Professio sollemnis (képekben)

2013. augusztus 28-án, szerdán, Szent Ágoston ünnepén Ft. Kovács Ervin Gellért atya, a premontrei rend fogadalmasa, a Szent Mihály Laikus Káptalan prépostja örökfogadalmat tett az ünnepi vesperás keretében, a gödöllői perjelségben. Minden további értesítés helyett álljanak itt ízelítőül a helyszínen készített képek, az esemény mozzanatait magyarázó képaláírásokkal.

1. A fogadalomtevő Ullmann Péter Ágoston kormányzó perjel előtt térdelve felel a kérdésekre

2. A fogadalomtevő az oltár előtt leborulva fekszik,
míg rendtársai és a nép a mindenszentek litániáját éneklik

3. A fogadalomtevő kezét a perjel kezébe téve mondja a fogadalom szövegét

4. Az immár örökfogadalmas Gellért atya és elöljárója aláírják az oltárnál a fogadalmi okmányt

5. Gellért atya megkapja az örökfogadalmasokat megkülönböztető mocétumot

6. Békecsók.

7. Könyörgés

8. Az új örökfogadalmas új öltözékében karbeli helyére visszatérve

9. A gödöllői premontreiek

10. Gellért atya a káptalan ajándékával

Dóminus, qui incépit, ipse perfíciat!

Az őszi zsidó ünnepek és keresztény párhuzamaik

Az engesztelőnap (jom kipur, jojm kiper) jelképe
a szegedi új zsinagóga üvegablakán

Beszélgetések az egyházzenéről (szeptember 30., 15 óra) ▪ A Bartók Rádió azonos című zenei-liturgikus ismeretterjesztő műsorának szeptember 30-án, vasárnap 15 óra 5 perckor kezdődő adásában ez alkalommal az őszi zsidó ünnepekről és azok keresztény párhuzamairól beszélget Verő Tamás főrabbival (Budapest, Frankel Leó utcai zsinagóga) és Földváry Miklós István liturgiatörténésszel (ELTE BTK Latin Tanszék/LFZE Egyházzene Tanszék) Déri Balázs zenetudós, a Magyar Egyházzene című folyóirat felelős szerkesztője, a sorozat műsorvezetője.

 

ÚJMISE ÉS ELSŐ ÁLDOZÁS NEW YORKBAN — A RÉGI RÍTUS SZERINT

Vasárnap, 2012 május 20-án mutatta be első szentmiséjét a frissen szentelt Patric D’Arcy atya a New York-i Oltáriszentség-templomban (Blessed Sacrament Church). A szertartáson az újmisés pap első áldozásban részesítette unokahúgát (l. a fenti képet). A prédikációt az Opus Dei személyi prelatúra Egyesült Államok-beli helyettes titkára, Msgr. Javier García de Cardenas tartotta. A misén a főegyházmegye számos papja és papnövendéke jelent meg, az asszisztenciát is ők szolgáltatták. A szkóla a VIII. (De Angelis) gregorián misét, valamint Palestrina, Allegri és John Williams motettáit énekelte. A további információkhoz és bőséges képanyaghoz l. a Clunyi Szent Hugó Társaság (Society of St Hugh of Cluny) honlapján megjelent beszámolót.

No de miért olyan fontos erről külön megemlékezni, ráadásul itt, a világ másik felén? — Azért, kedves olvasónk, mert ezt az eseményt két körülménye teszi egészen kiemelkedő hírértékűvé: egyrészt hogy D’Arcy atya az egyetlen szeminarista, akit a 2012. évben a New York-i Főegyházmegye papjaként fölszenteltek; másrészt hogy említett első szentmiséjét a hagyományos római rítus ünnepélyes formájában (missa sollemnis primitialis) mutatta be.

Kissé sarkítva tehát azt is mondhatjuk, hogy az idén a New York-i Főegyházmegyében szentelt papok 100%-a régi rítusú újmisét mondott (pontosabban énekelt). Ez a mondat — afféle paradox létigazság gyanánt — egyszerre foglalja magában azt a tragikus helyzetet, amelyben az Egyház jelenleg leledzik (a szóban forgó főegyházmegyéhez ca. 2.500.000 katolikus hívő tartozik, területén 500 plébánia található), és egyben azt a választ is, amelyet erre a papi hivatást elfogadó fiatalok (s köztük az újmisén szolgálók és részt vevők) egyre nagyobb számban adnak.

Imádkozzunk a papi hivatásokért, itthon és az egész katolikus világon!

POST SCRIPTUM (2012.05.27):

A fentiekhez hasonló gondolatokat tett közzé egy nappal később Shawn Tribe, a New Liturgical Movement blog szerkesztője, külön kiemelve egy „XVI. Benedek-generáció” formálódását a fiatal papok között.

ISTEN MALMAI LASSAN, DE ŐRÖLNEK

Az olasz Vatikán-szakértő, Sandro Magister hírportáljának mai bejegyzése felsorol néhány érdekes adatot az Attività della Santa Sede 2010 című, a Szentszék tavalyi tevékenységét dokumentáló kiadványból, amely nemrég jelent meg a Vatikáni Könyvkiadó gondozásában. Ezek között olvassuk, hogy vegyes bizottság jött létre az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság és az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció szakértőinek részvételével, hogy „naprakésszé tegye” a szentek emléknapjait és „lehetőség szerint új prefációkat illesszen be” a zsinat előtti 1962-es Római Misekönyvbe, amelynek XVI. Benedek pápa 2007-ben teljes polgárjogot adott.

Mindez még tavaly történt. Idén májusban, amint arról mi is beszámoltunk, a Szentszék közzétette az Universae Ecclesiae instrukciót, amelynek 25. pontja így fogalmaz: „A régi Misekönyvbe az új szenteket és az új prefációk némelyikét be lehet — sőt be kell — illeszteni, azon szabályok szerint, amelyek nemsokára megjelennek.” Az 1962-es állapotában felelevenített régi rítust tehát nagyjából egy éve újra gondozni kezdték, a munka eredménye pedig „nemsokára” várható. Azt még nem tudjuk, hogy új misekönyvre (a rendkívüli forma számára készült mintakiadásra) számítsunk-e, vagy csak egyfajta kiegészítő füzetre, amelyet függelék gyanánt kell majd használni. Ha tényleg csak az említett két téren lesz változás, az utóbbi megoldás tűnik valószínűbbnek.

Egy dolog viszont már most biztos: a hagyományos liturgia nemcsak konkrét megvalósulásában támadt új életre, hanem rituális rendszere is a regenerálódás egészséges szervezeteknél megszokott jeleit mutatja. Korán nevettek azok, akik ezt a megújulást divatjelenségnek vagy múló nosztalgiának próbálták meg beállítani.

TÁRSKÖZÖSSÉGEINK A HAGYOMÁNYOS RÓMAI RÍTUS MEGÉLÉSÉBEN

Már a tavalyi szentkúti zarándoklat megmutatta, idén pedig több komolyabb programunk (nagyhét, zarándoklat, bérmálás, latintábor) ismételten igazolta, hogy a magyar ajkú katolikus hívek között van igény nemcsak a régi római rítus helybeni végzésére, hanem a többi, hasonló szellemiségű csoporttal való összefogásra, a liturgia gazdagságának közös megtapasztalására is. E csoportok közül most két olyat szeretnénk bemutatni, amelyek a régi rítusú szentmisék mellett a zsolozsmát is rendszeresen, közösségileg imádkozzák, s ezzel a liturgia minél teljesebb megélésére törekszenek.

Örömmel adunk hírt róla, hogy 2011 június 24-én, a felvidéki Galánta város Szent István király-plébániatemplomában megalakult a Keresztelő Szent János Laikus Káptalan (Capitulum Laicorum Sancti Ioannis Baptistae, CLSIB), amely nevében és céljaiban a Szent Mihály Laikus Káptalan példáját követi, szervezetileg pedig társaskáptalanként csatlakozik közösségünkhöz. A CLSIB bemutatkozását a Gloria.tv-re feltöltött szórólapjukon lehet elolvasni. Személyes oldalról jól kiegészíti ezt az a blogbejegyzés, amelyben egyházi vezetőjük, dr. Józsa Attila plébános, a Nagyszombati Főegyházmegye galántai kerületének esperese és az egyházmegyei szeminárium liturgiatanára számol be a régi rítussal való megismerkedéséről (a bejegyzést illusztráló képek a 2010 november 9-i budapesti Pázmány-misén készültek, amelynek Attila atya volt a celebránsa). A CLSIB tevékenysége hozzánk hasonlóan elsősorban a régi rítusú szentmisék rendszeres bemutatására és a zsolozsma (ünnepélyes alkalmakkor a virrasztó hórák) nyilvános végzésére irányul.

A másik közösség, noha már régebben működik, szervezeti keretéül egy világi jogi konstrukciót választott. A Szent György Vértanú Kulturális Közhasznú Alapítvány a régi rítushoz kötődő szegedi hívek háttérintézménye, amelynek célja a katolikus hagyomány liturgikus, egyházzenei, közösségi, teológiai tanításának ápolása és fenntartása. A liturgiák színhelye a szeged-alsóvárosi ferences templom, ahol immár két éve celebrálja a vasárnapi régi rítusú szentmiséket dr. Alácsi Ervin János százados, tábori lelkész. Újabban, amióta Ervin atya külföldön teljesít szolgálatot, a misék helyett a hívek énekelt vesperást végeznek (az elmúlt vasárnap azonban ismét volt szentmise a templombúcsú alkalmából, amelyet korábban mi is hirdettünk).

A galántai laikus káptalannal és a szegedi hívek csoportjával az utóbbi években egyre szorosabb kapcsolatba kerültünk, számos liturgián és egyéb alkalmakon közösen vettünk részt (ezekről nemsokára külön bejegyzésekben adunk képes beszámolót), és ezt a jó viszonyt a továbbiakban is igyekszünk ápolni és elmélyíteni. Mostantól ezért a jobb oldali oldalsávban „Testvérközösségeink” címmel az ő internetes honlapjaikat is feltüntetetjük, arra buzdítva minden olvasónkat, hogy rendszeresen látogassa azokat, s a miénk mellett az ő életüket és munkájukat is foglalja imádságaiba.

R.Z.

A fenti képen Hans Memling két művének egy-egy részlete látható: középen Szent Mihály arkangyal az Utolsó ítélet triptichonról (1467—1471, Gdańsk, Muzeum Narodowe), tőle balra és jobbra pedig Keresztelő Szent János és Szent György a Moreel család triptichonjáról (1484, Bruges, Groeninge Museum).

A MOTU PROPRIO TITKA

A Sentinelle del Mattino (magyarul „hajnali őrszemek”) egy utcai evangelizációval foglalkozó ifjúsági program Olaszországban, a nálunk is ismert Alpha-kurzusok támogatója. 1999-ben indította el Don Andrea Brugnoli, veronai egyházmegyés pap, s azóta több mint 30 olasz egyházmegyében működik. Elsődleges célja, hogy megtanítsa a fiatalokat arra, hogyan tudják különféle eszközökkel evangelizálni saját kortársaikat. Egy ilyen eszköz pl. a felfújható templom-sátor, amelyet nagy forgalmú üdülőhelyeken állítanak fel, hogy vallási programokat, köztük szentségimádást tartsanak bennük:



Mi köze ennek a láthatóan II. János Pál szellemében fogant újraevangelizálási mozgalomnak a Benedek-féle liturgikus megújuláshoz? Ez derül ki abból a videóból, amelyre
a Messainlatino.it blog mai bejegyzése felhívja a figyelmet.

A videón Andrea Brugnoli, a mozgalom vezetője beszél az őrszemek által szervezett Cafè Teologico („teológiai kávéház”) első évadának záróelőadójaként, 2010 június 22-én. A sorozat olyan alapvető vagy aktuális témákat boncolgat, mint hogy van-e Isten, az ember a majomtól származik-e, valódi-e a torinói lepel, vagy hogy ellenzi-e az Egyház a szexet. A tizenkettedik előadás címe a következő: „La messa antica è moderna?” — „Modern dolog-e a régi mise?” És Don Andrea a templomot megtöltő olasz átlagfiataloknak több mint egy órán keresztül lebilincselően, szellemesen és hitelesen elmagyarázza, hogy az:

Sajnos egy ilyen élő prezentációt nem lehet igazán írásban lefordítani, legföljebb feliratozni volna érdemes. Az előadó egyébként is nagyrészt olyan dolgokat mond, amelyek a mi olvasóinknak nem jelentenek újdonságot, hiszen olyanok előtt beszél, akik már a megújított római liturgiában nőttek fel és semmit nem tudnak a régi rítusról. A részletek helyett ezért magát az előadás tényét és annak személyes hátterét kívánjuk hangsúlyozni.


Először is gondoljunk bele: vajon milyen hatása lenne a mi magyar egyházi miliőnkben, ha egy 42 éves, energikus és közismert prédikátor, valamelyik lelkiségi mozgalom vagy dinamikus ifjúsági közösség vezetője felállna, és egy órán keresztül magyarázná az övéinek, miért akarja a Szentatya a hagyományos szentmisét újra a katolikus istentisztelet széles körben elterjedt formájává tenni? Hasonló kezdeményezést láttunk már Fr. Barsi Balázs OFM esetében, ezzel az igen alapos (a keleti imairányra, a nyelvre áldozásra és a latinra mint szakrális nyelvre részletesen kitérő) előadással viszont csak egy olyat lehetne párhuzamba állítani, amilyet Balázs atya vasárnap esténként ádventben és nagyböjtben szokott tartani Budapesten. Reméljük, hogy ő — vagy valaki más — nemsokára vállalkozik rá, hogy immár ne gombostűvel, hanem faltörő kossal üssön lyukat a hallgatás falán.

A másik fontos megfigyelés, amelyet ebből az alkalomból tenni szeretnénk, arra a személyes okra vonatkozik, amely Don Andrea Brugnolit, ezt a láthatóan nem tradicionalista beállítódású papot a régi rítus irányába fordította. Valójában egy roppant egyszerű dologról van szó, mégis azt kell mondanunk, hogy ebben áll a motu proprio megértésének titka. Érdemes tehát szó szerint idéznünk (a videón 4:28-tól 5:06-ig):

„Tehát már ez a tény [ti. a motu proprio kifejezés etimológiája] is elárulja, hogy maga a pápa akarta ezt a dolgot. És ha -- tudjátok, hogy ő egy rendkívül intelligens, nagyon művelt ember... Az a gondolatom támadt, amikor a pápa kihirdette ezt a motu propriót három évvel ezelőtt -- a következő szeptember 14-én lesz éppen három éve, hogy elkezdődött ez az új forma -- és az a gondolatom támadt, hogy ha a pápa, egy ilyen intelligens valaki kihirdette ezt a motu propriót, hogy visszaállítsa ezt a régi liturgiát -- a pápa nem egy idióta, nem tesz olyasmit, ami visszatérés lenne a múltba...”

És akkor Don Andrea elgondolkodott: Miért akarhatja a pápa, hogy ismét használható legyen a liturgikus reform előtti rítus? Vajon ellentétben áll ez a II. Vatikáni Zsinattal? A választ a Szentatya híres karácsonyi beszédében találta meg, amelyben a zsinat helyes értelmezését adja a folytonosság hermeneutikája szerint. A fiataloknak tartott előadását így azzal kezdi, hogy bemutatja a zsinat hiteles tanítását a liturgiáról, majd Castrillón Hoyos bíboros londoni nyilatkozatát idézi, amely szerint a pápa azt szeretné, ha minden plébánián lenne régi rítusú szentmise.

Mit hallhattak ezzel szemben a magyar hívek? Beer Miklós váci megyéspüspök 2008 elején egy hosszú interjúban a „latinul misézéssel” kapcsolatos kérdésre így reagált:

„Persze, hogy kellenek szabályok, előírások, ezt én vallom, de én, én csak erre gondolok, hogy egy olyan kedves, egy olyan idős embernek a kedves kis vicce -- haha --, hogy megvicceli a világot, hogy hát ő most fölvesz egy ilyen régebbi miseruhát, vagy, vagy most, azt hiszem, hogy a legutóbb, nem is tudom, hogy hol volt, hogy háttal misézett, na, valahol Rómában...”

Ebből a nézőpontból a Szentatya egy kedves, idős ember, aki a motu proprióval csak viccelődött. Fel sem merül a gondolat, amely az olasz pap számára annyira természetes: A pápa egy rendkívül intelligens, nagyon művelt ember, a pápa nem egy idióta... Ha tehát így rendelkezett, biztosan komoly oka lehetett rá: próbáljunk meg rájönni, mi motiválhatta! És Don Andrea megfejti a talányt, az előadás végén pedig szavakba is önti: a pápa nem egyszerűen a rítus, a szép liturgikus formák újrafelfedezése céljából támogatja a régi szentmisét, hanem hogy az emberek ismét megtalálják a hitet!

Nyilvánvaló, hogy egy püspök nem akarhatja a katolikus hit pusztulását. A probléma tehát abban állhat, hogy nem érti, mit akar pontosan a pápa. No de hogy nem lehet ezt megérteni? Hiszen még egy mezei pap is képes volt magától rájönni! Valószínű, hogy az első lépést a legnehezebb megtenni: elfogadni a tényt, hogy a pápa nem egy idióta. A többi ebből már magától következik.

Érdekes adalékkal szolgál a problémához Veres András szombathelyi megyéspüspök esete, aki nem sokkal a Beer-féle interjú után egy papi találkozón kijelentette, hogy nem érti, hogyan támogathat a Szentatya egy ilyen idejétmúlt, degenerált rítust, amelyet maga az Egyház vetett el a II. Vatikáni Zsinat után. Ebből aztán levonta a következtetést: nem érti, tehát nem is követi a pápai motu propriót. Veres püspök úr rendkívül egyenes és határozott személyiség, ezért teljesen kizárt, hogy ha igazán akarta volna, ne tudta volna megérteni, mi lehet a pápa célja a régi rítussal. 2008 augusztusában erről a témáról négynapos konferenciát tartottunk Budapesten, amelyet a bíboros államtitkár levele útján maga XVI. Benedek pápa üdvözölt, két apostoli nuncius pedig aktívan részt vett a rendezvényen. Minden magyar püspök személyesen meg volt híva, de csak kevesen éltek a lehetőséggel, és közülük is mindössze egy vette a fáradságot, hogy egy egész nap előadásait végigülje. Talán nem véletlen, hogy két évvel később ő volt az, aki az első régi rítusú ünnepélyes főpapi szentmisét bemutatta.

Mi tehát a motu proprio titka? Hogy megértsük a pápa szándékát. És mi ennek a legfontosabb feltétele? Hogy gyermeki szeretettel és engedelmességgel úgy tekintsünk rá, mint amelyet az összes krisztushívő legfőbb pásztora és tanítója saját elhatározásból, érett megfontolással hirdetett ki az egész Egyházban érvényes törvényként. Vagyis nem viccből, vagy politikai manőver gyanánt.

A motu proprio elutasításának gyökerénél tehát a zsinati szellem egyik legfőbb vonása húzódik meg, amelyet Hans Urs von Balthasar szavaival Róma-ellenes indulatnak nevezhetünk. Aki azonban komolyan veszi Róma püspökét, és veszi a fáradságot, hogy megértse az ő akaratát, fel fogja ismerni, hogy a Summorum Pontificum motu proprio az eddigi legnagyobb ajándék, amelyet Benedek pápa a megújulás után sóvárgó Egyháznak adott. Azokban pedig, akik a maguk erejéből nem jutnának el erre a felismerésre, az engedelmesség és az alázat hangjának kell megszólalnia: „Bár nem értem, mégis megteszem, mert a Szentatya így akarja.” Adja Isten, hogy minél több pap és püspök hallja meg magában ezt a hangot!

R.Z.

ÚJABB ŐRSÉGVÁLTÁSOK A RÓMAI KÚRIÁBAN

A Péter-Pál ünnep után, amelyen az elmúlt egy évben kinevezett 38 metropolita érsek átvette a palliumot, XVI. Benedek pápa újabb személyi változásokról döntött a Római Kúriában. A döntések egy része már régóta érlelődött, hiszen a dikasztériumok vezetőinek felső életkorát (75 év) elérő Walter Kasper bíboros több mint két, Giovanni Battista Re bíboros pedig több mint egy éve nyújtotta be lemondását. Lehetséges utódaikról az olasz és nemzetközi sajtóban a legkülönfélébb spekulációk kaptak lábra, amelyekről eddig nem kívántunk beszámolni. És nem minden ok nélkül: Re bíboros helyére ugyanis sokáig a szintén bíboros George Pell, Sydney érseke tűnt befutónak, ő azonban az utolsó pillanatban (már miután lakást is kapott Rómában, a nemrég elhunyt Paul Augustin Mayer OSB bíborosét) — megfigyelők szerint az ellene szervezett kampány hatására — visszalépett. A legújabb pápai döntéseket, amelyek véget vetnek a gyakran egészen fantasztikus találgatásoknak, szokás szerint a Benedek-féle megújulási törekvések, különösen pedig a liturgia szempontjából értékeljük.

1. A döntések közül a legfontosabb a Püspöki Kongregáció új prefektusára vonatkozik: a Szentatya 2010 június 30-án a távozó Re bíboros helyére Marc Ouellet PSS bíborost, Québec érsekét és Kanada pírmását nevezte ki. Egy korábbi elemzésünkben már hangsúlyoztuk, hogy az Egyház egyre látványosabb válsága mennyire összefügg a püspökök válságával, így ez a dikasztérium, amely az új püspökök kinevezésével és a hivatalban levők felügyeletével foglalkozik, a katolikus tanítás épségén őrködő Hittani Kongregációval együtt a legfontosabb szentszéki kormányszervnek tekinthető (nem véletlen, hogy elődeiknek egészen a VI. Pál-féle reformokig maga a pápa volt a prefektusa). A XXI. század első évtizedében a kongregációt az a Re bíboros vezette, aki karrierjét a — hozzá hasonlóan bresciai származású — Montini pápa jobbkezének, Giovanni Benellinek titkáraként kezdte, és főnökének idővel mind a hivatalát (a helyettes államtitkári tisztséget), mind pedig a befolyását megörökölte. Mint a hagyományos római rítus esküdt ellensége, kúriai szövetségeseivel összefogva fontos szerepet játszott abban, hogy az 1986-os bíborosi bizottság javaslatainak megvalósításával több mint két évtizedet — és egy újabb pápát — kellett várni.

Az új prefektus, Marc Ouellet (nevének kiejtése — amint ezen a videón saját szájából hallható — [wel'et]) 66 éves, tehát várhatóan egy évtizedig lesz aktív a Római Kúriában, amely korántsem ismeretlen terep a számára. 2001-től egy éven át titkárként dolgozott a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsában, s mivel korábban Rómában tanult, majd szulpiciánus missziós papként Dél-Amerikában tanított, a francia és az angol mellett az olasz, spanyol és portugál nyelvet is kitűnően beszéli. Ehhez járul még a német nyelv(terület) ismerete, és az a tény, hogy doktori értekezését Hans Urs von Balthasar vezetésével készítette el, akinek tanítványaként a Communio folyóirat szellemi köréhez csatlakozott (jelenleg is a szerkesztő bizottság tagja). Az elmúlt hét évben Ouellet bíboros Québec érseke volt, s ezzel a nyugati világ egyik legszekularizáltabb poszt-keresztény országának prímása. Sok társától eltérően ő nem futamodott meg, nem húzta meg magát, hanem a szekularista vallás dogmáival szemben bátran hirdette az evangéliumi tanítást akár (politikailag) alkalmas volt, akár nem.

Érdemes kiemelni az istentisztelet és a szentségi fegyelem körében — e terület római kongregációjának tagjaként — végzett munkásságát: a szentségimádás újraélesztését, az egyéni gyónás bevezetését az abúzusként élő közösségi feloldozás helyébe és a gregorián ének támogatását. A Summorum Pontificum motu proprio kihirdetése után nem sokkal személyi plébániát hozott létre a régi rítushoz kötődő hívek számára, amelyet a Szent Péter Papi Testvérületre bízott. Tavaly decemberben önálló templommal látta el a közösséget, és bejelentette, hogy idén augusztus 26-án részt fog venni a templombúcsú napjának szentmiséjén — abban az egyszerűbb formában, amelyet a velencei Scola bíboros esetében már láttunk (ő egyébként Ouellet bíborosnak szerkesztőtársa a Communióban).

A liturgiával kapcsolatban néhány gondolatot érdemes szó szerint is idézni a Szentatya új munkatársától, amelyekből szellemi közelségük is kiviláglik. Bíborosi kinevezése alkalmából 2003-ban Marc Ouellet hosszú interjút adott a 30Giorni olasz havilapnak, amelyben többek között így nyilatkozott:

Papszentelése után [1968-ban] két évig plébánoshelyettesként szolgált Val d’Orban...
— Csodálatos idők voltak. A plébános hatvan éves volt és jól tudtunk együtt dolgozni. Elsősorban az iskolai pasztorációval foglalkoztam, meg a zene és a liturgia szolgálatával, amely ebben az időben különösen kaotikus állapotokat élt át...

[...]

Az interjú elején utalt a zsinat utáni liturgikus káoszra. Gondolja, hogy szükség van a liturgikus reform reformjára?
— A II. Vatikáni Zsinatot egy erősen eltúlzott, progresszista liturgikus mozgalom követte, amelynek hatására eltűntek a hagyomány kincsei, mint pl. a gregorián ének. Ezeket a kincseket vissza kell szerezni. Mindenekelőtt azonban — amint Joseph Ratzinger bíboros mondja — vissza kell szerezni a szent iránti érzéket a liturgiában, annak megérzését, hogy a liturgia nem egy általunk barkácsolt dolog, amelyet változó ízlésünk szerint újra meg újra összerakhatunk, hanem valami olyasmi, amit befogadunk, amit ajándékba kapunk. Ezért a liturgikus formák objektivitásának megvan a maga jelentősége. Azt hiszem, hogy Ratzinger bíborosnak ezek a figyelmeztetései fontosak. Azt hiszem, hogy a II. Vatikáni Zsinat jó rendelkezést adott ki a szent liturgiáról, a Sacrosanctum Concilium címűt. A liturgikus reform megvalósítása azonban nem volt — mindig — ezzel egy színvonalon. Vissza kellene térni a Sacrosanctum Concilium betűjéhez.

2. A másik fontos személyi változásra a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsában került sor: a távozó elnök, Walter Kasper bíboros helyét 2010 július 1-jétől Kurt Koch, a svájci Bázel püspöke veszi át, akit a Szentatya emeritált címének megtartásával érseki rangra emelt. Kasper bíboros (akit annak idején Marc Ouellet váltott fel ugyanezen dikasztérium titkári posztján) szintén közel egy évtizedig vezette a Római Kúria ökumenizmussal foglalkozó csúcsszervét. Szembenállása a jelenlegi pápával kevésbé volt markáns, mint Re bíborosé, és a politikai-ideológiai különbségek helyett inkább teológiai okok húzódtak meg a háttérben. Annyi mindenesetre biztos, hogy a volt rottenburg-stuttgarti püspök nem tartozik a Benedek-féle reform hívei közé, ezért maradhatott ki olyan látványosan a visszatérő anglikánok befogadásának előkészítéséből.

A dikasztérium új elnöke, Kurt Koch még Ouellet bíborosnál is fiatalabb: 60 évével jó esélye van rá, hogy egy teljes negyedszázadon át legyen befolyásos vezető a Római Kúriában. Pályáját világi teológusként kezdte, és szintén a Communio folyóirat köréhez tartozik. A luzerni egyetemen többek között a liturgika professzora is volt, mielőtt 1995-ben — a Svájcban még szokásos módon — a baseli székeskáptalan püspökké választotta. 2007 és 2010 között országa püspöki konferenciájának elnöke volt. Az ökumenizmus kérdésével számos publikációban foglalkozott, megvalósításában pedig az ortodoxokkal és a protestánsokkal tárgyaló vegyes bizottság tagjaként személyesen is részt vett, kinevezését ezért minden oldalról üdvözölték, a zsidó szervezeteket is beleértve.

Mentalitását megint csak a liturgia szempontjából szeretnénk kissé részletesebben bemutatni. A Summorum Pontificum motu proprio megjelenésekor szinte azonnal — és a vezető főpásztorok közül az egész világon egyedüliként — részletes liturgikus teológiai kommentárt tett közzé, amelyben pontról pontra megfelelt a pápai rendelkezéssel szembeni kritikákra. Érdemes volna ezt a dokumentumot magyar fordításban a hazai püspökök között is terjeszteni. Még érdekesebb azonban egy 2009 júliusi szókimondó írása (a püspökség honlapján megjelent havi pásztorlevelek egyike), amely lerántja a leplet a „zsinat szellemének” képviselőiről. Ezt különleges jelentősége miatt teljes terjedelmében idézzük.

Mi foglalkoztat engem?
Több tisztességet, kérem!

Az elmúlt hetekben újságírói, de lelkipásztori oldalról is sokszor mondtak ítéletet Benedek pápa fölött. Ezek között számos féligazság, igaztalanság és rágalom is előfodult. A legkomolyabb vád szerint a pápa vissza akarna térni a II. Vatikáni Zsinat előtti időkbe. Ez a vád azért súlyos, mert azt a benyomást sugallja, hogy az egyetemes egyházi tanítóhivatal birtokosa alá akarná ásni egy zsinat tekintélyét. Ez a vélemény azonban teljes tévedés. XVI. Benedek már fiatal teológusként is sok mindenben járult hozzá a zsinathoz. Ha valaki nemcsak a médiából értesül róla, hanem el is olvassa, amit most pápaként mond, észreveheti, hogy egész tanítóhivatala a zsinat felé orientálódik. No de akkor hogy kell értenünk ezt az említett vádat?

Nem kevés azok száma, akik aláírtak egy petíciót, amely a zsinat teljes körű elfogadására szólít fel. Engem már maga a megfogalmazás irritál, mivel senki olyat — magamat is beleértve — nem ismerek, akire ez a vaskos „teljes körűen” igaz lenne. Elég felhozni néhány önkényesen kiválasztott példát:
— A zsinat nem törölte el a latin nyelvet a liturgiában. Sokkal inkább azt hangsúlyozta, hogy a latin nyelv használatát a római rítusban, amennyiben ez nem ellentétes a részleges joggal, fenn kell tartani. Vajon melyik nagyhangú zsinatvédő tartja magát ehhez „teljes körűen”?
— A zsinat kijelentette, hogy az Egyház a gregorián éneket tekinti „a római liturgia saját énekének”, és ezért annak „az első helyet kell kapnia“. Vajon melyik plébánián valósítják meg ezt „teljes körűen”?
— A zsinat kifejezetten arra kérte a világi hatóságokat, hogy önként mondjanak le a püspökválasztásban való részvételük történetileg kialakult jogairól. Vajon melyik zsinatvédő lép fel ennek érdekében „teljes körűen”?
— A zsinat a liturgia lényegét mint a Pászka-misztérium ünneplését és az Eucharisztia áldozatát „megváltásunk műve beteljesítésének” nevezte. Hogyan egyeztethető össze ezzel az a tapasztalatom, amelyet különböző plébániákon kellett szereznem, hogy az áldozati gondolat teljesen eltűnt a liturgikus nyelvből, és hogy a misében csak valami lakomát vagy a „kenyérben való részesedést” látnak? Milyen jogon hivatkoznak ennek az igen súlyos változásnak az igazolásaként a zsinatra?
— Talán egyetlen más hivatalt sem hangsúlyozott annyira a zsinat, mint a püspökökét. Hogy értsük akkor ennek a hivatalnak a zsinatra hivatkozó messzemenő relativizálását a svájci egyházban — pl. amikor Hans Küng teljesen elvitatja a püspököktől a tanítóhivatalt, és csak a vezetés lelkipásztori hivatalát hagyja meg nekik?

Ezt a litániát könnyen lehetne még folytatni. De már így is jól illusztrálja, miért kérek a zsinattal kapcsolatos mai vitákban több tisztességet. Ahelyett, hogy másokat, sőt egyenesen a pápát vádolnánk, hogy a zsinat előtti időkbe akar visszatérni, mindenki jobban tenné, ha saját magán kezdené a dolgot, és megnézné, hogyan is áll maga a zsinathoz. Mert nem minden, amit a zsinat után mondtak vagy tettek, lesz ettől magától a zsinatot követő (= a zsinat szerinti) dolog — még a bázeli püspökségben sem. Az elmúlt hetek mindenesetre megmutatták, hogy a jelen helyzet fő problémája a zsinat hiányzó és részben igen egyoldalú befogadása — még azon katolikusok és lelkigondozók körében is, akik „teljes körűen” védik a zsinatot. E tekintetben mindnyájunkak — ismét engem is beleértve — jócskán van még tennivalója. Ezért ismét határozottan hívok fel mindenkit: Több tisztességet, kérem!

+ Kurt Koch
bázeli püspök

Kemény, de igaz szavak — amelyek persze nem fogják meghatni az említett nyilatkozat aláíróit, köztük azt a néhány „katolikus” értelmiségit sem, akik magyar részről csatlakoztak hozzájuk. Ezt a vitát ugyanis nem észérvekkel, még csak nem is teológiai bizonyítással vívják, hanem ideológiai-politikai alapon. A cél természetesen a hatalom megtartása azok — egyháziak és világiak — kezében, akik a szakadás hermeneutikáját hirdetik és képviselik, és akiknek nagy részük van az Egyház jelenlegi válságában. Elég vigyázó szemünket — ezúttal nem Párizsra, hanem — Belgiumra vetnünk (a legújabb ottani eseményekről leginkább a barnabita P. Giovanni Scalesének a szokásosnál is éleslátóbb és keserűbb elemzését tudjuk ajánlani). Vigasztalásul álljon itt egy részlet Koch érseknek egyházmegyéjéhez intézett búcsúleveléből, amelyben az imént kifejtett álláspontját immár a Római Kúria vezető tisztségviselőjeként is megerősíti:

Remélem, hogy a Szentatya meghívásának készséges elfogadásával annak a viszonynak a javulásához is hozzá tudok járulni, amely Svájc helyi egyházai és a pápának az egyetemes Egyház iránti felelőssége között feszül. Az elmúlt években a svájci egyházban egyre erősödő Róma-ellenes érzelmeket, sőt egy XVI. Benedek pápa személyétől való aggasztó elidegenedést voltam kénytelen tapasztalni. Az a vád, hogy Benedek pápa vissza akar térni a II. Vatikáni Zsinat előtti időkbe, széles körben elterjedt a közbeszédben, akár tudatlanságból, akár pedig egyes teológusok szándékos közreműködésével, akik pedig ezt jobban (kellene hogy) tudják, nyilvánosan azonban nagy hangon az ellenkezőjét képviselik. Márpedig ennél a vádnál egy súlyos félreértésről van szó. Ha valaki nem elégszik meg a különféle médiák — részben rendkívül szelektív és tendenciózus — tudósításaival, hanem maga néz utána annak, amit a pápa valóban mond és tesz, abban felötlik a következtetés: XVI. Benedek pápa nem akar semmiféle „visszatértést”, hanem inkább mélyebbre akarja vezetni a mi Egyházunkat. Nem pusztán egyes reformokra törekszik, hanem arra, hogy a hit és az Egyház alapjai és közepe kerülhessen újra napfényre. Mivel a pápa a jól sikerült reformáció mintáját egyháztörténeti szempontból a „ferences reformációban” találja meg, ezért ma is az Egyház belülről való re-forma-tióján munkálkodik, hogy ti. visszanyerhesse hiteles formáját, amint azt már a II. Vatikáni Zsinat megvalósította.

3. Végül megemlítünk még egy harmadik kinevezést is, jóllehet ezúttal egy olyan személyről van szó, aki nem újonnan érkezett a Római Kúriába. A Szentatya 2010 június 28-án, a Péter-Pál ünnep első vesperása közben jelentette be, hogy új dikasztériumot hoz létre az Új Evangelizáció Elmőmozdításának Pápai Tanácsa néven. Június 30-án ennek elnökévé nevezte ki Salvatore Fisichella érseket, a Pápai Életvédő Akadémia eddigi elnökét és a Pápai Lateráni Egyetem eddigi rektorát, aki korábban Róma város egyik segédpüspöke is volt.

Fisichella érsek személye az utóbbi időben heves viták középpontjába került az Államtitkárság egy szerencsétlen húzásának következtében, amely bizonyos diplomáciai előnyök fejében feláldozni látszott a katolikus tanításnak az abortuszra vonatkozó egyértelmű tilalmát. Másfelől azonban örömmel állapíthatjuk meg, hogy az 59 éves olasz prelátus egyike a hagyományos római rítus vatikáni híveinek, aki maga is többször mutatott be ünnepélyes főpapi szentmisét (a kép a Krisztus Király Intézet két papjának 2009 szeptember 29-i felszentelésekor készült). Ő és a másik két új dikasztérium-vezető tovább növeli azok arányát a Római Kúriában, akik a folytonosság hermeneutikáját követve készek aktívan közreműködni a Benedek-féle re-forma-tio megvalósításában.

R.Z.

AZ IDŐK JELEI V.

Sorozatunkban az Egyház püspökeit vizsgáljuk, az ő krisztusi példájukból próbálunk következtetni az idők jeleire az Egyház mai válságos helyzetében, ezen belül a szent liturgia területén. Az előző három részben (itt, itt és itt) vezető vatikáni tisztségviselők kurrens liturgikus gyakorlatáról számoltunk be. Láttuk, hogyan él benne egymás mellett és hogyan hat egymásra a római rítus rendes és rendkívüli formája. Azt is láttuk, milyen fontos szerepet szán az Apostoli Szentszék a ma is elevenen ható hagyományos szertartásoknak a hívek liturgikus tudatosságának formálásában és a szent iránti érzékük gyarapításában. Ebben a részben áttérünk
a megyéspüspökök szerepére, és azokat a lehetőségeket mutatjuk be, amelyekkel élve az egyes részegyházak főpásztorai a maguk módján követhetik az Egyház vezetőitől származó útmutatásokat.

A folytonosság hermeneutikáját az új rítusban úgy lehet csak igazán képviselni, ha mellette pozitív módon megjelenik a régi rítus is, amellyel összevethető, amelynek fényében értelmezhető és gazdagítható. Éppen ezért nagyon fontosak az olyan alkalmak,
amikor a helyi ordinárius saját egyházmegyéjében maga ünnepli nyilvánosan a hagyományos római liturgiát. Az ilyen szertartásoknak számos módja van; mi itt a szentmisén való részvétel négy fő típusát ismertetjük a példák időrendjében, amely egyszersmind a prelátusi aktivitás csökkenő rendjét is jelenti.

1. A legteljesebb forma természetesen a megyéspüspök ünnepélyes főpapi szentmiséje (régen ezt hívták püspöki nagymisének), amely az új rítusban — mint láttuk — a missa stationalis ‘stációs mise’ elnevezést kapta. A régi rítusban ilyenkor a főpásztor részben saját liturgikus öltözetével, részben kísérőinek és segédkezőinek sokaságával az apostolutód tekintélyét és méltóságát, az alter Christusként értelmezett áldozópapság teljességét jeleníti meg. Nem a saját érdemeiért öltöztetik selyembe és aranyba, nem a személyes hatalma miatt füstölik meg tömjénnel, térdelnek le előtte és csókolják meg a kezét: Krisztust tisztelik benne, akit képvisel
— a felkent prófétát, a felszentelt papot és az örök királyt.

Szép példája ennek a szertartásnak az a missa sollemnis pontificalis, amelyet 2010 január 10-én Czesław Kozon, Koppenhága püspöke mutatott be saját székesegyházában, az FSSP és a helyi hívek Borromei Szent Károly Csoportja (Sankt Karl Borromæus Gruppen) közreműködésével. A szervezők beszámolója szerint a szentmisén 150 hívő vett részt, a hivatalos képek gyűjteménye itt látható. Íme, néhány ezek közül:


A szertartásról videófelvétel készült, amelyből egy rövid, reprezentatív összeállítás az interneten is elérhető:




2. A következő lehetőség az, amikor a püspök az egyszerűbb főpapi szentmise rítusát követi, vagyis segédkező pap (presbyter assistens), diakónus és szubdiakónus nélkül celebrál. Ennek a redukált formának a teljesebb változata az énekelt püspöki szentmise, amely a — rubrikálisan meglehetősen tisztázatlan — missa cantata pontifikális megfelelője. Ebben az esetben a szent szolgálattevők feladatát részben a ministránsok látják el, akik még így is szép számban veszik körül a püspököt.

Ezt a formát választotta Andrzej Dziuba, Łowicz püspöke 2010 január 18-án, amikor saját székvárosában, a ciszterci apácák templomában misézett. Az eseményről a lengyel NLM (Nowy Ruch Liturgiczny) adott hírt, az alábbi képek is onnan származnak.


3. Az énekelt misénél kisebb ünnepélyességű, bár rubrikálisan nem egyszerűbb a püspök által végzett párbeszédes mise (missa recitata) vagy csendes mise (missa lecta). Ezt a formát követték régen a püspökök a napi magánmiséikben, nyilvánosan pedig akkor, ha nem volt szükséges vagy lehetséges a teljes asszisztencia felvonultatása (Magyarországon a papi rendeket is gyakran ilyen püspöki kismisében adták fel).

Példánk ezúttal is Lengyelországból való: Józef Życinski, lublini metropolita érsek 2010 február 7-i recitált miséje, amelyben a főpásztor mellett egyházmegyei kancellárja és a helyi usus antiquior közösség plébánosa szolgált káplánként. A hír és a képek forrása szintén a Nowy Ruch Liturgiczny.


4. A püspöki részvétel legkevésbé aktív formája értelemszerűen az, amikor nem maga a főpásztor vezeti a szertartást. Ennek a lehetőségnek is több alesete van, amelyek közül itt a legünnepélyesebbet, a megyéspüspök liturgikus részvételét említjük meg. Ez az ún. missa coram pontifice, vagyis a főpap jelenlétében bemutatott szentmise, amikor az ordinárius nem a kórusban (még kevésbé a padokban, a nép között), hanem a szentélyben foglal helyet a saját trónján, liturgikus ruhákba öltözve és fogadva a rubrikákban előírt tiszteletadásokat (meghajlás, térdhajtás, tömjén). Ez a megoldás ünnepélyesebb ugyan a püspöki kismiséknél, magára a főpásztorra azonban kevés tennivalót ró, ezért főleg olyan ordináriusoknak ajánlható, akik nem mozognak annyira otthonosan a szentmise hagyományos rítusában.

Egy ilyen szertartásról csodálatos képeink vannak az NLM jóvoltából. 2010 március 6-án, Velencében az egyházmegyéjének kánoni látogatását végző Angelo Scola bíboros pátriárka — a mi prímásunk jó barátja és a Stephanus-díj 2006. évi kitüntetettje — felkereste az FSSP gondjaira bízott régi rítusú személyi plébániát, és részt vett a P. Konrad zu Loewenstein által celebrált ünnepélyes szentmisén. Az eseményről szóló részletes beszámoló és a főpásztor homíliája a Rinascimento sacro blogon olvasható.

AZ IDŐK JELEI IV.

A látogatottsági statisztikák és a sajtóvisszhang alapján egyre népszerűbbnek tűnő sorozatunkat azokkal a különleges szertartásokkal folytatjuk, amelyekben a hagyományos római liturgia történeti gazdagsága, az iránta megnyilvánuló igény intézményes volta és a hivatalos egyházi támogatottság egyaránt megmutatkozik. Olyan rítusokról van szó, amelyek kifejezetten az Egyházat építik, annak látható szervezetét gyarapítják a kultikus helyek és a bennük szolgáló papság felszentelésével. Ebből az évből három ilyen eseményről tudunk beszámolni.

1. Dentonban (Nebraska, USA) 2010 március 3-án került sor a Szent Péter Papi Testvérület (FSSP) Guadalupei Szűz Máriáról elnevezett szemináriumi kápolnájának felszentelésére. A szertartások főcelebránsa a helyi ordinárius, Fabian Bruskewitz lincolni püspök volt, aki mellett tásszentelőként további három püspök és egy bencés apát működött közre. Az eseménynek különös súlyt adott a Hittani Kongregáció prefektusának, William J. Levada bíborosnak a jelenléte, aki az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság elnökeként először vett részt egy általa felügyelt régi rítusú közösség liturgiáján. A szertartásokról az NLM háromrészes, szakszerű beszámolót közölt Gregory DiPippo tollából (itt, itt és itt), a hivatalos fényképek pedig az FSSP honlapján tekinthetők meg hat részletben (1, 2, 3, 4, 5, 6). Íme, néhány ezek közül:


Ezúttal abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy a fenti ízelítő után a teljes liturgiát megörökítő filmfelvételt is megoszthatjuk olvasóinkkal. Az első videón a templomszentelés, a másodikon pedig az ünnepélyes főpapi szentmise nézhető végig.






[FRISSITÉS: 2010 április 19-e óta további gyönyörű képek találhatók a Salvem a Liturgia brazil honlapon.]

2. Ebben az új szemináriumi kápolnában 2010 március 6-án Arthur J. Serratelli, Paterson püspöke hat dentoni szeminaristát szentelt diakónussá: négyet az FSSP, kettőt pedig a Carmel of the Immaculate Heart of Mary (Wyoming, USA) számára. Ismét néhány kép mutatóba a hivatalos gyűjteményből:


Ez az esemény azért emelkedik ki a számos régi rítusú papszentelés közül, amelyekre egyébként csak az FSSP esetében évente többször és rutinszerűen kerül sor, mert Serratelli püspök az Egyesült Államok Katolikus Püspöki Konferenciája (USCCB) Istentiszteleti Bizottságának elnöke. Magyarországon a püspöki kar liturgikus bizottságát Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi megyéspüspök vezeti, aki alapvetően jóindulattal és megértéssel szemléli a Szentatya által szorgalmazott liturgikus megújulás hazai kezdeményeit, odáig azonban mintha nem akarna elmenni, hogy a törekvés élére álljon. Nagylelkű gesztus volt a részéről, hogy a 2008-as budapesti konferencián vállalta egy új rítusú, latin nyelvű szentmise bemutatását (a képet l. az NLM beszámolójában), a régi rítussal kapcsolatban viszont még 2009-ben is inkább a nehézségeket hangsúlyozta. Bizonyára saját tapasztalataiból indul ki, hiszen Debrecenben az ottani hívek tartós és komoly igénye ellenére a Summorum Pontificum motu proprio hatályba lépése után több mint két évvel sincs hagyományos római rítusú szentmise.

Bosák püspök úr hozzáállását jól illusztrálja egy eset a közelmúltból. A Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója februárban jelentette meg Athanasius Schneider püspök Dominus est című könyvecskéjét a szentáldozás módjáról, amelyet a kiadó többi újdonságával együtt a püspöki konferencia összes tagja megkapott. Amikor egy munkatársa azzal fordult Bosák püspök úrhoz, hogy szívesen írna a műről az Új Ember katolikus hetilapba, ő ezt nem támogatta, mert attól tartott, hogy a beszámoló megzavarná a híveket. Furcsa dolog ilyesmit hallani egy püspöki konferencia liturgikus bizottságának elnökétől éppen egy olyan kötettel kapcsolatban, amely eredetileg a Vatikáni Könyvkiadónál jelent meg, előszavát az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció titkára írta, ugyanezen dikasztérium prefektusa pedig így nyilatkozott róla: „Az egész könyvet nagy örömmel olvastam. Kiváló.” Talán a Szentszéknek is az volna a szándéka, hogy megzavarja a híveket?

Bosák püspök úr emberi jóságában és papi erényeiben nem kételkedünk, mivel ezekről személyesen is többször volt alkalmunk meggyőződni. Úgy tűnik azonban, hogy főpásztorként nem fürkészi eléggé az idők jeleit. Serratelli püspök példáját tehát azért szeretnénk különösen hangsúlyozni, hogy eloszlassuk azokat az esetleges félelmeket és aggodalmakat, amelyeket főpapjaink a római rítus rendkívüli formája és egyes — a rendes formában is jogszerű — rituális elemek (szakrális nyelv, keleti celebrációs irány, nyelvre és térdelve történő áldozás) iránt esetleg táplálnának. Ezen a videón Schneider püspök pontosan azt teszi, amit Serratelli püspök is: papokat szentel az FSSP számára — latinul, kelet felé fordulva és nyelvre áldoztatva. Ez az Egyház hivatalos és elfogadott gyakorlata, amely soha nem zavarhatja meg a híveket — már amennyiben kellően tisztában vannak az Egyház tanításával.

3. Az utolsó példát ismét Európából vesszük. 2010 március 25-én Firenzében Franc Rodé bíboros pappá szentelte a Szeplőtelen Szűzről nevezett Ferencesek nyolc diakónusát. Erről az esetről azért számolunk be külön, mert Rodé bíboros a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának prefektusa, s ilyen minőségében minden szerzetes intézmény fölött joghatóságot gyakorol. Nyilvánvaló, hogy nem szenteli személyesen az összes közösség összes leendő papját. Annak, hogy kiket tisztel meg ezzel, üzenet értéke van, ahogyan annak is, milyen módon teszi.

A Francescani dell’Immacolata a ferences család egy dinamikusan fejlődő újabb csoportja, amelynek a Szent Péter Testvérülettel vagy a Krisztus Király Intézettel szemben nem kizárólagos rítusa a rendkívüli forma, de karizmájukhoz tartozik annak gondos ápolása és szellemének követése a rendes formában is. Rodé bíboros tehát ennek megfelelően végezte a szertartást, amelynek képeit az NLM, a Rinascimento sacro blog és a Maranatha.it tette közzé. Íme, a szokásos válogatás:


Erről a szentelésről jelenleg nincs elérhető videofelvétel, ezért az egy évvel korábbi alkalmat ajánljuk az érdeklődők figyelmébe. A celebráns ekkor Raymond L. Burke érsek volt.

* * *

Ez a három példa egyaránt márciusból, vagyis az előző hónapból származik. Van még valaki, aki nem látja világosan az idők jeleit?