azért, hogy maga nyújthasson segítségét az Egyház megújításához, le kellett mondania a szemlélődés szépségéről. Búcsút vett tehát a remeteélet szépségétől, s bátran vállalkozott számos útra és küldetésre.

A szerzetesi élet utáni vágyakozása miatt tíz évvel később, 1067-ben lemondott az ostiai egyházmegye éléről és engedélyt kapott, hogy visszatérjen Fonte Avellanába. A várva várt nyugalom azonban nem tartott sokáig: már két évvel később Frankfurtba küldték, hogy segítsen elkerülni a válást IV. Henrik és felesége, Berta között; újabb két év múlva, 1071-ben Montecassinóba ment az apátsági templom felszentelésére, 1072 elején pedig Ravennába utazott, hogy helyreállítsa a békét a helyi érsekkel, aki az ellenpápa támogatója volt, s emiatt egyházi tilalommal [interdictum] sújtották a várost. A remeteségébe való visszaút során váratlan betegség miatt meg kellett állnia Faenzában, a falakon kívüli Santa Maria Vecchia bencés monostorban, itt is halt meg az 1072 február 22-éről 23-ára virradó éjszakán.


Kedves Testvéreim, nagy kegyelem az Úrtól, hogy egy olyan túláradóan gazdag és sokoldalú személyiséget támasztott az Egyház életében, mint amilyen Damiáni Szent Péter, s igen ritka az olyan kifinomult és élettel teli teológiai és lelkiségi munka, mint amilyeneket a Fonte Avellana-i remete hagyott ránk. Ízig-vérig szerzetes volt, olyan kemény egyszerűséggel, amely ma egyenesen túlzottnak tűnhet. Ily módon azonban képes volt a szerzetesi életből ékesszóló tanúságot formálni Isten elsősége mellett, és mindenkit arra hívni, hogy — szabadon a gonosszal való bármilyen megegyezéstől [liberi da ogni compromesso col male] — útra keljen az életszentség felé. Világos következetességgel és nagy szigorral a korabeli Egyház reformjáért emésztette el magát. Minden lelki és testi erejét Krisztusnak és az Egyháznak ajándékozta, miközben folyton az maradt, akinek szívesen mondogatta magát: Petrus ultimus monachorum servus — „Péter, a szerzetesek utolsó szolgája”.


* * *

A pápai katekézis minden lényegeset elmondott Damiáni Szent Péter teológiai és spirituális munkásságáról, miközben egyházpolitikai és –kritikai tevékenységét sem hallgatta el. Ez utóbbiakat, amelyek — mint láttuk — szervesen hozzátartoznak a nagy teológus és lelki író arcképéhez, sajnos kevesen ismerik, mások pedig (talán egyfajta tévesen felfogott egyháziasság szellemében) nem is nagyon akarják megismerni. Ezért most két szempontot szeretnénk külön kiemelni.


Az egyik Damiáni Szent Péter hajlíthatatlan szembenállása minden bűnnel, kiváltképp a súlyosabb bűnökkel. A Szentatya az invesztitúráról szólva finoman utalt az egyházi hivatalok pénzért való adás-vételére, a simóniára, amely ellen a szent szerző egész életében kérlelhetetlenül harcolt. Ezenkívül komolyan aggasztotta az egyházi személyek testi erkölcstelensége, különös tekintettel a szodómiára (híres műve, a Liber Gomorrhianus sajnos ma is időszerű).

A másik szempont a remete bíboros rendkívüli humorérzéke, amely kitűnő irodalmi vénájával párosulva nagy számú latin epigrammában öltött testet. Első kritikai kiadásukat Margareta Lokrantz tette közzé 1964-ben, magyar fordítás azonban még nem jelent meg belőlük. Ízelítőnek álljon itt néhány darab, annak bizonyságaként, hogy a mély teológiai gondolkodás, az aszkéta életszentség és a feltétlen egyházhűség mennyire nem ellentétes a visszás egyházi állapotok és személyek nyílt pellengérre állításával, vagy akár a kollégák és harcostársak szellemes kritikájával.


17. De Hildeprando

Vivere vis Romae, clara depromito voce:
«Plus domino papae, quam domno pareo papae.»

Hildebrandról

Rómában rangot ha akarsz, hirdesse a hangod:
__„Félem a pápa urat, s jobban a pápa urát.”

[A „pápa ura” Hildebrand szerzetes, a későbbi VII. Szent Gergely pápa és egyháztanító (1073—1085), aki mint archidiakónus (a mai bíboros államtitkárok távoli elődje) számos pápa tanácsadója és jobbkeze volt a XI. század derekán.]


18. De eodem Hildeprando

Qui rabiem tigridum domat, ardua colla leonum,
te nunc usque lupum mihi mitem vertat in agnum.

Ugyanazon Hildebrandról

Kit tigris nem bánt s szelidít vérszomjas oroszlánt,
téged a farkasból váltson bárányra ezentúl.


28. Ad papam, ne avaritiae studeat

Sedis Apostolicae qui vult retinere vigorem,
__aequa libret rigidae pondera iustitiae.
Iuris enim pariles nescit suspendere lances,
__quem favor inflectit, spes vel avara trahit.
Muneribus plenae cui laxant ora crumenae,
__iustitia vacuam perdit inops animam.
Caeli Roma seras tenet et regit orbis habenas;
__his si plura velit, Tartara sola petit.

A pápához, hogy ne törjön a kapzsiságra

Hőn az Apostoli Szék erejét ki megóvni akarja,
__pártatlan súllyal mérje itéleteit.
Nem tarthatja egyensúlyban tálcáit a jognak,
__kit meghajlit a kegy s elfog a kapzsi remény.
Mert akinek nyelvét teli erszény oldja, a lelkét
__veszti el és kiürül, míg a vagyonnak örül.
Őrzi az ég kapuját és bírja a földnek uralmát
__Róma: ha többet akart, már a pokol fele tart.


34. De Romanis febribus

Roma, vorax hominum, domat ardua colla virorum;
Roma, ferax febrium, necis est uberrima frugum.
Romanae febres stabili sunt iure fideles:
quem semel invadunt, vix a vivente recedunt.

A római lázakról

Róma, az emberevő erejétől tart a kemény fő;
Róma, a láztermő a halál-gabonában igen bő.
Római lázaknál tartós hűségre akadnál:
kit megtámadnak, míg él, őbenne maradnak.

[Róma környékén a középkorban a mocsarak gazdag rovarvilága miatt rendszeresek voltak a járványok, amelyeknek több hadsereg és uralkodó is áldozatul esett.]


38. Triste tristichon Cadaloo

Fumea vita volat, mors improvisa propinquat;
imminet expleti praepes tibi terminus aevi;
non ego te fallo: coepto morieris in anno.

Szomorú trisztichon Cadalousnak

Hirtelen itt a halál, ha e füstszerü életed elszáll;
eltelt már az időd, s fenyegetve a vége is eljött;
meglátod szépen: meghalsz még ebben az évben.

[Cadal(o)us pármai püspök 1061 és 1063 között II. Honorius néven IV. Henrik német király ellenpápája volt II. Sándorral (1061—1073) szemben; pápai címéhez támogatói elvesztése, sőt kiközösítése ellenére haláláig (1072) ragaszkodott.]


78. De Hildeprando, qui parvae quidem staturae,
sed magnae videtur esse prudentiae

Parva tigris missas aequat properando sagittas;
vile quidem ferrum tamen edomat omne metallum,
sed trahit hoc validus sua post vestigia magnes.
Hunc, qui cuncta domat, Sisyphi mensura coartat,
quemque tremunt multi, nolens mihi subditur uni.

Hildebrandról, aki ugyan kis termetű, de nagyon okosnak látszik

Futva, mit íjász lőtt, kis tigris eléri a vesszőt;
bár olcsó, mégis mind enged a vasnak a fém is,
ám az erős mágnes még ezt is vonza magához.
Azt, aki mindenen úr, Sisyphus-test védi soványul,
és kit rettegnek, enged — nem akarva — kezemnek.


79. De papa et Hildeprando

Papam rite colo, sed te prostratus adoro:
__tu facis hunc dominum, te facit iste deum.

A pápáról és Hildebrandról

Tiszteli pápánkat nyelvem, de tiéd az imádat:
__úrrá kit te teszel, istene néki leszel.


91. De domno Humberto archiepiscopo,
qui sedebat
ad dextram papae et ego ad sinistram

Sortior haedinam, tu sedem tollis ovinam:
laevus habet dextram, dexter quandoque sinistram.

Humbertus érsek úrról, aki a pápa jobbján ült, én pedig a balján

Míg én kaptam a kost, te a bárány-helyre kerülsz most:
így a balog jobbról, s aki jobb, ül néha a balról.

[Humbertus de Silva Candida francia bíboros Hildebranddal és Damiáni Péterrel együtt a gregoriánus egyházreform egyik központi alakja volt, ugyanakkor komoly felelősség terheli az 1054-es keleti egyházszakadásért, amelyet pápai követként kiprovokált. Mivel 1061 májusában halt meg, a szóban forgó pápa IX. István (1057—1058) vagy II. Miklós (1059—1061) lehet.]

R.Z.

2009. szeptember 7.

A SZEPTEMBER 12-I MISKOLCI SZENTMISE ELMARAD

Sajnálattal közöljük, hogy a korábban meghirdetett régi rítusú szentmisét szeptember 12-én Miskolcon az egri érseki főhatóság beavatkozása miatt nem tudjuk megtartani.

2009. szeptember 4.

KECSKEMÉTI SZENTMISÉK

Mint korábban hirdettük, e hónaptól kezdve Budapest, Vác és Szeged után Kecskeméten is megindul a hagyományos miseliturgia rendszeres, nyilvános végzése a káptalanhoz kötődő, de attól független, helyi kezdeményezésként. Az első szentmisére szeptember 14-én kerül majd sor. A gondos előkészítés megmutatkozik abban is, hogy a szervezők önálló honlapon tájékoztatják az érdeklődőket a szentmisével kapcsolatos gyakorlati és elvi kérdésekről.
BESZÁMOLÓ AZ AUGUSZTUS 27-I VÁCI BAROKK MISÉRŐL

Mint egy korábbi blogbejegyzésben már hírt adtunk róla, augusztus 27-én, Kalazanci Szent József ünnepén a váci Piarista templomban ünnepélyes misére került sor a régi római rítusban P. Kovács Ervin Gellért OPraem celebrálásával. A VI. Börzsöny Barokk Napok régizenei fesztivál részeként megtartott szentmisén a fesztiválon fellépő művészek közreműködésével Antonio Lotti B-dúr miséje, barokk motetták és hangszeres darabok, valamint az ünnep gregorián tételei hangzottak el.

A fellépők igen magas színvonalon szólaltatták meg a zeneműveket, amelyek összeállításánál a szervezők ugyan nem törekedtek egy barokk kori mise egyházzenei anyagának rekonstrukciójára, mégis, a pap által csendben mondott részek időtartamát szinte teljes egészében betöltő zene, a népénekek hiánya, a hangszeres és énekes darabok váltakozása alapvetően más jelleget adott a szentmise egyházzenei vonatkozásainak, mint az akár a régi rítus plébániai gyakorlatában, akár az új miserítusban általános.

A szentmisére szinte teljesen megtelt a Piaristák temploma, és a hívek (akiknek jelentős része most vett részt első ízben régi rítusú szentmisén) részéről érkezett visszajelzések is nagyrészt pozitívak voltak. A szentmisén Gellért atya Kalazanci Szent Józsefről, a régi rítus számára készült egyházzenei művek liturgiában betöltött jelentőségéről, ezek aktualitásáról prédikált.






További képek a váci latin misék honlapján, a Missa Latina Vaciensisen találhatók, a szentmise zenei anyagáról pedig a Börzsöny Barokk Napok honlapján, a http://www.borzsonybarokk.hu/ címen olvashatnak bővebben.

2009. szeptember 2.


KISBOLDOGASSZONY-NAPI SZENTMISE

2009. szeptember 8-án, kedden este fél 7 órai kezdettel énekes szentmisével ünnepeljük a Boldogságos Szűz Mária Születésnapját Budapesten, a Belvárosi Szent Mihály-templomban.