BARSI BALÁZS A HAGYOMÁNYOS LITURGIÁRÓL(INTERJÚRÉSZLET)
Ez év ádventjére jelenik meg Telek Péter-Pálnak Barsi Balázzsal készített interjúkötete „Énekemmé lettek igazságaid” címmel. Az alábbi előzetest a kecskeméti hagyományos rítusú közösség honlapja közölte a kötet szerkesztője jóvoltából; eredetijét ld. itt.
– Amióta ismerlek, mindig is megkülönböztetett szeretettel viseltettél az Anyaszentegyház liturgiája, kétezer éves liturgikus örökségünk iránt. Mit jelent számodra, hogy a pápa úr, XVI. Benedek rendelkezése alapján ismét lehet misézni az ősi római miserítus mint „a római rítus rendkívüli formája” szerint?
– A pápa úr rendkívül bölcs döntésének tartom, melyet egészen bizonyos, hogy a Szentlélek sugalmazására hozott. Egyébként az ősi rítus eddig sem volt érvénytelenítve, csak az új liturgia bevezetésével háttérbe szorult, végzését külön vatikáni engedélyhez kötötték. A hivatkozási alapként folyton emlegetett II. Vatikáni Zsinaton végig a régi rítus szerint miséztek, és a máig érvényben lévő zsinati dokumentumokban megfogalmazott elvek sokszor köszönő viszonyban sincsenek azzal a gyakorlattal, amit sok helyütt, főleg Nyugat-Európában új liturgia címén művelnek. Meg vagyok győződve arról, hogy Benedek pápa rendelkezése a zsinat utáni fejlemények után egy nélkülözhetetlen kiegyensúlyozó lépés, mely megteremti a további szerves fejlődés, az igazi liturgikus megújulás lehetőségét.
– Vannak az Egyházban, akik úgy tekintenek a régi rítus újbóli hivatalossá tételére, mint egy agg főpap nosztalgiázására, és titkon azt remélik, vele együtt ez az anakronisztikus kezdeményezés is el fog tűnni…
– Lehet, hogy vannak, akik így gondolkodnak, de nem tudom, az ilyenek mennyiben nevezhetők katolikusnak, vagyis egyetemesnek. Annak viszont örülök, hogy végre lehetőség nyílik a higgadt és kiegyensúlyozott vitára a liturgia terén. A pápa úr ezzel a rendelkezésével a dialógus korszakát nyitotta meg, és végre nem kell tartanunk a „szentségtörés” vádjától, valamint különböző diszkriminatív címkéktől, ha meg merjük említeni, hogy nemcsak az előző korokban, hanem a II. Vatikáni Zsinat után is követtek el hibákat az Egyházban, és ezeket úgy érdemes megpróbálni kijavítani, hogy bátran merítünk a megelőző ezerkilencszáz év hagyományából. Hála Istennek, egyre több új kutatási eredmény lát napvilágot, és ez lehetővé teszi, hogy árnyalt képet kapjunk a liturgia ezerkilencszáz éves fejlődéséről és a legutóbbi évtizedekben lezajlott változásokról egyaránt. Azt gondolom egyébként, hogy Benedek pápa nem nosztalgiázik, hanem egyházfői felelősségét átérezve, az evangéliumi bölcs gazda módjára cselekszik, amikor régit és újat egymás mellé téve, a két rítus egymásra hatása által szeretné előmozdítani a liturgia és az Egyház megújulását. A ma hívő embere nem a II. Vatikáni Zsinat előtti kor embere, aki alig várja, hogy anyanyelvén hallja Isten igéjét és értsen valamit a miséből – ő már nem kiskorú, nem „laikus” többé; Isten szent népének, királyi papságának tagjaként határozza meg magát, alkalma nyílik a tevékeny részvételre, mégis sokszor hiányérzete van az újfajta misén, és valami mélyebbre vágyik a liturgiában. Nem is beszélve arról a temérdek fiatalról, akik csak úgy szomjaznak a transzcendenssel való találkozásra. Miért kellene ezért az ortodoxiához vagy pláne keleti vallásokhoz fordulniuk, amikor a római Egyházban is megvan rá a lehetőség, mindennél jobban a szentmise évezredes liturgiájában? A közkeletű tévhittel ellentétben ez a miseforma nem középkori vagy pláne ellenreformációs találmány, hanem a kereszténység kezdeteitől folyamatosan kibontakozó liturgia, Nagy Szent Gergely pápa, a Tridenti Zsinat és a II. Vatikáni Zsinat miséje. Hiszem, hogy a papok és hívek üdvére válik, ha újra felfedezik és jobban megismerik.
– Nem érzed úgy, hogy a kétféle, egymástól nyelvben, mozdulatokban és egyéb jelekben is meglehetősen különböző miseforma ütközik benned?
– Nem, ütközésről nincs szó, legfeljebb súrlódásról. Tény, hogy az 1969-es misekönyv a jelek szintjén törést hozott, de az érvényesség szintjén nem. A pápa úr ezért hangsúlyozza, hogy egyetlen rítus kétféle formájáról van szó, melyek mostantól élő kölcsönhatásba léptek egymással. Szent Péter utódjának kifejezett szándéka, hogy előbb-utóbb ismét egyetlen miseforma legyen, de azt nem íróasztal mellett ülve, a meglévő szövegek összeollózásával vagy pláne újak költésével, saját liturgikus fantáziánk alapján kell megszerkeszteni, hanem az egyetlen római rítus jelenlegi két formáját hűségesen kell végezni, a többit pedig nyugodt szívvel a teremtő Lélekre bízni. Hiszem, hogy szép fokozatosan majd nyilvánvalóvá válik, hogy mi az, ami a Lélek sugallatára, s mi az, ami csupán az emberi psziché termékeként került be a liturgiába, különös tekintettel azokra a „modern” dolgokra, melyeket néhány évtized múlva mindannyian elviselhetetlenül avíttnak, unalmasnak és idegennek érzünk, s melyeket a keresztény kultusz előbb-utóbb ki is fog vetni magából. Ami engem illet, mióta az ősi formát behatóbban ismerem, az új forma szerinti misében lehetőség szerint azt választom, ami a kontinuitásra utal, és ahol nincs előírva, hogy mit hogyan kell tenni – például a tömjénezés esetében –, ott a régit követem. Ugyanakkor a régi forma szerinti misében mindazt magyarul mondom, amit csak lehet. Az a tapasztalatom, hogy így kézzelfogható lelki közelségbe kerülök az Anyaszentegyház szent papjaival Nagy Szent Gergely pápától John Henry Newman bíboroson át Pio atyáig, és az új liturgia szerinti misét is más lélekkel mutatom be minden áldott nap. A sümegi templomban vasárnapról vasárnapra tapasztalom, hogy a liturgia objektív lelkisége milyen vonzerővel bír. Akik részt vesznek a misén, ott valami olyat tapasztalnak, ami túlmutat rajtam és minden emberi mutatványon. Ifjú papok és értelmiségiek keresnek meg egyre többen, mert a tiszta forrás vizét ízlelik meg az élő liturgikus hagyományban.
– Ha ez ennyire egyértelmű, akkor miért van annyi liturgikus visszaélés?
– Az antiliturgikus, hanyag és méltatlan misézés hátterében általában két dolog húzódik meg. Az egyik az exhibicionizmus, a magamutogatási vágy, mely inkább a fiatalabbakat kísérti arra, hogy hétről hétre valamilyen új liturgikus ötlettel lepjék meg a híveket. Ilyen például az a külföldi gyakorlat, hogy szív alakú, piros lufikat osztanak ki, melyeket a prefáció kezdetén, arra, hogy „Emeljük föl szívünket” – „Fölemeltük az Úrhoz”, elengednek, s azok ott maradnak szépen a templom mennyezetére tapadva, egyszer s mindenkorra elvágva a lehetőségét is annak, hogy a hívek megértsék, mit jelent a szívünket Istenhez felemelni. A másik pedig a papi lustaság, mely az évek előrehaladtával mindannyiunkat egyre jobban fenyeget. Erre példa egy nálunk is elterjedt – ma már hála Istennek visszaszorulóban lévő – szokás, hogy a főcelebráns a kifejezett előírás ellenére sem vesz fel miseruhát. Ha rákérdeznek, miért nem, próbál rá valamiféle magyarázatot adni, de valójában azt gondolja, hogy a melegben ugyan mi szüksége volna még egy ruhadarabra. Így válik a liturgia az egyéni komfortérzet, kényelmesség függvényévé. A régi rítusban az ilyen elhajlások és arányeltolódások elképzelhetetlenek. A rubrikák pontos betartása megóvja a papot attól, hogy úgy tekintse a liturgiát, mint saját egyéni áhítatának vagy kreativitásának eredményét, és hogy a legszentebb misztériumok ünneplését kiszolgáltassa aktuális hangulatának, közérzetének. Ezért is tartanám elengedhetetlenül fontosnak, hogy minden latin rítusú papnövendéknek meg kelljen tanulnia a régi rítus szerinti misézést, és akár vizsgát is tenni belőle, még akkor is, ha esetleg soha életében nem fog eszerint misézni. Egy teológiát tanuló kispapnak dogmatikából sem elég egy hittételt a mai, legújabb megfogalmazásában tudnia, hanem bizony a történeti fejlődését is ismernie kell – ugyanez fokozottan érvényes a liturgiára, hiszen ősi tétel a lex orandi-lex credendi, az imádság és a hit szabályának egysége.
– Nincs igazuk azoknak, akik szerint annál igazibb a szentmise, minél inkább hasonlít Jézus utolsó vacsorájához?
– Ez egy hangzatos, de teljességgel tudománytalan állítás. A kezdetekhez visszatérni kétezer év történelmét figyelmen kívül hagyva egyrészt lehetetlenség, másrészt viszont az Egyház szerves fejlődésének és a Szentlélek folyamatos működésének tagadása is lenne. Hogy az apostoli korban hogyan miséztek, pontosan nem tudjuk, de az biztos, hogy nem másolták az utolsó vacsorát – a zsidó apostolok esetében teljes képtelenség is lett volna, hogy a húsvéti rítust más napokon megismételjék –, és az Eucharisztiát kezdettől fogva mint Krisztus megváltó művének foglalatát ünnepelték. Márpedig nem tudom elképzelni, hogy Krisztus hagyta volna, hogy Egyháza kétezer esztendőn át félreértésben legyen. A Szentlélek nem „sztrájkolt” pünkösdtől egészen a II. Vatikáni Zsinatig, hanem mindvégig hatással volt a liturgia formálódására. Ezért nem az a helyes, ha megpróbáljuk lecsupaszítani a liturgiát, elég, ha csak attól sikerül megszabadítani, ami nem szerves fejlődés eredményeként alakult ki benne, hanem önkényes változtatások következtében rakódott rá, és akkor felragyog az, ami igazán lényeges. Azt hiszem, az Egyház megújulásának egyik, ha nem a legfontosabb eszköze éppen az, hogy az Eucharisztia végtelenül törékeny, finom és gyöngéd misztériumát ismét a középpontba helyezzük. Kisöpörjük a templomokat, rendbe tesszük a tabernákulumokat, a misét megtisztítjuk minden giccstől, öncélú művészieskedéstől, érzelgősségtől, magamutogatástól, divattól. Így tudjuk csak valóban beengedni Jézust az életünkbe, mert nem ő hasonul a mi természetünkhöz, mint a szent színek: a kenyér és a bor, hanem ő akar minket a szentáldozás által saját isteni természetéhez hasonítani.
