Capitulum Laicorum Sancti Michaelis Archangeli

2012-01-18T11:01:00.009+01:00

A RÓMAI RÍTUS ÜNNEPE

A hagyományos római naptárban január 18-án van Szent Péter apostol római székfoglalásának ünnepe. Ezt a dátumot az 1962-es kalendárium már köznapként jelzi, Magyarország népe pedig ma egyébként is Árpádházi Szent Margitot ünnepli, úgyhogy feltehetjük a kérdést az — egyébként protestáns — költővel: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”

A Cathedra S. Petri [később hozzátéve: Apostoli] Romae ünnepét IV. Pál pápa vezette be 1558-ban, és V. Szent Pius is megtartotta duplex ranggal, amely később duplex maiusra emelkedett. Péter apostol eredeti püspöki széke nem maradt fönn, sokáig azonban ennek hitték a Kopasz Károly császár által 875-ben VIII. János pápának ajándékozott pápai trónust, amelynek számára 1647 és 1653 között Gian Lorenzo Bernini készített csodálatos barokk ereklyetartót az új Szent Péter-bazilika apszisában, az ún. katedra-oltár fölé.

Szent Péter római püspök katedrájának ünnepét Boldog János római püspök, magát a barokk katedra-oltárt pedig Boldog János Pál római püspök alatt törölték el. A katedra-ereklyetartó szerencsés módon megmaradt, ma is látható.

És hogy mi köze ennek a régi kor árnyai által elhomályosított római liturgiához? Pius Parsch, a liturgikus mozgalom egyik apostola így fejti ki, nem sokkal az ötvenes években meginduló liturgikus reform előtt (Az üdvösség éve. Az egyházi év liturgiájának magyarázata. I: A karácsonyi ünnepkör, Budapest 1936, 393):

„Liturgikus életünk számára jelentős a mai ünnep. Eszünkbe jutott-e már, hogy egész liturgiánk tulajdonképen a római városi liturgia? Többnyire római helyi szenteket, római templomok fölszentelését ünnepeljük; sőt a stációs napokon évente százszor is végigvezet bennünket a liturgia Róma városán, hogy (lélekben) ott vegyünk részt a misén, Róma püspökével együtt. Mindez sürgeti, hogy mi is odakapcsolódjunk, hogy a római egyház saját püspökségünk legyen. Ezt kívánja a nyugati liturgia jelen fejlődési foka. Másként is fejlődhetett volna. Ha a liturgia az első három század irányában fejlődik tovább, akkor talán nekünk is volna saját patriarkátusunk és saját liturgiánk. Talán könnyebb volna akkor beleélni magunkat. Azonban számolnunk kell a meglevővel. Szükséges, hogy egyek legyünk a római egyházzal, hiszen a római község tagjai vagyunk. Honi templomunk gyakran egy római templommá tágul, s mi a római püspökkel ünnepeljük a szent titkokat. Így lesz számunkra a római liturgia meghitt jóbarát. Mi különbség van a mai ünnep, meg Péter-Pál ünnepe között? Ott az apostolt, Krisztus első földi helytartóját, a világegyház pápáját ünnepeljük. Ma pedig a római egyház püspökét, amely egyházba mi is be vagyunk kebelezve (ezért van a breviáriumban a püspökök zsolozsmája). Valamiképpen tehát római liturgiánk házi ünnepét üljük.”

Reméljük, hogy e bensőséges házi ünnepet — és a hozzá tartozó házi oltárt — Róma püspöke nemsokára visszaadja a római liturgia rendkívüli formájának.

R.Z.

2012-01-06T22:00:00.012+01:00

A vízkereszti matutínum eleje

(egy 1300 körüli ferences antifonáléból)

VÍZKERESZTI ÜNNEPHIRDETÉS

Ősi szokás az Egyházban a húsvét napjának nyilvános meghirdetése, amelyre a hagyomány szerint vízkeresztkor kerül sor. A római rítusban erre külön formula alakult ki, amely a húsvét mellett az év egyéb fontosabb mozgó ünnepeit is tartalmazza. Az ünnephirdetés liturgiatörténetét kitűnően foglalja össze Henri Adam de Villiers írása (franciául a Schola Sainte Cécile, angolul pedig a New Liturgical Movement blogon), amelyből a formula idei — a XIX. századi Pontificale Romanum betűivel és hangjegyeivel készült — változatát idézzük (saját latin és magyar ünnephirdetésünk 2010-re innen letölthető).

A hagyományos rítus szerinti teljes egyházi naptárt a 2012-es polgári évre — mint korábbi bejegyzésünkben utaltunk rá — a liturgikus ordók tartalmazzák. Addig, amíg hazánkban is megérnek egy ilyen kiadvány összeállításának feltételei, a magyar közönség ebből a táblázatból ismerheti meg az idei év állandó és változó helyű egyházi ünnepeit és köznapjait az 1962-es naptár szerint.

Nagyjából ezt a liturgikus rendet követik a Szent Mihály Laikus Káptalan nyilvános szertartásai is, ezekről azonban külön jegyzék készül, amelyet a blog jobb oldali oldalsávjában a „Szertartásaink (2011/2012)” cím alatt lehet majd elérni. A mozgó ünnepek kihirdetésének vízkereszti rítusához kapcsolódva azonban ezúton is közzétesszük a jelen polgári évben tervezett nyilvános szertartásaink várható napjait, a minden vasárnapi és a vasárnapra eső ünnepeken tartott 12 órai nagymisék kivételével.

M a t u t í n u m o k

január 5. szerda (vízkereszt)
február 4. szombat (hetvenedvasárnap)
február 25. szombat (nagyböjt 1. vasárnapja)
április 4. szerda (nagycsütörtök)
április 5. csütörtök (nagypéntek)
április 6. péntek (nagyszombat)
április 7. szombat (húsvétvasárnap)
május 16. szerda (áldozócsütörtök)
május 26. szombat (pünkösd)
június 23. szombat (Szent Iván)
szeptember 28. péntek (Szent Mihály)
november 10. szombat (egyháznap)
december 1. szombat (ádvent 1. vasárnapja)
december 28. péntek (pótkarácsony)

S z e n t m i s é k

január 1. vasárnap (kiskarácsony)
január 6. péntek (vízkereszt)
február 2. csütörtök (Gyertyaszentelő Boldogasszony)
február 22. szerda (hamvazószerda)
március 19. szombat (Szent József)
március 26. hétfő (Gyümölcsoltó Boldogasszony, vasárnapról áthelyezve)
április 5. csütörtök (nagycsütörtök)
április 6. péntek (nagypéntek)
április 7. szombat (húsvét vigíliája)
április 9. hétfő (húsvéthétfő)
május 17. csütörtök (áldozócsütörtök)
május 26. szombat (pünkösd vigíliája)
május 28. hétfő (pünkösdhétfő)
június 7. csütörtök (Úrnapja)
június 29. péntek (Szent Péter és Pál)
augusztus 15. szerda (Nagyboldogasszony)
augusztus 20. hétfő (Szent István király)
szeptember 8. szombat (Kisboldogasszony)
szeptember 29. szombat (Szent Mihály)
november 1. csütörtök (Mindenszentek)
november 2. péntek (Halottak napja)
december 8. szombat (Szeplőtelen Fogantatás)
december 24. hétfő (karácsony, éjféli mise)
december 26. szerda (Szent István első vértanú)

2012-01-03T08:45:00.005+01:00

VÍZKERESZTI SZERTARTÁSAINK

E hét csütörtökön, január 5-én este 6 órai kezdettel immár hagyományosan a gödöllői premontrei plébániatemplomban tartjuk a vízkereszti matutínumot a Lukács-genealógiával és a szokásos Csillagjátékkal. Másnap, január 6-án, pénteken este fél 7 órai kezdettel a budapest-belvárosi Szent Mihály-templomban végezzük az ünnepi szentmisét, benne ünnephirdetéssel, majd a szentmise után a vízszentelés szertartásával. Kérjük a híveket, hogy hozzanak magukkal alkalmas edényeket, üvegeket, amelyekben a szenteltvizet hazavihetik. Hirdetjük továbbá, hogy a vízkereszti időszakban lehetőség lesz otthonaik éves megszentelésére. Időpontot Gellért atyával személyesen lehet egyeztetni.

2012-01-01T12:00:00.058+01:00

KÁPTALANI KRÓNIKA A 2011. ÉVRŐL — EXTRÁK

A tavalyi évről szóló beszámoló mérhetetlenül hosszúra sikeredett (csak képből több mint 130 van benne!!!). Sokan már korábban is panaszkodtak, hogy nem bírják elolvasni a hosszabb bejegyzéseket. Nem gondolom, hogy az ellenkező végletbe kellene esni, és mostantól csak a nyúl farkával mérhető, féloldalas posztok jelenhetnének meg. Lesznek tehát komolyabb terjedelmű írások ezután is, a helyes arányokra azonban tényleg jobban kell ügyelni. Ha viszont már egyszer beleestünk ebbe a hibába, nem mehetünk tovább anélkül, hogy ne kárpótolnánk az áldozatokat — esetünkben az olvasókat (vagy azért, mert kénytelenek voltak lemondani a továbbolvasásról, vagy azért, mert éppen hogy nem mondtak le róla, és most szenvedik ennek következményeit). Ez a célja a jelen bejegyzésnek, amely egyúttal a „Könnyedebb témák” sorozat legújabb darabja.

Mit is adjunk hát vigasztalásul, vagy inkább jutalmul a kitartó olvasónak, aki még mindig hajlandó erre a címre kattintani? A filmes világban ismert az ún. extrák fogalma, vagyis hogy aki nemcsak megnéz, hanem meg is vesz (pl. dvd-n) egy játékfilmet, az nemcsak a teljes műhöz jut hozzá, hanem egy válogatáshoz is olyan jelenetekből, rövidebb részletekből, amelyek nem kerülhettek be a végleges filmbe. Nos, ilyen extra képeket kínálok most fel a 2011-es káptalani krónika mellé, bízván az olvasó humorérzékében és az érintettek nagyvonalúságában. Egyébként pedig mindez jól illik a szilveszter hangulatához, amely talán még mindig itt van közöttünk.

Íme tehát, ami a 2011. évi káptalani krónikából kimaradt, januártól decemberig szigorú időrendben:

VÍZKERESZTI SZENTMISE

„A legtürelmesebb hívem… És még csak nem is béget vissza!”

HETVENEDVASÁRNAPI MATUTÍNUM

Ki a manó lehet ez…?

Na, így azért egészen más!

NYÍREGYHÁZI MET-KONGRESSZUS

„Amíg éppen nem kell előadnom,
csináljunk valami érdekeset és hasznosat…”

VIRÁGVASÁRNAP

Atyánk mindig nagy barátja volt az állatoknak,
no de hogy már a darazsaknak is…

Majd keresünk neki testhezállóbb liturgikus ruhát,
hogy ha megjelenik az examen apum első hírnöke,
jó társaságban találja magát…

NAGYHÉT GYÖMRŐN

Míg egyesek keményen dolgoznak…

…mások élete csupa móka, játék, kacagás:

A rossz példa ragadós, főleg ha rossz helyen ragadjuk meg…

Liturgia után egy kis fogócska a háttérben, divatfotó az előtérben…

SZENTKÚTI ZARÁNDOKLAT

„Nem lesz ez így jó: Excellenciád egy kissé alacsony növésű…!”

„Nos, tegnap óta eleget nőttem a miséhez?”

CAPITULUM GENERALE

Liturgikus kendőbemutató

Új mottónk született: „Mostantól mindig”
(szabad fordításban: Et nunc et semper)

BÉRMÁLÁS VÁCOTT

Gőzerővel folynak a szertartás előkészületei

„Ha egy félórán belül elindulnunk,
még éppen ott érjük a plébánia előtt várakozó híveket…”

Vác is a city of fun!

LATINTÁBOR

Perbetei imakönyv — Dobos tortából

„Má’ megin’ elrontottám! Ná, kezdjük újrá!
Ki áz, áki á’ Á menüt kéri á’ ebédre?”

A falusi házaspár bábuihoz élő plébános is dukál…

„Na gyerekek, vajon kire hasonlít ez a bábu?”
„Tanííítóóó néééniii, ééén tudoooom!
Olyan, mint egy… egy… egy pálos misszionárius.”

Jó lesz vigyázni azokkal a papi fejfedőkkel…

…hiszen az ördög nem alszik…

…főleg nem hálózsákban.

Sportelmélet: hálózsák vagy bokszolózsák?

Sportgyakorlat: egy kis birkózás a templomban

A házi kisördög szelíden…

…és vadul.

Ideje van az imádságnak…

…és ideje van a hallgatásnak.

„Ha most hagysz egy kicsit játszani…

…én is játszom majd veled egy kicsit.”

„Attól tartok, valaki a fejemre nőtt…”

Ну погоди! (Ifjabbak kedvéért: „No, megállj csak!”)

„Én nem írok, nem olvasok…
…a latintábor végére mégis kívülről fújom a római misekönyvet!”

BAROKK MISE VÁCOTT

DE MAR(оженого) NVMQVAM SATIS!

GYÁSZSZERTARTÁS DOBSZAY LÁSZLÓÉRT

A legjobb út az életszentséghez a spontán út-ánzás

ESKÜVŐ ÉS ÜNNEPÉLYES NÁSZMISE

„Szóval mondom az apátnak, hogy az nem a kézmosótál,
hanem a szenteltvíztartó. De már nyúlt is bele könyékig…
Úgy látszik, süket volt szegény.”

RÉGI RÍTUSÚ KÖZÖSSÉGEK TALÁLKOZÓJA

Hogyan ne veszítsük el figyelmünket a szentmisén…

És végül, ha már a komoly bejegyzés elején az érettségit emlegettük, íme, egy kis ízelítő a káptalani tételsorból, alap- és emelt szintű vizsgázók számára. A sikeres megfejtők között a káptalani zsolozsmákon bevethető, megfagyás elleni segédeszközöket sorsolunk ki.

1. tétel (ének-zene)

Alapszint: Kihez tartozik a vezénylő kéz?
Emelt szint: Melyik zenei tételt vezényli a vezénylő kéz?

2. tétel (mértan és földrajz)

Alapszint: Hány fokos szögben dőlnek a gyertyák?
Emelt szint: Mely égtáj felé dőlnek a gyertyák?

3. tétel (logika)

Alapszint: Párosítsa az összetartozókat!
Emelt szint: Ugyanez, de a versenyben csak felszentelt papok indulhatnak.

Akik esetleg nem bírnák ki, hogy ne ellenőrizzék, jól oldották-e meg a feladványokat, izgalmukat innen csillapíthatják. Egyébként pedig minden olvasónknak Istentől megáldott, kegyelmekben gazdag, boldog új évet kívánunk!

R.Z.

2011-12-31T19:00:00.158+01:00

KÁPTALANI KRÓNIKA A 2011. ÉVRŐL

Némileg megkésve, ám a hagyományos keltezéssel jelentkezik ismét a Szent Mihály Laikus Káptalan éves tevékenységét áttekintő káptalani képes krónika. A tavalyi kiadást ezzel a mondattal zártuk: „Izgalmas esztendőnek nézünk elébe”, és a várakozások be is igazolódtak. Ezért az idei beszámoló összeállításakor a bőség zavarával kellett megküzdenünk.

A 2011. év legjelentősebb eseménye volt, hogy történetünk során először — de az egész országban is 40 év óta elsőként — ünnepelhettük meg a húsvéti Szent Háromnapot a maga teljességében a hagyományos római rítus szerint. Ennek megvalósítása tartós és rendkívüli erőfeszítéseket igényelt a káptalan tagságától és támogatóitól, ezért örömmel állapíthatjuk meg, hogy közösségünk szervezettsége elérte azt a szintet, amelyen a plébániai élet gyakorlatilag minden szertartását önerőből képes előkészíteni és méltón megünnepelni. A születőben levő személyi plébánia jelesre vizsgázott, és megkapta az érettségi bizonyítványt. Nincsenek már további felső osztályok, ahová léphetne; mostantól az elért eredmények megtartása és elmélyítése a feladata.

Elsősorban ez az, amiért az idén hálásak lehettünk az isteni gondviselésnek, és azoknak a jótevőinknek, akik a klérus soraiban vagy világi hívőkként a maguk módján és mértéke szerint segítették a régi római rítus ügyét és támogatták munkánkat. Külön szeretnénk megemlíteni Beer Miklós váci megyéspüspök úr és Varga Lajos váci segédpüspök úr nevét, továbbá a rendes szertartásainknak otthont adó templomok elöljáróit: Osztie Zoltán és Alberti Árpád atyákat, az ő munkatársaikat, valamint a budai sziklatemplom pálos és a mátraverebély-szentkúti kegyhely ferences szerzeteseit, akik lehetővé tették, hogy e vándorló közösség minden alkalommal arra méltó szent helyen ünnepelhesse az isteni misztériumokat. Őértük és minden jóakarónkért is imádkozunk most, amikor a polgári év végén hálát adunk Istennek, minden kegyelem forrásának.

1. Az eseményeket áttekintve első helyre ismét a vasár- és ünnepnapi szentmisék kívánkoznak, amelyeket az alábbi képekkel idézünk fel (a nagyheti szertartásokról korábban részletes beszámoló készült).

Vízkereszt, énekelt szentmise és vízszentelés

(Budapest, Szent Mihály-templom, 2011 január 6.)

Hamvazószerda, hamuszentelés és énekelt szentmise

(Budapest, pálos sziklatemplom, 2011 március 9.)

Virágvasárnap, körmeneti állomás a templomkapu előtt

(Budapest, belvárosi templom, 2011 április 17.)

Húsvéti vigília, Exsultet

(Gyömrő, plébániatemplom, 2011 április 23.)

Húsvétvasárnap, feltámadási szertartás a szentmise előtt

(Gyömrő, plébániatemplom, 2011 április 24.)

Pünkösd vigíliája, énekelt szentmise

(Budapest, Szent Mihály-templom, 2011 június 11.)

Úrnapja, ünnepi körmenet

(Budapest, Szent Mihály-templom, 2011 június 23.)

Szent Péter és Pál ünnepe, énekelt szentmise

(Budapest, pálos sziklatemplom, 2011 június 29.)

Szent Mihály arkangyal ünnepe, énekelt szentmise

(Budapest, Szent Mihály-templom, 2011 szeptember 29.)

Az év során a szentmisék mind rituális, mind egyházzenei szolgálata új, hatékonyabb szervezetet kapott. Az oltárszolgálat rendjének egységesítésére és újabb ministránsok kiképzésére az ősszel tanfolyamot indítottunk, ezzel egyidőben pedig a káptalani szkóla is megfogalmazta saját ceremoniális gyakorlatát.

A ministránskurzus résztvevői
(Budapest, belvárosi templom, 2011 szeptember 4.)

A káptalani szkóla szolgálat közben
(Budapest, belvárosi templom, 2011 december 4.)

2. Az ünnepélyes káptalani virrasztó zsolozsmák száma a nagyhét miatt a korábbi 12-ről 14-re emelkedett, megtartásuk azonban sajnos egyre több nehézséggel jár, mivel mind gyakrabban ütköznek a számunkra otthont adó templomokban szervezett koncertekkel. Erre a problémára egyelőre nem nagyon látszik megoldás.

Hetvenedvasárnap, zsolozsma előtt

(Budapest, Szent Mihály-templom, 2011 február 19.)

Nagypéntek, sötét zsolozsma — I. nokturnus, zsoltározás

(Gyömrő, plébániatemplom, 2011 április 22.)

Pünkösd, matutínum — zsoltározás

(Budapest, Szent Mihály-templom, 2011 június 11.)

Szent Mihály ünnepe, matutínum — olvasmány

(Budapest, Szent Mihály-templom, 2011 szeptember 28.)

Pótkarácsonyi matutínum — genealógia

(Gödöllő, premontrei templom, 2011 december 30.)

3. Az Eucharisztián kívüli szentségek és szentelmények ünneplésére idén is nagy változatosságban került sor. Mivel ezekről az alkalmakról eddig még nem számoltunk be, az alábbiakban egy kicsit több képpel illusztráljuk „kvázi személyi plébániánk” életének ezt az oldalát.

A keresztség szentségét idén nagy örömünkre mind eredeti, felnőttek számára kialakított formájában, mind pedig a gyermekkeresztelés rendje szerint kiszolgáltathattuk.

Scrutinium catechumeni

(Budapest, belvárosi templom, 2011 április 10.)

Baptismus catechumeni

(Gyömrő, plébániatemplom, 2011 április 23.)

Baptismus infantis

(Budapest, belvárosi templom, 2011 augusztus 13.)

A hagyományos római rítushoz kötődők bérmálását 2011 július 16-án Varga Lajos püspök úr végezte a váci Karolina-kápolnában, utána pedig ünnepélyes prelátusi szentmisét mutatott be. Íme, egy reprezentatív válogatás a szertartásokról:

Régi rítusú házasságkötés és ünnepélyes nászmise 2011 szeptember 24-én volt a Szent Mihály-templomban, amelynek során káptalanunk két rendes tagja kötötte össze életét Isten színe előtt.

Sajnos az idei év sem múlt el gyászszertartás nélkül. 2011 szeptember 12-én a budapesti Keleti Károly utcai Krisztus Király-templomban végeztük el az augusztus 26-án elhunyt Dobszay László tanúr úr halotti zsolozsmáját, amelyet ünnepélyes gyászmise és feloldozás követett (a liturgiáról felvidéki barátaink külön beszámolóban emlékeztek meg a Keresztelő Szent János Laikus Káptalan blogján).

4. Örvendetesen emelkedő számuk miatt immár külön pontban kell beszámolnunk az egyéb rendkívüli liturgiákról, amelyek a káptalan külkapcsolatainak további kiterjedését, ill. a „kvázi személyi plébánia” széles körű működését illusztrálják.

Elsőként említjük a régi rítusú hívek szentkúti zarándoklatát, akik számára 2011 május 14-én ismét Varga Lajos püspök úr celebrált szentmisét. A kegyhely honlapján megtalálható 79 képből ezt az egy tucatnyit válogattuk ki.

A másik kiemelkedő esemény Don Nicola Bux látogatása volt (2011 november 11—12.), amellyel immár a hagyományos liturgia külföldi művelőinek látókörébe is bekerültünk. Bux atya előadása könyvének bemutatóján, valamint másnapi szentmiséje a belvárosi templomban nagy hatást tett nemcsak a régi rítus megjelent híveire, hanem magára az illusztris olasz vendégre is, aki igen pozitív tapasztalatokról számolt be a Vatikáni Rádió magyar adásának, itt-tartózkodása idején pedig rövid interjúban foglalta össze XVI. Benedek pápa liturgikus reformjának lényegét.

A már említetteken és az alább említendőkön kívül rendkívüli szentmisét tartottunk még a gödöllői szkólatábor és a váci barokk fesztivál keretében, valamint a komáromi Szent András-templom búcsúja alkalmából (l. erről galántai barátaink beszámolóját). E három rendezvénynél immár harmadik éve igénylik a szervezők a régi liturgia jelenlétét, együttműködésünk tehát tartósnak ígérkezik. Egyedi alkalom volt az idén az Erzsébet királynéért bemutatott requiem, valamint Varga Lajos püspök úr régi rítusú szentmiséje a szandaszőlősi templom százéves jubileuma alkalmából.

Ünnepélyes szentmise Kalazanci Szent Józsefről
(Vác, piarista templom, 2011 augusztus 27.)

Ünnepélyes szentmise a templomszentelés ünnepéről
(Komárom, Szent András-templom, 2011 október 29.)

5. A rendkívüli szentmisék átvezetnek a káptalani külkapcsolatok témájához, amelyek körében — elsősorban a Dobszay tanár úrhoz való sokrétű kötődésünk miatt — az egyházzene világát kell kiemelnünk. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszéke ugyanis ma az egyetlen olyan képzési hely a magyar felsőoktatában, ahol a hallgatók 2007 óta — sőt részben már előtte is — kötelező tantárgyakban tanulják a hagyományos római liturgia történetét, felépítését és működését. Nem csoda hát, ha többen kedvet kapnak rá, hogy megszerzett tudásukról régi rítusú szentmise és/vagy zsolozsma keretében adjanak számot. Idén Szent Mátyás apostol ünnepén tartottunk szentmisét és végeztünk vesperást, amelyek zenei szolgálatát Tóth Gabriella és Kovács László vezette.

Énekelt szentmise és vesperás Szent Mátyás apostolról
(Budapest, Bakáts téri templom, 2011 február 24.)

Az egyházzenészek felkérésére végzett külön liturgiák mellett ugyanez a kapcsolat nyilvánul meg ellenkező irányban, amikor saját rendes szentmiséinken hangzanak fel az egyházi műzene egy-egy jeles alkotójának művei. Idén a jubileumi Liszt-év keretében a mi vasár- és ünnepnapi miséinken szólalt meg a nagy romantikus zeneszerző összes misekompozíciója, és szintén idén ért véget három évre nyúló együttműködésünk a reneszánsz polifóniát képviselő Choralis Constantinus 500 sorozattal. Ezek, valamint a korábbi Haydn-év eseményei most már elegendő tapasztalattal szolgáltak ahhoz, hogy az efféle kapcsolatokat a jövőben ne csak gyakorlati szemtpontból ápoljuk, hanem elvi alapokra is helyezzük. A mai zenekultúrában általánosabban ismert szerzők ugyan nagy számú közönséget vonzanak, műveik viszont nem mindig igazodnak a katolikus liturgiának a XX. század elejére megújult és ma is vallott önértelmezéséhez. Bár a művészet egyetemessége iránt a továbbiakban is igyekszünk fogékonyak maradni, a liturgikus szempontokat azonban mostantól hangsúlyozottan kívánjuk érvényesíteni.

Énekelt szentmise a húsvét utáni III. vasárnapról Liszt Szekszárdi miséjével

(Budapest, belvárosi templom, 2011 május 15.)

Ha a káptalan egyházzenei tevékenységét nem az élő liturgiák felől tekintjük, hanem az ezek hátteréül és alapjául szolgáló kutatásokra és publikációs tevékenységre figyelünk, meg kell állapítanunk, hogy sorainkban nemcsak képzett zenei előadóművészek csapata, hanem tudományos műhely is működik. E műhelyben született meg a káptalani zsolozsmák gyakorlati igényű kiadásainak sorozata és a belvárosi kancionále, de ide kapcsolható az a nagyszabású vállalkozás is, amely kritikai alapossággal tervezi publikálni a magyar középkor összes liturgiatörténeti emlékét. Ezen a téren két fő partnerrel működünk együtt: az említett egyházzenei tanszékkel, valamint az ELTE BTK Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszékével.

Mivel kifejezetten a liturgia kutatásával foglalkozó tudományos társaság Magyarországon jelenleg nincsen (létrejöttét öt évvel ezelőtt a Baranya Megyei Bíróság bürokratikus túlbuzgósága hiúsította meg), tudományos munkánk legfontosabb társadalmi közegét a Magyar Egyházzenei Társaság jelenti, amelynek a káptalanból is számos tagja van. Munkásságunknak ezt az irányát illusztrálják az alábbi képek, amelyek a társaság idén márciusban Nyíregyházán tartott kongresszusán készültek.

6. A külkapcsolatok és a káptalani közösség belső élete ebben az évben a szokottnál jobban összefonódott. Ezért külön emlékezünk meg az idei latintáborról, amely jelentőségében csak a bejegyzés elején említett gyömrői nagyhéthez fogható nemcsak programjainak liturgikus és közösségi jellege, hanem résztvevőinek nagy száma és változatos összetétele miatt is: a testvérközösségeink, a szegedi Szent György Alapítvány és a galántai Keresztelő Szent János Laikus Káptalan soraiból velünk levő családokkal együtt az összlétszám időnként a 35-40 főt is elérte.

A hagyományosan „latintábor” nevet viselő program valójában a liturgikus önképzés, a lelkigyakorlat és a nyaralás sajátos keveréke, s talán szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy nem más, mint a katolikus hit tudatos és teljes megélése a szokásos akadályok kiiktatásával. Kár, hogy ez manapság csak egy-egy hétre és csak saját világunkból elvonulva lehetséges, s éppen ezért kell ennek a kevésnek is ennyire örülnünk.

A káptalani latintábornak 2011 július 25-e és 31-e között Balogh Károly atya, a felvidéki Perbete plébánosa adott helyet saját, barokk korban épült plébániáján (ahol erre utazván egykor még Mária Terézia királynő is megszállt).

A latintábor gerincét természetesen a latin stúdiumok alkották, amelyekre a jelentkezők örvendetesen nagy száma kiatt idén két csoportban került sor: míg a kezdők a latin nyelv szerkezetével és a nyelvtan alapjaival ismerkedtek, a haladók a bibliai latinság rejtelmeibe nyertek avatott betekintést. A gyermekek ezalatt a legkülönbözőbb játékos foglalkozásokon vehettek részt.

A napok liturgikus keretét a közösen végzett zsolozsmák adták: reggel felkelés után a laudes, délben a szexta, este a vesperás, tíz óra tájban pedig a kompletórium. Az imaórákat általában lakhelyünkön végeztük, kivéve a vesperást, amelyhez mindig átvonultunk a templomba.

A zsolozsmákon kívül minden nap volt legalább egy szentmise is (időnként kettő), amelyeket Károly és Gellért atyák változó ünnepélyességgel celebráltak Szent Jakab apostolról, Szent Annáról, az elhunyt Habsburg Ottó főherceg lelki üdvéért vagy Szent Mártáról. Az oltárszolgálatban többször csatlakoztak hozzánk felvidéki szlovák vendégeink, akik nem beszéltek ugyan magyarul, a régi rítust azonban alaposan ismerték, s közös szolgálatunkkal így nemcsak a latin nyelv és kultúra, hanem a római liturgia egyetemességéről, nemezeteket átívelő és megbékítő erejéről is bizonyságot tehettünk.

A latinozáson és a liturgián kívül az egyéb programok adták az együtt töltött hét nyaralás jellegét. A reggelit a szálláson fogyasztottuk el, az ebédhez és a vacsorához pedig a többség átvonult egy étterembe, amelyhez a temetőn keresztül vezetett az út (Memento, homo...). A kikapcsolódásról előadások, zenélési lehetőség és filmnézés gondoskodtak, egy délután pedig megnéztük a katolikus elemi iskolából kialakított helyi néprajzi múzeumot. Mindezt azonban folyamatosan át- meg átjárta Károly atya szikrázó személyisége, aki még a plébániai anyakönyvekből is kész stand-up comedyt volt képes rögtönözni (mégpedig ülve!).

A helyi programok mellett kétszer kiránduláson vettünk részt. Július 27-én délután Komáromba mentünk, ahol a számunkra igen kedves és ismerős Szent András-templomban végeztünk ünnepélyes szentmisét és vesperást. A misén — megfelelő fölkészítés után — a gyermekek ad hoc szkólája is énekelt. A liturgia végeztével vendéglátónk, Stubendek László megmutatta a templom oldalhelyiségeit, amelyekben régi paramentumok vannak kiállítva, a plébános úr pedig szokásos szívélyességével invitált minket egy kis fogadásra.

A másik kirándulásunk július 29-én délután Galántára vezetett, ahol Józsa Attila esperes plébános és a Keresztelő Szent János Laikus Káptalan vendégei voltunk. A templomban ünnepélyes szentmisét és vesperást celebráltunk, utána pedig vacsora következett, amely fogadással és beszélgetéssel folytatódott a plébánia udvarán. A kedves ismerősök között üdvözölhettük az éppen itt nyaraló Füzes Ádám atyát, aki a budapest-belvárosi Szent Mihály-templom igazgatójaként először fogadta be zsolozsmáinkat és szentmiséinket.

Ennek a napnak a történetéhez még egy apró megjegyzés kívánkozik. Mivel a délelőtti rendes és a délutáni rendkívüli programunk egyaránt tartalmazott egy-egy ünnepélyes szentmisét, amelyet ráadásul azonos személyek celebráltak azonos személyek oltárszolgálata mellett, elmondhatjuk, hogy a Kárpát-medencében létezik egy olyan liturgikus Einsatztruppe, amely képes egy napon különböző helyeken két szabályos missa sollemnist celebrálni. Ez a mai világban alighanem teljesen egyedülálló, ám valószínűleg régen sem volt túlzottan általános (a „hárompapos misék” már a XIX. században ritkaságszámba mentek).

A latintábor utolsó napja, július 30-a bár csökkentett létszámmal zajlott, nem kevésbé volt emlékezetes. A stúdium után bográcsgulyást készítettünk Károly atya aktív közreműködésével, és így is fogyasztottuk el. Másnap, vasárnap lévén, siettünk haza Budapestre, hogy ott folytathassuk, ahol egy héttel korábban abbahagytuk: a belvárosi 12 órás szentmisével.

7. A latintábor, mint említettük, a kikapcsolódás és a lelki-szellemi felöltődés mellett a társközösségeinkkel való kapcsolatokat is erősítette. A káptalan belügyeit, vagyis a saját munkánkra és hivatásunkra való reflexiót az év során egy másik alkalommal tematizáltuk. A pünkösdi hétvégén (vigília és főünnep), 2011 június 11-én és 12-én tartottuk — a korábban bemutatott liturgikus keretek között — a káptalani tagság kétévente esedékes közgyűlését, a sorban immár III. Capitulum Generalét, amelynek ez volt a fő feladata.

Az első napot a legfontosabb szervezeti kérdések megtárgyalásával kezdtük: a káptalan működési területéről (egyházmegyei? országos? nemzetközi?), a tagsági viszonyokról (csak katolikusok? pártoló tagság?), valamint a vezetőségi struktúrának a jelenlegi körülményekhez való igazításáról beszéltünk. Ezek eldöntése után került sor az átdolgozott káptalani statútumok részletes megvitatására, amely ebéd után folytatódott. A pünkösdi vigília előtt foglalkoztuk még néhány sürgős elvi és gyakorlati kérdéssel is (külkapcsolatok és egyházzene, ill. ruhareform).

A második nap délután befejeztük a statútum-tervezet tárgyalását és jóváhagytuk annak végleges szövegét. A káptalan mint világi krisztushívők társulása elsősorban egyházi téren működik, ezért a statútumok a kánonjog hatálya alá tartoznak. Szükségesnek tűnt azonban, hogy az említett tudományos tevékenység világi vonatkozásai miatt közösségünk a magyar polgári jog szerinti egyesületként is megalakuljon, ezért az egyházi statútumnak megfelelő világi alapszabályt is jóváhagytuk. Mindkét dokumentum akkor válik majd véglegesen kötelezővé, ha a hivatalos megalakulást az illetékes egyházi és világi hatóságok cselekménye teljessé teszi. Ezt követően — immár az új statútumok alapján — döntöttünk az összes személyi ügyben, és titkos szavazással megválasztottuk a káptalan új vezetőségét.

A Capitulum Generalén a számos adminisztratív feladat és sürgős gyakorlati kérdés miatt nem jutott idő a saját küldetésünkre való mélyebb reflexióra. Ezt pótolta egy másik alkalom, a régi rítusú közösségek országos találkozója, amelyet társközösségeink részvételével Gödöllőn tartottunk 2011 október 1-jén. A latintáborban jobban megismert barátainkkal az ott megszokott programok keretében (zsolozsma, szentmise, kirándulás, ebéd, filmnézés) sok mindent kötetlenül tudtunk megvitatni. Közös eszmélődésünket délután — szinte oratio collecta gyanánt — Földváry Miklósnak a laikus káptalanok természetéről és lehetőségeiről tartott gazdag előadása foglalta össze. (A galántaiak beszámolóját itt, a szegediekét pedig itt lehet elolvasni.)

8. Az utolsó helyen — mint már többször is — a statisztikai adatok következnek, vagyis mindaz, amit fent szöveggel, de főleg képpel elmondtunk, ezúttal a számok szigorú tükrében. Mielőtt ezeket felsorolnánk, szeretnénk ismét megköszönni azoknak, akik mint személyek az adatok mögött állnak, hogy liturgikus közösségünk részeként velünk együtt dicsőítették Istent és munkálkodtak a szent liturgia ügyét előmozdítva az emberek megszentelődésén. Köszönjük továbbá a sok kitartó imádságot és a rendszeres vagy alkalmi anyagi hozzájárulást, amellyel sokan a káptalan munkáját támogatták. A Jóisten bőségesen fizesse meg!

A 2011. évben összesen 77 alkalommal tartottunk nyilvános és rendes szentmisét, amelyekből 54 volt vasárnapi (a két húsvéti mise miatt) és 24 esett hétköznapokra. A vasárnapi miséken a legkevesebb résztvevő 40 fő volt (április 24., húsvéti szentmise Gyömrőn, emellett azonban volt egy másik is Budapesten, a belvárosban), a legtöbb hívő pedig 180 főt jelentett (június 26., pünkösd utáni II. vasárnap, amely egyben Liszt-mise volt). A vasárnapi miselátogatás átlaga a Liszt-misékkel együtt 93 fő, azokat leszámítva 87 fő volt (2010-ben ez az adat 71 volt). A hétköznapi misék látogatottságának szélső értékei 20 fő (március 19., Szent József) és — a november 2-i, 250 fős Liszt-misét nem számolva — 85 fő voltak (augusztus 15., Nagyboldogasszony); az átlag így 45 fő (2010-ben szintén ennyi volt). Rendkívüli szentmiséből összesen 10-et (latintáborral együtt 17-et) tartottunk.

Ezek az adatok, mint mindig, a szolgálattevők (celebráns, ministri sacri, ministránsok, szkóla és orgonista) nélkül értendők, a teljes létszám tehát legalább 6-8, de gyakran 10-14 fővel többet jelent. Az évi 14 ünnepélyes zsolozsmánkon a káptalani tagokon kívül mindig voltak további résztvevők is, akiknek száma 4 (hetvenedvasárnap, egyháznap) és 20 (Szent Háromnap) között ingadozott.

Ezek az adatok az előző évekhez képest további számszerű fejlődést mutatnak: rendes vasárnapi miséinken idén 21 (a virágvasárnap éneklő puerit és családtagjaikat beszámítva 22) alkalommal vettek részt legalább 100-an, s a 80-90 fős jelenlét is viszonylag gyakori volt. Az ének- és zenekaros Liszt-misék ezúttal is sok „vendéget” hoztak, míg a Choralis Constantinus alkalmai láthatóan nem befolyásolták a liturgián megjelentek számát. Ha azonban a számok éves eloszlását nézzük, kiderül, hogy a magasabb, legalább 100-as értékek április, június és július (és a Liszt-misék nélkül valószínűleg május) kivételével minden hónapban megtalálhatók, tehát nem annyira a liturgikus, mint inkább a természeti év előrehaladtával mutatnak összefüggést.

9. Összefoglalva e kivételesen gazdag év tapasztalatait (s egyúttal ezt az udvariatlanul hosszúra nyúlt bejegyzést) jövőre nem elsősorban az izgalmak fokozódását várjuk, hanem az eddig elért eredmények lassú, de biztos szervesülését. Isten segítségével azon fogunk dolgozni, hogy magunkban elmélyítsük és gyakorlatunkban tovább érleljük a régi rítusból nyert lelki és szellemi tapasztalatainkat, és mindezt minél hatékonyabban adjuk tovább a liturgia e hiteles formáját felfedező híveknek. Reméljük, hogy 2012-ben mind a hagyományos római rítus, mind pedig a laikus káptalanok közössége megtalálja a maga biztos helyét korunk Egyházában.

A Szent Mihály Laikus Káptalan néhány tagja és támogatója
a Szent Mihály napi énekelt szentmise után
a belvárosi Szent Mihály-templom előtt,
2011 szeptember 29-én

2011-12-28T16:42:00.003+01:00

A karácsonyi matutínum eleje

(egy 1300 körüli ferences antifonáléból)

VÁLTOZÁS A PÓTKARÁCSONYI ZSOLOZSMA HELYSZÍNÉBEN

Terveink és az ennek megfelelő korábbi hirdetés ellenére a pótkarácsonyi matutínumot nem tudjuk a Keleti Károly utcai Krisztus Király-templomban tartani, mivel ott a kora esti órákban koncert lesz (akárcsak szokásos helyünkön, a belvárosi Szent Mihály-templomban is). A karácsonyi virrasztó zsolozsmát ezért Gödöllőn, a premontreiek templomában (Fácán sor 3) fogjuk elénekelni, a 18 órakor kezdődő vesperás után.

Elnézést kérünk, amiért a zsolozsma helyszínét szinte az utolsó pillantaban kell megváltoztatnunk, sajnos azonban egyetlen templom fölött sem diszponálunk, hanem mindenhol vendégek vagyunk (ez karácsony nyolcadában különösen aktuális gondolat), így az ütközések esetén — akár előre, akár utólag derülnek ki — mindig engedelmesen alávetjük magunkat a helyi igényeknek.

2011-12-25T00:00:00.004+01:00

AMERICA

Két éve az Europa című filmből idéztem egy különleges éjféli misét, amelyet a cselekmény 1945-be és Münchenbe helyez, valójában azonban 1991-ben forgatták Lengyelországban. Most az ellenkezője következik: egy valódi éjféli mise 1944-ből, a földgolyó másik oldaláról, amelyet egy játékfilm részeként élőben rögzítettek Los Angeles akkori székesegyházában (ma profán használatra átalakított épület). A film címe Christmas holiday, a főszerepet az idén kilencven éves Deanna Durbin játssza.

A teljes filmet tíz részletben itt lehet megnézni. Durbin mellesleg énekesként is igen népszerű volt, íme a fenti klip végén fölhangzó Adeste fideles az ő előadásában.

2011-12-22T13:33:00.004+01:00

KARÁCSONYI SZERTARTÁSAINK

E hét szombatján, december 24-én este 10 órai kezdettel tartjuk karácsony első („éjféli”) miséjét a Gellért hegyi pálos Sziklatemplomban.

Másnap a szokásos vasárnapi miserend szerint, déli 12 órakor kezdődik karácsonyi nagymisénk a Belvárosi Főplébániatemplomban.

Karácsony másnapján, Szent István protomártír ünnepén ismét a vasárnapi miserend szerint, ugyanott és ugyanakkor lesz az énekes szentmise. Szent János apostol ünnepét elővételezve a 26-ai mise után borszentelést is tartunk: kérjük, hozzák magukkal a megszenteltetni kívánt borokat.

Karácsonyi matutínumunkat idén a Keleti Károly utcai Krisztus Király-templomban végezzük december 30-án, péntek este 6 órai kezdettel.

Áldott ünnepi készületet és boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk az oldal minden olvasójának!

2011-12-05T11:46:00.004+01:00

SZEPLŐTELEN FOGANTATÁS ÜNNEPE

2011 december 8-án, csütörtökön, a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepén ünnepélyes szentmisét tartunk a Váci utcai Szent Mihály-templomban a szokásos esti időpontban, vagyis 18 óra 30 perces kezdettel.

2011-11-26T17:59:00.005+01:00

ASPICIENS A LONGE

Véget érvén az egyházi év a Krisztus születésétől számított 2010-2011. esztendőkre, az első ádventi vasárnap híres responsorium prolixumával szólva most „messziről visszatekintünk” az eltelt időre a káptalani blog jobb oldali sávjában közölt adatok segítségével, amelyeket szokás szerint leveszünk helyükről és az utókor hasznára külön bejegyzésben archiválunk. 2010-2011-ben minden korábbinál nagyobb számban tartottunk nyilvános liturgikus alkalmakat, amelyek műfajuk szerint matutínumokra, vesperásokra, szokásostól eltérő ünnepélyességgel (pl. sollemniter, pontificaliter) végzett rendes misékre, nagyheti szertartásokra, továbbá rendkívüli szentmisékre és egyéb szertartásokra (kereszetelő, esküvő, temetés) oszlanak. Ezen impozáns sorozat immár hiánytalanul felöleli az egyházi év egészét, további bővülésére tehát csak a rendkívüli alkalmak terén lehet számítani. Hála legyen Istennek a lehetőségért, hogy mindezeket megülhettük az Ő nagyobb dicsőségére, s kérjük segítségét és áldását, hogy ugyanezt a továbbiakban is zavartalanul megtehessük.

2011. november 12. szombat, 20 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Dedikációs matutínum
2011. november 2. szerda, 19 óra, Bp. Páduai Szent Antal-plebániatemplom (Bosnyák tér): Énekelt gyászmise abszolúcióval
2010. november 1. kedd, 12 óra, Bp. Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplom: Énekelt szentmise Mindenszentek ünnepéről
2011. október 30. vasárnap, 12 óra, Bp. Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplom: Ünnepélyes szentmise Krisztus király ünnepéről
2011. október 29. szombat, 17 óra, Észak-Komárom (Szlovákia), Szent András-templom: Ünnepélyes szentmise a templom fölszentelésének ünnepéről
2011. október 7. péntek, 19 óra, Bp. Páduai Szent Antal-plebániatemplom (Bosnyák tér): Vesperás Magyarok Nagyasszonya ünnepéről
2011. szeptember 29. csütörtök, 18 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Szent Mihály napi énekelt szentmise
2011. szeptember 28. szerda, 20 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Szent Mihály napi matutínum
2011. szeptember 24. szombat, 13 óra, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Házasságkötés és ünnepélyes nászmise
2011. szeptember 12. hétfő, 19 óra, Bp. Keleti Károly utcai Krisztus Király-templom: Halotti zsolozsma és ünnepélyes gyászmise Dobszay Lászlóért
2011. szeptember 9. péntek, 18 óra, Gödöllő, Nepomuki Szent János-kápolna (Kastélytemplom): Énekelt gyászmise Erzsébet királynéért
2011. szeptember 8. csütörtök, 18 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Énekelt szentmise Kisboldogasszony ünnepéről
2010. augusztus 27. szombat, 11 óra, Vác, Piarista Szent Anna-templom: Ünnepélyes szentmise Kalazanci Szent József ünnepéről
2011. augusztus 20. szombat, 8 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplom: Szent István-napi énekelt szentmise
2011. augusztus 15. hétfő, 15 óra, Bp. Avilai Nagy Szent Teréz-plebániatemplom: Nagyboldogasszony-napi énekelt szentmise
2011. augusztus 12. péntek, 18 óra, Gödöllő, Nepomuki Szent János-kápolna (Kastélytemplom): Énekelt szentmise Assisi Szent Klára ünnepéről
2011. július 16. szombat, 16 óra, Vác, Karolina-kápolna: Bérmálás és ünnepélyes szentmise a Boldogságos Szűz Máriáról
2011. június 29. szerda, 18 óra 30 perc, Bp. Gellérthegyi Pálos Sziklatemplom: Péter-Pál-napi énekelt szentmise
2011. június 25. szombat, 20 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Szentivánéji matutínum
2011. június 23. csütörtök, 18 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Úrnapi énekelt szentmise és körmenet
2011. június 13. hétfő, 12 óra, Bp. Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplom: Pünkösdhétfői énekelt szentmise
2011. június 11. szombat, 20 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Pünkösd vigíliájának szertartásai és énekelt szentmiséje, pünkösdi matutínum
2011. június 2. csütörtök, 18 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Áldozócsütörtöki énekelt szentmise
2011. június 1. szerda, 20 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Áldozócsütörtöki matutínum
2011. május 14. szombat, 11 óra, Mátraverebély-Szentkúti Ferencesek Nagyboldogasszony-kegytemploma: Ünnepélyes püspöki szentmise a Boldogságos Szűz Máriáról
2011. április 25. hétfő, 12 óra, Bp. Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplom: Húsvéthétfői énekelt szentmise
2011. április 24. vasárnap, 13 óra, Bp. Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplom: Húsvétvasárnapi énekelt szentmise
2011. április 24. vasárnap, 9 óra, Gyömrő, Öregtemplom: Húsvétvasárnapi énekelt szentmise
2011. április 23. szombat, 22 óra, Gyömrő, Öregtemplom: Húsvéti matutínum
2011. április 23. szombat, 19 óra, Gyömrő, Öregtemplom: Feltámadási szertartás
2011. április 22. péntek, 21 óra, Gyömrő, Öregtemplom: Nagyszombati matutínum
2011. április 22. péntek, 17 óra, Gyömrő, Öregtemplom: Előszenteltek liturgiája, vesperás, a szentsír megnyitása
2011. április 21. csütörtök, 21 óra, Gyömrő, Öregtemplom: Nagypénteki matutínum
2011. április 21. csütörtök, 17 óra, Gyömrő, Öregtemplom: Nagycsütörtöki szentmise, az oltáriszentség elrejtése, vesperás, lábmosás, oltárfosztás
2011. április 20. szerda, 21 óra, Gyömrő, Öregtemplom: Nagycsütörtöki matutínum
2011. április 17. vasárnap, 13 óra, Bp. Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplom: Virágvasárnapi ágszentelés, körmenet és énekelt szentmise passióval
2011. március 25. péntek, 19 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplom: énekelt szentmise Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepéről
2011. március 19. szombat, 16 óra, Bp. Belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplom: Szent József-napi énekelt szentmise
2011. március 12. szombat, 20 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Nagyböjt első vasárnapi matutínum
2011. március 9. szerda, 18 óra 30 perc, Bp. Gellérthegyi Pálos Sziklatemplom: Hamvazószerdai hamuszentelés, hamvazás és énekelt szentmise
2011. február 24. csütörtök, 18 óra, Bp. Bakáts téri Assisi Szent Ferenc-plebániatemplom: Mátyás-napi énekelt szentmise és vesperás
2011. február 19. szombat, 20 óra, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Hetvenedvasárnapi matutínum
2011. február 2. szerda, 18 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Gyertyaszentelés, körmenet és ünnepélyes szentmise Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéről
2011. január 6. csütörtök, 18 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Vízkereszti énekelt szentmise ünnephirdetéssel és vízszenteléssel
2011. január 5. szerda, 18 óra, Gödöllő, Premontrei Gyümölcsoltó Boldogasszony- és Szentlélek-plebániatemplom: Vízkereszti matutínum és Csillagjáték
2011. január 1. szombat, 12 óra, Bp. Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplom: Énekelt szentmise Urunk Körülmetélésének ünnepéről karácsony nyolcadnapján
2010. december 29. szerda, 15 óra 30 perc, Terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-plebániatemplom: Ünnepélyes szentmise és vesperás Becket Szent Tamás püspökről és vértanúról
2010. december 28. kedd, 19 óra, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Pótkarácsonyi matutínum
2010. december 26. vasárnap, 12 óra, Bp. Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplom: Énekelt szentmise Szent István protomártír ünnepéről borszenteléssel
2010. december 25. szombat, 12 óra, Bp. Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplom: Énekelt karácsonyi nappali mise (missa tertia in die)
2010. december 24. péntek, 22 óra, Bp. Gellérthegyi Pálos Sziklatemplom: Énekelt karácsonyi éjféli mise (missa prima in gallicantu)
2010. december 8. szerda, 19 óra 30 perc, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Ünnepélyes szentmise a Szeplőtelen Fogantatás ünnepéről
2010. november 27. szombat, 19 óra, Bp. Belvárosi Szent Mihály-templom (Angolkisasszonyok): Ádvent első vasárnapjának matutínuma

2011-11-23T15:17:00.007+01:00

Ádvent I. vasárnapjának matutínuma, 1. responzórium
(egy 1300 körüli ferences antifonáléból)

ÁDVENTI MATUTÍNUM

Az új egyházi évet ádvent első vasárnapjának ünnepélyes virrasztó zsolozsmájával (matutínum és laudes) fogjuk megkezdeni, amelyet 2011 november 26-án, szombaton 19 óra 30 perces gyülekezéssel és 20 óra 30 perces kezdéssel tartunk a Váci utcai Szent Mihály-templomban, zsolozsmáink rendes helyszínén. A templomban — amint az a korábbi alkalommal is történt— 19 órától 20 óráig koncert lesz, oda ezalatt bemenni nem lehet (a Ward Mária terembe azonban esetleg igen). A nap teljes zsolozsmáját tartalmazó kiadvány a helyszínen szokás szerint megvásárolható (ára: 500 Ft).

2011-11-21T14:32:00.013+01:00

A HAGYOMÁNYOS RÓMAI RÍTUS LITURGIKUS NAPTÁRA

A tegnapi vasárnappal (Dominica ultima post Pentecosten) az egyházi év utolsó hetébe léptünk: a következő vasárnappal megkezdődik az ádvent, és vele az új liturgikus év. Ennek főbb ünnepeit a hagyományt követve élőszóban — és a megfelelő gregorián dallamon — a vízkereszti szentmisében szoktuk meghirdetni, ehhez kapcsolódóan pedig itt, a káptalani blogon is közzétesszük a vasárnapokon kívüli szentmiséink és az ünnepélyes virrasztó zsolozsmák időpontjait.

Úgy tűnik azonban, hogy ezek az információk kevésnek bizonyultak. Az utóbbi időben örvendetesen tovább nőtt a szentmiséken részt vevők száma (egy átlagos vasárnap most már 70-80 hívővel számolhatunk), s közülük sokan nincsenek birtokában olyan segédeszközöknek, amelyekkel hétről hétre követni tudnák a hagyományos római naptár ünnepeit. A legfontosabb ilyen segédeszköz egy népmisszále lenne, amely tartalmazná a teljes egyházi év anyagát, vagy legalább a vasárnapok és a nagyobb ünnepek változó részeinek szövegét. Az énekelt tételek ugyan a Graduale Hungaricumban (ill. újabban a külön kiosztott propriumlapokon) megtalálhatók, ezek azonban egyfelől a propriumnak csak egy részét teszik ki, másfelől pedig kevés segítséget adnak az alapszintű tájékozódáshoz, ill. az otthoni előzetes felkészüléshez.

Egy ilyen népmisszále összeállítása és kiadása számos különféle (elméleti, gyakorlati, anyagi stb.) okból egyelőre nem megoldható, ezért a régi rítusú szentmisék látogatói még jó pár évig azokra a kiadványokra lesznek utalva, amelyek ebben a műfajban az 1940-es évekig bezárólag megjelentek (a későbbieket ismét különböző okokból jobb volna elfelejteni). Jelenleg elsősorban ezekből a hívek használatára szánt kis misekönyvekből ismerhető meg magyar nyelven a régi rítusú naptár, amely erőteljesen különbözik az 1970-es liturgikus reform során bevezetett új egyházi naptártól. Ezenkívül idegen nyelven hozzáférhetők még — főleg az internet segítségével — olyan új kiadású liturgikus vezérkönyvek, ún. ordók is, amelyek elsősorban a liturgiát végző klerikusoknak készültek és részletes útmutatást adnak az év minden egyes napjára eső szentmisék és zsolozsmák végzéséhez a hagyományos római rítus (ill. annak szerzetesi változatai) szerint.

Az egyházi év miseszövegeit közlő régi magyar kiadványok

A maguk idejében nagy példányszámban jelentek meg, s ezért a magyar antikvár könyvpiacon ma is folyamatosan megtalálhatók a két háború között kiadott egy- vagy kétnyelvű népmisszálék. A legismertebb ezek közül a Szunyogh Xavér Ferenc OSB szerkesztette Magyar—latin misszále az év minden napjára a Római Misekönyv szerint (ún. Nagy Szunyogh), amelyet a Szent István Társulat adott ki két kiadásban (Budapest 1932 és 1944). Ennek kivonata, a Vasár- és ünnepnapi latin—magyar misszále a Római Misekönyv szerint (ún. Kis Szunyogh) 1940-ben jelent meg. A Nagy Szunyoghéhoz hasonló terjedelmű és igényességű, bár lényegesen ritkább a belga Desclée és Társai kiadványa, a Misekönyv a Missale Romanum szerint latin—magyar szöveggel, liturgikus magyarázatokkal és imákkal (Páris—Tournai—Róma 1932). E két mű a hivatalos egyházi misekönyv-kiadásokhoz hasonlóan külön liturgikus naptárat is közöl, amelyben megadja az állandó idejű ünnepek rangját.

A Kis Szunyoghéval egyező műfajú Radó Polikárp és Kühár Flóris munkája, a Kis misekönyv a hívek használatára (Komárom 1932). Szintén kivonatosak, de csak magyar nyelvű szövegeket közölnek azok a kézi misszálék, amelyeknek kiadója a Palladis Rt. (Misekönyv. Az esztendő 52 vasárnapján, a pirosbetűs ünnepeken és gyászmiséken, továbbá a Boldogságos Szűz Mária, az Úr Jézus Krisztus és egyes szentek ünnepein bemutatott szentmise-áldozat imáinak szövege, Budapest 1931), ill. a Magyar Katolikus Nőegyesületek Országos Szövetsége (Misekönyv. A vasárnapi és ünnepnapi szentmisék szövegével, 3. kiad., Budapest 1943). Anyaga szerint a vasár- és ünnepnapi csoportba tartozik, bőséges kommentárjaival azonban a teljes misekönyveket idézi Klinda Pál misszáléja, amely először Mindenki misekönyve (Budapest 1937), majd a Magyar Kórus kiadásában Örök misekönyv (Budapest 1938) címen jelent meg.

Az egyházi év főbb szentmiséinek anyaga ezenkívül több imakönyvbe is bekerült. A legteljesebb vasár- és ünnepnapi válogatást a Kelemen Krizosztom OSB szerkesztésében kiadott kötet tartalmazza (Opus Dei. Az Úr szolgálatának iskolája. A magyar ifjúság részére, Pannonhalma 1942, 209—498), amelynek szövegei azonban érdekes módon erősen eltérnek a szintén bencés Szunyogh misszaléiban közölt magyar fordításoktól.

Amint a kiadási évekből látható, ezek a könyvek a római rítus liturgikus naptárának 1930 és 1944 közötti állását tükrözik. A Summorum Pontificum motu proprio értelmében a római rítus rendkívüli formájának végzéséhez az 1962-ben hatályos liturgikus könyveket kell használni, azok naptáraival együtt. Annak ellenére, hogy az időközben eltelt két évtized alatt a naptár többször módosult, egyes ünnepek pedig új liturgikus szövegeket kaptak (pl. Nagyboldogasszony 1950-ben, az assumptio dogmájának kihirdetése után), a fenti magyar kiadványokat az év vasárnapjain és a nagyobb ünnepeken ma is elég nagy biztonsággal lehet használni a régi rítusú szentmisék rendjének követésére.

Modern liturgikus ordók

Aki azonban teljes és szabályszerű biztonságra vágyik a régi rítus mai gyakorlatában, nem kerülheti el a kurrens liturgikus ordók használatát. Mivel a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia hivatalos direktóriuma csak a római rítus rendes formáját ismeri, a rendkívüli formáról ilyen jellegű kiadvány csak idegen nyelven áll rendelkezésre. Az 1962-es liturgikus rend megismerhető pl. latinul a Cantagalli kiadó (Olaszország) és a Le Barroux-i bencések (Franciaország), angolul a The Latin Mass Society of England and Wales, németül az Una Voce Deutschland, portugálul pedig a Vianney-i Szent János Személyi Apostoli Kormányzóság kiadványaiból. A korábbi állapotok közül az 1939-es liturgikus rend szerint tárgyalja az egyházi év napjait a Saint Lawrence Press ordója.

A felsorolt művek közül többnek a szövege (html vagy pdf formátumban) az interneten is megtalálható. Míg ezek elsősorban a korábbi évekre vonatkoznak, az Una Voce Deutschland közzétette a 2012. polgári év teljes liturgikus ordóját, amelynek segítségével a régi magyar kiadványok naptárai hozzáigazíthatók az 1962-es rubrikákhoz.

A Szent Mihály Laikus Káptalan liturgikus naptára

Amióta nemcsak ünnepélyes virrasztó zsolozsmákat, hanem rendszeres vasár- és ünnepnapi szentmiséket is tartunk, szükségessé vált a teljes évi liturgikus rend összeállítása, a pontos helyszínek és időpontok lehetőség szerint megadásával. Az elmúlt három évben ehhez járult a miséken felhangzó egyházzenei sorozatok logisztikai koordinálása: 2009-ben a Haydn-misék, 2011-ben a Liszt-misék, 2009-től 2011-ig pedig a „Choralis Constantinus 500” alkalmait kellett számon tartanunk. A káptalan liturgikus naptára 2009-ben 87 rendes és 15 rendkívüli, 2010-ben 90 rendes és 10 rendkívüli alkalmat tartalmazott, 2011-ben pedig várhatóan 91 rendes és 17 rendkívüli alkalomból áll majd.

Ezt a naptárat, amelyet eddig belső használatra készítettünk, a vasár- és ünnepnapi szentmisék iránt (és talán a zsolozsmák iránt is) érdeklődő hívek javára most nyilvánosan is megosztjuk. Ezentúl a jobb oldali oldalsáv „Szertartásaink (2010/2011)” című rovatának tetején látható az a hivatkozás, amellyel az adott polgári évre vonatkozó liturgikus naptárat meg lehet nyitni, és a GoogleDocs megfelelő funkciójával (File — Download original) le is lehet tölteni. Ezt a dokumentumot igyekszünk mindig naprakészen tartani, ezért javasoljuk, hogy a tartalmát az érdeklődők az év folyamán rendszeresen ellenőrizzék. Mivel a beosztás gyakorlati okokból nem az egyházi, hanem a polgári naptárhoz igazodik, az új egyházi év adatait 2011 végéig még a jelen táblázat tartalmazza, amelyet 2012 január 1-jével fog felváltani a következő évi ordó.

Reméljük, hogy ezzel az újabb „szolgáltatással” minél többeket tudunk hozzásegíteni ahhoz, hogy gyümölcsözően bekapcsolódjanak liturgikus szolgálatunkba.

2011-11-19T10:28:00.012+01:00

ÚJRA RENDELKEZÉSRE ÁLLNAK A PROPRIUMLAPOK

A vasárnap déli szentmisék növekvő látogatottsága miatt néhány hónapja be kellett látnunk, hogy a magyar proprium énekeit és a népénekeket többé nem tudjuk az eddigi módon, azaz fénymásolt lapokon a hívek kezébe adni. A könnyű fénymásolatok könnyen leesnek, elkallódnak, rendszeres sokszorosításuk, kiosztásuk és rendben tartásuk pedig értelmetlenül sok pénzt, időt és figyelmet követel.

A népénekanyag rendelkezésre bocsátását a Kancionále megszerkesztésével kívántuk megoldani. A kiadvány bevált és népszerűnek bizonyult, olyannyira, hogy már utánnyomására volt szükség. A második, változatlan lenyomat a most következő vasárnaptól további 50 példányban lesz megtalálható a padokban, illetve az erre szolgáló asztalkán vagy széken, másik 50 példány pedig a sekrestyében vásárolható meg az eddigi, 1500 Ft-os áron. A Kancionále használatát megkönnyítendő folyamatban van két énekszámmutató tábla készítése (a gótikus, illetve a barokk templomrésznek), hogy a hívek a mise alatt is könnyen kikereshessék a soron következő népénekeket.

A hétről-hétre változó magyar proprium kiosztása nagyobb kihívást jelentett, hiszen az év minden vasár- és ünnepnapjára más introitus- és kommúnióantifóna, graduále- és offertóriumválasz kinyomtatását igényelte. A problémán a tételek forrását jelentő Graduale Hungaricum árusításával próbáltunk segíteni. A kötet minden példánya elkelt, ami mutatta a hívek elvi támogatását és érdeklődését, de a tapasztalat szerint a szertartásokra szinte senki nem hozta magával. Ezért úgy döntöttünk, hogy a magyar propriumot mostantól kezdve keményített kártyákon (300 grammos műnyomó papíron, A5-ös fomátumban), hetente 100–100 példányban a hívek kezébe adjuk. Az időtálló megoldás feltétele, hogy a kártyákat megőrizzék és a szentmisék után hiánytalan számban a padokban hagyják.

A Kancionále és a propriumlapok megszerkesztése és kinyomtatása, valamint az énekszámmutató táblák elkészítése komoly anyagi és szellemi áldozat a káptalan és segítői részéről. Kérjük, hogy méltányolják ezt a befektetést az oldalsávban feltüntetett bankszámlára küldött adományaikkal, és mindenekelőtt azzal, hogy énekükkel bekapcsolódnak a szentmisébe. Aki énekel, kétszeresen imádkozik, amint Szent Ágoston mondja, a propriumlapok pedig X. Szent Pius pápa tételének gyakorlati megvalósulásához segítenek hozzá: Ne a misén énekeljünk, hanem magát a misét énekeljük!

2011-11-17T12:52:00.017+01:00

VÉGÉHEZ ÉRKEZETT A „CHORALIS CONSTANTINUS 500” SOROZAT

Korábban már jeleztük, hogy a pünkösd utáni 19. vasárnap lesz az utolsó, amelynek liturgikus zenéje a szentmiséinken rendszeresen visszatérő „Choralis Constantinus 500” sorozat keretei közé illeszkedik. A jövő kedden, november 22-én elhangzó koncerttel az egész sorozat befejeződik. Ebből az alkalomból örömmel tekintünk most vissza az elmúlt évek gyümölcsöző együttműködésére a Corvina Consort honlapján közölt összefoglalás egy részletével:

„2008 novemberében indult útjára az a hatalmas vállalkozás, amelyben két 500 éves forrás alapján került bemutatásra a Habsburg császári udvar énekes szertartásainak repertoárja a 15—16. századi gyakorlat alapján. Közel 250 rendezvényen csendült fel a teljes egyházi év vasár- és ünnepnapjainak rekonstrukciója. A sorozat eseményeit több tízezren követték nyomon az elmúlt három évadban.

A sorozat megvalósítása hazai és nemzetközi együttműködők részvételével jöhetett létre. Számos magyarországi együttes és előadó működött közre, valamint neves külföldi vendégeket is sikerült meghívni Budapestre (Schola Gregoriana Pragensis — CZ, 2009; Capilla Flamenca — B, 2009; Cincquecento Renaissance Vokal — A, 2010).

A három évadon keresztül folyamatosan zajló eseményeknek főként Budapest belvárosának templomai (Belvárosi Főplébániatemplom, Belvárosi Szent Mihály Templom, Szent István Bazilika, Belvárosi (Pesti) Ferences Templom, Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplom, Belvárosi Szent Anna Templom, Budai Ciszterci Szent Imre Templom) adtak otthont, hiszen a koncertszerű előadások mellett a reneszánsz zene és a gregorián gyöngyszemei eredeti funkciójukban, szertartások keretében is elhangozhattak. Különleges spirituális élményben volt részük azoknak, akik a sorozat eseményeit a Szent Mihály Laikus Káptalannal való együttműködésnek köszönhetően, hagyományos római rítusú szentmisék keretében hallhatták, hiszen ez a fajta liturgia áll legközelebb az 500 évvel ezelőtti gyakorlathoz, ahhoz a formához, ahogyan annak idején végezték a szertartásokat, amikor e művek keletkeztek.”

Ennek az együttműködésnek a bemutatására és egyszersmind kedves emlékként álljon itt Johannes Ockeghem II. számú Salve reginájának felvétele, amint a fent említett utolsó közös szentmise képeit kíséri:

Végül az alábbiakban adjuk közre a sorozat zárókoncertjének programját:

2011 november 22., 19 óra
Belvárosi Szent Mihály Templom
(1056 Budapest, Váci utca 47/B)

Leonhard Kleber (c. 1495—1556): Fantasia in Ut
Kecskés Mónika, orgona

Heinrich Isaac (c. 1450—1517): Quis dabit capiti meo aquam?
Corvina Consort

Introitus — Heinrich Isaac: Loquebar de testimoniis (ChC III.)
Discantus

Kyrie — Orlandus Lassus (c. 1532—1594): Missa de feria
Greccio Chamber Choir

Gloria — Josquin des Prez (c. 1450—1521): Missa Pange lingua
Voces Æquales

Graduale — Audi filia (Graduale Pataviense fol. 165r)
Cantoratus Budapestiensis

Alleluia — Audi filia (Graduale Pataviense fol. 165v)
Cantoratus Budapestiensis

Credo — Heinrich Finck (c. 1445—1527): Missa [a6]
Corvina Consort

Offertorium — Offerentur (Graduale Pataviense fol. 167r)
Voces Æquales

Ludwig Senfl (c. 1486—1542/43): Quis dabit oculis
Corvina Consort

Sanctus — Heinrich Isaac: Missa Solenne [a6]
Discantus

Hans Leo Hassler (1564—1612): Pater noster [a8]
Discantus

Agnus Dei — Heinrich Isaac: Missa Solenne [a4]
Cantoratus Budapestiensis

Josquin des Prez: Ave verum corpus
Greccio Chamber Choir

Communio — Confundantur (Graduale Pataviense fol. 168r)
Greccio Chamber Choir

Heinrich Isaac: Tota pulchra es
Voces Æquales

Paul Hofhaimer (1459—1537): Salve regina
Kecskés Mónika, orgona

Heinrich Isaac: Virgo prudentissima [a6]
Corvina Consort, Discantus, Cantoratus Budapestiensis, Greccio Chamber Choir, Voces Æquales, vezényel: Kalmanovits Zoltán

POST SCRIPTUM:

A fenti művek nagy részét mostantól meg is lehet hallgatni a sorozat honlapján beágyazott YouTube-videók segítségével, az egész sorozatot pedig Kalmanovits Zoltán értékeli a Magyar Kurírnak adott interjújában.

2011-11-09T18:01:00.005+01:00

EGYHÁZNAPI MATUTÍNUM

A folyó egyházi év utolsó ünnepélyes közösségi zsolozsmáját a középkori esztergomi székesegyház felszentelésének ünnepéről 2011 november 12-én, szombaton 20 óra 30 perces kezdéssel tartjuk a Váci utcai Szent Mihály-templomban. Mivel ugyanitt 19 órától 20 óráig koncert van, és ezalatt a templomkaput zárva tartják, gyülekezésre és próbákra 19 óra 30 perctől kezdve a templom előtt lesz mód.

2011-11-07T12:43:00.019+01:00

KÖNYVBEMUTATÓ ÉS ELŐADÁS A LITURGIA MAI HELYZETÉRŐL

A hét második felében hazánkba érkezik Don Nicola Bux, XVI. Benedek pápa liturgikus reformjának egyik legaktívabb képviselője és népszerűsítője, hogy előadást tartson két újonnan megjelent könyvének bemutatóján, amelyet a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Gyakorlati Teológia Tanszéke rendez 2011 november 11-én, pénteken 17 órakor a főiskola dísztermében. Ezenkívül Don Bux magánmisét is celebrál a római rítus rendkívüli formájában másnap, november 12-én reggel 8 órakor a Belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplom főoltáránál.

Mindkét alkalom kivételes jelentőségű, ezért örömmel hirdetjük őket, és reméljük, hogy minél többen részt tudnak venni rajtuk. Ennek érdekében röviden bemutatjuk a szerzőt és most megjelenő műveit.

A szerzőről

Don Nicola Bux a Bari-Bitontói Főegyházmegye papja, Bari városában a S. Giuseppe-templom igazgatója, az ottani Ökumenikus Teológiai Intézetben az összehasonlító liturgia, az Apuliai Teológiai Karon pedig a szenteségteológia professzora. 1947-ben született Bariban. Teológiai tanulmányait Rómában végezte, 1975-ben szentelték pappá. Ezután Jeruzsálemben folytatott kutatásokat az Ecumenical Institute és a Studium Biblicum Franciscanum keretében. Tanított a jeruzsálemi Studio Teologico S. Salvatore intézetben és a római Szent Anzelm Egyetem Pápai Liturgikus Intézetében. Hosszabb időt töltött a kelet-európai ortodox és a közel-keletei iszlám országokban, 1989-ben pedig Franco Cardini történész professzorral és David M. Jaeger OFM atyával együtt alapítója volt a Europe—Near East Center nevű nemzetközi kutatóintézetnek.

Don Bux a kutatás és a tanítás mellett évtizedek óta igen aktívan részt vesz az olasz egyház és teológia életében. Egyházmegyéjében és az apuliai régióban sokat fáradozott a liturgia, az egyházzene és az egyházművészet zsinat utáni megújításán, többek között Don Lugi Giussanival, a Comunione e Liberazione mozgalom alapítójával együttműködésben. Ennél is fontosabb azonban, hogy régi kollégája és személyes barátja Joseph Ratzinger bíborosnak — egyrészt mint az általa alapított Communio folyóirat tudományos tanácsadója, másrészt mint a Római Kúria számos intézményének munkatársa. Don Bux jelenleg négy vatikáni dikasztériumban tölt be konzultori állást: a Hittani Kongregációban és a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjában, ahová még II. János Pál állította őt, valamint az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregációban és a Pápai Liturgikus Ünneplések Hivatalában, ahová már XVI. Benedek nevezte ki.

Ebbéli minőségében Don Bux számos előadást tartott és interjút adott a liturgia gyakorlati kérdéseiről, különös tekintettel a 2007 óta rendkívüli formaként elismert hagyományos római rítusra. A Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai 2006-ban ismerkedtek meg vele személyesen, amikor Dobszay László kíséretében részt vettek az oxfordi CIEL konferencián (l. a fenti képet). Nagy örömmel üdvözöljük tehát Magyarországon, ahol a Szentatya liturgikus reformjának vetése egyelőre még alig hozott valamicske termést. Reméljük, hogy Bux atya látogatása legalább Budapesten felszántja némileg a fagyos talajt, és kellő alapokat teremt a pápai tanítás és liturgikus gyakorlat befogadásához.

A művekről

A magyar fordításban most megjelenő két kis könyvet Don Bux az olasz Piemme kiadónál publikálta. Az előszót mindkettőhöz Vittorio Messori írta, akit a magyar olvasó is jól ismerhet a Joseph Ratzinger bíborossal és II. János Pál pápával készített interjúköteteiről.

Az első kötet, a La riforma di Benedetto XVI [„XVI. Benedek reformja”] 2008-ban, egy évvel a Summorum Pontificum motu proprio után látott napvilágot, és részben az ennek nyomán keltett polémiákra ad választ. A könyv témája XVI. Benedek pápa reformja, amelynek egyik kiemelt területe a szent liturgia. A szerző hiteles módon adja elő és kommentálja a Szentatya gyakran félreértelmezett szándékát a régi római rítus felszabadításával kapcsolatban, amely nem nosztalgikus visszalépés egy letűnt kor világába, hanem a szükséges egyensúly megteremtését célozza hagyomány és újítás között.

A másik munka, a 2010-ben kiadott Come andare a messa e non perdere la fede [„Hogy menjünk úgy misére, hogy ne veszítsük el a hitet”] — amint provokatív címe is mutatja — gyakorlati szempontból közelít az Egyház mai kulcskérdéséhez: a liturgia és a hit kapcsolatához. Ebben a könyvben Don Bux az általa kitűnően ismert keleti liturgiák fényében mutatja be a szentmisét a római rítus mindkét formájában, s a történelmi, teológiai és lelkiségi vonatkozások feltárásával segíti hozzá az olvasót, hogy képes legyen ráismerni az Egyház egyazon hitére a szentmise-ünneplések megannyi formájában.

2011-10-31T08:42:00.007+01:00

MINDENSZENTEK ÉS HALOTTAK NAPJA

Mivel mindenszentek ünnepe Magyarországon munkaszüneti nap, szentmisénket 2011 november 1-jén a vasárnapi rend szerint, 12 órai kezdettel tartjuk a belvárosi főplébánia-templomban. Másnap, november 2-án, az összes megholt hívőre való emlékezés napján a Bosnyák téri Páduai Szent Antal-plébániatemplomban 19 órakor lesz régi rítusú gyászmise, amelyet a jelképes sírnál való feloldozás (absolutio) követ. E szertartásokon a liturgikus énektételek nagy része és a feloldozás Libera me tétele Liszt Ferenc zenéjével szólal meg a Szent Efrém Férfikar (művészeti vezető: Bubnó Tamás) és Fassang László orgonaművész előadásában, egyúttal tehát a Liszt-misék sorozatának záródarabja is lesz. A Requiemet a Szent Mihály Laikus Káptalan tagjáért, Földváryné Martin Juditért ajánljuk fel, akit az Úr egy éve az e napra virradó éjjel szólított magához.

2011-10-28T23:34:00.004+02:00

VÁLTOZÁSOK A MINISTRÁNSKURZUS IDŐPONTJÁBAN

A legutóbbi alkalommal megbeszéltektől eltérően a ministránstanfolyam következő időpontja mégsem most vasárnap (október 30.), hanem a következő vasárnap, november 6-án lesz.

Az időpont elhalasztását a most vasárnap, azaz Krisztus Király vasárnapján tartandó sollemnis (ünnepélyes) szentmise, illetve a közelgő Mindenszentek és Halottak napja miatti sűrű liturgikus programunk tette szükségessé.

2011-10-21T16:00:00.006+02:00

A PÜNKÖSD UTÁNI 19. VASÁRNAP ÉNEKRENDJE

Október 23-án hallhatjuk utoljára a mise proprium-énekeit a Habsburg császári udvar XV—XVI. századi gyakorlatát tükröző polifón feldolgozásokban, amelyek a „Choralis Constantinus 500” sorozat keretében szólaltak meg szentmiséinken. E kereten kívül a sorozat még egy ideig folytatódik, a zárókoncert pedig november 22-én, Szent Cecília ünnepén lesz a Belvárosi Szent Mihály-templomban. Alighanem sokak nevében szólunk most, amikor őszintén megköszönjük a Corvina Consort liturgikus szolgálatát, amellyel az elmúlt években a reneszánsz vokálpolifónia csodálatos alkotásaival tették ünnepélyesebbé a vasár- és ünnepnapi régi rítusú miséket. A Jóisten bőségesen fizesse meg!

Végül a szokásos módon közzétesszük a most vasárnapi szentmisén elhangzó tételeket is:

Hans Leo Hassler: Cantáte Dómino
Asperges me
Introitus — Heinrich Isaac: Salus pópuli (CC I.)
Kyrie — Gloria
Graduale — Dirigátur orátio mea (Graduale Pataviense, fol. 32v)
Alleluia — Heinrich Isaac: Déxtera Dei (CC I.)
Credo
Offertorium — Si ambulávero (Graduale Pataviense, fol. 45)
Orlandus Lassus: Tibi laus
Sanctus
Orlandus Lassus: Adorámus te, Christe
Agnus Dei
Josquin des Prez: O salutáris hóstia
Communio — Heinrich Isaac: Tu mandásti mandáta tua (CC I.)
Exitus — Johannes Ockeghem: Salve regína (II)

Énekelnek a Corvina Consort tagjai: Pintér Ágnes, Pászti Károly, Kalmanovits Zoltán és Demjén András (művészeti vezető: Kalmanovits Zoltán).

2011-10-16T22:00:00.065+02:00

SZENT TERÉZ ZENEI PORTRÉJA (ÉS AMI MÖGÖTTE VAN)

Avilai Nagy Szent Teréz ünnepéről, amely a hagyományos római naptárban is október 15-ére esik, két éve emlékeztünk meg először a Vesperale Carmelitanum közzétételével, tavaly ilyenkor pedig sorozatot indítottunk, amelyben a kiadványnak a zsolozsmázás általános gyakorlata szempontjából is releváns előszavát közöltük. A változatosság kedvéért idén egy olyan kis művel szeretnénk emlékezni a nagy szentre és egyháztanítóra, amely ugyan nem része sem a kármelita, sem a római liturgiának, viszont kifejezetten erre az alkalomra készült. Egyházzenei bejegyzéseinkben eddig főként középkori és reneszánsz alkotásokkal foglalkoztunk, most azonban tovább merészkedünk egy kicsit, és behatolunk a barokk világába.

Íme tehát „egy roppant bájos motetta Charpentier úrtól Szent Teréz tiszteletére”:

„Un très joli motet de M. Charpentier, en honneur de Ste Thérèse (évidemment, d’Avila)” — e szavakkal vezeti be a fenti előadást William Christie a párizsi Salle de Musique-ben, a Les Arts Florissants együttes 2009 november 10-i koncertjének végén. A műfaj és a szerző után pontosan jelöli meg a darab címét, amely az egyik kéziratban így olvasható: Pour Ste Thérèse — „Szent Teréz [ünnepé]re”. A XVII. században még egyértelmű megjelölést Christie a mai hallgatóság számára az „avilai” jelző hozzáfűzésével pontosítja, többet azonban nem mond a műről. Így ez a feladat most ránk hárul, s igyekszünk is neki minél több irányból eleget tenni.

A Charpentier-motetta szövege

A motetta bemutatását érdemes a latin nyelvű szöveggel kezdeni, amely némileg egységesített, modernizált helyesírással (az eredetire még később visszatérünk) és a ritmikus szerkezetet tükröző tördelésben a következő:

Flores, flores, o Gallia,
et plenis manibus sparge lilia!

O populi, pulsate lyram,
sumite citharam cum cymbalis!
In hoc Theresiae festo solemni
psallite sanctae,
psallite castae,
psallite amanti!

Dum vitam ducebat,
amoris pondere
oppressa gemebat;
dum fervens orabat,
amoris vulnere
transfixa languebat.

Et nunc in coelis
sponsa fidelis
amoris gaudio plena
triumphat, vivit, regnat
cum Christo dilecto
amata beata Theresia.

A tagolást megtartó magyar fordításban:

„Ó Gallia, virágokat, virágokat,
és teli kézzel hints liliomokat!

Ó népek, zendítsetek lantra,
ragadjatok citerát cintányérokkal együtt!
Terézia e jeles ünnepén
énekeljetek a szentnek,
énekeljetek a tisztának,
énekeljetek a szeretőnek!

Míg életét élte,
a szeretet súlyától
elnyomva sóhajtozott;
míg hőn imádkozott,
a szeretet sebével
átszúrva bágyadozott.

Most pedig a mennyben
mint hűséges jegyes
a szeretet örömével eltelve
arat diadalt, él, uralkodik
kedves Krisztusával
a szeretett boldog Terézia.”

Amint látszik, ez a szöveg nem követ egyetlen ismert ókori vagy középkori versformát sem, helyettük inkább a későantik latin műpróza rímes darabjaira emlékeztet (szép példákat hoz ezekre Apuleiustól Augustinusig F. J. E. Raby: A history of Christian-Latin poetry from the beginnings to the close of the middle ages, 2nd ed., Oxford 1953, 23). Ha mai fogalmakkal szeretnénk leírni, talán egyfajta lazán rímelő szabadversnek nevezhetnénk. Végső soron mindegy is, hogy melyik irányból közelítünk hozzá: a lényeg az, hogy nem önálló irodalmi műként, hanem kifejezetten a zenei feldolgozás céljával jött létre, szerzője eleve egy többszólamú ének alapanyagának szánta.

Ennek a szerzőnek ismerjük a nevét: Pierre Perrinről van szó, a francia nemzeti opera megteremtőjéről, aki 1665-ben tette közzé Cantica pro capella Regis címmel a királyi kápolna számára írt motetta-szövegeit latinul és francia fordításban. A kötet anyaga három részre oszlik: az elején a királyi család tagjait dicsőítő műveket, utána az egyházi év egyes ünnepeire készült verseket, végül pedig néhány elevációs és morális tartalmú motettát olvashatunk benne. Az In festo Sanctae Theresiae című darab a középső részben található, a naptárnak megfelelően az őszi ünnepek között:

Ez a szöveg nem teljesen azonos a fent közölt Charpentier-féle változattal, amelynek szerzője tehát meglehetős szabadsággal kezelte forrását. A Perrinnél az egész motettát keretező első két sort megtartotta ugyan, az összes többit azonban átalakította: a következő két sorban egyes szavakat elhagyott, másokat betoldott, a rövidebb sorokból álló egységet két részre bontotta s leválasztotta róla az új tartalmat hozó Et nunc in coelis részt, a vers végét pedig a Circum Virgini résztől kezdve teljesen elhagyta. Ezek a módosítások Perrin lazább, kissé diffúz szövegéből egy részleteiben is világosan strukturált, arányos egészet hoztak létre, amelynek szerkezetét a zenei formák váltakozása még jobban kiemeli.

Néhány fontos tartalmi változásra már most, a puszta szöveg elemzésekor érdemes felfigyelni. Az egyik ilyen, hogy a librettista teljesen elhagyta a Szent Teréz hivatalos egyházi besorolására utaló Virgo szót, amelyet a megmaradt szövegben az amans igenévvel helyettesített. Ennek passzív párjaként a szöveg végére betoldotta az amata szót, kiegészítve Krisztus nevével, aki a liturgikus könyörgésekből ismert vivit és regnat igéket is magával hozta. Így a harmadik rész központi témája, az amor — amelynek jelentőségét az állítmányok perfectumból imperfectumba való áttétele csak növeli — immár a második és a negyedik szövegegységre is kiterjed, az egész vers pedig a Krisztussal mint kedvesével (dilectus) egyesülő jegyes (sponsa) ugyancsak liturgikus eredetű, ám ezúttal állapotot is jelző megnevezésével (beata Theresia) zárul.

E kifejezetten keresztény nyelvi sajátosságok mellett — vagy inkább mögött — természetesen ott vannak a versben a római irodalom bevett stíluseszközei is, amelyek nemcsak az antik mintákkal való kapcsolatot biztosítják, hanem egyben a korabeli társadalmi és kulturális háttérre is utalnak. A tárgyi valóság szintjén megjelenő lyra és a cythara jellegzetes ókori hangszerek, a psallere pedig eredetileg nem a zsoltározást, hanem a rajtuk kísért világi éneklést jelentette. Charpentier szövege mindezt kiegészíti a cymbalummal, és bár e hangszerek maguk a partitúrában nem szerepelnek, a barokk zenkarok hangzásvilágához kétségkívül jobban illenek, mint a monódikus zsoltározáshoz.

A másik, szellemi szintet az egész motettát indító allúzió képviseli. A Flores, flores, o Gallia, [et] plenis manibus sparge lilia mondat ugyanis nem más, mint egy nagy karriert befutott Vergilius-hely parafrázisa (Perrin maga Aeneis-fordítóként is ismert). Az eposz hatodik énekének alvilág-leírásában (6, 883—885) olvassuk Anchises szavait:

Tu Marcellus eris. Manibus date lilia plenis,
purpureos spargam flores animamque nepotis
his saltem accumulem donis [...]

„Te Marcellus leszel. Adjatok liliomot teli kézzel,
[hadd] hintsek bíborszínű virágokat s unokám lelkét
legalább ezekkel az ajándékokkal halmozzam el [...]”

M. Claudius Marcellus, Augustus unokaöccse és veje a császár kiszemelt örököse volt, amíg 19 éves korában váratlanul meg nem halt. Vergilius életrajzában maradt fenn annak leírása, hogy amikor a költő éppen a hatodik éneket olvasta fel Augustus és családja előtt, Octavia, Marcellus anyja ennél a résznél ájultan esett össze. A virághintés szertartásának — amely egyébként a győztes hadvezérek diadalmenetének is része volt — ez a vergiliusi földolgozása az irodalmi hagyományban utóbb toposszá emelkedett, s olyan szerzők éltek vele, mint Dante (Purgatórium 30, 21) vagy Mozart (K. 165, milánói verzió).

Itt azonban a liliomhintésnek különös, allegórikus jelentősége van, amit megerősít, hogy Perrin más motettái is hemzsegnek a liliomos utalásoktól — különösen azok, amelyek a királyi család dicséretét zengik. A liliom (fleur-de-lis) ugyanis a francia nemzet szimbóluma, amely az államcímertől a koronán és a paláston át a legapróbb díszítőelemekig mindenütt felbukkan. A lilium szó így a költészetben — s viszonylag korán, már a XIV. századi polifóniában (l. pl. a Singularis laudis digna cantilena utolsó versszakát) — magát Franciaországot jelenti, jól illik tehát a franciák Szent Teréz előtti hódolatának kifejezéséhez. Teréz ugyanis spanyol volt, akárcsak XIV. Lajos hasonnevű felesége, María Teresa de Austria (1638—1683) is, ezért Charpentier műve az avilai szent mellett egyszersmind a királynét is ünnepelhette, amint a jelen motettát kommentálva Catherine Cessac véli — s alighanem joggal, hiszen nem idegen az ilyen áthallásos szövegalkotó eljárás a mi világunktól sem, akkoriban pedig teljesen általánosnak számított.

Charpentier művét említettük, mégpedig nemcsak a zenére, hanem immár a szövegre is gondolva. A zeneszerző ugyanis nemcsak a készen kapott latin szövegek megzenésítésében mutatkozik a klasszikus nyelv kitűnő ismerőjének, hanem saját szerzőségű latin motettái és oratóriumai is tanúskodnak e téren való jártasságáról. A Flores o Gallia motetta szövegét tehát a Perrintől kölcsönzött alapanyagból valószínűleg ő önthette a fenti formába.

Charpentier motettáinak liturgikus és társadalmi háttere

Amint a zeneszerző nyelvi beavatkozásai is mutatják, Perrin költőként kevésbé jeleskedett. Sokkal fontosabb a korabeli zenei életben betöltött szerepe, írásai pedig értékes források a muzikológia számára. Az idézett kötet francia nyelvű előszavában szerepel pl. az a becses leírás, amely a napkirály által hallgatott szentmisék zenéjéről tudósít. Érdemes szó szerint idézni (Cantica pro capella Regis, Parisiis 1665, [18]):

„A kantikumok hosszát illetően, hogy miként lettek megzenésítve a Király Miséje számára, amelyben rendesen hármat énekelnek közülük: egy nagyot, egy kicsit az elevációra és egy Domine salvum fac Regem-et, a nagyokat olyan hosszúra alkottam, hogy negyedórán át tarthassanak, ha jól zenésítik meg őket és nincs bennük túl sok ismétlés, és kitölthessék a Mise kezdetétől egészen az elevációig tartó időt. Az elevációsak rövidebbek és egészen a posztkommúnióig tarthatnak, amikor elkezdődik a Domine.”

Ebből a leírásából kiderül, hogy az élet egyéb területein igencsak pompakedvelő XIV. Lajos a liturgia dolgában elég puritán volt: a rövid és egyszerű missa lectákat kedvelte, és ezek alatt is folyamatosan a liturgikus cselekménytől független zenét — egy grand motet-t és két petit motet-t — hallgatott. Az abszolút uralkodó mintáját az udvar és a párizsi polgárság igyekezett minél szorosabban követni, így aztán ez a gyakorlat viszonylag gyorsan elterjedt, s a század második felében már általános volt. Ennek megfelelően a Charpentier által a legkülönbözőbb megrendelők számára írt latin motetták is mind az említett három típusba sorolhatók.

Marc-Antoine Charpentier (1643—1704) élete és életműve (röviden l. franciául itt, angolul itt) szorosan a napkirály udvarához kapcsolódott, és noha az udvari zeneszerzői állásra pályázók második köréből váratlan megbetegedése miatt kiesett, az uralkodó később évjáradékkal tüntette ki és művészetét többször nyilvánosan is dicsérte. A zeneszerző életrajzából, amelynek feltárásával az utóbbi időben Catherine Cessac és Patricia Ranum szerzett kimagasló érdemeket, most csak azokkal a részletekkel foglalkozunk, amelyek a motetták keletkezésének hátterét megvilágítják.

Charpentier műveinek túlnyomó többsége egyházi jellegű, s közöttük a legnépesebb csoport a mindig latin nyelvű motettáké (több mint 200 darab, amelyek egy részét azonban párbeszédes jellegük miatt oratóriumnak is nevezik). A modern kutatás a Perrin-féle hármas felosztáson túl a motettákat egyéb tematikus csoportokba is sorolja, ezeken belül állítja időrendbe őket Hugh Wiley Hitchcock mérvadó műjegyzéke (Les œuvres de Marc-Antoine Charpentier. Catalogue raisonné [La vie musicale en France sous les rois Bourbons 1], Paris 1982), amely az elevációs (H. 233—280) és a Domine salvum fac Regem típus (H. 281—305) mellett alkalmi (H. 306—390), dramatizált (H. 391—425) és vegyes motettákat (H. 426—439) különböztet meg. A legkorábbiak az 1670-es évek elejéről származnak, az utolsó darabok keletkezése pedig már átnyúlik a XVIII. századba. Ez a műfaj tehát a zeneszerzőt egész pályája során végigkísérte.

A személyek közül, akik e motetták első élvezői lehettek, első helyen a Guise hercegnőket (Madame de Guise [1646—1696], a király unokanővére és a királyné közeli barátnője, valamint Mademoiselle de Guise [1615—1688], a lotaringiai hercegi cím dúsgazdag örökösnője) kell kiemelni, akik 1670-ben tartós szolgálatukba fogadták az Itáliából hazatérő Charpantier-t mint házi énekest és komponistát. A szerző e minőségében készült motettáit a hercegnők palotáiban vagy a hozzájuk családilag kötődő templomokban adhatták elő (l. erről négy konkrét példával John S. Powell írását). 1679-től kezdve Charpentier négy évig a trónörökös, a Grand Dauphin (1661—1711) önálló kápolnájának is rendszeresen komponált műveket. Ezek hatására, továbbá hogy a zeneileg művelt, jól éneklő Dauphine (Mária Anna bajor hercegnő) kedvében járjon, az ifjú Lajos herceg maga is énekórákat kezdett venni (vö. John S. Powell egy másik írását). A kápolna liturgikus szolgálatában természetesen a király által meghonosított stílus volt az irányadó, amely számos motetta keletkezéséhez vezetett.

A főúri megrendelők mellett Charpentier különböző egyházi köröknek is dolgozott. Mademoiselle de Guise halála (1688) után tíz évig a jezsuiták szolgálatában állt, majd 1698-tól élete végéig a Saint-Chapelle zeneigazgatója volt, egy-egy művet azonban már korábban is komponált más templomok és kolostorok számára. Ezek közül a Szent Teréz-motettával való kapcsolat miatt a párizsi rue du Bouloy-n álló Kis Kármelt (későbbi helyéről: Carmel de Saxe) kell kiemelnünk, amelyhez a szerző pártfogói több szálon kötődtek. A kolostort még Anna anyakirályné (a történelemből — és Dumas-ból — ismert Ausztriai Anna [1601—1666]) alapította, 1664-ben azonban az ifjú királyné védnöksége alatt újraalapították, s védőszentje Avilai Teréz lett. Mária Terézia ettől kezdve rendszeres látogatója volt a Louvre közelében álló kolostornak, ahol Madame de Guise-zel közösen jótékonykodott (Patricia Ranum szerint valószínű, hogy a királynénak magánoratóriuma is volt a templomban).

A megbízók (para)liturgikus igényei és az egyházi naptár rendje mellett minden bizonnyal ez a szoros személyi kapcsolat is motiválta a Flores o Gallia megszületését. A mű témája szerint alkalmi motetta, egyébként pedig mind a Perrin-féle — és Charpentier által még tovább rövidített — szöveg terjedelme, mind a megzenésítés módja alapján petit motet-nek tekintendő. A források között akad ugyan egy 1726-ból származó jegyzék (Mémoire), amely Charpentier fennmaradt kéziratos hagyatákát veszi számba, és amely szerint (fol. 4v) a 49. kotta tartalma „Pour sainte Therese grand motet avec simphonie”, erről a minősítésről azonban C. Jane Gosine (Charpentier’s motet “Transfige, dulcissime Iesu”, Marc-Antoine Charpentier, un musicien retrouvé, dir. de C. Cessac, Sprimont 2005, 247—261, itt 256 n. 24) megállapítja, hogy inkább a mű stílusára, mintsem a pontos műfaji besorolásra utal. Kérdés azonban, hogy a megjegyzés a mi motettánkra vonatkozik-e egyáltalán, hiszen Charpentier a Flores o Gallia szöveget — amint az alkalmi motetták alfabetikus jegyzékéből látható — zeneileg két külön műben is feldolgozta.

A motettaszöveg zenei feldolgozásai Charpentier-nál

A Charpentier-filológia amilyen rövid múltra tekinthet vissza, olyan rendkívüli eredményekkel büszkélkedhetik. A zeneszerző ugyanis élete során szinte minden művét bemásolta egy nagyméretű füzetekből álló sorozat lapjaira, dátummal azonban nem látta el őket. H. Wiley Hitchcock, Catherine Cessac, Jane Lowe és Patricia Ranum kutatásainak köszönhetően viszont ma már szinte minden Charpantier-darab keletkezési idejét több-kevesebb pontossággal meg lehet határozni. A négy szerző kronológiái csak kis részben térnek el egymástól (összehasonlító táblázatukat C. Jane Gosine 2001-es cikkének függeléke közli); a továbbiakban Cessac Charpentier-monográfiájának (Paris 1988) adatait követjük, amelyeket a művek általa gondozott 2005-ös jegyzéke tartalmaz. Ebből a jegyzékből kiderül, hogy a két Flores o Gallia kezdetű motettának (H. 342 és H. 374) összesen három kézirata és egy korai kiadása ismert.

A legfontosabb kézirat a szerző fent említett — túlnyomó részben autográf — füzetsorozata (az ún. Meslanges autographes), amely összesen 28 kötetbe kötve a párizsi Bibliothèque Nationale de France (BNF) zenei gyűjteményében található a Rés. Vm1 259 jelzeten. Ezt az anyagot 1990 és 2004 között Hitchcock fakszimile formában kiadta mint első szekciót Charpentier összes műveinek 35 kötetre tervezett sorozatában (a BNF Gallica gyűjteményében online sajnos csak a XV. kötet érhető el). A Meslanges VIII. kötetének elején, a 2—5. oldalakon (a [49.] füzet 2v—4r fólióján) található a H. 342-es számú motetta, amely környezete alapján 1686-ban keletkezhetett (pontosabban lett bemásolva mostani helyére). A partitúrának ezenkívül van egy azonosítatlan korú másolata is a BNF Rés. Vm1 1269-es kézirat 90—96. oldalain.

A hetvenes évek elején Hitchcock felfedezett két újabb kéziratot, s az egyik Charpentier művei közöttt a Flores o Gallia egy eltérő feldolgozását is tartalmazta (vö. Deux «nouveaux» manuscrits de Marc-Antoine Charpentier, Revue de musicologie 58 [1972] 253—255, itt 255). A kézirat jelzete BNF Rés. Vmc 27, a motetta pedig, amely az 1982-es jegyzékben a H. 374-es számot kapta, a 14r—18v fólión található, s Cessac szerint 1680 körül keletkezett. Ezt a változatot korábban csak egy 1729-es közlésből ismertük (Meslanges de musique latine, françise et italienne; divisez par saisons, éd. par J.-B.-Ch. Ballard, V, Paris 1729, 2—9), nemrég azonban az említett kézirat is megjelent a Meslanges folytatásaként kiadott fakszimile-sorozatban a XXIX. kötet 510. számú partitúrájaként.

A két azonos szövegű feldolgozás közül — jóllehet egyes katalógusok a H. 342-t Flores o Gallia, a H. 374-et Flores, flores o Gallia néven említik — vajon melyiket hallhattuk e bejegyzés elején a Les Arts Florissants előadásában? Sajnos ezt William Christie nem mondja meg, és mivel a mű a koncert végén ráadásként hangzott el, a Hitchcock-jegyzék száma, amely az azonosítást lehetővé tenné, a hivatalos programban sem fordul elő. A YouTube-videó egyik hozzászólója a H. 342-es számot emlegeti, forrást nélkül azonban ez az információ ellenőrizhetetlen. Abból a tényből kiindulva, hogy a két motetta közül a H. 374-nek újabban két kritikai kiadása is készült (Marc-Antoine Charpentier: Motet pour Sainte Thérèse «Flores o Gallia» H. 374, éd. par Theodora Psychoyou, Bulletin de la Société Marc-Antoine Charpentier 14, 1997, 29—35; Marc-Antoine Charpentier: Petits motets. I: Motets à une ou deux voix, éd. crit. par Catherine Cessac [Patrimoine Musical Français, Monumentales 1.4.1], Versailles 2009), míg a H. 372-nek semmilyen modern kiadása nem ismert, továbbá azon az alapon, hogy a Charpentier-trecentenárium alkalmából 2004 október 10-én Versailles-ban adott koncerten szintén ez a darab hangzott el, könnyen gondolhatnánk, hogy a kettő közül ez a jobban sikerült mű, ezért ezt tartják repertoáron a régizenei együttesek.

Filológusok talán meg is elégedhetnének az efféle konjektúrával, a muzikológia azonban valamivel egzaktabb tudomány. És persze a Les Arts Florissants-ról sem volna illő olyasmit képzelni, hogy mások szellemi munkájából táplálkoznak, közben pedig eltitkolják a forrásaikat. Sőt egy William Christie-ről inkább az feltételezhető, hogy éjjel-nappal csak a Meslanges autographes köteteit bújja, a kiadásokból legföljebb a saját olvasatát ellenőrzi.

Nos, így van ez a jelen esetben is. A Les Arts Florissants valóban működtet egy igen gazdag honlapot a repertoárján tartott művek dokumentálására — sajnos azonban a rajta való tájékozódás nem tartozik a legegyszerűbb dolgok közé. Szerencsére némi leleménnyel előcsalogathatja az ember a művek alfabetikus jegyzékét, amelyben kis keresés után — Charpentier alatt, az S betűnél — megtaláljuk a „Ste Thérèse / Flores, O Gallia, et plenis manibus sparge” címet. Erre kattintva megkapjuk a mű legfontosabb adatait (keletkezési idő: 1686; nyelv: latin stb.), a „Document” szekcióban pedig a „Partition” cím alól előbukkan egy teljes, kommentált partitúra — mégpedig olyan formában, amelyet semmilyen webes kereső nem képes elővarázsolni. Ennek címlapján olvashatjuk: Pour St Therese "Flores o gallia" H. 342. (Az 5. oldalon, közvetlenül a kotta előtt alló „H. 116”-os szám pusztán a keresőprogram, ill. az olvasó megtréfálását szolgálja, aki ezen a ponton persze már fel sem veszi a kesztyűt.)

Charpentier H. 342-es motettája mint megzenésített szöveg

A Les Arts Florissants saját átirata segítségével, amelyet nagy előzékenységgel — és talán még nagyobb ravaszsággal — az interneten közzétettek, végre Charpentier zenéje is megragadhatóbbá válik a számunkra. A partitúra a bevezető megjegyzések szerint tartalmaz néhány javítást és érvényesít bizonyos modern konvenciókat, egyébként viszont mindenben az eredeti (bár ez esetben szinte biztosan nem autográf) kéziratot követi, még a latin szöveg helyesírásán sem változtat (ez magyarázza pl. a „gallia” és más szavak kisbetűs kezdését). A dallam három szoprán szólamra íródott, amelyet basso continuo kísér (a fenti videón ezt maga Christie játssza orgonán, kiegészülve egy violával és egy teorbával).

A motetta zenei szerkezete nem követi teljesen azt a négy részre való tagolást, amelyben e bejegyzés elején a szöveget közöltük, jobban mondva finomabb, sokrétűbb viszonyokat állít fel a grafikai megjelenítés „új bekezdés” műveleténél. A fenti szövegközlés első két egységét, amelyek témája egyaránt az ünneplésre való felszólítás, a partitúrában egybefogja az előadásmód közös jelzése (guay, azaz gaiement), a két részlet kidolgozása azonban eltér egymástól. Az elsőben még csak két szoprán szólam énekel, terjedelmes melizmákat ejtve a flóres, a spárge és a mánibus szavak hangsúlyos szótagjaira, a másodikban viszont már mindhárom megjelenik. Ez utóbbi szakasz egyben reprízként is szolgál, mivel a szöveg végére érve egészében megismétlődik. A második részben a hangok hosszabbak, a ritmus pedig kissé szaggatottabb (a pontozott negyedhangok felütésszerűen emelik ki a harmadéles latin szavak prozódiáját: pópuli, súmite, cýtharam), az amánti hangsúlyos szótagját a felső szoprán hosszan kitartja. A két mondat határán az ének szünetet tart, a kíséret azonban továbbviszi a dallamot.

Az ének hosszabb szünetével elválasztott harmadik egységnél a tempó lassabbra vált (adagio). A pontozás itt is két fontosabb főnév (póndere, vúlnere) kiemelését szolgálja, a leghosszabb díszítések azonban az igékre: a gemébat és a languébat hangsúlyaira esnek. A szólamok elosztása sem véletlen: a mellékmondatokat csak az egyikük énekli, a folytatást tőle mindig a másik kettő veszi át. A negyedik részben újra változik, s egy — relatíve — rövid szünet után örvendezőre vált az előadásmód (allegro). A dallam itt az első részhez hasonlóan egyetlen szólamban hangzik fel, a hangok azonban nem annyira rövidek, a hangsúlyt többnyire már félhangok képviselik (cóelis, fidélis, pléna; triúmphat, vívit, régnat), bár egy harmadéles szónál (gáudio) a pontozás is előfordul. Az egyetlen hosszabb melizma a beáta szóra esik, amely — mint láttuk — Charpentier saját betoldása Perrin szövegébe.

Egy kicsit távolabbról tekintve most a műre érdemes megfigyelni az egyes részletek kidolgozását, amelyek ismét szépen illeszkednek a latin szövegnek mind a szerkezetéhez, mind a prozódiájához. A szövegszervező rímeket (Gállia — lília, gemébat — languébat) azonos zenei megformálás emeli ki, s gyakran ugyanez történik kicsiben a rímekkel ellátott rövidebb sorokkal is (psállite sánctae — psállite cástae; et nunc in cóelis — spónsa fidélis). A fent részletesen elemzett allegórikus verskezdet más szerzők műveire is jellemző, így Charpantier finom megoldását összevethetjük pl. Giovanni Battista Lulli (a francia udvarban Lully) egy 1668-as grand motet-jával (Plaude, laetare Gallia, rore caelesti rigantur lilia...), amely a Dauphin megkeresztelését ünnepli.

Talán ennyit érdemes elmondani a zenének a latin szöveggel való közvetlen kapcsolatáról. Mélyebb zenei elemzésre kompetencia híján nem vállalkozhatunk, egy dolgot azonban még okvetlenül érintenünk kell: a szöveg tartalmának, spirituális mondandójának zenei kifejezését.

A Charpentier-motetta és Szent Teréz eksztázisa

Szerencsére e téren nem nagyon kell önálló gondolatok megfogalmazásával bajlódnunk, mivel a kérdést kitűnően elemezte egy tavaly megjelent tanulmányában C. Jane Gosine (Repentance, piety and praise: Sensual imagery and musical depiction in the “petits motets” of Marc-Antoine Charpentier, New perspectives on Marc-Antoine Charpentier, ed. by Sh. Thompson, Aldershot 2010, 89—104, itt 100—101). Ennek ismertetése közben egyúttal össze is foglaljuk mindazt, amit a fentiekben a Flores o Gallia motettákról sikerült megtudnunk.

A motetták latin szövegének alapja, Pierre Perrin versezete már 1665-ben megjelent, ebből készítette el saját változatát Charpentier 1680 körül, majd ugyanezt a változatot 1686-ban ismét megzenésítette. Avilai Szent Teréz (1515—1582), akit 1614-ben avattak boldoggá, nyolc év múlva pedig szentté, a párizsi Kis Kármel védőszentje volt, amellyel szoros kapcsolatot tartottak fenn a zeneszerző mecénásai, a Guise hercegnők, valamint maga a királyné is, akit szintén Teréznek hívtak. Nem lehetetlen, hogy Charpentier őrá is gondolva készítette el az első változatot (H. 374), a másodikat viszont, a mi darabunkat (H. 342) már több mint három évvel a királyné halála után komponálta, ehhez tehát már inkább a kármelita szent életéből meríthetett inspirációt. (Az anyakirályné halála még a szerző itáliai tanulóéveire esik, ezért a Szent Anna tiszteletére szerzett motetta, noha igen korai [az 1670-es évek elejéről való], talán mégsem hozható közvetlen kapcsolatba Ausztriai Anna emlékével.) Megjegyzendő azonban, hogy a H. 342 címzettjeit az előbbiektől némileg eltérően Gosine (110. old.) — Ranum egy sejtését követve — nem a Kis, hanem a Nagy Kármel apácáiban látja.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a második Flores o Gallia kifejezetten devóciós céllal készült, kiérlelt darab, amely a kármelita apácák közösségében — vagy akár a Guise palotában — szentmisén kívül is megszólalhatott (Gosine említi, hogy Mademoiselle de Guise-nek megvolt Szent Teréz életrajza, lakosztálya falán pedig ott függött a szent képe is). A mű nem túl hosszú (mindössze négy és fél perc), szerkezete is viszonylag egyszerű: a túláradó örvendezés és a szertelen dicséret hangja után egy meditatív rész következik a földi istenszeretet szenvedéseiről, amelynek várakozását a mennybéli istenszeretet nyugodt harmóniája teljesíti be.

Gosine elemzése Szent Teréz eksztázis-jelenetéből indul ki, amelyet Gian Lorenzo Bernininek bejegyzésünk eleján látható szoborcsoportja érzékletesen ábrázol. Teréz önéletrajzában, a Libro de la vidában írja (29. fejezet, 13. pont a Bibliteca de Autores Cristianos kiadásában [Madrid 1967, 131]; a magyar fordítás innen való):

„Ebben az állapotban az Úr többször volt kegyes engem a következő látomásban részesíteni. Egy angyalt láttam a baloldalamon, testi alakban: ami nálam ritkaság; mert bár gyakran jelennek meg nekem angyalok, nem szoktam látni őket, hanem úgy történik a dolog, mint abban a látomásban, amelyről előbb beszéltem. Ebben az esetben azonban azt akarta az Úr, hogy testi alakban lássam. Nem volt nagy, hanem inkább kicsike, s nagyon szép; kipirult arca, úgy látszik, arra vallott, hogy azon igen magas rangú angyalok közül való, akik teljesen lángolnak a szeretettől. Ha nem csalódom, keruboknak nevezik őket. A nevüket ugyan nem szokták nekem megmondani, azt azonban világosan látom, hogy az égben kimondhatatlanul nagy a különbség egyes angyalok között. Ez egy nagy arany dárdát tartott a kezében, amelynek csúcsa, úgy láttam, kissé tüzes volt. Úgy tűnt föl előttem, hogy többször beledöfte a szívembe, úgyhogy egészen keresztül hatolt a belső szerveimen, s mikor visszahúzta, úgy éreztem, mintha azokat magával rántaná, engem pedig nagy szeretetre gyullasztott Isten iránt. A fájdalom akkora volt, hogy azt a nyögést csalta ki belőlem, amelyről az imént szóltam, viszont azonban ez a borzasztó kín olyan végtelen gyönyörűséget okoz, hogy lehetetlen volt azt kívánnom, hogy megszűnjék. A lélek ilyenkor semmi mással nem éri be, mint magával Istennel. A fájdalom nem testi, hanem szellemi, habár a test is szenved bele, még pedig igen erősen. Valami kimondhatatlanul édes ömlengés ez Isten és a lélek között, s én arra kérem Őt, ízleltesse meg azt az ő végtelen jóságában mindenkivel, aki azt találná hinni, hogy hazudom.”

Charpentier Szent Teréz-motettája kifejezetten olasz stíluselemeket mutat. A szerző az 1660-as években Giacomo Carissimi tanítványa volt, és biztosan többször látta Rómában, a sarutlan kármeliták S. Maria della Grazia templomának Cornaro-kápolnájában Bernini ekkorra már elkészült alkotását. Szent Teréz nagy misztikus élményét motettájának harmadik, adagio szakaszában jelenítette meg, hiszen az amoris vulnere transfixa languebat szavak közvetlenül is erre utalnak. Charpentier-nek a zene érzéki képvilágát (sensual imagery) megteremtő eszközei közül Gosine a két kulcsige melizmatikus megkomponálását, a szívbemarkoló szűkített hangközöket és a 9-8-as késleltetéseket emeli ki, de a szünetek, a disszonanciák és a ritmus szintén mind az elragadtatás élményét keltik, ill. festik. A Flores o Gallia azonban mindebben nem áll egyedül, hanem rokonságot mutat a szerző több más petit motet-jával, amelyeket Gosine cikke további részeiben elemez.

Úgy tűnik tehát, hogy ebben a műben sikerült megfigyelni — esetleg meg is ragadni — Charpentier művészetének egy sajátos vonását. Reméljük ezért, hogy akik idáig eljutottak, és élvezték a megtett utat, örömmel hallgatják meg a Les Arts Florissants honlapján immár a teljes koncertet, amelyen a zeneszerző több más petit motet-ja elhangzik (az időtartam 1 óra 15 perc, ekkor következik a Flores o Gallia mint első ráadás). Egyúttal pedig bízunk benne, hogy talán sikerült egy kicsit megkedveltetnünk Monsieur Charpentier-t azokkal is, akik eddig kevésbé rajongtak a muzsikájáért.

R.Z.

2011-10-14T14:03:00.003+02:00

FOLYTATÓDIK A MINISTRÁNSTANFOLYAM

A ministránstanfolyam következő alkalmát október 16-án, vasárnap, a 12 órai szentmise után, azaz körülbelül 14 órai kezdettel tartjuk.

2011-10-05T08:17:00.007+02:00

VESPERÁS MAGYAROK NAGYASSZONYA TISZTELETÉRE

2011 október 7-én, pénteken, 19 órakor a Bosnyák téri Páduai Szent Antal-templomban régi rítusú vesperás lesz Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. A gregorián tételekkel váltakozva felhangzik Marcel Dupré (1886—1971) Vêpres du Commun des fêtes de la Sainte-Vierge [Vesperás Szűz Mária ünnepeinek kommúnéjából] című orgonaciklusa, valamint Cortège et litanie [Felvonulás és litánia] című orgonadarabja. Énekel a Gödöllői Premontrei Szkóla, orgonán játszik Németh Zsuzsa, Farkas Domonkos és Szoliva Gábriel OFM.

Ízelítőül íme a másodikként említett mű, a szerző előadásában a fenti lemezről:

2011-09-30T08:00:00.003+02:00

A PÜNKÖSD UTÁNI 16. VASÁRNAP ÉNEKRENDJE

A Choralis Constantinus 500 sorozat, amelynek zenéje az elmúlt évek során oly sokszor emelte liturgiáink fényét, lassan a végéhez közeledik. A mi vasárnapi szentmiséinken már csak kétszer hangzanak föl Heinrich Isaacnak és kortársainak polifón kompozíciói: október 2-án és 23-án. Az első alkalommal, amely a most következő vasárnapra esik, a következő tételek szólalnak meg:

Hans Leo Hassler: Cantáte Dómino
Asperges me
Introitus — Heinrich Isaac: Miserére nostri, Dómine (CC I.)
Kyrie
Gloria
Graduale — Timébunt gentes (Graduale Pataviense, fol. 21v)
Alleluia — Heinrich Isaac: In éxitu Israel (CC I.)
Credo
Offertorium — Dómine, in auxílium meum (Graduale Pataviense, fol. 40)
Orlandus Lassus: Tibi laus
Sanctus
Orlandus Lassus: Adorámus te, Christe
Agnus Dei
Josquin des Prez: O salutáris hóstia
Communio — Heinrich Isaac: Dómine memorábor iustítiae (CC I.)
Exitus — Francisco Guerrero: Salve regína

A fenti műveket a Corvina Consort tagjai: Szili Gabriella, Pászti Károly, Kalmanovits Zoltán és Demjén András szólaltatják meg (művészeti vezető: Kalmanovits Zoltán).

2011-09-27T05:16:00.006+02:00

SZENT MIHÁLY ÜNNEPE

2011 szeptember 29-én lesz a káptalan patrónusa, Szent Mihály arkangyal ünnepe. Az előző este, szeptember 28-án, szerdán 19 óra 30 perces gyülekezéssel és 20 óra 30 perces kezdéssel virrasztó zsolozsmát (matutínumot és laudest) imádkozunk a Váci utcai Szent Mihály templomban. Hagyományosan ilyenkor történik az új káptalani rendes tagok ünnepélyes beöltözése, ezt a szertartást azonban a folyamatban levő ruhareform várható befejeződéséig elhalasztjuk (az invesztícióra — immár az új anyagú és tervezésű ruhákba — várhatóan az ádventi matutínumon kerül majd sor). Magán az ünnep napján, szeptember 29-én, csütörtökön ugyanott 18 óra 30 perckor énekelt szentmisét tartunk.

2011-09-23T10:45:00.004+02:00

FOLYTATÓDIK A MINISTRÁNS TANFOLYAM

A jelenlegi és leendő ministránsok számára meghirdetett tanfolyam következő időpontja október 2-án, tehát a jövő vasárnap lesz a Belvárosi templomban, a 12 órai szentmise után. Körülbelül 14 órakor kezdjük a foglalkozást a Kovács Ervin Gellért atya által tartott elméleti bevezetéssel, majd folytatódik a liturgikus szolgálat gyakorlása.

Kérjük, hogy azok a résztvevők, akik nem vettek részt az előző alkalmakon, és így nem kapták meg az otthoni tanuláshoz szükséges anyagokat, jelezzék e-mailben.

A tanfolyamra a már jelenleg is szolgáló ministránsainkat is várjuk, mivel a liturgikus szolgálat tökéletesítése és „finomhangolása” is a kurzus céljai közé tartozik.

2011-09-22T08:07:00.004+02:00

ESKÜVŐ ÉS NÁSZMISE SZOMBATON

E hét szombatján, szeptember 24-én, délután 1 órai kezdettel tartjuk Kiss Bertalan és Schubert Ágnes káptalani tagjaink esküvőjét és ünnepélyes nászmiséjét a Budapest-Belvárosi Szent Mihály-templomban az esztergom-római szertartás szerint. A jegyesekre Isten áldását, a Szűzanya pártfogását és minden szentek közbenjárását kérve ajánljuk őket minden kedves olvasónk imáiba. A házasságkötés teljes liturgiája nyilvános, a híveket szeretettel várjuk.

2011-09-19T18:31:00.009+02:00

ISTEN MALMAI LASSAN, DE ŐRÖLNEK

Az olasz Vatikán-szakértő, Sandro Magister hírportáljának mai bejegyzése felsorol néhány érdekes adatot az Attività della Santa Sede 2010 című, a Szentszék tavalyi tevékenységét dokumentáló kiadványból, amely nemrég jelent meg a Vatikáni Könyvkiadó gondozásában. Ezek között olvassuk, hogy vegyes bizottság jött létre az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság és az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció szakértőinek részvételével, hogy „naprakésszé tegye” a szentek emléknapjait és „lehetőség szerint új prefációkat illesszen be” a zsinat előtti 1962-es Római Misekönyvbe, amelynek XVI. Benedek pápa 2007-ben teljes polgárjogot adott.

Mindez még tavaly történt. Idén májusban, amint arról mi is beszámoltunk, a Szentszék közzétette az Universae Ecclesiae instrukciót, amelynek 25. pontja így fogalmaz: „A régi Misekönyvbe az új szenteket és az új prefációk némelyikét be lehet — sőt be kell — illeszteni, azon szabályok szerint, amelyek nemsokára megjelennek.” Az 1962-es állapotában felelevenített régi rítust tehát nagyjából egy éve újra gondozni kezdték, a munka eredménye pedig „nemsokára” várható. Azt még nem tudjuk, hogy új misekönyvre (a rendkívüli forma számára készült mintakiadásra) számítsunk-e, vagy csak egyfajta kiegészítő füzetre, amelyet függelék gyanánt kell majd használni. Ha tényleg csak az említett két téren lesz változás, az utóbbi megoldás tűnik valószínűbbnek.

Egy dolog viszont már most biztos: a hagyományos liturgia nemcsak konkrét megvalósulásában támadt új életre, hanem rituális rendszere is a regenerálódás egészséges szervezeteknél megszokott jeleit mutatja. Korán nevettek azok, akik ezt a megújulást divatjelenségnek vagy múló nosztalgiának próbálták meg beállítani.

2011-09-18T16:35:00.000+02:00

LITURGIKUS TÁRGYAK A NEMZETI MÚZEUMBAN

Szeptember 16-án kezdődött és 25-éig tart a Szakrális Művészetek Hete című országos rendezvénysorozat, amelyet idén ötödik alkalommal látogathat a nagyközönség. A számos program közül egy olyanra szeretnénk felhívni a figyelmet, amely a művészetek és a hagyományos római rítus kapcsolatát mutatja be. A „Kiállítási séták, előadások, beszélgetések a Magyar Nemzeti Múzeumban” kategória részeként szeptember 22-én, csütörtökön 17 és 18 óra között tárlatvezetés lesz A szakrális kincsek helye a katolikus liturgiában címmel, amely a múzeum középkori és reneszánsz termeit járja végig, hogy megvilágítsa az ott elhelyezett tárgyak (nemcsak szakrális kincsek, hanem pl. templomi berendezési tárgyak, valamint természetesen ruhák és hasonlók) liturgikus funkcióját. A vezetést Lachegyi Máté tartja.

2011-09-11T20:00:00.082+02:00

ÉDES ANNA ÉS AZ ESZTERGOMI RÍTUS
— AVAGY VERES ANDRÁS ESETE DOBSZAY LÁSZLÓVAL

Mindnyájan ismerjük Édes Anna történetét: a vidékről Budapestre jött fiatal lányét, a tökéletes mintacselédét, akit környezete folyamatosan megaláz, testileg-lelkileg kihasznál, majd cserben hagy bajában, és aki végül megöli gazdáit. Kosztolányi Dezső regénye a magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotása, amely annak ellenére, hogy néhány évtizede kötelező olvasmány a középiskolákban, sokaknak felnőttként is örök kedvence maradt.

E sorok írója gyermekkora óta azon a környéken él, ahol a történet játszódik, így már az első alkalommal régi ismerősként sétálhatott végig Annával az Attila utcán, át a Krisztina téren, az ősi templom mellett, amelyben hajdan Széchenyi István esküdött örök hűséget Seilern Crescentiának, majd tovább, a Vérmező mentén, ahol később százévesen emlékműben öltött újra testet — talán éppen a lepottyantott aranylánc helyén — az aeroplánnal menekülő Kun Béla.

De talán még ezeknél a helytörténeti emlékeknél is jobban megragadta a diák figyelmét, s jobban megmozgatta képzelőerejét a regény elejére illesztett latin szöveg, amely minden magyarázkodás nélkül a katolikus halotti szertartás ősi rítusával szembesíti az olvasót. Amikor a gimnáziumban Kosztolányira került a sor, ez a rítus már régen a múlté volt, a rövid, egymásra halmozott latin mondatok mégis különös erővel, sokáig hatottak, míg aztán — jó pár évvel később — meg nem elevenedtek egy valódi temetési szertartáson, a római jog pécsi professzorát búcsúztatva. Biztos, hogy Kosztolányit is az életében végigasszisztált temetések szívbemarkoló élménye vezette, nem pedig holmi furor philologicus, hogy egy majd’ teljes oldalnyi, lefordítatlan latin rítusszöveggel vezesse be Édes Anna történetét.

Ez a latin szöveg azonban, amelynek korábbi blogbejegyzéseink adnak szomorú aktualitást, noha idézőjelben áll, mégsem puszta idézet. Sajátos szerzői szándék szülötte, amely mögött évszázados történeti folyamatok erői húzódnak meg. Régi vágyunkat váltjuk most valóra azzal, hogy ezek nyomába indulunk, kezünkben a regény tavaly megjelent kritikai kiadásával, amely rengeteg izgalmas fölfedezést és érdekes megfigyelést tartogat számunkra.

1. A kritikai kiadás

2010 novemberében jelent meg a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó gondozásában a Kosztolányi Dezső Összes Művei című sorozat első darabjaként az Édes Anna kritikai kiadása, amely idén elnyerte a Szépírók Díját esszé/kritika kategóriában. A sorozatot Szegedy-Maszák Mihály és Veres András irodalomtörténészek gondozzák, magát a kötetet Veres András szerkesztette. A benne szereplő források sajtó alá rendezését többen végezték, a tárgyi magyarázatokat Veres András nagyrészt egymaga írta. A bennünket érdeklő szövegről a jegyzetek előszavában a szerkesztő külön megjegyzi (548. oldal): „a mottó liturgiatörténeti hátterét Sárközi Éva derítette fel.” Hogy ez pontosan mit jelent, és milyen mértékben osztja meg a felelősséget a két kutató között, sajnos nem könnyű eldönteni, ezért a továbbiakban többnyire csak Veres Andrást fogjuk a kommentár szerzőjeként emlegetni, mint aki egyébként is évtizedek óta foglalkozik az Édes Anna szövegével, s több kiadást publikált már belőle nyomtatott és elektronikus formában.

A regény mottójáról a kritikai kiadás közvetlenül két helyen szól: először magának a szövegnek a közlésekor (10—11. oldal), azután pedig a tárgyi magyarázatok között (684—687. oldal). Ezt az anyagot a továbbiakban eredeti szövegképével iktatjuk ide, zöld, piros és kék kiemeléssel jelölve meg azokat a részleteit, amelyekhez megjegyzéseket szeretnénk fűzni. Ezenkívül fontos adalékok találhatók még a mottó kérdéséhez a regény keletkezéséről és befogadástörténetéről szóló részekben is, ezekből a későbbiek során fogunk idézni.

Először tehát lássuk a közölt szövegeket. Mivel a regény nagy része Kosztolányi eredeti kéziratában is fennmaradt, a nyomtatott kiadások alapján készített végleges változat mellett a sajtó alá rendezők ennek átiratát is közreadják. A közreadás elveiről és jelöléseiről a kiadás elején álló rövid útmutató (7—9. oldal) tájékoztat.

A nyomtatott szövegváltozathoz fűzött 2. lábjegyzet elővételezi a később részletesen kifejtett tárgyi magyarázatokat:

2. A kritikai kiadás kritikája

a) Irodalomtudományi alapproblémák

A Veres András (és/vagy Sárközi Éva) által írt kommentár legsúlyosabb — és bizonyos szempontból teljesen érthetetlen — hibája, hogy nem mondja ki egyértelműen: Kosztolányi forrásmegjelölése, amellyel azt állítja, hogy a mottó szövegét a Rituale Romanumból veszi, egyszerűen téves. Veres többször is utal rá, hogy anyagát a szerző a Rituale Strigonienséből merítette, majd közli, hogy ennek szövege a temetési szertartás körében jelentősen eltér a Rituale Romanum szövegétől, végül megállapítja, hogy a Kosztolányi által közölt változat a „zsinat előtti esztergomi liturgiával mutat textuális egyezést”. Ez így rendben is van, de ha egyszer a szerző nem ezt írta oda a regény kéziratába és nyomtatott kiadásaiba, hanem éppenséggel azt, hogy ő ezt a Rituale Romanumból veszi, ezzel olyan ellentmondás áll elő, amely mellett egy kritikai kiadás nem mehet el szótlanul — főleg egy olyan kiadás nem, amely képes még olyan apróságokba is belemenni, vajon hibázott-e Kosztolányi az „A porta inferi [.] Erue Domine animam eius” pontjának elhagyásával vagy sem.

A másik fő probléma még általánosabb jellegű. Veres a mottót úgy azonosítja, mint „a római katolikus temetési szertartás latin textusának töredékes szövegé”-t (11. oldal, 2. jegyzet; 684. oldal). A Magyar értelmező kéziszótár szerint (2., átdolgozott kiadás, Budapest 2003, 1364 s.v.) a töredékes szó jelentése „töredékekből álló” vagy „töredékben maradt, befejezetlen /alkotás/”. Ilyen értelemben használja azt maga Veres is, amikor azt írja (550. oldal), hogy „az Édes Anna kézirata töredékesen maradt fenn” — vagyis hogy egyes részei, amelyek valamikor nyilvánvalóan megvoltak, most már nincsenek meg, mert elvesztek vagy lappanganak. Ezzel szemben a temetési szertartás latin textusa sem eredeti forrásaiban (a mi szempontunkból a Rituale Romanum vagy a Rituale Strigoniense nyomtatott könyveiben, vagyis nem azok középkori előzményeiben), sem pedig Kosztolányi regényében nem töredékesek: minden betű, minden szó épségben áll a papíron, együtt pedig értelmes szöveget alkotnak. Máskor Veres — immár helyesen — „kihagyott szövegrészek”-ről beszél (11. oldal, 2. jegyzet), ill. utal rá, hogy „Kosztolányi mely pontokon hagyott ki szövegrészeket” az idézetből (686. oldal). Az Édes Anna mottója tehát nem „töredékesen”, hanem kihagyásokkal, kivonatosan idézi latin forrását, még ha ezt nem is tünteti fel az újkori tipográfiai gyakorlatban bevett eszközökkel (gondolatjel[ek] vagy három pont).

„Töredékesség” és „kivonatosság” rokon fogalmaknak tűnhetnek egy kívülálló számára, egy filológusnak azonban legalább annyira mást jelentenek, mint egy atomtudósnak az uránizotópok (az egyikből lesz maghasadás, a másikból nem). A töredékes szöveg a maga eredetileg meglevő részeit valamilyen külső — gyakran későbbi — behatásra vesztette el (pl. kiszakadt, letörött az íráshordozója vagy elvesztek annak egyes darabjai), a kivonatos szöveget viszont eleve ilyen formában hozták létre egy másik, teljesebb szöveg alapján. Az utóbbi eset tehát kifejezett szerzői szándékot feltételez, s mint ilyennek a filológiai érdeklődés homlokterében kellene állnia. Itt azonban a terminológiai malőr a tény helyes megállapítása ellenére rögtön el is torlaszolta a további gondolkodás útját.

Az idézett oldalakon zölddel aláhúzott helyes megállapításokat nagyjából így lehetne (és kellene is) összegezni: „A Kosztolányi Dezső által közölt szöveg mondatai a szerzőtől származó eredeti attribúció ellenére nem a Rituale Romanumból, hanem a Rituale Strigonienséből valók (pszeudoepigráfia). Ezek a mondatok azonban az eredetiben nem így következnek egymás után, hanem több egymást követő fejezet anyagából lettek összeválogatva (kompiláció).” Csak ezek után lehet ugyanis világosan feltenni az irodalomtörténészt foglalkoztató kérdéseket: Mi lehet az oka a pszeudoepigráfiának? Milyen céllal, mely elvek szerint történt a kompiláció, és miért nem utalt rá sehogyan Kosztolányi? Később megpróbálunk majd válaszolni ezekre a kérdésekre is, előtte azonban ki kell térnünk a kommentár egyéb, nem irodalomtudományi jellegű hibáira.

b) Liturgiatudományi részletproblémák

Amint a fent idézett oldalakon látható, Veres András (és/vagy Sárközi Éva) számos olyan állítást tesz, amelyek nem Kosztolányi szövegére, hanem annak liturgikus forrásaira vonatkoznak. Ezek az állítások meglepően sok téves, hamis és félrevezető elemet tartalmaznak, amelyeket a filológiai problémákhoz hasonlóan piros vonallal húztunk alá. A jobb követhetőség érdekében foglalkozzunk velük előfordulásuk sorrendjében, a később ismétlődő jelenségeket az első alkalommal tárgyalva.

11. oldal, 2. jegyzet és 684. oldal: Az „Esztergomi Szertartáskönyv” nagy kezdőbetűs írásmódja félrevezető, a Rituale Strigoniensével való zárójeles azonosítása pedig helytelen. Noha a liturgiatudomány megkülönbözteti egymástól a ritus és a caeremonia fogalmát (a Római Kúriában egészen a közelmúltig két önálló, eltérő hatáskörű kongregáció foglalkozott e területekkel), az előbbit szűkebb értelemben mégis szokás az utóbbi alá vonni. Ennek megfelelően beszélhetünk világi és egyházi szertartásokról, az utóbbiakon belül pedig kifejezetten (szent) rítusokról. Rítusai azonban nemcsak azoknak szertartásoknak vannak, amelyek anyagát az újkortól kezdve a rituale megjelölésű gyűjteményekbe gyűjtötték össze, hanem a misének és a zsolozsmának is, ezért a missale és a breviarium szintén szertartáskönyvnek (vagy röviden: szerkönyvnek) minősül.

A terminológiai zavarok elkerülésére a mai katolikus szóhasználat ezért inkább „liturgikus könyvekről” beszél, a „szertartáskönyv” szó azonban továbbra is használatos, mégpedig nemcsak a rituale típusú könyvek megjelölésére. Igaz, hogy a XIX. század óta voltak bizonyos törekvések arra, hogy a latin terminusokat állandó magyar megfelelőkkel lássák el, s ennek jegyében a Rituale Strigoniensét gyakran „Esztergomi Szertartáskönyvnek” is nevezték (l. pl. Pallas nagy lexikona, s.v. házszentelés), ez azonban nem tekinthető legitim megoldásnak, hiszen nem létezik olyan hivatalos egyházi kiadvány, amelynek címlapján ez a magyar cím volna olvasható. Így tehát legföljebb „esztergomi szertartáskönyvről” lehetne beszélni, ezt viszont, mint említettük, már nemcsak az esztergomi rituáléra, hanem az esztergomi misekönyvre és az esztergomi breviáriumra is lehetne érteni, ami súlyos zavarokhoz vezethet. A latin rituale fogalmára a mai liturgiatudomány éppen ezért — az elmúlt századok purista gyakorlatán túllépve — magyarul is a „rituále” formát használja.

11. oldal, 2. jegyzet, ill. 685. oldal, 9. jegyzet: Nem pontos az editio typicát „az egyház által jóváhagyott [...] kiadás”-ként azonosítani, ill. olyan jelzésnek nevezni, „amellyel az egyház a művet hivatalosan a magáénak vallja”. Ez ugyanis minden, ún. „hiteles kiadásról” (editio authentica) elmondható (ma ezeket „hivatalos kiadásnak” mondanánk), amelyekkel szemben az editio typicának kitüntetett, jelesül minta (typus) szerepe van. A liturgikus könyvek egyes kiadásainak kötelező mintajellege a XVI—XVII. században alakult ki, megjelölésére azonban csak 1884 óta használják az editio typica kifejezést, amely így ennél korábban nem forrásszerű. Az egész kérdéshez l. Rihmer Zoltán: Megjegyzések az „editio typica” kifejezés fogalmáról és fordításáról I., Praeconia 1 (2006) 100—158.

A Rituale Romanumnak az Édes Anna megjelenéséig összesen két editio typicája (mintakiadása) volt, amelyek 1884-ben a regensburgi Pustet cégnél és 1925-ben a Vatikáni Soknyelvű Nyomdában jelentek meg. A Rituale Strigoniensének soha nem volt editio typicája, mivel az Esztergomi Főegyházmegyén kívül másutt nem volt használatban, s ezért „licenckiadására” sem volt igény.

684. oldal (vö. 686. oldal): „A szertartás párbeszédes formában zajlik a Presbyter (pap) és a Concelebrantes (Koncelebrálók = együttmisézők, azaz a hívek) között.” Ez a mondat állatorvosi ló lehetne bármely liturgika-órán.

Először is kérdés, honnan veszi Veres a „Presbyter” és a „Concelebrantes” megjelöléseket, hiszen azokat nemcsak Kosztolányi szövege nem tartalmazza (sem kiírva, sem rövidítve), hanem a Rituale Romanum és a Rituale Strigoniense Kosztolányi korabeli kiadásaiban sem szerepelnek. Mivel nem valószínű, hogy az előbb említett 1925-ös vatikáni mintakiadáshoz az író egy éven belül hozzájutott volna, a római szerkönyvet az 1920-as években Magyarországon használatos utolsó kiadása alapján idézzük (Rituale Romanum Pauli V Pontificis Maximi iussu editum et a Benedicto XIV auctum et castigatum, cui novissima accedit benedictionum et instrucitonum appendix. Editio undecima post typicam, Ratisbonae—Romae—Neo Eboraci—Cincinnati 1912 = RR); az esztergomi rituálénak szintén legutolsó, Vaszary Kolos-féle kiadását használjuk (Rituale Strigoniense seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiae functionibus etc., Ratisbonae—Romae—Neo Eboraci—Cincinnati 1909 = RS). A gyászszertartások liturgikus rendje a RR-ban a VI. cím 3—5. fejezetét foglalja el (142—239. oldalak), a főbb szereplők itt a „Parochus” (plébános), ill. „Sacerdos” (pap), valamint a „Cantor” (kántor) és a „Clerus” (papság). A RS (VI. cím, 3—4. fejezet, 255—277. oldal) szintén „Parochus”-t és „Sacerdos”-t, valamint „Chorus”-t (kórus, énekesek) ismer. A P és a C kezdőbetűk tehát megegyeznek, csakhogy ezek a funkciók egyik szerkönyvben sincsenek egyetlen betűvel rövidítve (a RS a „Sac.” és a „Chor.” formát haszálja).

Sokkal súlyosabb azonban a concelebrantes terminus hibás alkalmazása. Ez a szó valóban „együttmisézőket” jelent, de csak és kizárólag felszentelt papokra (presbyter = „áldozópap”) vonatkozik. A concelebratio Kosztolányi idejében (és korábban is évszázadokra visszamenően) rendkívül ritka volt, gyakorlatilag a pap- és püspökszentelésre korlátozódott. És jóllehet ez a gyakorlat a II. Vatikáni Zsinat után megváltozott, a Katolikus Egyházban a hívek ma sem koncelebrálnak, hiszen nincsenek pappá szentelve. Ilyesmit állítani teológiai szempontból súlyos eretnekség.

Érdekes csavart ad a problémának, hogy Veres András 2004-ben, az Édes Anna elektronikus kiadásában valamivel helyesebben értelmezte a rítusszövegeket felváltva megszólaltató szereplőket: „Kosztolányi elhagyta annak jelölését is, hogy az imádságot a prédikátor [P.] vagy a kántor [K.] mondja.” A C. tehát ekkor még nem a concelebrantest, hanem a cantort jelölte, a P.-t viszont a szövegkiadó — némi protestáns beütéssel — „prédikátor”-nak, nem pedig „pap”-nak oldotta fel. No de milyen alapon, ha a latin forrásokban nem szerepelnek egybetűs rövidítések? Nos, azon az alapon, hogy itt — és reméljük, hogy csak itt, és nem máshol is — nem is az eredeti forrásokból, hanem azok egy korabeli kivonatából dolgozott.

Veres mind a 2004-es elektronikus kiadásban (1. jegyzet), mind a 2010-es kritikai kiadásban (686—687. oldal) idézi a XX. század első felének egyik legnépszerűbb hazai katolikus imakönyvét, Sík Sándor és Schütz Antal piaristák munkáját: Imádságoskönyv, egyszersmind kalauz a lelki életre a tanulóifjúság számára, 5. kiadás, Budapest 1922, 310—314. Lássuk tehát ezeket az oldalakat fakszimile formában (a 15 évvel későbbi 11. kiadásból, de gyakorlatilag betűre azonos szöveggel):

Ez a szöveg valóban alkalmazza a P. és a K. rövidítéseket, de világossá is teszi, hogy ezek a magyar „Pap” és „Kar” szavaknak felelnek meg. Latin rövidítéseket (P. és C.) nem használ, a magyar változatok pedig pontosan visszaadják a RS „Sacerdos” és „Chorus” terminusait. A szarvashibát tehát a C.-vel összefüggésbe hozott concelebrantes bevezetésével alighanem Sárközi Éva követte el, Veres Andrásnak azonban, akinek korábban nyilvánvalóan volt a kezében a Sík—Schütz-imakönyv, ezt nem lett volna szabad megengednie. Sajnos megtette, mégpedig kétszer is.

684. oldal: A „rituálék szövegét” kifejezés a kontextusból kitűnőleg nem a rituále típusú könyvekre, hanem a rítusokra vonatkozik. A keresztény liturgiák kutatói a „rituále” szót csak könyvtípus értelemben használják, ebben a tudományban tehát ez a szó nem a „rítus” szinonimája. Az etnográfiában és a kulturális antropológiában ezzel szemben ismert a „rituálé” (é-vel!) fogalma, ezt azonban súlyosan negatív konnotáció nélkül nem lehet átvinni az értéksemleges „rítus” fogalmára. Aki liturgikus szakkérdésekről ír, annak ezzel tisztában kell lennie.

684. oldal: Súlyos liturgiatörténeti tévedés azt állítani, hogy „a Rituale Romanum [...] az 1545-63 között megrendezett tridenti zsinat után váltotta fel a korábbi, III. Miklós pápa által 1277-ben minden római katolikus plébánia számára előírt misekönyvet, a Missale Romanum-ot”. A misszále és a rituále két különböző liturgikus könyvtípus, amely a Tridenti Zsinat előtt is és után is létezett, ráadásul anyaguk annyira eltérő, hogy egymást nem is válthatnák fel a római rítus szerkezetének alapvető módosulása nélkül. A missale a mise teljes szöveges és rubrikás anyagát tartalmazza összegyűjtött formában (maga tehát igenis felváltja a korábbi szakramentáriumokat és egyéb kivonatos mise-szerkönyveket), a rituale pedig a papok által végezhető egyéb szertartásokat gyűjti egybe (ez a műfaj Trident előtt valóban sokféle névvel, de azonos tartalommal ismert: obsequiale, baptismale stb.).

Ami pedig III. Miklós pápát illeti: ő nem a Missale Romanumot (ilyen nevű hivatalos liturgikus könyv először csak Trident után jelenik meg), hanem a Római Kúria misekönyvét (vagyis a későbbi Missale Romanum elődjét, forrását) írta elő 1277-ben, de nem „minden római katolikus plébánia számára”, hanem csak Róma városának összes plébániája számára (azok ugyanis addig más, a Kúriáétól különböző rítust használtak). A Magyar katolikus lexikon vonatkozó szócikke még helyesen mondja: „a III. Miklós pápa által minden római plébánia számára előírt misekönyv”. A „római” itt „Róma városi”, nem pedig „római katolikus” (amely fogalom akkor még szintén nem létezett). Megint csak apró nyelvi eltérés, mint a „töredékes” esetében, ám a fogalmi különbség óriási (Urbis et orbis). Ezért önálló tudomány a liturgika, több évezrednyi forrás- és több évszázadnyi szakirodalommal több tucat nyelven.

684. oldal: Pázmány Péter esztergomi érsek 1625-ben nem „az első RR-ot” adta ki, hanem az első Rituale Strigoniensét. A különbség egy betű — és ezáltal egy könyv.

684. oldal, 2. jegyzet: „A tridenti zsinat előtt missale típusú Esztergomi Szertartáskönyv volt.” Ez megint nagyon nehezen érthető kijelentés. Ha az „Esztergomi Szertartáskönyv” — mint fent említettük — a RS szinonimája, akkor ez a mondat ugyanazt az értelmetlenséget közli hazai vonatkozásban, mint a főszöveg az imént a római rítus egészére nézve. A misszálékat soha, sehol nem váltotta fel a rituále, misszále típusú rituále pedig nem létezett (a mise-szerkönyvek — akár szakramentáriumok, akár pontifikálék, akár misszálék — rituále-függeléke természetesen nem tartozik ide, mivel ezek egész—rész viszonyban vannak egymással). Ezzel szemben ha a ritualét és a misszálét az esztergomi szertartáskönyvek két különböző típusaként fogjuk fel, a kifejezésnek magának már van értelme, az viszont nem igaz, hogy Trident előtt Magyarországon csak az egyik lett volna, utána pedig csak a másik. Mindkettő volt és mindig volt, különben hogyan tudtak volna a papok misézni is meg a többi rítust is végezni?

685. oldal: A szent liturgia szövegeit illetően nem „a II. Vatikáni Zsinat” volt az, amely „megváltoztatta azt”, hanem az Apostoli Szentszék. A Sacrosanctum Concilium zsinati rendelkezés egyfajta kerettörvény, amely alapelveket fogalmaz meg, megvalósításukat azonban a Szentszékre bízza, akárcsak elődje, a Tridenti Zsinat, amely szintén nem adott ki és nem változtatott meg egyetlen liturgikus könyvet sem. Filológiai hasonlattal élve: az Aeneisnek nem Augustus a szerzője, hanem Vergilius, még akkor is, ha a mű fönnmaradását gyakorlatilag az előbbinek köszönhetjük, aki császári tekintélyével hatálytalanította a költő végrendeletének azon részét, amelyben halála esetére műve példányainak megsemmisítését írta elő.

685. oldal, 5. jegyzet: Az invitatórium nem általában „a zsolozsma”, hanem csak a matutínum nevű imaóra kezdete. Más imaóra előtt ugyanis nem fordul elő.

685. oldal. 6. jegyzet: A laudes a matutínumot követő és azzal rendesen egybefüggő imaóra, nem pedig valamelyik „ima része”.

686. oldal: A „Halottakért való imádság” cím nem szerepel a 10. jegyzetben forrásként megadott Sík—Schütz-imakönyv 310. oldalán. A 11. kiadásban itt „A temetés szertartása” cím olvasható, az alábbi alcímekkel: „A ravatalnál”, „Menetközben” és „A sírnál”. Az utóbbit tényleg követi három imádság a halottakért, ezeknek azonban önálló címeik vannak: „Kedveseink halálára”, „Meghalt szülőért (vagy más hozzátartozóért)” és „A megholt hívekért”. Nem valószínű, hogy a korábbi kiadások e teljesen azonos szövegeket más főcím alatt közölték volna.

3. A halotti szertartás szövege az esztergomi rítusban

Az eddigiekből — sajnos — elég világosan kiderült, mennyire megbízhatatlanok a liturgiatudomány szempontjából az Édes Anna kritikai kiadásának kommentárjai. Olyan állításokat tesznek, amelyek súlyosan hibásak, tévesek, ill. jobb esetben csak félrevezetők vagy terminológiailag pontatlanok. Nehezen érthető, hogyan vállalkozhatott egy liturgikailag ennyire felkészületlen irodalomtörténész — akár Veres András, akár a munkatársnője — a középkori magyar liturgia XX. századi vonatkozásainak ilyen beható elemzésére. Miért nem tudták ezt szakértőre bízni? Csak az ELTE latin tanszékén legalább két ilyen kolléga dolgozik, akiket ha máshonnan nem, legalább friss kritikai kiadásaikról (Missale Strigoniense és Ordinarius Strigoniensis) ismerniük kellene a magyaros textológusoknak. A másik kézenfekvő megoldás az lett volna, ha megmaradnak Kosztolányi latin mottója közvetlen forrásának, a RS-nek a beazonosításánál, az összes többi kérdésben pedig meghivatkozzák a hazai liturgiatudomány legújabb irodalmát.

Ez utóbbi annál is könnyebben megoldható lett volna, mert — szerencsénkre — kitűnő modern összefoglalásokkal rendelkezünk a nyugati kereszténység halotti liturgiájának Trident előtti történetéről az egyházzenész Kovács Andrea tollából (A halotti mise forrásai, tételei és szövegei, Magyar egyházzene 10 [2002/03] 41—54 és Az „officium defunctorum” eredete és szövegei, Magyar egyházzene 10 [2002/03] 353—378). A középkori magyar hagyományt részletesen leírta Dobszay László Az esztergomi rítus című könyvében (Budapest [2004], 218—224), a Veres András által többször is emlegetett Pray-kódex temetési rendjét pedig Szendrei Janka elemezte (A „mos patriae” kialakulása 1341 előtti hangjegyes forrásaink tükrében, Budapest 2005, 172—173).

Ahhoz, hogy helyre tudjuk tenni az Édes Anna kritikai kiadásában e témáról olvasható kusza állításokat, továbbá hogy szélesebb történeti hátteret rajzoljunk Kosztolányi szövegalkotó eljárása mögé, szeretnénk hosszabban idézni egy negyedszázada megjelent alapvető tanulmányból, amelynek szerzője a korabeli élő gyakorlat egyes elemeiből fejti vissza a magyarországi halotti szertartások történeti fejlődésének szálait (Dobszay László: A középkori magyar temetés maradványai az erdélyi néphagyományban, „Mert ezt Isten hagyta.” Tanulmányok a népi vallásosság köréből, szerk. Tüskés Gábor, Budapest 1986, 189—210, itt 192—194 és 203—205):

[192] Az Invitatorium emlékezetben tartását segítették a népénekes könyvek. A „Körülvettek” változat szövegét megtaláljuk pl. az Orgonahangokban, a latin szöveget az erdélyiek énekeskönyvében. Mindkettőnél így kezdi a pap a temetést: „Könyörögjünk a megholt hívekért” (Oremus pro fidelibus defunctis), melyre válasz: „Adj Uram örök nyugodalmat...” (Requiem aeternam dona eis...); ezt követi a Circumdederunt. A temetésnek e rendje, majd a folytatás is, a Pázmány-féle Rituáléra megy vissza, mely szerint a felépítés a következő (a nem-énekes részeket zárójelbe tettük):

PÁZMÁNY-RITUÁLÉ

ORGONAHANGOK

a ravatalnál:

Oremus pro fidelibus...

Circumdederunt + 94. psalmus: Venite

Könyörögjünk a megholt...

Körülvettek engem... + Jertek, áldjuk

[193] Absolve Domine + Benedictus Dominus Deus Israel (Lc 1, 68—79)

Mentsd meg, Uram + Áldott legyen Izraelnek (Zakariás éneke)

(preces, oratio)

(rövid fohászok, papi könyörgés)

Michael praepositus paradisi

(versiculus, oratio)

Szent Mihály, az angyalok fejedelme

(párvers, papi könyörgés)

a templomban mise, majd:

(oratio: Non intres)

Libera me Domine

(preces, oratio)

(könyörgés: Ne szállj Uram ítéletre)

Ments meg engem, Uram

(rövid fohászok, papi könyörgés)

gyászmenet a sírhoz:

Miserere (50. psalmus; más helye a templomba vitel közben)

Könyörülj Istenem én bűnös lelkemen

In paradisum + 129. psalmus: De profundis

Paradicsomba vigyenek + A mélységekből kiáltok föl

a sírnál:

(preces, oratio)

(fohászok, papi könyörgés)

Ez a szertartásrend általános volt a XVII. századtól a XX. század közepéig. Nemcsak az esztergomi és a mintájára készült más egyházmegyei nyomtatott rituálék, kántorkönyvek, funebrálisok egybehangzóak e tekintetben, de már a XVII. század közepétől való kéziratok is a legkisebb részletig menően ehhez igazodnak. [194] Amennyire tudjuk, a temetésnek e rendje sajátos magyarországi képződmény, a Rituale Romanumtól például alapvető szerkezeti vonásokban is, az alkalmazott énekek, könyörgések tekintetében is eltér.

[...]

[203] A mondottakból világos, hogy a legrégiesebb erdélyi temetés három szakaszból tevődik össze. Első: a halotti zsolozsma Matutinumának egy Nocturnusa a Laudest lezáró Absolve ( + Benedictus) tétellel bővítve. Helye: a halottas ház, alkalma: a koporsóba tétel. Ezt követheti az egész éjszaka tartó virrasztás (már pap és kántor nélkül), melyen az előénekes által megszabott sorrendben nagyrészt XVI—XVII. századi halottas énekek, különböző imádságok váltakoznak, de kifejezetten szertartásos anyag nem hangzik el. Második mozzanat: a gyászmise a Liberával (más néven: Absolutioval), harmadik pedig a sírba tétel, a már jelzett egyszerű módon.

Ehhez képest már redukált forma a csíki medencében szokásos: a koporsóba tételkor csak a zsolozsma kezdő és záróéneke hangzik el, a pap és a kántor távozása után 3—4 órányi virrasztás, majd ettől külön, másik napon a gyászmise, Libera, sírba tétel. A Pázmány-Rituálé és az ahhoz igazodó magyarországi temetés e redukált formától abban tér el, hogy a zsolozsmamaradványt beolvasztja a temetési szertartásba (mintegy annak bevezetőjeként fogja fel), s jelentős bővítéssel (Michael Praepositus, Miserere, In Paradisum, stb.) egységes szertartássá dolgozza össze a különböző eredetű részeket.

Ez a rétegzettség világosabbá válik a középkori magyar temetési [204] rítus ismeretében. Legrégibb leírása a Pray-kódexben olvasható, majd a további források lényegében egyezően idézik a XVI. század végéig. A rítus leghangsúlyosabb eleme a holttest mellett (a háznál vagy a templomban) végzett halotti zsolozsma, a Vigilia Mortuorum. Érdemes kiemelnünk ennek néhány magyarországi sajátságát. Nem az antifonával kezdődik, hanem az „Oremus pro fidelibus...” felszólítással, mely a Pázmány-Rituálé közvetítésével latin, később magyar nyelven is tovább él. Az Invitatorium refrénje nem a római rítus „Regem cui omnia vivunt” antifonája, hanem a külföldön ritkább „Circumdederunt”. A Laudest nem a más rítusokban szokásos „Ego sum resurrectio” antifona zárja, hanem az Absolve, amelyet Hesbert csak egyetlen forrásból idéz, ott sem ebben a funkcióban. E magyar sajátság olyan mély nyomot hagyott, hogy az egyébként romanizáló Pázmány sem szakíthatott vele, s ez is életben maradt a közelmúltig, mint láttuk, lényegében a középkori gregorián dallammal.

A halotti officiumot gyászmise követte, s annak végén volt a legünnepélyesebb esedezés az elhunyt bűneinek bocsánatáért: a „Non intres” bevezető könyörgéssel, három responzóriummal, s velük váltakozó orációkkal. Ennek maradványa (a 3., később egyetlen responzóriumról elnevezett) Libera. Ezután átvitték a holttestet a sírhoz, közben a sírnál kijelölt zsoltárokat énekeltek, melyekhez megrendítő antifona-sorozat kapcsolódott. Ezeket „in persona defuncti”, a halott nevében kellett a papnak intonálnia. Az antifonák az elhantolás cselekménysorát is követték és értelmezték. Pl. amikor a sírhoz érnek, s a holttestet leteszik a földre: „Aperite mihi portas justitiae, ingressus in eas confitebor Domino”; a sírba lebocsátás közben: „Ingrediar in locum tabernaculi...”; a holttest leengedése után: „Haec requies mea”; az első földcsomó bevetésekor: „De terra plasmasti me...”; a legvégén: „Ego sum resurrectio et vita...”. Az énekkel váltakozva könyörgések hangzottak el, középpontban pedig a „sermo ad populum” állt, halotti beszéd, a Pray-kódexben e helyen a Halotti Beszéd. — Az elhantolás után a menet responzóriumok éneklésével (köztük a szép „Si bona” tétellel) tért [205] vissza a templomba, ahol a szertartást egy megrendítő könyörgés fejezte be.

A XVI. század folyamán e tagozott, gazdag szertartásrend rövidülni kezdett. A század végi szerkönyvek már csak egy nocturnussal számolnak, és nem ismerik az „in persona defuncti” antifonasort, tehát a sírnál lévő szertartás összezsugorodik. Innen egy lépés Pázmány megoldása: a zsolozsma elhagyása, a maradvány összevonása más, újabb szertartási elemekkel.

Eddig az idézet Dobszay Lászlótól. El kell ismerni, hogy nem könnyű szöveg, amely oda-vissza zongorázik tájak és korok egymásba fonódó rítusváltozatainak sokaságán. Egy valamire azonban a fentiek alapján felfigyelhetünk: bizonyos szakaszait mintha már olvastuk volna. Vessük csak össze az itt aláhúzással jelölt szövegrészeket az Édes Anna kommentárjainak kékkel jelölt soraival! Érdekes egyezésekre bukkanunk: a 684—685. oldal két mondata túlnyomórészt a Dobszay-tanulmány 194. oldal eleji két sorának átvétele, a 685. oldalon következő harmadik mondat pedig szinte egy az egyben emeli át — némi tömörítéssel (de persze nem „töredékesen”) Dobszay megfigyeléseit a 204. oldalról. A 684. oldal 3. jegyzete (világoskék aláhúzás) ezzel szemben csak laza tartalmi rokonságot mutat Dobszay cikkének a 203—204. oldalak határán olvasható részletével.

Az Édes Anna kritikai kiadásának szövegkritikai elemzése ezen a ponton arról győz meg minket, hogy a középkori magyar temetési liturgiáról közölt ismeretek forrása szöveg — sőt olykor szó — szerint Dobszay László 1986-os cikke, miközben a szerző neve és a mű címe sehol nincs feltüntetve. Ezt a jelenséget az irodalomtudomány plágiumnak nevezi, még akkor is, ha Veres András (és/vagy szerzőtársa) közvetítő forrás gyanánt azt az interneten megtalálható anyagot hasznosította, amelyet a Harmat Artúr Központi Kántorképző „Gregorián ének” kurzusa számára Kovács Andrea állított össze 2003-ban, és amelynek függeléke a szóban forgó Dobszay-tanulmány egyes részleteit tartalmazza (sajnos a konkrét hivatkozás itt is elmaradt, a cikk adatai azonban szerepelnek a dokumentum végén található általános bibliográfiában).

4. A halotti szertartás szövege Kosztolányinál

Most érdemes visszatérnünk Kosztolányi latin szövegéhez. Az előző pontban láthattuk, hogyan fejlődött ki a magyarországi, ill. az erdélyi népi halottas szertartás a későközépkori latin liturgikus gyakorlatból, hogyan alakította át azt Pázmány, és hogyan erodálódott ez a változat egészen napjainkig. A Dobszay László által a fenti tanulmányban leírt, majd Az esztergomi rítus című könyvben pontosított kiindulási állapotot szövegszerűen — sőt szövegkiadásszerűen — mutatja az a rekonstrukció, amelyet nemrég tettünk közzé éppen az ő holnapi halotti zsolozsmájára készülve (Officium defunctorum = OD). Érdemes tehát ezt és a Pázmányra visszamenő RS Kosztolányi korabeli kiadását összevetni az írónak a regény mottójaként megadott szövegével (ezeket az alábbiakban a soroknak megfelelően [ ] szögletes zárójelbe tett számok jelzik).

A középkori állapotban a halotti szertartások négy szakaszra tagolhatók (vö. Dobszay: Az esztergomi rítus, 218skk): (1) lélekajánlás és imádságok a halál beálltakor; (2) halotti zsolozsma a templomban felállított ravatalnál; (3) halotti mise a feloldozással ugyanitt; (4) szertartások a sírnál.

Az (1)-t a RS külön rítusként tünteti fel (V. cím, 6—7. fejezetek, 222—247. oldal), akárcsak a RR (V. cím, 7—8. fejezet, 115—137. oldal), a mi zsolozsma-kiadványunkba ez érthető okból nem került bele, hiszen az csak a zsolozsmát tartalmazza.

A (2) alatti rítusok azonban — a RR változatához hasonlóan (VI. cím, 4. fejezet, 159—229. oldal) — teljes halotti zsolozsmát alkotnak, ezért első hórájuk kapitulum és himnusz nélküli, viszont précesz-sorozattal kiegészülő vesperás (OD, 3—9 + 57—58), s csak ez után jön a matutínum, amelyet [2] a Circumdedérunt invitatórium és a 94. zsoltár vezet be (OD, 10—13). Az esztergomi rituáléban külön halotti zsolozsmás rész már nincs, mivel az egész beleolvadt a temetési rítus első részébe, amelyet már nem is a templomban, hanem a halott házánál tartanak (RS, VI. cím, 3. fejezet, I. állomás). Ezt a szertartást [1] az Orémus pro fidélibus defúnctis. Réquiem aetérnam dóna eis, Dómine, et lux perpétua lúceat eis párvers nyitja meg, amely a középkorban még máshol szerepelt.

Az invitatórium után a középkori gyakorlatban a matutínum három nokturnusa következett egyenként három-három antifónás zsoltárral, a verzikulussal, majd három-három olvasmánnyal és responzóriummal (OD, 13—37). Az egészet a papi verzikulus zárta, s rögtön következett utána a laudes (OD, 46—59), a vesperáshoz hasonló szerkezetben, de kiegészülve a Szent Mihály-szuffrágiummal. A laudes kantikumának, [3] a Benedictusnak sajátos hazai antifónája az Absólve, Dómine, amely a RS-ben rögtön az invitatórium után következik (260—262. oldal). Látható tehát, hogy az invitatórium a maga zsoltárával és a Benedictus-antifóna a maga kantikumával mint a halotti zsolozsma eleje és vége az egészet mintegy lerövidülve, zanzásítva képviseli.

A kantikum után következik a précesz-sort bevezető Pater noster, amelynek csak az utolsó két verse szólal meg hangosan: [4] Et ne nos indúcas in tentatiónem. Sed líbera nos a malo (a RS ez előtt még beiktat egy Kýrie eléison — Christe eléison — Kýrie eléison sorozatot a tömjénbetét kíséreteként). [5] A précesz első párverse az A porta ínferi. Erue, Dómine, ánimam eius, amelyet az OD-ban és a RS-ben egymástól eltérő továbbiak követnek. Ez utóbbi sorozatból valók [6] a Ne tradas béstiis ánimas confiténtes tibi. Et ánimas páuperum tuórum ne obliviscaris in finem, valamint [7] a Dómine Iesu Christe, miserére ei. Christe, parce ei párversek, amelyek tehát az OD középkori változatában nem szerepelnek. A précesz-sort a szokásos módon könyörgés zárja, amelynek bevezető párverse [8] a közismert Dómine, exáudi oratiónem meam. Et clamor meus ad te véniat (a szorosan ehhez tartozó Dóminus vobíscum. Et cum spíritu tuo párverset Kosztolányi már elhagyja, akárcsak magát az orációt).

A középkori halotti zsolozsma, amelyet a templomban végeztek, ezen a ponton véget ér, hiszen utána már a mise következik. A RS szerint azonban a rövidített halotti zsolozsmát a halottas háznál végezték, most tehát át kell vonulni a templomba (VI. cím, 3. fejezet, II. állomás, 264—266. oldal). Eközben éneklik [9a] az 50. zsoltárt: Miserére mei Deus.

Az újkori esztergomi halotti szertartás következő állomása a templom (RS, VI. cím, 3. fejezet, III. állomás, 266—270. oldal), ahol (3) a pap elvégzi a gyászmisét, majd belekezd a feloldozási szertartásba (absolutio). Ennek első eleme [9b] a Non intres in iudícium cum servo tuo (fámula tua), Dómine kezdetű könyörgés, amelyet a Libera responzórium követ. Ezután précesz-sor hangzik el Pater noster-rel az elején és könyörgéssel a végén. A középkori gyakorlat ennél hosszabb volt, számos antifónát és könyörgést ismert.

A halottas menet ekkor megindul a temetőbe (RS, VI. cím, 3. fejezet, IV. állomás, 270—272. oldal), miközben a kórus [10] az In paradísum dedúcant te Angeli: et cum Lázaro quondam páupere vitam hábeas sempitérnam antifónát, majd a 129. zsoltárt énekli.

Az utolsó állomás a megásott sírnál van (RS, VI. cím, 3. fejezet, V. állomás, 272—274. oldal). A középkorban (4) ez a rész három elemből tevődött össze: az elföldelés aktusából, amelyet antifónák éneklése és könyörgések recitálása kísért, az énekelt tételek már a XVII. században elmaradtak. A rítusok a következők: a pap először megáldja a sírt a Deus, cuius miseratióne könyörgéssel, majd Kýrie, eléison, Pater noster és a laudesben látott précesz-sor következik. A szertartás a zárókönyörgéssel ér véget, ezt [11a] a szokásos Orémus felszólítás vezeti be. A könyörgés után még két párvers hangzik el (Réquiem aetérnam dona ei, Dómine. Et lux perpétua luceat ei; ill. Requiéscat in pace. Amen), erre felel végül [11b] az Anima eius et ánimae ómnium fidélium defunctórum per misericórdiam Dei requiéscant in pace. Amen párvers, amely a temetési szertartás utolsó mondata.

Nagyjából így egyszerűsödött le a középkori halotti szertartás az újkor kezdetére, amikor Pázmány idején kodifikálták. Ez a gyakorlat azonban csak a szerkönyvekben maradt meg ilyen formában a XX. század közepéig, a valóságban még tovább zsugorodott. Dobszay László felsorol néhány állomást (Az esztergomi rítus, 223—224), a végpontot viszont Sík—Schütz-imakönyvnek fent teljes terjedelmében idézett részlete jelöli ki, amely minden bizonnyal az 1920-as évek élő gyakorlatát tükrözi vissza. A temetés szertartása eszerint a ravatalnál kezdődik (vö. RS, I—III. állomás), kivonulással folytatódik (vö. RS, IV. állomás) és a sírnál fejeződik be (vö. RS, V. állomás). Az elhangzó tételek száma szintén jelentősen lecsökkent.

Ha most ebből az évszázadok alatt sokszorosan redukálódott anyagból keressük ki a Kosztolányi által összeválogatott sorokat (amelyek szinte mind liturgikus értelemben vett párversek, vagyis V[ersus] és R[esponsorium] formát mutatnak, még ha eredetileg nem is így néztek ki), azt találjuk, hogy elég érdekesen reprezentálják a végső állapot teljes szövegmennyiségét . A Sík—Schütz-imakönyv megfelelő helyeire beírva a Kosztolányi-sorok számait a 310. oldalon hármat (bevezetés, invitatórium és kantikum), a 311.-en ötöt (a précesz-sor párverseit), a 312.-en pusztán egyet (50. zsoltár és abszolúciós oráció), a 313.-on szintén egyet (processziós antifóna), végül a 314.-en további egyet (könyörgés bevezetése és záróáldás) találunk.

Mire következtethetünk mindebből? Egyrészt arra, hogy Kosztolányi az egész temetési rítusban a précesz-sorra jellemző felelgetést érezhette a legmegindítóbbnak, ezért ebből válogatta ki a legnagyobb számú idézetet (összesen 5 párverset a 11-ből), továbbá erre a szerkezetre fűzte föl az összes többi olyan liturgikus elemet is, amelynek tagjai eredetileg nem voltak egymással responzoriális viszonyban (pl. Miserére — Non intres vagy Orémus — Anima eius), sőt alkalmasint nem is álltak két különböző egységből (pl. In paradísum antifóna). Másrészt viszont arra juthatunk, hogy Kosztolányi megérezhetett valamit abból a hagyományból, amelynek utolsó láncszemeként egyetlen oldalnyi szöveggé — igenis érthető, értelmezhető és elemezhető szöveggé — zanzásította össze a középkorban és a koraújkorban még több napra kiterjedő, de az 1920-as években is még kb. egy órás halotti szertartást. És eközben a korábbi rövidüléseknél látott módszereket alkalmazta: a hosszabb szövegeket első szavaikkal képviseltette, egyes rítuselemeket pedig kezdő- és végpontjuk idézésével jelölt ki.

5. A halotti szertartás értelme Kosztolányinál

Az iménti elemzéssel gyakorlatilag megkezdtük a fenti 2. a) pont végén feltett második kérdés megválaszolását. A gondolatot folytatva felvethetjük, hogy az Édes Anna mottójának megszerkesztésekor vajon kaphatott-e valamilyen ötletet az író a korabeli imádságoskönyvek kivonatos szövegközléséből. Ez a kérdés azonban dilemmába torkollik, mivel a fenti levezetés alapján a felelet igenlő, Kosztolányi saját tanúsága alapján viszont egyértelműen nemleges a válasz. Veres András kitűnő kiadása ugyanis közzétesz két fontos dokumentumot, amelyek betekintést engednek az írónak a mottóval kapcsolatos szándékaiba.

Az elsőt a Pesti Hírlap Vasárnapja közölte Hogy születik a vers és a regény? Válasz és vallomás egy kérdésre II. címmel (1931 március 15-i lapszám, 4—5. oldal). Ennek végén mondja Kosztolányi (Kritikai kiadás, 761. oldal, vö. 650—651. oldal): „Azt is megemlíthetem, hogy én az Édes Anna írása alatt — nem tudom miért — mindig a temetési szertartás latin verseit mondogattam és énekeltem. Ez azonnal visszazökkentett hangulatomba. Ez volt az alaphangja. A fönséges, ókori versekből merítettem erőt.” Nos, ha énekelte, akkor valószínűleg kottás kiadványt használt, az pedig aligha lehetett valamilyen imakönyv.

A másik vallomás öt évvel korábbi, a regény keletkezésével egyidős. Berend Miklósné készített interjút az íróval, amely a Nemzeti Újságban jelent meg (1926 augusztus 1-jei lapszám, 21. oldal). Érdemes ebből egy kicsit hosszabban is idézni (Kritikai kiadás, 752—753. oldal, vö. 651. oldal):

Én az embereket ugy igyekszem bemutatni, ahogy egymásban tükröződnek és magukban tulajdonképpen nincsenek is. Az egyén annyiféle alakban létezik, ahányszor látjuk. Írásközben alakok jelentkeznek. Ezek mennek maguktól megmásíthatatlan sorsuk felé. Írás közben ismerem meg őket. A filozófiát a kész munkából szűröm le. Hogy mi a regényemben megnyilvánuló gondolat? Hiszek az áhítatban és a szeretetben. Nincs kollektív élet. Csak egyéni élet van. Az embereket ugy lehet megmenteni és boldoggá tenni, ha szeretjük őket. A regény szereplői jó emberek a társadalmi rend szempontjából nézve. De nem a krisztusi gondolat értelmében véve jók. Ezért kell bűnhődniök. A regényemben őskeresztény kicsengés van. A mottója a katolikus halotti ima: a Circumdederunt. Írásközben folyton ezeket a latin verssorokat mondogattam és a Rituale Romanumot olvastam. A lelkek közösségéről van itt szó, amit hirdet maga az egyház is: Hogy minden ember, aki a földön él, vagy élt, nagy közösséget alkot. És aki ez ellen a közösség ellen vét: az már itt, e földön, a pokolba jut. Csak ebben a keresztényi közösségben látom a probléma megoldását. Nem pedig intézményes, vagy gazdasági reformokban. Bármily nagy összeget adunk valamely árvaház javára: nem tettünk oly igaz, Krisztusnak tetsző jót, mintha egy árvát magunkhoz fogadunk és a szeretetben felnevelünk.

Egészen tömören fogalmazta meg a lényeget apja kérdésére válaszolva Kosztolányi, amikor ezt írta 1926 július 24- i levelében (Kritikai kiadás, 651. oldal): „Az Édes Anna előtti halotti imát én iktattam oda, mert jelezni akartam vele a regény egész filozófiáját.” Vagyis azt, hogy Krisztus országát, amely a lélekben van, nem itt a földön kell megvalósítani, „a bolsevikiekkel, az elvtársakkal”, amint Tatár tanácsnok hajtogatja, hanem éppen ellenkezőleg. Moviszter doktor szavaival (IX. fejezet: Kritikai kiadás, 265. oldal): „Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat és úgy él.”

Moviszterről tudjuk, hogy gyakran Kosztolányi álláspontját képviseli a regényben. Különösen fontos ezért — és nem csak a mottó értelmezése szempontjából —, amikor Anna bűnvádi tárgyalásán maga a szerző szólal meg a lelkében és kezdi biztatni, szinte ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel a fenti interjúban a saját nevében nyilatkozott (XIX. fejezet: Kritikai kiadás, 530. oldal):

Kiálts — dobogott benne a lélek —, kiálts úgy, mint a te igazi rokonaid, az őskeresztények hősi papjai, akik föllázadtak a pogányság ellen, és a temetőkben, a koporsók mellől kiáltottak az égbe, pörölve a legnagyobb Úrral is, az igazságos, de nagyon szigorú Istennel, irgalmat követelve a gyarló embereknek. Hiszen te mindennap elmondod magadban a halotti imát. Emlékszel, mi van benne? Ne tradas bestiis animas confidentes tibi. Ne dobd oda a vadállatoknak a tebenned bizakodó lelkeket. Et animas pauperorum tuorum ne obliviscaris in finem. És a te szegényeidnek lelkét ne feledd el végképp. Próbálj te is így kiabálni az arénán, az oroszlánokat is túlharsogva, bátor kathakumen.

Tehát Moviszter is naponta elmondta a „halotti imát”, az officium defunctorumot, akárcsak Kosztolányi, mégpedig úgy, ahogy azt a XX. századi szerkönyvek tartalmazták. A szeretet és az irgalom jegyében, az egész emberiség szellemi egysége tudatában.

Az idézett részlet ugyanakkor rávilágít, hogy az író nem tévedésből használta a confidentes ‘bízók’ alakot a confitentes ‘dicsérők’ helyett: így értette, így akarta érteni ezt a zsoltárverset (Ps 73, 19), talán a másik híres hely hatása alatt (Ps 25, 1—2: Ad te, Domine, levavi animam meam: Deus meus, in te confido; non erubescam), s ugyanígy ragaszkodhatott a pauper II. declinatiós ragozásához is. Ezek tehát nem toll- vagy sajtóhiábák, hanem a forrásul szolgáló latin szöveg talán nem annyira tudatos, de mindenképpen következetes szerzői módosításai. Valószínű, hogy a Veres András által észrevétlenül hagyott Lasarus forma is ide vonható, amelynek egyetlen nyomtatott kiadásban sincs alapja (mind a RR, mind a RS Lazarus-t ír).

Ezek után már csak egy kérdés van hátra: Miért változtatta meg Kosztolányi magát a címet is Rituale Strigonienséről Rituale Romanumra? Hiszen még a sajtónak is azt nyilatkozta, hogy rendszeresen a RR-ot olvasgatja, abból énekli a halotti imákat. Lehetséges, hogy soha egy pillantást nem vetett volna napi olvasmányai címlapjára? Ez teljesen kizárható. Ugyanakkor az is biztos, hogy a Circumdederunt és társai a RR-ban vagy egyáltalán nem, vagy pedig nem abban a rendben szerepelnek, ahogyan Kosztolányi felsorolja őket; onnan idézni őket fizikai képtelenség.

Elméletileg lenne egy plauzibilis — és matematikai nyelven szólva rendkívül elegáns — megoldás, ez azonban kronológiai okokból sajnos nem tartható. Van ugyanis egy olyan kiadvány, amely éppen 1926-ban jelent meg a Szent István Társulat kiadásában, és kéthasábos latin—magyar szedésben tartalmazza a halotti szertartások szövegeit, csak magyarul pedig a vonatkozó rubrikákat. Ezt a kis füzetet Szunyogh Xavér Ferenc OSB állította össze az általa szerkesztett „Liturgikus élet. A kath. Egyház szertartásai” sorozat 4. darabjaként, A temetés. (Az Egyház imádságainak fordítása és a szertartások magyarázata) címmel. A kiadvány teljesen a RS anyagát közli, forrásként azonban sem erre a szerkönyvre, sem a RR-ra nem utal. Aki tehát ezt a füzetet forgatta, könnyen hihette róla, hogy — a Missale és a Breviarium Romanum mintájára — a Rituale Romanum kivonatolt szövegeit tartja a kezében. Kosztolányinak azonban a regény írása közben erre biztosan nem volt módja, hiszen az Édes Anna első része a mottóval együtt már 1926 július 1-jén megjelent a Nyugatban, míg a liturgia-népszerűsítő kis füzet copyrightoldalán az esztergomi ordinárius 1926 szeptember 4-i és a pannonhalmi ordinárius 1926 szeptember 18-i imprimatur-ja olvasható. A regény folyóirat-közlése ekkor a tizenharmadik fejezetnél járt (a kronológiához l. Kritikai kiadás, 576. odal).

Akkor hát nincs válasz a kérdésre?

Egy halvány hipotézissel talán mégis megpróbálkozhatunk. Ehhez két irányból érdemes elindulni.

Az egyik az a forma, amelyben a halotti szertartásoknak a fenti 4. pontban látott elemeit az író egyetlen szöveggé szerkesztette: tudatosan és tervszerűen, az egészet egyetlen idézőjelpárba foglalva. Nem jelölte meg külön-külön a forrásokat, még arra sem utalt, hogy a sorok között — sőt akár azokon belül — komoly ugrások is lehetnek. Úgy prezentálja az egészet az olvasónak, mintha valami kerek, egységes egészet adna át. Valamit, amit ő tett ilyenné, amit ő gyúrt össze, azért, hogy kifejezze vele a regény filozófiáját.

És ezt az egészet hitelesíti az attribúcióval, amely — mint az első változatban gépírással áll (vö. Kritikai kiadás, 10. oldal) — eredetileg az Officium (nyilván: Defunctorum) lett volna. Ezt azonban kihúzta, és a helyébe az egész könyv címét írta: egy olyan szerkönyvét, amely sok minden mást is tartalmaz még a halotti rítusokon kívül. Vajon miért? Alighanem azért, mert e könyv ikonikus jellege — hivatalos egyházi liturgikus könyv volta — fontosabb volt a szertartás műfajának pontos azonosításánál. Tulajdonképpen azt akarja mondani a szerző: így imádkozik az Egyház (vagy az ő megfogalmazásában: így imádkoznak az őskeresztények).

Ez az Egyház azonban — és itt érkezünk el a másik, tartalmi irányú megközelítéshez — nem egy nemzeti csoportosulás, hanem az emberiséget térben és időben átölelő egyetemes gyülekezet. Jelzője tehát, a hagyományos európai kultúra nyelvén: „római”. Amint már a fönséges, ókori vers is évezredek óta hirdeti: Romanae spatium est urbis et orbis idem. Az „esztergomiság”, bármilyen mély hatást gyakorolt is Kosztolányira rituálisan, a fogalmak szintjén nem jelentett számára semmit. Az Édes Anna mottójának egyetemesnek kellett lennie: egyetemes nyelven egyetemes közönséghez szólva egyetemes értékeket kellett hirdetnie. Lehetséges, hogy az író tulajdonképpen nem is egészen értette, miért viseli a Pázmány-rituále a Strigoniense jelzőt. Az eredeti címlapot már nyilván nem korrigálhatta, a saját művében azonban még helyrebillenthette valahogy a kizökkent valóságot. Visszaállíthatta a felhők fölötti ideált a maga előjogaiba, amelyektől a viharos magyar századok valaha megfosztották.

* * *

Ilyesfélékről lett volna érdemes elgondolkodni az Édes Anna kritikai kiadásának szerkesztésekor a regény legelső lapjával kapcsolatban. Nem baj, hogy nem sikerült, hiszen nem érthetünk mindnyájan mindenhez. Az emberiség nagy családjában az ismereteink is kiegészítik egymást.

Csak ez a filológusi gőg ne volna. A mindenhez-legjobban-én-értek kivagyisága. Ez az irgalommentesen steril megközelítés, amely úgy próbálja meg liturgia- és szellemtörténeti kontextusban értelmezni a szerző bevallottan kulcsnak szánt üzenetét, hogy közben elorozza és kicsorbítja a mások által fáradságos munkával elkészített kulcsokat. Az olvasó pedig ezzel a latin mottó tömény édessége helyett a patikárius keserű piruláját kapja ajándékba. Viszont cserébe legalább egy kicsit jobban azonosulni tud Anna sorsával. De csak ha mindezt valahol megértette.

R.Z.

2011-09-10T23:00:00.002+02:00

A PÜNKÖSD UTÁNI 13. VASÁRNAP ÉNEKRENDJE

A következő vasárnap szentmiséje ismét a Choralis Constantinus 500 sorozatba illeszkedik, a következő tételekkel:

Hans Leo Hassler: Cantáte Dómino
Asperges me
Introitus — Heinrich Isaac: Réspice, Dómine (CC I.)
Kyrie
Gloria
Graduale — Réspice, Dómine (Graduale Pataviense, fol. 50v)
Alleluia — Heinrich Isaac: Veníte exsultémus (CC I.)
Credo
Offertorium — In te sperávi, Dómine (Graduale Pataviense, fol. 33)
Orlandus Lassus: Tibi laus
Sanctus
Orlandus Lassus: Adorámus te, Christe
Agnus Dei
Josquin des Prez: O salutáris hostia
Communio — Heinrich Isaac: Panem de caelo (CC I.)
Exitus — Anon.: Salve regína (Annaberg Chorbuch, 1519)

Énekel a Corvina Consort: Pintér Ágnes, Pászti Károly, Kalmanovits Zoltán, Demjén András; művészeti vezető: Kalmanovits Zoltán.

2011-09-06T22:39:00.010+02:00

HALOTTI ZSOLOZSMA ÉS GYÁSZMISE DOBSZAY LÁSZLÓÉRT

A Szent Mihály Laikus Káptalan a jövő hétfőn, 2011 szeptember 12-én 19 órai kezdettel a II. kerületi Krisztus Király-templomban (Keleti Károly utca 39) halotti zsolozsmát és gyászmisét végez az augusztus 26-án elhunyt Dobszay Lászlóért. SZERETNÉNK FELHÍVNI RÁ A FIGYELMET, HOGY AZ „ÚJ EMBER” KATOLIKUS HETILAP VASÁRNAPI SZÁMÁBAN (2011 SZEPTEMBER 11., 11. OLDAL) MEGHIRDETETT HELYSZÍN (VÁCI UTCAI SZENT MIHÁLY-TEMPLOM) TÉVES: A SZERTARTÁSOK A KELETI KÁROLY UTCÁBAN LESZNEK (a kezdő 19 órai időpont azonos). A kellemetlenségért — bár a hirdetést nem mi tettük közzé — minden érintettől elnézést kérünk.

Az említett szertartássorozat a temetés kivételével a halotti liturgia minden lényeges elemét magában foglalja: vesperással kezdődik, három nokturnussal végzett matutínummal és az ehhez csatlakozó laudessel folytatódik, végül pedig gyászmisével fejeződik be, mintha valódi, egész éjszakás virrasztást tartanánk a megboldogult ravatala mellett. (Maga a temetés az elhunyt végakaratának megfelelően nem lesz nyilvános.)

A helyszínt szervezési problémák miatt választottuk, de nem alkalmatlanul: Dobszay tanár úr ebben az utcában lakott, mi magunk pedig itt kezdtük működésünket 2004-ben. A zsolozsma a szent háromnaphoz hasonló, annak drámai sajátosságait azonban nélkülözi, így viszonylag rövid, és a gyászmisét is egyszerű, bensőséges formában végeznénk. A szertartássorozat várhatóan 22 órakor fog befejeződni, a zsolozsmához szükséges füzetet 70 példányban tudjuk biztosítani. Mindenkit szeretettel látunk, aki szeretné leróni kegyeletét az elhunyt iránt és velünk együtt kíván imádkozni érte az esztergomi rítus, illetve a hagyományos római rítus liturgikus formáit követve.

2011-09-05T23:45:00.004+02:00

GÖDÖLLŐI GYÁSZMISE ERZSÉBET KIRÁLYNÉÉRT

Kovács Ervin Gellért OPraem atya 2011 szeptember 9-én, pénteken 18 órakor a gödöllői kastélykápolnában hagyományos rítusú énekelt gyászmisét celebrál Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné halálának 113. évfordulója alkalmából.

A szentmisén közreműködik a Gödöllői Kántorátus kiegészített férfikara: Ángyán Péter, Balogh P. Piusz, Barta Gergely, Gesztesi-Tóth László, Kis Bálint, Kocsis Csaba, Lak Ferenc, Opicz József, Orbán Domonkos és Tóth Márton (művészeti vezetők: Balogh P. Piusz OPraem és Kocsis Csaba).

A szertartáson elhangzanak a gyászmise gregorián énekei, valamint Cristóbal de Morales (1500—1553) ötszólamú férfikarra komponált Kyrie, Sanctus és Agnus Dei tételei.

2011-09-05T23:00:00.001+02:00

KISBOLDOGASSZONY ÜNNEPÉNEK ÉNEKRENDJE

Szeptember 8-án csütörtökön, Kisboldogasszony (a Boldogságos Szűz Mária Születése) ünnepén este fél 7 órai kezdettel tartunk énekelt szentmisét a Váci utcai Szent Mihály-templomban. A zenei szolgálat a Choralis Constantinus 500 sorozat keretei közé illeszkedik, a következő tételek hangoznak majd el:

Introitus — Heinrich Isaac: Gaudeámus omnes (CC II.)
Kyrie — Gloria
Graduale — Audi fília (Graduale Pataviense, fol. 165)
Alleluia — Heinrich Isaac: Natívitas Vírginis (CC II.)
Credo
Offertorium — Fíliae regum (Graduale Pataviense, fol. 166v)
Orlandus Lassus: Tibi laus
Sanctus
Orlandus Lassus: Adorámus te, Christe
Agnus Dei
Josquin des Prez: O, salutáris hostia
Communio — Heinrich Isaac: Diffúsa est (CC II.)
Kimenetre — Anon.: Salve, Regína (Annaberg Chorbuch, 1519)

Énekel a Corvina Consort:
Pintér Ágnes, Pászti Károly, Kalmanovits Zoltán, Demjén András

2011-08-29T06:19:00.004+02:00

MINISTRÁNSKURZUS A HAGYOMÁNYOS RÍTUSÚ SZENTMISÉKHEZ

Szeptembertől kezdődően az egyházi év végéig kurzust indítunk a szentmisék oltárszolgálatában részt vevők számára. A kurzus célja egyrészt az, hogy a már egy ideje ministrálók elméleti szinten is megismerkedjenek a régi rítusú szentmise különböző formáinak (missa lecta, missa cantata és missa sollemnis) szertartásrendjével, megtanulják azokat a különböző templomok helyviszonyaira alkalmazni, és hogy a ministrálás gyakorlata a részletekben is összecsiszoltabbá, gördülékenyebbé váljék. Másrészt szeretnénk ezt a lehetőséget megragadni arra, hogy megszólítsuk a régi rítusú szentmisékre rendszeresen járó híveket, és felajánljuk nekik a lehetőséget a ministránsi teendők elsajátítására. Várjuk tehát olyan férfiak jelentkezését, akik alkalmasnak érzik magukat erre a feladatra és szívesen vennének részt egy ilyen ministránskurzuson.

Havonta két foglalkozás tartását tervezzük a vasárnapi szentmisék után, ami szeptember elejétől november végéig összesen hat alkalmat jelent. Az első foglalkozás a jövő vasárnap, szeptember 4-én lesz. A jelentkezéseket a szentmise után a sekrestyében személyesen, illetve a káptalan elektronikus címére (capitulumlaicorum[kukac]gmail.com) küldött levélben várjuk.

2011-08-26T11:43:00.005+02:00

ELHUNYT DOBSZAY LÁSZLÓ

Dies annorum nostrorum in ipsis septuaginta anni;
si autem in potentatibus, octoginta anni...
Ps. 89, 10

Hosszú betegség után a mára virradó éjjel, életének hetvenhetedik évében elhunyt Dobszay László. Az elmúlt hetekben a szentségekkel megerősítve, tiszta tudattal, emberi és tudományos dolgait elrendezve készült a Teremtőjével való találkozásra. A temetése előtti este a Szent Mihály Laikus Káptalan nyilvános halotti zsolozsmát (vesperás, matutínum és laudes) végez érte az esztergomi rítus szerint. Requiescat in pace!

2011-08-21T09:00:00.002+02:00

A PÜNKÖSD UTÁNI 10. VASÁRNAP ÉNEKRENDJE

A mai szentmisét, akárcsak a hétfői Mária-ünnepet, a Choralis Constantinus 500 sorozat polifón egyházzenéje teszi ünnepélyesebbé. Az elhangzó tételek a következők:

Hans Leo Hassler: Cantáte Dómino
Asperges me
Introitus — Heinrich Isaac: Dum clamárem (CC I.)
Kyrie
Gloria
Graduale — Custódi me, Dómine (Graduale Pataviense, fol. 34v)
Alleluia — Heinrich Isaac: Eripe me (CC I.)
Credo
Offertorium — Ad te Dómine levávi (Graduale Pataviense, fol. 1v)
Orlandus Lassus: Tibi laus
Sanctus
Orlandus Lassus: Adorámus te, Christe
Agnus Dei
Josquin des Prez: O salutáris hostia
Communio — Heinrich Isaac: Acceptábis sacrifícium (CC I.)
Exitus — Anon.: Salve regína (Annaberg Chorbuch, 1519)

Énekelnek a Corvina Consort tagjai (művészeti vezető: Kalmanovits Zoltán): Pintér Ágnes, Pászti Károly, Kalmanovits Zoltán és Demjén András.

2011-08-15T09:48:00.008+02:00

NAGYBOLDOGASSZONY ÜNNEPÉNEK ÉNEKRENDJE

Ma, a Boldogságos Szűz Mária Mennybevételének ünnepén kivételesen a Terézvárosi Plébániatemplomban, délután 3 órai kezdettel tartjuk énekelt szentmisénket. A zenei szolgálatot a Corvina Consort látja el az alábbi tételek megszólaltatásával:

Introitus — Heinrich Isaac: Gaudeámus omnes (CC II.)
Kyrie de Beata (IX. gregorián mise)
Gloria de Beata
Graduale — Propter veritátem (Graduale Pataviense, fol. 164)
Alleluia — Heinrich Isaac: Assúmpta est María (CC II.)
Credo (ambrozián)
Offertorium — Offeréntur regi (Graduale Pataviense, fol. 167)
Felajánlásra — Orlando di Lasso: Tibi laus
Sanctus de Beata
Agnus Dei de Beata
Communio — Heinrich Isaac: Dilexísti iustítiam (CC II.)
Kimenetre — Orlando di Lasso: Tota pulchra es

Énekel: Kalmanovits Zoltán, Pintér Ágnes, Opicz József, Pászti Károly

2011-08-11T11:56:00.009+02:00

TÁRSKÖZÖSSÉGEINK A HAGYOMÁNYOS RÓMAI RÍTUS MEGÉLÉSÉBEN

Már a tavalyi szentkúti zarándoklat megmutatta, idén pedig több komolyabb programunk (nagyhét, zarándoklat, bérmálás, latintábor) ismételten igazolta, hogy a magyar ajkú katolikus hívek között van igény nemcsak a régi római rítus helybeni végzésére, hanem a többi, hasonló szellemiségű csoporttal való összefogásra, a liturgia gazdagságának közös megtapasztalására is. E csoportok közül most két olyat szeretnénk bemutatni, amelyek a régi rítusú szentmisék mellett a zsolozsmát is rendszeresen, közösségileg imádkozzák, s ezzel a liturgia minél teljesebb megélésére törekszenek.

Örömmel adunk hírt róla, hogy 2011 június 24-én, a felvidéki Galánta város Szent István király-plébániatemplomában megalakult a Keresztelő Szent János Laikus Káptalan (Capitulum Laicorum Sancti Ioannis Baptistae, CLSIB), amely nevében és céljaiban a Szent Mihály Laikus Káptalan példáját követi, szervezetileg pedig társaskáptalanként csatlakozik közösségünkhöz. A CLSIB bemutatkozását a Gloria.tv-re feltöltött szórólapjukon lehet elolvasni. Személyes oldalról jól kiegészíti ezt az a blogbejegyzés, amelyben egyházi vezetőjük, dr. Józsa Attila plébános, a Nagyszombati Főegyházmegye galántai kerületének esperese és az egyházmegyei szeminárium liturgiatanára számol be a régi rítussal való megismerkedéséről (a bejegyzést illusztráló képek a 2010 november 9-i budapesti Pázmány-misén készültek, amelynek Attila atya volt a celebránsa). A CLSIB tevékenysége hozzánk hasonlóan elsősorban a régi rítusú szentmisék rendszeres bemutatására és a zsolozsma (ünnepélyes alkalmakkor a virrasztó hórák) nyilvános végzésére irányul.

A másik közösség, noha már régebben működik, szervezeti keretéül egy világi jogi konstrukciót választott. A Szent György Vértanú Kulturális Közhasznú Alapítvány a régi rítushoz kötődő szegedi hívek háttérintézménye, amelynek célja a katolikus hagyomány liturgikus, egyházzenei, közösségi, teológiai tanításának ápolása és fenntartása. A liturgiák színhelye a szeged-alsóvárosi ferences templom, ahol immár két éve celebrálja a vasárnapi régi rítusú szentmiséket dr. Alácsi Ervin János százados, tábori lelkész. Újabban, amióta Ervin atya külföldön teljesít szolgálatot, a misék helyett a hívek énekelt vesperást végeznek (az elmúlt vasárnap azonban ismét volt szentmise a templombúcsú alkalmából, amelyet korábban mi is hirdettünk).

A galántai laikus káptalannal és a szegedi hívek csoportjával az utóbbi években egyre szorosabb kapcsolatba kerültünk, számos liturgián és egyéb alkalmakon közösen vettünk részt (ezekről nemsokára külön bejegyzésekben adunk képes beszámolót), és ezt a jó viszonyt a továbbiakban is igyekszünk ápolni és elmélyíteni. Mostantól ezért a jobb oldali oldalsávban „Testvérközösségeink” címmel az ő internetes honlapjaikat is feltüntetetjük, arra buzdítva minden olvasónkat, hogy rendszeresen látogassa azokat, s a miénk mellett az ő életüket és munkájukat is foglalja imádságaiba.

R.Z.

A fenti képen Hans Memling két művének egy-egy részlete látható: középen Szent Mihály arkangyal az Utolsó ítélet triptichonról (1467—1471, Gdańsk, Muzeum Narodowe), tőle balra és jobbra pedig Keresztelő Szent János és Szent György a Moreel család triptichonjáról (1484, Bruges, Groeninge Museum).

2011-08-09T22:30:00.018+02:00

A VÉRTANÚK KÚTJAI

A hagyományos római liturgia július 21-én emlékezik meg Szent Praxedes szűzről, akinek stációs temploma[1] az Esquilinus dombon áll Rómában.[2] Az 1969-es naptárreform során a róla való megemlékezést törölték a liturgikus könyvekből, húgának, Szent Pudentianának emléknapját (május 19.) pedig kihúzták a római naptárból, és a neve sem szerepel többé a Martyrologiumban egy rosszul értelmezett és elsietetett „legendátlanítás” következtében. Az 1962-es liturgikus könyvek azonban továbbra is őrzik a két nővér emlékezetét.

A szent testvérpár főként úgy ismert, mint a vértanúk eltemetője. Tiszteletreméltó hagyomány szerint atyjuk, Pudens szenátor háza adott otthont Szent Péter apostolnak római tartózkodása idején. Két leánya, Praxedes és Pudentiana (eredeti formájában Potentiana) az üldözések idején több ezer vértanú holttestét helyezte el titokban a családi birtokon található ciszternákban, vérüket pedig szivaccsal gyűjtötték össze.

Rómában a 12 táblás törvény tiltotta a temetkezést a város belsejében, ezért a családi sírboltokat és katakombákat mindig a falakon kívül találjuk. A keresztényüldözések idején azonban gyakran nem lehetett biztonságosan elszállítani az elhunytat a temetkezési helyig, ezért kényszerűségből a kivégzettek holttesteit ciszternákba rejtették, később epdig tisztességgel eltemették őket, illetve az üldözések elmúltával a kutak emlékhelyként a föléjük épülő templom részeivé váltak. Ez utóbbinak szép példája a 12 apostol tiszteletére szentelt templom (Ss. Dodici Apostoli) főoltára alatt található confessio. Az apszis alatti kripta Szent Fülöp és Jakab apostol sírja mellett egy vértanú-kutat (in situ) is rejt, amelyben négy vértanú (Diodorus, Marianus, Chrysathus, Daria) ereklyéi pihennek.[3]

A Santa Pudenziana templom ezzel a büszke címmel dicsekedhet: omnium ecclesiarum Urbis vetusissima („a Város minden templomának legrégebbike”). Bal oldali mellékhajójában rácsozat takarja annak a ciszternának a nyílását, amelyben 3000 vértanú testét őrizték.[4]

Ettől nem messze találjuk Giovanni Paolo Rossetti festményét (1621) szentjeinkről, akik a kútba rejtik megkínzott hittestvéreik maradványait.

A Santa Prassede templom vértanú-kútjának már nehezebben akadunk nyomára. A főoltár képén látunk ugyan egy sokszögletű kutat Szent Praxedes mellett, amelybe kancsókkal öntözik a mártírok vérét, de hiába keresnénk hasonló építményt, mint amit a Santa Pudenziana belsejében láttunk.

Egy századelőn készült archív felvétel jobb alsó sarkában még jól kivehető a kávás kút a főhajó elején. Aztán 1918 és 1927 között Antonio Munoz új márványpadlózatot készített középkori kozmateszk stílusban és ennek a kút is áldozatul esett. Nyílására porfír korongot helyeztek, amely belesimul a mozaikpadló többi motívuma közé, és csupán egy rövid felirat emlékeztet a mártírokat rejtő sírra — a legtöbben észre sem veszik.

„Testüket békében eltemették, de nevük él nemzedékről nemzedékre.” (Sir 44, 14)

N.E.

_______________________________

A képek forrásai:

A fekete-fehér fénykép a marburgi fotóarchívumból származik (http://www.bildindex.de/), a színes képek részben a szerző saját felvételei.
Porfír kútfedő lap a Santa Prassede padlójában: http://www.sacred-destinations.com/italy/rome-santa-prassede-pictures/slides/f10_083.htm
A Ss. Apostoli vértanú-kútja: http://www.flickr.com/photos/42858885@N00/5436237978/

Jegyzetek:

[1] Nagyböjt 3. vasárnapja utáni kedd.

[2] A Római Martyrologium, ford. Diós István (Szent István könyvek), Budapest 2010, 244.

[3] Tóth K. János: Római virágszedés, Bécs 1988, 166—167.

[4] Bangha Béla — Artner Edgár: Római útikalauz, Budapest 1934, 217.

2011-08-07T20:31:00.003+02:00

HÉTKÖZNAPRA ESŐ SZENTMISÉINK AUGUSZTUSBAN

Ezúton hirdetjük, hogy a Szent Mihály Laikus Káptalan szervezésében idén augusztusban a vasárnapokon kívül a következő alkalmakkal lesznek még szentmisék:

2011 augusztus 12-én, pénteken 18 órakor a gödöllői Grassalkovich-kastély kápolnájában énekelt szentmisét tartunk Assisi Szent Klára ünnepéről.

2011 augusztus 15-én, hétfőn, Nagyboldogasszony ünnepén a terézvárosi plébániatemplomban 15 órakor kezdődik a szokásos énekelt szentmise, amelynek zenei tételei a Choralis Constantinus 500 sorozatba illeszkednek (gregorián ordinárium és XVI. századi polifón proprium).

2011 augusztus 20-a, Szent István király ünnepe idén szombatra esik. Az egész napos programok miatt az énekelt szentmisét csak korán reggel, 8 óra 30 perckor tudjuk megtartani a belvárosi plébániatemplomban.

2011 augusztus 27-én, szombaton 11 órakor a váci piaristák templomában barokk zenével kísért ünnepélyes szentmisét mutatunk be Kalazanci Szent József ünnepéről. További részletek a VIII. Börzsöny Barokk Napok rendezvénysorozat honlapján olvashatók.

2011-08-02T22:00:00.007+02:00

KÁPTALANI LEVELEZŐLISTÁK

A mai nappal a káptalani elektronikus kommunikáció új szakaszába lépett. Az információs szupersztráda korában a megnövekedett levelezés kézi címlistákkal hovatovább szükségtelenül nehézkessé lett, ezért a rendes és pártoló tagságot, a vezetőséget, valamint a támogatók körét három zárt levelezőlistába szerveztük: egy vezetőségi, egy tagsági és egy teljes listába (ez utóbbinak a támogatók is tagjai lesznek).

A levelezőlisták előnye, hogy az üzenetek a lista honlapján az esetleges törlés vagy a spamszűrő útjáni lenyeletés esetén is visszakereshetőek, ugyanakkor csak a tagok férhetnek hozzájuk. Könnyebbé válik a változó e-mail címek frissítése, az üzenetek archiválását maga a rendszer is elvégzi stb. A káptalan minden rendes és pártoló tagja, valamint támogatója elvileg már megkapta lejelentett e-mail címére a meghívó üzenetet. Aki még nem fogadta el a meghívót, kérjük, tegye meg, hogy a listák működése beindulhasson. Közérdekből a levelezőlistákon az üzenetküldés moderált lesz, hogy a spamek és téves címzések kiszűrhetőek legyenek, ne a tagság levelesládáját terheljék. A moderálást a dékán úr látja el mindhárom lista esetében.

Akinek valami technikai problémája merül fel a feliratkozással, esetleg az e-mail címét szeretné lecseréltetni újabbra, írjon a káptalani e-mail címre: capitulumlaicorum[kukac]gmail[pont]com.

V.B.

2011-07-21T08:46:00.011+02:00

HOLNAP JELENIK MEG A KANCIONÁLE

Holnap, azaz pénteken készülnek el a közelmúltban hirdetett Kancionále első példányai. A kötetet a legközelebbi vasárnapi szentmisén remélhetőleg már használatba vehetjük. Egyelőre 120 példány készül, amelyekből mintegy hetvenet a templomban szeretnénk tartani. Ezeket a számozott, lepecsételt példányokat minden szentmisére kiosztanánk, de nyomatékosan kérjük, hogy még véletlenül se vigye el őket senki, sőt másokat is legyenek kedvesek figyelmeztetni, ha valaki magához találna venni egy közösségi példányt. A fönnmaradó köteteket várhatóan 1500 Ft-os áron megvásárolhatják a hívek a szentmisét követően. Alább a könyv bevezetőjének utolsó részét közöljük:

* * *

A kötet használata és forrásai

A kancionále első szakaszát képező miserend nem előíró, hanem leíró szerepű. Egyetlen tényleges közösségnek, gyülekezetnek az elmúlt évek során kialakított szokását közli. Célja az áttekinthetőség, a mise hangos rétegében való minél jobb eligazodás, ezért nem hozza a csöndes vagy halk szövegeket, és nem adja meg a latin szövegek fordítását sem. Aki ezek iránt érdeklődik, a kétnyelvű misszálékból vagy a miseordót közlő kétnyelvű füzetekből tájékozódhat. A belvárosi főplébániatemplomban kialakult szokásnak felel meg a latin és a magyar nyelv használatának módja, az énekrend fölépítése, a közgyónás vagy a Deo gratias-ok sorozata is. E részletkérdésekben a mi szokásunk megfontolható, de nem föltétlenül követendő más körülmények között. A mise szerkezetének áttekintését könnyítik meg az alcímek; a mozgások, testhelyzetek követését pedig az ordináriumban dőlttel vagy félkövérrel szedett szavak, a keresztvetéseket jelző keresztek és az állásra, ülésre, térdelésre utaló, lapszéleken kiemelt jelzések. A rubrikákban tisztázni igyekeztünk néhány olyan kérdést is, amelyben a gyakorlat mindeddig bizonytalannak vagy tévesnek mutatkozott. Örvendetes volna, ha ezt a miserendet a hagyományos szentmisék minden rendszeres látogatója jól ismerné, a rá tartozó latin szövegeket dallamukkal együtt könyv nélkül tudná.

A miserendbe foglalt szövegek és kották forrása a Missale Romanum több XX. századi kiadása; az Asperges/Vidi aquam és a Missa mundi a Graduale Hungaricum szerint szerepel, de a tagolások tekintetében — az élő gyakorlatnak megfelelően — alkalmaztunk néhány apró módosítást.

A népénektár-kivonat számozása az Éneklő Egyház-at követi, így — a kivonatos jelleg miatt — nem folytonos. A könnyebb keresés érdekében azonban az énekszámok megtartják a népénektár eredeti sorrendjét akkor is, ha ez a mi gyakorlatunk szempontjából nem mindig bizonyul a legjobb elrendezésnek. A rendszeresen használt tételek mellett azokat az énekeket is fölvettük, amelyek csak egy-egy ünnepen, tehát évente egyszer fordulnak elő, így viszont minden olyan ének megtalálható, amit ténylegesen használni szoktunk, vagy amit néhány éven belül használatba tervezünk venni.

Az énektár kottaképe követi mintáját, csupán néhány, kiemelkedően indokolt esetben tér el attól. A szövegekben csak ott van módosítás, ahol ezt külön jeleztük, de a helyesírás és a központozás szintjén számos javításra szükség volt. Az eligazodást az énekszámok kiemelése, a fejlécezés, a kezdősorok tömörebb mutatója remélhetőleg jóval könnyebbé, kényelmesebbé teszi a népénektárhoz képest. A kezdősorok mutatója a kancionále oldalszámára utal, de előtte zárójelben megadja a népénektár szerinti számot is.

Az ordináriumfüggelék forrása a Liber Usualis volt. Ebben már nem jelöltük megkülönböztetett formátummal a meghajlások, a letérdelés, és kereszttel a keresztvetés helyét, föltételezve, hogy ezek kellőképpen rögzülnek, mire a hívek a különlegesebb ordináriumok megtanulásáig jutnak.

Távlati terveink közt szerepel a kancionále kiegészítése a magyar gregorián anyag gyülekezeti rétegével. A jelen kancionále esetleges hibáit folyamatosan javítjuk, minden észrevételt hálásan fogadunk. A kötet többek önzetlen együttműködésének köszönhetően jött létre — kérjük mindenkori használóit, hogy emlékezzenek meg róluk imáikban, különösen is amikor a kancionále segédletével csatlakoznak a Legszentebb Áldozat bemutatásához.

Források

Éneklő Egyház. Római Katolikus Népénektár liturgikus énekekkel és imádságokkal. Szent István Társulat, Budapest 1983 (1. kiadás). 2004 (6. kiadás).

Graduale Hungaricum. A Premontrei Rend Gödöllői Kanóniája, Gödöllő 2007.

Kis magyar uzuális. Hitoktatási Bizottság, Budapest 1976.

Liber Usualis Missæ et Officii pro Dominicis et Festis cum cantu Gregoriano. Desclée, Paris–Tournai–Roma–New York 1956.

Missale Romanum ex Decreto Sacrosancti Concilii Tridentini restitutum. Pii V. Pont. Max. iussu editum. Heredes Bartholomæi Faletti–Ioannes Variscus et socii, Roma 1570.

Missale Romanum ex Decreto Ss. Concilii Tridentini restitutum S. Pii V. Pontificis Maximi iussu editum aliorumque pontificum cura recognitum a S. Pio X. reformatum et Benedicti XV. auctoritate vulgatum. Ædibus Palmarum, Bonn 2004.

Missale Romanum ex Decreto Ss. Concilii Tridentini restitutum, Summorum Pontificum cura recognitum. Editio iuxta typicam. Pustet, Regensburg 1962.

Rituale Romanum Pauli V. Pont. Max. iussu editum. Typographia Reverendæ Cameræ Apostolicæ, Roma 1614.

2011-07-18T20:05:00.004+02:00

SZEGED-ALSÓVÁROSI BÚCSÚ

Örömmel hirdetjük, hogy ismét lesz hagyományos rítusú szentmise Szegeden, az alsóvárosi búcsúban. A celebráns és az ünnepi szónok ezúttal Fr. Barsi Balázs OFM lesz, a szertartást augusztus 7-én, vasárnap délután 4 órakor tartják. Tavalyi híradásunk itt olvasható, az idei esemény plakátja letölthető innen.

2011-07-13T12:19:00.005+02:00

AZ ÉNEKREND RÉTEGEI II.

Magyar gregoriánum

A római miseproprium a maga eredeti, latin gregorián változatában az egyszólamú zenekultúra kivételes alkotása. Biztosan nem előzmények nélkül, de végső alakját a kora középkori zeneszerzés és előadóművészet legjobbjai dolgozták ki egy, az ilyen teljesítményeknek különösen kedvező korban és környezetben. Alig van azonban fogalmunk arról, hogy mit énekeltek a miseproprium végső megfogalmazása előtti időkben, illetve a pápai stációs istentiszteletnél szerényebb miseformákon. Annyit mindenesetre föltételezhetünk, hogy énekeltek valamit, mégpedig egyszerűbb, vagy legalábbis kevésbé egyénített dallamon.

A gregorián ének teljes műfaji gazdagságát áttekintve nyilvánvaló, hogy a legalapvetőbb réteget úgynevezett típusdallamok alkotják. Ez azt jelenti, hogy egy meghatározott szöveghez és annak meghatározott liturgikus alkalommal való megszólaltatásához nem társul sajátos, csak ott és akkor használható dallam, hanem ugyanaz a dallamtípus számos különböző, különböző alkalomhoz kötött szöveget hordozhat. De dallamtípusról, nem pedig dallamról beszélünk. A római liturgia énekanyaga ugyanis szigorúan biblikus, azaz latin fogalmak szerint alapvetően prózai, változó terjedelmű és szerkezetű szövegekre kell a dallamtípust alkalmazni. Ez az alkalmazás nem olyan, mint amikor kötött sor- és szótagszámú, strófikus szövegeket éneklünk egy-egy dallamra, hanem minden esetben némi alkotó igazítást tesz szükségessé. Ez az igazítás ma sem esik nehezére annak, aki a gregorián nyelvezetet jól ismeri, és még kevésbé esett nehezére azoknak, akiknek ez a nyelvezet zenei anyanyelve volt.

Ilyen típusdallamokat használ a misében is az Alleluják egy része, a graduále és a traktus, de a típusos építkezés mindenekelőtt a zsolozsma antifónáira és responzóriumaira jellemző. A típusdallamok mindegyike hiteles, valódi gregorián ének, az igazítás módját ismerve azonban olyan szövegekre is alkalmazhatók, amelyek nem részei a legeredetibb gregorián tételkészletnek. Ezt a megfigyelést a középkorban és a kora újkorban is kamatoztatták, amikor új ünnepek tételeit kellett megzenésíteni, de különösen kézenfekvővé vált akkor, amikor fölmerült a liturgikus ének népnyelvre fordításának gondolata. Ezt a munkát Magyarországon a népzenekutatás és gregorianisztika magas színvonalú műhelye már a liturgikus reformok előtt előkészítette, az eredményeként létrejött, típusdallamokra épülő magyar gregoriánum pedig liturgikus alkalmasság és zenei színvonal tekintetében is átgondolt, bevált, példaértékű alkotás.

Használata legalább három előnnyel jár. Egyrészt megközelíthetővé teszi a miseproprium szövegeit a latinul nem tudók számára. A megfelelő élethelyzetben, énekelve elmondott-elimádkozott szöveg jóval több, mint a szkóla által elénekelt latin szöveg fordításának elolvasása. Aki népnyelven bár, de az eredeti liturgikus tételt énekli, gondolkodását, érzékelését az igazi, elsődleges liturgiával táplálja és neveli. Márpedig a szöveges liturgia kommunikációs folyamat, amelyben az Isten iránti hódolat mellett — még ha ez is a fontosabb, amint a hagyományos liturgia egész gesztusnyelve egyértelművé teszi — az emberi oldal tudatossága és tevékeny szerepe sem mellőzhető teljesen. Még nagyobb hitelességgel állíthatjuk ezt, ha a magyar változat nem a latin eredeti helyett, hanem mellett szólal meg.

Másrészt azért előnyös a magyar gregoriánum használata, mert valódi, tehát nem egyszerűsített vagy átdolgozott gregorián dallamokon, és mégis gyülekezeti énekké képes tenni ezeket a tételeket. A magyar gregoriánummal a gyülekezet — X. Szent Pius pápa sokszor idézett intelme szerint — magát a liturgiát énekli, és nem a liturgián énekel, és mint Szent Ágoston mondja, az énekelt imádság kétszeres imádság. Nem bocsátkozhatunk történeti spekulációkba, de nem elképzelhetetlen, hogy ezzel a megoldással a miseproprium legeredetibb formájához jutunk közelebb.

Harmadrészt a magyar gregoriánum átlátható dallamszerkezete ismét könnyen használhatóvá teszi az introitus, az offertórium és a kommúnió verzusait, visszaadva ezzel e tételek terjedelmi rugalmasságát. Erre pedig éppen a hagyományos miseliturgia keretei közt van szükség, ahol a hivatalos, latin szerkönyvekben rögzített introitus, offertórium és kommúnió rendszerint rövidebb, mint a lépcsőima, a felajánlás vagy az áldoztatás.

Külön kell említenünk a graduále és az Alleluja esetét. Minthogy a graduále afféle zsoltárolvasmány és a többi propriuménekkel ellentétben nem processziót kísérő ének, általában csak magyarul énekeljük, éppúgy, mint a szentleckét és az evangéliumot. Az Alleluja kettőzése elvileg lehetséges, sőt következetes megoldás lenne, de terjedelmi szempontból szükségtelen, a graduáléval való érintkezése pedig itt is biztosítja a kétnyelvűséget, igaz, a másutt szokásoshoz képest fordított sorrendben.

Ez a „belvárosi szokás” nem kell, hogy minden tekintetben irányadó legyen, csupán egyike a lehetséges megoldásoknak. A magyar gregoriánum ilyen vagy olyan formában való beemelése viszont lényeges és lehetőleg követendő vonása. A típusdallamok alkalmazása — akár latin szövegre is — egyben biztosítéka lehet az énekelt miseliturgiának olyan templomokban, ahol az eredeti dallamok megszólaltatására nincsenek alkalmas személyek.

Népének

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a népének eredeti közege nem a miseliturgia. Toldalékos, a paraliturgiával érintkező szerepéből elsősorban a prédikációs istentisztelet, majd az ebből kifejlődő protestáns istentiszteleti formák emelték ki, de a közép-európai katolicizmus sajátos fejlődése révén néhány ponton maradandó helyet kapott a misében is. Történelmileg nézve ez a szerepe inkább negatívnak ítélhető, hiszen a népének általában nem kiegészítette, hanem helyettesítette a mise tényleges, saját énekanyagát. Az idősebb nemzedéknek ma is a missa lecta cum cantu, a népének kíséretével végzett csöndes mise él legélénkebben az emlékezetében. Ebben a formában a pap a legegyszerűbb, olvasott miseformát végezte, míg a gyülekezet a mise egyes mozzanataihoz kapcsolódó érzelmes vagy didaktikus szövegeket, úgynevezett miseénekeket énekelt. A középkorig visszanyúló magyar népénekhagyomány mindazonáltal — e kedvezőtlen fejlemények dacára is — olyan lelki és kulturális értéket jelent, amelynek ápolása, ha nem a liturgikus ének rovására történik, otthonosabbá és személyesebbé képes tenni a magyar, és általában a sajátos népénekkinccsel rendelkező egyházak gyakorlatát.

Népének a misében ott kaphat helyet, ahol a proprium lerövidülése vagy más liturgiatörténeti fejlemények miatt akusztikailag „üres felületek” keletkeztek. A hagyományos miseliturgiában régóta helye van a gyülekező, a prédikációs, a felajánlási, az úrfelmutatási, az áldozási és a záró népéneknek. Ezek akkor is megszólaltathatók, ha a mise teljes ordináriuma és propriuma méltó módon elhangzik.

A gyülekezőéneket a szertartás tulajdonképpeni kezdete előtt is el lehet énekelni, de vasárnapi miséken, ahol a liturgiát szenteltvízhintés előzi meg, kifejezetten szükség van egy, az introitustól különböző bevonulási énekre.

A prédikációs ének a szertartási használatra szánt népének legeredetibb formája, a pap szószékre való fölmenetelét és onnét való lejövetelét kíséri. Ha a prédikáció misében zajlik és a beszédet a pap vagy a szerpap mondja, előbb leveti a miseruhát/dalmatikát és a manipulust, ami tovább növeli az éneket igénylő időt. De kisebb térben, nem szószékről mondott szentbeszéd esetén is kívánatos legalább egy vagy két strófa a prédikáció előtt, míg a papot megtömjénezik, leveszi a manipulust, az asszisztensekkel együtt elvégzi a tiszteletadást az oltárnál és ki-ki a maga helyére megy.

A felajánlási ének éneklését az offertórium verzusainak elmaradása tette lehetővé. A felajánlás a legfontosabb, leghosszabb népénekek beiktatására alkalmas. Az ének tematikája ilyenkor viszonylag kötetlen, és lehetőség van számos strófa eléneklésére. Különösen kedvező környezetté teszi ez a régibb liturgiát a népének számára, hiszen a megújított miseliturgiában állandóan tapasztalni lehet, hogy — nagyobb, üres felületek híján — a népénekeknek csak első néhány strófája hangzik el. Ez alól egyedül az áldozási énekek képeznek kivételt. Márpedig a népének szövegileg is tartalmas egységet alkot, a dallamok megtanulásának, természetes és örömteli éneklésének pedig kedvez a sok ismétlődés.

Az úrfelmutatási ének a kora középkorban csöndessé vált misekánon második felét, a kehely felmutatása utáni szakaszt „takarja”. Számos énekünk ténylegesen is utal az átváltoztatás vagy az úrfelmutatás megtörténtére: ezek egyedül a hagyományos liturgia körülményei között nyernek valódi értelmet. A szentségi énekek használata ebben a minőségben kettős haszonnal jár: biztosítja értékes és megindító énekanyagunk fönnmaradását, de föl is szabadítja az áldoztatást a népéneknél magasabb rendű, odaillő liturgikus ének: a zsoltárversekkel énekelt kommúnió számára.

Az áldozási ének ezért alárendelt szerepet kell, hogy betöltsön a kommúnióval szemben. Ha azonban sok az áldozó, nem zárják ki egymást. Ebben az esetben az áldozási ének megszólalhat a kommúnió előtt (ez liturgikusan kevésbé szerencsés, de gyakorlatias megoldás, mert lehetővé teszi az előénekesek nyugodt szentáldozáshoz járulását), illetve a kommúnió után (ennek előnye, hogy a gyülekezet által kevésbé ismert, új énekek az áldozás utáni áhítat csöndjében szólalhatnak meg). Sőt semmi akadálya annak, hogy áldozás előtti énekként alkalmazzunk szentségi éneket az Agnus Dei után, a pap áldozásának hosszabb, csöndes cselekményei alatt. Szerencsés megoldásnak bizonyult néhány hosszabb szentségi énekünk felezése: az első, hosszabb szakasz úrfelmutatási énekként, a második, rövidebb szakasz az Agnus Dei után, a pap áldozása és a hívek fölkészülése alatt szólalt meg. Az itt mutatkozó bizonytalanság forrása egyébként a már korábban említett áldoztatási szertartás misébe iktatása. A mise eredeti logikája szerint ugyanis az Agnus Dei-t mindjárt követte volna a verzusokkal énekelt kommúnió, amely egyszerre kísérte volna a pap és a hívek áldozását. Ha kommúniót és népéneket is éneklünk, célszerű az előbbit a tulajdonképpeni áldoztatás, az utóbbit pedig a purifikáció (a szent edények megtisztítása) alatt énekelni.

Végül a záróéneket az utolsó evangélium és a kivonulás alatt énekeljük. A nagyobb zsolozsmahórákat záró Mária-antifónák mintájára ezt a tételt előszeretettel választjuk a Mária-énekek közül, némelyikük valóban a megfelelő antifónák strófikus, népi változata. A római mise tulajdonképpeni, liturgikus záróéneket nem ismer, így a népének használata ebben a minőségben a legszigorúbb rubrikális szempontokat sem sértette soha.

Tekintve, hogy a népénekek minősége, színvonala és liturgikus alkalmassága erősen ingadozó, szólnunk kell a kancionále válogatásának szempontjairól is. E szempontokat három alább kifejtendő tételben összegezhetjük: érték, beágyazottság, népiesség.

Egy népének mint műalkotás objektív zenei és szövegi értéket képvisel, amelyet árnyal az általa betöltött funkcióhoz való viszonya. Hangsúlyoznunk kell, hogy a népének — ha szerzőjét olykor ismerjük is — kollektív műfaj. Megítélésekor ezért inkább érvényesek azok a kategóriák, amelyeket a nagy közösségi alkotásokkal (pl. népzenével, epikával) kapcsolatban alkalmazunk. Egy jó vers vagy dal nem biztos, hogy jó népének, és fordítva: a népéneknek inkább előnyére válik az enyhén archaizáló, típushoz kötődő, hagyományos fordulatokat nem elutasító megfogalmazás. Ezt erősíti a funkció is. A gyülekezeti ének az egész Egyház ténylegesen megjelent közösségének ajkán szólal meg. Ezért nem elsősorban az egyes ember érzelmeit hivatott megfogalmazni, hanem magának az Egyháznak hangjaként szól. A jó népének a liturgikus énekanyag tartalmi, hangulati ihletésének nyomait viseli magán, annak mintegy visszhangja, lecsengése. Kerüli az egyénieskedő, meglepő fordulatokat mind a zene, mind a szöveg szintjén, ellenben hitelesen tolmácsolja az Egyház mindenkori tanítását, annak képvilágát, életérzését. Ezt az eszményt nagyobb arányban valósították meg a késő középkortól a kora barokkig terjedő idő népénekei. Nem egyszerűen régiségük emeli ki őket, hanem az, hogy egy élőbb liturgikus környezet és egy nagyobb fokú kulturális közmegegyezés kifejeződései. Ennek köszönhető, hogy ahol lehetséges, erőfeszítést teszünk e régi énekek újbóli használatba vételére.

Ez azonban nem szabad, hogy valamiféle merev, purista hozzáállást eredményezzen. A népének erősen veszélyeztetett, de ma is élő műfaj. A régibb, értékesebb énekek megtanításának, megszerettetésének éltető környezete az, amelyben a még élő, általában XIX. századi gyűjteményekre visszanyúló énekeket ismerik és kedvvel éneklik. Ha nem is szerencsés, hogy a népének túlzott teret engedjen a szubjektív hangnak, nem lenne egyéb a liturgikus ének silány utánzatánál e szubjektív hang nélkül. Így második szempontunk, a beágyazottság azt jelenti, hogy nem iktatunk ki olyan énekeket, amelyeknek objektív zenei-szövegi értéke, esetleg liturgikus alkalmassága nem éri el az előbb tárgyaltakét, de a XXI. század eleji katolikus közgyakorlatban még mindig mélyen gyökereznek, ezért érzelmi, hangulati, identitás- és közösségformáló erejük ma is jelentős.

Harmadszor és utoljára a népiesség szempontja alatt azt értjük, hogy a népénektár-kivonatba igyekeztünk valódi, szoros értelemben vett népénekeket fölvenni. Mivel a népéneket a liturgikus ének kiegészítőjének szántuk, föltételeztük, hogy a szentmiséken, amelyeken a kancionálét használni fogják, hiánytalanul megszólal a teljes ordinárium és proprium, sőt az utóbbinak magyar változata is. Ilyen körülmények között kerültük a latin nyelvű, gregorián, esetleg zsolozsmahimnuszból kölcsönzött népénekeket, hiszen ezek amúgy is kellő súllyal érvényesülnek gyakorlatunkban. Arra törekedtünk, hogy a népénekekkel egy vállaltan más, személyesebb, közvetlenebb, a közös katolikus örökségnek magyar színezetet adó réteg jelenjék meg.

Egyházi műzene

A latin liturgikus ének, a magyar gregoriánum, majd a népének után zenei gyakorlatunk utolsó rétegét az egyházi műzene jelenti. Használatánál alapkövetelmény, hogy ne sérüljön tőle a liturgikus énekanyag, de a gyülekezeti éneknek való elkötelezettségünk miatt arra törekszünk, hogy a magyar gregoriánumot és a népéneket is csak kivételes, indokolt esetekben adjuk föl.
Ugyanakkor nem elhanyagolható szempont annak érzékeltetése, hogy a hagyományos római mise a kezdetektől fogva otthona és inspirálója volt az európai zenetörténet legnagyobb, sokszor liturgikus szempontból is kifogásolhatatlan alkotásainak. Ezek némelyikét, így a XV–XVI. századi vokálpolifóniát és az egyházi orgonairodalom klasszikusait a Tanítóhivatal is elismerte mint a katolicitásnak a gregorián ének után következő leghitelesebb zenei kifejeződéseit. Ezért van, hogy időről időre, de összességében mértékletesen megszólaltak miséinken a legkülönbözőbb zenetörténeti korok alkotásai: középkori és reneszánsz kórusművek, bécsi klasszikus zenekari misék és templomi szonáták, a romantika, sőt a kortárs zene remekei.

Ezek használatára két lehetőség kínálkozik. Az első a liturgikus ének műzenei földolgozása, azaz a proprium és az ordinárium szövegeire írt, de a gregorián dallammal szakító vagy azt csak stilizáltan megőrző művek. Az ilyenek természetesen helyettesítik az egyszólamú éneket, és mivel többnyire terjedelmesebbek annál, kiszorítják a magyar gregoriánumot, olykor a népéneket is. A második lehetőség az egyházi műzene kiegészítő alkalmazása, leginkább a népénekek helyett, néhol akár a magyar gregoriánumot is föláldozva. Ide tartoznak a szöveg nélküli, csak hangszeres alkotások. Mindkét esetben fontos, hogy a mise liturgikai és hangulati, stilisztikai egysége fönnmaradjon, ezért a műzenével celebrált miséken el szoktunk tekinteni az alapvető, latin liturgikus éneken kívül eső megoldásoktól.

A böjti időszakokat kivéve állandó műzenei szereplője miséinknek az orgona. Ez a római egyház „hivatalos” hangszereként különös megbecsülést és elsőbbséget élvez mint a népénekek után következő és egyben utolsó zenei réteg képviselője. Bármikor helyettesítheti a népéneket, de még egy népénekekkel bőven ellátott misében is helye van elsősorban énekkíséretként, másodsorban a fönnmaradó, rövidebb szakaszokon: a kánon első, a Sanctus és a konszekráció közti szakasza alatt, a Miatyánkot követően, kenyértörésre, az Agnus Dei után, és valahányszor a népének a párhuzamos cselekményhez képest rövidnek bizonyul. Európa azon területein, ahol nem alakult ki számottevő népénekkultúra, az orgonazene jelentősége kiterjed a föntebb, a népénekeknél tárgyalt mozzanatokra is.

2011-07-10T21:21:00.007+02:00

ISMÉT BÉRMÁLÁS ÉS SZENTMISE VÁCOTT

Jövő szombaton, július 16-án Varga Lajos váci segédpüspök úr negyedik alkalommal szolgáltatja ki a bérmálás szentségét a római rítus rendkívüli formájában. A szertartás 16 órakor kezdődik a váci Karolina-kápolnában, utána pedig ünnepélyes szentmise lesz a Boldogságos Szűz Máriáról. A tavalyi alkalomhoz hasonlóan ismét hét bérmálkozó készül e szentség felvételére, akiket ezúton is olvasóink imáiba ajánlunk. A bérmálás rítusának magyar fordítása bevezetéssel és jegyzetekkel ebben a tavalyi bejegyzésünkben olvasható.

A Budapestről érkező szolgálattevők (asszisztencia és szkóla) a Vác—Szob felé tartó zónázó vonattal indulnak 13 óra 7 perckor a Nyugati pályaudvarról. A bérmálkozókon és családjukon kívül mindenki mást is szeretettel látunk ezen a két rendkívüli szertartáson. A Karolina-kápolna Vácott a székesegyház szomszédságában, a Gasparik utcában található, a vasútállomástól gyalog negyedórányi távolságra.

2011-07-09T19:28:00.003+02:00

A PÜNKÖSD UTÁNI 4. VASÁRNAP ÉNEKRENDJE

Bevonulásra — Hans Leo Hassler: Cantáte Dómino
Asperges
Introitus — Heinrich Isaac: Dóminus illuminátio mea (CC I.)
Kyrie
Gloria
Graduale — Propítius esto, Dómine (Graduale Pataviense, fol. 39)
Alleluia — Heinrich Isaac: Dómine, in virtúte tua (CC I.)
Credo
Offertorium — Illúmina óculos meos (Graduale Pataviense, fol. 40v)
Orlando di Lasso: Illúmina óculos meos
Sanctus
Agnus Dei
Communio — Heinrich Isaac: Dóminus firmaméntum meum (CC I.)
Kimenetre — Iohannes Ockeghem: Salve, Regína II.

Énekel a Corvina Consort:
Pintér Ágnes, Pászti Károly, Kalmanovits Zoltán, Demjén András

2011-07-08T20:56:00.006+02:00

AZ ÉNEKREND RÉTEGEI I.

E célkitűzéseket és a kancionále szerepét az érti meg jobban, aki képes áttekinteni a mise énekrendjének történeti és funkcionális rétegzettségét.

Az énekelt szentmise, azaz a missa cantata, és minden annál ünnepélyesebb miseforma teljes egészében énekelt. Misézés során a pap három szinten mond ki szavakat: csöndben; halkan, de fennhangon; illetve hangosan. A csöndes szövegek vagy a miseliturgiába illesztett, de alapvetően személyes papi imádságok, úgynevezett apológiák, vagy a szertartás legszentebb, misztériumos csöndbe burkolt szavai, mindenekelőtt a kánon, illetve a felajánlás egyes részei. A halkan, de fennhangon kimondott szavak szintén nem nyilvánosak: ide tartoznak a pap és az asszisztencia dialógusai és azok a szövegek, amelyeket a pap duplikál, azaz a szkólával vagy a felolvasókkal párhuzamosan olvas el. A római liturgia eredeti szerkezete szerint mindkét szövegtípus, tehát a csöndes és a halk részek is valamely párhuzamosan megszólaló énektétel „takarásában” maradnak, amint ezt a keleti rítusokban bárki ma is tapasztalhatja.

A mise tulajdonképpeni hangos rétege tehát teljes egészében valamilyen dallamon, énekelve szólal meg. Ez alól mindössze két, látszólagos kivétel van: a prédikáció és a hívek áldoztatásának szertartása. Egyik sem tartozik szervesen a miseliturgiához. Habár az igehirdetés ősidők óta jelen van az ünnepi szentmisében, attól függetleníthető és a történelemben sokszor független is volt, mégpedig önálló prédikációs istentisztelet alakjában. A hívek áldoztatásának rendjét pedig — jóllehet annak legalkalmasabb kerete valóban a mise — nem is a misekönyv, hanem a szentségkiszolgáltatások könyve, a rituále közölte: az ott leírt szertartást alkalmazzuk a misébe illesztve is.

A liturgikus ének mégsem egynemű. Vannak egyszerű, néhány hangból álló fordulatai, úgynevezett recitációs tónusai, és műfajonként eltérő alkatú, de gazdagon díszített, jellegzetes dallamot használó tételei. A formulákat és a recitációt még egészen természetesnek tekintő liturgikus hagyomány valójában csak ez utóbbiakat tekintette éneknek.

Ebben az értelemben egy átlagos vasárnapi misénk énekrendje a következőképpen épül föl:

Asperges/Vidi aquam,
introitus latinul, majd magyarul,
Kyrie,
Gloria,
graduále magyarul,
Alleluja latinul,
prédikációs ének,
Credo,
offertórium latinul, majd magyarul,
felajánlási ének,
Sanctus,
szentségi ének,
Agnus Dei,
kommúnió latinul, majd magyarul,
záróének.

Ez az összeállítás azonban egy hosszú és összetett liturgikai és történeti folyamat eredménye. A hagyomány szervessé és bizonyos mértékig logikussá érlelte, de mélyebb megértéséhez külön kell választanunk egyes alkotóelemeit. Erre teszünk kísérletet a következőkben.

Állandó részek (ordinárium)

Szigorú értelemben azokat a tételeket nevezzük liturgikus éneknek, amelyeknek elhangzása a mise szabályos végzéséhez elengedhetetlen. Ezeket énekelt vagy ünnepélyesebb miseformákban kötelező hangosan, lehetőleg eredeti dallamukon megszólaltatni, de a pap ilyenkor párhuzamosan, sőt olvasott misékben is el kell, hogy mondja őket. Éppoly nélkülözhetetlen elemei a miseliturgiának, mint az olvasmányok vagy a könyörgések.

A liturgikus énekek két, jól elkülönülő csoportra oszthatók. Alapvetőbb rétegük az állandó részeké, az úgynevezett ordinárium. Ennek tételei a Kyrie, a Gloria, a Sanctus és az Agnus Dei. Az európai zenetörténetben már az egyszólamúság korában ezek közé vették föl a Credo-t. Gyakorlatilag az ordináriumhoz sorolhatjuk a vasárnapi szenteltvízhintés antifónáját, az Asperges-t, illetve húsvéti időben a Vidi aquam-ot. Érdemes megjegyezni, hogy többszólamú misékben a Sanctus záró, Benedictus-szakasza önálló tétel, amely az úrfelmutatás után szólal meg.

Az ordinárium tételei eredetileg egyszerű, rövid, változatlan dallamú akklamációk (fölkiáltások), amelyek a mise recitációs tónusaival (könyörgések, prefáció, Miatyánk) és közösségi válaszaival (Amen, Et cum spiritu tuo) állnak zenei és funkcionális rokonságban. Legeredetibb formájuknak egyik változata az a sorozat, amelyet általában Missa mundi néven ismernek, és amelyet a jelen kancionále miserendje is tartalmaz. A ciklusnak még nem része a Credo: ennek már legősibb római dallama, az úgynevezett I. Credo is túlságosan bonyolult. Egyszerűbb dallamát a milánói, ambrozián hagyományból kölcsönözzük, ott ugyanis mindmáig megmaradt az ordinárium tételeinek dísztelen, akklamatív jellege.

Az ordináriumot a pap és az oltárnál vele álló szolgálattevők elméletileg a gyülekezettel párhuzamosan imádkozzák, éneklik. Az a szokás, hogy a szkóla, illetve a nép éneke közben ők prózában mondják el a megfelelő szöveget, éppen a liturgiatörténetben később jelentkező, hosszabb, bonyolultabb dallamú, idővel pedig többszólamú ordináriumok eredménye. Az ordinárium éneklésének perceiben tehát a hajó és a szentély liturgiája összekapcsolódik.

Mégis, alább részletezett okoknál fogva már a kora középkorban születtek erősebben díszített, egyéni, gyakran szinte fülbemászó ordináriumdallamok. Ezekben a sorozatokban általában a Kyrie és a Gloria, illetve a Sanctus és az Agnus Dei alkotnak zenei párt. Kisebb mennyiségben, de egyéni dallamú Credók is elterjedtek, közülük az I. (a legősibb) és a III. (ma a legismertebb) szerepel a kancionále függelékében. A liturgikus szabályozás az ordináriumdallamok megválasztását nem bízta a véletlenre: hamarosan helyi szokás szerint kialakult, hogy az egyházi év egyes időszakaiban, illetve a liturgikus napok, ünnepek egyes típusain melyik sorozatot használják. A dallamválasztás mindazonáltal csak ajánlott, a latin liturgiában sosem kötelező: ez tette lehetővé a liturgikus tételek számos műzenei feldolgozását. A mai gyülekezetek befogadóképességét figyelembe véve ezért csak néhány, különösen ismert vagy értékes sorozatot vettünk föl a kancionále függelékébe. Az egykori, teljesebb rendszer maradványa ugyanakkor a mise végi Ite missa est, böjtnapokon pedig a Benedicamus Domino dallama, amely mindig az adott napra kijelölt ordináriumdallam Kyriéjének hangjaira épül.

Változó részek (proprium)

Az ordináriumétól eltérő helyzete és szerepe van a mise változó énekeinek, az úgynevezett propriumnak. Ennek tételei az introitus, a graduále, az Alleluja, az offertórium és a kommúnió. Böjtnapokon az Alleluja elmarad, viszont a hét egyes napjain megjelenik helyette a traktus. Bizonyos ünnepeken az Alleluja után még szekvenciát éneklünk. A proprium öt tétele közül négy valamilyen cselekményes mozzanat, bizonyos értelemben processzió (vonulás) kísérőéneke. Az introitus a bevonulást és a mise bevezető rítusait kísérte, az Alleluja a szolgálattevők előkészületét és menetét az evangéliumoskönyvvel az ambóhoz, amely egykor a hajó közepén magasodott, az offertórium az áldozati adományok oltárra vitelét és fölajánlását, a kommúnió magát az áldoztatást. Elkülönül a proprium sorozatától a graduále, amely olvasmányközi énekként maga is olvasmány: díszes dallamon előadott, költői szemelvény, általában a Zsoltárok könyvéből.

A proprium éneklésének perceiben a hajó és a szentély liturgiája szétválik. A hívek a szkóla vezetésével zsoltárokat énekelnek a szentélyben szolgálatot teljesítőkért, akik ezzel párhuzamosan a maguk sajátosan papi vagy szerpapi feladatát teljesítik vagy arra készülnek föl. A proprium mégsem afféle aláfestés vagy időkitöltés, hanem a római liturgia legnagyobb szövegi és zenei teljesítményeinek egyike. Az egyházi év menetét mindennél kifejezőbben és tudatosabban követi az énekek szövegválasztása, amely az olvasmányok és a könyörgések közvetlenebb megfogalmazásaival szemben az ószövetségi előképek líraibb, misztikus-szimbolikus kifejezésmódját részesíti előnyben. Ez az eljárás érzékletesen ábrázolja a papság közvetlen, illetve a világi hívek közvetett, pontosabban közvetített viszonyát a szentélyhez és a szent cselekményhez. A proprium éneklése a római hagyományban mintegy az akusztikus ikonosztáz szerepét tölti be.

A hajó-, illetve a szentélybeli liturgia párhuzamossága indokolta, hogy míg az ordinárium tételei zárt szerkezetűek, vagyis egyetlen, rögzített terjedelmű szöveg elhangzására korlátozódnak, addig a proprium tételeit a párhuzamosan zajló cselekményhez mérten egykor rövidíteni vagy nyújtani lehetett. Erre az ad módot, hogy a propriumtételeket — legalábbis eredetileg — kivétel nélkül antifonális vagy responzoriális formában, tehát főrészüket zsoltárversek (verzusok) beiktatása után egészben vagy részben megismételve énekelték. A beiktatott zsoltárversek számának növelésével vagy csökkentésével az ének terjedelme alkalmazkodott az egyidejű papi liturgia hosszához. A római misének ebben az állapotában kizárólag az ordinárium és a proprium képezték a szertartás zenei anyagát, és elegendők voltak ahhoz, hogy a csöndes, illetve a halk részeket teljes egészükben lefedjék. Mai tudásunk szerint ebben az időben még hangos volt a misekánon és valószínűleg a felajánlási könyörgés, a szekréta is, így a liturgia egyetlen, folyamatos zenei szövetet alkotott.

A teljes, énekelt miseliturgia hiteles környezete azonban a VII–VIII. századi Róma nyilvános pápai gyakorlata, az úgynevezett stációs istentiszteletek rendje volt, amelyen a zenei szolgálatot a kiváló és jól képzett énekesekből álló schola cantorum látta el. Habár a római rítus általánossá válásakor egész Európában ezt a liturgiát tekintették mértékadónak, terjedelmes, verzusokkal gazdagon fölszerelt propriumtételei fölöslegesnek bizonyultak és lerövidültek. Így történhetett, hogy az introitus és az Alleluja a középkortól kezdve mindmáig csak egyetlen verzust őrzött meg, az offertórium és a kommúnió pedig minden verzusát elvesztette. Ritka kivételek akadtak, és természetesen ma is szabályos ezeket a tételeket verzusokkal énekelni (ehhez jóváhagyott könyvek is rendelkezésre állnak), de maga a misekönyv és a graduálék mintegy ezer éve szinte kivétel nélkül lerövidült alakban tartalmazzák ezeket az énekeket.

Így a proprium elvesztette terjedelmi rugalmasságát. És noha a mise processziós mozzanatai kisebb formátumúvá váltak és a liturgia által kihasznált tér összezsugorodott, a hagyományos előkészületi, evangélium előtti, felajánlási és áldozási-áldoztatási cselekmények így is hosszabbak, mint a megfelelő propriumtétel elhangzásának ideje. Mivel pedig a mise zenei folytonossága, a szent cselekmények akusztikus lefedettsége iránti érzék és igény a közép- és kora újkorban még eleven volt, a fölszabaduló „üres felületek” változatos és értékes megoldásokat ihlettek. Hogy csak néhány ilyet említsünk: ezt a célt szolgálta a proprium- és részben az ordináriumtételek műzenei feldolgozása és ezáltali meghosszabbítása, a tropizálás, azaz a liturgikus szöveg betétversekkel való kiegészítése-kommentálása, az orgonazene vagy más hangszeres közjátékok. És végül erre bizonyult alkalmasnak esetünkben is a magyar gregoriánum, és a népénekanyagnak az a rétege, amelyet a miseliturgiában alkalmazunk.

PÁZMÁNY-RITUÁLÉ	ORGONAHANGOK

a ravatalnál:

Oremus pro fidelibus... Circumdederunt + 94. psalmus: Venite	Könyörögjünk a megholt... Körülvettek engem... + Jertek, áldjuk
[193] Absolve Domine + Benedictus Dominus Deus Israel (Lc 1, 68—79)	Mentsd meg, Uram + Áldott legyen Izraelnek (Zakariás éneke)
(preces, oratio)	(rövid fohászok, papi könyörgés)
Michael praepositus paradisi (versiculus, oratio)	Szent Mihály, az angyalok fejedelme (párvers, papi könyörgés)

a templomban mise, majd:
(oratio: Non intres) Libera me Domine (preces, oratio)	(könyörgés: Ne szállj Uram ítéletre) Ments meg engem, Uram (rövid fohászok, papi könyörgés)

gyászmenet a sírhoz:
Miserere (50. psalmus; más helye a templomba vitel közben)	Könyörülj Istenem én bűnös lelkemen
In paradisum + 129. psalmus: De profundis	Paradicsomba vigyenek + A mélységekből kiáltok föl

a sírnál:
(preces, oratio)	(fohászok, papi könyörgés)