NAGY SZENT LEÓ PÁPA BESZÉDE URUNK MENNYBEMENETELÉRŐL

Elhangzott: 444 június 1-jén.
Kiadása: 73. beszéd (PL 54, 394—396),
ill. 73. traktátus (CCSL 138A, 450—454).
Fordítása: Praeconia 1 (2006) 159—160
[az alábbiakban némileg átdolgozva].

1. A mi Urunk Jézus Krisztus boldog és dicsőséges feltámadása után, amikor Istennek igaz templomát, amelyet a zsidók hitetlensége lerontott, az isteni hatalom három nap alatt újraalkotta, ma telt be, szeretteim, a szent napok negyvenes száma, amely szentséges elrendezéssel megállapítva a mi okulásunknak munkálta hasznát, hogy amíg az Úr testi ittlétének tartama erre az időre kiterjed, a feltámadás hitét a szükséges bizonyítékok erősítsék meg. Krisztus halála ugyanis igen megrendítette a tanítványok szívét, s a kereszten való kínszenvedése, lelkének kilehelése, élettelen testének eltemetése miatt szomorúságtól elcsüggedt elméjükbe valami béna bizalmatlanság furakodott be. Ezért mikor a szent asszonyok — amint az evangéliumi történet elmondja — hírül adták, hogy a sír elől el van hengerítve a kő, hogy a test nincs a sírban és hogy angyalok tanúsítják: él az Úr, szavukat az apostolok és a többi tanítvány üres fecsegéshez vélte hasonlónak. Márpedig ezt az emberi gyengeségből ingadozó bizonytalanságot az igazság Lelke semmiképpen nem engedte volna hirdetőinek szívében lakozni, ha tétova buzgalmuk és aggodalmas késlekedésük nem éppen a mi hitünk alapját próbálta volna megvetni. Így az apostolokban a mi zavarodottságunk, a mi veszedelmünk kapott segítséget, mi lettünk e férfiak által az istentelenek ármánykodásaival és a földi bölcsesség érveivel szemben kiképezve, minket fegyverzett fel a tekintetük, minket tanított ki a hallásuk, minket erősített meg a tapintásuk. Adjunk hálát emiatt az isteni rendelésnek és a szent atyák szükséges lassúságának. Azért kételkedtek ők, hogy mi ne kételkedjünk.

2. Ezek a napok tehát, szeretteim, amelyek az Úr feltámadása és mennybemenetele között elteltek, nem üres lefolyással múltak el, mivel nagy szentségek lettek bennük megerősítve, nagy misztériumok lettek kinyilatkoztatva. Ezekben árasztja ki leheletével az Úr az összes apostolra a Szentlelket, s bízza a többiek fölött a boldog Péter apostolra a királyság kulcsai után a nyájáról való gondoskodást is. Ezekben a napokban szegődik az Úr a két tanítványhoz az úton harmadik társul, és kétségeink minden homályát eltörölve megfeddi a reszketők és tétovák lomhaságát. Megvilágosult szívükben kigyúl a hit lángja, és miközben az Úr feltárja a Szentírást, langyosságuk izzásba vált át. A kenyértörésben végül visszatér az együtt étkezők szemvilága, és sokkal szerencsésebben nyílik meg emezek látása, akiknek természetük megdicsőülése lett kijelentve, mint emberi nemünk azon fejedelmeié, akiknek törvényszegésük zavartsága lett szemére hányva.

3. Midőn pedig e csodák s más hasonlók közepette a tanítványok gondolataikban tétován ingadoztak, megjelent köztük az Úr és azt mondta: „Békesség néktek!” S nehogy az maradjon a véleményük, amire ott hajlott a szívük — úgy vélték ugyanis, hogy szellemet látnak, nem testet —, megcáfolva gondolataikat, melyek nem fértek össze az igazsággal, kétkedő szemük elé tárta kezén és lábán a kereszttől ott hagyott jeleket, s hívta őket, hogy gondosabban tapogassák meg, hiszen a szögek és a lándzsa nyomai a hitetlen szívek sebeinek begyógyítására maradtak meg, hogy ne kétes hittel, hanem a legbiztosabb tudással vallják: az a természet fog az Atyaisten trónjára fellépni, amelyet nemrég a sírba fektettek.

4. Így hát, szeretteim, ebben az egész időben, amely az Úr feltámadása és mennybemenetele között lepergett, azon munkálkodott az isteni gondviselés, arra tanította, arra késztette az övéit szemükkel s szívükkel, hogy elismerjék: az Úr Jézus Krisztus valóban feltámadt, aki valóban megszületett, szenvedett és meghalt. Ezért a boldogságos apostolokat s az összes tanítványt, akik a kereszthalál miatt nemrég még tétovák, a feltámadás hitében pedig ingatagok voltak, annyira megerősítette a jól látható igazság, hogy mikor az Úr megindult a mennyek magasába, nemcsak minden szomorúságtól maradtak mentesek, hanem nagy öröm töltötte el őket. És valóban nagy és kimondhatatlan ok volt az örömre, midőn a szent sokaság szeme láttára a mi emberi nemünk természete az összes mennyei teremtmény méltóságán túlra hágott fel, s átlépve az angyali rendeken és a főangyalok köreit megelőzve felemelkedésének semmi magasság nem állta korlátját, míg az örök Atya gyülekezetébe fogadva annak dicsőségéhez nem társult a trónuson, akinek természetével egyesült a Fiúban. Mivel tehát Krisztus mennybemenetele a mi felemelkedésünk, és ahova előrement a fő dicsősége, oda kap meghívást a testnek reménye, méltó örömmel örvendjünk, szeretteim, és kegyes hálaadással vigadozzunk. Ma ugyanis nemcsak a paradicsom birtokában lettünk megerősítve, hanem Krisztusban a mennyek magasságán is áthatoltunk, többet szerezve Krisztus kimondhatatlan kegyelméből, mint amit elvesztettünk az ördög irigységéből. Mert akiket a mérgező ellenség első lakhelyük boldogságából kitaszított, azokat saját testébe befogadva Isten Fia az Atya jobbjára állította, aki a mindenható Atyaistennel és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik mindörökkön örökké. Ámen.

Fordította: R.Z.

AZ ANGYALOKKAL ÉNEKELNI III.

Szomorú, de ki kell jelenteni, hogy a kortárs liturgikus gyakorlatban megfigyelhető a Sanctus teológiai és zenei leértékelése, sőt tulajdonképpen valamiféle leértékelése a Missa Romana mint műegész korábbi zenei szerkezetének. Ez nemcsak a liturgikus nyelv problémájával vagy az actuosa participatio populi egyoldalúan külsődleges felfogásával van kapcsolatban, hanem egyszersmind a mai teológia emberközpontúságában gyökerezik, amelynek szemében az Eucharisztia ünneplése nem jelent mást mint emberi lények találkozását. A krisztusi áldozat bemutatásának, amely közvetíti a megváltás kegyelmét és Isten dicsőítésére irányul, megszentelt, kultikus jellege megkérdőjeleződik. És ez a kérdés tulajdonképpen kezdetlegesen egyszerű, mert egy másik, egészen elemi kérdést foglal magába: olyan egyszerű kérdést, hogy azt bármelyik elemi iskolás gyermek megértheti. Ki az első? Isten? Vagy az ember? Ebben a kérdésben az Ecclesia in mundo huius temporis gyakorlatilag megosztott. Az, aki otthonosan mozog az Anyaszentegyház zenei-liturgikus hagyományában, zeneművészeti kincsestárában és annak teológiai-liturgikus alapjai között, túlságosan is jól tudja, hogy a zene keresztény, istenközpontú fölfogása mindig szemben állt annak emberközpontú megközelítésével.
Nem kétséges, hogy a musica sacra jelenkori válságának napjaink liturgiájában a valódi oka ez a racionalisztikus gondolkodás, amely még az Eucharisztiába és a szentmiseáldozatba vetett hitünk lényegi alapjait is aláássa; ennek forrása valójában valamiféle borúlátó történelemszemlélet, valami szilárd meggyőződés a Regnum Dei felé tartó történelem kilátástalanságáról (D.J. Keefe).
A szentségek viszonylagossá tétele, amelyet ma annyiszor hangoztatnak, azon a hiten alapul, hogy (amint a XVI. század „reformátorai” állították) a történelmi világrend romlott, amiből kifolyólag nem lehetséges, sőt nem is érdemes a történelem jelenében közvetíteni a föltámadt Krisztust. Innen pedig már csak egyetlen, apró lépés arra következtetni, hogy Krisztus jelenléte a misében másodlagos a gyülekezet hitéhez viszonyítva…
Teilhard de Chardin teológiai gondolkodásával összefüggésben megkérdőjeleződött az anyagtalan teremtmények létezése is. Megerősítve a Szentírás tanúsága és az Egyház hite által, amelyet például a IV. Lateráni Zsinaton fogalmazott meg (DS 800) el kell utasítanunk minden kísérletet, amely arra irányul, hogy elvessük az angyalok világát a „demitologizációnak” nevezett törekvés hatására. Ellenkezőleg, vallanunk kell, hogy angyalok léteznek. Mégis érthető, hogy egy kornak, amely ekkora zavart él át a teológiában, nehezére esik eljutnia a musica sacra teológiai szemléletére az angyalok teológiájának fényében.
Fölismerve ezt a tényt megértjük, hogy olyan megfogalmazások, mint „minden kultikus dolog kétséges természete” vagy „szembenállás az Evangélium és Isten kultikus tisztelete között”, hogyan világítják meg azt a látásmódot, amelynek köszönhetően egyesek megfelelőbbnek ítélik a csupasz „zene”, mint a „szent zene” kifejezést, annak ellenére, hogy a Szentatya a Musicam sacram szavakat választotta az 1967. március 5-i instrukció témamegjelölő kezdetéül, szemben a teológiailag semmitmondó Cantum et musicam fordulattal, amelyeket a Hannibale Bugnini által vezetett liturgikus bizottság terjesztett elő. Nem véletlen egybeesés volt, hogy a német püspökök az Egyház által hitoktatással megbízott személyeknek írt, 1967-es üzenetükben világosan kijelentették, hogy egy liturgia, amely pusztán társadalmi rituálénak, a keresztényi testvériség stilizált megerősítésének fogja föl önmagát, eltéveszti célját: Isten dicsőítését és ezen keresztül az emberi üdvösség szolgálatát.
„A liturgia tehát nem csupán az egyes ember megszentelésére törekszik, hanem ténylegesen az Egyház nyilvános istentisztelete kíván lenni (és valóban az is), amely a Szentlélekben Krisztus által az Atyára irányul. Így semmiképpen nem lehet célunk a liturgia deszakralizációja. A liturgia a legnyilvánvalóbb jele annak, hogy a keresztény élet nem merül ki a világra és az emberre való nyitottságban, hanem valódi értelmét inkább az Istenre való nyitottságban találja meg, aki teremtett, Krisztusban megváltott és a Szentlélekben megszentelt minket.”
Ha a genera musicae artis-t, amelyek szervesen alakultak ki a liturgiában és a liturgiából, a fejlődést hátráltató tényezőknek tekintjük, az biztos jele a deszakralizáció felé tartó folyamatnak. Ezt észben tartva tisztán látjuk, hogy a különbség a sacrum és a profanum, illetve lascivum vagy impurum között, amelyet az egyházi iránymutatások oly sokszor hangsúlyoztak, miért válik napról napra elmosódottabbá, és miért kerül be következésképp a szórakoztató zene a szentélybe. Ezek a tendenciák, amelyeket egyházzenészek és lelkipásztorok nyomon követhetnek, nem egyszerűen tünetei a tudatlan és zeneileg képzetlen ifjúság körében uralkodó „Sturm und Drang”-nak, hanem – proh dolor! – megtalálhatók az Egyház minden műveltségi (és hierarchikus) szintjén.
Kedves barátaim! Dacára mindazoknak a szakmai, gyakorlati, sőt olykor akár emberi problémáknak, amelyekkel találkozunk, nem szabad engednünk, hogy megfosszanak minket a munkánk vallásos és apostoli jelentőségébe vetett hittől. Teljesen tudatában vagyunk annak, hogy egyetlen emberi lény sem képes dicsőíteni Istent, ha nem kap képességet és hivatást erre Krisztus szeretetéből és kegyelméből. Csak akit átjártak a megváltó kegyelem sugarai, az képes részt venni a megváltás új énekének éneklésében. És ugyanebből a forrásból táplálkozik Szent Benedek szellemében a dominicum servitium, a közvetlenül, magát az Urat illető szolgálat, amely az opus Dei-ben éri el legmagasabb megvalósulását, és amelyet „mindennel szemben előnyben kell részesíteni” (Regula, 43). És Szent Hildegard ugyanezt mondja: „A nővérek az angyalok szolgálatát látják el, amikor állhatatosan éneklik imádságukat hóráról hórára.” (MPL 197/487). Csakis azért lehetséges, hogy a mennyei és a földi liturgia egyesüljön, mert az Isten-ember Jézus Krisztusban a menny és a föld új szövetséget kötött, és mert őbenne helyreállíttatott az összhang, amelyet az eredeti bűn megrontott. Ebben a mi valóban isteni liturgiánkban teljes valóságát megtapasztaljuk annak a karnak, amelyet az éneklő lelkek és mi, nyomorult földi zarándokok alkotunk, amikor így imádkozhatunk:
„Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké…”,
vagy amikor közvetlenül bekapcsolódhatunk az angyalok énekébe a mi szent liturgiánk Gloriája és Sanctusa által, amelyek összefogják a mennyet és a földet mindazon földi siralom és emberi szerencsétlenség ellenére, amelyek esetleg körülvesznek vagy akár ránk nehezednek.
És noha lényegi különbség van a mennyei és a földi liturgia méltósága között, az Úr, aki maga jelenik meg a liturgiában, személyében képviseli a mennyei liturgiát, és Ő az, aki kapcsolatot létesít a mi kicsinységünkkel. Mert mindenekelőtt csakis „általa dicsőítik az angyalok” az Atyaisten fölségét, ahogyan csakis Őáltala lehetséges, hogy mi itt alant a mennyei liturgia élő hangszereivé váljunk.
Mint énekesek a tisztán szellemi lények alkotják általa és velünk együtt ezt a közösséget, amely összefogja a mennyet és a földet. Ennek megfelelően a tisztán szellemi lény mint énekes a forrása, a mintája, az eszkatologikus célja a mi liturgikus-zenei szolgálatunknak, és kell is, hogy az legyen. A musica sacra méltósága és rangja Őrá van alapozva, teljesen függetlenül minden történelmi változástól. A liturgikus-zenei művészet kapcsolata a mennyei liturgiával sokkal közvetlenebb, mint bármely más, a liturgiát szolgáló művészeté. Így valóban szent zene, musica sacra, amelynek lényegét csak olyan emberek foghatják föl is juttathatják kifejezésre, akik megváltattak és megszenteltettek. Csak a szent zene méltó Istenhez. De Isten lélek, ezért az efféle zene „lélekben és igazságban való szolgálat” (J 4,24) kell, hogy legyen. És az Angyali Doktor figyelmeztet, hogy az imádkozik „lélekben és igazságban”, akit az imádságra a Szentlélek ihlet, még ha később az elme el is kóborol gyöngesége folytán (S.T. II–II. 83., 14. ad 2um). Gondoljatok Szent Ágoston szavaira, amelyeket XXIII. János pápa oly gyakran idézett: „Legyetek bizonyosak, atyámfiai, abban, hogy az Egyház iránt táplált szeretetetek mértéke határozza meg, hogy mennyit birtokoltok a Szentlélekből!”
Veni, Creator Spiritus!

Robert A. Skeris
Washington, D.C.

Idézett művek:

J. Danielou (ford. D. Heimann): The Angels and their Mission According to the Fathers of the Church. (Westminster MD 1976 = 1956) Thomas More Publishing, Manchester NH 1996.
J. H. Desrocquettes: L’Accompagnement des Psaumes. Tournai 1928.
D. J. Keefe SI: „The Present Situation of Eucharistic Theology”, Faith & Reason XIV/3
(1988) 255/322.
J. Overath (ford. R. Skeris): The Meaning of Musica Sacra and its Nobility, in R. Skeris (kiad.): Crux et Cithara = Musicae Sacrae Meletemata II 73/84. Altötting 1983
E. Peterson: Das Buch von den Engeln. Lipcse 1936. = (ford. R. Walls) The Angels and the Liturgy. New York 1964.
J. Ratzinger (ford. R. Skeris): Church Music in the Cathedral of Regensburg. 1964/1994 „Betwixt and Between the Regensburg Tradition and Postconciliar Reform”, Sacred Music CXXII/2 (Summer 1995) 5/17
LEX MIHI ARS, Editio IV Digitorum

Fordította F.M.

AZ ANGYALOKKAL ÉNEKELNI II.

A prefáció után hallottuk az angyalok dicsőítő énekét, és örömmel eltelve csatlakoztunk a karhoz és a celebránshoz,
ut in confessione verae sempiternaeque deitatis et in personis proprietas, et in essentia unitas, et in maiestate adoretur aequalitas, quam laudant angeli atque archangeli, Cherubim quoque ac Seraphim, qui non cessant clamare cottidie, una voce dicentes:
„hogy az igaz és örökkévaló istenség megvallásában imádtassék mind a személyekben az egyediség, mind a lényegben az egység, mind a fölségben az egyenlőség, melyet dicsőítenek az angyalok és az arkangyalok, a kérubok és szeráfok, kik nem szűnnek meg mindennap kiáltani, egy hangon mondván: Szent, szent, szent az Úr, a Seregek Istene. Telve a menny és a föld a te dicsőségeddel. Hozsanna a magasságban. Áldott, ki jő az Úr nevében. Hozsanna a magasságban.”
Az „Isten dicsőségének himnusza”, ahogyan a római prefációszövegek nevezik, és mindenekelőtt annak helyzete a mi földi liturgiánkban világossá teszi előttünk a musica sacra jelentését és értékét.
Aranyszájú Szent János Isteni Liturgiájában mindig a „kérub-éneket” énekli a kar, e különösen kifejező és jelentőségteljes szavakkal: Mi, kik a kérubokat titokzatosan megjelenítjük (Hoi ta Cherubeim mystikós eikonizontes [i ta heruvím misztikósz ikonídzondesz]) és az életadó Háromságnak háromszorszent éneket éneklünk, tegyünk félre most minden földi gondot (pasan tén biótikén apothómetha merimnan [pászan tin viotikín apothómetha mérimnan]); hogy a dicsőség királyát fogadhassuk, kit láthatatlanul körülvesznek az angyali karok, alleluja.
E szavakkal a keleti liturgia fontos teológiai megállapítást fogalmaz meg a liturgikus karról és annak zenei szerepéről: a liturgiában, amint az a földön megvalósul, minden egyes énekes a kérubok egyikét jeleníti meg titokzatosan. Ugyanakkor ezek a szavak azt is hangsúlyozzák, hogy az énekes (vagy a liturgikus kar) nem csupán „hozzájárul a szentmise méltó ünnepléséhez”, hanem megjeleníti az angyalok énekét. Az angyalok hierarchiájában a kérubok egészen kiváló helyen állnak, igen közel magának az Istennek királyi székéhez. Ha összevetjük a kérubok helyzetét a kar helyzetével vagy szerepével a liturgiában, hamarosan ráeszmélünk, hogy micsoda kiemelkedő helyzetet tulajdonít a karnak Aranyszájú Szent János Isteni Liturgiája, amelyet végig betölt az Isten jelenléte iránti tisztelet szelleme.
A régibb római prefációk között csak a pünkösdi és a szentháromságos prefáció volt az, amely a háromszorszent éneket egyedül a mennyei karoknak tulajdonította, mindenféle hivatkozás nélkül a földi liturgia közösségére, s így a kart a nyugati, latin liturgiában is az angyalok megjelenítőjévé tette. A többi prefációban ehelyett a cum quibus et nostras voces ut admitti iubeas, deprecamur szavakat találjuk: „kérünk, hogy az övékkel együtt a mi hangunkat is parancsold magadhoz bocsáttatni…”, és érdemes megemlíteni, hogy a zsinat utáni prefációkban már kizárólag ez a változat szerepel.
Az a teológiai álláspont, amely a liturgikus karban az éneklő angyalok megjelenítőjét látta, a legértékesebb alkotásokat ihlette mind a gregorián ének, mind a polifónia területén. Mi is lehetett nemesebb feladat egy tehetséges zeneszerző szemében, mint a zene művészi eszközeivel érzékeltetni számunkra Isten dicsőségének mennyei himnuszát, ahogyan azt Izaiás próféta tanúságából ismerjük!
A tudományos kutatás többször és kellőképpen világossá tette, hogy az „una voce” kifejezés (és ennek megfelelően a prefációban található többi megfogalmazás) nem az előadásmódra vonatkozik. Elég itt Reinhold Hammerstein 1962-es tanulmányára, a „Music of the Angels”-re utalni.
Ha a Sanctus nagy, művészi formáit ki kellene rekeszteni a liturgiából, és nem maradhatna meg semmi egyéb, csak egyszerű, akklamatív formulák (a gyülekezeti ének formáit értve ezalatt), akkor nemcsak a kultikus elem elszegényedésének egy további mozzanatát kellene regisztrálnunk a kortárs liturgikus gyakorlatban. Nem, a Kelet és Nyugat liturgiáját, illetve annak teológiai megalapozását elválasztó szakadék is tovább mélyülne, éppen ma, amikor a görög Kyrie eleison gyakorlatilag eltűnt a mindennapok szertartási életéből.
A Liturgikus Bizottság által eredetileg javasolt szöveggel ellentétben, közvetlenül a Szentatya beavatkozásának köszönhetően áll ma rendelkezésünkre a polifon Sanctus, és vele a polifon miseordinárium, amelyeknek használatát az 1967. március 5-én kiadott Musicam sacram instrukció 34. cikkelyének 1. paragrafusa biztosítja. A szöveg ezt a „szokásos szabályok szerint” (suetis normis) teszi, világosan megkülönböztetve az ünnepélyes mise más formáitól, hiszen a 34. cikkely 2. paragrafusa e szavakkal kezdődik: „más esetekben” (in aliis casibus). Itt az ünnepélyes mise cum populo activo különféle esetei vannak tárgyalva, ahogyan – már jóval a legutóbbi egyetemes zsinat előtt! – számos nemzeti és nemzetközi egyházzenei szervezet, illetve ezekben az években rendezett egyházzenei kongresszus munkájának és érdeklődésének középpontjában álltak. Ezeket a formákat a jövőben folytatni, ápolni és finomítani kell, tekintetbe véve korlátaikat és lehetőségeiket is.
Jóllehet a Musicam sacram instrukció egészen világosan fejezte ki magát, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy kiadásaiban és értelmezéseiben egyes hangok sosem szűnnek meg hangoztatni, hogy a polifon Sanctus a liturgiában összeegyeztethetetlen a liturgikus reformmal. Például (és teljes ellentétben a Musicam sacram instrukció 34. cikkelye 1. paragrafusával) egy német egyházmegyés Ordo huszonöt évvel ezelőtt (!) a következő iránymutatást tartalmazta:
„A Sanctus a prefáció záró akklamációja, ezért a gyülekezetnek a celebránssal együtt kell énekelnie. Ennél a tételnél a gyülekezetet a továbbiakban nem helyettesítheti a kar.”
Ez a vélemény nem igazolható sem a zsinattal, sem az instrukcióval. Sokkal inkább azt a véleményt ismétli meg, amely kétségkívül megtalálható a március 5-i instrukció egyik tervezetében, de amelyet a Szentatya egyértelműen „nem csak-hanem is” értelemben helyesbített.
Egyesek ettől függetlenül is makacsul igyekeznek leértékelni a zene szerepét a liturgiában, akár hamis teológiai és történeti megfontolások alapján, akár azzal, hogy egyoldalúan a zene szolgálati, miniszteriális feladatára összpontosítanak: gyakorlatilag valami lényegtelen, járulékos elemmé teszik, és teljesen figyelmen kívül hagyják mint a liturgia szerves részét.
1962. november 12-én a Szent Péter-bazilika aulájában Őeminenciája Jaime Cardinal de Barros Camara, Rio de Janeiro főpásztora igen meggyőző megállapítást tett egy gyakran félreértett jelzőről, amely szerint az egyházzene „a liturgia szolgálóleánya”. Hangsúlyozta, hogy az egyházzene magatartása tekintetében (quoad actionem) kell, hogy ancilla legyen, de nem természete szerint (quoad naturam). Tulajdonképpeni természete szerint az egyházzene „az ünnepélyes liturgia szükséges és szerves része”, és az is marad (amint az Ecclesia docens hirdeti).

(Folytatjuk)

AZ ANGYALOKKAL ÉNEKELNI I.

Az alábbi teológiai gondolatokat egy, a marienbergi bencés apátság (Vinschgau, Dél-Tirol) „Angyalkriptájában”, a „Gregorián ének az Alpok szívében” című tanulmányút keretében bemutatott, énekes szentmise után, 2008. július 29-én fogalmazta meg Ft. Robert A. Skeris, a Ward Központ igazgatója (B.T. Rome School of Music, The Catholic University of America, Washington DC).

Qui puro corde inter homines psallit
etiam sursum CUM ANGELIS CANERE videatur.
Cassiodorus, Expositio in Ps 137/1
CCL 98 (1958) Adriaen

Benedicite Domino, omnes angeli eius,
potentes virtute, facientes verbum illius,
ad audiendam vocem sermonum eius!
Benedicite Domino, omnes virtutes eius,
Ministri eius, qui facitis voluntatem eius!
Benedicite Domino, omnia opera eius,
in omni loco dominationis eius!
Benedic, anima mea, Domino!

„Áldjátok az Urat, minden angyalok,
ti erővel hatalmasok, kik teljesítitek szavát,
mihelyt meghalljátok beszédének hangját!
Áldjátok az Urat, minden seregei,
ti szolgái, kik az ő akaratát cselekszitek!
Áldjátok az Urat, minden művei,
az ő uralkodásának minden helyén,
áldjad, én lelkem, az Urat!”

Szívünkben és fülünkben még visszhangoznak a 102. zsoltár utolsó versei, amelyeknek éneklésével kifejeztük hálánkat Isten korlátlan jóságáért a konventmisén, és elbúcsúztunk az angyali lényektől, akiket olyan életszerűen jelenítenek meg a freskók a Szent Szűz apátságának ősi kriptájában.
Őszinte és hite alapján meggyőződéses derűlátó, aki ezt az éneket énekli, olyasvalaki, aki tudatában van az emberi gyarlóságnak és mégis hisz az isteni szeretet erejében, amely fölülmúl minden nehézséget. Az ő eszméi fölébe emelkednek a csupán esetleges és múlandó dolgok világának, egészen az örökérvényű dolgokig. Ezért magunkévá tehetjük őket mi, ezen a napon is.

Benedicite Domino, omnes angeli eius …
ad audiendam vocem sermonum eius.
„Áldjátok az Urat, minden angyalok …
mihelyt meghalljátok beszédének hangját!”
Ti tiszta, éneklő lelkek,
kik kezdete, mintája és célja vagytok
a mi liturgikus-zenei szolgálatunknak,
engedjétek, hogy újra megértsük
a musica sacra jelentését és nemességét,
fölismervén a ti természeteteket.
Benedicite Domino, omnes virtutes eius,
ministri eius, qui facitis voluntatem eius.
„Áldjátok az Urat, minden seregei,
ti szolgái, kik az ő akaratát cselekszitek!”
A mai szentmise után
szóljon ez a felszólítás mindazokhoz,
akik Isten akarata szerint
életük munkáját a musica sacra-nak szentelték:
a képzett egyházzenészekhez, a zeneszerzőkhöz,
kutatókhoz, tanárokhoz és karmesterekhez,
kórusvezetőkhöz és orgonistákhoz,
de énekeseink egész seregéhez is.
Benedicite Domino, omnia opera eius,
in omni loco dominationis eius.
„Áldjátok az Urat, minden művei,
az ő uralkodásának minden helyén.”
Az ő hatalmának és kegyelmének nagy művei között
csodálatunkat ma irányítsuk hálaadásban
mindenek fölött azon művek felé, melyeket becsülnek
hívők és nem hívők egyaránt
mint az egyházzene csodáit.
„Áldjátok az Urat, minden angyalok, minden seregei, minden művei!”
Benedicite Domino, omnes angeli eius, omnes virtutes eius,
omnia opera eius!

(Folytatjuk)

NAGY SZENT LEÓ PÁPA BESZÉDE
SZENT PÉTER ÉS PÁL APOSTOLFEJEDELMEK ÜNNEPÉN

Elhangzott: 441 június 29-jén.
Kiadása: 73. beszéd (PL 54, 422—428),
ill. 82. traktátus (CCSL 138A, 508—518).

1. Bár az összes szent ünnepnapnak, szeretteim, valójában az egész világ a részese, és az egy hit iránti kegyes kötelesség azt kívánja, hogy amiről úgy emlékeznek meg, mint ami mindenki üdvéért történt, azt mindenütt közös örömmel ünnepeljék, mégis a mai ünnepet azon a tiszteleten kívül, amelyet az egész földkerekségen kiérdemelt, a mi városunk különleges és saját ujjongása kell hogy övezze, hogy ahol megdicsőült a főapostolok halála, ott az ő vértanúságuk napján legyen az örvendezésnek is elsősége. Mert ők azok a férfiak, akik által Krisztus evangéliuma számodra, Róma, felfénylett, és aki a tévedés tanítója voltál, az igazság tanítványa lettél. Ők a te szent atyáid és igaz pásztoraid, akik téged a mennyországba egykor felvenni méltóként sokkal jobban és sokkal szerencsésebben alapítottak meg, mint azok, akiknek munkája falaid első alapját megvetette, s akik közül az, aki a nevét adta neked, testvérgyilkossággal mocskolt be téged. Ők azok, akik téged arra a dicsőségre emeltek, hogy mint szent nemzet, választott nép, papi város és királyság a boldog Péter szent széke által az egész földkerekség fejévé válván szélesebb körben kormányozz az isteni vallással, mint földi uralommal. Jóllehet ugyanis győzelmekkel egyre növekedve birodalmad fennhatóságát szárazon és vízen kiterjesztetted, mégis kevesebb az, amit a háborús küzdelem neked alávetett, mint amit a keresztény béke megszerzett.

2. Mert a jóságos, igaz, mindenható Isten, aki irgalmasságát az emberi nemtől soha meg nem tagadta, s önmaga megismerésére általában az összes halandót mindig igen bőséges jótéteményekkel oktatta, a tévelygők szándékos vakságán és rosszra hajló gonoszságán titkosabb elhatározással és mélyebb szeretettel könyörült meg, amikor elküldte vele egyenlő és vele együtt örök Igéjét. Az Ige testté lévén úgy egyesítette az isteni természetet az emberi természettel, hogy annak alászállása a mélybe a mi felemelkedésünk legyen a magasba. Hogy pedig e kimondhatatlan kegyelem hatása az egész világra kiáradjon, az isteni gondviselés előkészítette a római államot, amelynek gyarapodása azon határokig jutott, amelyek között az összes nemzet egymással egyaránt szomszédos és határos volt. Mert nagyon is megfelelt az isteni módon eltervezett műnek, hogy a sok királyság egyetlen birodalom szövetségében egyesüljön, és az egyetemes igehirdetésnek gyorsan essenek útjába azok a népek, amelyek egyetlen város kormányzása alatt állnak. Ez a város azonban, nem ismerve felemelkedése szerzőjét, midőn szinte minden nép fölött uralkodott, az összes nép tévelygéseinek szolgált, és úgy vélte, nagy vallásosságra tett szert, mivel semmi hamisságot el nem utasított. Ezért minél szorosabban kötötte le a Sátán, annál csodálatosabban oldotta fel Krisztus.

3. Miután ugyanis a tizenkét apostol — megkapván a Szentlélek által a minden nyelven való szólás képességét — vállalta, hogy a föld részeit egymás közt felosztva beoltja a világot az evangéliummal, a boldogságos Péter, az apostoli rend fejedelme a római birodalom fellegvárába rendeltetett, hogy az igazság fénye, amely az összes nép üdvösségére lett kinyilatkoztatva, a világ fejéből annak egész testére hathatósabban áradjon ki. Mert mely népből nem voltak akkor ebben a városban emberek? Vagy volt-e valahol olyan nemzet, amely ne tudta volna, amit Róma már megtanult? Itt kellett eltaposni a filozófia hiedelmeit, itt kellett felszámolni a földi bölcsesség hívságait, itt kellett megcáfolni a démonok tiszteletét, itt kellett lerontani minden istentelen szentségtörést, ahol a legbabonásabb buzgalommal lett összegyűjtve, amit csak valahol különféle tévelygések létrehoztak.

4. Ebbe a városba tehát te, boldogságos Péter apostol, eljönni nem félsz, és miközben dicsőséged társát, Pál apostolt még más egyházak szervezése tartja vissza, nagyobb elszántsággal lépsz be a vicsorgó vadállatoknak ebbe az erdejébe, ebbe az örvénylő mélységű óceánba, mint mikor a tengeren jártál. Nem rettensz meg Rómától, a világ úrnőjétől, aki Kaifás házában megijedtél a főpap szolgálójától. Vajon kevesebb volt akár Claudiusban a hatalom, akár Neróban a kegyetlenség, mint Pilátus ítéletében, avagy a zsidók dühében? Legyőzte hát a szeretet ereje a félelem alapját, s nem gondoltad, hogy tartanod kellene azoktól, akiknek szeretetére vállalkoztál. A rendíthetetlen szeretetnek pedig ez a lángolása bizonnyal már akkor megfogant benned, amikor az Úr iránti szereteted megvallása a hármas kérdés misztériumával nyert erősséget. S lelked ezen elhatározásában másra sem törekedtél, mint hogy annak, akit szeretsz, a juhait úgy legeltesd, hogy azzal az étellel táplálod őket, amelyet egykor magad is megízleltél.

5. Növelte még hitbeli bizalmadat az oly sok csodajel, a karizmák oly sok adománya, az erények megannyi megtapasztalása. Azokat a népeket, amelyek a körülmetélés alapján hittek, már kitanítottad; az antiochiai egyházat, ahol a keresztény név méltósága először született meg, már megalapítottad; Pontust, Galatiát, Cappadociát, Asiát és Bithyniát az evangéliumi igehirdetés törvényeivel már betöltötted: ekkor, nem kételkedve műved sikerében, s jól ismerve életed hosszát, Krisztus keresztjének diadalát a római fellegvárba akartad bevinni, ahová az isteni előrendelés által veled együtt érkezett meg mind hatalmad tisztsége, mind pedig szenvedésed dicsősége.

6. Ebben sietett segítségedre boldog apostoltársad, a választott edény és a népek különös tanítója, Pál, aki abban az időben társult hozzád, amikor már minden ártatlanság, minden szemérem s minden szabadság Nero uralma alatt sorvadozott. Őt dühe, amelyet a minden bűnben való mértéktelenség lángja táplált, az őrjöngés árjában egészen addig ragadta, hogy elsőként szabadította a kereszténységre az általános üldözés borzalmát, mintha a szentek legyilkolásával kioltható volna Isten kegyelme, amelynek éppen az volt a legnagyobb haszna, hogy e múlandó élet megvetése lett az örök boldogság elnyerése. Drága tehát az Úr szemében az ő szentjeinek halála, és a kegyetlenség semmilyen nemével nem lehet lerontani azt a vallást, melyet Krisztus keresztjének szentsége alapított. Nem gyengítik az üldözések az Egyházat, hanem gyarapítják, és az Úr földjét mindig gazdagabb termés ékesíti, amíg az egyenként lehulló magok megsokasodva kelnek ki újra. Hogy pedig az isteni vetés e két kitűnő magja milyen hatalmas terméssé sarjadt, a boldog vértanúk ezrei igazolják, akik az apostolok győzelmével versenyre kelve városunkat bíborszínű s messzire pirosló seregükkel vették körbe és mintegy sok drágakő ékéből font koronával koszorúzták meg.

7. Bár az ő pártfogásuk miatt, szeretteim, amelyet az isteni rendelés számunkra a kitartás példájaként és a hit megerősítésére készített, egyetemesen a minden szentekről való megemlékezéskor kell örvendeznünk, ezen atyáink kiválósága miatt mégis méltán kell nagyobb ujjongással dicsekednünk, akiket Isten kegyelme az Egyház összes tagja között oly nagy magasságba emelt, hogy őket abba a testbe, amelynek a feje Krisztus, mintegy ikerfényű szempárként állította. Az ő érdemeikben és erényeikben, amelyek felülmúlnak minden ékesszólást, semmilyen elkülönülést nem tapasztalhatunk, s nem láthatunk semmilyen különbséget, mivel mind kiválasztásuk egyformává, mind munkájuk hasonlóvá, mind pedig haláluk egyenlővé tette őket. Mi pedig ahogy magunk megtapasztaltuk és ahogy őseink örökül hagyták, bízunk benne és hisszük, hogy ennek az életnek minden fáradsága közepette Isten irgalmának elnyeréséhez különleges pártfogóink imái mindig is hozzásegítenek minket, és amennyire saját vétkeink lenyomnak, az apostolok érdemei annyira felkarolnak. A mi Urunk Jézus Krisztus által, akinek az Atyával és a Szentlélekkel azonos a dicsősége, ugyanaz a hatalma, egy az istensége, mindörökkön örökké. Amen.

Ford. R.Z.

Forrás: Szaszovszky Ágnes (szerk.): Apostolünnepek zsolozsmája (Egyházzenei füzetek, V. sorozat: Zsolozsmák, B 2), Budapest 2006, 83—88.

TORINÓI SZENT MAXIMUS BESZÉDE
KERESZTELŐ SZENT JÁNOS SZÜLETÉSNAPJÁN

A különböző vértanúk ünnepét, ked­ves atyámfiai, jelenvaló életük leál­dozása és az általuk Krisztus nevéért vál­lalt szenvedés szentelte meg nekünk. A régieknek ugyanis sokféle híradásából ér­tesültünk arról, hogy a vértanúk közül egye­sek kardtól hullottak el, mások tűz­ben égtek meg, többeket fenevadak fogai szag­gattak szét, megszámlálhatatlanul so­kuk a legváltozatosabb kínzásokat szen­vedte, és így tettek bizonyságot — meg­vetvén öntestük halálát — a Krisz­tus­ba vetett hitről. Keresztelő Szent Já­nos viszont, akinek ünnepén ma örven­de­zünk, a világnak a meddő méhből meg­születvén hozott ma mennyei örö­mö­ket. S míg amazok uralmában vallották meg az Isten Fiát, amikoron annak di­cső­sége már kétségtelenül meg­nyil­vá­nult, ez prófétai lélektől megvilá­gosod­ván már születése előtt látta az Urat, szü­le­tése után pedig egyedülálló kegyelem ki­váltságával mutatott rá. Ez a különös vá­lasztottság pedig olyannyira elő­re­su­gá­rozta rá fényét, hogy előbb volt méltó hir­detni az Urat, mintsem megszületett vol­na, vagy részesült volna a nyelvben, amellyel hirdethetné. Végül Erzsébet, amaz öreg asszony és új anya, aki szü­lé­se előtt jövendő fiának szolgálatán ör­ven­dezett, midőn eljött hozzá a bol­dog­sá­gos Szűz, mindjárt a köszöntéskor ezt mond­ta neki: „Íme, hogy a te köszön­té­sed szava lőn az én füleimben, röpöse a mag­zat az én méhemben.” Miféle csodajel ez, atyámfiai, miféle új­donság és mekkora öröm, hogy Er­zsébet bizonyságot tesz róla: olyan mag­zattal viselős, aki még önmagát sem érez­vén, az Úrnak már érzi eljövetelét? Bi­zony a legboldogabb ez minden gyer­me­kek között, aki már anyjának belső ré­sze­ibe zártan, mert szóval még nem tud­ta, prófétai örömmel adta hírül a világ Üd­vözítőjének jelenlétét. Ne feledjétek, ked­veseim, hogy minden gyermek, aki any­ja méhéből előjön, a napvilágot elő­ször meglátván gyászos sírásra fakad! Csak az Úr Keresztelője fogadta — túl a meg­születők törvényén — vigasságos öröm­mel saját születését. S mennyire illő volt, atyámfiai, hogy med­dő anyától szülessék, aki a Szűz ter­mékenységét hirdette, hogy annak cso­dálatos szülését önnön csodálatos szü­letésével jelezze! Az is nagyszerű és ámu­latra méltó, hogy Zakariás, a próféta jö­vendő atyja, mivel azt, ami történt vele, az angyal szavára nem hitte el, saját sza­vát elvesztette, míg születése után — be­tel­jesedvén az ígéret — az új fény hírnöke meg nem oldotta atyja nyelvének bék­lyó­it. Az ajkat ugyanis, amelyet az angyal zárt be, az angyaltól megígért fiú ol­doz­ta föl. Mert midőn a rokonok és a szom­szédok kétségben voltak afelől, hogy miként nevezzék a gyermeket, igaz ne­vének sajátságát, melyet az angyal be­széd­jéből megtanult, hajdani szavát egy­sze­riben visszanyervén, a néma atya je­len­tette ki, hogy a fiú nevét, akinek szü­le­tését a mennybéli parancs szerint hall­gat­va várta, ő mondhassa ki, és így meg­tud­ja az aggódó öreg, hogy attól kap­ta vissza önmagát, akiről nem hitte előbb, hogy majd tőle születik, és ne ké­tel­­ked­jék többé, hogy a mennyekből kül­de­tett vagy született az, aki miatt sza­vá­nak elvesztését és visszanyertét is meg­ta­pasz­talta. Mi dicsőségesebb ez áhítatnál, atyám­fiai, mi jelesebb e hitnél, mely­ben a meddő fogan, a Szűz szül, a né­ma szól, és a gyermekek anyjuk bel­ső­jé­ben játsszák elő az egész világ jövendő vi­gasságát? Nem is őrizhette meg rendjét az ó törvény alatt a halandó természet, mi­dőn az új kegyelem méltósága által új ti­tok volt készülőben mindenek üd­vös­sé­gé­re. Ez tehát ama János, akiről meg­mon­dotta Ézsaiás: „A kiáltónak szava a pusz­tában: készítsétek el az Úrnak útját, egye­nessé tegyétek Istenünk ösvényeit!” „A kiáltónak szava” — mondja. És he­lye­sen mondja szónak, mert a mennyek­ből testben eljövő Egyszülött Istenfiát kiál­totta teli torokból örvendezvén. He­lye­sen mondja szónak, amelynek hír­a­dá­sa mikoron fölharsant, az emberi nem meg­váltásának szentségét kezdte hallani az eladdig süket halandóság. Miképp ugya­nis a tisztelendő Keresztelő néma atyjá­nak nyelvét oldozta föl, azonképpen újí­totta meg az emberek fülét az üd­vö­zí­tő kegyelem hallása által.

Ford. F.M.

P. KOVÁCS ERVIN GELLÉRT SZENTBESZÉDE

Dominica in Albis, die XIII Kalendas Maii (XIX Aprilis) anno Domini MMIX, in civitate Hódmezővásárhely, cum neomysta R. D. Ervinus Iohannes Alácsi Primum Sacrificium Missae litavit

Dicsértessék
a Jézus Krisztus.
Kedves Testvéreim!

Húsvét nyolcadának örömnapjai után, ma, fehérvasárnap felidézzük a feltámadt Krisztus megjelenését apostolai előtt, mely egy héttel a feltámadás után történt, és amely megalapozta nekünk a vasárnap Úr napjaként való ünneplését. Amikor ugyanis az Egyház együtt van a feltámadás napján, ott megjelenik a Feltámadott, eloszlat minden félelmet és bánatot és Szentlelkével új erőt önt tanítványaiba. A feltámadt Urat már nem kötik a földi tér és idő törvényei, áthatol az épületek és a szívek zárt ajtaján, és még a kételkedőknek és kicsinyhitűeknek is, mint Tamásnak, felkínálja a vele való közvetlen találkozás lehetőségét. Ezért adja apostolainak a Szentlelket, hogy az ő szavának hirdetői, az ő megjelenítői legyenek minden korok és minden népek számára a világ végezetéig. „Aki titeket hallgat, engem hallgat, akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer”, továbbá az utolsó vacsorán kimondott szavai: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, nemcsak az apostolok földi életének idejére szólnak, hanem ez az isteni küldetés, ez az élő emlékezet tovább kell, hogy folytatódjék minden századokon át a föld végső határáig: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”

Ezért nagy öröm nekünk, hogy tegnap az apostolok egyik utódjának kézrátétele és imája által a mi kedves barátunk és testvérünk, főtisztelendő Alácsi Ervin János atya is részesült ebben az ajándékban, és most úgy állhat előttünk, mint második Krisztus, akinek ajka által maga az Úr szól hozzánk, és akinek kezei között újítja meg világmegváltó áldozatát a kenyér és a bor színe alatt. Ma, amikor életében először bemutatja a legszentebb áldozatot, sokévi küzdelem, szenvedés és várakozás után, sokunk imái és reményei teljesülnek. A mi Istenünk irgalmának, szeretetének és nagy hatalmának bizonyítéka a mai nap, aki minden akadályt el tud távolítani, és mindent javukra fordít azoknak, akik Benne bíznak és Őt szeretik. „Jóllaknak a te házad bőségével, és gyönyörűséged patakjából itatod őket. Mert nálad van az élet forrása, és a te világosságodban látjuk meg a világosságot” – így vall erről Ervin atya újmisés jelmondatában, a 35. zsoltár szavait idézve.


Hosszú és kalandos út megkoronázása ez a mai ünnep, amelyre visszatekintve újra meg újra megfigyelhetjük nemcsak az emberi gyarlóság és törékenység jeleit, de sokkal inkább az ezeken győzedelmeskedő isteni kegyelem legyőzhetetlen erejét, amely nem engedte Ervin atyánkat ellankadni és az Isten által neki kijelölt útról letérni. Az isteni Gondviselés elsődleges eszköze ezen az úton pedig a hagyományos római liturgia volt számára, amely által világosan megtapasztalhatta és átélhette mindazt, amit teológiai tanulmányai során hallott és olvasott az Istenről, Jézus Krisztusról, az Egyházról, a szentmiseáldozatról, a papságról, Krisztus valóságos jelenlétéről az Oltáriszentségben. Mindezek a hitigazságok ugyanis nem pusztán elméleti tételek, nem ideológia, nem elég őket értelemmel felfogni, hanem meg is kell tapasztalni, át is kell élni a liturgia szakrális légkörében, mély értelmű és ősi szimbólumaiban, gesztusaiban, szavaiban és dallamaiban. A hiteles katolikus hittartalmat nem közvetítheti bármely tetszőleges, emberek által kitalált forma, hanem csak olyan, amely a keresztény évszázadok folyamán a szent apostolok, szentéletű főpapok és teológusok munkálkodása révén szervesen jött létre, tisztult le és kristályosodott ki. Ma ünnepeljük a Szentatya megválasztásának évfordulóját. Jó alkalom ez arra, hogy hálát adjunk az Egyház és a történelem Urának, hogy Szentatyánk, XVI. Benedek pápa ezt a hagyományos liturgiát ismét felszabadította, minden papnak biztosítva a lehetőséget annak végzésére, hiszen ezt a liturgiát soha nem tiltották be. Az Egyház soha nem tiltja és nem is tilthatja be az emberemlékezetet meghaladó hagyományt. A Szentatya továbbá azt óhajtja, hogy minden pap megismerkedjék e rítussal, és hogy az a hívek számára is széleskörűen hozzáférhető legyen: e rítus, mely az elmúlt másfél évezred során annyi szentet nevelt, annyi teológiai, irodalmi, zenei, építészeti és képzőművészeti remekművet ihletett meg, hogy nélküle elképzelhetetlen lenne az európai kultúra. Ami őseinknek szent volt, az nekünk is szent kell, hogy legyen, ami nagyapáink lelki életét oly hatékonyan táplálta, az a miénket is képes lesz táplálni.


Ezért mutatja be Ervin atya első szentmiséjét ebben a rítusban, és ezért érzi magát egész papi életére vonatkozóan elkötelezve e liturgikus forma iránt, hiszen e nélkül nem indult volna meg a papi hivatás útján, és nem jutott volna el a mai napig, az Úr oltáráig. Szemináriumi neveltetése is olyan közösségben történt, amelyet az ősi rítus ápolására és terjesztésére alapított II. János Pál pápa; ennek keretében részesült az összes hagyományos, kisebb papi rendben. Negyvenévi szünet után újmisésünk volt az első magyar papnövendék, aki megkapta a tonzúrát: a hajkoronát, akit felszenteltek ajtónállóvá, felolvasóvá, ördögűzővé, akolitussá, szubdiakónussá, majd csak ezek után következett a két nagyobb rend: a diakonátus és az áldozópapság. Ugyanakkor sajnos nagyon nehéznek bizonyult neki egyszerre ragaszkodni az ősi liturgiához és a magyar hazához, hiszen végezhette volna szabadon a régi liturgiát bárhol külföldön, ha nem ragaszkodott volna annyira szeretett szülőföldjéhez, a magyar hívek között végzett lelkipásztori szolgálathoz. Itthon azonban még mindig nagyon nehezen fogadnak el egy olyan papot, aki Nagy Szent Gergely és V. Szent Pius pápa rítusához ragaszkodik, annak ellenére, hogy a fájó paphiány már veszélyezteti egyházközségeink puszta megmaradását, annak ellenére, hogy oly sokszor hangsúlyozzuk a testvériséget, a közösséget és párbeszédet, a kisebbségek és a másság elfogadását. Úgy tűnik, hogy ebben a párbeszédben és toleranciában nem minden kisebbség részesülhet. Annál nagyobb köszönet és hála illeti mindnyájunk részéről a tábori püspökséget, annak püspökét msgr. Bíró Lászlót és papjait, akik nem hagytak veszni egy értékes papi hivatást, és testvéri szeretettel felkarolták újmisésünket.

Kedves Ervin atya, Te most célba értél egy hosszú, küzdelmes út után, méltó most egy kicsit megpihennünk és ünnepelnünk. Ám ugyanekkor egy másik, még sokkal küzdelmesebb és fáradságosabb kaland kezdődik a mai napon. Ma is érvényes, hogy nem lehet nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Ha a mi örök Főpapunknak küzdenie kellett és odaadnia önmagát áldozatul a világ üdvösségéért, ezt mi sem kerülhetjük el, akik az ő papságában részesültünk. Ne kíméld hát magadat, légy pap és áldozat a rád bízott halhatatlan lelkekért, hiszen Te már nem vagy a magadé, hanem Krisztusé, aki azért tett papjává, hogy az ő népét szolgáld, hogy Róla tégy tanúságot az emberek előtt, ha kell, egészen életed odaadásáig! Mi, akik ismerünk, tanúsíthatjuk, hogy számos természetes és természetfeletti ajándékkal áldott meg a Mindenható. Ezek közül az egyik legnagyobb az, hogy mindig is fáradhatatlanul kerested az igazságot, és soha nem nyugodtál bele holmi féligazságokba, álértékekbe, mellébeszélésbe. Ezért is választottad a dogmatikát szakterületednek és szereztél belőle legmagasabb szintű képzettséget Rómában, a pápai Gergely Egyetemen. Miután a szent katolikus hitben felismerted az abszolút igazságot, („a Te fényedben látjuk az igazi fényt”) különös képességet kaptál arra is, hogy ezt a hitet érthető és világos módon továbbadd a hívőknek, de a hittől még távol járó keresőknek is. A hit igazága megszabadít és legyőz minden rosszat. Ezért mondja ma védőszented, Szent János evangélista: „Ezek megírattak, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus az Isten Fia, és hogy hívén, életetek legyen az ő nevében; mert boldogok, akik nem láttak és hittek.” Ugyancsak János mondja első levelében: „Minden, ami Istentől született, meggyőzi a világot; és ez a győzelem, mely meggyőzi a világot, a mi hitünk. Ki az, aki meggyőzi a világot, mint aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” Győzd meg hát a világot hiteddel, életeddel, világos tanításoddal, de leginkább a Krisztus által alapított szentségek buzgó kiszolgáltatásával, és mindenekelőtt a szentmiseáldozat napi bemutatásával. A papnak, bár önmagában bűnös és gyarló ember, olyan méltóság és hatalom adatott, mely az angyalokét is felülmúlja: ő meg tudja jeleníteni Krisztust a földön. Meg tudja újítani az ő áldozatát. Meg tudja szabadítani embertársait a legszörnyűbb bajtól: a kárhozatra vivő bűntől, hiszen Krisztus megígérte neki: „akinek megbocsátod bűneit, az bocsánatot nyer”. Bármilyen messzi sivatagba küld a sors, bármilyen nyomorúságos körülmények közé, ahol megjelensz Te, Krisztus papja, ott lehullnak a bűn bilincsei, onnan menekül a pokol, és a feltámadott Krisztus megjelenése a legszentebb áldozatban virágzó kertté varázsolja az emberi szívek sivatagját. A pap feladata lehozni a mennyet a földre. Ezért mondhatjuk Szent Pio atya szavaival, hogy a világ inkább meg tudna lenni nap nélkül, mint szentmise és az azt bemutató pap nélkül. A szentmise a világmindenség legértékesebb kincse, és ezt a kincset tegnap Rád bízta Teremtő Istened. Légy méltó erre az ajándékra és légy mindig hálás érte! Ne félj hát a tövisektől, az előtted álló szakadékoktól és a rád leselkedő vadállatoktól, hiszen Veled van Az, akinek megadatott minden hatalom a mennyben és a földön, a Bárány, akit megöltek, de él, Aki önmaga feláldozásával legyőzte a világot! Az ő szeretete feltétel nélküli, az ő hűsége örökké megmarad. Hiszen megesküdött az Úr, és meg nem bánja: „Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint.”

Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

A DEDIKÁCIÓS ZSOLOZSMA OLVASMÁNYAINAK FORDÍTÁSA

I. NOKTURNUS

Arles-i Cézár püspök beszédéből

I. lecke

Valahányszor, kedves atyámfiai, egy oltár vagy szentegyház ünnepét üljük, ha hűségesen és gondosan figyelmezünk, és szentül és igazul élünk, ami a kézzel épített templomokban végbemegy, egészen beteljesedik bennünk lelki épüléssel. Mert nem hazudott az, aki úgymond: „Mert az Isten temploma szent, mely ti vagytok.” (1K 3,17) És ismét: „Nem tudjátoke, hogy a ti testeitek a Szentlélek temploma, aki bennetek vagyon?” (1K 6,19) És ezért, kedves atyámfiai, amiért mindenfajta előzetes érdem nélkül, hanem csak az Isten malasztja által érdemeltük meg, hogy az Isten templomává legyünk, amennyire tudunk, az ő segedelmével munkálkodjunk, nehogy a mi Istenünk az ő templomában, vagyis mimagunkban olyasmit találjon, ami az ő Fölségének szemeit sértené — hanem a mi szívünk lakása üresedjék meg a vétkektől, és teljék el erényekkel; zárassék be az ördög előtt, és nyittassék meg a Krisztusnak!

II. lecke

És így munkálkodván, mindig azon legyünk, hogy magunknak a jócselekedetek kulcsaival a mennyei ország ajtaját megnyithassuk! Mert amiképpen a gonosz cselekedetekkel miként valamely zárakkal és reteszekkel bezáratik előttünk az élet ajtaja, azonképpen kétségkívül megnyittatik a jócselekedetek által. És ezért, kedves atyámfiai, mindegyikőtök vizsgálja meg az ő lelkiismeretét, és ha úgy tudja, hogy valami bűn sebezte meg, előbb imádságokkal, böjtöléssel és alamizsnálkodással törekedjék megtisztítani az ő lelkiismeretét, és csak úgy merészelje magához venni az Oltáriszentséget! Mert ha fölismervén bűnösségét maga távoztatta el magát az isteni oltártól, hamar eljut az isteni könyörületesség bocsánatára. Mivel amiképpen ki magát fölmagasztalja, megaláztatik, azonképpen ellenkezőleg: aki magát megalázza, fölmagasztaltatik. Aki azért, miképpen mondottam, fölismervén az ő bűnösségét, alázatosan el akar távozni a szentegyház oltárától, hogy megjavítsa életét, annak nem kell félnie, hogy majdan végleg kiközösíttetik ama örök és mennyei lakomából.

III. lecke

Kérlek titeket, atyámfiai, gondosan figyelmezzetek: ha valamely hatalmas embernek asztalához senki nem merészel szakadozott és szennyes ruhákban járulni, mennyivel inkább tartozik tisztelettel és alázattal eltávoztatni magát az örök Király lakomájától, vagyis az Úr oltárától az, kit irigység vagy gyűlölet mérge rontott meg, kit harag és düh töltött el, aszerint, ahogyan írva van: „Menj először megbékélleni az atyádfiával, és akkor eljővén, add be ajándékodat!” (Mt 5,24)?

II. NOKTURNUS

IV. lecke

És ismét: „Barátom, mint jöttél ide be, menyegzős ruhád nem lévén?” (Mt 22,12) „Amaz pedig elnémulván, monda a szolgáknak: « Kötözzétek meg kezeit és lábait, és vessétek őtet a külső setétségre, ott lészen sírás és fogak csikorgatása! »” (Mt 22,13) Íme, milyen ítéletet érdemel hallani, aki a menyegzői lakomára, vagyis az Úr oltárához akár részegesen, akár paráznán, akár szívében gyűlöletet rejtvén merészel járulni. Fordítsa el ezt tőlünk az Isten, kedves atyámfiai, és engedje meg, hogy e rosszakat sohase akarjuk elkövetni! Vagy ha már elkövettettek, haladéktalanul törekedjünk őket bűnbánattal vagy kiengesztelődéssel gyógyítani, és bőségesebb alamizsnálkodással igyekezzünk őket lemosni! Nehogy majd, ha bűnök sebeivel jutunk az örök Bíró ítélőszéke elé, amaz örök Szentegyháztól és ama mennyei Jeruzsálemtől választtassunk el örökkévaló kiközösítéssel! Fontoljátok meg, atyámfiai, kérlek titeket: ha ma valaki ezen szentegyháznak gyülekezetéből valamely vétke miatt kivettetik, micsoda fájdalomban és töredelemben lesz az ő lelke! És ha elviselhetetlen fájdalom ebből a szentegyházból kivettetni, ahol az, ki kivettetik, enni és inni és az emberekkel beszélni is tud, és reménye lehet, hogy ismét megérdemli, hogy a szentegyházba visszahívassék, mit gondolunk, mekkora lesz a fájdalom, ha valaki az ő bűnei miatt attól a Szentegyháztól, amely a mennyekben vagyon, és az angyalok gyülekezetétől vagy a szentek seregétől lesz elválasztva, amikor nem elég a kínhoz az, hogy kivettetik, hanem ráadásul a külső sötétségre záratik ki, hogy ott örök tűz égesse? Mert aki megérdemelte, hogy ama mennyei Jeruzsálemből közösíttessék ki, nemcsak annyi kínt szenved majd, hogy sem enni, sem inni nem tud, hanem még pokoli lángokat is kell tűrnie vég nélkül. Ahol sírás van és fogak csikorgatása. Ahol jajgatás van és keserv. Ahol ama féreg van, ki meg nem hal, és ama tűz, mely ki nem alszik. Ahol a halál kerestetik, de nem találtatik. Miért, hogy a pokolban a halál kerestetik, de nem találtatik? Mert akiknek e világon fölajánlatik az élet, és nem akarják elfogadni, azok a pokolban a halált keresik, és nem tudnak rátalálni. Ahol éjszaka lesz nappal nélkül, keserűség édesség nélkül, homály világosság nélkül; ahol sem vagyon, sem szülők, sem hitvesek, sem fiak, sem szomszédok nem segíthetnek. Ahol semmit sem talál a vétkes, hanem csak amit e világból, tisztán és igazul élve, az alamizsnálkodás bőségéből magával vitt. Meggondolván ezeket, kedves atyámfiai, oly tisztán és oly józanul és oly békességszerzőn törekedjünk Isten segedelmével ehhez az oltárhoz járulni, hogy amaz örök oltártól ne érdemeljünk kizáratni! Mert aki ehhez az oltárhoz tiszta testtel és szeplőtelen lélekkel, biztos és tiszta lelkiismerettel jött, ahhoz az oltárhoz, mely a mennyekben van, boldog átköltözéssel fog eljutni.

V. lecke

Végezetül, kedves atyámfiai, nem nehéz és nem fáradságos, amit ajánlok: azt mondom, amiről látom, hogy ti gyakorta megcselekszitek. Mind a férfiak, ha áldozni kívánnak, megmossák az ő kezeiket, és mind az asszonyok tiszta szöveteket készítenek elő, amelyekbe a Krisztus Testét fogadják. Nem nehéz, amit mondok, atyámfiai: ahogyan a férfiak megmossák az ő kezeiket vízzel, úgy alamizsnálkodással mossák meg az ő lelkiismeretüket! Hasonlóképpen az aszszonyok, ahogyan tiszta szövetet készítenek elő, hogy abba fogadják a Krisztus Testét, úgy készítsék elő testüket tisztán és szívüket szeplőtelenül, és jó lelkiismerettel fogadják a Krisztus szentségeit! Kérdelek titeket, atyámfiai, ugye nincs köztetek senki, aki mocsokkal teli ládába akarná tenni az ő ruháját? És ha mocsokkal teli ládába nem tétetik a drága ruha, milyen módon fogadtatnék a bűnök mocskától szennyezett lélekbe a Krisztus Oltáriszentsége? És mivel ezen igaz példákkal kezdtünk szólani, azt is elmondom, amit jól tudtok. Nem hiszem, hogy volna olyan ember, aki belenyugodnék, hogy az ő ládájába, ahol drága ruhákat őriz félretéve, izzó parázs vagy bármi szikra kerüljön. Miért teszi ezt, atyámfiai, aki fél, hogy megégnek ruhái, amelyekbe ünnepnap öltözködik? Kérdelek titeket, atyámfiai, aki nem akarja, hogy az ő ládájába tűz szikrája kerüljön, miért nem fél fölgyújtani az ő lelkében a harag lángját? De hogy miért van ez, nyilván és világosan megtudjuk. Mert azért nem teszünk tüzet a ládába, mert szeretjük a mi ruhánkat — a harag lángját viszont azért nem oltjuk ki, mert nemcsak nem szeretjük, hanem még gyűlöljük is a mi lelkünket, aszerint, amint írva van: „Aki szereti a hamisságot, gyűlöli a lelkét.” (Ps 10,6) És ezért, kedves atyámfiai, e példákat figyelmesen meggondolva, benső rejtekeinket, vagyis a mi lelkiismeretünket, amennyire tudjuk, Isten segedelmével gondosan törekedjünk megőrizni, hogy midőn eljön az ítélet napja, amaz örök és boldogságos Egyházban, ahol sohasem lakhat a gonosz, de ahonnét sohasem megy ki az igaz, ne régi rongyokban lássunk kizáratni a külső sötétségre, hanem a halhatatlanság köntösébe öltözködvén, a tisztaság és igazságosság drágaköveivel földíszíttetvén, az alamizsnálkodás világosságával beboríttatván legyünk méltók hallani: „Jöjjetek el, én Atyámnak áldottai, vegyétek az országot!” (Mt 25,34) És azt is: „Örülj, jó és hív szolgám, menj be az Urad örömébe!” (Mt 25,21), amely örömre vezessen el minket az Úr az ő oltalma alatt!

Szent Ágoston püspök beszédéből

VI. lecke

Azok ülik meg helyesen a szentegyház ünnepeit, akik magukat a Szentegyház fiainak ismerik. Mert ő minden hívőknek anyja, aki a haláltól születetteket újjászüli az üdvösségre. Ő meghívását ugyan a zsinagóga után nyerte, de már a zsinagóga előtt megígértetett. Mert ő már az első emberben előképezve volt. Amint ugyanis Ádám oldalából formáltatott Éva, úgy a Krisztus testéből és sebéből megváltatván nőtt ki az Egyház. Ő őriztetett meg a vízözön vizei között, midőn a bárka a hullámok színén maradt, és jelezte előre ezzel a kereszt jótéteményét és a keresztség misztériumát. Őt hirdette előre a meddő és reményét vesztett Sára, midőn öregségében egyetlen magzatával megfogant. Mert az Egyház az ő egyszülöttét, vagyis az Istennek legkedvesebb népet akkor szülte meg, amikor a világ már megvénült. Ő az a királynő, akiről az Úrnak mondatik: „A királyné jobb kezed felől állott aranyas ruházatban, környülvétetvén sokszínű ékességgel” (Ps 44,10), vagyis a különféle erények drága ékességével. „A déli királyné eljött a földnek utolsó határiról a Salamon bölcsességét hallgatni.” (Mt 12,42) (L 11,31) Eljött az Egyház az ő Megváltójához és Tanítójához, hogy a tévelygés oktalansága után elnyerje az igaz tanítást. Akiről, amint hallottuk, bővebben szól a Királyok könyve: „És bemenvén a királyné Jeruzsálembe nagy kísérő sereggel és gazdagságokkal, és fűszerszámot és véghetetlen sok aranyat és drágaköveket hozó tevékkel, Salamon királyhoz jöve, és megmonda néki mind, amik szívében valának.” (3Rg 10,2) Tehát e királyné előképében az Egyház jött el a pogányok közül, és a föld határairól, véget vetvén kívánkozásainak és a földi bűnöknek, hogy hallja Salamon, vagyis a békességszerző férfiú, a mi Urunk, Jézus Krisztus bölcsességét, aki a kettőt eggyé teszi, föloldván az ellenségeskedést az Isten és az ember között saját testében. Eljött tehát az előbb mondott királyné Jeruzsálembe nagy kísérő sereggel, vagyis nemcsak a zsidók egyetlen népével, amiképpen annak előtte a zsinagógában csak zsidók voltak, hanem az egész világ népeivel és különféle nemzetségeivel. Eljött tehát, Krisztushoz méltó ajándékokat hozván, aranyat és drágaköveket, és úgy, hogy ezeket tevék hozták, vagyis olyanok, akik a pogány népből érkeztek, amely korábban a bűnök rútságától ormótlan volt és a gonosztettek súlyától görnyedt és a vétkek hitványságától csúf. Mintegy ezekkel az ajándékokkal vonul be e királyné Krisztushoz, a békességszerző királyhoz, hozván a hit tisztaságának aranyát, drága tömjéneket, és az erkölcsök drágaköveinek ragyogását, tudniillik az erények díszeit és jelvényeit. És megmonda neki mind, amik szívében valának, vagyis megnyitotta neki az ő szívét, föltárta neki az ő lelkiismeretének rejtekét, korábban elkövetett dolgainak meggyónásában és megbánásában.

III. NOKTURNUS

Lukács szerint

Az időben. Bemenvén Jézus, Jerikóban jár vala. És íme, egy Zakeus nevű férfi, és ez a publikánusok fejedelme vala, és gazdag. És kívánja vala látni Jézust, ki volna, és nem láthatja vala a seregtől, mert kisded termetű vala. És a többi. (L 19,1–3 skk.)

Beda Venerabilis áldozár homíliája

VII. lecke

Ímhol a teve, letévén púpjának terhét, a tű fokán általmegyen. Vagyis a gazdag és a vámos, elhagyván a gazdagság terhét, megvetvén a csellel szerzett vagyont, a szűk kapuba és a keskeny útra lép, amely az életre vezet. És mivel ájtatos hittel iparkodott látni az Üdvözítőt, amiből természettől fogva kisebb része volt, azt fára mászván teszi teljessé; amit igazul kérni nem merészelt, hogy az Úr magához vegye, annak áldását megkapta, amelyre vágyakozott; és mert a sereg az oktalan sokaság özönlése, amely nem képes látni a bölcsesség csúcsát, méltán nem a seregben, hanem a tudatlan népnek fölébe hágván tekint arra, akire vágyakozik. Zakeus pedig azt jelenti, hogy megigazult, és a hívőket jelképezi a pogányok közül, akik a legkisebbek voltak, és akiket elnyomott az evilági gond, de az Úrtól megszenteltettek. Az Urat Jerikóba lépvén látni kívánják, míg a hit malasztjában, melyet az Üdvözítő elhozott, részesülni sóvárognak, de a bűnök ártó szokása késlelteti őket. Így tehát szükséges, hogy a kisded termetű a sereg akadályán túllépjen, a földi dolgokat elhagyja, a keresztfára emelkedjék. Szikomornak a bolondfügét hívják, [1] egy fát, amelynek levele a szederfáéhoz hasonlatos, de magassága fölülmúlja amazét. Ezért a latin sudárnak nevezi. Így az Úr keresztje is a hívőket táplálja, miként a füge, de a hitetlenektől kinevettetik, miként a bolond. „Mi pedig —úgymond az apostol— a megfeszíttetett Krisztust predikáljuk, a zsidóknak botránkozást ugyan, a pogányoknak pedig bolondságot, azoknak pedig a hívattatott zsidóknak és a pogányoknak Krisztust, az Isten erejét és az Isten bölcsességét.” (1K 1,23) Minekokáért a kisded termetű fölhág, s mint alázatos és önnön gyöngeségének tudója kiált: „Éntőlem pedig távol légyen dicsekednem, ha nem csak a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében!” (G 6,14) Mintegy általmenvén látja az Urat, aki a kereszt titkában, amennyire tud, a mennyei bölcsességre figyelmez. Végezetül onnét, vagyis azon a részen volt általmenendő, ahol a szikomorfa állt, vagyis ahol az, aki hitre volt hivatva, hogy a titkot megtartsa, és a kegyelem magját elvesse. Úgy jött ugyanis, hogy a zsidókon menjen által a pogányokig.

VIII. lecke

S midőn a helyre jutott volna, feltekintvén Jézus, látá őtet. (L 19,5a) Mert a hit magasztosságától már az új cselekedetek gyümölcsei között mintegy a fa termő magasságán jeleskedett. Akikben pedig jelen volt, igéjének hirdetői által jutott és szólott Jézus a pogányok népéhez, amely a szenvedésébe vetett hittől immár fölmagasztosulva, istenségének ismeretéért lángol. Feltekintvén látja, mert az a hit által a földi dolgoktól fölemelkedett: azt választja, aki őt választotta, azt szereti, aki őt szerette. És monda néki: „Zakee, sietve szállj alá, mert ma a te házadban kell maradnom!” És sietvén leszálla, és örömmel fogadá őtet. (L 19,5b–6) Meghívatván meghív, mert ha nem is hallotta még a meghívó hangot, hallotta a szándékot. Így ma a kisded termetű Zakeus házában kell maradnia, vagyis a világosság új kegyelmének fölragyogtával a hívő pogányok alázatos szívében megnyugodnia. Hogy pedig a Krisztus a szikomorról alászállni és így a házban néki szállást készíteni parancsolja, arról mondja az apostol: „És ha ismertük a Krisztust, de most már nem ismerjük.” (2K 5,16) „Mert noha megfeszíttetett az erőtlenségből, de él az Isten erejéből.”(2K 13,4)

IX. lecke

S mikoron mindnyájan látnák, morgolódnak vala, mondván, hogy bűnös emberhez tért volna be. (L 19,7) Nyilvánvaló, hogy a zsidók utálták mindig, vagy nem értették meg a pogányok üdvösségét. Amiért még hites atyjafiai is így beszéltek az apostolok fejedelme ellen: „Miért mentél be környülmetéletlen férfiakhoz, és velük ettél?” (Act 11,3) Megállván pedig Zakeus, monda az Úrnak: „Íme, felét az én javaimnak, Uram, a szegényeknek adom, és ha valamiben valakit megcsaltam, négyannyit adok vissza.” (L 19,8) Zakeus megállván: vagyis a hitben, amelyben megállapodni kezdett, mindenestül megmutatta, hogy az Úrhoz tért, ezért ha valakit valamiben megcsalt, négyannyit ad vissza. Mert az Egyház ősi végzéseiben eldöntetett, hogy aki idegen javakat megsért, ne távozzék büntetlen, hanem sokszorosan állítson hely¬re mindent. A világi törvények is ügyelnek, hogy aki idegen vagyont ellop, négyannyit fizessen vissza annak, akit meglopott. Úgy mond¬ták némelyek, hogy a világi törvények szerint a kár tízszerese fizettetik vissza, de ma ilyet nem találunk. Négyannyival viszont gyakorta büntet a római törvény. Mikor pedig Zakeus könnyen megígéri, hogy javainak felét a szegényeknek osztja, azt sugallja, hogy az egészet sem vonakodnék nékik adni. Monda neki Jézus, hogy „Ma lett üdvössége e háznak, mivelhogy ő is az Ábrahám fia.” (L 19,9) Ábrahám fiának mondatik, nem az ő törzsökéből nemzetvén, hanem az ő hitét utánozván. Az üdvösség, amely egykor a zsidóké volt, ma fölfénylett az Istent hívő pogányok népének. Ezért mondja az apostol: „Ha pedig ti a Krisztusé, tehát az Ábrahám magva vagytok.” (G 3,29) „Mert az Emberfia azt jött keresni és üdvözíteni, ami elveszett vala.” (L 19,10) Ezért mondja másutt: „Nem jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket a penitenciára.” (L 5,32)

Fordította F.M.I.

[1] Az értelmezés etimológiai alapját latin és görög szavak egyszerre adják — το σύκος, -ου: füge; mo­­rus, -i m: bolond; morus, -i f: szederfa.

Főtisztelendő Kovács Ervin prédikációja

In Dominica XIX post Pentecosten
et Sollemnitate BMV Reginae Sacratissimi Rosarii
Budapest, Alsó Krisztinaváros 2007. október 7.

Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Kedves Testvérek!

Ma azért jöttünk össze, hogy hálát adjunk az isteni Gondviselésnek XVI. Benedek pápa hosszú ideje várt és – talán túlzás nélkül mondhatom – új egyházörténeti korszakot megnyitó Summorum Pontificum kezdetű motu propriójáért, mely után emberek százezrei világszerte évtizedeken át imádkozva vágyakoztak és amely most végre megjelenve tartalmában sokunk legmerészebb álmait is felülmúlta. Az Egyház legfőbb pásztora nyilvánosan megerősítette, hogy a római egyház hagyományos, lényegi elemeiben Szt. Damasus és Nagy Szt. Gergely pápákra visszamenő, vagyis másfél évezredes liturgiáját soha nem tiltották be, ezért az ma is teljesen szabadon gyakorolható minden külön engedély nélkül, a reformált szertartással egyenrangú jogi alapon.

Nem valamiféle nosztalgiázó csoport különc ízlésének tett ezzel a Szentatya engedményt, nem is csupán az Egyháztól eltávolodott közösségeket akarta a teljes egységhez visszaédesgetni, hanem az Egyház egész közössége, a püspökök, papok és hívek teljessége számára ismét megnyitni a hagyományos liturgia kincsestárát, mely őseinket (köztük szentjeink nagy többségét is) éltette, megszentelte és az örök üdvösségre vezette. A motu proprio kísérőlevelében kijelenti a Szentatya, hogy a liturgikus reform után is sok emberben megmaradt a régi gyakorlathoz való ragaszkodás, mégpedig nem a tudatlan rétegekben, hanem éppen azoknál, akik a liturgikus mozgalom munkálkodása nyomán a legnagyobb liturgikus műveltségre tettek szert. Annak is tudatában van a Szentatya, hogy napjainkban számos fiatal is, aki már a reform után született, felfedezi az ősi kincseket és a régi liturgikus formákban megtalálja a számára legalkalmasabb vallásgyakorlási formát.

A Szentatya gyermekkora óta maga is nagyon szereti és becsüli ezt a liturgiát, amit számos írása is tanúsít. Magyarul is hozzáférhető életrajzában így szól erről: „Mindig világosabb lett számomra, hogy a liturgiában egy olyan valósággal találkozom, melyet senki sem talált ki, nem hozott létre sem egy bizottság, sem egy zseniális egyén. A szöveg és a cselekmény eme titokzatos szövete az Egyház hitéből nőtt ki évszázadok leforgása alatt.” Éppen ezért a Szentatya már fiatal korában sem értette, miért kellene a zsinat után erről a liturgikus gyakorlatról lemondania: „Megdöbbentem a régi Misekönyv betiltásán, mert ehhez hasonló nem történt a liturgia egész története során. Annak a Misekönyvnek immáron hivatalossá vált betiltása, mely évszázadokon át az ősegyház szakramentáriumaitól kezdve folyamatosan fejlődött ki, olyan törést vitt be a liturgiatörténetbe, melynek következményei csak tragikusak lehetnek!” Melyek ezek a következmények? „Meg vagyok győződve, hogy az Egyház válsága, melyet ma átélünk, messzemenően a liturgia széthullására vezethető vissza, melyet úgy építenek fel, mintha Isten nem is létezne.”

Miben is áll ez a válság? „A II. Vatikáni Zsinatot nem tekintik az Egyház élő hagyományának részeként, hanem egyenesen a hagyomány végpontjaként, mintha teljesen a nulláról kellene kezdeni. Ami korábban a legszentebbnek számított – a liturgia áthagyományozott formája – hirtelen a legjobban tiltott dolognak számít. A liturgia 1970-ig érvényben lévő formájának mellőzését abba kell hagyni. Aki ma ezen liturgia továbbéléséért lép fel vagy azon részt vesz, azt leprásként kezelik, itt minden tolerancia véget ér. De hogyan bízhatunk az Egyház jelenében, ha ez így van? Az a közösség, mely azt, ami számára addig a legszentebb és legmagasztosabb volt, hirtelen szigorúan tilosnak mondja, sőt az utána való vágyakozást is illetlennek tekinti, saját magát kérdőjelezi meg. Mert mit lehet még egy ilyen közösségnek elhinni? Nem fogja holnap ismét betiltani azt, amit ma előír? Nem értem, püspök testvéreim közül miért esnek sokan ilyen intoleranciába, mely belátható ok nélkül akadályozza az Egyházban szükséges belső kiengesztelődést.”

Bár nem sejthette azt, hogy ezzel saját magának jelöl ki feladatot a jövőre, Ratzinger bíboros azt is kifejti, mi pontosan a pápa feladata a liturgiával kapcsolatosan: „A II. Vatikáni Zsinat után az a benyomás keletkezett, hogy a pápa bármit megtehet a liturgia terén, különösképpen akkor, ha egy egyetemes zsinat megbízásából cselekszik… Valójában pedig a pápa semmiképpen sem egy abszolút monarcha, hanem ellenkezőleg: egy kapott szó iránti engedelmesség biztosítéka. Az ő teljhatalma a hit továbbadásához van kötve, és ez természetesen a liturgia terén is érvényes. A liturgiát nem bizottságok csinálják. Még a pápa is csak a liturgia helyes fejlődésének, maradandó integritásának és identitásának alázatos szolgája lehet.”

Ha valakinek ezek a szavak túl erősnek tűnnek, gondolja meg, hogy aki ezeket mondta, az most Szt. Péter székében ül. Testvérek, amit Ratzinger bíboros egész életében vallott, azt most Benedek pápa megvalósította. Sok ember idős korára és főleg magasabb pozícióba jutva nem marad hűséges fiatalkori eszményeihez, hanem kompromisszumokat köt, belefásul, taktikázik. Nem így Joseph Ratzinger, akit az isteni Gondviselés bizonyára nem véletlenül emelt Szt. Péter székébe éppen a mi nehéz korunkban. Ő hűséges akar maradni fiatalkori önmagához. Vajon hogyan viselné el az a kis ministráns, aki Marktl am Inn templomában tátott szájjal figyelte plébánosának titokzatos mozdulatait és latin imádságait, ha most XVI. Benedek nem ad teljes szabadságot annak a liturgiának, amelyért ő annyira lelkesedett? Adjon a Mindenható erőt Neki, aki 80 évesen nekilátott egy komoly újjáépítésnek, nemcsak a liturgia, hanem az egyházi élet minden területén.

Így tehát Krisztus földi helytartója szélesre tárta a kaput: „Omnia parata sunt, venite ad nuptias!” „Minden el van készítve, jöjjetek a menyegzőre!” Most már csak rajtunk áll, a hagyományos liturgiát szerető papokon és híveken, hogy élünk-e a lehetőséggel. Használjuk ki a kínálkozó alkalmakat, hogy az őseink szokása szerint ünnepelt szentmisék, zsolozsmák, szentségek és szentelmények segítségével egyre tisztábbá tegyük menyegzős köntösünket, hogy Szt. Pál szavai szerint lelkileg megújuljunk bensőnkben és magunkra öltsük az új embert, aki az Isten képére teremtettetett igaznak és szentnek!

Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.