A folytonosság jegyében: Szent Mihály új szobra a Vatikánban

     Tegnap, 2013 július 5-én két jelentős eseményre került sor a Vatikánban. Mindkettő főszereplője jelenleg uralkodó Szentatyánk, Ferenc pápa volt (akinek az „uralkodó” szó bizonyára kevésbé tetszik, noha a tartalmát folyamatosan gyakorolja, ezért mi egy nagyobb Úr parancsát követve [Mt 5, 37] továbbra is nevén nevezzük a dolgot). Ugyanakkor mindkét eseményben fontos szerepet játszott már nem uralkodó Szentatyánk, XVI. Benedek, saját kifejezésével „emeritus pápa” (ezt a szót még valóban szokni kell). Ily módon Ferenc tegnapi tevékenysége kétszer is markánsan kiemelte pontifikátusának szerves folytonosságát elődjének, Benedeknek pápaságával.
     Az egyik esemény Ferenc pápa első enciklikájának, a Lumen fideinek hivatalos közzététele volt. Ennek szövegét még XVI. Benedek kezdte el írni, és már majdnem készen volt vele, amikor a lemondása miatt félbeszakadtak a munkálatai. Utódja most úgy döntött, folytatja és befejezi a művet, s a nagyrészt Benedektől származó szöveget némi kiegészítéssel a maga nevében, saját legfőbb tanító hatalmának dokumentumaként teszi közzé. E hatalom apostoli eredetű és magától Krisztustól származik, amint arra az enciklika keltezése, Szent Péter és Pál apostolok ünnepe finoman utal. A hitről szóló enciklika a Hit Évében minden katolikusnak kötelező olvasmánya lesz, és talán megtermékenyítően hat a nem katolikus keresztényekkel való kapcsolatra is.
     A másik esemény, amely különleges meglepetésként ért bennünket (az enciklika közzétételét ugyanis jó előre bejelentették), Szent Mihály arkangyal szobrának felavatása volt, amelyhez kapcsolódóan Ferenc pápa a Vatikánvárosi Államot, amelynek szuverén uralkodója, Szent József és Szent Mihály közvetlen párfogása alá helyezte, egyházi szakkifejezéssel nekik konszekrálta. Ez az alkalom nemcsak azért volt különleges, mert Szent Mihály személyének — és szellemének — jelenléte a Vatikán falain belül az elmúlt időben finoman szólva nem volt túlzottan jellemző (a vatikáni falakon kívül, az Angyalvár ormán még mindig ott áll a harcos arkangyal szobra), hanem mert Ferenc pápa mellett az ő kifejezett kérésére részt vett rajta az emeritus pápa, XVI. Benedek is, aki immár a világ szemeitől elrejtve él a Vatikánban, a Mater Ecclesiae monostor lakójaként (bár a kertekben sétálva néha-néha nyilvánosan is feltűnik).

     Úgy látszik tehát, Ferenc és Benedek kapcsolata sokkal szorosabb és harmonikusabb, mint azt a vatikáni események követői — sőt talán maga a két pápa — eleinte gondolta volna. Evilági viszonyukon kívül Szent József személye, égi pártfogása is összeköti őket: Joseph Ratzingernek ő személyes védőszentje, Ferenc pápa pedig nemrég rendelte el Szent József nevének beiktatását a római rítus rendes formájában használt újabb misekánonok szövegébe. Mivel ugyanezt az ún. római kánon (VI. Pál misekönyvében: az „I. eucharisztikus ima”) esetében még XXIII. János pápa végezte el 1962-ben, a mostani változtatás szép példa lehet a római rítus két formája közötti, XVI. Benedek által óhajtott kölcsönös gazdagodásra. Végül tovább erősíti ezt a kapcsolatot a Vatikánvárosi Állam Szent Józsefnek és Szent Mihálynak való közös konszekrálása, amennyiben az utóbbi már régóta patrónusa a pápai államnak, s ezzel a folytonosságot képviseli, az előbbi pedig, mint említettük, Ratzinger-pápa személyéhez és a hagyományos római rítus egyetlen misekánonjához köthető.

     A Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai mostantól ennek tudatában imádkozhatnak az uralkodó és az emeritus Szentatyáért, valamint a két pontifikátus közötti folytonosság töretlen érvényesüléséért. És ennek fényében érdemes olvasnunk Ferenc pápa rövid beszédét is, amelyet a szoboravatás alkalmával mondott:

Szentatyám,
Bíboros Urak,
Tiszteletreméltó Testvéreim a Püspökségben és a Papságban,
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Itt, a Vatikáni kertekben találkozunk most, hogy felavassuk Szent Mihály Arkangyal szobrát, aki a Vatikánvárosi Állam védőszentje. Egy régebb óta tervezett kezdeményezés valósul meg most, amelyet még XVI. Bendek pápa hagyott jóvá, akire mindig szeretettel és elismeréssel gondolunk és akinek szeretnénk kifejezni nagy örömünket, hogy ma itt üdvözölhetjük őt személyesen is a mi körünkben. Köszönjük, igazán köszönjük! Hálás vagyok a Kormányzóság Elnökségének, különösen Giuseppe Bertello bíborosnak szívélyes szavaiért, továbbá a vatikáni igazgatóságoknak és a munkások csoportjának, akik részt vállaltak e terv megvalósításában. Köszönetet mondok Giovanni Lajolo bíborosnak, a Kormányzóság emeritus elnökének, azért is, hogy bemutatta nekünk az elvégzett munkákat és az elért eredményeket. Megbecsüléssel kell szólnunk a szobrászról, Giuseppe Antonio Lomuscio úrról, és az anyagi támogatást biztosító Claudio Chiais úrról, akik szintén itt vannak velünk. Köszönjük! A Vatikáni Kertekben különféle műalkotások találhatók; ennek a mostaninak azonban, amely hozzájuk járul, különös jelentősége van, részben elhelyezkedése, részben pedig az általa kifejezett jelentés miatt. Mert valóban nem pusztán tisztelgő műalkotás, hanem meghívás a lelki elmélyülésre és az imádságra, amely jól illeszkedik a Hit Évének keretébe. Mihály — ami annyit jelent: „Ki olyan, mint az Isten?” — Isten primátusának, az ő transzcendens voltának és hatalmának a bajnoka. Mihály az isteni igazságosság helyreállításáért küzd; megvédi Isten népét az ellenségeitől, de midenekelőtt a kiváltképpeni ellenségtől, az ördögtől. És Szent Mihály győz, mert Isten az, aki őbenne cselekszik. Ez a szobor tehát arra figyelmeztet, hogy a gonosz legyőzetett, a vádló [görögül diabolosz, amelyből sok nyelven az ördög szó származik — R.Z.] lelepleztetett, a feje megtapostatott, mert az üdvösség egyszer és mindenkorra beteljesedett Krisztus vérében. Még ha az ördög folyton megpróbálja is körmével elcsúfítani az arkangyal arcát és az ember arcát, Isten erősebb; övé a győzelem, és minden embernek felajánlja az üdvösséget. Az élet útján és megpróbáltatásai közepette nem vagyunk egyedül, kísérnek és támogatnak minket Isten Angyalai, akik mintegy felkínálják nekünk a szárnyaikat, segítve nekünk leküzdeni a rengeteg veszélyt, hogy a magasba emelkedhessünk, azon valóságok fölé, amelyek képesek megnehezíteni az életünket vagy lerántani magukhoz a mélybe. Most, amikor a Vatikánvárosi Államot Szent Mihály Arkangyalnak konszekráljuk, azt kérjük tőle, hogy védjen meg minket a Gonosztól és űzze el őt. Kedves testvéreim, a Vatikánvárosi Államot ezzel együtt Szent Józsefnek, Jézus őrzőjének, a Szent Család őrzőjének is konszekráljuk. Az ő jelenléte még jobban megerősít minket, és arra bátorít, hogy teret adjunk az életünkben Istennek, hogy mindig legyőzhessük a rosszat a jóval. Tőle kérjük, hogy őrizzen meg minket, viseljen gondot miránk, hogy a kegyelmi élet minden nap egyre jobban gyarapodjék bennünk.

További képek az NLM posztjában, ahonnan a fentiek is származnak.

Ünnepélyes egyházi évkezdet

Ad te levavi — ádvent 1. vasárnapjának introitusa

Ádvent első vasárnapjával a bűnbánati időszakra lilára vált a liturgikus szín, elbúcsúzunk az orgonától, egyszersmind megkezdődik a 2012/2013-as egyházi év. További változás, ezúttal a liturgikus énekrendben, hogy az eddigi gyakorlatunkkal ellentétben (magyar Graduále, latin Alleluia) mostantól a Graduale eredeti gregorián dallamon, latinul szólal meg, az Alleluja viszont magyar típusdallamokon (ezeket a Kancionále betétlapjaként tesszük hozzáférhetővé), a verzust pedig a szkóla négy szólamban zengi majd hozzá. A változtatás célja, hogy a nép is beszállhasson az eredetileg akklamatív tétel jellegű Alleluja éneklésébe, és a Graduale is hallható legyen eredetiben, s a két tétel mégse legyen együtt nagyon hosszadalmas.
     Az ádvent fogadását 2012. december 1-jén, szombaton, az előestén ádvent első vasárnapjának virrasztó zsolozsmájával (matutínum és laudes) kezdjük meg, 19 óra 30 perces gyülekezéssel és 20 óra 30 perces kezdéssel a Váci utcai Szent Mihály-templomban, zsolozsmáink rendes helyszínén.
     2012. december 2-án, vasárnap pedig a szokott helyen és időben, a budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplomban déli 12 órától ünnepélyes szentmisét tartunk, melyet megtisztel jelenlétével a Nagyboldogasszony-főplébánia papsága is: Ft. dr. Osztie Zoltán plébános úr, Ft. Herpy György kisegítő lelkész úr és T. Csorba Gábor diákonus úr, továbbá ezen a szentmisén fogja első ízben ellátni a szerpapi teendőket a régi rítusban T. Nényei Gábor diákonus úr, a káptalani szkóla oszlopos tagja.
     A hit éve és az új egyházi év kezdetén különösen nagy jelentőséggel bír, hogy ilyen módon is együtt ünnepelhetünk, ezért is nagy örömünkre szolgál, hogy felkérésünket elfogadva, a szentbeszédet Osztie plébános úr fogja megtartani. Szeretnénk ezen a helyen is köszönetet mondani az említetteknek és a plébánia közösségének azért, hogy a Szent Mihály Laikus Káptalan befogadásával ötödik esztendeje képviselik a XVI. Benedek pápa által szorgalmazott liturgikus szemléletváltást, a római rítus rendes és rendkívül formájának békés együttélése és egymás kölcsönös gazdagítása jegyében.

HÁROM HETES — HÁROM ÉV — HÁROM SZENTMISE

Így lehetne röviden összefoglalni a három évvel ezelőtt, 2007 július 7-én (07.07.07) kiadott Summorum Pontificum motu proprio hazai hozadékát, ha pusztán abból az átfogó jegyzékből indulnánk ki, amelyet a kanadai Peter Karl T. Perkins állított össze a Rorate caeli blogon a legalább vasárnapi rendszerességgel bemutatott hagyományos rítusú szentmisékről. Mert hiszen Magyarországon jelenleg tényleg csak három egyházmegye van (az esztergom-budapesti, a szeged-csanádi és a veszprémi), amelynek egy-egy templomában minden héten ebben a formában ünnepelhetik az Úr napját azok, akik ennek érdekében vállalják a kedvezőtlen — délutáni vagy esti — időponttal és a hely esetleges távolságával járó nehézséget.

Valójában persze sokkal többről van szó: minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy ez a három szentmise a jéghegynek csak a csúcsa, pontosabban — államcímerünk szellemében — három csúcsa. Blogunk rendszeres olvasói az elmúlt években nyomon követhették, mi minden történt még a hazai liturgikus és egyházi életben, ami közvetlenül vagy közvetve XVI. Benedek pápa motu propriójának köszönhető. A mostani évforduló viszont azzal emelkedik ki a megelőzők és a rákövetkezők sorából, hogy Szentatyánk a dokumentum kísérőlevelében ezt az első három évnyi időtartamot jelölte ki a rendelkezései megvalósulásáról szóló beszámolók alapjául. Ezt írta a püspököknek: „Ezenkívül felkérlek Benneteket, kedves Testvéreim, hogy három évvel a jelen motu proprio hatályba lépése után számoljatok be a Szentszéknek tapasztalataitokról. Ha valóban komoly nehézségek adódnának, azokra is megoldást lehet keresni.”

A hivatalos jelentések benyújtásának határideje tehát szeptember 14-e, a visszaszámlálás azonban mostantól, július 7-étől kezdődik. A hátralevő bő két hónapban megpróbáljuk — a Kurt Koch érsek által kellően megvilágított kifejezéssel élve — teljes körűen (uneingeschränkt) összefoglalni a hagyományos római rítus magyarországi helyzetét, valamint áttekinteni az e téren mutatkozó eredményeket és problémákat. Olyan professzionális közvélemény-kutatáshoz, amilyet Európa számos országában és az Egyesült Államokban szerveztek, sajnos nincsenek meg az anyagi és az emberi forrásaink, így csak a személyesen szerzett értesüléseinkre támaszkodhatunk. Jó kiindulási alapot nyújt azonban a nagyböjti szolidaritási akció, ezért elsőként ennek eredményéről szeretnénk beszámolni.

Az elmúlt hónapok alatt számos témában sok publikálandó anyag halmozódott fel, de rajtuk kívül is kaptunk olyan kérdéseket, amelyeket érdemes rendszeres formában és több egymást követő bejegyzésben megválaszolni. Így a nyári vakáció idejére — az aktuális hírek visszaszorulását ellensúlyozandó — különféle sorozatokat tervezünk, amelyekben igyekszünk minél gazdagabban bemutatni a Szentatya liturgikus reformjának látható eredményeit a római rítus mindkét formájában.

Ám mielőtt ezekbe belekezdenénk, a mai napot szánjuk az ünneplésre! Ebből a célból a sok videómontázs közül, amelyeket eddig a Summorum Pontificum motu proprio tiszteletére készítettek, továbbra is a legelsőt érdemes felidézni. Szerzője az a Tim Finigan atya a dél-angliai Southwark Főegyházmegyéből, aki blogjának sajátos címével először propagálta az interneten a folytonosság hermeneutikáját (kiérdemelve ezzel az első számú papi bloggertől, az amerikai Fr Z-től a His Hermeneuticalness — „Ő Hermeneutikussága” címet). A videó nem egy korábbi évfordulónak, hanem magának a pápai törvény megjelenésének állít emléket, ezért kellően dokumentálja a rendelkezés hátterét és a hosszúra nyúlt várakozási időt is. A zenei aláfestés egyik poénja (1:02-nél) arra utal, hogy a közzététel végül — kissé váratlanul — egy szombati napra esett. Az összeállításnak annyiban magyar vonatkozása is van, hogy az egyik képen (1:33-nál) Alácsi Ervin János látható, amint szubdiakónusként szolgál az oxfordi Merton College kápolnájában 2006 szeptember 15-én bemutatott ünnepélyes szentmisén, az utolsó kép pedig egy olyan liturgikus alkalommal készült (2005 augusztus 10-én, a Iuventutem főpapi szentmiséjén az ottobeureni bencés apátságban), amelyen a formálódó káptalan tagjai is énekeltek (amint pl. ez és ez a kép tanúsítja). Nil agitur prorsus, sine nobis quod peragatur!

ÚJABB ŐRSÉGVÁLTÁSOK A RÓMAI KÚRIÁBAN

A Péter-Pál ünnep után, amelyen az elmúlt egy évben kinevezett 38 metropolita érsek átvette a palliumot, XVI. Benedek pápa újabb személyi változásokról döntött a Római Kúriában. A döntések egy része már régóta érlelődött, hiszen a dikasztériumok vezetőinek felső életkorát (75 év) elérő Walter Kasper bíboros több mint két, Giovanni Battista Re bíboros pedig több mint egy éve nyújtotta be lemondását. Lehetséges utódaikról az olasz és nemzetközi sajtóban a legkülönfélébb spekulációk kaptak lábra, amelyekről eddig nem kívántunk beszámolni. És nem minden ok nélkül: Re bíboros helyére ugyanis sokáig a szintén bíboros George Pell, Sydney érseke tűnt befutónak, ő azonban az utolsó pillanatban (már miután lakást is kapott Rómában, a nemrég elhunyt Paul Augustin Mayer OSB bíborosét) — megfigyelők szerint az ellene szervezett kampány hatására — visszalépett. A legújabb pápai döntéseket, amelyek véget vetnek a gyakran egészen fantasztikus találgatásoknak, szokás szerint a Benedek-féle megújulási törekvések, különösen pedig a liturgia szempontjából értékeljük.

1. A döntések közül a legfontosabb a Püspöki Kongregáció új prefektusára vonatkozik: a Szentatya 2010 június 30-án a távozó Re bíboros helyére Marc Ouellet PSS bíborost, Québec érsekét és Kanada pírmását nevezte ki. Egy korábbi elemzésünkben már hangsúlyoztuk, hogy az Egyház egyre látványosabb válsága mennyire összefügg a püspökök válságával, így ez a dikasztérium, amely az új püspökök kinevezésével és a hivatalban levők felügyeletével foglalkozik, a katolikus tanítás épségén őrködő Hittani Kongregációval együtt a legfontosabb szentszéki kormányszervnek tekinthető (nem véletlen, hogy elődeiknek egészen a VI. Pál-féle reformokig maga a pápa volt a prefektusa). A XXI. század első évtizedében a kongregációt az a Re bíboros vezette, aki karrierjét a — hozzá hasonlóan bresciai származású — Montini pápa jobbkezének, Giovanni Benellinek titkáraként kezdte, és főnökének idővel mind a hivatalát (a helyettes államtitkári tisztséget), mind pedig a befolyását megörökölte. Mint a hagyományos római rítus esküdt ellensége, kúriai szövetségeseivel összefogva fontos szerepet játszott abban, hogy az 1986-os bíborosi bizottság javaslatainak megvalósításával több mint két évtizedet — és egy újabb pápát — kellett várni.

Az új prefektus, Marc Ouellet (nevének kiejtése — amint ezen a videón saját szájából hallható — [wel'et]) 66 éves, tehát várhatóan egy évtizedig lesz aktív a Római Kúriában, amely korántsem ismeretlen terep a számára. 2001-től egy éven át titkárként dolgozott a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsában, s mivel korábban Rómában tanult, majd szulpiciánus missziós papként Dél-Amerikában tanított, a francia és az angol mellett az olasz, spanyol és portugál nyelvet is kitűnően beszéli. Ehhez járul még a német nyelv(terület) ismerete, és az a tény, hogy doktori értekezését Hans Urs von Balthasar vezetésével készítette el, akinek tanítványaként a Communio folyóirat szellemi köréhez csatlakozott (jelenleg is a szerkesztő bizottság tagja). Az elmúlt hét évben Ouellet bíboros Québec érseke volt, s ezzel a nyugati világ egyik legszekularizáltabb poszt-keresztény országának prímása. Sok társától eltérően ő nem futamodott meg, nem húzta meg magát, hanem a szekularista vallás dogmáival szemben bátran hirdette az evangéliumi tanítást akár (politikailag) alkalmas volt, akár nem.

Érdemes kiemelni az istentisztelet és a szentségi fegyelem körében — e terület római kongregációjának tagjaként — végzett munkásságát: a szentségimádás újraélesztését, az egyéni gyónás bevezetését az abúzusként élő közösségi feloldozás helyébe és a gregorián ének támogatását. A Summorum Pontificum motu proprio kihirdetése után nem sokkal személyi plébániát hozott létre a régi rítushoz kötődő hívek számára, amelyet a Szent Péter Papi Testvérületre bízott. Tavaly decemberben önálló templommal látta el a közösséget, és bejelentette, hogy idén augusztus 26-án részt fog venni a templombúcsú napjának szentmiséjén — abban az egyszerűbb formában, amelyet a velencei Scola bíboros esetében már láttunk (ő egyébként Ouellet bíborosnak szerkesztőtársa a Communióban).

A liturgiával kapcsolatban néhány gondolatot érdemes szó szerint is idézni a Szentatya új munkatársától, amelyekből szellemi közelségük is kiviláglik. Bíborosi kinevezése alkalmából 2003-ban Marc Ouellet hosszú interjút adott a 30Giorni olasz havilapnak, amelyben többek között így nyilatkozott:

Papszentelése után [1968-ban] két évig plébánoshelyettesként szolgált Val d’Orban...
— Csodálatos idők voltak. A plébános hatvan éves volt és jól tudtunk együtt dolgozni. Elsősorban az iskolai pasztorációval foglalkoztam, meg a zene és a liturgia szolgálatával, amely ebben az időben különösen kaotikus állapotokat élt át...

[...]

Az interjú elején utalt a zsinat utáni liturgikus káoszra. Gondolja, hogy szükség van a liturgikus reform reformjára?
— A II. Vatikáni Zsinatot egy erősen eltúlzott, progresszista liturgikus mozgalom követte, amelynek hatására eltűntek a hagyomány kincsei, mint pl. a gregorián ének. Ezeket a kincseket vissza kell szerezni. Mindenekelőtt azonban — amint Joseph Ratzinger bíboros mondja — vissza kell szerezni a szent iránti érzéket a liturgiában, annak megérzését, hogy a liturgia nem egy általunk barkácsolt dolog, amelyet változó ízlésünk szerint újra meg újra összerakhatunk, hanem valami olyasmi, amit befogadunk, amit ajándékba kapunk. Ezért a liturgikus formák objektivitásának megvan a maga jelentősége. Azt hiszem, hogy Ratzinger bíborosnak ezek a figyelmeztetései fontosak. Azt hiszem, hogy a II. Vatikáni Zsinat jó rendelkezést adott ki a szent liturgiáról, a Sacrosanctum Concilium címűt. A liturgikus reform megvalósítása azonban nem volt — mindig — ezzel egy színvonalon. Vissza kellene térni a Sacrosanctum Concilium betűjéhez.

2. A másik fontos személyi változásra a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsában került sor: a távozó elnök, Walter Kasper bíboros helyét 2010 július 1-jétől Kurt Koch, a svájci Bázel püspöke veszi át, akit a Szentatya emeritált címének megtartásával érseki rangra emelt. Kasper bíboros (akit annak idején Marc Ouellet váltott fel ugyanezen dikasztérium titkári posztján) szintén közel egy évtizedig vezette a Római Kúria ökumenizmussal foglalkozó csúcsszervét. Szembenállása a jelenlegi pápával kevésbé volt markáns, mint Re bíborosé, és a politikai-ideológiai különbségek helyett inkább teológiai okok húzódtak meg a háttérben. Annyi mindenesetre biztos, hogy a volt rottenburg-stuttgarti püspök nem tartozik a Benedek-féle reform hívei közé, ezért maradhatott ki olyan látványosan a visszatérő anglikánok befogadásának előkészítéséből.

A dikasztérium új elnöke, Kurt Koch még Ouellet bíborosnál is fiatalabb: 60 évével jó esélye van rá, hogy egy teljes negyedszázadon át legyen befolyásos vezető a Római Kúriában. Pályáját világi teológusként kezdte, és szintén a Communio folyóirat köréhez tartozik. A luzerni egyetemen többek között a liturgika professzora is volt, mielőtt 1995-ben — a Svájcban még szokásos módon — a baseli székeskáptalan püspökké választotta. 2007 és 2010 között országa püspöki konferenciájának elnöke volt. Az ökumenizmus kérdésével számos publikációban foglalkozott, megvalósításában pedig az ortodoxokkal és a protestánsokkal tárgyaló vegyes bizottság tagjaként személyesen is részt vett, kinevezését ezért minden oldalról üdvözölték, a zsidó szervezeteket is beleértve.

Mentalitását megint csak a liturgia szempontjából szeretnénk kissé részletesebben bemutatni. A Summorum Pontificum motu proprio megjelenésekor szinte azonnal — és a vezető főpásztorok közül az egész világon egyedüliként — részletes liturgikus teológiai kommentárt tett közzé, amelyben pontról pontra megfelelt a pápai rendelkezéssel szembeni kritikákra. Érdemes volna ezt a dokumentumot magyar fordításban a hazai püspökök között is terjeszteni. Még érdekesebb azonban egy 2009 júliusi szókimondó írása (a püspökség honlapján megjelent havi pásztorlevelek egyike), amely lerántja a leplet a „zsinat szellemének” képviselőiről. Ezt különleges jelentősége miatt teljes terjedelmében idézzük.

Mi foglalkoztat engem?
Több tisztességet, kérem!

Az elmúlt hetekben újságírói, de lelkipásztori oldalról is sokszor mondtak ítéletet Benedek pápa fölött. Ezek között számos féligazság, igaztalanság és rágalom is előfodult. A legkomolyabb vád szerint a pápa vissza akarna térni a II. Vatikáni Zsinat előtti időkbe. Ez a vád azért súlyos, mert azt a benyomást sugallja, hogy az egyetemes egyházi tanítóhivatal birtokosa alá akarná ásni egy zsinat tekintélyét. Ez a vélemény azonban teljes tévedés. XVI. Benedek már fiatal teológusként is sok mindenben járult hozzá a zsinathoz. Ha valaki nemcsak a médiából értesül róla, hanem el is olvassa, amit most pápaként mond, észreveheti, hogy egész tanítóhivatala a zsinat felé orientálódik. No de akkor hogy kell értenünk ezt az említett vádat?

Nem kevés azok száma, akik aláírtak egy petíciót, amely a zsinat teljes körű elfogadására szólít fel. Engem már maga a megfogalmazás irritál, mivel senki olyat — magamat is beleértve — nem ismerek, akire ez a vaskos „teljes körűen” igaz lenne. Elég felhozni néhány önkényesen kiválasztott példát:
— A zsinat nem törölte el a latin nyelvet a liturgiában. Sokkal inkább azt hangsúlyozta, hogy a latin nyelv használatát a római rítusban, amennyiben ez nem ellentétes a részleges joggal, fenn kell tartani. Vajon melyik nagyhangú zsinatvédő tartja magát ehhez „teljes körűen”?
— A zsinat kijelentette, hogy az Egyház a gregorián éneket tekinti „a római liturgia saját énekének”, és ezért annak „az első helyet kell kapnia“. Vajon melyik plébánián valósítják meg ezt „teljes körűen”?
— A zsinat kifejezetten arra kérte a világi hatóságokat, hogy önként mondjanak le a püspökválasztásban való részvételük történetileg kialakult jogairól. Vajon melyik zsinatvédő lép fel ennek érdekében „teljes körűen”?
— A zsinat a liturgia lényegét mint a Pászka-misztérium ünneplését és az Eucharisztia áldozatát „megváltásunk műve beteljesítésének” nevezte. Hogyan egyeztethető össze ezzel az a tapasztalatom, amelyet különböző plébániákon kellett szereznem, hogy az áldozati gondolat teljesen eltűnt a liturgikus nyelvből, és hogy a misében csak valami lakomát vagy a „kenyérben való részesedést” látnak? Milyen jogon hivatkoznak ennek az igen súlyos változásnak az igazolásaként a zsinatra?
— Talán egyetlen más hivatalt sem hangsúlyozott annyira a zsinat, mint a püspökökét. Hogy értsük akkor ennek a hivatalnak a zsinatra hivatkozó messzemenő relativizálását a svájci egyházban — pl. amikor Hans Küng teljesen elvitatja a püspököktől a tanítóhivatalt, és csak a vezetés lelkipásztori hivatalát hagyja meg nekik?

Ezt a litániát könnyen lehetne még folytatni. De már így is jól illusztrálja, miért kérek a zsinattal kapcsolatos mai vitákban több tisztességet. Ahelyett, hogy másokat, sőt egyenesen a pápát vádolnánk, hogy a zsinat előtti időkbe akar visszatérni, mindenki jobban tenné, ha saját magán kezdené a dolgot, és megnézné, hogyan is áll maga a zsinathoz. Mert nem minden, amit a zsinat után mondtak vagy tettek, lesz ettől magától a zsinatot követő (= a zsinat szerinti) dolog — még a bázeli püspökségben sem. Az elmúlt hetek mindenesetre megmutatták, hogy a jelen helyzet fő problémája a zsinat hiányzó és részben igen egyoldalú befogadása — még azon katolikusok és lelkigondozók körében is, akik „teljes körűen” védik a zsinatot. E tekintetben mindnyájunkak — ismét engem is beleértve — jócskán van még tennivalója. Ezért ismét határozottan hívok fel mindenkit: Több tisztességet, kérem!

+ Kurt Koch
bázeli püspök

Kemény, de igaz szavak — amelyek persze nem fogják meghatni az említett nyilatkozat aláíróit, köztük azt a néhány „katolikus” értelmiségit sem, akik magyar részről csatlakoztak hozzájuk. Ezt a vitát ugyanis nem észérvekkel, még csak nem is teológiai bizonyítással vívják, hanem ideológiai-politikai alapon. A cél természetesen a hatalom megtartása azok — egyháziak és világiak — kezében, akik a szakadás hermeneutikáját hirdetik és képviselik, és akiknek nagy részük van az Egyház jelenlegi válságában. Elég vigyázó szemünket — ezúttal nem Párizsra, hanem — Belgiumra vetnünk (a legújabb ottani eseményekről leginkább a barnabita P. Giovanni Scalesének a szokásosnál is éleslátóbb és keserűbb elemzését tudjuk ajánlani). Vigasztalásul álljon itt egy részlet Koch érseknek egyházmegyéjéhez intézett búcsúleveléből, amelyben az imént kifejtett álláspontját immár a Római Kúria vezető tisztségviselőjeként is megerősíti:

Remélem, hogy a Szentatya meghívásának készséges elfogadásával annak a viszonynak a javulásához is hozzá tudok járulni, amely Svájc helyi egyházai és a pápának az egyetemes Egyház iránti felelőssége között feszül. Az elmúlt években a svájci egyházban egyre erősödő Róma-ellenes érzelmeket, sőt egy XVI. Benedek pápa személyétől való aggasztó elidegenedést voltam kénytelen tapasztalni. Az a vád, hogy Benedek pápa vissza akar térni a II. Vatikáni Zsinat előtti időkbe, széles körben elterjedt a közbeszédben, akár tudatlanságból, akár pedig egyes teológusok szándékos közreműködésével, akik pedig ezt jobban (kellene hogy) tudják, nyilvánosan azonban nagy hangon az ellenkezőjét képviselik. Márpedig ennél a vádnál egy súlyos félreértésről van szó. Ha valaki nem elégszik meg a különféle médiák — részben rendkívül szelektív és tendenciózus — tudósításaival, hanem maga néz utána annak, amit a pápa valóban mond és tesz, abban felötlik a következtetés: XVI. Benedek pápa nem akar semmiféle „visszatértést”, hanem inkább mélyebbre akarja vezetni a mi Egyházunkat. Nem pusztán egyes reformokra törekszik, hanem arra, hogy a hit és az Egyház alapjai és közepe kerülhessen újra napfényre. Mivel a pápa a jól sikerült reformáció mintáját egyháztörténeti szempontból a „ferences reformációban” találja meg, ezért ma is az Egyház belülről való re-forma-tióján munkálkodik, hogy ti. visszanyerhesse hiteles formáját, amint azt már a II. Vatikáni Zsinat megvalósította.

3. Végül megemlítünk még egy harmadik kinevezést is, jóllehet ezúttal egy olyan személyről van szó, aki nem újonnan érkezett a Római Kúriába. A Szentatya 2010 június 28-án, a Péter-Pál ünnep első vesperása közben jelentette be, hogy új dikasztériumot hoz létre az Új Evangelizáció Elmőmozdításának Pápai Tanácsa néven. Június 30-án ennek elnökévé nevezte ki Salvatore Fisichella érseket, a Pápai Életvédő Akadémia eddigi elnökét és a Pápai Lateráni Egyetem eddigi rektorát, aki korábban Róma város egyik segédpüspöke is volt.

Fisichella érsek személye az utóbbi időben heves viták középpontjába került az Államtitkárság egy szerencsétlen húzásának következtében, amely bizonyos diplomáciai előnyök fejében feláldozni látszott a katolikus tanításnak az abortuszra vonatkozó egyértelmű tilalmát. Másfelől azonban örömmel állapíthatjuk meg, hogy az 59 éves olasz prelátus egyike a hagyományos római rítus vatikáni híveinek, aki maga is többször mutatott be ünnepélyes főpapi szentmisét (a kép a Krisztus Király Intézet két papjának 2009 szeptember 29-i felszentelésekor készült). Ő és a másik két új dikasztérium-vezető tovább növeli azok arányát a Római Kúriában, akik a folytonosság hermeneutikáját követve készek aktívan közreműködni a Benedek-féle re-forma-tio megvalósításában.

R.Z.

XVI. BENEDEK PÁPA: A PAP MINT ALTER CHRISTUS
A FOLYTONOSSÁG HERMENEUTIKÁJÁBAN

Laetare vasárnap elmúltával, amely Rómában valaha az utolsó nap volt a háromhetes nagyböjt előtt, most újra a komolyabb témák felé fordulunk. A prelátusok után a papságról szeretnénk szólni, mégpedig a Szentatya szavaival, aki az elmúlt héten két fontos beszédben kapcsolta össze a II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezését az Egyház és az áldozópapok hiteles önképével.

2010 március 10-én a szerdai katekézist XVI. Benedek pápa ismét kedves középkori szerzőjének, a ferences Bonaventura bíborosnak szentelte. Gondolatainak összefoglalása magyarul is olvasható, egy bekezdést azonban szó szerint idéznünk kell tőle, mert újabb fontos elemmel gazdagítja a folytonosság hermeneutikájának tanítását:

„Ezen a ponton talán érdemes elmondani, hogy ma is vannak olyan víziók, amelyek szerint az Egyház egész második évezredbeli története folytonos hanyatlás lett volna, sőt egyesek ezt a hanyatlást már rögtön az Újszövetség utántól számítják. A valóságban azonban Opera Christi non deficiunt, sed proficiunt, Krisztus művei nem csökkennek, hanem gyarapszanak. Mi lett volna az Egyházzal a ciszterciek, a ferencesek és a domonkosok új lelkisége nélkül, vagy Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János meg a többiek lelkisége nélkül? Ez a megállapítás ma is érvényes: Opera Christi non deficiunt, sed proficiunt, előrehaladnak. Szent Bonaventura megtanít minket a szükséges — és egyúttal komoly — ítélőképesség egészére, amellyel felismerhetjük a józan realizmust és a nyitottságot az új karizmákra, amelyeket Krisztus ajándékoz a Szentlékben az Ő Egyházának. És miközben megismétlődik a hanyatlásnak ez a gondolata, ugyanígy ismétlődik a másik gondolat is, a «spiritualisztikus utópizmusé» [amelyet a pápa korábban, Gioacchino da Fioréról szólva már említett]. Jól tudjuk, hogy a II. Vatikáni Zsinat után egyesek meg voltak győződve arról, hogy minden megújult, hogy egy új Egyház jött létre, hogy a zsinat előtti Egyház véget ért és egy másik lépett a helyére, egy teljesen «más». Micsoda anarchikus utópizmus! De Istennek hála a péteri bárka bölcs kormányosai, VI. Pál pápa és II. János Pál pápa egyfelől megvédték a zsinat újdonságát, másfelől viszont megvédték az Egyház egyedüliségét és folytonosságát is, amely mindig a bűnösök Egyháza és mindig a kegyelem helye marad.”

Csütörtökön és pénteken a Szentatya két olyan rendezvény résztvevőit fogadta, amelyek a Papság Évébe illeszkedtek. Az első az Apostoli Penitenciária kurzusa volt a belső fórumról, vagyis a gyóntatás gyakorlatáról, a második pedig egy teológiai konferencia, amelyet a Kléruskongregáció szervezett. Az utóbbi kihallgatás alkalmával XVI. Benedek pápa ismét visszatért a folytonosság hermeneutikájára, ezúttal a papok életére és hivatására alkalmazva azt. Ebből a 2010 március 12-i beszédből három bekezdést szeretnénk idézni:

„A papi identitás kérdése, amely konferenciátok első napjának témája, meghatározó jelentőségű a szolgálati papság jelenlegi és jövőbeli gyakorlása számára. Egy olyan korban, mint a miénk, amely ennyire «multicentrikus» és hajlamos rá, hogy elmossa az önazonosság minden lehetséges felfogását, amelyet sokan a szabadsággal és a demokráciával ellentétesnek tartanak, fontos, hogy tisztában legyünk a felszentelt szolgálat teológiai sajátosságával, mert csak így állhatunk ellen a kísértésnek, amely a papságot az uralkodó kulturális kategóriákból akarja levezetni. A kiterjedt szekularizáció kontextusában, amely egyre jobban kizárja Istent a közéletből és — tendencia-szerűen — a társadalmi köztudatból is, a papot gyakran a közfelfogástól «idegennek» tartják, mégpedig éppen szolgálatának legalapvetőbb szempontjai miatt, amelyek értelmében a szent dolgok (sacrum) emberének kell lennie, aki ki lett véve a világból, hogy a világ érdekében járjon közbe, s aki ezt a küldetést Istentől és nem az emberektől kapta (vö. Zsid 5, 1). Ezért túl kell lépni az olyan veszélyes redukcionista felfogásokon, amelyek az elmúlt évtizedekben — inkább funkcionális, mint ontológiai kategóriákat alkalmazva — a papot mintegy «szociális munkásként» írták le, azt kockáztatva, hogy ezzel elárulja Krisztus saját papságát. Amint egyre sürgetőbbnek tűnik a folytonosság hermeneutikája a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat szövegeinek megfelelő értelmezésében, hasonló módon szükségesnek tűnik egy olyan hermeneutika, amelyet «a papi folytonosságénak» nevezhetnénk, vagyis amely a Názáreti Jézusból, az Úrból és Krisztusból kiindulva végighalad mindannak a nagyságnak és szentségnek, mindannak a kultúrának és jámborságnak a kétezer éves történetén, amelyet a papság írt bele a világba, hogy végül egészen napjainkig jusson el.

Kedves paptestvéreim, a mai időkben különösen fontos, hogy elhivatásunk a felszentelt szolgálatra, vagyis a Krisztus egyetlen papságában való részesülésre ismét felvirágozzék a «prófécia karizmájában»: nagy szükség van olyan papokra, akik Istenről beszélnek a világnak és akik bemutatják Istennek a világot; olyan emberekre, akik nincsenek kitéve a kultúra eseti divatjainak, hanem képesek hitelesen megélni azt a szabadságot, amelyet egyedül az Istenhez tartozás biztonsága tud megadni. Amint konferenciátok is hangsúlyozta, manapság a legszükségesebb prófétai tulajdonság a hűség, amely Krisztusnak az emberiséghez való hűségéből kiindulva az Egyházon és a szolgálati papságon keresztül elvezet saját papságunk megéléséhez a Krisztushoz és az Egyházhoz való teljes ragaszkodásban. A pap ugyanis többé már nem önmagáé, hanem a megkapott szentségi pecsét által (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1563. 1582. p.) Isten «tulajdona». Ezt a «valaki Más tulajdonaként való létezését» kell felismerhetővé tennie mindenki számára a maga világos tanúságtételével.

A papnak gondolkodásmódjában, nyelvezetében, a világ eseményeiről való ítéletalkotásában, szolgálatában és szeretetében, a más személyekhez való viszonyulásában, sőt ruházatában is a maga szentségi hovatartozásából, legbenső lényegéből kell prófétai erőt merítenie. Ezért mindenáron azon kell lennie, hogy kivonja magát az uralkodó mentalitás alól, amely a szolgálattevő értékét nem a lényegével, hanem a szerepével hajlamos összekötni, félreismerve ezáltal Isten művét, amely a legmélyebben érinti a pap személyének identitását, amikor véglegesen a saját képére formálja őt (vö. uo. 1583. p.).”

A papot tehát Isten a saját képére formálja — így lesz belőle Krisztus (kép)mása, egy „másik Krisztus”, elsősorban és leginkább a szent liturgiában. Nagyon szépen mutatja be ezeket a gondolatokat a modern kor mozgóképi nyelvén az a félórás DVD, amelyet a Kléruskongregáció állított össze Alter Christus címmel. A videó három részre bontva nemrég a YouTube-ra is fölkerült. Mi itt csak az angol változatot közöljük, saját honlapjáról azonban az olasz, a francia, a spanyol és a német is közvetlenül elérhető.

A SZAKADÁS HERMENEUTIKÁJA A LITURGIKUS TÉRBEN

Az alábbi két képet, amelyet a böjti önmegtagadás szellemében most közzéteszünk, egy kedves olvasónk küldte a mellékelt kommentárral együtt. A képek kitűnően példázzák a szakadás hermeneutikáját, amellyel szemben Szentatyánk, XVI. Benedek pápa határozottan fölemelte a szavát. Bár a most bemutatott jelenség a mai Németországban szinte természetesnek mondható (l. a szomszéd egyházmegye katedrálisának térátépítését), a pályázatra beérkezett tervek a jelen esetben sem adtak sok lehetőséget az érdemi választásra. Szomorú példa, de mégis: Repetita iuvant! Bizony, nem lehet elégszer idézni a pápai tanítást, mert a sátán mindent megtesz azért, hogy a földre hullott mag ne hozzon termést. A rossz ízlést persze nyilván nehezebb korrigálni, mint a hibás teológiai gondolkodást, de legalább az utóbbi visszaszorításával az előbbinek is kevesebb lehetősége nyílik a támadásra.

* * *

„Mi Magyarországon viszonylag szerencsések vagyunk a tekintetben, hogy a zsinatot követő belsőtér-átalakítások nálunk nem öltöttek számottevő méreteket. Ha azonban az ember például német vagy spanyol templomokat látogat, amit lát, az igen gyakran keseríti el. A mellékelt két fotó éppen erre példa. A németországi Baden-Württemberg tartomány egyik, Schwäbisch Gmünd városában található katolikus temploma (Heilig-Kreuz-Münster) azon kevés, ma is egyházunk irányítása alatt álló gótikus templomok egyike, amelynek belső berendezése is megmaradt. S itt nemcsak a vallásháborúk alatti, hanem a zsinat utáni pusztításokra is gondolok. Azt hihettük, hogy Benedek pápánk korában a hasonló akciók ideje elmúlt. Az első kép azt mutatja, ahogyan a templom szentélye 2009 őszéig kinézett. Jól látható, hogy a viszonylag szolid szembeoltár mellet az áldozórács is megvan még. De aztán 2009 őszén ide is betört a Szellem: szeptember 14-én, negyven évvel a novus ordo bevezetése után, XVI. Benedek motu propriója érvénybelépésének második évfordulóján (egyben azon a napon, amikor itthon az első kecskeméti tridenti misének örülhettünk) új szembeoltárt avattak Gmündben. Ezt mutatja a második kép. Azt hiszem, ehhez több kommentár nem is kell.”

XVI. BENEDEK PÁPA A II. VATIKÁNI ZSINAT HELYES ÉRTELMEZÉSÉRŐL

Ma van a negyedik évfordulója annak a korszakalkotó beszédnek, amelyet Szentatyánk, XVI. Benedek pápa 2005 karácsonyán a szokásos jókívánságok fogadása alkalmából a Római Kúria munkatársaihoz intézett. Szavai azonnal bejárták az egész világot és élénk visszhangra találtak, szellemiségét számos hivatalos és magánkezdeményezés karolta fel. Tanításának kulcsszavát, a folytonosság hermeneutikáját azóta több szövegében újra használta, tőle pedig számos főpásztor vette át, sőt ezen a néven Angliában egy kitűnő papi blog is létrejött. Magyarországon először — és egészen mostanáig magányos harcosként — Érszegi Márk Aurél hívta fel a figyelmet a pápai beszédre és ismertette annak tartalmát. A hazai hierarchia eddig még nem mutatta látható jelét annak, hogy ismerné és magáévá tenné ezt az alapvető pápai tanítást, s valószínűleg ennek az érdektelenségnek tudható be, hogy a magyar katolikus egyház hivatalos kiadója, a Szent István Társulat ismételt megkeresésünkre sem kívánta magyar fordításban megjelentetni ezt a fontos szentszéki megnyilatkozást.

Ez a helyzet most örvendetesen megváltozott. Deák Viktória Hedvig OP, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Egyháztörténelem Tanszékének tanára ugyanis lefordította a pápai beszéd érdemi részét és rövid bevezetéssel ellátva közzétette a főiskola folyóiratának legújabb füzetében. Kérésünkre hozzájárult, hogy a dokumentumot a Gloria.tv-n elektronikus formában elérhetővé tegyük, szövegét pedig itt, a káptalani blogon is közöljük (a nyomtatott kiadás oldalszámait szögletes zárójelben tüntettük fel). Köszönjük szépen Hedvig nővérnek a gondos munkát, s reméljük, hogy nemsokára meglesznek a gyümölcsei!

* * *

XVI. BENEDEK PÁPA
a II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezéséről

Részlet a Szentatya „Expergiscere homo” kezdetű,
2005. december 22-én a karácsonyi üdvözletek átadása alkalmából
a Római Kúriához intézett beszédéből

(Eredeti olasz szöveg: Acta Apostolicae Sedis 98 [2006] 45—53;
Bevezetés és magyar fordítás: Sapientiana 2 [2009] 2, 102—109)

[102] Első pillantásra talán furcsának hat, hogy az alábbiakban egy néhány évvel ezelőtt elhangzott pápai beszéd részletének fordítását tesszük közzé. A tényt — amellett, hogy a szöveg eddig magyarul nem volt hozzáférhető — a beszédben elhangzott tanítás fontossága és időszerűsége indokolja. XVI. Benedek pápa 2005-ös „évértékelő” beszéde áttekinti az év főbb eseményeit, II. János Pál pápa halálától kezdve a kölni ifjúsági találkozón keresztül az Eucharisztia évének és az azzal kapcsolatos püspöki szinódusnak a felidézéséig. Alább közzétett befejező része, amely a beszédből kétségkívül a legjelentőségteljesebb, szól a II. Vatikáni Zsinat értelmezéséről, amit a zsinat lezárásának 2005. december 8-án ünnepelt negyvenedik évfordulója indokolt. A beszéd fő célja iránymutatást adni a zsinati dokumentumok helyes értelmezéséhez.

Az utóbbi évek egyházi történéseit is figyelembe véve nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a megnyilatkozás XVI. Benedek pápaságának egyik programadó, kulcsszövege: gondolhatunk itt pl. a Hittani Kongregáció 2007-es „Responsum”-ára a zsinati egyháztan kérdéseiről, amely meg kívánta erősíteni a zsinati egyháztan folytonosságát a hagyománnyal, vagy a római rítus rendkívüli és a rendes formája közötti kontinuitás állítására a „Summorum Pontificum” motu proprioban, és nyilvánvalóan fontos lesz a zsinatnak ez a fajta megközelítése a X. Szent Piusz Papi Testvériséggel jelenleg folyó doktrinális tárgyalásokban is.

A pápa itt közölt beszédének tartalma, a „reform a kontinuitásban” hermeneutikájának képviselete, egyáltalán nem meglepő részéről. Aki ismeri Joseph Ratzingernek még bíborosként tett megnyilatkozásait, sok ismerős gondolatra lelhet itt, hiszen már a Vittorio Messorival készített, először 1984-ben megjelent interjúkötetében (Beszélgetés a hitről, Vigilia, Budapest, 1990) egy hosszabb fejezetet szentelt a zsinat értelmezése kérdésének és a „nem törés, hanem folytonosság” programjának a zsinattal kapcsolatban (A felfedezésre váró zsinat címmel), melyet az egész hagyományon belül kell értelmezni. A téma aktualitását, illetve hogy XVI. Benedek számára mennyire fontos mindez, az is mutatja, hogy 2005 decembere óta a pápa sokszor visszatért a helyes zsinati hermeneutika témájára, a 2009-es év során is legalább öt alkalommal, hang- [103] súlyozva a zsinati szövegek helyes recepciójának fontosságát, amely csak úgy lehetséges, ha az Egyház teljes hagyományának fényében értelmezzük azokat.
(A ford.)

[…] Ez év utolsó eseménye, amelyről szeretnék ez alkalommal megemlékezni, a II. Vatikáni Zsinat negyven évvel ezelőtti lezárásának ünneplése. Az emlékezés felveti a kérdést: mi lett a zsinat eredménye? Helyesen fogadtuk-e be? Mi volt a jó a zsinat recepciójában, mi volt elégtelen vagy elhibázott? Mit kell még tennünk? Senki sem tagadhatja, hogy a zsinat recepciója az Egyházban sok helyütt eléggé nehezen ment végbe, még ha nem is akarjuk a történtekre alkalmazni azt a leírást, amellyel a nagy egyháztanító, Szent Baszileiosz élt az Egyháznak a Niceai Zsinat utáni helyzetéről beszélve; sötét viharban zajló tengeri csatához hasonlítja, és többek közt ezt mondja: „Az egész Egyházat betölti már az ellentmondás következtében egymásra támadók durva ordítozása, az érthetetlen kiabálás, a szűnni nem akaró zavarok kivehetetlen zaja, azoknak hangja, akik az igaz hit tanítását túlzásaikkal és tagadásaikkal felforgatják.” (De Spiritu Sancto, XXX, 77; PG 32, 213 A; SCh 17bis, 524.1: Vanyó László fordítása, in A kappadókiai atyák, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 161) Nem akarjuk alkalmazni ezt a drámai leírást a zsinat utáni helyzetre, de mégis tükröz valamit abból, ami történt. Felmerül a kérdés: a zsinat recepciója miért folyt eddig ennyire nehezen oly sok helyen az Egyházban? Igazából minden a zsinat helyes értelmezésétől függ, vagy — ahogyan ma mondanánk — a helyes hermeneutikától, a helyes olvasási és alkalmazási kulcstól. A recepció problémái abból a tényből születtek, hogy két ellentétes hermeneutika állt szemben egymással és szállt vitába. Az egyik zűrzavart okozott, a másik csendben, de egyre láthatóbban, gyümölcsöt hozott. Egyfelől létezik az az értelmezés, amelyet a „szakítás és törés hermeneutikájának” szeretnék nevezni, és amely nem ritkán elnyerte a média és a modern teológia egy részének szimpátiáját is. Másfelől pedig ott van a „reform hermeneutikája”, a megújulásé az egyetlen szubjektum, az Egyház folytonosságában, amelyet az Úr adott nekünk; ez a szubjektum, az Egyház, növekszik és fejlődik az időben, miközben ugyanaz marad: Isten vándorló népének egyetlen szubjektuma.

A szakítás hermeneutikájának az a veszélye, hogy végül törést okoz a zsinat előtti és a zsinat utáni Egyház között. Azt állítja, hogy maguk a zsinati szövegek, mint olyanok, még nem fejezik ki igazán a zsinat szellemét. A szövegek kompromisszumok eredményeként születtek volna, amelyekben, hogy az egyetértést elérjék, sokszor magukkal kellett hurcolni és meg kellett erősíteni sok régi, de immár haszontalan dolgot. Ám a zsinat igazi szelleme nem ezekben a kompromisszumokban nyilvánul ki, hanem az újdonság felé irányuló törekvé- [104] sekben, amelyek a szövegekben rejlenek: csak ezek jelenítik meg a zsinat igazi szellemét, és ezekből kiindulva és azokhoz alakulva kellene előre haladni. Éppen azért, mert a szövegek csak tökéletlenül tükrözik vissza a zsinat igazi szellemét és újdonságát, bátran túl kell lépni a szövegeken, és helyet kell csinálni az újdonságnak, amelyben kifejeződne a zsinat legmélyebb, bár még zavaros szándéka. Egyszóval: nem a zsinat szövegeit kell követni, hanem a szellemét. Így nyilvánvalóan széles mozgástér nyílik annak a kérdésnek, hogyan is határozható meg ez a szellem, ám ennek következményeképpen tér nyílt mindenféle szeszélyes elképzelésnek is. Ezzel azonban gyökeresen félreértik a zsinatnak mint olyannak a természetét. Így úgy tekintenek rá, mint egyfajta alkotmányozó gyűlésre, amely megszüntet egy régi alkotmányt és létrehoz egy újat. De egy alkotmányozó gyűlésnek megbízóra van szüksége, és egy megerősítőre, azaz a népre, amelyet az alkotmány szolgál. A zsinati atyáknak nem volt ilyen felhatalmazásuk, és nem is adott nekik senki; egyébként nem is adhatott volna nekik senki, mert az Egyház lényegi alkotmánya az Úrtól származik, s azért kaptuk, hogy elérhessük az örök életet, és ebből a perspektívából kiindulva képesek legyünk megvilágítani az életet az időben, és magát az időt. A püspökök, a szentség által, amelyben részesültek, az Úr ajándékának sáfárai. Ők „Isten titkainak szolgái” (1Kor 4,1); mint ilyeneknek, „hűségeseknek és bölcseknek” kell lenniük (vö. Lk 12,41—48). Ez azt jelenti, hogy az Úr ajándékát helyesen kell kezelniük, hogy ne maradjon rejtve, titokban, hanem teremjen gyümölcsöt, hogy az Úr a végén azt mondhassa az intézőnek: „mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád” (vö. Mt 25, 14—30; Lk 19,11—27). Ezekben az evangéliumi példabeszédekben a hűség dinamikája fejeződik ki, amelynek az Úr szolgálatát kell jellemeznie, s az is nyilvánvaló lesz bennük, hogy egy zsinaton a dinamizmusnak és a hűségnek hogyan kell eggyé válniuk. A szakítás hermeneutikájával szemben áll a reform hermeneutikája, amint azt bemutatta először is XXIII. János pápa zsinati nyitóbeszédében 1962. október 11-én, majd pedig VI. Pál pápa is záróbeszédében 1965. december 7-én. Itt csak XXIII. János jól ismert szavait szeretném idézni, amelyekben félreérthetetlen módon kifejeződik ez a hermeneutika, amikor azt mondja, hogy a zsinat „tisztán és teljes egészében akarja átadni a tanítást, csorbítás vagy elferdítés nélkül”, s így folytatja: „A mi kötelességünk nemcsak az, hogy ezt az értékes kincset őrizzük, mintha egyedül csak a régi korral törődnénk, hanem az is, hogy serény elhatározással és félelem nélkül annak a feladatnak szenteljük magunkat, amelyet saját korunk kíván… Szükséges, hogy ezt a biztos és változatlan tanítást, amelyet hűségesen tisztelnünk kell, elmélyítsük, és olyan módon mutassuk be, amely megfelel korunk igényeinek. Egy dolog ugyanis a hitletétemény, azaz azok az igazságok, [105] amelyeket tiszteletreméltó tanításunk tartalmaz, és egy másik az a mód, ahogyan ezeket hirdetjük, megőrizve mindazonáltal ezeknek az igazságoknak ugyanazon értelmét és jelentőséget.” (S. Oec. Conc. Vat. II Constitutiones Decreta Declarationes, 1974, 863—865.) Világos, hogy egy bizonyos igazság új módon való kifejezésének feladata új reflexiót igényel, új élő kapcsolatot azzal az igazsággal; világos az is, hogy új szavak csak akkor tudnak kiérlelődni, ha azok a kifejtett igazság tudatos megértéséből születnek, és hogy másfelől a hitre való reflexió igényli azt is, hogy ezt a hitet éljük. Ebben az értelemben a XXIII. János által javasolt program rendkívül igényes volt, amint igényes a hűség és a dinamika szintézise. De mindenütt, ahol ez az értelmezés irányította a zsinat recepcióját, ott új élet született és új gyümölcsök érlelődtek. Negyven évvel a zsinat után rámutathatunk arra, hogy a pozitív nagyobb és élőbb annál, mint ahogyan azt az 1968 körüli évek nyugtalanságai közepette gondolni lehetett. Ma látjuk, hogy a jó mag, bár lassan fejlődött, mégis növekszik, és így nő mély hálánk is a zsinat által végzett munkáért.

VI. Pál a zsinat bezárásakor mondott beszédében rámutatott még egy olyan okra, ami miatt a szakítás hermeneutikája meggyőzőnek tűnhet. Az emberről szóló nagy vitában, amely a modern kort jellemzi, a zsinatnak különös figyelmet kellett szentelnie az antropológia témájának. Fel kellett tennie egyfelől az Egyház és a hit, másfelől az ember és a mai világ közötti kapcsolatra vonatkozó kérdést (uo. 1066 sk.). A kérdés még világosabb lesz, ha a „mai világ” általános meghatározása helyett egy pontosabbat választunk: a zsinatnak új módon kellett meghatároznia az Egyház és a modern kor viszonyát. A Galilei-perrel ennek a viszonynak a kezdete nagyon problematikus volt. Később teljesen megszakadt, amikor Kant a vallást „a puszta ész határain belül” definiálta, és amikor a francia forradalom radikális fázisában az állam és az ember olyan képe terjedt el, amely az Egyháznak és a hitnek gyakorlatilag semmilyen helyet nem akart hagyni. A XIX. században az Egyház hitének összeütközése a radikális liberalizmussal és a természettudományokkal, amelyek azt tulajdonították maguknak, hogy tudásukkal átfogják az egész valóságot annak végső határáig, és amelyek makacsul azt hirdették, hogy feleslegessé teszik „Isten hipotézisét”, az Egyház részéről IX. Piusz alatt a modern kor e szellemének kemény és radikális elítélését idézte elő. Tehát látszólag nem nyílt tér a pozitív és gyümölcsöző megértéshez, és azok részéről is drasztikus volt a visszautasítás, akik saját magukat a modern kor képviselőinek érezték. Közben azonban a modern kor is fejlődésen ment keresztül. Rájöttek arra, hogy az amerikai forradalom a modern állam olyan modelljét nyújtotta, amely különbözött a francia forradalom második fázisában felmerült radikális tendenciák által megalkotottól. A természettudományok egyre világosabb módon kezdtek el saját határaikra reflektálni, melyeket saját módsze- [106] rük rótt rájuk, amely, bár hatalmas dolgokat valósított meg, mégsem volt képes megérteni a valóság egészét. Így mindkét fél egyre inkább kezdett nyitni egymás felé. A két világháború közötti időszakban, és még inkább a második világháború után, katolikus államférfiak megmutatták, hogy létezhet olyan modern laikus állam, amely nem semleges az értékek iránt, hanem a kereszténység által megnyitott nagy etikai forrásokból merítve él. A katolikus társadalmi tanítás, ahogyan fokozatosan kifejlődött, fontos modell lett a radikális liberalizmus és a marxista államelmélet közt. A természettudományok, melyek fenntartás nélkül olyan módszert vallottak magukénak, amelybe Isten nem fért bele, egyre világosabban felfedezték, hogy ez a módszer nem foglalja magába a valóság egészét, így tehát újra megnyitották a kapukat Istennek, tudva, hogy a valóság nagyobb a természettudományos módszernél és annál, amit az át tud fogni. Azt mondhatjuk, hogy három kérdéskör formálódott ki, melyek a II. Vatikáni Zsinat idején válaszra vártak. Először is újra kellett definiálni a hit és a modern tudományok viszonyát; ez nemcsak a természettudományokra, hanem a történettudományra is vonatkozott, mert egy bizonyos iskola szerint a történetkritikai módszer magának tulajdonította az utolsó szót a Biblia értelmezésében, és teljes kizárólagosságra tartva igényt a Szentírás megértésében, fontos pontokon szembekerült azzal az értelmezéssel, amelyet az Egyház hite dolgozott ki. Másodsorban, új módon kellett meghatározni az Egyház és a modern állam viszonyát, amely teret enged a különböző vallású vagy ideológiájú állampolgároknak, amely részrehajlás nélkül viszonyul ezekhez a vallásokhoz, és pusztán a polgárok közötti rendezett és toleráns együttélésért és a saját vallásuk gyakorlásának szabadságáért vállal felelősséget. Általánosabb módon ehhez kapcsolódott harmadik helyen a vallási türelem problémája — olyan kérdés, amely a keresztény hit és a világvallások viszonyának új definícióját igényelte. Szükséges volt értékelni és új módon meghatározni az Egyház és Izrael hite közötti viszonyt, különösen is a nemzetiszocialista rezsim közelmúltbeli bűneinek fényében, és általában, visszatekintve egy hosszú és nehéz történelemre.

Ezek a témák mind nagyon jelentősek, de bővebben nem időzhetünk most el itt náluk. Világos, hogy mindezeken a területeken, amelyek együttesen egyetlen problémát alkotnak, a szakítás bizonyos formája feltűnhetett. Bizonyos értelemben valóban megnyilvánult a szakítás, amelyben azonban, miután megtörténtek a megfelelő megkülönböztetések a konkrét történelmi helyzetek és követelményeik között, nyilvánvalóan megmaradt az elvek folytonossága. Ez a tény első ránézésre gyakran elkerüli a figyelmet. Éppen a különböző szinteken megvalósuló folytonosság és a szakítás együttesében áll az igazi reform természete. A folytonosságban való újdonság e folyamata során kellett a korábbinál konkrétabban megtanulnunk, hogy az esetleges dolgokat érintő egyházi döntések — például a liberalizmus egyes [107] konkrét formái, vagy a Biblia liberális értelmezése — szükségszerűen maguk is esetlegesek, éppen azért, mert egy önmagában változékony valóságra vonatkoznak. Meg kellett tanulni felismerni, hogy ezekben a döntésekben csak az elvek fejezik ki a tartós szempontot, amelyek rejtett áramlatok maradnak és a döntést belülről ösztönzik. Nem állandóak viszont ugyanígy a konkrét formák, amelyek a történelmi helyzettől függenek, és ezért változásoknak lehetnek alávetve. Így az alapvető döntések érvényesek maradhatnak, míg az új kontextusokhoz való alkalmazásuk formái változhatnak. Így például, ha a vallásszabadságot úgy tekintjük, mint az ember képtelenségét arra, hogy az igazságot megtalálja, és ennek következményeképpen a relativizmus kanonizálásává válik, akkor a társadalmi és történelmi szükségszerűség szintjéből elhibázott módon metafizikai szintre emelkedik, s így elveszíti igazi értelmét; ez azzal a következménnyel jár, hogy nem fogadhatja el az, aki hiszi, hogy az ember képes az Isten igazságát megismerni, és az igazság belső méltósága alapján ez az ismeret kötelezi. Teljesen különböző dolog viszont, ha a vallásszabadságot úgy tekintjük, mint az emberi együttélés követelményét, sőt mint az igazságnak egy belső következményét, amelyet nem lehet kívülről rákényszeríteni senkire, hanem az embernek csak a személyes meggyőződés folyamatán keresztül szabad magáévá tennie. A II. Vatikáni Zsinat, amikor a modern állam egy lényegi elvét felismerte és magáévá tette a vallásszabadságról szóló dekrétummal, az Egyház legmélyebb örökségét újította fel. Tudatában lehet annak, hogy ezáltal magának Jézusnak a tanításával kerül teljesen harmóniába (vö. Mt 22,21), és a vértanúk Egyházával, minden idők vértanúival. Az ókori Egyház magától értetődő természetességgel imádkozott a császárokért és a politikai vezetőkért, kötelességének tartva ezt (vö. 1Tim 2,2). De miközben imádkozott a császárokért, visszautasította, hogy imádja őket, és ezzel világosan elutasított az állam vallását. A korai Egyház vértanúi abba az Istenbe vetett hitük miatt haltak meg, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, és éppen ezért a lelkiismereti szabadságért és hitük megvallásának szabadságáért is haltak meg — olyan hitvallásért, amelyet egyetlen állam sem kényszeríthet ki, hanem csak Isten kegyelmével, szabad lelkiismerettel mondhatjuk magunkénak. Egy missziós Egyház, amely tudja magáról, hogy üzenetét minden népnek hirdetnie kell, el kell hogy kötelezze magát a hit szabadsága mellett. Át akarja adni az igazság ajándékát, amely mindenki számára létezik, és ugyanakkor biztosítja a népeket és vezetőiket, hogy nem akarja az igazsággal tönkretenni önazonosságukat és kultúráikat, hanem olyan választ visz el nekik, amelyekre lelkük mélyén várnak — olyan válasz ez, amellyel a kultúrák sokfélesége nem vész el, hanem inkább növekszik az emberek közötti egység, és így a népek közötti béke is.

Amikor a II. Vatikáni Zsinat újra meghatározta az Egyház hite és a modern gondolkodás bizonyos lényegi elemei közötti viszonyt, egyben felülvizsgálta, sőt [108] korrigálta is bizonyos történelmi döntéseit, de ebben a látszólagos szakításban is megtartotta és elmélyítette saját benső természetét és valódi identitását. Az Egyház mind a zsinat előtt, mind utána ugyanaz az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház, amely az időben zarándokol; zarándokútját „a világ üldözései és Isten vigasztalása között folytatja”, az Úr halálát hirdetve, amíg el nem jön (ld. Lumen Gentium, 8). Aki azt várta, hogy ezzel a modern korra kimondott alapvető „igennel” minden feszültség eltűnik, és az így megvalósult „világ felé nyitás” mindent tökéletes harmóniává alakít, az alábecsülte magának a modern kornak a belső feszültségeit és ellentmondásait; alábecsülte az emberi természet veszélyes törékenységét, amely a történelem minden szakaszában és minden történelmi helyzetben fenyegeti az ember útját. Az embernek az anyag és saját maga felett szerzett új hatalmával és új lehetőségeivel együtt járó veszélyek nem tűntek el, hanem új dimenziókat öltenek: a jelen történelemre vetett egyetlen pillantás világosan bizonyítja ezt. Az Egyház a mi korunkban is az ellentmondás jele maradt (Lk 2,34) — nem véletlen, hogy II. János Pál pápa, még bíborosként, ezt a címet adta az 1976-ban VI. Pál pápa és a Római Kúria számára tartott lelkigyakorlatának. Nem is lehetett a zsinat szándéka feloldani az evangéliumnak ezt az ellentmondását az emberre leselkedő veszélyekkel és tévedésekkel szemben. Ellenkezőleg, csak az Egyház és a világ közötti téves, vagy felesleges ellentéteket kívánta félretenni, hogy a mi világunknak a maga nagyságában és tisztaságában mutathassa be az Evangélium követelményét. A zsinatnak a modern kor felé tett lépése, amit eléggé pontatlanul a „világ felé történő nyitásként” mutattak be, végső soron a hit és az értelem örök, ám mindig új formában jelentkező problematikájának körébe tartozik. Az a helyzet, amellyel a zsinatnak szembe kellett néznie, mindenképpen hasonlítható korábbi korok eseményeihez. Szent Péter első levelében arra bíztatta a keresztényeket, legyenek mindig készen arra, hogy választ adjanak (apo-logia) mindenkinek, aki hitük logos-a, értelme felől érdeklődik (vö. 1Pét 3,15). Ez azt jelentette, hogy a biblikus hitnek vitába és kapcsolatba kellett lépnie a görög kultúrával, és meg kellett tanulnia felismerni az értelmezésen keresztül a kettejük közötti különbözőséget, de a hasonlóságot is az Isten által adott egyetlen értelemben. Amikor a XIII. században zsidó és arab filozófusok közvetítésével az arisztotelészi eszmerendszer kapcsolatba lépett a középkori kereszténységgel, amelyet a platóni örökség formált, és fennállt annak a veszélye, hogy hit és ész feloldhatatlan ellentétbe kerül, főként Aquinói Szent Tamás volt az, aki a hit és az arisztotelészi filozófia közötti találkozást elősegítette, és így a hitet pozitív kapcsolatba hozta a korában uralkodó értelem-formával. A keresztény hit és a modern értelem közötti nehéz vita, amely a Galilei-per miatt negatív módon kezdődött, minden bizonnyal sok fázison ment keresztül, de a II. Vatikáni Zsinattal elérkezett a pillanat, amikor nagymértékű újragondolásra [109] volt szükség. Ennek tartalma a zsinati szövegekben valóban csak nagy vonalakban került felvázolásra, de a lényegi irányvonal meg lett határozva, úgyhogy a hit és az értelem közötti dialógus, amely ma különösen is fontos, a II. Vatikáni Zsinat alapján megtalálta irányultságát. Most ezt a dialógust nagy szellemi nyitottsággal kell továbbfolytatnunk, de ugyanakkor a szellemek megkülönböztetését illetően azzal a világossággal, amelyet a világ éppen ma jó okkal elvár tőlünk. Így hálával fordíthatjuk ma tekintetünket a II. Vatikáni Zsinat felé: ha helyes hermeneutikától vezetve olvassuk és fogadjuk be, akkor egyre nagyobb erővé válik az Egyház mindig szükséges megújulásához.

Deák Viktória Hedvig OP fordítása

FRISSÍTÉS (2009 DECEMBER 27., VASÁRNAP):

Úgy tűnik, a Szentatya 2005-ös beszédének hazai megjelenése kezdi megmozgatni a magyar egyházi közéletet: szerdán a Vatikáni Figyelő számolt be róla, tegnap délután pedig a Magyar Kurír szentelt neki külön hírt. Reméljük, hogy ennek köszönhetően minél többen elolvassák és magukévá teszik a pápai tanítást, amely nem pusztán Joseph Ratzinger magánvéleménye (amint azt egyes teológusok sugallni próbálják), hanem a Katolikus Egyház rendes tanítóhivatalának (magisterium ordinarium) megnyilatkozása. Kánonjogi szempontból természetesen föl lehet vetni, hogy ez „csak” egy beszéd, vagyis nem az a hagyományos ünnepélyes forma, amellyel Krisztus helytartója a hit és az erkölcs alapjait érintő kérdésekről nyilatkozni szokott. XVI. Benedekről azonban az elmúlt négy év során kiderült, hogy kormányzási stílusához tartozik a legfontosabb dolgok egyszerű, közvetlen formában való kifejtése. Ugyanakkor ilyen előzmények után joggal várható, hogy a folytonosság és a reform hermeneutikája egyik központi témája lesz egy harmadik, a szeretet és a remény után immár a hitről szóló pápai enciklikának.

AZ „ECCLESIA DEI” PÁPAI BIZOTTSÁG SZEREPVÁLTOZÁSA
HÁTTÉRMAGYARÁZAT AZ ÚJ PÁPAI MOTU PROPRIÓHOZ

2009 július 2-án, pontosan huszonegy évvel azután, hogy II. János Pál pápa az Ecclesia Dei motu proprióval létrehozta a hasonnevű pápai bizottságot, XVI. Benedek pápa Ecclesiae unitatem címmel újabb motu propriót bocsátott ki, amelyben átalakította a bizottság szervezetét és működését. Mivel az Apostoli Szentszék dikasztériumai között eddig ez a bizottság foglalkozott — kizárólagos jelleggel — a hagyományos római liturgia ügyével, különösen pedig a 2007 július 7-i Summorum Pontificum motu proprio végrehajtásával, szerepváltozása közvetlenül érinti a CLSMA tevékenységét. Ugyanakkor a szerkezeti átalakulás mögött olyan mélyebb teológiai és egyházkormányzati problémák húzódnak meg, amelyek tisztázása nemcsak a hagyományhű katolikusok régi vágya, hanem immár a Szentatya egyházfői tevékenységének is egyre központibb elemévé válik. A háttérül szolgáló események rendkívül szövevényesek, ráadásul áttekintésüket megnehezítik a világi — és időnként, sajnos, az egyházi — médiában megjelenő téves, sőt nem egyszer torzító, ideologikus beállítások. Egy ilyen blogbejegyzésben természetesen nem lehet mindenre reflektálni, így most csak a helyzet megértéséhez legszükségesebb szempontokat szeretnénk vázolni.

Az Ecclesiae unitatem motu propriót a Szentszék sajtóterme július 8-án tette közzé latin és olasz nyelven, később pedig német és angol fordítása is megjelent. Ezzel egy időben adták hírül, hogy a pápa a bizottság eddigi elnöke, a 80. életévét betöltött Darío Castrillón Hoyos bíboros helyébe William Levada bíborost, a Hittani Kongregáció prefektusát, nemrég elhunyt titkára, Mons. Mario Marini helyébe pedig Mons. Guido Pozzit, a Nemzetközi Teológiai Bizottság segédtitkárát és a Hittani Kongregáció munkatársát nevezte ki. Levada bíboros ebből az alkalomból egy rövid, olasz nyelvű közleményt adott ki.

A motu proprio tartalmáról és a személyi változásokról itthon röviden beszámolt a Magyar Kurír, részletesebb összefoglaló pedig a Vatikáni Rádió honlapján olvasható. Az események hátterét és — szokásosan megbízható — értelmezését nyújtja Érszegi Márk Aurél kánonjogász-teológus, a Vatikáni Figyelő szerkesztője.[Július 10-én, pénteken megjelent a dokumentum első magyar nyersfordítása.]

Nem kívánva megismételni mindazt, ami az említett helyeken olvasható, a továbbiakban a motu proprio távlati célját és ennek a liturgiával való összefüggését szeretnénk körüljárni.


1. XVI. Benedek pápa eddig két motu propriót adott ki az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottsággal kapcsolatban: a két évvel ezelőtti Summorum Pontificumot, amelyben általános elvként mondta ki a hagyományos római rítus végzésének szabadságát és részletesebben szabályozta az 1970-es reform előtti liturgikus könyvek használatát, valamint most az Ecclesiae unitatemet, amely viszont kizárólag a X. Szent Pius Papi Testvérülettel (FSSPX) való tárgyalásokról és a bizottság szervezeti átalakításáról szól. A kettő között az teremt kapcsolatot, hogy az Ecclesia Dei motu proprio annak idején mindkét feladatkört e bizottság hatáskörébe utalta. A változás, amellyel a pápa a 2007-ben még önálló, sőt liturgikus hatáskörében igencsak megerősített bizottságot most a Hittani Kongregáció segédszervévé fokozta le, arra utal, hogy a dikasztérium a liturgiával kapcsolatos küldetését gyakorlatilag teljesítette, így most inkább a hittani és egyházfegyelmi feladatok irányába kell fordulnia.

2. A Szentszék és az FSSPX közötti párbeszéd megindulásának első feltétele a hagyományos római rítus használatának jogi rendezése volt, ami két évvel ezelőtt megtörtént (a pápai törvény végrehajtása sajnos elég sok kívánnivalót hagy maga után, ez azonban magát a dialógust már nem érinti). A második feltétel a Marcel Lefebvre érsek által 1988-ban engedély nélkül felszentelt négy püspök kiközösítésének visszavonása volt, amire a Szentatya 2009 január 21-én szánta el magát. Ahhoz viszont, hogy az FSSPX püspökei és papjai, akik kánonjogilag továbbra is a felfüggesztés (suspensio a divinis) állapotában vannak, ismét teljes közösségre lépjenek a Katolikus Egyházzal, egy harmadik feltételnek is teljesülnie kell: meg kell oldani azokat a teológiai és egyházfegyelmi problémákat, amelyek miatt a Testvérület fokozatosan eltávolodott, majd végül függetlenítette magát az Egyház törvényes hatóságától. Ezek a problémák egyrészt a II. Vatikáni Zsinat határozatainak értelmezésével, másrészt a zsinat alatt és után lezajlott reformokkal kapcsolatosak, s mindkét körben kiemelt szerepet kap a liturgia kérdése.

3. Úgy tűnik tehát, hogy az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság átalakításával a liturgia ügye a gyakorlati rendezés után most az elmélet szintjére emelkedik. Azokat a fenntartásokat ugyanis, amelyeket az FSSPX az ún. liturgikus reform értelmezésével és megvalósításának módjával kapcsolatban megfogalmazott, az utóbbi időben egyre többen kezdték hangoztatni a Katolikus Egyház közösségén belülről is — elsőként maga Joseph Ratzinger bíboros, akinek ez irányú megnyilatkozásai már a 80-as évektől kezdve ismeretesek. Tőle származik a „reform reformja” kifejezés, amellyel a zsinat után bevezetett liturgikus gyakorlatnak az egyházi hagyomány szellemében való korrekciójára utal, s amelyben — immár pápaként — fontos szerepet szán a hagyományos római rítus megtermékenyítő hatásának is. Az FSSPX-szel való párbeszédnek tehát remélhetőleg komoly hozadéka lesz abban, hogy minél többen megértsék a római rítus rendkívüli formájának teológiai alapjait, s ennek fényében értelmezzék és végezzék a római rítus rendes formáját.

4. Ezekkel a biztató jövőbeli lehetőségekkel szemben az új motu proprio több olvasóját és értelmezőjét elszomorította az a tény, hogy a pápa nem rendelkezett az átalakított bizottság liturgikus hatásköréről. Ez azért meglepő, mert így a régi római rítus szabályozásának 1988-ban megállapított, majd 2007-ben jelentősen bővített jogkörét a továbbiakban egy liturgikus szakkérdésekben az előzőnél lényegesen járatlanabb testület gyakorolná. A bizottság ugyanis nemcsak új elnököt és titkárt kapott, hanem távozik alelnöke, Mons. Camille Perl, valamint összes eddigi munkatársa is. Az ő feladatukat Levada bíboros közleménye szerint a Hittani Kongregáció tagjai veszik át, akiket az egyes kérdések tanulmányozására esetileg felkért szakértők fognak segíteni. Magyarán szólva a bizottságnak csak a neve marad meg, a liturgikus szempontból felkészült és évtizedes gyakorlattal rendelkező személyzet 100%-ban kicserélődik. Ilyen körülmények között aligha várható, hogy a bizottság képes lesz ellátni a Summorum Pontificum motu proprio 11—12. cikkelyében rá ruházott feladatokat.

5. Ez a vészjósló helyzet azonban szerencsére csak látszólagos, pontosabban ideiglenes. A Szentszék belső viszonyait ismerők figyelmét nem kerülte el, hogy a közelmúltban komoly személyi változások történtek a liturgiával foglalkozó Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregációnál: először a prefektus személye változott, amikor a régi rítussal szemben rendkívül tartózkodó Francis Arinze bíboros helyébe Őszentsége Toledó érsekét, Antonio Cañizares Llovera bíborost nevezte ki, majd a szülőhazájába visszatérő Albert M. Ranjith érsek titkári helyére a domonkosrendi J. Augustine Di Noiát léptette elő, aki a Hittani Kongregáció altitkáraként egyik legközvetlenebb munkatársa volt. Legutóbb pedig Cañizares bíboros vette maga mellé saját egykori helynökét, Mons. Juan Miguel Ferrer Greneschét, akit a pápa második altitkárnak nevezett ki a liturgikus kongregációba. Mindez arra utal, hogy a hagyományos liturgia szabályozásának jogkörét, amely eddig kizárólag az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottságnál volt, a Szentatya nemsokára az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregációra ruházza át, ahol a kompetens szakemberek egymás mellett fogják felügyelni a római rítus rendes és rendkívüli formáját. Arra a kérdésre pedig, hogy ezt az egyszerű, de nagy horderejű döntést miért nem lehetett az új motu proprióba belefoglalni, alighanem a „Messa in latino” olasz blog kitűnő elemzése ad választ: az elmúlt hónapokban a nemzetközi sajtó és politika állandó kereszttüzében álló pápa mindenekelőtt Lefebvre érsek követőivel szemben akar határozottságot mutatni a Williamson-ügy bűnbakjainak „eltávolításával” és egy széleskörűbb, átláthatóbb tárgyalási platform kialakításával (amelyet a motu proprio 6. c) pontjával a biztonság kedvéért a maga közvetlen ellenőrzése alá rendel), hogy eközben a háttérben nyugodtabban készíthesse elő a 2007-ben felszabadított hagyományos liturgia szervesülésének intézményes garanciáit. Mert lehet-e egyértelműbb jele a rendes és a rendkívüli forma teljes egyenjogúságának, mint az, hogy a liturgikus kongregáció két párhuzamos részlege foglalkozik velük?

6. Végül érdemes megemlíteni egy másik kérdést is, amely szintén nem fordul elő az Ecclesiae unitatem motu proprióban. Egyes értesülések szerint az első tervezetben még nemcsak az FSSPX-szel való teológiai dialógus ténye és indoka szerepelt, hanem a pápa kifejtette volna a tárgyalásokat vezérlő alapelveket is. Amint azt korábbi megnyilatkozásaiból tudjuk, ezek lényege, hogy a II. Vatikáni Zsinat egészét nem valami megfoghatatlan és ideológia-szerűen képviselt „zsinati szellem” szerint, hanem az egyházi hagyomány fényében kell értelmezni, a „szakadás hermeneutikájával” a „folytonosság, ill. a reform hermeneutikáját” kell szembeállítani. Az Egyház élő hagyományáról van tehát szó, amelyet nem lehet egyetlen múltbeli időpontban befagyasztani, de ugyanígy nem lehet önmaga ellen fordítva kisajátítani sem. Mindez a liturgiában a zsinat által szorgalmazott természetes, szerves fejlődést jelenti, amelyet Ratzinger bíboros joggal kért számon az íróasztal mellett összeállított mesterséges rítusokon, XVI. Benedek pápa pedig saját ceremoniális gyakorlatával igyekszik felmutatni az egész világnak. Ez a fejlődés nyilván a régi rítust sem kerülheti el, nem mindegy azonban, hogy ki őrködik fölötte: az 1965 utáni változtatások felé hajló Mons. Perl, vagy az 1955 előtti nagyhét gazdag szimbolikáját dicsérő Cañizares bíboros. Reméljük, hogy az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság átszervezése ebből a szempontból is a jövő útját egyengeti.

R.Z.