2009. szeptember 9.



DAMIÁNI SZENT PÉTER, A REMETE KARDINÁLIS
A HIT, A JOG ÉS AZ ERKÖLCS SZÓSZÓLÓJA EGY SÜLLYEDŐ VILÁGBAN

Manapság, amikor Rómából a Szentszék által tervezett reformokról hallunk (amelyekkel kapcsolatban nemsokára az illetékes bíboros nyilatkozata várható), itthon pedig az egyházi élet ezeket akadályozó visszásságaival szembesülünk (amelyekre leginkább egy régóta várt szentszéki dokumentum adhat választ), érdemes meghallgatni, mit mondott a mai általános kihallgatáson XVI. Benedek pápa, amikor Damiáni Szent Péter (1007—1072, 1828 óta egyháztanító) sok szempontból különösen időszerű példáját állította elénk.


* * *

Kedves Testvéreim!


A szerdai katekézisek során az Egyház életének néhány kiemelkedő alakjával foglalkozom, a kezdetektől haladva előre. Ma a XI. század egyik legjelentősebb személyiségénél szeretnék elidőzni: Damiáni Szent Péternél, a monasztikus szerzetesnél, aki szerette a magányt, ugyanakkor fáradhatatlan egyházhű emberként főszerepet vállalt a korabeli pápák által megkezdett reform munkájában. 1007-ben született Ravennában nemesi, de vagyontalan családból. Miután szüleit korán elveszítette, nélkülözéstől és szenvedéstől kísért gyermekkora volt, noha nővére, Roselinda anyjaként viselte gondját és fivére, Damiano is saját fiává fogadta. Emiatt nevezték később Pier Damianinak, vagyis „Damjánfi Péternek” [Piero di Damiano]. Tanulmányait először Faenzában, majd később Pármában végezte, ahol 25 éves korában már tanárként látjuk viszont. Azon az alapos jártasságon kívül, amelyre a jogban szert tett, a kifinomult írásművészet — az ars scribendi — képességét is elsajátította, és a nagy latin klasszikusok ismeretének köszönhetően „korának egyik legjobb latinistájává, a latin középkor egyik legnagyobb szerzőjévé” vált (J. Leclercq, Pierre Damien, ermite et homme d’Église, Roma 1960, p. 172).



Kiemelkedő alkotásokat hagyott hátra a legkülönfélébb irodalmi műfajokban: a levelektől a prédikációkig, a szentek életrajzaitól az imádságokig, a lírai versektől az epigrammákig. A szépség iránti érzékenysége a világ költői szemléletére ihlette. Damiáni Péter a világmindenséget úgy fogta föl, mint valami kimeríthetetlen „példázatot” [parabola] és szimbólumok összefüggő sorozatát, amelyből kiindulva a belső életet és az isteni és természetfölötti valóságot értelmezhetjük. Isten abszolút voltának szemlélése ebben a megközelítésben az 1034. év körül arra indította, hogy egyre jobban elszakadva a világtól és annak mulandó valóságától Fonte Avellana monostorába vonuljon vissza, amelyet csak néhány évtizeddel korábban alapítottak, de már ekkor híres volt szigorú egyszerűségéről. A szerzetesek épülésére megírta az alapító, Ravennai Szent Romuáld életrajzát, s emellett igyekezett elmélyíteni lelkiségüket is, kifejtve saját ideálját a remete szerzetességről.

Egy részletet rögtön hangsúlyozni kell: a Fonte Avellana-i remeteközösség a Szent Keresztnek volt szentelve, és később is a Kereszt volt az a keresztény misztérium, amely minden másnál jobban vonzotta Damiáni Pétert: „Nem szereti Krisztust, aki nem szereti Krisztus keresztjét”, mondja (Sermo 18, 11, p. 117), és úgy határozza meg magát, mint Petrus crucis Christi servorum famulus — „Péter, Krisztus keresztje szolgáinak szolgája” (Ep. 9, 1). Damiáni Péter gyönyörű imádságokat intézett a Kereszthez, amelyekben ez a misztérium egy kozmikus méretű látomásban tárul föl, hiszen átöleli az üdvösség egész történetét:
„Ó, boldog Kereszt — kiált fel —, téged tisztel, téged hirdet és téged magasztal a pátriárkák hite, a próféták jövendölése, az apostolok ítélkező tanácsa, a vértanúk győzedelmes serege és az összes szentek sokasága” (Sermo 48, 14, p. 304). Kedves Testvéreim, Damiáni Szent Péter példája minket is arra indít, hogy mindig úgy tekintsünk a Keresztre, mint Isten szeretetének az emberek iránti legfőbb tettére, amely az üdvösséggel ajándékozott meg minket.


A remete életmód megvalósításához ez a kiemelkedő szerzetes regulát is szerkesztett, amelyben erősen hangsúlyozta a „remeteség [eremus = ‘pusztaság’] szigorát”: a monasztikus szerzetesnek az a hivatása, hogy életét a kolostor csöndjében nappal és éjszaka imádkozva, hosszú és kemény böjtök között élje le; gyakorolnia kell magát a testvérek iránti nagylelkű szeretetben és az elöljáróknak való mindig készséges és szolgálatkész engedelmességben. Tanulmányai és a Szentírás fölötti mindennapi elmélkedései során Damiáni Péter Isten Igéjének misztikus tartalmait is fölfedezte, s innen merített táplálékot lelki élete számára. Ebben az értelemben minősíti remetecelláját olyan „vendégfogadó szobának, ahol Isten beszélget az emberekkel”. A remeteélet az ő számára a keresztény élet csúcspontja, amely a „legfelső az életállapotok sorában”, hiszen a monasztikus szerzetes, immár megszabadulva a világ és saját énje kötelékeitől, megkapja „a Szentlélek zálogát és lelke boldogan egyesül a mennyei Vőlegénnyel” (Ep. 18, 17; vö. Ep. 28, 43skk). Ez ma és a mi a számunkra is fontos, még ha nem is vagyunk monasztikus szerzetesek: tudnunk kell csöndet teremteni magunkban, hogy meghalljuk Isten szavát, keresnünk kell egyfajta „vendégfogadó szobát”, ahol Isten elbeszélget velünk — megragadni Isten Igéjét az imádságban és az elmélkedésben nem más, mint az élet útja.

Damiáni Szent Péter, aki alapvetően az imádság, az elmélkedés, a szemlélődés embere volt, kitűnő teológusnak is bizonyult, akit a különféle hittani kérdésekről alkotott nézetei az élete szempontjából is fontos következtetésekre vezették. Így például világosan és élénken fejti ki a Szentháromságról szóló tanítást, már ekkor felhasználva — bibliai és patrisztikus szövegek alapján — azt a három alapvető kifejezést, amelyek később a nyugati filozófia számára is meghatározóvá váltak: a processiót, a relatiót és a personát [‘származás’, ‘viszony’ és ‘személy’] (vö. Opusc. 38: PL CXLV 633—642; és Opusc. 2 és 3: uo. 41skk és 58skk). Mindebből azonban, mivel a misztérium teológiai elemzése őt Isten legbenső élete és a három isteni Személy közötti kimondhatatlan szeretet dialógusa fölötti szemlélődésre indítja, aszketikus következtetéseket von le a közösségi élet számára, sőt azon viszony számára is, amely az e kérdésben megosztott latin és görög kereszténység között feszült. A Krisztus alakjáról való elmélkedés ugyancsak komoly gyakorlati megfontolásokkal jár, hiszen az egész Szentírás őköré épül. „A Szentírás lapjain át”, jegyzi meg Damiáni Szent Péter, maga „a zsidó nép mintegy Krisztust hordozta a vállán” (Sermo 46, 15). Ezért — teszi hozzá — Krisztusnak kell állnia a szerzetesi élet középpontjában: „Krisztust halljuk a nyelvünkön, Krisztust lássuk az életünkben, őt érezzük a szívünkben” (Sermo 8, 5). A Krisztussal való legbensőbb egység nemcsak a szerzetes feladata, hanem minden megkeresztelté. Mindez számunkra is határozott felszólítás, hogy ne engedjük magunkat teljesen elmerülni a mindennapi munkában, a gondokban és az aggodalmakban, megfeledkezve arról, hogy valójában Krisztusnak kell állnia életünk középpontjában.

A Krisztussal való közösség a szeretet egységét hozza létre a keresztények között. 28. levelében, amely egy zseniális egyháztani értekezés, Damiáni Péter mély teológiai elméletet dolgoz ki az Egyházról mint közösségről. „Krisztus Egyháza ugyanis — írja — a szeretet kötelékében önmagán belül olyannyira össze van kapcsolva önmagával, hogy amint egyetlen a sok tagban, úgy misztikus módon teljes egész az egyes tagokban, amiért is ezt az egész egyetemes Egyházat [joggal] nevezhetjük kiváltképpen Krisztus egyetlen jegyesének, és minden egyes kiválasztott lelket [joggal] hihetünk a szentség misztériuma által a teljes Egyháznak” [Ecclesia siquidem Christi tanta karitatis invicem inter se compage connectitur, ut et in pluribus una et in singulis sit per mysterium tota, adeo ut ea omnis universalis Ecclesia una Christi perhibeatur singulariter sponsa et unaquaeque electa anima per sacramenti mysterium plena esse credatur Ecclesia (MGH Briefe IV 1, 1983, 255)]. Fontos dolog ez: nemcsak hogy az egész egyetemes Egyház egységben legyen, hanem hogy mindegyikünkben jelen kell lennie az Egyháznak a maga teljességében. Így válik az egyes személyek szolgálata „az egyetemesség kifejeződésévé” (Ep. 28, 9—23). Mindazonáltal a „Szent Egyháznak” ez a Damiáni Péter által bemutatott ideális képe nem felelt meg — és ezt ő is jól tudta — a korabeli valóságnak.
Ezért nem riadt vissza attól, hogy leleplezze az általános romlottságot a monostorokban és a klérus tagjai között, amely elsősorban az invesztitúra gyakorlatából, vagyis az egyházi hivataloknak a világi hatóságok általi adományozásából származott. Számos püspök és apát inkább viselkedett a neki alárendeltek kormányzójaként, mint a lelkek pásztoraként, s nem ritkán erkölcsi életük is komoly kívánnivalókat hagyott maga után. Emiatt Damiáni Péter — nagy fájdalommal és szomorúsággal — elhagyta a monostort, és elfogadta, bár csak nehezen, ostiai bíboros püspökké való kinevezését, hogy ily módon teljesen a pápák munkatársa lehessen az Egyház megreformálásának nem könnyű feladatában. Belátta, hogy nem elegendő szemlélődni, s azért, hogy maga nyújthasson segítségét az Egyház megújításához, le kellett mondania a szemlélődés szépségéről. Búcsút vett tehát a remeteélet szépségétől, s bátran vállalkozott számos útra és küldetésre.

A szerzetesi élet utáni vágyakozása miatt tíz évvel később, 1067-ben lemondott az ostiai egyházmegye éléről és engedélyt kapott, hogy visszatérjen Fonte Avellanába. A várva várt nyugalom azonban nem tartott sokáig: már két évvel később Frankfurtba küldték, hogy segítsen elkerülni a válást IV. Henrik és felesége, Berta között; újabb két év múlva, 1071-ben Montecassinóba ment az apátsági templom felszentelésére, 1072 elején pedig Ravennába utazott, hogy helyreállítsa a békét a helyi érsekkel, aki az ellenpápa támogatója volt, s emiatt egyházi tilalommal [interdictum] sújtották a várost. A remeteségébe való visszaút során váratlan betegség miatt meg kellett állnia Faenzában, a falakon kívüli Santa Maria Vecchia bencés monostorban, itt is halt meg az 1072 február 22-éről 23-ára virradó éjszakán.


Kedves Testvéreim, nagy kegyelem az Úrtól, hogy egy olyan túláradóan gazdag és sokoldalú személyiséget támasztott az Egyház életében, mint amilyen Damiáni Szent Péter, s igen ritka az olyan kifinomult és élettel teli teológiai és lelkiségi munka, mint amilyeneket a Fonte Avellana-i remete hagyott ránk. Ízig-vérig szerzetes volt, olyan kemény egyszerűséggel, amely ma egyenesen túlzottnak tűnhet. Ily módon azonban képes volt a szerzetesi életből ékesszóló tanúságot formálni Isten elsősége mellett, és mindenkit arra hívni, hogy — szabadon a gonosszal való bármilyen megegyezéstől [liberi da ogni compromesso col male] — útra keljen az életszentség felé. Világos következetességgel és nagy szigorral a korabeli Egyház reformjáért emésztette el magát. Minden lelki és testi erejét Krisztusnak és az Egyháznak ajándékozta, miközben folyton az maradt, akinek szívesen mondogatta magát: Petrus ultimus monachorum servus — „Péter, a szerzetesek utolsó szolgája”.


* * *

A pápai katekézis minden lényegeset elmondott Damiáni Szent Péter teológiai és spirituális munkásságáról, miközben egyházpolitikai és –kritikai tevékenységét sem hallgatta el. Ez utóbbiakat, amelyek — mint láttuk — szervesen hozzátartoznak a nagy teológus és lelki író arcképéhez, sajnos kevesen ismerik, mások pedig (talán egyfajta tévesen felfogott egyháziasság szellemében) nem is nagyon akarják megismerni. Ezért most két szempontot szeretnénk külön kiemelni.


Az egyik Damiáni Szent Péter hajlíthatatlan szembenállása minden bűnnel, kiváltképp a súlyosabb bűnökkel. A Szentatya az invesztitúráról szólva finoman utalt az egyházi hivatalok pénzért való adás-vételére, a simóniára, amely ellen a szent szerző egész életében kérlelhetetlenül harcolt. Ezenkívül komolyan aggasztotta az egyházi személyek testi erkölcstelensége, különös tekintettel a szodómiára (híres műve, a Liber Gomorrhianus sajnos ma is időszerű).

A másik szempont a remete bíboros rendkívüli humorérzéke, amely kitűnő irodalmi vénájával párosulva nagy számú latin epigrammában öltött testet. Első kritikai kiadásukat Margareta Lokrantz tette közzé 1964-ben, magyar fordítás azonban még nem jelent meg belőlük. Ízelítőnek álljon itt néhány darab, annak bizonyságaként, hogy a mély teológiai gondolkodás, az aszkéta életszentség és a feltétlen egyházhűség mennyire nem ellentétes a visszás egyházi állapotok és személyek nyílt pellengérre állításával, vagy akár a kollégák és harcostársak szellemes kritikájával.


17. De Hildeprando

Vivere vis Romae, clara depromito voce:
«Plus domino papae, quam domno pareo papae.»

Hildebrandról

Rómában rangot ha akarsz, hirdesse a hangod:
__„Félem a pápa urat, s jobban a pápa urát.”

[A „pápa ura” Hildebrand szerzetes, a későbbi VII. Szent Gergely pápa és egyháztanító (1073—1085), aki mint archidiakónus (a mai bíboros államtitkárok távoli elődje) számos pápa tanácsadója és jobbkeze volt a XI. század derekán.]


18. De eodem Hildeprando

Qui rabiem tigridum domat, ardua colla leonum,
te nunc usque lupum mihi mitem vertat in agnum.

Ugyanazon Hildebrandról

Kit tigris nem bánt s szelidít vérszomjas oroszlánt,
téged a farkasból váltson bárányra ezentúl.


28. Ad papam, ne avaritiae studeat

Sedis Apostolicae qui vult retinere vigorem,
__aequa libret rigidae pondera iustitiae.
Iuris enim pariles nescit suspendere lances,
__quem favor inflectit, spes vel avara trahit.
Muneribus plenae cui laxant ora crumenae,
__iustitia vacuam perdit inops animam.
Caeli Roma seras tenet et regit orbis habenas;
__his si plura velit, Tartara sola petit.

A pápához, hogy ne törjön a kapzsiságra

Hőn az Apostoli Szék erejét ki megóvni akarja,
__pártatlan súllyal mérje itéleteit.
Nem tarthatja egyensúlyban tálcáit a jognak,
__kit meghajlit a kegy s elfog a kapzsi remény.
Mert akinek nyelvét teli erszény oldja, a lelkét
__veszti el és kiürül, míg a vagyonnak örül.
Őrzi az ég kapuját és bírja a földnek uralmát
__Róma: ha többet akart, már a pokol fele tart.


34. De Romanis febribus

Roma, vorax hominum, domat ardua colla virorum;
Roma, ferax febrium, necis est uberrima frugum.
Romanae febres stabili sunt iure fideles:
quem semel invadunt, vix a vivente recedunt.

A római lázakról

Róma, az emberevő erejétől tart a kemény fő;
Róma, a láztermő a halál-gabonában igen bő.
Római lázaknál tartós hűségre akadnál:
kit megtámadnak, míg él, őbenne maradnak.

[Róma környékén a középkorban a mocsarak gazdag rovarvilága miatt rendszeresek voltak a járványok, amelyeknek több hadsereg és uralkodó is áldozatul esett.]


38. Triste tristichon Cadaloo

Fumea vita volat, mors improvisa propinquat;
imminet expleti praepes tibi terminus aevi;
non ego te fallo: coepto morieris in anno.

Szomorú trisztichon Cadalousnak

Hirtelen itt a halál, ha e füstszerü életed elszáll;
eltelt már az időd, s fenyegetve a vége is eljött;
meglátod szépen: meghalsz még ebben az évben.

[Cadal(o)us pármai püspök 1061 és 1063 között II. Honorius néven IV. Henrik német király ellenpápája volt II. Sándorral (1061—1073) szemben; pápai címéhez támogatói elvesztése, sőt kiközösítése ellenére haláláig (1072) ragaszkodott.]


78. De Hildeprando, qui parvae quidem staturae,
sed magnae videtur esse prudentiae

Parva tigris missas aequat properando sagittas;
vile quidem ferrum tamen edomat omne metallum,
sed trahit hoc validus sua post vestigia magnes.
Hunc, qui cuncta domat, Sisyphi mensura coartat,
quemque tremunt multi, nolens mihi subditur uni.

Hildebrandról, aki ugyan kis termetű, de nagyon okosnak látszik

Futva, mit íjász lőtt, kis tigris eléri a vesszőt;
bár olcsó, mégis mind enged a vasnak a fém is,
ám az erős mágnes még ezt is vonza magához.
Azt, aki mindenen úr, Sisyphus-test védi soványul,
és kit rettegnek, enged — nem akarva — kezemnek.


79. De papa et Hildeprando

Papam rite colo, sed te prostratus adoro:
__tu facis hunc dominum, te facit iste deum.

A pápáról és Hildebrandról

Tiszteli pápánkat nyelvem, de tiéd az imádat:
__úrrá kit te teszel, istene néki leszel.


91. De domno Humberto archiepiscopo,
qui sedebat
ad dextram papae et ego ad sinistram

Sortior haedinam, tu sedem tollis ovinam:
laevus habet dextram, dexter quandoque sinistram.

Humbertus érsek úrról, aki a pápa jobbján ült, én pedig a balján

Míg én kaptam a kost, te a bárány-helyre kerülsz most:
így a balog jobbról, s aki jobb, ül néha a balról.

[Humbertus de Silva Candida francia bíboros Hildebranddal és Damiáni Péterrel együtt a gregoriánus egyházreform egyik központi alakja volt, ugyanakkor komoly felelősség terheli az 1054-es keleti egyházszakadásért, amelyet pápai követként kiprovokált. Mivel 1061 májusában halt meg, a szóban forgó pápa IX. István (1057—1058) vagy II. Miklós (1059—1061) lehet.]

R.Z.

2 megjegyzés:

V. Celesztin írta...

Hiperaktív nagyhatalmú Hildebrandok, gőgös észak-olasz ellenpápák és európai befolyásra törekvő, keletre kacsingató Silva kardinálisok ma is vannak. Csak egy Damiáni Szent Péter hiányzik. Vagy lehet, hogy már itt él közöttünk, de még nem lépett elő szerzetesi magányából?

Göttinger írta...

Köszönet a pápai katekézis pontos és jó fordításáért. Az idegen nyelven nem vagy rosszul olvasónak nagy öröm.