A folytonosság jegyében: Szent Mihály új szobra a Vatikánban

     Tegnap, 2013 július 5-én két jelentős eseményre került sor a Vatikánban. Mindkettő főszereplője jelenleg uralkodó Szentatyánk, Ferenc pápa volt (akinek az „uralkodó” szó bizonyára kevésbé tetszik, noha a tartalmát folyamatosan gyakorolja, ezért mi egy nagyobb Úr parancsát követve [Mt 5, 37] továbbra is nevén nevezzük a dolgot). Ugyanakkor mindkét eseményben fontos szerepet játszott már nem uralkodó Szentatyánk, XVI. Benedek, saját kifejezésével „emeritus pápa” (ezt a szót még valóban szokni kell). Ily módon Ferenc tegnapi tevékenysége kétszer is markánsan kiemelte pontifikátusának szerves folytonosságát elődjének, Benedeknek pápaságával.
     Az egyik esemény Ferenc pápa első enciklikájának, a Lumen fideinek hivatalos közzététele volt. Ennek szövegét még XVI. Benedek kezdte el írni, és már majdnem készen volt vele, amikor a lemondása miatt félbeszakadtak a munkálatai. Utódja most úgy döntött, folytatja és befejezi a művet, s a nagyrészt Benedektől származó szöveget némi kiegészítéssel a maga nevében, saját legfőbb tanító hatalmának dokumentumaként teszi közzé. E hatalom apostoli eredetű és magától Krisztustól származik, amint arra az enciklika keltezése, Szent Péter és Pál apostolok ünnepe finoman utal. A hitről szóló enciklika a Hit Évében minden katolikusnak kötelező olvasmánya lesz, és talán megtermékenyítően hat a nem katolikus keresztényekkel való kapcsolatra is.
     A másik esemény, amely különleges meglepetésként ért bennünket (az enciklika közzétételét ugyanis jó előre bejelentették), Szent Mihály arkangyal szobrának felavatása volt, amelyhez kapcsolódóan Ferenc pápa a Vatikánvárosi Államot, amelynek szuverén uralkodója, Szent József és Szent Mihály közvetlen párfogása alá helyezte, egyházi szakkifejezéssel nekik konszekrálta. Ez az alkalom nemcsak azért volt különleges, mert Szent Mihály személyének — és szellemének — jelenléte a Vatikán falain belül az elmúlt időben finoman szólva nem volt túlzottan jellemző (a vatikáni falakon kívül, az Angyalvár ormán még mindig ott áll a harcos arkangyal szobra), hanem mert Ferenc pápa mellett az ő kifejezett kérésére részt vett rajta az emeritus pápa, XVI. Benedek is, aki immár a világ szemeitől elrejtve él a Vatikánban, a Mater Ecclesiae monostor lakójaként (bár a kertekben sétálva néha-néha nyilvánosan is feltűnik).

     Úgy látszik tehát, Ferenc és Benedek kapcsolata sokkal szorosabb és harmonikusabb, mint azt a vatikáni események követői — sőt talán maga a két pápa — eleinte gondolta volna. Evilági viszonyukon kívül Szent József személye, égi pártfogása is összeköti őket: Joseph Ratzingernek ő személyes védőszentje, Ferenc pápa pedig nemrég rendelte el Szent József nevének beiktatását a római rítus rendes formájában használt újabb misekánonok szövegébe. Mivel ugyanezt az ún. római kánon (VI. Pál misekönyvében: az „I. eucharisztikus ima”) esetében még XXIII. János pápa végezte el 1962-ben, a mostani változtatás szép példa lehet a római rítus két formája közötti, XVI. Benedek által óhajtott kölcsönös gazdagodásra. Végül tovább erősíti ezt a kapcsolatot a Vatikánvárosi Állam Szent Józsefnek és Szent Mihálynak való közös konszekrálása, amennyiben az utóbbi már régóta patrónusa a pápai államnak, s ezzel a folytonosságot képviseli, az előbbi pedig, mint említettük, Ratzinger-pápa személyéhez és a hagyományos római rítus egyetlen misekánonjához köthető.

     A Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai mostantól ennek tudatában imádkozhatnak az uralkodó és az emeritus Szentatyáért, valamint a két pontifikátus közötti folytonosság töretlen érvényesüléséért. És ennek fényében érdemes olvasnunk Ferenc pápa rövid beszédét is, amelyet a szoboravatás alkalmával mondott:

Szentatyám,
Bíboros Urak,
Tiszteletreméltó Testvéreim a Püspökségben és a Papságban,
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Itt, a Vatikáni kertekben találkozunk most, hogy felavassuk Szent Mihály Arkangyal szobrát, aki a Vatikánvárosi Állam védőszentje. Egy régebb óta tervezett kezdeményezés valósul meg most, amelyet még XVI. Bendek pápa hagyott jóvá, akire mindig szeretettel és elismeréssel gondolunk és akinek szeretnénk kifejezni nagy örömünket, hogy ma itt üdvözölhetjük őt személyesen is a mi körünkben. Köszönjük, igazán köszönjük! Hálás vagyok a Kormányzóság Elnökségének, különösen Giuseppe Bertello bíborosnak szívélyes szavaiért, továbbá a vatikáni igazgatóságoknak és a munkások csoportjának, akik részt vállaltak e terv megvalósításában. Köszönetet mondok Giovanni Lajolo bíborosnak, a Kormányzóság emeritus elnökének, azért is, hogy bemutatta nekünk az elvégzett munkákat és az elért eredményeket. Megbecsüléssel kell szólnunk a szobrászról, Giuseppe Antonio Lomuscio úrról, és az anyagi támogatást biztosító Claudio Chiais úrról, akik szintén itt vannak velünk. Köszönjük! A Vatikáni Kertekben különféle műalkotások találhatók; ennek a mostaninak azonban, amely hozzájuk járul, különös jelentősége van, részben elhelyezkedése, részben pedig az általa kifejezett jelentés miatt. Mert valóban nem pusztán tisztelgő műalkotás, hanem meghívás a lelki elmélyülésre és az imádságra, amely jól illeszkedik a Hit Évének keretébe. Mihály — ami annyit jelent: „Ki olyan, mint az Isten?” — Isten primátusának, az ő transzcendens voltának és hatalmának a bajnoka. Mihály az isteni igazságosság helyreállításáért küzd; megvédi Isten népét az ellenségeitől, de midenekelőtt a kiváltképpeni ellenségtől, az ördögtől. És Szent Mihály győz, mert Isten az, aki őbenne cselekszik. Ez a szobor tehát arra figyelmeztet, hogy a gonosz legyőzetett, a vádló [görögül diabolosz, amelyből sok nyelven az ördög szó származik — R.Z.] lelepleztetett, a feje megtapostatott, mert az üdvösség egyszer és mindenkorra beteljesedett Krisztus vérében. Még ha az ördög folyton megpróbálja is körmével elcsúfítani az arkangyal arcát és az ember arcát, Isten erősebb; övé a győzelem, és minden embernek felajánlja az üdvösséget. Az élet útján és megpróbáltatásai közepette nem vagyunk egyedül, kísérnek és támogatnak minket Isten Angyalai, akik mintegy felkínálják nekünk a szárnyaikat, segítve nekünk leküzdeni a rengeteg veszélyt, hogy a magasba emelkedhessünk, azon valóságok fölé, amelyek képesek megnehezíteni az életünket vagy lerántani magukhoz a mélybe. Most, amikor a Vatikánvárosi Államot Szent Mihály Arkangyalnak konszekráljuk, azt kérjük tőle, hogy védjen meg minket a Gonosztól és űzze el őt. Kedves testvéreim, a Vatikánvárosi Államot ezzel együtt Szent Józsefnek, Jézus őrzőjének, a Szent Család őrzőjének is konszekráljuk. Az ő jelenléte még jobban megerősít minket, és arra bátorít, hogy teret adjunk az életünkben Istennek, hogy mindig legyőzhessük a rosszat a jóval. Tőle kérjük, hogy őrizzen meg minket, viseljen gondot miránk, hogy a kegyelmi élet minden nap egyre jobban gyarapodjék bennünk.

További képek az NLM posztjában, ahonnan a fentiek is származnak.

Egy kis pápai humor

L'Osservatore Romano, 2013.03.13, 20.30 h

1. oldal:

6. oldal:

Aki nem hiszi, járjon utána.

Vacante Sede Apostolica

A Lateráni Pápai Főbazilikának, Róma város székesegyházának apszisa

2013 február 28-án 20 órakor az Apostoli Szentszék, Róma püspökének katedrája megüresedett. Krisztus földi Egyházának ettől kezdve nincsen látható feje. A XVI. Benedekért megválasztása napjával kezdődően mondott könyörgés (l. az előző bejegyzést) helyébe mostantól az új pápa megválasztásáig az alábbi lép:

Súpplici, Dómine, humilitáte depóscimus: ut sacrosánctæ Románæ Ecclésiæ concédat Pontíficem illum tua imménsa pietas; qui et pio in nos stúdio semper tibi plácitus, et tuo pópulo pro salúbri regímine sit assídue ad glóriam tui nóminis reveréndus. Per Dóminum nostrum Iesum Christum Fílium tuum, qui tecum vivit et regnat in unitáte Spíritus Sáncti, Deus per ómnia sǽcula sæculórum. R. Amen.

Köszönjük, szentatyánk!

2005. április 19. — 2013. február 28.

V. Orémus pro pontífice nostro, Benedícto.

R. Dóminus consérvet eum, et vivíficet eum, et beátum fáciat eum in terra, et non tradat eum in ánimam inimicórum eius.

Pater noster. Ave, María.

Deus, ómnium fidélium pastor et rector, fámulum tuum Benedíctum, quem pastórem Ecclésiæ tuæ præésse voluísti, propítius réspice: da ei, quǽsumus, verbo et exémplo, quibus præest, profícere; ut ad vitam, una cum grege sibi crédito, pervéniat sempitérnam. Per Christum Dóminum nostrum. R. Amen.

Benedictus PP. XVI: 19-IV-2005 — 28-II-2013

 
HIC STAT APOSTOLICAE SEDIS RECTOR BENEDICTVS
NON IACET ATTAMEN EST VT DICIT CORPORE VICTVS
VICTIOR AST ANIMA QVAM FRACTAM TVRBINE MVNDI
COGERE NON POTVIT MVNVS COMPLERE REGVNDI
DVM GRAVE SENTIT ONVS NVLLVMQVE IVGVM SIBI SVAVE
OFFICIVM PETRI LINQVIT SINE NAVITA NAVE
AC GREGIS EGREGIVS PASTOR FAMVLVS FAMVLORVM
DEPONIT BACVLVM VIRGAMQVE SVB ORA LVPORVM
STAT CORAM DOMINO CVI REDDIT IVRA RECEPTA
AN STET QVOD PER EVM SIT TVRBA FIDELIS ADEPTA
ILLE FACIT SOLVS VIRTVTIS MVNERE DIVAE
FRVCTIFICANS SEGETES VT GLORIA SVRGAT OLIVAE

Tradinak lenni trendi

[Bőven van „tömjén és csengetés”]

A világszerte ismert brit gazdasági hetilap, a The Economist holnapi számából, a Rorate Caeli blog közvetítésével:

* * *

Katolikus konzervatívok

Tradicionalista avangárd 

Trendi dolog tradicionalistának lenni a Katolikus Egyházban

THE ECONOMIST, 2012 december 15. | A nyomtatott kiadásból


     Az 1962-es II. Vatikáni Zsinat óta a Római Katolikus Egyház igyekezett alkalmazkodni a modern világhoz. Nyugaton azonban — ahol sokan azt remélték, hogy egy kortárs üzenetet fognak a legjobban elfogadni — a hívők tömegével távoztak. A vasárnapi miselátogatás Angliában és Walesben felére csökkent az 1960-ban rögzített 1,8 millióról; a plébániai hívek átlagéletkora az 1980-as 37-ről mára 52-re emelkedett. Amerikában a miselátogatás 1960 óta több mint harmadával csökkent. A francia katolikusok közül kevesebb, mint 5% jár rendszeresen misére, és ez a szám Olaszországban is csak 15%. Ahogy azonban a mainstream [fősodor] elolvad, a tradicionalisták egyre gyarapodnak.
     Vegyük például a latin misét, amelyet a Vatikán 1962-ben [helyesebben: 1969-ben] feladott a népnyelvű liturgiák kedvéért. A mise hagyományosabb formájában a pap a kenyeret és a bort suttogva, a gyülekezetnek háttal konszekrálja: anatéma azok szemében, akik a nyitottságot vallják mint korszellemet. John Zuhlsdorf atya, az amerikai pap és blogger viszont hangsúlyozza, hogy ez inkább kihívás az istentiszteleten részt vevőknek, nem úgy, mint a rendes szertartások fraternizáló liberalizmusa. „Ez nem pusztán egy iskolai csapatgyűlés”, mondja.
     Lelkesedésében mások is osztoznak. Az 1965-ben szervezni kezdett Latin Mass Society of England and Wales ma már több mint 5000 tagot mondhat magáénak. A hetente tartott latin misék száma a 2007-es 26-ról mostanáig 157-re emelkedett. Amerikában 1991-ben 60 ilyen mise volt, ma már 420. A Brompton Oratoryban, amely a londoni tradicionalizmus egyik csomópontja, 440-en jönnek össze a vasárnapi fő latin misére. Ez az angol átlag kétszerese. A nők mantillát (csipkés fejkendőt) hordanak, a férfiak zakót viselnek.
     A latin mise azonban nem a régimódiak törzshelye: a gyülekezet fiatalokból áll, összetétele nemzetközi. Az evangelikál kereszténységhez hasonlóan a hagyományos katolicizmus olyanokat vonz, akik még meg sem születtek, amikor a II. Vatikáni Zsinat megpóbálta megfiatalítani az egyházat. 34 országban vannak tradicionalista csoportok, köztük Hong Kongban, Dél-Afrikában és Belorusziában. A Iuventutem, a régi stílust kedvelő fiatal katolikusok mozgalma tucatnyi országban büszkélkedhet számos aktivistával. A tradicionalisták használják a blogokat, az internetes honlapokat és a szociális médiát, hogy terjesszék az igét — és hogy felhívják a figyelmet az olyan önfejű liberális egyházmegyékre és egyházi vezetőkre, akik régtől fogva önelégült, anakronisztikus és affektált kisebbségként tekintenek a latinistákra [így áll az eredetiben (Latinists)]. Kolumbiában 500 hívőnek, akik a hagyományos misét kérték, egy közösségi teremmel kellett beérnie (később sikerült találniuk egy templomot).
     A nagy változás 2007-ben történt, amikor XVI. Benedek pápa formálisan is engedélyezte a latin misét. Egészen eddig a hagyományos liturgia iránti szimpátia romba dönthette egy pap karrierjét. Az ügy további támogatást kapott az ordinariátus révén, amely volt anglikánoknak a Vatikán által támogatott csoportja. Több tucatnyi anglikán pap „lépte át a Tiberist” az erősen rituális beállítódású, „tömjénes és csengős” high church irányzatból, és lelt meleg fogadtatásra a tradicionalista római katolikusok körében.
     A régi rítus visszatérése a modernistább katolikusok körében csöndes megbotránkozást okoz. Timothy Radcliffe, a brit domonkosok egykori elöljárója „egyfajta «Brideshead Revisited» nosztalgiát” lát benne. A tradicionalista ébredés szerinte ellenreakció az ő nemzedékének „trendi liberalizmusával” szemben. Az inga kilengése a másik irányba alighanem elkerülhetetlen. A nyugati országok botrányoktól és hanyatlástól szorongatott egyházi hierarchiáját mégis aggasztja a tradicionalista avangárd előretörése. Vajon csak egy különc kinövés ez, vagy annak a jele, hogy az egyház rossz útra tért 50 évvel ezelőtt?

A LEGRÉGIBB ÉS LEGJOBB

Ma van az ötödik évfordulója annak, hogy Őszentsége, XVI. Benedek pápa kihirdette Summorum Pontificum kezdetű motu proprióját a hagyományos római liturgia használatáról a Katolikus Egyházban. 2007-ben és 2012-ben ez a nap egyaránt szombatra esett. Ezért örömmel idézzük fel újra Tim Finnigan atya videómontázsát (benne a felkiáltással: Saturday — what a day!), amellyel annak idején az új pápai törvényt üdvözölte:


 
Erről a videóról két évvel ezelőtti évfordulós bejegyzésünkben már megemlékeztünk (megemlítve pl., hogy egy-két képnek a káptalanhoz is köze van). Most csak annyit teszünk hozzá, hogy a Marót Károly könyvének (Homeros „a legrégibb és legjobb”, Budapest 1948) címéből merített idézet nem pusztán a videóra vonatkozik, amely az első volt a motu proprio ünnepléseinek sorában, hanem — congrua congruis referendo, amint a szigorú kánonjog tanítja — a pápai törvény közelebbi tárgyáról is elmondható.

KÖNYVBEMUTATÓ ÉS ELŐADÁS A LITURGIA MAI HELYZETÉRŐL

A hét második felében hazánkba érkezik Don Nicola Bux, XVI. Benedek pápa liturgikus reformjának egyik legaktívabb képviselője és népszerűsítője, hogy előadást tartson két újonnan megjelent könyvének bemutatóján, amelyet a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Gyakorlati Teológia Tanszéke rendez 2011 november 11-én, pénteken 17 órakor a főiskola dísztermében. Ezenkívül Don Bux magánmisét is celebrál a római rítus rendkívüli formájában másnap, november 12-én reggel 8 órakor a Belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplom főoltáránál.

Mindkét alkalom kivételes jelentőségű, ezért örömmel hirdetjük őket, és reméljük, hogy minél többen részt tudnak venni rajtuk. Ennek érdekében röviden bemutatjuk a szerzőt és most megjelenő műveit.


A szerzőről

Don Nicola Bux a Bari-Bitontói Főegyházmegye papja, Bari városában a S. Giuseppe-templom igazgatója, az ottani Ökumenikus Teológiai Intézetben az összehasonlító liturgia, az Apuliai Teológiai Karon pedig a szenteségteológia professzora. 1947-ben született Bariban. Teológiai tanulmányait Rómában végezte, 1975-ben szentelték pappá. Ezután Jeruzsálemben folytatott kutatásokat az Ecumenical Institute és a Studium Biblicum Franciscanum keretében. Tanított a jeruzsálemi Studio Teologico S. Salvatore intézetben és a római Szent Anzelm Egyetem Pápai Liturgikus Intézetében. Hosszabb időt töltött a kelet-európai ortodox és a közel-keletei iszlám országokban, 1989-ben pedig Franco Cardini történész professzorral és David M. Jaeger OFM atyával együtt alapítója volt a Europe—Near East Center nevű nemzetközi kutatóintézetnek.

Don Bux a kutatás és a tanítás mellett évtizedek óta igen aktívan részt vesz az olasz egyház és teológia életében. Egyházmegyéjében és az apuliai régióban sokat fáradozott a liturgia, az egyházzene és az egyházművészet zsinat utáni megújításán, többek között Don Lugi Giussanival, a Comunione e Liberazione mozgalom alapítójával együttműködésben. Ennél is fontosabb azonban, hogy régi kollégája és személyes barátja Joseph Ratzinger bíborosnak — egyrészt mint az általa alapított Communio folyóirat tudományos tanácsadója, másrészt mint a Római Kúria számos intézményének munkatársa. Don Bux jelenleg négy vatikáni dikasztériumban tölt be konzultori állást: a Hittani Kongregációban és a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjában, ahová még II. János Pál állította őt, valamint az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregációban és a Pápai Liturgikus Ünneplések Hivatalában, ahová már XVI. Benedek nevezte ki.


Ebbéli minőségében Don Bux számos előadást tartott és interjút adott a liturgia gyakorlati kérdéseiről, különös tekintettel a 2007 óta rendkívüli formaként elismert hagyományos római rítusra. A Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai 2006-ban ismerkedtek meg vele személyesen, amikor Dobszay László kíséretében részt vettek az oxfordi CIEL konferencián (l. a fenti képet). Nagy örömmel üdvözöljük tehát Magyarországon, ahol a Szentatya liturgikus reformjának vetése egyelőre még alig hozott valamicske termést. Reméljük, hogy Bux atya látogatása legalább Budapesten felszántja némileg a fagyos talajt, és kellő alapokat teremt a pápai tanítás és liturgikus gyakorlat befogadásához.


A művekről

A magyar fordításban most megjelenő két kis könyvet Don Bux az olasz Piemme kiadónál publikálta. Az előszót mindkettőhöz Vittorio Messori írta, akit a magyar olvasó is jól ismerhet a Joseph Ratzinger bíborossal és II. János Pál pápával készített interjúköteteiről.


Az első kötet, a La riforma di Benedetto XVI [„XVI. Benedek reformja”] 2008-ban, egy évvel a Summorum Pontificum motu proprio után látott napvilágot, és részben az ennek nyomán keltett polémiákra ad választ. A könyv témája XVI. Benedek pápa reformja, amelynek egyik kiemelt területe a szent liturgia. A szerző hiteles módon adja elő és kommentálja a Szentatya gyakran félreértelmezett szándékát a régi római rítus felszabadításával kapcsolatban, amely nem nosztalgikus visszalépés egy letűnt kor világába, hanem a szükséges egyensúly megteremtését célozza hagyomány és újítás között.

A másik munka, a 2010-ben kiadott Come andare a messa e non perdere la fede [„Hogy menjünk úgy misére, hogy ne veszítsük el a hitet”] — amint provokatív címe is mutatja — gyakorlati szempontból közelít az Egyház mai kulcskérdéséhez: a liturgia és a hit kapcsolatához. Ebben a könyvben Don Bux az általa kitűnően ismert keleti liturgiák fényében mutatja be a szentmisét a római rítus mindkét formájában, s a történelmi, teológiai és lelkiségi vonatkozások feltárásával segíti hozzá az olvasót, hogy képes legyen ráismerni az Egyház egyazon hitére a szentmise-ünneplések megannyi formájában.

A MOTU PROPRIO TITKA

A Sentinelle del Mattino (magyarul „hajnali őrszemek”) egy utcai evangelizációval foglalkozó ifjúsági program Olaszországban, a nálunk is ismert Alpha-kurzusok támogatója. 1999-ben indította el Don Andrea Brugnoli, veronai egyházmegyés pap, s azóta több mint 30 olasz egyházmegyében működik. Elsődleges célja, hogy megtanítsa a fiatalokat arra, hogyan tudják különféle eszközökkel evangelizálni saját kortársaikat. Egy ilyen eszköz pl. a felfújható templom-sátor, amelyet nagy forgalmú üdülőhelyeken állítanak fel, hogy vallási programokat, köztük szentségimádást tartsanak bennük:



Mi köze ennek a láthatóan II. János Pál szellemében fogant újraevangelizálási mozgalomnak a Benedek-féle liturgikus megújuláshoz? Ez derül ki abból a videóból, amelyre
a Messainlatino.it blog mai bejegyzése felhívja a figyelmet.

A videón Andrea Brugnoli, a mozgalom vezetője beszél az őrszemek által szervezett Cafè Teologico („teológiai kávéház”) első évadának záróelőadójaként, 2010 június 22-én. A sorozat olyan alapvető vagy aktuális témákat boncolgat, mint hogy van-e Isten, az ember a majomtól származik-e, valódi-e a torinói lepel, vagy hogy ellenzi-e az Egyház a szexet. A tizenkettedik előadás címe a következő: „La messa antica è moderna?” — „Modern dolog-e a régi mise?” És Don Andrea a templomot megtöltő olasz átlagfiataloknak több mint egy órán keresztül lebilincselően, szellemesen és hitelesen elmagyarázza, hogy az:

Sajnos egy ilyen élő prezentációt nem lehet igazán írásban lefordítani, legföljebb feliratozni volna érdemes. Az előadó egyébként is nagyrészt olyan dolgokat mond, amelyek a mi olvasóinknak nem jelentenek újdonságot, hiszen olyanok előtt beszél, akik már a megújított római liturgiában nőttek fel és semmit nem tudnak a régi rítusról. A részletek helyett ezért magát az előadás tényét és annak személyes hátterét kívánjuk hangsúlyozni.


Először is gondoljunk bele: vajon milyen hatása lenne a mi magyar egyházi miliőnkben, ha egy 42 éves, energikus és közismert prédikátor, valamelyik lelkiségi mozgalom vagy dinamikus ifjúsági közösség vezetője felállna, és egy órán keresztül magyarázná az övéinek, miért akarja a Szentatya a hagyományos szentmisét újra a katolikus istentisztelet széles körben elterjedt formájává tenni? Hasonló kezdeményezést láttunk már Fr. Barsi Balázs OFM esetében, ezzel az igen alapos (a keleti imairányra, a nyelvre áldozásra és a latinra mint szakrális nyelvre részletesen kitérő) előadással viszont csak egy olyat lehetne párhuzamba állítani, amilyet Balázs atya vasárnap esténként ádventben és nagyböjtben szokott tartani Budapesten. Reméljük, hogy ő — vagy valaki más — nemsokára vállalkozik rá, hogy immár ne gombostűvel, hanem faltörő kossal üssön lyukat a hallgatás falán.

A másik fontos megfigyelés, amelyet ebből az alkalomból tenni szeretnénk, arra a személyes okra vonatkozik, amely Don Andrea Brugnolit, ezt a láthatóan nem tradicionalista beállítódású papot a régi rítus irányába fordította. Valójában egy roppant egyszerű dologról van szó, mégis azt kell mondanunk, hogy ebben áll a motu proprio megértésének titka. Érdemes tehát szó szerint idéznünk (a videón 4:28-tól 5:06-ig):

„Tehát már ez a tény [ti. a motu proprio kifejezés etimológiája] is elárulja, hogy maga a pápa akarta ezt a dolgot. És ha -- tudjátok, hogy ő egy rendkívül intelligens, nagyon művelt ember... Az a gondolatom támadt, amikor a pápa kihirdette ezt a motu propriót három évvel ezelőtt -- a következő szeptember 14-én lesz éppen három éve, hogy elkezdődött ez az új forma -- és az a gondolatom támadt, hogy ha a pápa, egy ilyen intelligens valaki kihirdette ezt a motu propriót, hogy visszaállítsa ezt a régi liturgiát -- a pápa nem egy idióta, nem tesz olyasmit, ami visszatérés lenne a múltba...”

És akkor Don Andrea elgondolkodott: Miért akarhatja a pápa, hogy ismét használható legyen a liturgikus reform előtti rítus? Vajon ellentétben áll ez a II. Vatikáni Zsinattal? A választ a Szentatya híres karácsonyi beszédében találta meg, amelyben a zsinat helyes értelmezését adja a folytonosság hermeneutikája szerint. A fiataloknak tartott előadását így azzal kezdi, hogy bemutatja a zsinat hiteles tanítását a liturgiáról, majd Castrillón Hoyos bíboros londoni nyilatkozatát idézi, amely szerint a pápa azt szeretné, ha minden plébánián lenne régi rítusú szentmise.

Mit hallhattak ezzel szemben a magyar hívek? Beer Miklós váci megyéspüspök 2008 elején egy hosszú interjúban a „latinul misézéssel” kapcsolatos kérdésre így reagált:

„Persze, hogy kellenek szabályok, előírások, ezt én vallom, de én, én csak erre gondolok, hogy egy olyan kedves, egy olyan idős embernek a kedves kis vicce -- haha --, hogy megvicceli a világot, hogy hát ő most fölvesz egy ilyen régebbi miseruhát, vagy, vagy most, azt hiszem, hogy a legutóbb, nem is tudom, hogy hol volt, hogy háttal misézett, na, valahol Rómában...”

Ebből a nézőpontból a Szentatya egy kedves, idős ember, aki a motu proprióval csak viccelődött. Fel sem merül a gondolat, amely az olasz pap számára annyira természetes: A pápa egy rendkívül intelligens, nagyon művelt ember, a pápa nem egy idióta... Ha tehát így rendelkezett, biztosan komoly oka lehetett rá: próbáljunk meg rájönni, mi motiválhatta! És Don Andrea megfejti a talányt, az előadás végén pedig szavakba is önti: a pápa nem egyszerűen a rítus, a szép liturgikus formák újrafelfedezése céljából támogatja a régi szentmisét, hanem hogy az emberek ismét megtalálják a hitet!

Nyilvánvaló, hogy egy püspök nem akarhatja a katolikus hit pusztulását. A probléma tehát abban állhat, hogy nem érti, mit akar pontosan a pápa. No de hogy nem lehet ezt megérteni? Hiszen még egy mezei pap is képes volt magától rájönni! Valószínű, hogy az első lépést a legnehezebb megtenni: elfogadni a tényt, hogy a pápa nem egy idióta. A többi ebből már magától következik.

Érdekes adalékkal szolgál a problémához Veres András szombathelyi megyéspüspök esete, aki nem sokkal a Beer-féle interjú után egy papi találkozón kijelentette, hogy nem érti, hogyan támogathat a Szentatya egy ilyen idejétmúlt, degenerált rítust, amelyet maga az Egyház vetett el a II. Vatikáni Zsinat után. Ebből aztán levonta a következtetést: nem érti, tehát nem is követi a pápai motu propriót. Veres püspök úr rendkívül egyenes és határozott személyiség, ezért teljesen kizárt, hogy ha igazán akarta volna, ne tudta volna megérteni, mi lehet a pápa célja a régi rítussal. 2008 augusztusában erről a témáról négynapos konferenciát tartottunk Budapesten, amelyet a bíboros államtitkár levele útján maga XVI. Benedek pápa üdvözölt, két apostoli nuncius pedig aktívan részt vett a rendezvényen. Minden magyar püspök személyesen meg volt híva, de csak kevesen éltek a lehetőséggel, és közülük is mindössze egy vette a fáradságot, hogy egy egész nap előadásait végigülje. Talán nem véletlen, hogy két évvel később ő volt az, aki az első régi rítusú ünnepélyes főpapi szentmisét bemutatta.

Mi tehát a motu proprio titka? Hogy megértsük a pápa szándékát. És mi ennek a legfontosabb feltétele? Hogy gyermeki szeretettel és engedelmességgel úgy tekintsünk rá, mint amelyet az összes krisztushívő legfőbb pásztora és tanítója saját elhatározásból, érett megfontolással hirdetett ki az egész Egyházban érvényes törvényként. Vagyis nem viccből, vagy politikai manőver gyanánt.

A motu proprio elutasításának gyökerénél tehát a zsinati szellem egyik legfőbb vonása húzódik meg, amelyet Hans Urs von Balthasar szavaival Róma-ellenes indulatnak nevezhetünk. Aki azonban komolyan veszi Róma püspökét, és veszi a fáradságot, hogy megértse az ő akaratát, fel fogja ismerni, hogy a Summorum Pontificum motu proprio az eddigi legnagyobb ajándék, amelyet Benedek pápa a megújulás után sóvárgó Egyháznak adott. Azokban pedig, akik a maguk erejéből nem jutnának el erre a felismerésre, az engedelmesség és az alázat hangjának kell megszólalnia: „Bár nem értem, mégis megteszem, mert a Szentatya így akarja.” Adja Isten, hogy minél több pap és püspök hallja meg magában ezt a hangot!

R.Z.