EGY TÉRKÉP ÉS AMI MÖGÖTTE VAN
A minap Rihmer Zoltán egy, a római stációs rendszert ismertető írásában hiányolt egy olyan térképet, amely érzékletesen mutatja be a kora középkori Róma helyrajzi viszonyait, és egyben hivatkozott tavaly tartott előadásomra, amelyben a stációs rendszer jelentőségét megalapozandó igyekeztem leírni és értelmezni a Város kultikus topográfiáját. Bár az előadás írott változatát még nem volt alkalmam elkészíteni (egyszer talán az Ókor című folyóirat hasábjain fog megjelenni; e bejegyzést részben a tanulmány vázlatának szánom), az általam ismert legáttekinthetőbb, régi iskolai térképet a Poszterfotó Kft. jóvoltából sikerült digitalizálni és nagy méretben kinyomtatni — azóta is dolgozószobám falát ékesíti (az eredeti, nagy fölbontású kép innen tölthető le). Noha a stációk mindegyikét ez sem tartalmazza, most, a processziós rendszer jobb megértése érdekében megosztom a blog olvasóival, és egyben fölhívom figyelmüket: a témában eddig és most írtakat ne tekintsék valami másodlagos, liturgiatörténeti kuriózumnak!
Róma, és különösen Rómának ez az ideális, a rítus szempontjából meghatározó állapota mindannyiunk lelki-szellemi otthona, őshazája. A stációs rendszer, a misekánon szentjei, a hagyományos naptár összetétele és sok egyéb, kifejezetten Róma-városi, vagy ahogy a német szakirodalom mondja „stadtrömisch” jellegzetesség éppen arra figyelmeztet, hogy az ún. tridenti liturgia és annak minden, folytonos elődje és párhuzama nem a katolikus kereszténység elvont, egyetemes szertartásrendje, hanem éppen úgy, mint keleten Jeruzsálem, Antióchia, Alexandria vagy Bizánc hagyománya, egy megfogható, korba és tájba testesült gyakorlat. Ebben az értelemben — jóllehet a modern liturgia jogi értelemben vett római voltát nem tagadhatjuk — az egyik fő különbség a hagyományos és a megújított forma között éppen az, hogy az előbbi minden változatában és egész története során megőrzi ezt a rómaiságot, míg az utóbbi érzékelhetően valami alaktalanabb, kultúrától független, ahogy ma mondanánk, globális liturgia kíván lenni. Ebből fakad, hogy míg a hagyományos római liturgia változatai szerves képződmények, amelyek a római jelleg szigorú megtartása mellett érvényesítik a helyi sajátosságokat, a modern liturgia változatait a spontán dezintegráció hozza létre.
Az olasz főváros ma egy többé-kevésbé alaktalan metropolisz, világos körvonalak és jellemző középpontok nélkül. A kultikus helyrajz (és a régi, jelentékeny városoknál mindenfajta helyrajz) leírása azonban nem puszta fölmérése a térképen látható viszonyoknak, hanem keresése és azonosítása azoknak a szervező elveknek, amelyek a város jellemző képét kialakítják, tereinek, csomópontjainak, határvonalainak értelmet és jelentést adnak. Ennek értelmében tekintsük át a fönti térképet!
Róma a Tiberis keleti partján, a hagyomány szerint hét dombra épült. Ezek északról délre haladva a Pincius, a Quirinalis, a Viminalis, az Esquilinus, a Palatinus, a Cælius és az Aventinus. Középpontját a Capitolium dombja és az alatta fekvő völgyben fekvő Forum Romanum jelentette. Amint az ismert szentencia mondja: „Minden út Rómába vezet”, és valóban: Róma, közelebbről a Capitolium és a Forum térsége volt az a középpont, ahol a városon kívülről érkező utak összefutottak.
A középkorra Róma népessége a késő császárkorhoz képest mintegy tizedére csökkent. A tulajdonképpeni lakott városrész (abitato) a Tiberis kanyarulata és a mai Corso, az egykori Via Flaminia által bezárt, alacsonyan fekvő terület belső része volt, amely a századok folyamán lassan terjesztette ki határait a folyópartra és alakított ki nyúlványokat kelet és dél felé. Ezt a területet a térkép narancssárga színnel jelöli. Központi helyzetű volt még a Tiberis szigete Asklépios, majd a keresztény korban Szent Bertalan templomával, illetve a Tiberisen túli városrész (Trastevere), amely a középkorban elsősorban mint szegénynegyed és a római zsidók lakóhelye volt ismeretes. Külön tárgyalást igényel később a Szent Péter-bazilika és a mai Vatikán környéke, az ún. Borgo.
A lakatlan városrész (disabitato) sajátos képet mutathatott a középkorban, és a korabeli festmények, metszetek tanúsága szerint egészen a XIX. századig. Az ókor romjai még nagy mennyiségben és viszonylagos épségben álltak, így a rómaiak tágabb környezetét valójában egy hatalmas rommező jelentette, amelyet sokáig képtelenek voltak benépesíteni. Sajátos, tudományos-fantasztikus filmekbe illő táj lehetett, ahol a tényleges várost nem a természeti környezet, hanem egy elpusztult civilizáció maradványai keretezik. A lakatlan városrészen belül kisebb, lakott szigetet alkotott a Colosseum, amelynek boltívei és a romjaiból hasznosítható építőanyag különös „lakótelep” létrehozására biztosítottak lehetőséget, továbbá a Santa Maria Maggiore-bazilika és a pápai rezidencia, a Laterán (Patriarchium vagy később Cubiculum) szűkebb környéke.
Ugyanakkor a város fontos kultuszhelyei nem a középkori, megfogyatkozott lakosságú városhoz, hanem császárkori előzményéhez igazodtak. Ekkor alakultak ki egyfelől azok a III—IV. századi, magánházakhoz kötődő templomok, amelyek a római keresztények hagyományos istentiszteleti helyeivé váltak, másfelől ekkor kezdődött meg a keresztényüldözések római vértanúinak liturgikus tisztelete azok sírhelyénél. E két típusból fejlődött ki a bazilikák két változata.
Az egyik típust az ún. titulus-ok jelentik, ezeket a térképen kis kereszt jelzi. Mindegyikük a városfalakon belül található, állandó klérussal rendelkeztek és a mai értelemben vett lelkipásztori tevékenység kapcsolódott hozzájuk. Ezek voltak Róma plebániatemplomai. Későbbi eredetű nevüket onnan kapták, hogy a bíborosi kollégium tagjai mindmáig e templomok címzetes plebánosai, róluk kapják címüket, azaz titulusukat. Minthogy a bíborosi kollégiumban egyesek presbiter-, míg mások diákonusbíborosok, a titulusok is különböznek aszerint, hogy fejük melyik csoportba tartozik. A titulusok elhelyezkedése azonban a késő ókori lakosság virtuális plebániahálózatát fedte le, a középkorban már nem a lelkipásztori valóságnak, hanem Róma kulturális és vallási emlékezetének volt hordozója. A stációs gyakorlat egyik legfontosabb szerepe éppen az volt, hogy ezt az emlékezetet — a tényleges, gyakorlati körülmények ellenére — elevenen tartsa.
A másik típust a katakombákhoz kötődő, ún. temetőbazilikák (cimiteria subteglata) képezték. Már a pogány korban is jellemző volt, hogy a temetkezések helye a városon kívül esett, amint az a „holtak városainál”, a necropolis-oknál számos kultúrában megfigyelhető. Szintén a városon kívül hajtották végre a kivégzések egy részét, így a vértanúk kivégzéseit is. A rómaiak ezenkívül előszeretettel temetkeztek az utak mellé: Dél-Európában ma is sok helyen láthatók az utak mellett elhelyezett, kő szarkofágok. A vértanúk tisztelete, amely Róma kiváltságos rangjának elsődleges alapja volt, egyben ahhoz a következményhez is vezetett, hogy akik megtehették, a nekik legkedvesebb vértanú sírjához közel igyekeztek temetkezni, amint pl. egy korábbi, Szent Ágnesről szóló bejegyzésben olvashattuk Constantináról, Nagy Konstantin leányáról. A temetőbazilikáknak eredetileg nem volt saját klérusa, zarándoklatok és kevésbé jámbor célú kirándulások (afféle piknikek) célpontjai voltak, valóságos liturgiát bennük csak a szent ünnepén, különösen vigíliáján végeztek. Az igazsághoz tartozik, hogy ezeket a vigíliákat az egyházatyák nem győzték kárhoztatni mint számos erkölcstelenségre alkalmat adó népünnepélyeket. Mindenesetre a stációs rendszerbe e templomokat is besorolták, idővel pedig saját klérussal látták el. Ennek következtében a temetőbazilikák liturgikus élete állandósult, és bizonyára a hozzájuk kapcsolódó visszásságok is megszűntek, de elhalványult a különbség köztük és a titulusok között.
A temetőbazilikák valamiféle gyűrűt vontak Róma köré, a Városba és a Városból vezető utak mentén következetesen ott állt valamelyik, így mintegy oltalmazták a belső, tituláris egyházakat — nagy részük már elnevezésében is összekapcsolódott az úttal, amelynek mentén épült, sőt a városkaput is, amelyen az út áthaladt, a megfelelő szentről nevezték el. Északon Szent Bálint őrizte a Via Flaminiá-t, amelyen a Szent Márk-napi Litania maior búzaszentelő processziója is kivonult a Nagy Konstantin megtérésében oly nagy jelentőségű Milvius-hídig, egyébként a pogány Ambarvalia örökségeként. A Szent Priszcilla oltalmában álló, de kevésbé nevezetes Via Salaria után északkeleten Szent Ágnes temploma kapcsolódott a Via Nomentaná-hoz. Szent Lőrincé volt a Via Tiburtina, Marcellinus és Péter mártíroké a Via Labicana. Szent Sebestyén uralkodott a Via Appiá-n, a Via Ostiensis pedig szorosan összefonódott Szent Pál bazilikájával. A Trasteveréből kivezető Via Portuensis mellett állt a zsidók temetője, de Pontianus katakombája is. A nyugatra vivő Via Aurelia bazilikája Szent Pongrác temploma, fehérvasárnap stációja, majd ugyanott következett Processus és Martianus sírhelye. Végül a Szent Péter-bazilika eredetileg nem volt egyéb, mint a Via Cornelia mentén épült temetőbazilika.
A bazilikák közül — tekintet nélkül arra, hogy eredetileg titulusok, avagy temetőbazilikák voltak — kiemelkedik Róma hét főtemploma, mégpedig (keletről nyugatra haladva) a Falakon Kívüli Szent Lőrinc-, a Jeruzsálemi Szent Kereszt-, a Szent Sebestyén-, a Lateráni Szent János-, a Nagyobb Szűz Mária- (Santa Maria Maggiore), a Falakon Kívüli Szent Pál- és a Szent Péter-bazilika. Ezeket a térkép félkövér szedéssel és latinkereszttel díszített téglalappal jelöli. Mindannyian szimbolikus jelentőségű középpontokat alkotnak Róma helyrajzában. Szent Lőrinc Róma legtiszteltebb vértanúja, mintegy a vértanúság megtestesítője, és alig marad el mögötte népszerűségben Szent Sebestyén. A Szent Kereszt-bazilikában őrizték a Krisztus keresztjének ereklyéjét, amelyet nagypénteken ünnepélyesen előhoztak és hódolatban részesítettek (ez minden nagypénteki kereszthódolat előzménye). Ez a templom jelenítette meg Rómában Jeruzsálemet (csak ebből érthetjük meg igazán a most következő, Lætare Ierusalem-vasárnap miseszövegeit). A Laterán Róma székesegyháza, az I. Szilveszter pápának Nagy Konstantintól adományozot főpapi székhely. A Szűz Mária-bazilika a Krisztus jászolának ereklyéjét őrzi (ad præsepe), a karácsonyi éjféli mise stációja, így Betlehemet jelenti Róma falai között. Szent Pál és Szent Péter bazilikájának mint az apostolfejedelmek sírjainak kiemelése nem szorul magyarázatra.
Sajátos a története a Borgó-nak, a Szent Péter-bazilikához kapcsolódó városrésznek. Mint az eddigiekből kiderült, eredetileg a Város falain kívüli temetőbazilika volt, ugyanakkor az északról érkező zarándokok elsődleges célpontja. Amint az mindmáig lenni szokott, a zarándokok mind lelki, mind gazdasági értelemben föllendítették a környéket: elszállásolásuk, étkeztetésük, egészségügyi ellátásuk a római lakosság egy részének állandó munkalehetőséget biztosított, így a Borgo hamarosan további, lakott szigetet kezdett alkotni. A fejlődés csúcspontját Nagy Károly 800-as megkoronázása jelentette. A koronázást végző pápa, III. Leó mint Róma politikai értelemben is vett uralkodója tartózkodott attól, hogy a császárkoronázást saját városán belül, sőt széktemplomában, a Lateránban végezze, alternatívaként viszont kínálkozott a frankok által nagyra becsült Szent Péter apostol bazilikája, amely mint helyszín nem csökkentette az esemény rangját, de egyértelművé tette, hogy Nagy Károlyt nem Róma császárává koronázzák. A szertartás előkészítéseképpen a Borgo nagyszerűen kiépült: valahogy úgy történhetett ez, ahogyan ma egy olimpia vagy világkiállítás hat jótékonyan egyes városok infrastruktúrájára és esztétikai megjelenésére. A Borgo saját falakkal történő körülvételére végül kevéssel később, IV. Leó alatt került sor. A Leó-féle falakat jelöli a térkép sötét vonallal, a közéjük vezető kapu és híd fölött pedig mindmáig az Angyalvár magasodik. A Borgo e falaktól körülvéve vált a pápák biztonságos hajlékává a történelem viszontagságai között a német császároktól Garibaldiig, olyannyira, hogy ma már a Laterán helyett világszerte és joggal tekintik a pápa rezidenciájának, és itt jött létre az olasz egység következtében átmenetileg megszűnt, majd jelképesre zsugorodott pápai állam is. A Laterán és a Vatikán kettőssége továbbá mintát jeletett egész Európában: számos városban figyelhető meg a központi székesegyház és a kolostori jellegű, sokszor temetkezési célt is szolgáló főtemplom kettőssége (így viszonyul egymáshoz pl. Párizsban a Notre Dame és Saint Denis, Londonban a St Paul's Cathedral és a Westminster Abbey).
Mindez ma már csak nyomokban, maradványszerűen rejtőzik egy zsúfolt, többmilliós város burka alatt. A római rítus azonban őrzi e sajátos topográfia emlékét, és mind a zarándok, mind az, aki a misekönyvből követi a stációk sorozatát, e szempontok szerint érdemes, hogy alakítsa útitervét, illetve belső látását.
F.M.
A minap Rihmer Zoltán egy, a római stációs rendszert ismertető írásában hiányolt egy olyan térképet, amely érzékletesen mutatja be a kora középkori Róma helyrajzi viszonyait, és egyben hivatkozott tavaly tartott előadásomra, amelyben a stációs rendszer jelentőségét megalapozandó igyekeztem leírni és értelmezni a Város kultikus topográfiáját. Bár az előadás írott változatát még nem volt alkalmam elkészíteni (egyszer talán az Ókor című folyóirat hasábjain fog megjelenni; e bejegyzést részben a tanulmány vázlatának szánom), az általam ismert legáttekinthetőbb, régi iskolai térképet a Poszterfotó Kft. jóvoltából sikerült digitalizálni és nagy méretben kinyomtatni — azóta is dolgozószobám falát ékesíti (az eredeti, nagy fölbontású kép innen tölthető le). Noha a stációk mindegyikét ez sem tartalmazza, most, a processziós rendszer jobb megértése érdekében megosztom a blog olvasóival, és egyben fölhívom figyelmüket: a témában eddig és most írtakat ne tekintsék valami másodlagos, liturgiatörténeti kuriózumnak!
Róma, és különösen Rómának ez az ideális, a rítus szempontjából meghatározó állapota mindannyiunk lelki-szellemi otthona, őshazája. A stációs rendszer, a misekánon szentjei, a hagyományos naptár összetétele és sok egyéb, kifejezetten Róma-városi, vagy ahogy a német szakirodalom mondja „stadtrömisch” jellegzetesség éppen arra figyelmeztet, hogy az ún. tridenti liturgia és annak minden, folytonos elődje és párhuzama nem a katolikus kereszténység elvont, egyetemes szertartásrendje, hanem éppen úgy, mint keleten Jeruzsálem, Antióchia, Alexandria vagy Bizánc hagyománya, egy megfogható, korba és tájba testesült gyakorlat. Ebben az értelemben — jóllehet a modern liturgia jogi értelemben vett római voltát nem tagadhatjuk — az egyik fő különbség a hagyományos és a megújított forma között éppen az, hogy az előbbi minden változatában és egész története során megőrzi ezt a rómaiságot, míg az utóbbi érzékelhetően valami alaktalanabb, kultúrától független, ahogy ma mondanánk, globális liturgia kíván lenni. Ebből fakad, hogy míg a hagyományos római liturgia változatai szerves képződmények, amelyek a római jelleg szigorú megtartása mellett érvényesítik a helyi sajátosságokat, a modern liturgia változatait a spontán dezintegráció hozza létre.
Az olasz főváros ma egy többé-kevésbé alaktalan metropolisz, világos körvonalak és jellemző középpontok nélkül. A kultikus helyrajz (és a régi, jelentékeny városoknál mindenfajta helyrajz) leírása azonban nem puszta fölmérése a térképen látható viszonyoknak, hanem keresése és azonosítása azoknak a szervező elveknek, amelyek a város jellemző képét kialakítják, tereinek, csomópontjainak, határvonalainak értelmet és jelentést adnak. Ennek értelmében tekintsük át a fönti térképet!
Róma a Tiberis keleti partján, a hagyomány szerint hét dombra épült. Ezek északról délre haladva a Pincius, a Quirinalis, a Viminalis, az Esquilinus, a Palatinus, a Cælius és az Aventinus. Középpontját a Capitolium dombja és az alatta fekvő völgyben fekvő Forum Romanum jelentette. Amint az ismert szentencia mondja: „Minden út Rómába vezet”, és valóban: Róma, közelebbről a Capitolium és a Forum térsége volt az a középpont, ahol a városon kívülről érkező utak összefutottak.
A középkorra Róma népessége a késő császárkorhoz képest mintegy tizedére csökkent. A tulajdonképpeni lakott városrész (abitato) a Tiberis kanyarulata és a mai Corso, az egykori Via Flaminia által bezárt, alacsonyan fekvő terület belső része volt, amely a századok folyamán lassan terjesztette ki határait a folyópartra és alakított ki nyúlványokat kelet és dél felé. Ezt a területet a térkép narancssárga színnel jelöli. Központi helyzetű volt még a Tiberis szigete Asklépios, majd a keresztény korban Szent Bertalan templomával, illetve a Tiberisen túli városrész (Trastevere), amely a középkorban elsősorban mint szegénynegyed és a római zsidók lakóhelye volt ismeretes. Külön tárgyalást igényel később a Szent Péter-bazilika és a mai Vatikán környéke, az ún. Borgo.
A lakatlan városrész (disabitato) sajátos képet mutathatott a középkorban, és a korabeli festmények, metszetek tanúsága szerint egészen a XIX. századig. Az ókor romjai még nagy mennyiségben és viszonylagos épségben álltak, így a rómaiak tágabb környezetét valójában egy hatalmas rommező jelentette, amelyet sokáig képtelenek voltak benépesíteni. Sajátos, tudományos-fantasztikus filmekbe illő táj lehetett, ahol a tényleges várost nem a természeti környezet, hanem egy elpusztult civilizáció maradványai keretezik. A lakatlan városrészen belül kisebb, lakott szigetet alkotott a Colosseum, amelynek boltívei és a romjaiból hasznosítható építőanyag különös „lakótelep” létrehozására biztosítottak lehetőséget, továbbá a Santa Maria Maggiore-bazilika és a pápai rezidencia, a Laterán (Patriarchium vagy később Cubiculum) szűkebb környéke.
Ugyanakkor a város fontos kultuszhelyei nem a középkori, megfogyatkozott lakosságú városhoz, hanem császárkori előzményéhez igazodtak. Ekkor alakultak ki egyfelől azok a III—IV. századi, magánházakhoz kötődő templomok, amelyek a római keresztények hagyományos istentiszteleti helyeivé váltak, másfelől ekkor kezdődött meg a keresztényüldözések római vértanúinak liturgikus tisztelete azok sírhelyénél. E két típusból fejlődött ki a bazilikák két változata.
Az egyik típust az ún. titulus-ok jelentik, ezeket a térképen kis kereszt jelzi. Mindegyikük a városfalakon belül található, állandó klérussal rendelkeztek és a mai értelemben vett lelkipásztori tevékenység kapcsolódott hozzájuk. Ezek voltak Róma plebániatemplomai. Későbbi eredetű nevüket onnan kapták, hogy a bíborosi kollégium tagjai mindmáig e templomok címzetes plebánosai, róluk kapják címüket, azaz titulusukat. Minthogy a bíborosi kollégiumban egyesek presbiter-, míg mások diákonusbíborosok, a titulusok is különböznek aszerint, hogy fejük melyik csoportba tartozik. A titulusok elhelyezkedése azonban a késő ókori lakosság virtuális plebániahálózatát fedte le, a középkorban már nem a lelkipásztori valóságnak, hanem Róma kulturális és vallási emlékezetének volt hordozója. A stációs gyakorlat egyik legfontosabb szerepe éppen az volt, hogy ezt az emlékezetet — a tényleges, gyakorlati körülmények ellenére — elevenen tartsa.
A másik típust a katakombákhoz kötődő, ún. temetőbazilikák (cimiteria subteglata) képezték. Már a pogány korban is jellemző volt, hogy a temetkezések helye a városon kívül esett, amint az a „holtak városainál”, a necropolis-oknál számos kultúrában megfigyelhető. Szintén a városon kívül hajtották végre a kivégzések egy részét, így a vértanúk kivégzéseit is. A rómaiak ezenkívül előszeretettel temetkeztek az utak mellé: Dél-Európában ma is sok helyen láthatók az utak mellett elhelyezett, kő szarkofágok. A vértanúk tisztelete, amely Róma kiváltságos rangjának elsődleges alapja volt, egyben ahhoz a következményhez is vezetett, hogy akik megtehették, a nekik legkedvesebb vértanú sírjához közel igyekeztek temetkezni, amint pl. egy korábbi, Szent Ágnesről szóló bejegyzésben olvashattuk Constantináról, Nagy Konstantin leányáról. A temetőbazilikáknak eredetileg nem volt saját klérusa, zarándoklatok és kevésbé jámbor célú kirándulások (afféle piknikek) célpontjai voltak, valóságos liturgiát bennük csak a szent ünnepén, különösen vigíliáján végeztek. Az igazsághoz tartozik, hogy ezeket a vigíliákat az egyházatyák nem győzték kárhoztatni mint számos erkölcstelenségre alkalmat adó népünnepélyeket. Mindenesetre a stációs rendszerbe e templomokat is besorolták, idővel pedig saját klérussal látták el. Ennek következtében a temetőbazilikák liturgikus élete állandósult, és bizonyára a hozzájuk kapcsolódó visszásságok is megszűntek, de elhalványult a különbség köztük és a titulusok között.
A temetőbazilikák valamiféle gyűrűt vontak Róma köré, a Városba és a Városból vezető utak mentén következetesen ott állt valamelyik, így mintegy oltalmazták a belső, tituláris egyházakat — nagy részük már elnevezésében is összekapcsolódott az úttal, amelynek mentén épült, sőt a városkaput is, amelyen az út áthaladt, a megfelelő szentről nevezték el. Északon Szent Bálint őrizte a Via Flaminiá-t, amelyen a Szent Márk-napi Litania maior búzaszentelő processziója is kivonult a Nagy Konstantin megtérésében oly nagy jelentőségű Milvius-hídig, egyébként a pogány Ambarvalia örökségeként. A Szent Priszcilla oltalmában álló, de kevésbé nevezetes Via Salaria után északkeleten Szent Ágnes temploma kapcsolódott a Via Nomentaná-hoz. Szent Lőrincé volt a Via Tiburtina, Marcellinus és Péter mártíroké a Via Labicana. Szent Sebestyén uralkodott a Via Appiá-n, a Via Ostiensis pedig szorosan összefonódott Szent Pál bazilikájával. A Trasteveréből kivezető Via Portuensis mellett állt a zsidók temetője, de Pontianus katakombája is. A nyugatra vivő Via Aurelia bazilikája Szent Pongrác temploma, fehérvasárnap stációja, majd ugyanott következett Processus és Martianus sírhelye. Végül a Szent Péter-bazilika eredetileg nem volt egyéb, mint a Via Cornelia mentén épült temetőbazilika.
A bazilikák közül — tekintet nélkül arra, hogy eredetileg titulusok, avagy temetőbazilikák voltak — kiemelkedik Róma hét főtemploma, mégpedig (keletről nyugatra haladva) a Falakon Kívüli Szent Lőrinc-, a Jeruzsálemi Szent Kereszt-, a Szent Sebestyén-, a Lateráni Szent János-, a Nagyobb Szűz Mária- (Santa Maria Maggiore), a Falakon Kívüli Szent Pál- és a Szent Péter-bazilika. Ezeket a térkép félkövér szedéssel és latinkereszttel díszített téglalappal jelöli. Mindannyian szimbolikus jelentőségű középpontokat alkotnak Róma helyrajzában. Szent Lőrinc Róma legtiszteltebb vértanúja, mintegy a vértanúság megtestesítője, és alig marad el mögötte népszerűségben Szent Sebestyén. A Szent Kereszt-bazilikában őrizték a Krisztus keresztjének ereklyéjét, amelyet nagypénteken ünnepélyesen előhoztak és hódolatban részesítettek (ez minden nagypénteki kereszthódolat előzménye). Ez a templom jelenítette meg Rómában Jeruzsálemet (csak ebből érthetjük meg igazán a most következő, Lætare Ierusalem-vasárnap miseszövegeit). A Laterán Róma székesegyháza, az I. Szilveszter pápának Nagy Konstantintól adományozot főpapi székhely. A Szűz Mária-bazilika a Krisztus jászolának ereklyéjét őrzi (ad præsepe), a karácsonyi éjféli mise stációja, így Betlehemet jelenti Róma falai között. Szent Pál és Szent Péter bazilikájának mint az apostolfejedelmek sírjainak kiemelése nem szorul magyarázatra.
Sajátos a története a Borgó-nak, a Szent Péter-bazilikához kapcsolódó városrésznek. Mint az eddigiekből kiderült, eredetileg a Város falain kívüli temetőbazilika volt, ugyanakkor az északról érkező zarándokok elsődleges célpontja. Amint az mindmáig lenni szokott, a zarándokok mind lelki, mind gazdasági értelemben föllendítették a környéket: elszállásolásuk, étkeztetésük, egészségügyi ellátásuk a római lakosság egy részének állandó munkalehetőséget biztosított, így a Borgo hamarosan további, lakott szigetet kezdett alkotni. A fejlődés csúcspontját Nagy Károly 800-as megkoronázása jelentette. A koronázást végző pápa, III. Leó mint Róma politikai értelemben is vett uralkodója tartózkodott attól, hogy a császárkoronázást saját városán belül, sőt széktemplomában, a Lateránban végezze, alternatívaként viszont kínálkozott a frankok által nagyra becsült Szent Péter apostol bazilikája, amely mint helyszín nem csökkentette az esemény rangját, de egyértelművé tette, hogy Nagy Károlyt nem Róma császárává koronázzák. A szertartás előkészítéseképpen a Borgo nagyszerűen kiépült: valahogy úgy történhetett ez, ahogyan ma egy olimpia vagy világkiállítás hat jótékonyan egyes városok infrastruktúrájára és esztétikai megjelenésére. A Borgo saját falakkal történő körülvételére végül kevéssel később, IV. Leó alatt került sor. A Leó-féle falakat jelöli a térkép sötét vonallal, a közéjük vezető kapu és híd fölött pedig mindmáig az Angyalvár magasodik. A Borgo e falaktól körülvéve vált a pápák biztonságos hajlékává a történelem viszontagságai között a német császároktól Garibaldiig, olyannyira, hogy ma már a Laterán helyett világszerte és joggal tekintik a pápa rezidenciájának, és itt jött létre az olasz egység következtében átmenetileg megszűnt, majd jelképesre zsugorodott pápai állam is. A Laterán és a Vatikán kettőssége továbbá mintát jeletett egész Európában: számos városban figyelhető meg a központi székesegyház és a kolostori jellegű, sokszor temetkezési célt is szolgáló főtemplom kettőssége (így viszonyul egymáshoz pl. Párizsban a Notre Dame és Saint Denis, Londonban a St Paul's Cathedral és a Westminster Abbey).
Mindez ma már csak nyomokban, maradványszerűen rejtőzik egy zsúfolt, többmilliós város burka alatt. A római rítus azonban őrzi e sajátos topográfia emlékét, és mind a zarándok, mind az, aki a misekönyvből követi a stációk sorozatát, e szempontok szerint érdemes, hogy alakítsa útitervét, illetve belső látását.
F.M.
