A három ifjú éneke az évnegyedes böjtök szombatjain – Zenei megfogalmazás és kronológia 4.

 II. Omnia opera Domini

Apró, de jelentős lépés a zenei kidolgozás irányába, amikor a kantikum szintén teljes egészében elhangzik az olvasmány részeként, de nem követi mindjárt könyörgés, hanem elhangzik köztük egy egészen rövid és egyszerű, mégis saját dallammal rendelkező tétel, amely a három ifjú énekének egyik mondatát idézi.

Két változatban fordul elő. Az egyszerűbb csak az Omnia opera Domini Deum benedicite szöveget használja. Formai értelemben szillabikus építkezésű, kvint hangterjedelmű, azaz „lapos” járású, kéttagú antifóna. Egyik kottás forrása akként is jelöli meg — különös, és ennek jelentősége a következő alfejezetben mutatkozik majd meg, hogy egy másik ugyanonnét viszont traktusként. 4. tónusú dallam az antifóna-összkiadás 4B2 csoportjából, stílusa a hétközi zsoltározásban megszokott pszalmikus antifónákéval rokon. Az első tag lényege és egyben különlegessége a rokon tételekhez képest az A recitálóhangnak inkább az 1. tónushoz illő, előkészítés nélküli, lendületes elérése egy rövid inícium után, majd a hajlításokkal finomított leereszkedés a D-re, amelynek során a hangsúlyt az ereszkedő dallamvonal átmeneti megtörése jelöli ki, hasonlóan a zsoltárdifferenciákhoz. A második tag már a szűkebb F–A–E tartományt járja be, a dallam fríg tonalitása csak itt válik nyilvánvalóvá.

Ilyen antifónák keretezték a zsoltárokon kívül a laudes ószövetségi kantikumait is. A zsolozsmában vasárnap énekelt Dániel-kantikum jelentős számú antifónát ihletett: nemcsak a közvasárnapokon, hanem a böjtelő és a nagyböjt vasárnapjain is saját, de mindig az ének szövegét földolgozó vagy a három ifjú történetére utaló, tehát az évkör megfelelő napjától tartalmilag független tételek kísérték. Közéjük tartozik az ötvenedvasárnapi Omnia opera Domini Dominum benedicite in aeternum is, ez azonban nem egyezik meg a kántorböjti szombatok azonos kezdetű darabjával. A katalán Elna breviáriuma szerint (ma Elne Franciaországban) még a közvasárnapokon is nem kevesebb, mint tíz ilyen antifóna közül lehetett választani.

Annál érdekesebb, hogy az Omnia opera Domini Deum benedicite nincs köztük, és nem tudnak róla a ma elérhető legteljesebb digitális gyűjtemények, a Cantus Index és a Cantus Database sem. Egyedül az Usuarium jegyzi mint a téli, azaz vízkereszt utáni közvasárnapok laudesének negyedik antifónáját Burgosban. Nem zárható ki tehát teljesen, hogy a zsolozsmából származott át a kántorböjt-szombati misékbe, de éppúgy lehetséges, hogy a burgosi úzus gyarapította antifónakészletét egy kántorböjti tétellel. Az sem kizárt, hogy Burgosban az ötvenedvasárnapi tétel került általánosabb használatba. Bárhogy is történt, kétségtelen, hogy a tétel egyszerűsége ellenére kifejezetten ritka, dallamvezetése a típushoz képest egyedi, és egyelőre több adat tanúskodik róla a misében, mint a zsolozsmában. Mindez arra mutat, hogy nem tartozik a pszalmikus antifónakészlet ősi, legeredetibb rétegéhez, hanem inkább annak nyelvezetét használó újabb kompozíció.

Az összetettebb típus ugyanennek az antifónának egy távoli dallamváltozatát alkalmazza, de kiegészíti a három ifjú énekének második, a zsolozsmában is használatos szakaszával (Benedicite omnia opera Domini Domino). Az ének ebben az esetben nem része az olvasmánynak, amely a rövid, narratív szakasz végével lezárul. A kantikum itt csak abban különbözik a bibliai szövegtől, hogy a Benedicite felszólítások után elhagyja a laudate et superexaltate eum in saecula refrént. A Benedicite kezdetű sorokat hármasával fogja össze, majd hymnum dicite zárlattal látja el; ez vezet át az antifóna háromversenkénti visszatéréséhez. Tónusa egyszerű, 4. tónusú recitáció, de nem zsoltártónus. Szerkezete is különleges, mert a szövegnek megfelelően háromszor ismétel meg egy iníciummal induló és mediációval végződő formulát, majd a hymnum dicite zárlatot iktatja be saját dallammal. Ez a saját dallam a túbán végződik, így dallami értelemben nem a tónus terminációjaként viselkedik, hanem ünnepélyes várakozást keltve az antifóna visszatérését készíti elő.  

Az Omnia opera kezdetlegesebb alkalmazási módja a teljes olvasmányhoz kapcsolódik, de az olvasmányban már szerepel a káldeusok pusztulását leíró rész. Egy másik nyoma a megoldás viszonylagos archaikusságának, hogy az ezt használó úzusok nem föltétlenül különböztetik meg a nyári kántorböjtöt Allelujával. Amint erre még visszatérünk, ez a kántorböjtök időzítésének XI. századi rendezése előtti viszonyok emléke. A kantikummal kiegészített változat valamivel modernebb, mert határozott különbséget tesz az olvasmányként előadott narratív bevezető és az énekként megszólaltatott kantikum között, de első fönnmaradt forrása ennek is X. századi, ami ismét fölhívja a figyelmet arra, hogy az elemzett folyamatok nagyobb részt az írásos emlékekkel megközelíthető kor előtt mentek végbe.

Az Omnia opera kántorböjti használata csak elszórtan mutatható ki, és szinte jelentéktelen kisebbséget alkot. Legkövetkezetesebb, a nyári Alleluját sem ismerő képviselői Bourges és Chartres, míg Allelujával a normandiai Avranches alkalmazza. Az ilyen földrajzi mintázatok rendszerint liturgikus „fosszíliákra” jellemzők: olyan jelenségekre, amelyek egy korábbi, a legtöbb helyen feledésbe merült állapotot tartottak fönn, illetve olyan, egykor újító kezdeményezések maradványaira, amelyek vagy eleve sem arattak általános sikert, vagy háttérbe szorultak náluk népszerűbb megoldásokkal szemben. Különösen gyakran találkozunk ilyenekkel a gall táj középső vidékein, nagyjából a Szajna és a Garonne folyók által határolt területen.

A kantikummal kiegészített típus egyedüli képviselője Augsburg. Ám itt a tavaszi és az őszi kántorböjt az első, 983 körüli misekönyvtől az utolsó, 1555-ös misszálekiadásig következetesen ugyanazt a megoldást hozza. Az Omnia opera a Benedicite kantikummal ezért egyrészt az augsburgi úzus egyik biztos megkülönböztető jegye, másrészt bizonyítéka annak, hogy a kora újkorban azonosítható helyi hagyományok alkalmanként akár az első évezredre is visszavezethetők.

Megtévesztő lehet, hogy vannak további esetek, amikor az olvasmány leghosszabb, azaz a kantikumot is magába foglaló változatát egymondatos énektétel kíséri Benedictus es in firmamento caeli et laudabilis et gloriosus in saecula szöveggel. Pusztán a szöveget látva hajlamosak lennének ezeket is az Omnia opera-hoz hasonló antifónának értelmezni, és valóban: a szöveg megtévesztésig hasonlít a Dániel-kantikumnak a hetvenedvasárnapi laudesben énekelt antifónájához. A kevés fönnmaradt kottás forrásból azonban egyértelműen kiderül, hogy ezek a tételek nem antifónák, hanem egyetlen versre rövidített csökevényei egy széles körben ismert, monumentális tételnek. 

A három ifjú éneke az évnegyedes böjtök szombatjain – Zenei megfogalmazás és kronológia 3.

 I. Az ének mint olvasmány

Legkezdetlegesebb állapotában a három ifjú éneke része az ötödik próféciának. Sőt, talán kifejezőbb úgy fogalmazni, hogy a három ifjú éneke maga az ötödik prófécia néhány mondatnyi narratív bevezetéssel, hiszen az ének terjedelme sokszorosan meghaladja a bevezetését. A könyvek grafikai eszközzel egyáltalán nem különítik el a kettőt, az éneket az olvasmány részének tekintik. A szöveg így sem kelti a befejezetlenség érzetét, mert a rá következő könyörgés —helyzete szerint a nap kollektája— minden kántorböjti szombaton ugyanaz, és maga is a három ifjú történetére utal.

A jelenség legközelebbi párhuzamai azok a liturgikus olvasmányok, amelyek szintén énekkel folytatódnak. A Bibliában nem számít ritkaságnak, ha egy történeti vagy prófétai szövegbe „dalbetét” kerül: a zsolozsmában is használt kantikumok kivétel nélkül ilyen összefüggésből vétetnek. Ritkább, amikor az ének és az éneket bevezető elbeszélés együtt hangzik el a liturgiában, de erre is van példa. Simeon éneke, a Nunc dimittis Gyertyaszentelőkor, Mária éneke, a Magnificat pedig Sarlós Boldogasszonykor például része a mise evangéliumának. Az ének kezelése az olvasmány összefüggésében azonban kérdéseket vetett fel, aminek egyértelmű jele két ősi ünnep evangéliuma. A téli kántorböjt péntekjén a Magnificat, Szent Iván napján pedig Zakariás éneke, a Benedictus csak jelképesen zárja a napi evangéliumot: az elbeszélő szakasz végén a kantikum első verse elhangzik, de a teljes ének nem.

Nagyszombaton Mózes hálaadó éneke a Vörös-tengeren való átkelés után, Izaiás éneke az Úr szőlőjéről és Mózes tanító éneke a Deuteronomiumból a megfelelő elbeszélések végéhez csatlakozik. A beneventán térségben ugyanígy csatlakozik Jónás éneke a cethal gyomrában a Jónás-történethez, és Azariás éneke a három ifjú történetéhez. Mindezekben az esetekben az eredeti olvasmány és ének terjedelme arányos, viszonyuk kiegyenlített, a történelmi tendencia pedig az, hogy az ének jelképessé rövidül, miközben zeneileg talán kidolgozottabbá válik.

Az érett római rítusban a nagyszombati kantikumok mindnyájan 8. tónusú traktusok, méghozzá a nap voltaképpeni traktusa, a Laudate Dominum kontrafaktumai. E kontrafaktum-jelleg miatt a traktusok szakirodalma lényegében egyetért abban, hogy nem tartoznak a műfaj legeredetibb rétegéhez, amely típusossága ellenére számos különleges, csak egy-egy tételre jellemző dallamfordulatot alkalmaz. Kevésbé megalapozott az a vélemény, miszerint a római nagyszombat olvasmányos szakaszából eredetileg teljesen hiányzott volna az ének: csak próféciák váltakoztak könyörgésekkel, a bibliai kantikumok pedig a megfelelő olvasmányok részeként hangzottak volna el próféciatónuson.

Az érvelés a római nagyszombat első írott forrásaira, az Ordines Romani-ra hivatkozik. A forráscsoport legkorábbinak tartott szövegei valóban nem említik a traktusokat, miközben pontosan és részletesen rögzítik a nagyszombati mise többi énektételét. Mégis óvatosságra int, hogy az olvasmányos szakaszból nemcsak a traktusokat, hanem a próféciákat és a könyörgéseket sem adják meg egyenként. Azon túl, hogy a próféciák sorozata a teremtéstörténettel indult, semmit nem tudunk meg belőlük.

A római nagyszombat másik legrégibb emléke, az ógelazián szakramentárium viszont egyértelműen a cum cantico megjegyzést fűzi mindhárom érintett olvasmányhoz. Ebből nem következik, hogy a kantikumok a próféciákétól eltérő tónuson szólaltak volna meg, az viszont igen, hogy a VIII. század elejéről fönnmaradt rendtartás lejegyzői többletként, nem egyszerűen az olvasmány részeként tartották őket számon.

Egyes szerzőknél fölmerül a lehetősége annak, hogy a kantikumokat az olvasmányon belül mégiscsak megkülönböztették egy, az olvasmányrecitációnál nem bonyolultabb, de attól különböző, az antifóna nélküli zsoltáréneklésben a bencéseknél mindmáig szokásos in directum tónussal. Másképp közelítve meg a kérdést: azt is mondhatnánk, hogy a kantikumnál jóval rövidebb bevezető szakaszt különböztették meg prológusként a voltaképpeni olvasmányt jelentő kantikumtól, olyasformán, ahogy a Lukács-genealógiát bevezető elbeszélő mondatok válnak el dallamilag a szigorú értelemben vett genealógiától. Az érintett úzusok nem az éneket tekintették az olvasmány folytatásának, hanem az olvasmányt tekintették az ének bevezetőjének.

Ezt támogató történeti adat Rómából nincs, de az ólatin liturgiák valami hasonlóra utalnak. Közülük az ambrozián és a beneventán nagypénteken, a mozarab nagyszombaton nagy terjedelemben olvastatja a három ifjú történetét. A könyvek kotta nélkül, de grafikailag az olvasmány elbeszélő szakaszaitól megkülönböztetve hozzák a kantikum szövegét. Néhol arra is találunk példát, hogy a kantikumot az elbeszéléssel egyező betűtípussal jegyzik le, de saját címfelirattal vagy iniciáléval látják el, mintha az olvasmány divíziója lenne. Mindenesetre, ha volt is dallami megkülönböztetés az olvasmány-prológus és a kantikum között, erre a kettőt egyetlen tételnek tekintő római rítusú könyvek nem utalnak, kikottázott emlékük pedig egyelőre nem került elő.

Az olvasmányt a kantikummal összevonó úzusok természetesen az eredeti bibliai szöveget közlik teljes terjedelmében. Érdekesebb megfigyelés, hogy legtisztább változatuk nem alkalmaz a prológusban egy olyan átszerkesztést, amelyet minden további római úzusban megtalálunk. Ez utóbbiakban a bevezető mondatok után, amelyek elbeszélik az angyal leereszkedését a tüzes kemencébe (Dn 3,49–50), beékelődik két, az eredeti bibliai szövegben korábban olvasható vers (47–48), amelyekből kiderül, hogy a kemence kicsapó lángja elpusztította a káldeusokat. Ez a szövegrész a most tárgyalt változatban nincs meg, aminek oka vélhetően nem a káldeusok iránti nagyobb együttérzés, hanem az, hogy a perikópa itt még mentes minden utólagos beavatkozástól.

Végül az összevont változat ősisége mellett szólnak az úzusok, amelyekben használatos. Lyon, Die és Uzès képviselik, három ősi burgundiai egyházmegye a Rhône völgyében, amelyek más összefüggésben is kivételes konzervativizmusukról híresek. Közülük Lyon és Die a legkövetkezetesebbek: mind a négy kántorböjti szombaton ugyanazt a szöveget használják, és nem illesztik be a káldeusok pusztulásáról szóló két verset. A Rhône-tól nyugatra fekvő Uzès részben már az újdonságokra nyitottabb provanszál térség hatása alatt áll, és ennek megfelelően következetlenebb: a pünkösd nyolcadába eső nyári kántorböjtön a kantikum első sorából képzett, népszerű Alleluját helyezi el a prófécia után, és beilleszti a káldeusok pusztulásáról szóló verseket. 

A három ifjú éneke az évnegyedes böjtök szombatjain – Zenei megfogalmazás és kronológia 2.

Közismert, hogy a római graduále, antifonále és processzionále énekanyaga nem egyetlen alkotói korszak termése, hanem legnagyobb részük már az első ismert forrásokban kész és rendezett gyűjteményként áll előttünk. Az énekek többségét ezért nem tudjuk olyan értelemben korhoz és szerzőhöz kötni, ahogyan például az érett középkorban bevezetett ünnepek zsolozsmáit. Az egyes műcsoportok relatív időrendjének megállapítására stíluskritikai, filológiai és liturgiatörténeti módszerek kínálkoznak. 

(1) A zenei nyelv, amelyet egy-egy tétel használ, szinte soha nem áll egyedül. Az adott liturgikus műfaj szűkebben vagy tágabban értelmezett korpuszán belül rokonai vannak. Ez a rokonság kétféleképpen alakulhat ki: vagy úgy, hogy a műcsoport egyes darabjai mintául szolgáltak másoknak, vagy úgy, hogy azonos szerző, szerzői csoport vagy legalábbis azonos ízlés és technika áll mögöttük. Ebben az értelemben a rokon megfogalmazású tételek ugyanúgy stílushoz és közvetve korhoz köthetők az egyszólamúságon belül, ahogyan korokra jellemző stílusokat különítünk el a többszólamú műzenében. A középkori és különösen a liturgikus művészet kétségtelenül hagyományőrzőbb, mint az újkori, de épp gyökeresen új műfajai és zenei megoldásai bizonyítják, hogy nem állt tőle távol az innováció. Az előző korok termését nagy tisztelettel őrizték és adták tovább, de új darabokat vagy kontrafaktumokat a régiek mintájára csak addig írtak, amíg a mintadallamot legalább mint valamiféle stile antico-t magukénak érezték. 

(2) Az énekeknek szövegük van. A szöveg a dallamhoz képest terminus a quo-t jelent, azaz korábbi nála, vagy ritkábban egykorú vele. Ez a megközelítés főleg a költött, ismert szerzőségű művek esetén jelöli ki egy-egy dallam vagy dallamcsoport történelmi helyét. 

De hasznos a bibliai könyveknél is, amelyeknek keletkezési ideje a gregorián ének szempontjából érdektelen. Bizonyos szövegeket együtt, következetesen kezd alkalmazni a liturgia olyan szerepben, amely azelőtt nem létezett, vagy amelyet korábban más szövegek töltöttek be. Ha énekelt műfajról van szó, a liturgikus alkalmazás nem valósulhat meg dallam nélkül, így magától értődik, hogy az új korpusz bevezetése zeneszerzői tevékenységgel járt együtt. Jellemző példa erre az evangéliumszövegű Benedictus- és Magnificat-antifónák vagy az ószövetségi históriákhoz rendelt responzóriumok sorozata. 

Tájékoztató lehet a latin fordítás is, elvégre a Vulgatát követő tételek rendszerint későbbiek, mint a Vetus Latinát követők, az utóbbiak esetén pedig különösen érdekes, hogy a számos változat közül melyik képezi az ének szövegkönyvét. 

Végül megállapítható, hogy az eredeti szöveg logikailag megelőzi az átdolgozást, centót vagy parafrázist. Ha rendelkezésünkre állnak az eredeti bibliai szöveget földolgozó és azt átfogalmazó énektételek is, akkor jó eséllyel az előbbieket tarthatjuk korábbinak, jóllehet az ad fontes jellegű, puritán beavatkozások a liturgia történetében sem ismeretlenek. 

(3) Ha nem is állíthatjuk, hogy az egyszerűbb mindig megelőzi a bonyolultabbat, annyit állíthatunk, hogy a valami mindig későbbi a semminél. Azaz ha egyes liturgiaváltozatokban föltűnik egy jelenség, amely más liturgiaváltozatokból hiányzik, akkor valószínű, hogy azok a változatok, amelyekből hiányzik, egy kezdetlegesebb állapot tanúi. Rövidítések, egyszerűsítések a szertartási életben is előfordulnak ugyan, de ezek rendszerint a rítus egyhangúbb, esztétikailag kevésbé vonzó, a figyelmet kevésbé megragadó elemeit érintik. Hosszú olvasmány- vagy könyörgéssorozatokból elmaradhatnak tételek, zsoltárválogatások; litániák vagy préceszek lerövidülhetnek, de az egyedi énekanyag vagy az emlékezetes gesztusok készlete inkább gyarapodni szokott. 

A másik termékeny módszer annak megfigyelése, hogy mely hagyományokra jellemző egy-egy jelenség. Az úzusoknak és csoportjaiknak, az általuk alkotott térségeknek vagy tájaknak ugyanis van egy abszolút és egy relatív kronológiai helyzete. Egy székesegyház, monostor vagy szerzetesrend gyakorlata nem korábbi az egyházmegye vagy intézmény alapításánál. Ennek megfelelően az egykori Római Birodalom mediterrán térségeinek úzusai korábbiak, mint a késő ókorban „barbár” ellenőrzés alatt álló területekéi, a frank területek úzusai korábbiak, mint az északi és keleti germán tartományokéi, és ez utóbbiak is korábbiak, mint az első ezredforduló után megtérő skandináv, kelet-európai vagy balti népek úzusai. Az alapítási évszámok által kijelölt sorrendet nevezem tehát az intézmények abszolút kronológiának. 

A relatív kronológiával arra figyelmeztetek, hogy nem minden intézményről föltételezhető folytonos liturgikus gyakorlat. A hagyományok megtörésének szomorúbb esete, amikor az intézmény elpusztult vagy szertartási élete kényszerűen megszakadt. Ez történt például a mór uralom alá kerülő hispán vagy a pogánylázadásoktól sújtott észak-német egyházakkal. Ilyenkor az újraalapítás vagy újbóli használatba vétel a liturgikus élet új rendjével hajlamos együtt járni. Kevésbé drámai az a törés, amelyet egy-egy szervezeti vagy liturgikus reform okoz, vagy egyszerűen csak az átlagosnál nagyobb fogékonyság a kor újdonságaira. A jelenségeknek ebbe a körébe tartozik például egyes szerzetesházak csatlakozása valamely kongregációhoz, a gregorián mozgalomhoz való kapcsolódás, illetve olyan modernizációs hullámok fogadtatása, amilyen a processziós és püspöki rítusok kidolgozása vagy a szentgalleni és szentviktori költészet volt a IX–XI. században. 

Ugyanez a megközelítés az abszolút kronológiában elfoglalt helyüknél korábbra is utalhat egyes úzusokat, amelyek az átlagosnál nem inkább, hanem kevésbé befogadók az újításokkal szemben. Jellegzetesen ilyenek például egyes a burgundiai úzusok (Lyon, Vienne környéke). Ezek a kora újkorig következetesen és a szertartási élet szinte minden területén ellenálltak olyan kezdeményezéseknek, amelyek egész Európában érvényre jutottak, beleértve a legősibb mediterrán alapításokat és magát Rómát is. 

A következőkben tehát logikai sorban és részben időrendben tárgyalom azokat a megoldásokat, amelyekkel a kántorböjt-szombati Dániel-kantikumok zenei megformálásánál találkozunk. Kötelességem hangsúlyozni, hogy ez a sorrend saját (re)konstrukcióm: a változatok az elsődleges forrásanyagban egykorúak, egymással párhuzamosan találhatók meg. Az érveket, amelyek a sorrend mellett szólnak, maguk az elemzések fogják tartalmazni. Előbb az énektétel zenei megfogalmazását és a gregorián korpuszban vele rokon jelenségeket mutatom be, majd a szövegválasztás és a liturgikus használat figyelembevételével következtetek a zenei megfogalmazás helyére a gregorián ének őstörténetében. A zenei elemzésekben Szaszovszky Ágnes, a szövegi-liturgikus elemzésekben Suba Katalin rendszerező munkájára támaszkodom. 

A három ifjú éneke az évnegyedes böjtök szombatjain – Zenei megfogalmazás és kronológia 1.

Liturgiaváltozatokat összevetni fáradságos munka. Liturgikus dallamváltozatokat még annál is fáradságosabb, és sokszor mintha egyik sem érné meg a fáradságot. Az azonosságok gyakran semmitmondók, a különbségek áttekinthetetlenek. Ám néha a kutató olyasmire bukkan, ami minden fáradságért kárpótolja: megvilágító erejű pontokra a szertartássorban, amelyek rendet visznek a káoszba, tételekre, amelyek földrajzilag és történelmileg is értelmes mintázatokkal nyugtatják meg a jelentésre szomjas elmét. Ezek egyike a Dániel-kantikum, azaz a három zsidó ifjú éneke a tüzes kemencében.

A tétel igen népszerű a keresztény liturgikus hagyományokban. Használják a bizánci és ókeleti rítusok, jelen van az ólatin hagyományok mindegyikében és a római rítus összes helyi vagy rendi változatában. Megjelenik a zsolozsmában, a miseordinárium részeként, a szent háromnapban és azokon a virrasztásokon, amelyeket a római úzusok az évnegyedes vagy kántorböjtök szombatjain celebráltak. A jelen tanulmány ez utóbbiakkal foglalkozik.

A kántorböjti szombatok Dániel-kantikumának különlegessége, hogy sem szövegét, sem dallamát tekintve nem egyetlen tétel. E szombatok sajátja, hogy a szentlecke előtt húsvét és pünkösd vigíliájához hasonlóan ószövetségi olvasmányokat, „próféciákat” olvastatnak. Előttük egy-egy könyörgés hangzik el, utánuk pedig egy-egy énektétel: általában graduále, pünkösd nyolcadában Alleluja. Az utolsó olvasmány mindig a három ifjú történetéből való: azt a mozzanatot beszéli el, amikor az Úr angyala leszállott a tüzes kemencébe, és olyanná tette annak közepét a három ifjúnak, mint a harmatos szellő, miközben a kemence negyvenkilenc rőfnyi távolságra kicsapó lángja elemésztette a káldeusokat, akik a tűzre vetették őket. A jelenet a kantikummal folytatódik, amelyet az ifjak a kemencében énekeltek, előbb Istent áldván, majd az egész teremtett világot fölszólítván, hogy csatlakozzanak dicsőítő énekükhöz. A kantikum műfaja —szemben az előző próféciákat követő énektételekkel— egyszer sem graduále, és csak pünkösd nyolcadában Alleluja. Az olvasmányhoz való viszonya is sajátos. Nem használja föl a kétrészes kantikum teljes szövegét, amelynek egy része így vagy elmarad, vagy az olvasmány részeként hangzik el, vagy az olvasmány részeként és énektételként is megszólal.

A Dániel-olvasmány és -kantikum kidolgozásának ez a változatossága valószínűleg csak azért nem keltette föl mindeddig a magyar gregoriánkutatás figyelmét, mert sem az újkorban általánossá váló római-kuriális úzus, sem a magyar és más közép-európai hagyományok nem tudnak róla. Jelentőségének fölismeréséhez a tőlünk távoli dél- és nyugat-európai úzusok földolgozására volt szükség.

A négy kántorböjti szombaton legalább négyféle olvasmánnyal és ötféle énektétellel találkozunk. Vannak úzusok, amelyek következetesen kapcsolják össze a megfelelő olvasmányt a szövegét folytató énekkel, és a négy legelterjedtebb énektételt a négy évszaknak megfelelő kántorböjti szombatokhoz rendelik. Ez azonban túl szép ahhoz, hogy eredeti legyen. Európa északkeleti fele nem is ismeri mind a négyféle megoldást. Másutt, ha ismerik is őket, még csak nem is mindig ugyanazok az olvasmányváltozatok kapcsolódnak ugyanahhoz az énektétel-változathoz. Az ilyen mintázatok rendszerint történelmi okokkal magyarázhatók. A középkori liturgiatörténet természetes iránya a gazdagodás és a rendszereződés, azaz egy hagyomány általában a kevesebbtől a több, a logikátlanabbtól a logikusabb felé tart. Új tételek mindvégig készülnek, de régi tételek alig merülnek feledésbe; a hagyományozódás során véletlenül egymás mellé került elemek tartalmi kapcsolatba lépnek, de ritkán romlik el a köztük eredetileg is meglévő kapcsolat.

Az ötféle kantikum öt különböző zenei stílust képvisel. Van köztük egyszerű antifóna zsoltártónussal, gazdagon díszített, nagy hangterjedelmű, erősen melizmatikus tétel, recitatív tónusként értelmezhető formula, strófikus himnusz és „középgenerációs” Alleluja. E tételek az egyszólamúságon belül nem ugyanazon korszak zenei nyelvét használják, következésképp nem készülhettek és terjedhettek el egyidejűleg. A négy kántorböjthöz négyféle olvasmány–ének párosítást rendelő úzusok nemcsak azért nem lehetnek a legeredetibbek, mert egész Európát nézve kisebbségben vannak, hanem azért sem, mert a rendszerezésük tárgyát képező tételek dallamai egy hosszú zene- és ízléstörténeti folyamat egymástól távoli állomásait jelenítik meg. A dallamok elemzése, a liturgikus megoldások rendszerezése, és a kettő összevetése az őket hagyományozó egyházi intézmények történelmi helyzetével ezért alkalmas arra, hogy helyreállítsunk egy olyan folyamatot, amely a római rítus és annak gregorián éneke őstörténetére vet némi fényt. 

E folyamat végpontja még mindig a vonalrendszeres hangjelzés föltalálása elé, a legkorábbról fönnmaradt szertartáskönyvek idejére tehető. Az énekkészlet legmerészebb, ha nem is legkésőbbi darabja ugyanis Walafrid Strabo reichenaui apát költeményére íródott, aki 849-ben távozott az élők sorából. Ha föltételezzük is, hogy a dallamot esetleg utólag szerezték szövegéhez, sokkal későbbi nem lehet: neumás lejegyzésben már a IX. századból ismert. Ehhez képest a középkor emlékezete úgy tartotta számon, hogy a római rítus énekanyagának első rendezése Szent Jeromos korára, a IV. századra nyúlik vissza. Bármilyen kételkedve viszonyulnánk ehhez a hagyományhoz, nem vitatható, hogy a zsoltárok kiemelkedő szerepe és a szövegkezelés módszere a patrisztikus korhoz fűzi a liturgia alaprétegét, és az sem, hogy legalábbis a zsolozsma szerkezete és műfajai megszilárdultak Szent Benedek korára, a VI. század első felére. Szent Benedek és Walafrid Strabo halála közt is eltelt 300 év, de ha komolyan vesszük a középkori hagyományt, akkor a gregorián ének leolvasható hangjelzés nélküli története megközelítőleg 650 évet foglal magába. Ez pedig több, mint ami Machaut-t választja el Kurtágtól.

Újraindul a blog

Több mint hét év után arra az elhatározásra jutottam, hogy újraindítom a capitulumlaicorum blogot. Nem mint a Szent Mihály Laikus Káptalan felületét: a káptalan annak idején megszűnt, miután betöltötte feladatát. Amiért alakult, részben liturgikus gyakorlattá vált, részben tudományos iskolává. Az elsőben a Szent Mihály Szkóla révén, a másodikban a Liturgiatörténeti Kutatócsoport révén veszek részt. A blog azonban értékes dokumentum és információforrás a hazai liturgikus megújulás (egyik) hőskorából: akkor indult, amikor 2007-ben XVI. Benedek pápa közzétette híres, azóta hatályát vesztett Summorum Pontificum motu proprióját, és akkor fejeződött be, amikor visszavonultam az egyházi közéletből. „Brand” is abban az értelemben, hogy összefogja a vallásos és az akadémiai életet, amelyek hivatalosan és elvileg nem tudhatnak, vagy legalábbis nem különösebben akarnak tudni egymásról, pedig ebben az esetben alig értelmezhetők egymás nélkül. Ezért a címet és az összképet a folytonosság jegyében nem változtatom meg. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy mostantól kezdve ez nem egy intézmény vagy egy közösség blogja, hanem egy magánszemélyé. 

Mégsem mint magánszemélyé. Célja inkább a tájékoztatás, mindenekelőtt a tudományos ismeretterjesztés. Azzal szembesülök, hogy tudományos közleményeket az emberek nem olvasnak. Még azok sem eléggé, akiknek ez a szakmájuk, de azok egyáltalán nem, akiket a szakmán kívül érintenének. Mintha ma a papír, a könyv- vagy folyóiratformátum inkább elriasztaná az olvasókat. Talán arra várnak, hogy figyelmesen, összeszedetten, mégis ellazultan hátradőljenek egy hintaszékben, és egy tea vagy egy pohár bor mellett elmélyüljenek a nagy műben. Ilyen helyzetek viszont nincsenek, így maradnak az elolvasatlan szövegek és az örök nosztalgia . 

Én magam az idő múlásával egyre közérthetőbben és élvezetesebben próbálom megírni a mondanivalómat, de a közeg, amelyben végül megjelenik, nem a remélt olvasóim közege. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy blogokat sem szokás már olvasni. De egy blog maradandóság tekintetében félúton van a megjelent közlemény és a magánlevél vagy fészbukposzt között. Lehet egy munkafolyamat vagy a kísérletezés, gondolkodás tanúja, mert módosítható, törölhető, közben viszont tartós, hivatkozható, visszakereshető. Úgy képzelem ezt el, ahogy régebben a nagy regények fejezetei folyóiratokban jelentek meg, folytatásokban. Rengeteg szöveget írok és írtam, amit alig olvastak. Ettől kezdve szeretném őket kisebb részletekben, aktualizálva közzétenni, kihasználva azt is, hogy az elektronikus közlés több képet és linket bír el, mint a nyomtatott. 

Vágjunk hát bele! Ma van a nyári kántorböjt szombatja. Húsvét óta a fő munkám az volt, hogy a kántorböjti szombatok miséjében énekelt Dániel-kantikumot, másként a három ifjú énekét kutatom. A téma nem előzmény nélküli: Suba (akkor még Sabo) Katalin kolleginám 2017–2018-ban OTDK dolgozatban és két tanulmányban fejtette ki az akkori eredményeket: 

Sabo Katalin: Öröm és gyász a mártírok sírjainál. A három ifjú éneke az ókeresztény liturgiában. OTDK-dolgozat. ELTE BTK Művészettörténeti Intézet 2017. 

Sabo Katalin: „A  három  ifjú  éneke  mint  liturgikus  tétel  a kántorböjti szombatokon”, in Fiatal kutatók és doktoranduszok VII. nemzetközi teológuskonferenciájának tanulmánykötete. Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola, Pécs 2017. 325–331. 

Sabo Katalin: „A Dániel-kantikum liturgikus használatának tipológiája és ólatin vonatkozásai”, Magyar Egyházzene XXIV (2018/2019) 279–286.

Szaszovszky Ágnes egyidejűleg – közös kérésünkre – számos átírást készített a hangjelzett forrásokból, és egy publikálatlan vázlatban a zenei elemzés alapjait is lefektette; 2018-as konferenciánkon meg is szólaltattunk néhány részletet. A téma hallatlanul izgalmasnak bizonyult. Egyike azoknak, amelyek legjobban szemléltetik a liturgia életét a térben és az időben, illetve az utakat, amelyek megértéséhez vezetnek.