Capitulum Laicorum Sancti Michaelis Archangeli

2009-12-25T00:29:00.003+01:00

EUROPA

Szeretem ezt a filmet. A bizarr történetet, a nyelvek természetes keveredését, a fekete-fehér és a színes technika szimfóniáját. Meg az üzenetet, a maga brutalitásában, amelyről sokan láthatólag nem akarnak tudomást venni. A rendező, Lars von Trier persze megéri a pénzét, sőt a maga módján „dogmatikus” alkotó — ami ez esetben tényleg messze esik a szó katolikus értelmétől.

De most nem emiatt idézem, hiszen karácsonykor épp egy másik, egy ősibb üzenetre figyelünk. A film beágyazva ezt is tartalmazza: a mellékelt videón 4:47-től 6:10-ig éjféli szentmise részlete látható egy müncheni templomban, a történet szerint 1945 karácsonyán. (Kicsit később pedig egy esküvő részlete ugyanott.)

R.Z.

2009-12-24T08:44:00.008+01:00

A KULTUSZ MINT NYELV
Karácsonyi olvasmányok liturgikus értelmezése

Karácsony napjának teljes, hangjelzett, az esztergomi rítus szerinti zsolozsmája tegnap óta letölthető erről a helyről. Gyümölcsözőbb végzéséhez teszem közzé alábbi, hét évvel ezelőtt írt gondolataimat, amelyekkel egyben áldott ünnepet kívánok minden olvasónknak.

Nyelvnek általános értelemben egyezményes, tehát a kommunikációs folyamat résztvevői által a környező, nyelven kívüli valóságra azonos vagy legalább hasonló módon vonatkoztatott jelentéshordozók összefüggő és szerkezetében szabályozott rendszerét nevezzük. A nyelvi szerkezet elsajátításának és az egyes jelentések megismerésének legfontosabb, sőt talán egyedüli közvetlen eszköze a nyelvi folyamat időbeli átélése. Ennek során a nyelvi elemeknek bizonyos kapcsolódásai állandónak mutatkoznak, egyes jelek vagy jelcsoportok pedig rendre meghatározott élethelyzetekben rögzülnek. Az ismétlés révén tehát kialakul valamiféle nyelvi alapréteg, amelyet a kommunikációs folyamat résztvevői természetesnek találnak, és amely megszilárdulása után bizonyos mértékig a nyelven kívüli valóság szerepét veszi át: az újonnan használatba került jelek vagy jelcsoportok ezután már nem föltétlenül kapcsolódnak a nyelven kívüli valósághoz, hanem a megszilárdult nyelvi alapréteghez képest lesznek meghatározva.

E tág értelemben vett nyelv az ismétlés és az újítás által újabb, egyre körülhatároltabb alaprétegeket hozhat létre, így az általánosból kiváló egyedi helyzetek és jelentések kialakulása-kialakítása, valamint az ismétlődés folyamán való másodlagos alapréteggé szilárdulásuk elméletileg a végtelenségig folytatható. A nyelven belüli jelek és jelcsoportok, azaz általános értelemben vett szövegek tehát alapréteggé az ismétlés, egyedivé, vagyis esztétikai többletet hordozó alakká, fölépítménnyé az újítás folyamán válnak. Az újítás (a XX. század legnagyobb hatású esztétikai irányzatainak megközelítése szerint is) kétféleképpen írható le: lehet belső, szerkezeti újítás, amely az újítást hordozó szöveg elemeinek egymáshoz való viszonyában mutat eltérést a megszokottól, tehát a rendszeresen ismételttől, és lehet külső újítás, amely az elemeknek a megszokotthoz, tehát az alapréteghez, így a nyelven kívüli valósághoz vagy a nyelven belüli alapszöveghez való kapcsolódásában tér el a rendszeresen ismételttől. E két tényező nem tekinthető egymástól függetlennek, mivel a szövegek mindenkor szövegen kívüli elemekkel való állandó kapcsolatban valósulnak meg, és környezetükkel együtt közvetett vagy közvetlen módon meghatározzák és így „beemelik”, belsővé teszik saját külső közegüket és alapszövegeiket is.

Szinte modellszerűen felel meg a föntebb leírtaknak a római liturgikus gyakorlat, különösen annak a közelmúlt reformjaiban és az újkori lelkiségben bekövetkezett föllazulástól még mentes, de már hagyománnyá szilárdult változata a VII. és a XVI. század közötti közel ezer évben. Ekkor volt mind rendszerében, mind pedig körülményeiben alkalmas arra, hogy nagyszámú résztvevője vagy érintettje a töretlen és szabályos ismétlődés következtében e különlegesen változatos anyagban is egymásra épülő alaprétegeket ismerjen föl, s így tájékozódni legyen képes. E nyelvnek a beszélőkkel, tehát az ismétlődés alakítóival és résztvevőivel való szoros kapcsolatát mutatja az is, hogy e korszak a latin hagyomány minden egységessége mellett helyi rítusokat alakított ki, vagyis nem az egyéni kezdeményezés, de nem is valamely tisztán elméleti szabályozás befolyásolta, hanem az egymással ténylegesen érintkező beszélők őrizték vagy módosították saját szokásukat.

Jóllehet a liturgikus történés egésze —az egyházi év, a templom, a tárgyak, ruhák, színek együttese, a dallamok, a résztvevők szereposztása és maguk a szertartási szövegek— jelentéshordozók összefüggő rendszerének, s így nyelvnek tekinthető, a nyelvi alaprétegek és a külső környezet megfeleltethetősége alapján célszerű a liturgia legállandóbb összetevőjét, a szoros értelemben vett szöveget tekintenünk „nyelv”-nek, beágyazottságának terét és idejét pedig külső valóságnak. A szöveg ismétlődésének illetve egyedivé válásának belső, szerkezeti eszköze így a szöveg liturgikus helyzeten kívül is létező alapjelentése, műfaji önmeghatározása és más, liturgián belüli szövegelemekhez (akár párhuzamos, akár alapszövegekhez) való viszonya; külső eszköze pedig elhangzásának ideje az egyházi és kozmikus év illetve nap szintjén, valamint tere a templom vagy esetleg a templomon kívüli világ funkcionális rendjében. Részben ezektől függetlenek az elhangzás hogyanjára utaló kategóriák, elsősorban a hagyományos kultuszban a szövegtől elválaszthatatlan dallam vagy tágabb értelemben jellegzetes hanghordozás és az előadó vagy előadók személye. A szöveg elhangzásával párhuzamosan zajló cselekmények vagy mondott-énekelt más szövegek tovább árnyalják az összefüggéseket.

* * *

A következőkben a karácsonyi virrasztó zsolozsma, a matutínum első nokturnusának olvasmányait kísérlem meg a föntebb leírt liturgikus összefüggések adta értelmezésben bemutatni. Noha a liturgia mindenkor istentisztelet, amelynek teljes és legfőbb értelmét csak a hittudomány nyelve ragadhatja meg, az eddigiekben és ezután is tisztán fenomenológiai úton közelítek hozzá. E módszert megerősíti egyrészt a nyugati liturgia utolsó fölvirágzásával egykorú skolasztikus gondolkodás, amely a kinyilatkoztatás ismeretének hiányát föltételezve, a tapasztalat és a következtetés eszközeivel igyekezte megragadni a teológia oldaláról már belátott igazságot; másrészt az, hogy a liturgia egyben befogadás-lélektani folyamat: résztvevője az isteni jelenlétbe helyezi önmagát, hogy az abból származó és a szent hagyomány által megerősített gyakorlatban a mennyei állapotot elővételezze. A zsidó és keresztény kultusz Istene nincsen mágikus függésben a neki bemutatott rítusoktól, így azoknak végső „élvezője” maga a szolgálattevő.

Karácsony napjának matutínumában Ézsaiás könyvének három, a könyv sorrendjében közölt, de egymástól távol első szakasza, a 9. (Primo tempore alleviata est…), a 40. (Consolamini, consolamini…) és az 52. (Consurge, consurge…) fejezet szerkönyvenként eltérő terjedelmű kezdete szerepel az első nokturnus három olvasmányként. A szövegek a prófétai irodalom hagyományos témáit, a nép bűneit, Isten haragját, büntetését és a közelgő megszabadulást említik, de közös bennük, hogy a megszabadulás és az öröm témái határozzák meg őket. Ebben azonban megegyeznek a könyvnek a liturgikus rendben előzőleg, ádvent utolsó két hetében olvasott szakaszaival, így pusztán alapjelentésük szerint nem lennének azokkal szembeállíthatók és közülük kiemelhetők. A szövegek terjedelme, hangvétele és liturgikus helyzete szinte megegyezik az ádventi idő beállása óta megszokottal: a karácsony előkészületi idejében végig Ézsaiás könyve olvastatik a matutínumban, hétköznapokon kizárólag, vasárnaponként a karácsonyi rendtartásnak megfelelően az első nokturnusban.

Az olvasmányokat a szerkönyvek a lectio continua szerint sorrendben, de néhol rövidítve, kihagyásokkal közlik, mégis tudjuk a szerzetesi és kanonoki szabályzatokból, hogy az egyes gyülekezetek vagy közösségek tagjai refektóriumi, káptalantermi vagy magánolvasmányként az egyházi évre előírt más könyvekkel együtt az egész szöveget végighallgatták és -elmélkedték. A szerkönyvek e három perikópát mindenesetre kihagyják, s ez a kétségkívül hangsúlyos részletek esetében már önmagában megkülönböztető gesztus. Ha pedig föltételezzük, hogy kóruson kívüli olvasmányként mégis elhangzottak, azzal a más, egyszerűbb környezetben már megismert szövegre való visszatérést tekintjük kiemelő mozzanatnak. A folyamatos olvasásnak a négyhetes és évről-évre visszatérő ismétlésben megerősített szokásához képest mindenképpen újítás viszont a három különálló olvasmány, amelyek szinte átívelik a 66 fejezetből álló könyvet. A szövegek természetes sorrendjét jól ismerő hallgatók előtt e válogatás világossá tette és teszi, hogy a szemelvények valamely tematikus szempont alapján rendeződnek.

E szövegen belüli, tehát szerkezeti kiemeléssel járnak együtt a megkülönböztetés egyéb jelei. Az olvasmányokat különleges áldáskérés után, ünnepélyes dallamon, esetleg több szólamban énekelték, valószínűleg az éjszakai fölolvasások szokott helyétől, a kórus közepén vagy a presbitérium lépcsőjénél elhelyezett állványtól eltérően a kórusrekesztő erkélyszerűen kiképzett tetejéről, amely máskor a legmagasabb rangú evangéliumi szövegek recitálására szolgált.

A külső és belső eszközökkel is jelölt megkülönböztetés értelmezésének legközvetlenebb rétegét az olvasmányokhoz szorosan kapcsolódó responzóriumok adják. Ezek nem tartalmi kapcsolatban állnak az őket megelőző lekcióval, hanem a nap vagy az időszak eszmevilágának összefüggésébe helyezik azt. A három responzórium —csoportosításuk és szövegük rítusonkénti eltérésének ellenére is— közös abban, hogy kifejezetten a karácsonyi eseményt írja le, méghozzá hangsúlyosan újszövetségi szó- és képhasználattal.

Ézsaiás szavainak tehát —a középkori írásmagyarázat számára természetes módon— újszövetségi értelmet kell tulajdonítanunk. Föltűnő viszont a pontosabb megfeleltetések hiánya: a római zsolozsma olvasmányrendje általában nem hagyja „őrizetlenül” az ótestamentumi szakaszokat: a vasár- és ünnepnapok második nokturnusában többnyire patrisztikus kommentárokból vett olvasmányokkal gondoskodik az előképek „helyes” megfeleltetéséről. Nagy Szent Leó pápa (és Magyarországon Isidorus) második-nokturnusbeli homíliája azonban nem kapcsolódik az ószövetségi perikópákhoz: a karácsony misztériumáról szólnak a hit és a megindultság hangján, s a responzóriumoknak megfelelően csak annyit mondanak: karácsony van, az Úr megszületett. Nem fedik le kifejtett értelmezéssel a prófétai szövegeket, értelmezésüket nem korlátozzák, csak megkönnyítik azzal, hogy az egyházi év idejére mint nyelven kívüli alaprétegre hivatkoznak.

Karácsony liturgiájának sajátos vonása, hogy az ünnep idejét nemcsak az év más részeitől különíti el, hanem önmagán belül, a kozmikus idő, tehát a nap szintjén is önálló jelentéssel bíró részekre osztja. Leglátványosabb kifejeződése ennek a tagolásnak a nap három, önálló szövegekkel rendelkező miséje, amelyekben az év legsötétebb éjszakájának, a kinyilatkoztatás nélküli állapotot megjelenítő szimbolikus időnek mélyén bekövetkező születés nyilvánul meg a Szent Családnak, majd a pásztoroknak s végül az egész emberiségnek. A születés így az ünnep idejében az első, éjféli misére már beteljesedett.

Az ünnepet megkezdő, előesti vesperás még jövő időben szól a küszöbön álló eseményről. Antifónáiban (az esztergomi rítus szerint) a prope est regnum Dei, az orietur sicut sol Salvator mundi et descendet, a dum ortus fuerit sol de cælo, videbitis Regem regum részletek hangzanak el, responzóriuma a cras egrediemini et Dominus erit vobiscum mondatot ismétli; himnusza Szent Ambrus Veni Redemptor gentiuma, és legelőkelőbb tétele, a Magnificat-antifóna is még Mária viselősségéről szól csak. Ugyanezt a jövőidejűséget, várakozást közvetítik a vesperást követő kompletórium szövegei.

A beteljesületlenség és az örömhír között, az éjszakához sajátlagosan kötődő hórában, a matutínumban ünnepeltetik tehát maga a születés. Az invitatórium mindjárt a Christus natus est nobis szavakkal kezdődik, és a tematikus szempontok szerint válogatott zsoltárok valamint az őket ünnepi összefüggésbe helyező antifónák is a várva várt esemény bekövetkeztét hirdetik. De a zsoltározás a zsolozsma esztétikai rendszerében alapréteg: mint műfaj a hórák egyénítetlen, állandó és kezdő része. A matutínum „emblématikus”, csak rá jellemző műfaja a zsoltárokra következő olvasmány. Az éjszakának, az ünnep időbeli középpontjának megjelenítője ez a sajátosan éjszakai szövegtípus lesz, amelynek első (vagyis a kezdetekben a teljességet érzékelő liturgikus szemléletben legfontosabb) három darabja az Ézsaiástól vett három részlet.

A olvasmányokat tehát, amelyek jellegükben és témáikban nem különböznek a megelőző hetekben folyamatosan olvasott más szövegektől, a belső és külső liturgikus környezet értelmezi azoktól eltérő módon. Az első nokturnus három olvasmánya ebben az összefüggésben válik a karácsonyi titok első és legfontosabb kijelentésévé. Itt hangzik el először az éjféli misét ősibb fordításban megnyitó introitus szövegét is adó részlet, a Parvulus enim natus est nobis, és ez a mondat értelmezi a karácsonyra további kifejtését, de az első két ádventi hét olvasmányaiban általános, kegyetlen képeket fölvonultató harci szimbolikát is, amelyet mint a kulcsmondat előkészítését von be a kitüntetett szituációba. Ézsaiás szavainak ezen alkalmazása értelmezi visszamenőleg az előkészületi idő többi szövegét is: a Parvulus enim natus est nobis Ézsaiás könyvének céljává és eszmei lényegévé válik, amely maga köré szervezi és Krisztus születésére irányítja a könyv egész tartalmát.

A további olvasmányokban az allúziók egész rendszere erősíti meg ezt. A második olvasmányban a karácsony előtti köznapok jellegzetes responzórium-sorozatának, a Clama-nak szavai köszönnek vissza, a laudes egész ádventben imádkozott verzikulusa (Vox clamantis) és a kompletórium szintén naponta elmondott kapituluma (Ecce Dominus Deus in fortitudine veniet) itt „teljesedik be”. Ádventi antifónák és responzóriumok nyernek végső értelmet a harmadik szakaszban is, majd maga az Úr mondja ki az időszak, az ünnep, a hóra és az olvasmány, sőt általában a liturgikus cselekmény lényegét: Ecce adsum.

F.M. (2002)

2009-12-19T14:01:00.019+01:00

KÉT ÚJABB PÁPA LEHET EGYÜTT BOLDOGGÁ AVATVA

Őszentsége XVI. Benedek pápa ma délelőtt az Angelo Amato érseknek, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja prefektusának adott kihallgatás során felhaltalmazta az említett kongregációt 21 új határozat kihirdetésére. Közöttük van az a kettő is, amely kimondja, hogy XII. Pius és II. János Pál pápák hősi fokon gyakorolták a keresztény erényeket. Ettől a ponttól fogva a két néhai egyházfő neve mellett az „Isten Szolgája” (Servus Dei) címet a „Tiszteletreméltó” (Venerabilis) cím váltja fel. A következő lépés a boldoggáavatási eljárásban annak egyértelmű megállapítása, történt-e csoda az ő közbenjárásukra. Ha ez is bebizonyosodik, a mai döntés alapján könnyen elképzelhető, hogy XII. Pius és II. János Pál a boldogok közé is egyszerre kerül majd — ahogy az korábban IX. Pius és XXIII. János pápákkal történt.

További információk a Magyar Kurír szombat esti cikkében (kár, hogy Wojtyła pápa fényképét elhagyták — reméljük, nem a fanon miatt...). A két pápa ügyének időbeli összekapcsolását szintén stratégiai döntésként értékeli az ismert olasz Vatikán-szakértő, Paolo Rodari kommentárja.

POST SCRIPTUM:

2009 december 23-án P. Federico Lombardi SI, a Szentszék Sajtótermének igazgatója közleményt adott ki, amelyben többek között tagadja, hogy XII. Pius és II. János Pál boldoggáavatási eljárása bármilyen módon kapcsolódnék egymáshoz, s kijelenti, hogy semmi ok nincs azt hinni, hogy a két pápa oltárra emelése egyszerre fog megtörténni. Mivel a Sajtóterem nyilatkozatairól utólag többször bebizonyosult (utoljára l. itt), hogy nem közvetlenül a Szentatya, hanem inkább az Államtitkárság bürokráciájának álláspontját tükrözik, ezt a bejelentést is némi fenntartással kell kezelni (további — nem túl kedvező — kommentár itt olvasható).

2009-12-23T20:23:00.004+01:00

O EMMANUEL

A karácsony előtti Magnificat-antifónák római sorozatának utolsó darabja Krisztust, a Törvény beteljesítőjét szólítja meg azon a néven, amelyet a próféta megjövendölt (Iz 7, 14 ; vö. Mt 1, 23):
Ó, Emmánuel, a mi királyunk és törvényhozónk, a nemzeteknek várakozása és az ő Üdvözítőjük: jöjj, hogy üdvözíts minket, mi Urunk, Istenünk.

2009-12-22T17:43:00.006+01:00

O REX GENTIUM

A mai vesperás Ó-antifónája — a hatodik a római sorozatban — a választott nép és a pogányok közötti különbség megszűnését jövendöli Krisztusban: Ó, nemzetek királya, és kit ők óhajtanak, s szegletkő, ki mind a kettőt eggyé teszed: jöjj, és üdvözítsd az embert, kit az agyagból alkottál.

2009-12-22T12:40:00.033+01:00

XVI. BENEDEK PÁPA A II. VATIKÁNI ZSINAT HELYES ÉRTELMEZÉSÉRŐL

Ma van a negyedik évfordulója annak a korszakalkotó beszédnek, amelyet Szentatyánk, XVI. Benedek pápa 2005 karácsonyán a szokásos jókívánságok fogadása alkalmából a Római Kúria munkatársaihoz intézett. Szavai azonnal bejárták az egész világot és élénk visszhangra találtak, szellemiségét számos hivatalos és magánkezdeményezés karolta fel. Tanításának kulcsszavát, a folytonosság hermeneutikáját azóta több szövegében újra használta, tőle pedig számos főpásztor vette át, sőt ezen a néven Angliában egy kitűnő papi blog is létrejött. Magyarországon először — és egészen mostanáig magányos harcosként — Érszegi Márk Aurél hívta fel a figyelmet a pápai beszédre és ismertette annak tartalmát. A hazai hierarchia eddig még nem mutatta látható jelét annak, hogy ismerné és magáévá tenné ezt az alapvető pápai tanítást, s valószínűleg ennek az érdektelenségnek tudható be, hogy a magyar katolikus egyház hivatalos kiadója, a Szent István Társulat ismételt megkeresésünkre sem kívánta magyar fordításban megjelentetni ezt a fontos szentszéki megnyilatkozást.

Ez a helyzet most örvendetesen megváltozott. Deák Viktória Hedvig OP, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Egyháztörténelem Tanszékének tanára ugyanis lefordította a pápai beszéd érdemi részét és rövid bevezetéssel ellátva közzétette a főiskola folyóiratának legújabb füzetében. Kérésünkre hozzájárult, hogy a dokumentumot a Gloria.tv-n elektronikus formában elérhetővé tegyük, szövegét pedig itt, a káptalani blogon is közöljük (a nyomtatott kiadás oldalszámait szögletes zárójelben tüntettük fel). Köszönjük szépen Hedvig nővérnek a gondos munkát, s reméljük, hogy nemsokára meglesznek a gyümölcsei!

* * *

XVI. BENEDEK PÁPA
a II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezéséről

Részlet a Szentatya „Expergiscere homo” kezdetű,
2005. december 22-én a karácsonyi üdvözletek átadása alkalmából
a Római Kúriához intézett beszédéből

(Eredeti olasz szöveg: Acta Apostolicae Sedis 98 [2006] 45—53;
Bevezetés és magyar fordítás: Sapientiana 2 [2009] 2, 102—109)

[102] Első pillantásra talán furcsának hat, hogy az alábbiakban egy néhány évvel ezelőtt elhangzott pápai beszéd részletének fordítását tesszük közzé. A tényt — amellett, hogy a szöveg eddig magyarul nem volt hozzáférhető — a beszédben elhangzott tanítás fontossága és időszerűsége indokolja. XVI. Benedek pápa 2005-ös „évértékelő” beszéde áttekinti az év főbb eseményeit, II. János Pál pápa halálától kezdve a kölni ifjúsági találkozón keresztül az Eucharisztia évének és az azzal kapcsolatos püspöki szinódusnak a felidézéséig. Alább közzétett befejező része, amely a beszédből kétségkívül a legjelentőségteljesebb, szól a II. Vatikáni Zsinat értelmezéséről, amit a zsinat lezárásának 2005. december 8-án ünnepelt negyvenedik évfordulója indokolt. A beszéd fő célja iránymutatást adni a zsinati dokumentumok helyes értelmezéséhez.

Az utóbbi évek egyházi történéseit is figyelembe véve nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a megnyilatkozás XVI. Benedek pápaságának egyik programadó, kulcsszövege: gondolhatunk itt pl. a Hittani Kongregáció 2007-es „Responsum”-ára a zsinati egyháztan kérdéseiről, amely meg kívánta erősíteni a zsinati egyháztan folytonosságát a hagyománnyal, vagy a római rítus rendkívüli és a rendes formája közötti kontinuitás állítására a „Summorum Pontificum” motu proprioban, és nyilvánvalóan fontos lesz a zsinatnak ez a fajta megközelítése a X. Szent Piusz Papi Testvériséggel jelenleg folyó doktrinális tárgyalásokban is.

A pápa itt közölt beszédének tartalma, a „reform a kontinuitásban” hermeneutikájának képviselete, egyáltalán nem meglepő részéről. Aki ismeri Joseph Ratzingernek még bíborosként tett megnyilatkozásait, sok ismerős gondolatra lelhet itt, hiszen már a Vittorio Messorival készített, először 1984-ben megjelent interjúkötetében (Beszélgetés a hitről, Vigilia, Budapest, 1990) egy hosszabb fejezetet szentelt a zsinat értelmezése kérdésének és a „nem törés, hanem folytonosság” programjának a zsinattal kapcsolatban (A felfedezésre váró zsinat címmel), melyet az egész hagyományon belül kell értelmezni. A téma aktualitását, illetve hogy XVI. Benedek számára mennyire fontos mindez, az is mutatja, hogy 2005 decembere óta a pápa sokszor visszatért a helyes zsinati hermeneutika témájára, a 2009-es év során is legalább öt alkalommal, hang- [103] súlyozva a zsinati szövegek helyes recepciójának fontosságát, amely csak úgy lehetséges, ha az Egyház teljes hagyományának fényében értelmezzük azokat.
(A ford.)

[…] Ez év utolsó eseménye, amelyről szeretnék ez alkalommal megemlékezni, a II. Vatikáni Zsinat negyven évvel ezelőtti lezárásának ünneplése. Az emlékezés felveti a kérdést: mi lett a zsinat eredménye? Helyesen fogadtuk-e be? Mi volt a jó a zsinat recepciójában, mi volt elégtelen vagy elhibázott? Mit kell még tennünk? Senki sem tagadhatja, hogy a zsinat recepciója az Egyházban sok helyütt eléggé nehezen ment végbe, még ha nem is akarjuk a történtekre alkalmazni azt a leírást, amellyel a nagy egyháztanító, Szent Baszileiosz élt az Egyháznak a Niceai Zsinat utáni helyzetéről beszélve; sötét viharban zajló tengeri csatához hasonlítja, és többek közt ezt mondja: „Az egész Egyházat betölti már az ellentmondás következtében egymásra támadók durva ordítozása, az érthetetlen kiabálás, a szűnni nem akaró zavarok kivehetetlen zaja, azoknak hangja, akik az igaz hit tanítását túlzásaikkal és tagadásaikkal felforgatják.” (De Spiritu Sancto, XXX, 77; PG 32, 213 A; SCh 17bis, 524.1: Vanyó László fordítása, in A kappadókiai atyák, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 161) Nem akarjuk alkalmazni ezt a drámai leírást a zsinat utáni helyzetre, de mégis tükröz valamit abból, ami történt. Felmerül a kérdés: a zsinat recepciója miért folyt eddig ennyire nehezen oly sok helyen az Egyházban? Igazából minden a zsinat helyes értelmezésétől függ, vagy — ahogyan ma mondanánk — a helyes hermeneutikától, a helyes olvasási és alkalmazási kulcstól. A recepció problémái abból a tényből születtek, hogy két ellentétes hermeneutika állt szemben egymással és szállt vitába. Az egyik zűrzavart okozott, a másik csendben, de egyre láthatóbban, gyümölcsöt hozott. Egyfelől létezik az az értelmezés, amelyet a „szakítás és törés hermeneutikájának” szeretnék nevezni, és amely nem ritkán elnyerte a média és a modern teológia egy részének szimpátiáját is. Másfelől pedig ott van a „reform hermeneutikája”, a megújulásé az egyetlen szubjektum, az Egyház folytonosságában, amelyet az Úr adott nekünk; ez a szubjektum, az Egyház, növekszik és fejlődik az időben, miközben ugyanaz marad: Isten vándorló népének egyetlen szubjektuma.

A szakítás hermeneutikájának az a veszélye, hogy végül törést okoz a zsinat előtti és a zsinat utáni Egyház között. Azt állítja, hogy maguk a zsinati szövegek, mint olyanok, még nem fejezik ki igazán a zsinat szellemét. A szövegek kompromisszumok eredményeként születtek volna, amelyekben, hogy az egyetértést elérjék, sokszor magukkal kellett hurcolni és meg kellett erősíteni sok régi, de immár haszontalan dolgot. Ám a zsinat igazi szelleme nem ezekben a kompromisszumokban nyilvánul ki, hanem az újdonság felé irányuló törekvé- [104] sekben, amelyek a szövegekben rejlenek: csak ezek jelenítik meg a zsinat igazi szellemét, és ezekből kiindulva és azokhoz alakulva kellene előre haladni. Éppen azért, mert a szövegek csak tökéletlenül tükrözik vissza a zsinat igazi szellemét és újdonságát, bátran túl kell lépni a szövegeken, és helyet kell csinálni az újdonságnak, amelyben kifejeződne a zsinat legmélyebb, bár még zavaros szándéka. Egyszóval: nem a zsinat szövegeit kell követni, hanem a szellemét. Így nyilvánvalóan széles mozgástér nyílik annak a kérdésnek, hogyan is határozható meg ez a szellem, ám ennek következményeképpen tér nyílt mindenféle szeszélyes elképzelésnek is. Ezzel azonban gyökeresen félreértik a zsinatnak mint olyannak a természetét. Így úgy tekintenek rá, mint egyfajta alkotmányozó gyűlésre, amely megszüntet egy régi alkotmányt és létrehoz egy újat. De egy alkotmányozó gyűlésnek megbízóra van szüksége, és egy megerősítőre, azaz a népre, amelyet az alkotmány szolgál. A zsinati atyáknak nem volt ilyen felhatalmazásuk, és nem is adott nekik senki; egyébként nem is adhatott volna nekik senki, mert az Egyház lényegi alkotmánya az Úrtól származik, s azért kaptuk, hogy elérhessük az örök életet, és ebből a perspektívából kiindulva képesek legyünk megvilágítani az életet az időben, és magát az időt. A püspökök, a szentség által, amelyben részesültek, az Úr ajándékának sáfárai. Ők „Isten titkainak szolgái” (1Kor 4,1); mint ilyeneknek, „hűségeseknek és bölcseknek” kell lenniük (vö. Lk 12,41—48). Ez azt jelenti, hogy az Úr ajándékát helyesen kell kezelniük, hogy ne maradjon rejtve, titokban, hanem teremjen gyümölcsöt, hogy az Úr a végén azt mondhassa az intézőnek: „mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád” (vö. Mt 25, 14—30; Lk 19,11—27). Ezekben az evangéliumi példabeszédekben a hűség dinamikája fejeződik ki, amelynek az Úr szolgálatát kell jellemeznie, s az is nyilvánvaló lesz bennük, hogy egy zsinaton a dinamizmusnak és a hűségnek hogyan kell eggyé válniuk. A szakítás hermeneutikájával szemben áll a reform hermeneutikája, amint azt bemutatta először is XXIII. János pápa zsinati nyitóbeszédében 1962. október 11-én, majd pedig VI. Pál pápa is záróbeszédében 1965. december 7-én. Itt csak XXIII. János jól ismert szavait szeretném idézni, amelyekben félreérthetetlen módon kifejeződik ez a hermeneutika, amikor azt mondja, hogy a zsinat „tisztán és teljes egészében akarja átadni a tanítást, csorbítás vagy elferdítés nélkül”, s így folytatja: „A mi kötelességünk nemcsak az, hogy ezt az értékes kincset őrizzük, mintha egyedül csak a régi korral törődnénk, hanem az is, hogy serény elhatározással és félelem nélkül annak a feladatnak szenteljük magunkat, amelyet saját korunk kíván… Szükséges, hogy ezt a biztos és változatlan tanítást, amelyet hűségesen tisztelnünk kell, elmélyítsük, és olyan módon mutassuk be, amely megfelel korunk igényeinek. Egy dolog ugyanis a hitletétemény, azaz azok az igazságok, [105] amelyeket tiszteletreméltó tanításunk tartalmaz, és egy másik az a mód, ahogyan ezeket hirdetjük, megőrizve mindazonáltal ezeknek az igazságoknak ugyanazon értelmét és jelentőséget.” (S. Oec. Conc. Vat. II Constitutiones Decreta Declarationes, 1974, 863—865.) Világos, hogy egy bizonyos igazság új módon való kifejezésének feladata új reflexiót igényel, új élő kapcsolatot azzal az igazsággal; világos az is, hogy új szavak csak akkor tudnak kiérlelődni, ha azok a kifejtett igazság tudatos megértéséből születnek, és hogy másfelől a hitre való reflexió igényli azt is, hogy ezt a hitet éljük. Ebben az értelemben a XXIII. János által javasolt program rendkívül igényes volt, amint igényes a hűség és a dinamika szintézise. De mindenütt, ahol ez az értelmezés irányította a zsinat recepcióját, ott új élet született és új gyümölcsök érlelődtek. Negyven évvel a zsinat után rámutathatunk arra, hogy a pozitív nagyobb és élőbb annál, mint ahogyan azt az 1968 körüli évek nyugtalanságai közepette gondolni lehetett. Ma látjuk, hogy a jó mag, bár lassan fejlődött, mégis növekszik, és így nő mély hálánk is a zsinat által végzett munkáért.

VI. Pál a zsinat bezárásakor mondott beszédében rámutatott még egy olyan okra, ami miatt a szakítás hermeneutikája meggyőzőnek tűnhet. Az emberről szóló nagy vitában, amely a modern kort jellemzi, a zsinatnak különös figyelmet kellett szentelnie az antropológia témájának. Fel kellett tennie egyfelől az Egyház és a hit, másfelől az ember és a mai világ közötti kapcsolatra vonatkozó kérdést (uo. 1066 sk.). A kérdés még világosabb lesz, ha a „mai világ” általános meghatározása helyett egy pontosabbat választunk: a zsinatnak új módon kellett meghatároznia az Egyház és a modern kor viszonyát. A Galilei-perrel ennek a viszonynak a kezdete nagyon problematikus volt. Később teljesen megszakadt, amikor Kant a vallást „a puszta ész határain belül” definiálta, és amikor a francia forradalom radikális fázisában az állam és az ember olyan képe terjedt el, amely az Egyháznak és a hitnek gyakorlatilag semmilyen helyet nem akart hagyni. A XIX. században az Egyház hitének összeütközése a radikális liberalizmussal és a természettudományokkal, amelyek azt tulajdonították maguknak, hogy tudásukkal átfogják az egész valóságot annak végső határáig, és amelyek makacsul azt hirdették, hogy feleslegessé teszik „Isten hipotézisét”, az Egyház részéről IX. Piusz alatt a modern kor e szellemének kemény és radikális elítélését idézte elő. Tehát látszólag nem nyílt tér a pozitív és gyümölcsöző megértéshez, és azok részéről is drasztikus volt a visszautasítás, akik saját magukat a modern kor képviselőinek érezték. Közben azonban a modern kor is fejlődésen ment keresztül. Rájöttek arra, hogy az amerikai forradalom a modern állam olyan modelljét nyújtotta, amely különbözött a francia forradalom második fázisában felmerült radikális tendenciák által megalkotottól. A természettudományok egyre világosabb módon kezdtek el saját határaikra reflektálni, melyeket saját módsze- [106] rük rótt rájuk, amely, bár hatalmas dolgokat valósított meg, mégsem volt képes megérteni a valóság egészét. Így mindkét fél egyre inkább kezdett nyitni egymás felé. A két világháború közötti időszakban, és még inkább a második világháború után, katolikus államférfiak megmutatták, hogy létezhet olyan modern laikus állam, amely nem semleges az értékek iránt, hanem a kereszténység által megnyitott nagy etikai forrásokból merítve él. A katolikus társadalmi tanítás, ahogyan fokozatosan kifejlődött, fontos modell lett a radikális liberalizmus és a marxista államelmélet közt. A természettudományok, melyek fenntartás nélkül olyan módszert vallottak magukénak, amelybe Isten nem fért bele, egyre világosabban felfedezték, hogy ez a módszer nem foglalja magába a valóság egészét, így tehát újra megnyitották a kapukat Istennek, tudva, hogy a valóság nagyobb a természettudományos módszernél és annál, amit az át tud fogni. Azt mondhatjuk, hogy három kérdéskör formálódott ki, melyek a II. Vatikáni Zsinat idején válaszra vártak. Először is újra kellett definiálni a hit és a modern tudományok viszonyát; ez nemcsak a természettudományokra, hanem a történettudományra is vonatkozott, mert egy bizonyos iskola szerint a történetkritikai módszer magának tulajdonította az utolsó szót a Biblia értelmezésében, és teljes kizárólagosságra tartva igényt a Szentírás megértésében, fontos pontokon szembekerült azzal az értelmezéssel, amelyet az Egyház hite dolgozott ki. Másodsorban, új módon kellett meghatározni az Egyház és a modern állam viszonyát, amely teret enged a különböző vallású vagy ideológiájú állampolgároknak, amely részrehajlás nélkül viszonyul ezekhez a vallásokhoz, és pusztán a polgárok közötti rendezett és toleráns együttélésért és a saját vallásuk gyakorlásának szabadságáért vállal felelősséget. Általánosabb módon ehhez kapcsolódott harmadik helyen a vallási türelem problémája — olyan kérdés, amely a keresztény hit és a világvallások viszonyának új definícióját igényelte. Szükséges volt értékelni és új módon meghatározni az Egyház és Izrael hite közötti viszonyt, különösen is a nemzetiszocialista rezsim közelmúltbeli bűneinek fényében, és általában, visszatekintve egy hosszú és nehéz történelemre.

Ezek a témák mind nagyon jelentősek, de bővebben nem időzhetünk most el itt náluk. Világos, hogy mindezeken a területeken, amelyek együttesen egyetlen problémát alkotnak, a szakítás bizonyos formája feltűnhetett. Bizonyos értelemben valóban megnyilvánult a szakítás, amelyben azonban, miután megtörténtek a megfelelő megkülönböztetések a konkrét történelmi helyzetek és követelményeik között, nyilvánvalóan megmaradt az elvek folytonossága. Ez a tény első ránézésre gyakran elkerüli a figyelmet. Éppen a különböző szinteken megvalósuló folytonosság és a szakítás együttesében áll az igazi reform természete. A folytonosságban való újdonság e folyamata során kellett a korábbinál konkrétabban megtanulnunk, hogy az esetleges dolgokat érintő egyházi döntések — például a liberalizmus egyes [107] konkrét formái, vagy a Biblia liberális értelmezése — szükségszerűen maguk is esetlegesek, éppen azért, mert egy önmagában változékony valóságra vonatkoznak. Meg kellett tanulni felismerni, hogy ezekben a döntésekben csak az elvek fejezik ki a tartós szempontot, amelyek rejtett áramlatok maradnak és a döntést belülről ösztönzik. Nem állandóak viszont ugyanígy a konkrét formák, amelyek a történelmi helyzettől függenek, és ezért változásoknak lehetnek alávetve. Így az alapvető döntések érvényesek maradhatnak, míg az új kontextusokhoz való alkalmazásuk formái változhatnak. Így például, ha a vallásszabadságot úgy tekintjük, mint az ember képtelenségét arra, hogy az igazságot megtalálja, és ennek következményeképpen a relativizmus kanonizálásává válik, akkor a társadalmi és történelmi szükségszerűség szintjéből elhibázott módon metafizikai szintre emelkedik, s így elveszíti igazi értelmét; ez azzal a következménnyel jár, hogy nem fogadhatja el az, aki hiszi, hogy az ember képes az Isten igazságát megismerni, és az igazság belső méltósága alapján ez az ismeret kötelezi. Teljesen különböző dolog viszont, ha a vallásszabadságot úgy tekintjük, mint az emberi együttélés követelményét, sőt mint az igazságnak egy belső következményét, amelyet nem lehet kívülről rákényszeríteni senkire, hanem az embernek csak a személyes meggyőződés folyamatán keresztül szabad magáévá tennie. A II. Vatikáni Zsinat, amikor a modern állam egy lényegi elvét felismerte és magáévá tette a vallásszabadságról szóló dekrétummal, az Egyház legmélyebb örökségét újította fel. Tudatában lehet annak, hogy ezáltal magának Jézusnak a tanításával kerül teljesen harmóniába (vö. Mt 22,21), és a vértanúk Egyházával, minden idők vértanúival. Az ókori Egyház magától értetődő természetességgel imádkozott a császárokért és a politikai vezetőkért, kötelességének tartva ezt (vö. 1Tim 2,2). De miközben imádkozott a császárokért, visszautasította, hogy imádja őket, és ezzel világosan elutasított az állam vallását. A korai Egyház vértanúi abba az Istenbe vetett hitük miatt haltak meg, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, és éppen ezért a lelkiismereti szabadságért és hitük megvallásának szabadságáért is haltak meg — olyan hitvallásért, amelyet egyetlen állam sem kényszeríthet ki, hanem csak Isten kegyelmével, szabad lelkiismerettel mondhatjuk magunkénak. Egy missziós Egyház, amely tudja magáról, hogy üzenetét minden népnek hirdetnie kell, el kell hogy kötelezze magát a hit szabadsága mellett. Át akarja adni az igazság ajándékát, amely mindenki számára létezik, és ugyanakkor biztosítja a népeket és vezetőiket, hogy nem akarja az igazsággal tönkretenni önazonosságukat és kultúráikat, hanem olyan választ visz el nekik, amelyekre lelkük mélyén várnak — olyan válasz ez, amellyel a kultúrák sokfélesége nem vész el, hanem inkább növekszik az emberek közötti egység, és így a népek közötti béke is.

Amikor a II. Vatikáni Zsinat újra meghatározta az Egyház hite és a modern gondolkodás bizonyos lényegi elemei közötti viszonyt, egyben felülvizsgálta, sőt [108] korrigálta is bizonyos történelmi döntéseit, de ebben a látszólagos szakításban is megtartotta és elmélyítette saját benső természetét és valódi identitását. Az Egyház mind a zsinat előtt, mind utána ugyanaz az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház, amely az időben zarándokol; zarándokútját „a világ üldözései és Isten vigasztalása között folytatja”, az Úr halálát hirdetve, amíg el nem jön (ld. Lumen Gentium, 8). Aki azt várta, hogy ezzel a modern korra kimondott alapvető „igennel” minden feszültség eltűnik, és az így megvalósult „világ felé nyitás” mindent tökéletes harmóniává alakít, az alábecsülte magának a modern kornak a belső feszültségeit és ellentmondásait; alábecsülte az emberi természet veszélyes törékenységét, amely a történelem minden szakaszában és minden történelmi helyzetben fenyegeti az ember útját. Az embernek az anyag és saját maga felett szerzett új hatalmával és új lehetőségeivel együtt járó veszélyek nem tűntek el, hanem új dimenziókat öltenek: a jelen történelemre vetett egyetlen pillantás világosan bizonyítja ezt. Az Egyház a mi korunkban is az ellentmondás jele maradt (Lk 2,34) — nem véletlen, hogy II. János Pál pápa, még bíborosként, ezt a címet adta az 1976-ban VI. Pál pápa és a Római Kúria számára tartott lelkigyakorlatának. Nem is lehetett a zsinat szándéka feloldani az evangéliumnak ezt az ellentmondását az emberre leselkedő veszélyekkel és tévedésekkel szemben. Ellenkezőleg, csak az Egyház és a világ közötti téves, vagy felesleges ellentéteket kívánta félretenni, hogy a mi világunknak a maga nagyságában és tisztaságában mutathassa be az Evangélium követelményét. A zsinatnak a modern kor felé tett lépése, amit eléggé pontatlanul a „világ felé történő nyitásként” mutattak be, végső soron a hit és az értelem örök, ám mindig új formában jelentkező problematikájának körébe tartozik. Az a helyzet, amellyel a zsinatnak szembe kellett néznie, mindenképpen hasonlítható korábbi korok eseményeihez. Szent Péter első levelében arra bíztatta a keresztényeket, legyenek mindig készen arra, hogy választ adjanak (apo-logia) mindenkinek, aki hitük logos-a, értelme felől érdeklődik (vö. 1Pét 3,15). Ez azt jelentette, hogy a biblikus hitnek vitába és kapcsolatba kellett lépnie a görög kultúrával, és meg kellett tanulnia felismerni az értelmezésen keresztül a kettejük közötti különbözőséget, de a hasonlóságot is az Isten által adott egyetlen értelemben. Amikor a XIII. században zsidó és arab filozófusok közvetítésével az arisztotelészi eszmerendszer kapcsolatba lépett a középkori kereszténységgel, amelyet a platóni örökség formált, és fennállt annak a veszélye, hogy hit és ész feloldhatatlan ellentétbe kerül, főként Aquinói Szent Tamás volt az, aki a hit és az arisztotelészi filozófia közötti találkozást elősegítette, és így a hitet pozitív kapcsolatba hozta a korában uralkodó értelem-formával. A keresztény hit és a modern értelem közötti nehéz vita, amely a Galilei-per miatt negatív módon kezdődött, minden bizonnyal sok fázison ment keresztül, de a II. Vatikáni Zsinattal elérkezett a pillanat, amikor nagymértékű újragondolásra [109] volt szükség. Ennek tartalma a zsinati szövegekben valóban csak nagy vonalakban került felvázolásra, de a lényegi irányvonal meg lett határozva, úgyhogy a hit és az értelem közötti dialógus, amely ma különösen is fontos, a II. Vatikáni Zsinat alapján megtalálta irányultságát. Most ezt a dialógust nagy szellemi nyitottsággal kell továbbfolytatnunk, de ugyanakkor a szellemek megkülönböztetését illetően azzal a világossággal, amelyet a világ éppen ma jó okkal elvár tőlünk. Így hálával fordíthatjuk ma tekintetünket a II. Vatikáni Zsinat felé: ha helyes hermeneutikától vezetve olvassuk és fogadjuk be, akkor egyre nagyobb erővé válik az Egyház mindig szükséges megújulásához.

Deák Viktória Hedvig OP fordítása

2009-12-21T20:06:00.005+01:00

O ORIENS

Az ötödik „nagy antifónában”, amely a mai a vesperásban a Magnificatot kísérte, az Egyház kelet felé (ad orientem) tekint, ahonnan a Megváltó érkezését várja: Ó, Napkelet, az örök világosságnak fénye és az igazságnak napja: jöjj, és világítsd meg azokat, kik a sötétségben és a halálnak árnyékában ülnek.

2009-12-20T21:05:00.009+01:00

KARÁCSONYI SZERTARTÁSAINK

Véglegesült és a mai szentmisén ki lett hirdetve a káptalan ünnepi szertartásainak rendje, amelyet az alábbiakban is közzéteszünk:

— 2009. december 24-én, csütörtökön 22 órakor (tehát nem éjfélkor!) karácsony első, éjszakai miséje énekelt formában a Bp. Gellérthegyi Pálos Sziklatemplom Szent István-kápolnájában.
— 2009. december 25-én, pénteken 15 óra 30 perckor karácsony harmadik, nappali miséje énekelt formában a Bp. Belvárosi Főplebániatemplomban.
— 2009. december 26-án, karácsony másnapján, szombaton 15 óra 30 perckor Szent István-protomártír miséje énekelt formában a Bp. Belvárosi Főplebániatemplomban.
— 2009. december 27-én vasárnapi énekelt szentmise a szokott helyen és időben — ehhez kapcsolódóan idén Szent János-napi borszentelést tartunk: kérjük a híveket, hogy ne felejtsék el magukkal hozni a megáldásra szánt borokat.
— 2009. december 29-én, kedden 19 órakor pótkarácsonyi matutínum a Bp. Belvárosi Szent Mihály-templomban.
— 2010. január 1-jén, pénteken 15 óra 30 perckor kiskarácsony (karácsony nyolcadnapja, Urunk Körülmetélése) énekelt miséje a Bp. Belvárosi Főplebániatemplomban.

2009-12-20T20:44:00.005+01:00

O CLAVIS DAVID

A római Ó-antifónák sorozatában a mai negyedik darab úgy hívja a Megváltót, mint akiben az ószövetségi király hatalma teljesedik ki: Ó, Dávid kulcsa és Izráel házának királyi pálcája, ki megnyitod, és senki nem zárja be, bezárod, és senki nem nyitja meg: jöjj, és vezesd ki a megkötözöttet a börtön házából, ki a sötétségben és a halálnak árnyékában ül.

2009-12-20T06:24:00.027+01:00

NEIGES D’ANTAN

A kántorböjt végeztével eljött az utolsó ádventi vasárnap, amelynek introitusa Rorate, caeli desuper. Amit az egek fentről harmatoznak, most selymes fehér hóként száll alá, s beborítja az egész vidéket. A sok komoly bejegyzés között jólesik egy kicsit megpihenni. Egyszer már tettünk rá egy apró kísérletet, hogy a megszokottól kissé elütő módon színesítsük a hírek, elemzések és közlemények áradatát: ha akad néhány találó kép vagy szöveg, érdemes lehet ezt időről időre megismételni. Ebből a célból külön rovatot indítunk „Könnyedebb témák” címmel.

* * *

A mai alkalommal egy verset szeretnénk közölni, amelyet egy kedves olvasónk küldött, kiemelve benne a leginkább megkapó részletet.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: TÉLI ALKONY

Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.

(1907)

A csipkés ruháról korábban már megemlékeztünk, a szentáldozás képe viszont újdonság. A kettőt azonban akár össze is kapcsolhatjuk:

(Két forrás a népszerű fotóhoz: egy 2008-ból, egy pedig 2009-ből.)

Ez így valóban nagyon szép, és blogunk más, szakmaibb témáihoz is kitűnően illeszkedik. De ha már a liturgia és a szépség kapcsolatát kutatjuk, lépjünk egy kicsit hátrább, hogy meglássuk a kép tágabb kontextusát is:

Pontifikális esketés a monacói székesegyházban, ünnepélyes nászmisével. 1956-ot írunk. Egy olyan korszak utolsó évei ezek, amikor a hollywoodi filmcsillag és leendő uralkodó hercegné még ugyanazzal az áhítattal s fehér ünneplő ruhában térdel az oltár elé, mint bármelyik vidéki falucska áldozásra készülő leányai:

És hogy a csipke se hiányozzék, egy további fénykép szintén Franciaországból, kicsit korábbról:

A felvétel egyedi, a látvány azonban általános, szerte a katolikus Európában. A korabeli festők kedves témája volt, amint ez a kis válogatás is igazolja:

Franciaország, 1884 — Jules Breton

Franciaország, XIX. század vége — Jules Octave Triquet

Spanyolország, 1914 — Maria Blanchard

Franciaország, XIX. század közepe — Anne-François-Louis Janmot

Franciaország, 1877 — Henri Gervex

Franciaország, 1867 — Théophile Emmanuel Duverger

Spanyolország, 1897 — José Gallegos y Arnosa

Spanyolország, 1895/96 — Pablo Picasso

Franciaország, XIX. század vége — Jean Béraud

Németország, 1892 — Carl Frithjof Smith

És most ugorjunk száz évet, egyenest a mába. A fényképektől talán jobb eltekinteni; érjük be egyetlen sokatmondó grafikával:

Németország, 2009 — Karl-Heinz Becker diakónus

Mit is lehet erre mondani? Talán azt, hogy hiába öltözteti ugyanúgy fehérbe a fákat, ez a hó bizony nem az a hó... Kíváncsi vagyok, miféle arcot mutatnának ma az őket így megörökítő művésznek azok a régi, takaros, áldozásra készülő leányok...

R.Z.

2009-12-17T21:59:00.023+01:00

O SAPIENTIA

Ma este kezdődött el a vesperás Magnificat-antifónáinak híres sorozata, amelyeket első szavukról Ó-antifónáknak vagy kiemelt jelentőségük miatt nagy antifónáknak (antiphonae maiores) neveznek. A római rítus — mind a hagyományos (Breviarium Romanum), mind a megújított (Liturgia horarum) — ebből összesen hetet ismer, amelyek december 17-étől egészen 23-áig naponta hangzanak el. Az esztergomi rítusban a sorozat korábban kezdődött és több elemből állt (a XII. századi Codex Albensis 13v—14r lapjain a hét római után hat további antifónát közöl, amelyek más középkori rítusváltozatokban is előfordulnak); a premontrei zsolozsma december 16-ával kezdve nyolc nagy antifónát tartalmaz. Ennek a liturgikus hagyománynak a nyomát őrzi a mai katolikus köztudatban a Veni, veni Emmanuel kezdetű himnusz, amely a hét részből álló sorozatot egyetlen verses szövegbe sűríti össze.

A hét eredeti antifóna Krisztust szólítja meg egy-egy ószövetségi kifejezéssel, az ő eljövetelét sietteti a mindegyikben szereplő kérés: Veni! — „Jöjj el!” Az Úr nem marad adós a válasszal: ha az „Ó” felkiáltás utáni első szavak kezdőbetűit visszafelé egybeolvassuk, azok az ERO CRAS ‘holnap leszek [= eljövök]’ latin mondatot adják ki. A szerkezeti párhuzamok mellett az egyes antifónák szövege mély teológiai tartalmat is hordoz, amelyről sokan elmélkedtek (magyarul legújabban P. Nemeshegyi Péter SI a Távlatok decemberi számában, az interneten pl. az amerikai Fr. Zuhlsdorf). Szintén nagy számban elérhetők az antifónák zenei feldolgozásai, elsősorban a szöveget eredetileg megszólaltató gregorián dallamok.

A karácsonyi készület jegyében a római sorozat darabjait idén az oxfordi domonkosok előadásában tesszük közzé. Íme, az első antifóna (O Sapientia), amelynek kommentárját a Szent Péter-bazilikában ma este magától a Szentatyától lehetett hallani (magyar összefoglalóját, amely az antifónát meg sem említi, l. itt): Ó, Bölcsesség, ki a Magasságbelinek méhéből jöttél elő, elérvén a végtől a végig erősségesen, és édességesen elrendezvén mindeneket: jöjj, hogy megtaníts minket az okosságnak útjára!

2009-12-19T16:29:00.006+01:00

O RADIX IESSE

A harmadik Ó-antifóna a mai vesperásban Krisztust mint Jessze törzsének hajtását hívja segítségül: Ó, Jessze gyökere, ki állasz a népeknek jeléül, ki fölött megtartóztatják a királyok az ő szájukat, kihez a nemzetek fohászkodnak: jöjj, hogy megszabadíts minket, immár ne késlekedjél!

2009-12-18T15:10:00.004+01:00

O ADONAI

A mai vesperásban hangzik fel a római „nagy antifónák” második darabja, az O Adonai, amely a Mózesnek adott kinyilatkoztatás eseményeit felidézve könyörög az üdvösségért: Ó, Adonáj és Izráel házának vezére, ki Mózesnek a csipkebokor lángjának tüzében megjelentél és néki Sínában törvényt adtál: jöjj, hogy megválts minket kinyújtott karral!

2009-12-18T09:37:00.009+01:00

MÁRIA VÁRAKOZÁSÁNAK ÜNNEPE

Az ünnepet a toledói zsinaton (656) vezették be a spanyol püspökök, akik úgy vélték, hogy az angyali üdvözletről való március 25-i megemlékezést gyakran háttérbe szorítja a passió vagy éppen a húsvét misztériuma. Ezért Spanyolországban és a milánói, ambrozián liturgiában az ünnepet kiemelték a böjti időből, s nyolc nappal karácsony előtt tartották meg nagy ünnepélyességgel és teljes nyolcaddal, mintegy felkészülésként Urunk Születésére.

Idővel a spanyol egyház úgy látta jónak, ha visszatér az általános római gyakorlathoz és eredeti időpontjában ünnepli meg Urunk Születésének hírüladását (Annuntiatio Domini vagy Christi, Conceptio Christi, Annuntiatio Angeli ad BMV.). A hívek azonban igényelték, hogy ez az ádventi időszakba jól illeszkedő nap ne tűnjék el nyomtalanul, így december 18-án Mária Várakozását állították a figyelem középpontjába, aki Krisztust rejtetten hordozta szűzi méhében kilenc hónapon keresztül. Az ünnep latin megnevezése Exspectatio Partus BVM lett.

A Magyar Nemzeti Galéria 1410 körül készült táblaképe a Batthyányak németújvári kastélyából származik, és a várandós Máriát ábrázolja fonás közben. A festményt a bal oldalán megcsonkították, az ott felfedezhető angyalszárny-töredék, szalmakalap és bot Szent József és egy angyal ábrázolásának részét alkották. A kép témája ugyanis Szent József kételyei[1] Mária szűzi foganásával és istenanyaságával kapcsolatban, amelyeket végül az Úr angyala oszlat el (Mt 1,20–24).

Török Gyöngyi publikálta[2] azokat az alárajzolásokat, amelyeket a táblakép infravörös átvilágítása során fedeztek fel a művészettörténészek. A legfontosabb ezek között Mária domborodó hasa alatt található. A festő ugyanis az eredeti elgondolás szerint ábrázolni kívánta a Szűz méhében megfogant gyermeket, aki magzati helyzetben, egy keresztet átölelve várakozik, hogy megváltsa az emberiséget.[3] Ezt a részletet azonban már nem festette meg a kivitelezés során, sőt a barokk korban Mária alakját ezen a helyen többször átfestették, hogy még jobban elrejtsék az áldott állapot nyilvánvaló jelét.

N.E.

[1] „Dominus possedit me” (Prov.8,22) Beitrag zur Ikonographie des Josephszweifels. Dénes Radocsay zum Gedenken. In: Acta historiae artium Academiae Scientiarum Hungaricae. 20 (1974) 3/4 199–266
[2] Török Gyöngyi: Újabb ismeretek az oltárépítő műhelyek munkamódszereiről, in: Ars Hungarica XXIII (1995) 181–188.
[3] Gregor Martin Lechner OSB: Maria Gravida. Zum Schwangerschaftmotiv in der bildenden Kunst. (Münchner kunsthistorische Abhandlungen. Bd. 9) München, Schnell & Steiner, 1981.

2009-05-08T15:13:00.008+02:00

SZENT MIHÁLY FŐANGYAL MEGJELENÉSÉNEK ÜNNEPE (MÁJUS 8.)

Az ünnep megnevezése a középkori magyar misekönyvekben: Adventus, Apparitio, Inventio, Victoria Sancti Michaelis, régi kalendáriumokban: Szent Mihály Jelenete.

Az első jelenés 490 körül történt, amikor egy jómódú sipontói gazda a Gargano-hegy oldalában legeltette csordáját. Estére észrevette, hogy eltűnt a legszebb bikája. Hosszas keresés után megtalálta az elkóborolt állatot egy barlang szájában térdelve. Haragjában kapta az íját és rálőtt az állatra. A kilőtt nyílvessző azonban visszafordult, és végül őt sebezte meg a lábán. A fegyverrel egyébként jól bánó ember meghökkent és tanácstalanságában a püspökhöz sietett, aki a történetet hallva háromnapos böjtöt és imádságot rendelt el. A harmadik nap végén megjelent Szent Mihály a püspöknek és ezt mondta neki: „Én vagyok Mihály főangyal, és mindig Isten színe előtt állok. Ez a barlang az én szent helyem, én magam választottam; én őrzöm és vigyázok rá. Ott, ahogy szétnyílik a szikla, bocsánatot nyernek az emberek bűnei. Amit ott kértek imádságban, megkapjátok. Éppen ezért menj, és a barlangot szenteld keresztény kultuszhellyé.” A hely azonban nehezen megközelíthető és titokzatos volt, korábban pogány kultusz is folyt ott, a püspök ezért vonakodott attól, hogy engedelmeskedjék az angyal szavainak.

Bár a második jelenést hagyományosan a 492. évre teszik, egyes tudósok 662-663 közé datálják, amikor Szent Mihály megmentette az ostromgyűrűbe zárt Spiontót a longobárdoktól. A város már közel állt ahhoz, hogy megadja magát, amikor Lorenzo püspök háromnapos fegyverszünetet kért és kapott. A nép nagy bizalommal, imádsággal és böjttel Szent Mihályhoz fordult. A harmadik napon megjelent a főangyal, és teljes győzelmet ígért. Ezzel új erőt öntött a védőkbe, akik kitörtek a városból és villámlás, mennydörgés közepette elsöprő győzelmet arattak az ellenség fölött. Ez május 8-án történt.

A következő évben - hálából a győzelemért - a püspök a barlang fölszentelésére készült, amely szándékában Gelasius pápa (492-496) is megerősítette. Szent Mihály ismét megjelent, és tudtára adta, hogy ő már fölszentelte a barlangot. Ekkor a püspök hét másik főpappal, Siponto papságával és a néppel körmenetben a barlanghoz vonult, ahol sziklaoltárt találtak karmazsinvörös terítővel letakarva, rajta kereszt állt, a padozatban pedig egy gyermek lábnyomai, melyeket Mihály főangyal hagyott ott jelül. Az első szentmisét szeptember 29-én tartották a nem emberi kéz által fölszentelt, „mennyei bazilikában”.

Alleluja, alleluja. Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a harcban, hogy el ne vesszünk a félelmes ítéleten. Alleluja. A tenger megmozdult, a föld megrendült, midőn Mihály arkangyal leszállott a mennyből. Alleluja. (az ünnep szentmiséjéből)

N.E.

2009-12-12T10:06:00.005+01:00

MISSA SOLLEMNIS GAUDETE-VASÁRNAP

Holnap, ádvent harmadik, azaz Gaudete vasárnapján a szokásos, fél 4 órai szentmisét ünnepélyes formában, azaz diákonus és szubdiákonus segédletével mutatjuk be. (A böjti időszak szigorát megtörő napra jellemző a rózsaszín paramentumok használta: Scott Smith fenti fölvételét a NLM honlapról kölcsönöztük.)

FRISSÍTÉS (2009. DECEMBER 16.):

A szertartás után most már saját eredetű képeink is vannak, amelyek több hasonlóval együtt megtekinthetők az említett honlap „rose vestments” gyűjteményében.

2009-12-15T19:32:00.013+01:00

KIS SEGÍTSÉG ZSOLOZSMÁZNI TANULÓKNAK

Nemrég egy internetes antikváriumban érdekes könyvecskére bukkantam, amely Breviárium-kalauz címmel a zsolozsma végzésének rendjét ismerteti. A 48 oldalas füzetet 1942-ben jelentette meg a Szombathelyi Papnövendékek Szent Ágoston Egyesülete, ekkor már 7. kiadásban. A magyar nyelvű — de persze rengeteg latin szerkezetet és fordulatot tartalmazó — segédanyag bizonyára azt a célt szolgálta, hogy a zsolozsmára kötelezettek már akkor megismerkedjenek a szükséges gyakorlati tudnivalókkal, amikor önállóan még nem teljesen értik és tudják alkalmazni a breviáriumban latinul közölt hivatalos rubrikákat. Az összeállítás ugyanis főleg ezek tartalmát közvetíti, mégpedig rövid pontokba szedve, egyszerű nyelvezettel és gyakorlatias elrendezésben. A maga nemében egyedülálló alkotás, más hasonló magyar kiadványt nem is ismerek.

Olvasóink tudhatják, hogy a káptalan a vasár- és ünnepnapi szentmisék mellett a zsolozsmát is rendszeresen végzi: hétköznap egyénileg és legalább egy imaóra erejéig, a nagyobb ünnepeken pedig közösségileg és ünnepélyes, énekelt formában. Az utóbbihoz az esztergomi rítusváltozat forrásait vesszük alapul azok XIII—XIV. századi állapotában, az előbbi téren viszont ki-ki szabadon meríthet a római liturgikus hagyomány teljességéből. Ezenkívül vannak olyan pártoló tagjaink, sőt bizonyára más, e sorokat olvasó érdeklődők is, akik — klerikusként vagy világi hívőként — szívesen imádkoznának a régi római breviáriumból. Rajtuk segíthet elsősorban ez a kis szombathelyi füzet, akik a zsolozsmavégzés pontos szabályait eddig csak latin vagy más idegen nyelvű forrásokból ismerhették meg. Az ő kedvükért beszkenneltem és feltöltöttem a Gloria.tv-re: használják — ahogy a végén olvasható rövidítés mondja — O(mnia) A(d) M(aiorem) D(ei) G(loriam), vagyis „mindezt Isten nagyobb dicsőségére”!

R.Z.

2009-12-13T08:10:00.022+01:00

ÖRÖMHÍREK RÓMÁBÓL

Gaudete vasárnap alkalmából az alábbi képes összeállítással szeretnénk hozzájárulni az Apostol buzdításához: „Semmin se aggódjatok, hanem minden imádságban és könyörgésben a ti kéréseitek hálaadással szálljanak föl Istenhez.”

* * *

November 21-én Raymond L. Burke érsek, az Apostoli Szignatúra prefektusa (akiről korábban itt írtunk) Firenzében nyolc szubdiakónust szentelt diakónussá a hagyományos római rítus szerint a Szeplőtelen Szűzanyáról nevezett ferencesek (Frati Francescani dell’Immacolata) számára. A szertartásról készült képeket a hét folyamán tette közzé az olasz Rinascimento Sacro blog. (Addig is, amíg a videófelvétel felkerül az internetre, egy korábbi papszentelési liturgiát tudunk ajánlani a Gloria.tv-n, amelyet ugyanez a főpásztor végzett ugyanebben a közösségben.)

* * *

December 5-én a római SS. Trinità dei Pellegrini templomban, a régi rítusú hívek személyi plébániáján Darío Castrillón Hoyos bíboros, az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság volt elnöke hét személyt részesített a bérmálás szentségében. A képek megtekinthetők a plébániát működtető Szent Péter Papi Testvérület (FSSP) honlapján és a hagyományhű katolicizmus római fotóriportere, John P. Sonnen blogján.

* * *

Ugyanitt december 8-án délelőtt Franc Rodé bíboros, a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának prefektusa ünnepélyes főpapi szentmisét celebrált, amelyről a plébánia honlapja számos képet közöl (a liturgikus részletek magyarázatához l. a vonatkozó NLM-bejegyzés kommentjeit). Az eseményt John P. Sonnen a szokásos fotókon (l. itt és itt), egy másik hívő pedig rövid videón örökítette meg. A szentmisén megjelent Mons. Guido Pozzo, az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság titkára is (l. a fenti képet). A bíborosnak egyébként nem ez az első régi rítusú szertartása: 2008 június 28-án az FSSP számára szentelt papokat Wigratzbadban, 2009 március 29-én pedig a Krisztus Király és Főpap Intézet (ICRSS) új diakónusait szentelte fel Griciglianóban.

* * *

Ugyancsak december 8-án, este az ICRSS rózsafüzérrel és litániával kísért ünnepi körmenetet szervezett a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére Castrillón Hoyos bíboros vezetésével, amely a Santa Maria sopra Minerva templomban ért véget szentségimádással és a bíboros rövid beszédével. A képes beszámoló a Messainlatino.it blogon olvasható, amely ma ünnepli fennállásának első évfordulóját.

2009-12-12T23:06:00.003+01:00

KECSKEMÉTI SZENTMISÉK

2009. december 14-én, hétfőn, 18.30 órakor énekes nagymise lesz ádvent III. hetéről a római rítus rendkívüli formájában a kecskeméti Piarista Templomban (Forrás: http://www.missakecskemetiensis.org/)

2009-12-11T20:08:00.005+01:00

OLCSÓ ÉS JÓ KÖNYVEK A BIZÁNCI KERESZTÉNYSÉGRŐL

Az interaktivitás megszűnéséért cserébe mindenekelőtt szellemi kárpótlást kínálunk olvasóinknak. Elsőként egy rendkívüli vásárra hívjuk fel a figyelmüket, amelyet a Bizantinológiai Intézeti Alapítvány a Varia Byzantina — Bizánc világa című sorozat köteteiből rendez a teljes készlet erejéig. A jövő hét első napjaiban: december 14-én, 15-én és 16-án délután 14 órától 19 óráig kitűnő könyveket lehet megvásárolni 75%-os kedvezménnyel a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola földszintjén, vagyis a piaristák Duna-parti épületében, amely közvetlenül a belvárosi templom mögött található (1052 Budapest, Piarista köz 1). Az akciós árlista szerint a sorozat 3. kötete 500 Ft-ba, a 6—9. és a 11—12. kötet pedig egyenként 900 Ft-ba kerül. (A kiárusításban természetesen semmilyen formában nem vagyunk érdekeltek, a hírt puszta tudomány- és emberszeretetből [φιλοσοφία, ill. φιλανθρωπία] tesszük közzé.)

2009-12-11T12:36:00.004+01:00

NO COMMENT

Néhány napos türelmi idő elteltével, amelyet arra szántam, hogy lehetőséget adjak a visszajelzésekre, megszüntetem ezen az oldalon a megjegyzések írására vonatkozó (kommentelési) lehetőséget. Mivel azonban a megjegyzések sokszor hasznos információkat közvetítettek vagy jogos, értelmes kérdéseket vetettek föl, kérem, hogy olvasóink ne tekintsék ezt elhallgattatásnak. Moderátori jogommal mindeddig egyáltalán nem éltem, és ezután sem szeretném a visszajelzések útját elzárni, a kritikai hangokét sem. Kérem, hogy minden véleményt, hozzáfűzést, helyesbítést juttassanak el hozzám személyesen. Az így közöltek — ha indokolt — a megfelelő formában, rendes blogbejegyzésként fognak nyilvánosságra kerülni. Ezzel tehát az igényes hozzászólások jelentősége növekszik, szerzőik a káptalani oldal társszerzőivé válhatnak. A föntiek érzékeltetésére a jobb oldali sávban szereplő „Kapcsolat” rovatot (amely személyes e-mail címemet tartalmazza), láthatóbb helyre, közvetlenül a „Liturgikus alkalmak” alá helyezem el.

2009-12-10T11:55:00.011+01:00

A VILÁGI MÉDIA A HAGYOMÁNYOS LITURGIÁRÓL

Majdnem két héttel ezelőtt, 2009 november 28-án, szombaton a Magyar Nemzet „Hétvégi magazin” című mellékletében megjelent egy cikk, amely a világi médiában elsőként tárgyalta a régi római rítus kérdését megbízható tárgyi előismeretek, hiteles egyházi források és közvetlen személyes tapasztalat alapján. Most, hogy a szöveg bekerült a Magyar Nemzet online archívumába, mi is engedélyt kaptunk rá, hogy ezen a helyen közzétegyük — egyetlen apró módosítással. A megjelent változat ugyanis Joseph Haydnt egy sajnálatos nyomdahibából kifolyólag „nagy barokk zeneszerző”-ként említi, amit alább a cikkíró szándékának megfelelően „nagy bécsi klasszikus”-ra javítottunk.

És ha már Haydnnél tartunk (akit a nyomda ördöge alighanem kellőképpen megbüntetett azért a viszályért, amelyet a káptalani miséinken való megjelenésével fölöslegesen szított), a későbbi polémiák elkerülésére a következő tényeket szeretnénk rögzíteni. Ezt a cikket nem mi rendeltük meg: az újságíró, Pethő Tibor saját magától talált rá a témára, kezdett el járni a misékre és nézett utána a kérdés hátterének. Azt sem mondtuk meg neki, hogy mit írjon és kikről írjon. Kérdéseire válaszolva természetesen kifejtettük mindazt, amit a hagyományos római rítus történetéről és mai helyzetéről gondolunk, ő azonban másokat is megkeresett, más forrásokat is felhasznált, s cikkét ezek alapján szabadon állította össze. Ezt az írást azért tesszük közzé, hogy dokumentáljuk a káptalan első megjelenését a magyar világi sajtóban, és hogy tájékoztassuk azokat, akikhez eddig nem jutott el. Az időzítésnek pedig végképp semmi köze nincs az elmúlt napokban éppen a Haydn-misék megítéléséről támadt vitához: a szerző egyszerűen ma küldte meg a szöveget, amelyet nem szeretnénk bizonytalan ideig még tovább visszatartani.

* * *

RÓMAI RÍTUS
Miképp hallgathatunk misét latinul?
Magyar Nemzet, 2009 november 28., 34—35. oldal

Pethő Tibor

Bár Magyarországon is működik immár húsz éve „lefebvre-ista” katolikus csoport, a régi, tridenti rítusú misét jogaiba visszahelyező 2007-es pápai rendelet elsősorban nem e hívek számára könnyítette meg, hogy latin nyelvű, misztikusabbnak érzett misén vehessenek részt.

Római katolikus papok Isten felé vezetve a közösséget, azaz a híveknek háttal, ismét latin nyelven, sok gregorián ének kíséretében mutatják be a szentmisét egyre több helyen a keresztény világban, így Budapesten a belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplomban s több vidéki helyszínen, Vácott vagy Szegeden a ferenceseknél.

Úgy tűnik, kissé alábbhagyott XVI. Benedek két évvel ezelőtt kiadott, a szentmise régi formáját szinte korlátlanul engedélyező rendelkezése körüli vihar. A Summorum Pontificum kezdetű motu proprio, azaz pápai rendelet a hagyományos (úgynevezett tridenti vagy trienti, trentói) liturgiát gyakorlatilag visszahelyezte jogaiba, s püspöki jóváhagyás nélkül engedélyezte gyakorlását az 1962-es misekönyv alapján ott, ahol a hívek csoportja ezt kéri. A pápa lépése nyilvánvaló gesztus volt egyrészt azoknak, akik az egyházon belül a korábban szükséges püspöki engedélyt kijárva ragaszkodtak a II. vatikáni zsinat előtti formához. Másrészt a II. vatikáni zsinatot követően külön utakon járó, majd egy engedély nélküli püspökszentelés miatt 1988-ban kiközösített, kifejezetten konzervatív-fundamentalista Lefebvre érsek alapította csoportot kívánta lépésével közelebb vonni az egyházhoz.

Döntése főleg az olasz és a német főpapság egy részében váltott ki ellenkezést: volt, aki a pápával szembeszegülve egyházmegyéjében megtiltotta a II. vatikáni zsinat előtti régi, jóval misztikusabb forma használatát, mások csak a motu proprio bírálatára szorítkoztak. Albert Malcolm Ranjith, a Vatikán istentisztelettel foglalkozó kongregációjának korábbi titkára egy olasz internetes újság, a Petrus számára nyilatkozva egyenesen zendülésről beszélt, amely néhány bíborost is elért. Legutóbb például az egyik ír egyházmegye, Killala püspökét, John Fleminget kellett kifejezetten utasítani, hogy egyházmegyéjében engedélyezze az 1962-es könyvek szerinti szentmise bemutatását. Ugyanis 2007-ben, a Summorum Pontificum motu proprio megjelenése után az ottani papi szenátus a püspökkel egyetértésben úgy döntött, hogy addig nem engedélyezik a régi rítusú szentmise bemutatását, amíg Róma nem ad választ az egyházmegye kérdéseire a döntés értelmezésével kapcsolatban. A válasz hamar megérkezett, s kimondta: sem a püspök, sem a papi szenátus nincs abban a helyzetben, hogy korlátozzon egy pápai rendelet által biztosított jogot.

A váratlan „zendülésnek” általában több oka van: a főpapok egy része tart a II. vatikáni zsinat határozatainak felülvizsgálatától, azaz az „egyházreform reformjától”. Így a protestánsokkal folytatott ökumenikus párbeszéd lehetetlenné válásától, a kézből történő áldozás és a két szín alatti áldozás visszaszorításától, általában annak a folyamatnak a felülvizsgálatától, amely némileg „modernebbé” tette a hitoktatást, a pasztorációt és az egyház mindennapi működését. A feltételezések szerint az új körülmények között nehezebb lesz fölvetni a papi nőtlenség megszüntetésének, a cölibátus önkéntes vállalásának lehetőségét is.

A kérdéseket azonban nem árt különválasztani, nem feledve, hogy a pápa s az egyházon belül működő, a régi miseformát használó közösségek sem kívánják kétségbe vonni a II. vatikáni zsinat tanítását.

Tény, hogy a régi római miseforma, ha lassan is, de ismertebb s ezzel együtt elismertebb lesz az egyházon belül. Hatását jelzi, hogy magas rangú főpapok egyre gyakrabban használják ezt a formát. Október 18-án például Raymond Leo Burke érsek, az Apostoli Szignatúra prefektusa celebrálta a Szent Péter-bazilikában 1969 óta az első régi rítusban bemutatott főpapi misét. A lyoni egyházmegye új segédpüspökévé pedig azt a Jean-Pierre Batut-t nevezték ki, akinek párizsi plébániája eddig is a régi szentmise egyik legjelentősebb franciaországi központja volt.

Pár hete jelent meg a szentmise méltó végzéséhez segítséget nyújtó vaskos vatikáni kiadvány, immár nem olasz, hanem latin nyelven. Az előszóban a kibocsátó kongregáció prefektusa, Cañizares bíboros egyértelműen leszögezi, hogy a római rítus mindkét formája azonos jelentőséggel bír. A Magyar Kurír című hazai internetes napilap arról számol be, hogy egy nemrég készült olasz felmérés szerint a vallásukat gyakoroló olasz katolikusok 63 százaléka legalább havonta egyszer szívesen venne részt régi rítusú szentmisén — az összes katolikus között ez az arány 33 százalék. A gyakorló (olasz) katolikusok 40 százaléka viszont ennél is gyakrabban, heti rendszerességgel választaná ezt a formát, ha lenne rá lehetősége. Az újság hozzáteszi: egy 2008-as francia felmérés szerint a régi rítusú misék tartását a megkérdezettek válaszai alapján az összes katolikus 31 százaléka támogatná saját plébániáján.

Közben a pápa az úgynevezett lefebvre-ista püspökök kiközösítését is feloldotta, helyzetük azonban ezzel még nem rendeződött az egyházon belül. Külön nehézséget okozott az egyik visszatérő püspök, Richard Williamson holokauszttal kapcsolatos több vállalhatatlan kijelentése, amelyek nyomán a sajtó keltette polémia azt sugallta: a pápa keblére öleli az antiszemitákat. A lényeget figyelmen kívül hagyó hecckampány a párbeszédet is lelassította.

— A „tridenti rítus” kifejezés pontatlan, hiszen azt sugallja, hogy ez a forma a XVI. században jött létre, és így az ellenreformáció bélyegét viseli magán. XVI. Benedek ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a római rítus e korábbi gyakorlata egészen Nagy Szent Gergely pápáig vezethető vissza, szöveganyagában pedig túlnyomórészt késő ókori eredetű — mondta lapunknak Rihmer Zoltán jogtörténész, nyelvész, a római katolikus világiakból álló Szent Mihály Laikus Káptalan tagja. Ezt a közösséget, amely egyik kezdeményezője volt a korábbi hagyományos liturgia hazai újjáéledésének, öt évvel ezelőtt a Zeneakadémia egyházzene tanszékének néhány hallgatója és hozzájuk kötődő fiatal értelmiségiek alapították Földváry Miklós István latinista, liturgiatörténész vezetésével. Kérésükre 2006-ban az érseki főhatóság engedélyezte a hagyományos római rítusú szentmisék bemutatását a városligeti jáki kápolnában. A szertartást a Szent Péter Papi Testvérület egy papja végezte, aki Krakkóból havonta egyszer tudott Magyarországra utazni.

A helyzetet alapvetően XVI. Benedek motu propriója változtatta meg. Osztie Zoltán plébános lehetőséget adott a közösségnek, hogy vasárnap délutánonként a pesti belvárosi főplébánia-templomban hagyományos szentmisét celebrálhasson a káptalan papjává lett Kovács Ervin Gellért atya, aki nemrég lett a premontrei rend novíciusa is.

Hagyományos formák szerint mutat be misét a Thököly úti kápolnában egy svájci atya mintegy 50—70 hívőnek. Saját magyar papjuk nincs. Sokuknak már a rendszerváltozás előtt módjukban állt, hogy régi rítusú szentmisére járjanak, például a Lékai bíboros engedélyével a jáki kápolnában működő Varsányi Ferenc atyához, valamint a börtönből 1975-ben szabadult szerzetes paphoz, Szigeti Imre Józsefhez.

Lefebvre érsek közössége először 1990 októberében jelent meg Magyarországon, a követői által alapított Renovandum Mariae Regnum Egyesület pedig 2003-ban vásárolta meg a Thököly úton azt az első emeleti lakást, amelyben kápolnát alakítottak ki, ahol azóta szentmisét tartanak, de közülük néhányan — ha nincs más lehetőségük— a belvárosi főplébánia-templom hagyományos miséire is eljárnak. Tőlük független az a feltehetően Itáliából működtetett magyar nyelvű ultrakonzervatív honlap, amely kemény, olykor kíméletlenül elutasító modorban lép fel a „nem hagyományhű” katolikusokkal szemben. Az utóbbi időben már a kritizálandók körébe sorolja a lap a Szent Mihály Laikus Káptalant is, hiszen a belvárosi szertartásokon a Haydn-év jegyében gyakran hallható a nagy bécsi klasszikus egy-egy miséje is, világi kórusok előadásában. Ez pedig — a honlap szerint — az ilyenkor egybegyűlők nagy száma miatt is profán koncertélménnyé „züllesztheti” a szentmisét. Ám igazán ultrakonzervatív-fundamentalista katolikus formációk, így a pápai trón üresedését valló sedevacantista vagy több ellenpápát is választó konklavista csoportok nincsenek jelen hazánkban.

— Magyarországon viszonylag kevés azoknak a hívőknek a száma, akik kötődnek a régi liturgiához — mondta lapunk kérdésére Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi megyés püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia liturgikus bizottságának elnöke.

Közülük egyeseket a nosztalgia motivál, és vannak olyanok, akiket a régi formák iránti vonzódás vezet, miközben elégedetlenek az egyház jelenlegi liturgiájával. XVI. Benedek pápa szándéka az volt, hogy ezeknek az óhajoknak helyes irányt adjon. Egyrészt világossá tette, hogy a II. vatikáni zsinat rendelkezései szükségesek voltak, alapjában helyes irányt jelölnek, s a jelenlegi liturgia a rendes formája a katolikus istentiszteletnek. Másrészt helye van az egyházban annak a liturgikus örökségnek is, amelyet az úgynevezett „tridenti forma” képvisel. De nem azért, hogy a kettőt szembeállítsák egymással, hanem ezért, hogy egymás számára inspirációt jelentsenek. Voltak, akik fundamentalista nézeteik igazolásaként értelmezték a motu propriót, s ezzel, bizony, ártottak a célnak. Mások attól féltek, hogy további bizonytalanságot okoz a liturgikus életben. Arra a kérdésre, miként lehet segíteni a régi, manapság rendkívüli rítus gyakorlását, a püspök ezt válaszolta:

— Néhány helyen biztosítanak erre lehetőséget. Ezt azonban körültekintően kell megoldani. Figyelembe kell venni az igénylők számát, a papok lehetőségeit: az atyák ismerjék a rítust, más feladatukat ne akadályozza, ne zavarja meg a templom rendes liturgikus rendjét. Erre persze már születtek jó megoldások, például a pesti belvárosi főplébánia-templomban.

2009-12-08T13:53:00.023+01:00

A „KONCERTMISÉKRŐL” — UTOLJÁRA

Néhány nappal ezelőtti bejegyzésemhez fűzött megjegyzésében egyik olvasónk tiltakozását fejezte ki az egyházi műzenével celebrált, szerencsétlenül „koncertliturgiának” nevezett szentmisék, különösen pedig azok zenei szempontból való meghirdetése ellen. A tiltakozás szóhasználata és érvelése arra a polémiára épült, amelyet a http://www.katolikus-honlap.hu/ szerkesztője és egyes olvasói folytattak a Haydn-misék ellen (ld. a nevezett honlap „Magyarország/Tájékoztatás a Belvárosi ú.n. tridenti miserendről” írását, valamint ugyanezen honlap „Fórum/Magyarország” rovatának 2009. október 17-i és korábbi anyagait). Annak idején többek kérésére sem kívántam reagálni az ott felhozottakra, mert úgy gondoltam, a káptalan eddigi tevékenysége és állásfoglalásai (ld. pl. itt és itt) egyértelművé tették, hogy a vádak megalapozatlanok, és mert az internetes térben folyó efféle vitákat meddőnek, ráadásul lélektanilag, erkölcsileg kártékonynak tartom. Mivel a legutóbbi eset már a saját oldalunkat sem hagyta érintetlenül, mégis elszántam magamat a válaszadásra. Nem titkolom, hogy kelletlenül, és azt sem, hogy nagy keserűséggel, mert az álnév alatt meghúzódó olvasót személyesen ismerem. Sajnálom, hogy egy nyilvános felületen megengedhetetlen modorban „üzent” olyanoknak, akikkel személyes kapcsolatban állt és állhatna. És szomorúnak tartom azt is, hogy az igazságtalan kritikát ezúttal olyan személy fogalmazta meg, akinek — mivel Budapesttől távol, sőt a határon túl lakik — semmiféle közvetlen tapasztalata nincs a kifogásolt szertartásokról. Nem kívánom személyében támadni, mindenki tévedhet olykor (nagy átok, hogy a világhálón ez maradandónak bizonyul és közszemlére tétetik), de legyen az eset mindenkinek intő példa a virtuális információcsere és kapcsolattartás személyiségtorzító hatásáról!

Az alábbiakat nem elsősorban az elkerülhetetlen, de önmagukban jelentéktelen kritikák miatt írom, hanem egyrészt azért, mert a káptalani blog olvasóinak nagy többsége nem budapesti. Ők valószínűleg csak közvetetten vagy töredékesen alkothatnak fogalmat arról a liturgikus gyakorlatról, amelyet képviselünk, így könnyen elbizonytalanodnak az interneten közzétett véleményeket olvasva. Másrészt azért, mert a káptalan bemutatására és a legfontosabb információk továbbadására csak technikai okokból használjuk a blogos formát. Valójában hivatalos honlapnak szánjuk ezt az oldalt, így általában mi, szerkesztők is kerüljük a személyes megnyilvánulásokat. Az itt közzétett szövegekért a káptalan teljes tagsága felelősséget vállal (nevük ezért is olvasható a jobb oldali sávban), de a megjegyzéseket író olvasók is jobb, ha tudatában vannak, hogy akár akarják, akár nem, minden szavukkal a rólunk és tágabb „közönségünkről” kialakult képet módosítják. Így súlyos esetekben nem hagyhatjuk hozzászólásaikat válasz nélkül.

Mindezek után a tárgyra térek. A káptalannak van egyházzenei ideálja. Ehhez az első nyilvános miséink óta következetesen ragaszkodunk. Középpontja a gregorián ének, amelynek előnyben részesítjük középkori, esztergomi dallamváltozatait (miséinken egy Pozsonyban őrzött, kiemelkedően fontos XIV. századi forrás variánsait énekeljük — a rítusváltozatok jelentőségéről ld. ezt a vázlatot). Elválaszthatatlanul csatlakozik hozzájuk a Graduale Hungaricum, illetve az Éneklő Egyház szerinti, típusdallamon énekelt, magyar nyelvű gregoriánum (ld. erről nemrég idézett írásomat), valamint a hagyományos magyar népénekkészlet legnemesebb rétege. Ezt a zenei világot — összhangban váci, szegedi, hódmezővásárhelyi, kecskeméti és sümegi elvbarátaink gyakorlatával — előnyben részesítjük az egyházi műzenével szemben. Nem mintha azt lebecsülnénk vagy létjogosultságát megkérdőjeleznénk, hanem mert azt kívánjuk kifejezésre juttatni: a gyülekezet tevékeny részvétele a hagyományos liturgiában is lehetséges, sőt még inkább lehetséges, mint a megreformált liturgiában, ennek a részvételnek pedig elsődleges közege, szövegi hordozója a gyülekezet éneke. X. Szent Pius pápa sokat idézett mondása szerint a liturgiát énekeljük, nem a liturgián énekelünk; a népénekes olvasott misét, a dialógusmisét és a hozzájuk hasonló, mesterséges megoldásokat, amelyek a gyülekezet prózai szövegmondását vagy kizárólag paraliturgikus énekét föltételezik, liturgikus énekét viszont kizárják, lehetőleg elkerüljük.

Ugyanakkor viszont fontosnak tartjuk, hogy időről-időre az egyházi műzene minél teljesebb hagyománya megjelenhessen szertartásainkon. Örülünk, hogy szentmiséinken megszólalhatott már késő középkori, reneszánsz, bécsi klasszikus, romantikus vagy akár kortárs zene is. X. Szent Pius Tra le sollecitudini motu propriója nem ellenük, hanem a XX. század elejének varietét és operettet idéző egyházzenéje ellen irányult. Nem egy meghatározott történeti kor, nem is a ceciliánus ízlés, hanem minden idők miséje az, amelyet bemutatunk, és amelynek újjáélesztéséért, terjedéséért fáradozunk. A káptalan azonban nem képes önerejéből megszólaltatni ezeket a kompozíciókat, így örömmel fogadja azoknak a művészeknek az együttműködésre való készségét, akik a hagyományos rítusban a játszott és énekelt művek eredeti kontextusát ismerik föl. Természetes, hogy a két szempont, vagyis a káptalan gregorián énekre és gyülekezeti részvételre épülő zenei eszménye és a különféle korokból való egyházi műzene között némi feszültség van. Ezért hoztuk teljes egyetértésben azt a döntést, hogy az egyházi műzenével végzett „koncertliturgiák” az általunk szervezett szertartásoknak egy évben legföljebb 25%-át tehetik ki. Ehhez tartjuk magunkat most és a jövőben is, ezt mutatták be a statisztikai adatok.

Egyesek azt gyanítják, hogy a koncertként is meghirdetett liturgiákkal szertartásaink látogatottságát kívánjuk növelni. Ezt a rosszhiszemű föltételezést könnyen visszautasíthatjuk. A Haydn-misék látogatottsága valóban példátlanul nagy volt, de ennek érdekében mi nem tettünk semmit. Az idézett honlapon pellengérre állított, piros színű szórólapokat és plakátokat se nem fogalmaztuk, se nem készíttettük, se nem terjesztettük (a káptalan puszta neve sem szerepelt rajtuk). A magyar zeneéletben valamelyest járatos olvasók nyilván tapasztalták, hogy a 2009-es Haydn-év minden zenei eseményét azonos formátumú lapokon hirdették. Mi eddigi történetünk során mindössze egy, közismert szórólapot készíttettünk és terjesztettünk, részünkről ez volt elérhető a Haydn-miséken is. A blogon pedig csak egyetlen alkalommal, egyszerre közöltük az egész sorozat anyagát. Ehhez képest a Choralis Constantinus 500 sorozat programját azért tesszük közzé minden alkalommal önálló bejegyzésben, mert azok tételrendje és előadóapparátusa csak röviddel a szertartások előtt válik véglegessé. Hirdetéseink ellenére a sorozat alkalmait nem látogatják többen, mint vasár- és ünnepnapi szentmiséinket általában, holott a klasszikus vokálpolifóniát, így Isaac és Senfl művészetét az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai a gregorián mellett minden más stílushoz képest előnyben részesítik. (Az elmúlt vasárnapi mise ezen a kategórián belül is igen mértéktartó volt: csak az introitus, az Alleluja, a kommúnió és a záró motetta volt polifon, minden egyéb tétel gregorián dallamon hangzott el…)

Azt hiszem, egyébként is kissé szerencsétlen ötlet azt gondolni, hogy közösségünk célja a magamutogatás vagy a templomok minden áron való megtöltése lenne. Egy olyan közösségé, amely megalakulása óta üres templomokban imádkozik 2—3 órás zsolozsmákat, és bár tevékenysége fokozatosan kiterjedt, tagsági föltétele ma is az ezeken való rendszeres részvétel. Ami pedig az egyházzenész réteget (kasztot?) illeti, ők valóban a káptalan alapítói voltak. A Magyar Egyházzenei Társaság és a budapesti Zeneakadémia Egyházzene Tanszéke igen sokat tett és tesz a hagyományos liturgia hazai újjáéledéséért, de mára a káptalan tagságának csak egy részét alkotják azok, akik ezekben az intézményekben működtek, nevelkedtek. Ám lássuk, mit is tettek ők valójában! Névtelenül biztosították a zsolozsmák és a misék zenei szolgálatát, összeállították, átírták, sokszorosították az ehhez szükséges anyagokat, képezték magukat, gyakoroltak. Szakképzett egyházzenészként mindenfajta anyagi ellenszolgáltatás nélkül látták el a kántor, a szkólaénekes és az orgonista szolgálatát úgy, hogy minden nyilvános szertartásunk énekelt vagy ünnepélyes formában mehetett végbe kezdettől fogva, még a nyári szünidők teljes időtartamában is. Így tesznek mindmáig. Munkájukra egyszer sem hívtuk föl a figyelmet. Amikor viszont nem közénk tartozó művészek (rendszerint nem egyházzenészek!) járulnak hozzá munkájukkal szertartásainkhoz, azt legalább azzal megköszönjük nekik, hogy szűkös lehetőségeinkhez képest bemutatjuk az együttest, a szólistákat és az elhangzó műveket. Talán nemes cselekedet, ha ők is anonimitásban maradnak, de erről nem a mi feladatunk dönteni.

Mindazonáltal nem szégyelljük, ha a hagyományos római liturgia közbeszéd tárgyává válik. Egyelőre úgy tapasztaljuk, hogy a magyar egyházi élet rendes információs csatornái nem juttatják el minden katolikushoz a hírt: a Szentatya és közvetlen környezete nemcsak engedélyezi, de támogatja is az ősi liturgikus formák használatát. Nyilvánvaló, hogy vannak, akiknek lételeme a felháborodás és a jelenkor fölötti — gyakran jogos — búsongás. Akik mintha a szent maradéknak éreznék magukat, és akiknek attitűdjéhez (a Summorum pontificum motu proprio kísérőlevelében írtaknak megfelelően) helytelen módon túlzások és olykor szociológiai szempontok tapadnak. Mi viszont elkötelezetten nem egy szűk, bezárkózó, megkeseredetten elitista képződmény vagy ezoterikus kisközösség akarunk lenni, hanem arra törekszünk — bármilyen távolinak is tűnjék —, hogy a magyar egyház egészének tulajdonává tegyük az elrejtett kincset, amelyet Isten kegyelméből megtaláltunk. Ennek érdekében a puszta információk terjedése elengedhetetlen, és minden elfogadható eszközt föl is használunk hozzá. Kifogásolható ugyan, de templomaink már régóta nyitva állnak a megkereszteletlenek és a nyilvános vezeklők előtt is — más alapon pedig nem utasíthatunk el senkit, ha részt kíván venni a liturgián.

Végül engedtessék meg egy teljesen személyes megjegyzés. Világi munkámnál fogva nemcsak lehetőségem, de kötelességem is, hogy nap mint nap nagy nyilvánosság előtt beszéljek. Publikációs lehetőségekben sem szenvedek hiányt, legyen szó akár szaktudományos írásokról, akár ismeretterjesztő, népszerűsítő munkákról, amilyeneket igyekszem rendszeresen közreadni a legégetőbb liturgikai kérdésekről. Majdnem hasonló helyzetben van a blog másik szerkesztője, Rihmer Zoltán is. Ilyen körülmények között a káptalani honlap szerkesztése nem kielégítetlen önkifejezési törekvéseinket szolgálja. A részünkről ez áldozat, időnk és munkánk fölajánlása az Anyaszentegyház liturgikus megújulásáért és a magyar katolikusokért. Köszönetet nem várunk, de jóindulatot igen. Mint a föntiekből látható, néhány, hirtelen fölindulásból odavetett megjegyzés higgadt és körültekintő megválaszolása nem szorítkozhat néhány szóra. Nekem, nekünk azonban erre már tényleg nincs időnk és energiánk. Ez a blog elsősorban tájékoztatni kíván, nem feladata, hogy kommunikációs felületet biztosítson. Ezért úgy döntöttem, hogy a bejegyzésekhez eddig írt megjegyzéseket egy héten belül elrejtem, a jövőre nézve pedig megszüntetem a megjegyzések írására vonatkozó lehetőséget is. Ez kétségtelenül jár némi veszteséggel — hogy hogyan ellensúlyozhatjuk, azt egy következő bejegyzésben vetem majd föl.

Földváry Miklós István

2009-12-01T23:16:00.041+01:00

EMELJÉTEK FÖL FEJEITEKET...

Miközben az Úr szavai csengenek a fülünkben, amelyeket a vasárnapi evangéliumban hallottunk (Lk 21, 28: His autem fieri incipientibus, respicite, et levate capita vestra: quoniam appropinquat redemptio vestra — „Midőn pedig ezek elkezdődnek, tekintsetek föl, és emeljétek föl fejeiteket, mert közelget a ti váltságtok”), Szentséges Atyánk, XVI. Benedek pápa sem szűnik meg újabb és újabb jelekkel erősíteni testvérei és a hívek lelkét. Íme, a legújabb sorozat, ádventi biztatásul:

1. A november 18-i általános kihallgatáson a pápa a középkori székesegyházak esztétikájának teológiai üzenetét fejtegette. A beszédről l. a Magyar Kurír összefoglalóját és a Vatikáni Figyelő elemzését. A Szentatya természetesen ezúttal is hangsúlyozta, mennyire egymáshoz tartozik a szépség és a liturgia, hiszen a via pulchritudinis kiváltságos módja az Istenhez való eljutásnak (s éppen ezért áll távol azoktól, akik „profán betolakodók a szakrális nyelv irodalmi felségterületén”).

2. November 21-én XVI. Benedek a Sixtus-kápolnában, Michelangelo freskói alatt talákozott a kortárs művészet képviselőivel, akiknek névsorát a Kultúra Pápai Tanácsa válogatta össze. Beszédében a hiteles szépség ideálját állította a megjelentek elé, amely lényegénél fogva nyitott a misztériumra, a természetfelettire. [FRISSÍTÉS: L. erről a Vatikáni Figyelő december 8-i bejegyzését.] Bár a találkozót nagy várakozások előzték meg mindkét oldalról, számos világhírű katolikus művész a távolmaradásával tüntetett. Többen közülük aláírták azt a Szentatyához intézett felhívást, amely a hiteles szakrális művészethez való visszatérést sürgeti az Egyházban (ezt szolgálta többek között a Rómában párhuzamosan zajló egyházzenei fesztivál). A háttérhez l. a firenzei Pietro De Marco professzor kommentárját, amely élesen világít rá a problémára: miközben a II. Vatikáni Zsinat és nyomában VI. Pál egyre csak azt hangsúlyozta, hogy az Egyháznak szüksége van a művészekre, valahogy elsikkadt, hogy a művészeknek is szükségük van az Egyházra mint a hit közvetítőjére az Istennel való kapcsolatban. Úgy tűnik, a pápai beszéd e téren is szerencsés ellenpontja a negyvenöt évvel korábbi üzenetnek.

3. November 28-án a pápa ádvent I. vasárnapjának első vesperását ünnepelte a Szent Péter-bazilikában (l. az NLM képes beszámolóját, ill. a teljes videót). A szertartás során először láthattuk a Szentatya kezében azt az új ferulát, amelyet a jövőben állandóan használni fog. A fejlődés ismét szimbolikus: a VI. Páltól örökölt kortársművészeti alkotást a pápa előbb egy korábbira cserélte le, amelyet még IX. Pius kapott ajándékba, most pedig egy teljesen újonnan készült, ám a szakrális művészet hagyományos kánonjához is igazodó ferulát vesz használatba. (A vesperás alkalmával mondott homíliájában a Szentatya a várakozás tartalmáról elmélkedett: érdemes összevetni, hogyan emésztette meg ezt a Vatikáni Rádió magyar szerkesztője és az amerikai Father Z.)

4. És végül a mai nap: december 1-jén XVI. Benedek szentmisét celebrált a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjai számára, akik ezekben a napokban tartják szokásos évi ülésüket. A szentmise helye a nemrég felújított Szent Pál-kápolna volt, amelynek főoltárán a pápa kelet felé (ad orientem) fordulva mutatta be a legszentebb áldozatot a római rítus rendes formájában (l. az NLM képes beszámolóját). Mivel az oltárt úgy állították helyre, hogy mindkét irányból lehessen rajta misézni, a pápai gesztus ismét szimbolikus jelentőségű, és teljesen összhangban van azzal, amit Ratzinger bíboros írt Uwe Michael Lang Az Úr felé fordulva című könyvének előszavában. Mindezt azért kell hangsúlyozni, mert tavaly év elején nagy port vert föl és egészen a Vatikánig eljutott egy magyar megyéspüspök értetlenkedő nyilatkozata, amely sokáig az interneten is megtekinthető volt a http://www.mtv.hu/videotar/?id=16309 címen (a vonatkozó rész átirata: „egy olyan kedves, egy olyan idős embernek a kedves kis vicce -- haha --, hogy megvicceli a világot, hogy hát ő most fölvesz egy ilyen régebbi miseruhát, vagy, vagy most, azt hiszem, hogy a legutóbb, nem is tudom, hogy hol volt, hogy háttal misézett, na, valahol Rómában…”).

5. Őszentsége a mai liturgián annak jelentőségéhez méltó homíliát is mondott. Sajnos ennek szövegét a Szentszék nem tette közzé, Marco Tosatti olasz újságíró azonban igen részletesen ismerteti San Pietro e dintorni nevű blogján. A beszámoló főcíme: „Teológusok vagy írástudók? — kérdezi a pápa”, az alcíme: „Meghívás lelkiismeret-vizsgálatra, hogy megkérdezzük magunktól: mi a teológia, mik vagyunk mi, teológusok, hogyan lehet jól művelni a teológiát.” A Szentatya szerint az a valódi teológus, akit szívében, létében érint meg a misztérium, s ezért képes azt hirdetni. Az ellenpélda a nagy specialista, a bibliai írástudó, aki pontosan tudja, hol születik meg a Messiás, ennek az akadémikus ismeretnek azonban semmi hatása nincs az életére. Mindez a mi korunkról is elmondható: az elmúlt kétszáz évben számos nagy teológus volt képes behatolni a Szentírás titkaiba, mégsem tudták benne meglátni a misztériumot — azt, amely megmutatkozott az olyan kicsinyeknek, mint Bernadette Soubirous, Lisieux-i Teréz, Bakhita nővér vagy Teréz anya. A pápa az ő alázatukat, az ő sajátos racionalitásukat nevezte a teológus igazi hivatásának. [FRISSÍTÉS: December 2-án a teljes szöveg felkerült a vatikáni honlapra, hazai ismertetése a Magyar Kurírban olvasható.]

* * *

A fentieket összefoglalva el kell ismernünk, hogy még mindig túl sok püspök és teológus van, aki alaposan félreérti XVI. Benedeknek a liturgia szépségéről és a kicsinyek alázatáról szóló tanítását. Ezek alapján ugyanis leginkább ilyennek szeretnék elképzelni a pápát:

Velük szemben minket inkább az bátorítson, hogy Krisztus helytartója akkor a legszebb és a legkisebb, amikor teljesen az Urat ölti magára:

Ezzel az örömmel kívánunk áldott ádventi várakozást mindenkinek.

R.Z.

2009-10-27T23:14:00.080+01:00

A BENEDEK-FÉLE REFORM RENDÜLETLENÜL FOLYTATÓDIK

A Püspöki Szinódus Afrikával foglalkozó II. külön ülésszakának idejére váratlanul megsűrűsödtek azok az események, amelyek Őszentsége XVI. Benedek pápa általános reformprogramjához kapcsolódnak. Számos vezető egyházi személyiség, aki a szinódus miatt utazott Rómába, közelről érezhette, hogy a Szentatya lépésről lépésre mennyire eltökélten valósítja meg alapvető célkitűzéseit: a katolikus identitás megerősítését és az Egyház egységének előmozdítását. Az előbbi legfontosabb eszköze a liturgia hagyományos szakrális dimenziójának helyreállítása (jól mutatta ezt a szinódus alatt tartott három pápai mise, amelyekben gondosan megválogatott afrikai elemek is helyet kaptak), az utóbbi pedig ugyancsak a hagyományok iránt elkötelezett katolikus és nem katolikus keresztények irányában mutatkozik gyümölcsözőnek. Az alábbiakban e két szempontból tekintjük át, mi történt Rómában — és ezzel összefüggésben a világegyházban — az elmúlt két hét alatt.

I. LITURGIA

1. 2009 szeptember 14-én volt a Summorum Pontificum motu proprio hatályba lépésének második évfordulója. Az eltelt idő alatt sokan — püspökök, papok és világiak — nyilatkoztak arról, mennyire nem érinti az ő országukat, városukat stb. ez a rendelkezés, hiszen a hívek nem ismerik, nem igénylik a régi liturgiát (hasonló véleményt fogalmazott meg 2007 őszén a magyar püspöki kar). Ezek a nyilatkozatok nyilván csak személyes benyomásokon alapulhattak, hiszen az érintetteket a nyilatkozók egyike sem kérdezte meg. Ahol viszont ez megtörtént, megdöbbentő eredmények születtek.

a) A legutóbbi ilyen felmérésre Olaszországban került sor 2009 szeptember 24-e és 27-e között a hagyományos liturgia iránt elkötelezett olasz hívek egyik internetes fóruma, a Messainlatino.it megbízásából. A Gallup csoporthoz tartozó Doxa közvélemény-kutató cég 1001 fős reprezentatív mintában 15 évnél idősebb alanyokat kérdezett meg telefonon a CATI módszerrel (Computer Assisted Telephone Interview). A feltett kérdések a következők voltak:
(1) Katolikusnak tartja-e magát? (2) Milyen gyakran jár misére?
(3) Hallott-e róla, hogy 2007 júliusában XVI. Benedek pápa úgy rendelkezett, hogy a mise végezhető egyrészt a rendes formában, vagyis VI. Pál misekönyvével (olaszul, a nép felé fordulva és állva áldozva), másrészt a rendkívüli formában, vagyis XXIII. János misekönyvével (latinul és gregorián énekkel, az oltár felé fordulva és térdelve áldozva)? (4) Normálisnak tartja-e, ha az Ön plébániáján a mise mindkét formáját bemutatják? (5) Ha a misét az Ön plébániáján is végeznék a rendkívüli formában (anélkül, hogy ez helyettesítené a rendes formát), részt venne-e rajta, és ha igen, milyen gyakran?

A válaszok terület, életkor és nem szerinti bontásban részletesen itt , röviden összefoglalva és kommentálva itt olvashatók. Ezekből kiderül, hogy a pápai rendelkezésről az összes katolikus 58%-a, a havi rendszerességgel misére járóknak pedig 36%-a egyáltalán nem hallott. A két forma együttélését egy plébánián 71% tartotta normálisnak mind az összes katolikus, mind a gyakorló hívek között. A gyakorló katolikusok 63%-a állította, hogy legalább havonta egyszer szívesen venne részt régi rítusú szentmisén (az összes katolikus között ez az arány 33% volt). A legmegdöbbentőbb adat szerint azonban e 63% kétharmada, vagyis az olasz gyakorló katolikusok 40%-a heti rendszerességgel választaná a rendkívüli formát.

Noha a felmérés élénk sajtóvisszhangot váltott ki (összegyűjtve l. a Paix Liturgique honlapján [ill. itt, amikor az e honlapra mutató linkek a francia szerver hibája miatt nem nyílnak meg]) s az olasz püspöki konferencia napilapja, az Avvenire külön cikkben is foglalkozott vele, a hír Magyarországra már nem jutott el. Nyilván messze nem olyan releváns, mint pl. az, hogy „együttműködés indul a Pápai Szent Kereszt Egyetem és a Tajvani Nemzeti Egyetem között”.

b) Szintén nem hallhattunk róla, hogy hasonló felmérés történt Franciaországban egy évvel korábban, 2008 szeptember 24-én és 25-én. A megbízó ezúttal a Paix Liturgique volt, a kutatást pedig a CSA közvélemény-kutató cég végezte. Az eredmény összefoglalva a következő (részletes bontásban és kommentárokkal l. itt, itt és itt). A megkérdezett francia katolikusoknak csak 42%-a, a gyakorló hívőknek pedig mindössze 18%-a nem hallott a pápai motu proprióról, ami jóval kisebb szám, mint Olaszországban, ráadásul a hatályba lépéstől számítva feleannyi idő alatt. A római rítus két formájának együttélését egyazon plébánián 62, ill. 61% tartotta normálisnak. A régi rítusú misék tartását saját plébániáján a válaszadók 12 (összes), ill. 16%-a (gyakorlók) nagyon, 31, ill. 26%-a pedig inkább támogatná (a többiek elleneznék vagy nincs véleményük). Végül a megkérdezett katolikusok 3%-a, a gyakorlóknak pedig 19%-a felelte azt, hogy ha lenne rá lehetősége, hetente venne részt régi rítusú szentmisén, a havi misehallgatást pedig további 4, ill. 15% vállalta.

Ezek a számok alaposan rácáfolnak a hívek állítólagos érdektelenségére, hiszen a gyakorló katolikusok 40 + 23 = 63%-a Olaszországban és 19 + 15 = 34%-a Franciaországban milliós nagyságrendű embertömeget jelent, amely legalább havonta egyszer igényelné a hagyományos rítusú szentmisét. Azoknak, akik esetleg kétkedve fogadnák a fenti adatokat, az ismert vallásszociológus, Massimo Introvigne írását ajánljuk figyelmébe, amelyben tudományos szempontból értékeli és számos további következtetéssel egészíti ki a francia és az olasz kollégák eredményeit.

c) Végül érdemes megemlíteni, hogy az Egyesült Államokban idén augusztus végén számoltak be nyilvánosan arról a felmérésről, amelyet a Center for Applied Research in the Apostolate (Georgetown University, Washington, DC) 2008 februárjában végzett 1007 katolikus felnőtt alanyon (az adatgyűjtés módja itt is véletlenszerű telefonos interjú volt). Az eredeti közlemény itt olvasható, a Paix Liturgique kommentárja pedig itt. Amerikában a megkérdezettek 25%-a támogatta és csak 12%-a ellenezte a hagyományos liturgia visszatérését, miközben igen magas, 63% volt a vélemény nélküliek aránya (a hetente misére járók között ez a megoszlás 33, 20 és 47% volt). Azoknak, akik nem ellenezték a régi rítusú misét (a teljes minta 87%-a), 29%-a válaszolta, hogy szívesen venne rajta részt, ha elérhető lenne; ugyanez az arány a heti, ill. havi miselátogatók között 45, ill. 42% volt (a teljes minta 80, ill. 87%-ából).

Ha felszorozzuk ezeket a számokat az összes USA-beli katolikus felnőttre, megkapjuk, hogy 0,29 × 87%-uk, vagyis a kb. 68 millió világi hívő 25,23%-a, azaz kb. 17 millió férfi és nő szívesen ünnepelné a szentmisét a római rítus rendkívüli formájában (ugyanez az érték a hetente misére járók között 0,45 × 80% = 36%, a havi miselátogatók között pedig 0,42 × 87% = 36,54%, ami a templomokat országszerte megtöltő hívek egyharmadát jelenti). 17 millió… 17 millió… Ez majdnem annyi, mint Magyarország és Ausztria teljes lakossága csecsemőtől az öregasszonyig, hívők és nem hívők együttvéve!

2. Az olasz közvélemény-kutatás eredményét a szervezők október 17-én tették közzé. Néhány nappal később, október 21-én a Zenit hírügynökség interjút készített P. Mauro Gagliardival, a római Regina Apostolorum Pápai Főiskola teológia-professzorával, aki egyben a Pápai Liturgikus Ünneplések Hivatalának is konzultora. Az apropót
P. Gagliardi új könyve (Liturgia fonte di vita. Prospettive teologiche, Fede & Cultura, Verona 2009) szolgáltatta, a riporter azonban a motu proprio végrehajtására és a felmérés eredményére is rákérdezett. A püspökök gyakori önigazolásának ingatag volta a megfontolt, diplomatikus válaszból is kiérződik: „Számomra azonban úgy tűnik, hogy a régebbi rítus támogatói részéről az elmúlt két évben kevésbé gyakran találkozhattunk túlzásokkal, mint ahány nyilatkozat vagy cselekedet irányult az e rítus ünneplésétől való eltántorításra.” Magyarán szólva: a pápai motu proprióval elsősorban nem annak kedvezményezettjei élnek vissza…

3. A Messainlatino.it közvélemény-kutatása többek között azért készült szeptember végén, hogy az eredményeket megfelelő keretek között hozhassák nyilvánosságra. Rómában ugyanis éppen október 16-a és 18-a között zajlott a II. Summorum Pontificum konferencia, amelyet egy laikus és egy klerikus társulás: a Giovani e Tradizione és az Amicizia Sacerdotale «Summorum Pontificum» közösen szervezett. A tudományos programnak (olaszul l. itt, angolul pedig itt) a római főegyházmegye kisszemináriuma, a Vatikán északnyugati sarkánál álló Casa Bonus Pastor adott helyet. A rendezvényen előadást tartott többek között Athanasius Schneider karagandai segédpüspök, a Dominus est című könyv szerzője, továbbá Mons. Guido Pozzo, az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság új titkára, Dom Michael John Zielinski OSBOliv apát, az Egyházi Kulturális Javak és a Szent Régészet Pápai Bizottságainak alelnöke, valamint Mons. Valentino Miserachs Grau, a Szent Zene Pápai Intézetének elnöke. Az ülésekről számos fénykép látható John P. Sonnen blogján (hét részletben: 1, 2, 3, 4, 5, 6 és 7). Ami a liturgikus programot illeti, 16-án este szentségimádás volt, 17-én reggel Schneider püspök mondott misét (képek négy részletben: 1, 2, 3 és 4), este pedig Mons. Camille Perl, az „Ecclesia Dei” bizottság korábbi titkára vezette a Te Deumot.

A konferencia fénypontja az október 18-án vasárnap délelőtt bemutatott főpapi missa sollemnis volt, amelyet Raymond L. Burke érsek, az Apostoli Szignatúra prefektusa (s e minőségében Erdő Péter bíboros felettese) pontifikált a Szent Péter Pápai Bazilikában. Ez az esemény történelmi jelentőségű, mivel a Vatikánban 40 éve nem került sor ilyen ünnepélyességű szertartásra (magánmisék persze a bazilika különféle oltárainál mindig is voltak, 2007 óta pedig szinte mindennaposak). A szentmise nem a baldachin alatti főoltárnál és nem is az ún. katedra-oltárnál zajlott, hanem a bazilika szentségi oldalkápolnájában, amely végül kicsinek is bizonyult az összes résztvevő befogadására, ráadásul az utolsó pillanatban még az időpontját is megváltoztatták (részletes élménybeszámolót ad és a prédikációból is hosszan idéz az Inside the Vatican magazin szerkesztője, Robert Moynihan). A szertartást, amelyen a Szeplőtelen Szűzről nevezett ferences testvérek és nővérek énekeltek, a konferencián részt vevő egyházi méltóságokon kívül jelenlétével tisztelte meg Mons. Juan Miguel Ferrer Grenesche, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció altitkára. A liturgiáról számos fénykép és néhány videó is készült (l. a Rinascimentosacro.com és a Messainlatino.it blogokat). A szentmise után a résztvevők a Szent Péter térre vonultak, ahol a déli Angelus-imádság alkalmával a Szentatya őket is köszöntötte (képek itt és itt).

A konferenciához kapcsolódik két további érdekes esemény: az egyik egy interjú, amelyben Mons. Guido Pozzo tesz igen reménykeltő kijelentéseket a motu proprio végrehajtásáról (szövege olaszul itt, angolul itt olvasható), a másik pedig egy bejelentés, amely szerint a nemzetközi Mária-rádiók hálózatának anyaintézménye, az olasz Radio Maria ádvent I. vasárnapján 10.30-kor — első alkalommal — régi rítusú szentmisét fog sugározni.

4. Bár ezen a konferencián nem vett részt, 2009 november 1-jén a SS. Trinità dei Pellegrini templomban (az FSSP gondjaira bízott személyi plébánián), majd 2010 január 7-én a Lateráni Pápai Főbazilikában ünnepélyes főpapi szentmisét pontifikál a római rítus rendkívüli formájában Antonio Cañizares Llovera bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusa (s e minőségében Erdő Péter bíboros felettese). Az utóbbi szentmise egy nagyszabású, a papság évéhez kapcsolódó nemzetközi konferencia keretei közé illeszkedik, amelynek szintén a Casa Bonus Pastor ad otthont és amelyen számos liturgikus témájú előadás is elhangzik. Cañizares bíboros egyébként nem először mutat be régi rítusú szentmisét a lateráni bazilikában: az általa celebrált 2009 április 21-i szertartás teljes videófelvétele megtekinthető a Gloria.tv-n.

5. Végül meg kell még emlékezni egy másik konferenciáról is:
október 24-én volt Bonnban egy nemrég alakult német ifjúsági szervezet, a Generation Benedikt 11. műhelytalálkozója (workshop). Az egyik résztvevő alapos beszámolót írt a rendezvényről, amelyet mindenkinek nagyon ajánlunk és amelyből itt csak egy elemet szeretnénk kiragadni. A hagyományos római liturgiáról folytatott beszélgetésben értelemszerűen fölmerült, miért akadályozzák
annyira a német püspökök a Summorum Pontificum motu proprio végrehajtását. Ennek okát Klaus Dick nyugalmazott kölni segédpüspök, a találkozó egyik előadója így fogalmazta meg:
„A legtöbb püspök attól fél, hogy meg kell változtatnia a teológiáját.” A rendezvényről képek is készültek (l. itt és itt).

II. ÖKUMENIZMUS

1. Az elmúlt hét legfontosabb eseménye, amely a hírekben a szinódus munkáját is háttérbe szorította, az a keddi sajtótájékoztató volt, amelyen William Levada bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa tájékoztató jegyzékben hozta nyilvánosságra, hogy XVI. Benedek pápa egy nemsokára kiadandó apostoli rendelkezésében pontos jogi kereteket kíván biztosítani az anglikán hagyományból a Katolikus Egyházba csoportosan megtérő püspökök, papok és hívek számára. Ezalatt Londonban a katolikus westminsteri és az anglikán canterburyi érsek közös nyilatkozatban üdvözölte a pápai gesztust. A vatikáni sajtótájékoztatóról — mint mindig — érdekes háttérinformációkat közöl a szemfüles Robert Moynihan. A dokumentumok tartalmát itthon a Magyar Kurír ismertette (itt és itt), a Vatikáni Rádió magyar szerkesztősége pedig megkérdezte az ügyről Erdő Péter bíborost is.

Az anglikán kérdésnek két oldala van: egyrészt a jogi megoldás, amely érdekes mintát kínál az egész Egyház belső szerveződése szempontjából, különös tekintettel a liturgikus és egyéb hagyományok csoportos megőrzésére; másrészt az a történeti-teológiai környezet, amely az anglikánok csoportos egyesülési szándékát motiválja.

A jogi újdonság abban áll, hogy az áttérő anglikánok nem a helyi katolikus részegyházakba fognak betagolódni, hanem ún. személyi ordinariátusokat alkotnak. Ez egy teljesen új kánonjogi konstrukció, amelynek lehetőségét már a II. Vatikáni Zsinat előrevetítette (vö. Presbyterorum ordinis határozat, 1965 december 7., 10. p.: „különleges egyházmegyék vagy személyi prelatúrák és más hasonló intézmények”). Újdonsága abban áll, hogy nemcsak a papságra terjedne ki, mint a személyi prelatúra (ennek egyetlen példája jelenleg az Opus Dei), hanem kizárólagos jelleggel magában foglalná a világi híveket is; a határa viszont nem földrajzilag lenne megvonva, mint a területi apostoli adminisztratúrának (ilyen pl. a Vianneyi Szt. János nevét viselő, amely Brazíliában a camposi egyházmegye területén élő tradicionalista híveket tömöríti); a személyi apostoli adminisztratúrától pedig abban különböznék, hogy vezetője „pusztán” ordinárius lenne, ami nem jelent szükségszerűen püspököt (a CIC 134. k. 1. §-a szerint „a jogban az ordinárius név jelöli a római pápát, a megyéspüspököket és azokat, akik — még ha csak ideiglenesen is — valamely részegyház vagy a 358. kán. szerint azzal egyenrangú közösség élén állnak […]”). További fontos szempont, hogy ebből a kánoni struktúrából a Szentszék több különbözőt fog létrehozni, amint az a többes számú szóhasználatból világosan kiderül (érdekes módon nem vesz tudomást erről a tényről a híres kánonjogász, Edward Peters elemzése). Bár az apostoli rendelkezés még nem jelent meg, valószínű, hogy egy-egy püspöki konferencia területén annyi ilyen egység jön majd létre, ahány önálló csoport áttérésére ott számítani lehet. Ezek ordináriusai azután nyilván tagjai lesznek az adott püspöki konferenciáknak is.

Az anglikánok közeledése a Katolikus Egyházhoz nem új jelenség (l. erről Kránitz Mihály interjúját és a Vatikáni Figyelő elemzését), a XX. század eleje óta azonban különösen aktuális, hiszen a Katolikus Egyház ekkorra tette világossá, hogy az Anglikán Közösséget érvényes papság és szentségek hiányában nem tekintheti testvéregyháznak. A Church of England és társszervezetei egyébként sohasem voltak igazán egységes képződmények: az újkor folyamán számos protestáns közösség vált ki belőlük, és ma is több irányzatra oszlanak, amelyek igen széles spektrumot képviselnek egyrészt a hittani kérdésekben (a pápai primátus elfogadásától az erkölcsi relativizmuson [abortusz, eutanázia, homoszexualitás] át egészen a közös keresztény hagyományok [férfi papság], sőt az alapvető hittételek [pl. Krisztus istensége] elutasításáig), másrészt a liturgia terén (az anglo-katolikus High Churchtől a reform-anglikanizmuson át egészen a protestáns jellegű Low Churchig), ráadásul az egyes csoportok e két skálán eltérő helyet is elfoglalhatnak. A döntő lökést egész egyházmegyék elszigetelődésére, ill. elszakadására végül az adta meg, hogy az elmúlt évtizedekben felborult az irányzatok közötti törékeny egyensúly, és a liberális szárny — a szavazati többség parlamentáris eszközével — egyre gyorsabban és erőszakosabban kényszeríti rá saját felfogását a közösség többi tagjára. Tragikus őszinteséggel vonja le a következtetést a Forward in Faith mozgalom vezetője, John Broadhurst fulhami püspök: „Az anglikán kísérletnek vége.” (A csoportos áttérés egyes problémáit katolikus szempontból részletesen tárgyalja P. Seán Finnegan, a régi római rítus és a Sarum [középkori angol] rítusváltozat alapos ismerője itt és itt.)

Mit üzen mindez a hagyományok iránt elkötelezett katolikusoknak? Elsősorban azt, hogy XVI. Benedek pápa szerint elképzelhető, hogy a saját hagyományaikhoz ragaszkodó anglikán csoportok önálló szervezeti keretet kapjanak a Katolikus Egyházon belül és így megőrizzék sajátos liturgikus gyakorlatukat. És ha mindezt az Egyházon kívülről érkezők megtehetik, vajon miért ne tehetnék meg azok is, akik belül vannak? Ez a fő oka annak, hogy az egyházi hatalom birtokosai, a püspöki oligarchiák miért ellenezték eddig mindenütt (nemcsak Angliában, hanem német és francia területen is) a szakadár közösségek csoportos befogadását. Cormac Murphy-O’Connor bíboros, volt westminsteri érsek megpróbálta megakadályozni az anglikánokra vonatkozó apostoli rendelkezés kiadását, de végül csak késleltetni tudta: fél évvel azután, hogy nyugdíjba vonult, hivatali utódja maga jelentette be a hírt. Ez pedig nagyon emlékeztet arra, ami Domenico Sorrentino érsekkel, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció egykori titkárával történt. Ő 2005 szeptember-októberében részletes jelentést készített a pápának, amelyben határozottan ellenezte a régi rítus felszabadítását, mivel az szerinte jogilag el lett törölve. A Szentatya két hónapon belül Assisi püspökévé nevezte ki, utódjának pedig Albert Malcolm Ranjith érseket tette meg, majd másfél év múlva kibocsátotta a Summorum Pontificum motu propriót, amelynek rendelkező része éppen azzal kezdődik, hogy a régi rítus soha nem lett eltörölve (a 2005-ös kúriai machinációkról l. még ezt az összefoglalást).

2. Levada bíboros október 20-i sajtótájékoztatóján senki nem volt jelen a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsa részéről. A tanács elnöke, Walter Kasper bíboros munkatársaival együtt éppen Ciprus szigetén tartózkodott, ahol az ortodox egyházak képviselőivel folytattak ökumenikus párbeszédet. A vegyes bizottságban egészen a közelmúltig az összes ortodox patriarkátus képviseltette magát, 2009 július 8-án azonban a bolgár egyház szinódusa úgy döntött, hogy ezen az úton nincs értelme tovább haladni, s inkább visszavonul a párbeszédtől.

Rendkívül érdekes, hogy október 21-én Tyihon tiberiopoliszi püspök, ugyanezen bolgár egyház nyugat-európai híveinek főpásztora a szerdai általános kihallgatás alkalmával azt mondta a pápának, hogy fontos ugyan a Cipruson folyó teológiai dialógus, de érdemes volna inkább arra törekedni, hogy a katolikus és az ortodox egyházak mielőbb együtt ünnepelhessék a liturgiát (l. erről a Magyar Kurírt). A találkozásról videófelvétel is készült, amelyen az ortodox püspök — katolikus kollégáit megszégyenítő módon — térdenállva csókol kezet a Szentatyának. „Egy katolikus nem válik ortodoxszá és viszont, mégis együtt kell az oltárhoz mennünk”, idézi Tyihon szavait a Zenit hírügynökség. Nos, nem éppen valami ilyesmit kínált fel az előző nap a pápa az anglikánoknak?

3. Az anglikán közösségeket, mint említettük, a Katolikus Egyház nem ismeri el testvéregyházaknak, szemben az ortodoxokkal, akiket mindig is annak tekintett és nevezett. Ezek mellett van egy harmadik csoport is, számban a legkisebb, amely viszont formálisan nem szakadt el az Anyaszentegyháztól, csupán rendezetlen (irreguláris) jogi helyzetbe bonyolódott. A Marcel Lefebvre érsek által alapított Fraternitas Sacerdotalis S. Pii X-ről (FSSPX) van szó, amelynek négy püspöke 1988 és 2009 között excommunicatio alatt állt, papsága és hívei azonban soha nem lettek kiközösítve. Ez a közösség, amelynek szervezete szinte az egész világra kiterjed, a Szentatya egységtörekvéseinek harmadik fő tárgya. Mint tudjuk, részben e szándékának is köszönhető a római rítus hagyományos formájának jogi felszabadítása, amelyet az FSSPX a kiengesztelődés első lépéseként kért a Szentszéktől. Érdekes egybeesés, hogy a kiközösítés januári visszavonása mint második lépés után éppen ezekben a napokban veszi kezdetét a harmadik szakasz: a II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezéséről való párbeszéd.

Ez a folyamat nem sokban különbözik az ökumenikus dialógus bevett formájától. Október közepén nyilvánosságra hozták a két delegáció névsorát: a tárgyalásokat az FSSPX részéről Alfonso de Galarreta püspök, a Szentszék részéről pedig Mons. Guido Pozzo, a nemrég átalakított szervezetű „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság titkára vezeti (figyelemreméltó, hogy nem Luis Ladaria SI érsek, a Hittani Kongregáció titkára és a tárgyalócsoport tagja, és nem is Levada bíboros, a kongregáció prefektusa és a bizottság elnöke). Az első találkozóra tegnap, október 26-án 9.30 és 12.30 között került sor Rómában. Az „Ecclesia Dei” bizottság hivatalos közleménye (olaszul és angolul, ill. magyarul) és Andrea Tornielli háttérinformációi (olaszul, angolul) egyaránt bizakodásra adnak okot: az ülés jó hangulatban zajlott, a továbbiak kéthavi rendszerességgel következnek, a köztes időszakokban pedig kemény munka és levélbeli egyeztetések várhatók (l. még Robert Moynihan vasárnapi és hétfői írását).

Valószínűleg az anglikán ügy hatására a múlt héten ismét fölmerült, hogy Róma a tárgyalások idejére konkrét kánonjogi struktúrát ajánlana fel az FSSPX-nek. Leginkább a személyi prelatúra került szóba (már júniusban itt, majd októberben itt), ezt a felvetést azonban Bernard Fellay püspök, az FSSPX általános elöljárója legutóbb elhárította. Ugyanez a lehetőség januárban a Traditional Anglican Communion vonatkozásában is előkerült, ma azonban már tudjuk, hogy az ő számukra a Szentszék a személyi ordinariátus intézményét irányozza elő. Jól látszik tehát, hogy az első ránézésre külön-külön futó szálak valójában mennyire összefüggenek egymással, és hogy mennyire központi szerepet játszik mindegyiknél a hagyomány és a liturgia kérdése.

Szinte biztos, hogy ezek az egyre jobban kiterjedő és felgyorsuló folyamatok többé már nem fordíthatók vissza. XVI. Benedek sokak által átmenetinek gondolt pápasága a Katolikus Egyház egyik nagy fordulópontjaként fog bevonulni a történelembe.

R.Z.

POST SCRIPTUM:

Nem volt kis munka összeállítani ezt a beszámolót, de úgy látszik, megérte:

Tridenti misét mutattak be a Szent Péter-bazilikában. Van igény a régi rítusra

Köszönjük szépen a Magyar Kurír munkatársainak, hogy ilyen gyorsan reagáltak a fenti hírekre. El kell ismerni, hogy időnként kissé kritikusan vagy ironikusan utaltunk rájuk, de rossz szándékot természetesen soha nem tételeztünk fel. Úgy gondoljuk, hogy a médiaszereplés felelősséggel jár — és ez nemcsak a közéleti szereplőkre, hanem az újságírókra is vonatkozik. Amennyiben mi is erre a területre tévedünk (mint pl. az ilyen beszámolókkal), szintén vállaljuk a jogos kritikát. (Szerencsére senki sem észrevételezte, hogy egy korábbi változatban Chichester anglikán püspökének tulajdonítottuk azt a mondatot, amely valójában a fulhami püspöktől származik. Az előbbi időközben tagadta, hogy a katolizálást fontolgatná, ezért inkább kihúztuk a szövegből.)