AZÉRT GYÜMÖLCSEIKRŐL ISMERITEK MEG ŐKET...
Amikor ezekben a napokban a Summorum Pontificum motu proprio hatásait vizsgáljuk, prófétai erővel szólal meg a mai evangéliumban az Úr figyelmeztetése (Mt 7, 20): Igitur ex fructibus eorum cognoscetis eos — „Azért gyümölcseikről ismeritek meg őket”. A jó és a rossz fa megkülönböztetésének fő ismérve tehát a gyümölcs minősége. Nem a mennyisége: a minősége — amelyet leginkább azon a személyes elköteleződésen lehet lemérni, amellyel ki-ki egyénileg magáévá teszi és igyekszik valóra váltani Krisztus tanítását az ő Egyházának közösségében. Amikor tehát ezeket a gyümölcsöket próbáljuk számba venni, nem annyira szertartásaink gyakoriságára vagy látogatottságára gondolunk, noha nyilván ezek is jelzik a hagyományos rítus képességét arra, hogy sokakat vezessen el — avagy vissza — a katolikus hit megvallására és gyakorlására, hanem inkább azokat a rendkívüli alkalmakat szeretnénk kiemelni, amelyekben ez a Krisztus és az Egyház melletti egzisztenciális döntés ünnepélyes és rituális formában is kifejeződik. Egyéni szempontból gyümölcsök a jócselekedetek, az egész Istennek tetsző és szentségre törekvő élet, közösségi szempontból viszont a kiváltképpeni gyümölcs minden olyan lélek, akivel Krisztus Teste, az Egyház gyarapszik. Ezekért a jó gyümölcsökért szeretnénk most hálát adni a jelen rövid áttekintésben annak, aki a növekedést adta (vö. 1 Kor 3, 7).
1. Az első és legalapvetőbb elköteleződés természetesen a keresztség. A motu proprio 9. cikkelyének 1. §-a lehetővé teszi „a régi Rituále használatát” e szentség kiszolgáltatásában, ami nemcsak az egész latin egyházban törvényesen használható Rituale Romanumot jelenti, hanem az összes többi jóváhagyott rituálét is — a mi esetünkben tehát az esztergomi rítusváltozat saját szerkönyvét.
2007 óta összesen 8 keresztelési szertartást tartottunk ennek alapján: a 7 gyermekkeresztelés a szülők erős hitéről tanúskodott, amelyet gyermekeiknek is csorbítatlanul át kívánnak adni, eddigi egy felnőtt keresztelendőnk viszont az előírt szertartásrend szerint hosszú felkészülés után saját nevében tett hitvallást.
A káptalani archívumban csak a legelső keresztelőről vannak képek, ezekből közlünk most kettőt illusztráció gyanánt (nagyon hálásak lennénk azonban, ha a többi szertartáson készült fotók közül is kaphatnánk néhányat emlékbe).
2. A megkereszteltek — a latin egyház újabb gyakorlata szerint egy későbbi időpontban — a Szentlélek ajándékát is megkapják a bérmálás szentségében. A motu proprio 9. cikkelyének 2. §-a lehetővé teszi, hogy ez a „a régi Római Pontifikále szerint” történjék. Varga Lajos váci segédpüspök úr, aki e szertartások elvégzésére vállalkozott, 2007 óta 3 alkalommal bérmált meg összesen 9 jelentkezőt, akik ezzel azt is kifejezésre juttatták, hogy katolikus hitüket — lehetőség szerint — a hagyományos római rítusban kívánják megélni.
A legutolsó ilyen bérmálás 2010 június 20-án volt; ekkor készült ez a két kép, amelyeken a püspök úr és a bérmálkozók láthatók (akik közül ketten a káptalani szkólában is énekeltek).
3. A keresztelés és a bérmálás után a Krisztus Testébe való betagozódást egykor az Eucharisztia vétele tette teljessé. A latin egyházban ez a mozzanat idővel elvált a két beavató szentségtől, X. Pius pápa reformjai óta pedig gyakorlatilag a bérmálás előttre helyeződött. Az elsőáldozás nem külön szentség, ezért a motu proprio nem rendelkezik róla, viszont a felnőttkeresztséghez és a bérmáláshoz hasonlóan kifejezi azt a személyes elköteleződést, amellyel az Oltáriszentséghez járuló megvallja hitét és az Egyházzal való közösségét. A káptalan liturgiáin 2007 óta 5 alkalommal került sor elsőáldozásra.
Mivel minden esetben egy-egy felnőttről volt szó, nem alkalmaztuk a gyermekeknél megszokott külsőségeket, és fotók sem készültek. Hogy azonban mégis illusztráljuk, milyen ünnepélyesebb formát lehet adni ennek a fontos életeseménynek, álljon itt egy friss példa az FSSP római személyi plébániájáról (forrás: John P. Sonnen).
4. Azokat, akik a keresztséget nem a Katolikus Egyházban nyerték el, oda később mégis megtérnek, mielőtt az Eucharisztia és a bérmálás szentségéhez járulnának, be kell fogadni az egyházi közösségbe. Ez az esemény, a konverzió szintén nem szentség, viszont van önálló szertartása, amelyet a rituálék külön fejezetben tartalmaznak (De absolutione ab excommunicatione in foro exteriori, nálunk Ordo recipiendi haeretici). A rítus a személyes elköteleződés kifejezésére hitvallás letételét írja elő (esetünkben ez a Tridenti Zsinat hitvallását jelenti). 2007 óta három nem katolikus keresztény testvérünket fogadtuk be az Egyház közösségébe, közülük azóta ketten elsőáldozók voltak, egy pedig bérmálkozott is.
Az utolsó megtérés éppen a mai szentmise előtt történt; az alábbi képek ebből örökítik meg a Szentlélek segítségül hívását és a hitvallás letételét.
5. A személyes elköteleződés legmagasabb foka az, amikor valaki magát teljes egészében az Úrnak ajánlja fel. Férfiaknál ez gyakran a papi hivatással jár együtt, amely logikusan a papszenteléshez vezet, erről a szentségről azonban — mivel kiszolgáltatása nem a híveket megillető jogok, hanem az Egyház szuverén döntése alapján történik — a motu proprio nem rendelkezik. Ennek megfelelően a szent rendeknek a régi rítusban történő kiszolgáltatására jelenleg csak olyan klerikusi intézményekben (pl. FSSP, ICRSS, IBP, tradicionalista apátságok) vagy egyházmegyékben (pl. Fréjus-Toulon) van lehetőség, amelyek ezt a formát a maga teljességében gyakorolják, illetve ahol a főpásztor ezt a szentelendőknek rendes lehetőségként felkínálja. Úgy tűnik, hogy ezek közül Magyarországon egyelőre egyiknek sincs realitása.
A közvetlenül Istennek szentelt élet másik formája a szerzetesség. Ha ezt a szempontot vesszük figyelembe, büszkén mondhatjuk el, hogy a laikus káptalan csekély méretéhez képest örvendetes számú szerzetesi hivatás kialakulásához járult hozzá: két rendes tagunk tavaly egy-egy kontemplatív apácarendhez csatlakozott, egy másik pártoló tagunk pedig nemsokára megkezdi jelöltidejét az egyik hazai férfiszerzetben. Bár a hagyományos római rítussal való kapcsolatukat innentől saját közösségük liturgikus preferenciái fogják meghatározni, a káptalannak továbbra is tagjai maradnak, s az imádság közösségében velünk együtt folytatják a megkezdett utat.
Az imént írtakból következően a gyümölcsöknek erről a fajtájáról nem tudunk olyan saját illusztrációs anyagot bemutatni, amely a régi rítus valamely szertartásához volna köthető. Ezért hadd zárjuk ezt az áttekintést egy filmrészlettel (H. M. Robinson A bíboros című regényének szabad feldolgozásából), amely a valóság helyett reményeink tárgyát — s egyúttal az Egyház jövőjének zálogát — ábrázolja.
