 |
A római kánon (némileg módosított) szövege az új misekönyv
egyik angol kiadásában (1. eucharisztikus ima cím alatt) |
[Folytatjuk Cassian Folsom cikkének közlését
a második után a harmadik, befejező résszel.]
10. Különleges eucharisztikus imák
Bár az ajtót kétségtelenül beljebb tették, egészen bezárva nem lett, a körlevél ugyanis a következő rendelkezést is tartalmazza:
Az egység iránti lelkipásztori szeretettől indíttatva az Apostoli Szentszék fenntartja magának a jogot, hogy egy olyan fontos ügyet, mint az eucharisztikus imákra vonatkozó fegyelem, maga szabályozza. Az Apostoli Szentszék nem utasítja el jogos igények megfontolását a római rítuson belül, és minden kérelmet gondosan tanulmányozni fog, amelyet a püspöki konferenciák benyújtanak, hogy különleges esetekben új eucharisztikus imát szerkeszthessenek és azt a liturgiába bevezethessék. Az Apostoli Szentszék meg fogja állapítani a minden ilyen esetben követendő szabályokat.[23]
Minthogy az ajtó így résnyire nyitva maradt, ez egyeseket felbátorított, hogy kopogtassanak rajta. Az Istentiszteleti Kongregáció volt az első kezdeményező: alig néhány nap elteltével, már 1973. május 3-án kérte a pápát, hogy „engedélyezze egy vagy két formula megfogalmazását gyermekek számára, és a szentatya bele is egyezett” (Bugnini, 478).
Az 1975-ös szentévre való tekintettel is hamarosan érkezett igény alkalmi anaforákra, s az engedélyt meg is adták 1973. október 29-én. A szövegek elkészítésére újabb munkacsoport állt fel. Első ülésükön, 1973. november 13. és 15. között elhatározták három eucharisztikus ima megszövegezését a gyermekek számára, kettőét a szentévre.
[24]
Tervezetek jöttek és mentek az Istentiszteleti és a Hittani Kongregáció, illetve az Államtitkárság között (vö. Bugnini, 479—482).
A Szentatya döntése 1974. október 26-án született meg, amellyel egy hároméves kísérleti periódusra, azaz 1977 végéig három szöveget hagyott jóvá a gyermekek számára és kettőt a szentévre, de ezeket nem adták ki hivatalosan, és a
Missale Romanumba sem vették fel őket. Az Istentiszteleti Kongregációt ezenfelül megbízták, küldjön levelet valamennyi püspöki konferencia elnökének, miszerint minden konferencia választhat egy-egy imát mindkét kategóriából.
[25] (1977 végén az engedélyt meghosszabbították 1980-ig, azután pedig határozatlan időre.)
[26]
11. Svájci zsinat, Hollandia, Brazília
Míg az Istentiszteleti Kongregáció ezeken a szövegeken munkálkodott, különböző püspöki konferenciák jelentkeztek a kívánságaikkal. Svájc az országos zsinata alkalmából 1974. február 13-án kapott engedélyt egy új eucharisztikus imára, s annak négy tematikus változatára (az eredmény tulajdonképpen négy különböző ima lett).
Hollandia 1974. augusztus 16-án kapott lehetőséget egy új eucharisztikus ima megalkotására, az 1974. november 1-jén tartott lelkipásztori kongresszusa alkalmából.
Brazíliának is engedélyezték új anafora megalkotását 1974. november 11-jén, nemzeti eucharisztikus kongresszusa alkalmából. Bizonyos más kéréseket ugyanakkor elutasítottak (vö. Bugnini, 477).
12. Nem szűnő nyomás, további választékbővítésért
Mivel az ügy még mindig nem jutott nyugvópontra, és továbbra is használatban voltak engedély nélküli eucharisztikus imádságok, az Államtitkárság 1975. április 22-én útmutatást és irányelveket küldött az Istentiszteleti Kongregációnak, hogy hatékonyabban tudják kezelni a problémát. Ezek az irányelvek meglehetősen korlátozó jellegűek voltak, ragaszkodtak a megszabott eljárás betartásához, és hangsúlyozták, hogy „csak a római misekönyvben lévő négy anafora tekinthető hivatalosnak és véglegesnek” (Bugnini, 483).
Bugnini így értelmezi a helyzetet: „Az volt a szándék, hogy a Kongregáció szigorúan kövesse a Kúria által előírt jogi eljárást. Voltak azonban, akik úgy értelmezték ezt a lépést, mint ami az újabb eucharisztikus imák engedélyezését hivatott akadályozni.” (Bugnini, 484.)
Belgiumból és Hollandiából továbbra is érkeztek a kérvények az 1969 óta használatos kísérleti anaforák hivatalos engedélyezésére (vö. Bugnini, 484—485). Az újabb kérések határozott elutasításra találtak az Istentiszteleti Kongregáció és a Szentségi Fegyelmi Kongregáció rendes együttes ülésén.
Bugnini azonban személyesen azért lobbizott, hogy a Szentatya tegyen valamiféle pozitív gesztust, még ha a kéréseknek teljes mértékben nem is tehet eleget: Belgiumnak engedje meg az öt anafora közül egynek a használatát, és Hollandia használhassa továbbra is azt a kánont, amelyet a holland lelkipásztorok kongresszusa az előző évben hagyott jóvá. VI. Pál hallgatott Bugninire, és 1975. július 8-án ezeket az engedélyeket megadta.
[27]
II. MIÉRT TÖRTÉNT?
Annak történeti leírása, hogy „mi történt”, vagyis hogy az egyetlen eucharisztikus ima egységes, ezredéves tradíciójának állapotából miként jutottunk el a sokféle ima új állapotába, a maga sok-sok szakaszával együtt hosszadalmas és komplex vállalkozás. Ennek ellenére az, ami történt, mégis valami igazolható és konkrét dolog. Annak az elemzése viszont, hogy miért történt meg mindez, természetéből fakadóan inkább spekulatív. Hat fő okot ajánlok meggondolásra.
1.A liturgikus kutatások eredményei
Az első ok egészen kézenfekvő. A keleten és nyugaton több évtizeden át folyó tudós kutakodás az anafora területén jelentős mennyiségű elsődleges szövegkorpuszt tett hozzáférhetővé, és bőséges rájuk vonatkozó másodlagos irodalmat szült.
A liturgiakutatás előrehaladása ezen új eredményei közül legjelentősebb az Anton Hänggi és Irmgard Pahl által közzétett
Prex Eucharistica című antológia, amely anaforákat és anaforaszerű imákat tartalmaz a zsidó liturgiából, az Újszövetségből, a korai patrisztika korából való szövegekből, továbbá közli a különböző keleti liturgiacsaládok anaforáit és a nyugati anaforákat a római és nem római nyugati rítusokból.
[28] Ezt a kötetet 1968-ban publikálták. A régi anaforaszövegek tehát immár könnyen hozzáférhetőek voltak.
2. Elégedetlenség a római kánonnal
és építészeti funkcionalizmus
A változás iránti igény második oka az volt, hogy egyes liturgiakutatók elégedetlenek voltak a római kánonnal. Merném állítani, hogy ennek az elégedetlenségnek köze van a 20. századra jellemző építészeti funkcionalizmus lelkületéhez.
Ezt az ötletemet legjobban maga Cipriano Vagaggini illusztrálja könyvében, melyet a
Consilium (azaz a zsinati reformok végrehajtásáért felelős testület) 10. munkacsoportja számára készített a római kánonról. Ebben fő érve a változtatás mellett az volt, hogy a római kánon strukturálisan és teológiailag is komoly hiányosságoktól szenved. (Tárgyalja ugyan a római kánon érdemeit is, de művének ez a része sokkal rövidebb.)
Így foglalja össze érveit:
A hibák tagadhatatlanok és jelentősek. A jelenlegi római kánon több módon is vét a jó liturgikus szöveg és józan liturgikus érzék követelménye ellen, melyeket pedig a II. Vatikáni Zsinat kifejezetten hangsúlyoz.[29]
A strukturális hiányosságok a szöveg rendezetlenségében mutatkoznak meg Vagaggini szerint. A kánon, szerinte, különböző tulajdonságú részletek összeillesztéséből létrejött, az egységet nélkülöző szöveg benyomását kelti, hiányzik belőle a gondolatok logikus kapcsolódása, valamint a különböző közbenjáró imák elrendezése sem kielégítő.
A bizottság által kiadott, a változtatás szükségességét igazoló hivatalos dokumentumok ugyanezt az érvelést ismétlik meg. Az 1968. június 2-án kiadott, a mise anaforáira irányuló katekézist segíteni hivatott irányelvek például kimondják:
A meglévő római kánonnak sem egységes volta, sem a gondolatainak logikai elrendezése nem érthető közvetlenül és könnyen. Azt a benyomást kelti, mintha különálló, véletlenszerűen egymás mellé került imákból állna, s ezek egységét felfogni bizonyos mértékű erőfeszítést igényel.[30]
Ezzel szemben a három új anaforára — az irányelvek szerint — a gondolatok folytonossága és a szerkezet tisztasága jellemző. [Az irányelvek azt is megállapítják, hogy a keresztény egyházak „a római rítus kivételével” mind „sokféle anaphorát” használnak.
Adoremus-szerk.]
Vagaggini szerint nem csak az a baj, hogy a római kánonnak strukturális hiányosságai vannak, hanem az is, hogy teológiai hiányosságokkal terhelt. A legsúlyosabb ezek közül az epiklézis típusú imák száma és szerves kapcsolódásuk hiánya, valamint a Szentléleknek az eucharisztiában betöltött szerepére vonatkozó teológia hiánya.
A liturgiatörténész Josef Jungmann Vagaggini kritikájára válaszul rámutat a tényre, hogy Vagaggini egy rendszerező teológus, aki bizonyos, a teológiai struktúrára vonatkozó prekoncepcióit kéri számon az eucharisztikus ima szerkezetén. Mivel őt különösen a liturgia pneumatológiai dimenziói érdeklik, az általa létrehozott két eucharisztikus imában (3. és 4.) határozott hangsúlyt kap a Szentlélek szerepe.
Jungmann érvelésének alátámasztására Vagaggini
Il senso teologico della liturgia című híres könyvéhez utalja az olvasót. Szerinte a műben a szerző személyes teológiájával szembesülünk, nem pedig az Anyaszentegyház egyetemes teológiájával.
[31] Ezenfelül megjegyzi, hogy bár Vagaggini pneumatológiai elmélyülése önmagában dicséretes, egy ősi szövegen anakronisztikus számonkérni a világos szövegezést e téren, különösen arra való tekintettel, hogy a római kánon szerkesztése a Szentlélek természetéről és szerepéről folytatott IV. századi doktrinális viták hatókörétől meglehetősen távol zajlott.
Akár a szerkezetről, akár a teológiáról legyen szó, a fő érv, úgy látszik, a római kánon „rendezetlensége”. Fejlődése során úgy bontakozott ki az eredeti szövegmagból, ahogyan egy régi vidéki udvarház élete átalakul az idők folyamán:
[32] egy szárnyat hozzáépítenek itt, egy emeletet felhúznak amott, ajtót vágnak a falba egy korábbi ablak helyén, más ablakokat befalaznak, új lépcsőkre lesz szükség a hozzátoldások miatt, mások feleslegessé válnak. Díszítő elemek jelennek meg, „csak úgy”. A legelrejtettebb zugokban és valószínűtlen helyeken szép famunkára, kőfaragványokra bukkanunk. A régi épület minden részlete saját történettel rendelkezik, és hát az ilyen szövevényes alaprajzú öreg házak persze csodálatosak, de egy biztos: nem áramvonalasak. Sőt, mivel eredetileg nem rendelkeztek olyan komforttal, mint a belső lefolyórendszer vagy a villanyvezetékek, mi, modern emberek az ilyen házat olykor kényelmetlennek találhatjuk.
A modern házak ezzel szemben általában funkcionálisak és hatékonyak, de gyakran silány anyagokból épülnek, és még gyakrabban a tetszetősséget is nélkülözik. És ha ez igaz a családi otthonokra, mennyivel inkább az a középületekre, melyek ebben a században új csúfsági rekordokat döntögettek meg.
A liturgia reformerei kifogásolták a régi római kánon „rendezetlenségét”, és helyettesíteni akarták valami „áramvonalasabbal” és „funkcionálisabbal”.
Aki szakértője az építészet történetének és elméletének, kifejthetné, ami a felvetésem implikációiból következik (vagy, ha úgy esik, cáfoljon meg). Én azonban úgy sejtem, a római kánon „rendetlensége” elleni reakciók talán kapcsolatba hozhatók az építészeti funkcionalizmus modern szellemével.
3. A Zeitgeist a hatvanas évek végén
A változásnak egy harmadik okozója a világi és teológiai „Zeitgeistban” keresendő — azaz a kései hatvanas éveket uraló korszellemben. A világban ezt a korszakot a struktúrák és tekintélyek eltökélt és olykor anarchikus jellegű elvetése jellemezte.
A II. Vatikáni Zsinat egybeesett a nyugati történelemnek azzal a korszakával, amelyben a társadalmi gondolkodás és erkölcsök mély és forradalmi változáson mentek át. Amikor a zsinat optimistán kitárta az Egyház ablakait, kintről ennek a szele fújt be.
Az Egyházon belül a zsinatot közvetlenül megelőző teológiai struktúra, amely talán jellemző megjelenési formájában túlzottan defenzívnek és túlságosan művi alkotmánynak tűnt, hamar összeomlott, és átvette a helyét a teológiai kísérletezés és progresszivitás új hulláma.
Politikai szempontból nem véletlen, hogy a jóváhagyást nélkülöző eucharisztikus imák elsősorban Franciaországból, Németországból, Belgiumból és Hollandiából érkeztek, olyan országokból, amelyek a zsinaton a gerincét adták az észak-európai progresszív szövetségnek. A
Consilium[a] pedig nyilvánvalóan támogatta ezt a progresszív megközelítést.
A hatvanas évek végén a szekuláris és teológiai erőknek ez a kombinációja nem csekély hatást gyakorolt a liturgiára. Az ezt követő liturgikus anarchia nyomai mindmáig észlelhetőek. Hányszor és hányszor idézték hivatalos dokumentumok — hiába — a
Sacrosantum Concilium 22. pontjának szövegét:
A szent liturgia irányítása egyedül az egyházi tekintélytől függ: az Apostoli Szentszékre és, a jog szabályai szerint, a püspökre tartozik. […] Éppen ezért egyáltalán senki másnak, még a papnak sincs megengedve, hogy saját elgondolása szerint a liturgiához bármit hozzáadjon, abból bármit elvegyen, vagy abban bármit megváltoztasson.
A tekintély teljes semmibevétele a Zeitgeist egyik fő ismertetőjegye volt a hatvanas évek végén.
4. Teológiai elmozdulás „horizontális” irányba
A zsinat utáni teológiai elmozdulásnak része volt az evilági realitásra fektetett új hangsúly, s ez gyakran szült határozottan horizontális jellegű és emberközpontú imákat. A római kánonnak a hieratikus, szakrális és transzcendens hangsúlyait idejétmúltnak és teológiailag helytelennek tartották. Ez a negyedik oka az egyetlentől a sok kánonig vezető folyamatnak.
5. A népnyelv és a változatosság
Gyakran állították, hogy mindaddig, amíg a római kánon az eredeti latin nyelven hangzott el, senki sem figyelt fel a hiányosságaira — a feltételezés szerint azért nem, mert az átlagos pap latintudása nem volt elégséges az ilyesmi megítéléséhez. Vagaggini egyik érve:
Tegyük fel, hogy a kánont a nemzeti nyelveken és fennhangon mondják ezután, összhangban a liturgia szellemével, és hogy teljes spirituális épülésére szolgálhasson a népnek… Hamar kiderülne, milyen komoly liturgikus és lelkipásztori problémákat vet fel a szöveg. Ha eddig csupán néhány pap volt tudatában ennek, annak az az oka, hogy sokuk figyelmét eltompította a rutin és az archaikus nyelvű szöveg többé-kevésbé (jóllehet áhítatos szellemben történt) mechanikus recitációja. Az efféle rutin pedig meglehetősen hatékonyan képes elrejteni a problémákat. De meddig tartható fenn ez az állapot?[33]
A fenti véleményt vallók szerint a nemzeti nyelv nemcsak leleplezné a kánon hiányosságait, de az ima repetitívvé és monotonná is válna. Ez a gondolat tükröződik a
Consilium elnökének, Lercaro bíborosnak a javaslatában, amelyet 1966. június 20-án nyújtott be VI. Pál pápának:
A római kánon, különösen, ha fennhangon mondják, éppen változatlansága okán, valamint bizonyos, szűkösen lokális jelentőségű elemei miatt, amilyen a szentek felsorolása, terhessé válna… (Bugnini, 449).
A változatosság kedvéért így aztán újabb imákat javasoltak bevezetésre.
A változatosságra való hivatkozás azonban nem egészen helytálló. Igaz ugyan, hogy bizonyos mértékű változatosság segít fenntartani a hallgató érdeklődését, túl sok változatosság azonban már romboló hatással lehet a rituális cselekvés egyik legalapvetőbb szabályára, amely ugyebár az ismételhetőség. Ez az antropológiai elv — a memória szerepe — érvényesül is szépen a gyakorlat során: a 2. és 3. eucharisztikus imát a gyakori használat folytán legtöbben már fejből tudják.
Személyes anekdotával tudnám ezt illusztrálni. Amikor olaszul kezdtem tanulni, gyakran választottam a 2. eucharisztikus imát, mert az a legrövidebb és legalkalmasabb arra, hogy egy külföldi megbirkózzon vele. Ha valamely szónál vagy kifejezésnél elakadtam, az idős asszony, aki sekrestyésként szolgált, az első padsorból hangosan, érthetően, emlékezetből „segített ki”. Azt kívánom ezzel mondani, hogy valójában a papság (és a nép is) bizony hajlamos előnyben részesíteni a változatlanságot a variációkkal szemben — még az eucharisztikus imák esetében is.
6. Új formalizmus
A hatodik oka az egyetlen kánonról a sokra való áttérésnek egy nagyon egyszerű eltolódás a régi rítusú formalizmustól az új rítusú formalizmus felé.
Formalizmuson ez esetben egyesek azon vágyát értem, hogy az előírt szertartást rendben elvégezzék, de mégis lehetőleg gyorsan túlessenek rajta, és áttérhessenek a „fontosabb” dolgokra. Ennek a szellemnek (amely igencsak elterjedt) a legfőbb követelménye a rövidség. A legrövidebb eucharisztikus ima pedig a 2.
Ez a hat ok nem tart igényt kizárólagosságra, mindenesetre így, ahogy vannak, ösztönzőként hathatnak a további vitára.
Összegző javaslat
Miután végigkövettük az utat az egyetlen eucharisztikus imától a sokig, és felsoroltunk néhány okot, hogy mindez miért úgy történt, ahogyan történt, itt az ideje a kérdésnek: hogyan viszonyuljunk a helyzethez? A javaslatom nem radikális.
Ha már felépültek az új, modern házak az ősi fészek körül, nem rombolhatjuk le őket csak úgy. A modern épületeknek is vannak érdemeik és kényelmi előnyeik. Inkább azt javaslom, fedezzük fel újra a római kánon szépségét és azt a transzcendenciát és isteni szentséget, amelyet közvetít. Ajánlanám, hogy a papok folytassanak tanulmányokat ebben az irányban, de tudom, hogy a gyakorlatban kevés papnak van ideje külön tanulmányokra.
Így a következő a szerény javaslatom: használjuk gyakrabban a római kánont, és használat közben szeressük meg. Mennyivel lesz tőle hosszabb a mise? Talán 3-4 perccel. Ha a római kánon ismét elfoglalja a díszhelyet, a többi eucharisztikus imát továbbra is lehet használni kiegészítésképpen, a változatosság kedvéért, a lelkipásztori szükségletek szerint.
(Cassian Folsom OSB atya a[z indianai] Szent Meinrad főapátság szerzetese [volt a cikk megjelenésének idején, 1996-ban, jelenleg, 2012-ben a norciai birítusú bencés apátság priorja], 1984-ben szentelték pappá. 1993 óta tanít Rómában, a Szent Anzelm Pápai Liturgikus Intézetben.)
Fordította: Kátai Katalin
Forrás: Adoremus bulletin, Online Edition
Vol. II, Nos. 4—6: September—November 1996
Jegyzetek
- ↑ A. A zsinat liturgikus konstitúciójának végrehajtásával megbízott tanácsról van szó (Consilium ad exsequendam constitutionem de sacra liturgia), amelyet 1964-ben hoztak létre, majd 1969-ig, az Istentiszteleti Kongregációba történt beolvasztásáig függetlenül ténykedett.
Hivatkozások
- ↑ DOL, 625.
- ↑ A szövegek megalkotásáról való további információkhoz vö. Bugnini, 478—479.
- ↑ Az Istentiszteleti Kongregáció határozata, amely jóváhagyja a gyermekek és az kiengesztelődési szentmisék kánonjait, 1974. november 1-jén jelent meg: “Postquam de precibus”, Notitiae 11 (1975) 4—6; DOL, n. 249, 629—630. Ugyanezekhez az instrukció is megjelent aznap: Notitiae 11 (1975) 7—12; DOL n. 250, 630—634.
- ↑ Vö. Bugnini, 482, 50. j. A hivatalos szöveghez vö. Notitiae 13 (1977) 555—556 (DOL, n. 251, 634—635) és Notitiae 17 (1981) 23. A két kiengesztelődési anafora latin szövege csak 1983-ban jelent meg, a megváltás jubileumi éve alkalmából: Notitiae 19 (1983) 270—279.
- ↑ Másnap, 1975. július 9-én az Istentiszteleti Kongregáció önállóságát megszüntették [egybeolvasztották a Szentségi Fegyelmi Kongregációval], és Bugnini érseket felmentették posztjáról. Persze a post hoc [azután] nem feltétlenül jelenti, hogy propter hoc [azért].
- ↑ Anton Hänggi — Irmgard Pahl, Prex Eucharistica: Textus e Variis Liturgiis Antiquioribus Selecti, Fribourg: Éditions Universitaires, 2. kiadás, 1968. A kötet további szerzői voltak: Louis Ligier, Josef Jungmann, Alphonse Raes, Leo Eizenhöfer és Jordi Pinell.
- ↑ Vagaggini, 90.
- ↑ “Au cours des derniers mois”, Notitiae 4 (1968) 148—155; DOL n. 244, 614—619. Az idézett szöveg a 617. oldalról való.
- ↑ „Itt nem csupán napjaink ökumenikus jellemzőjéről van szó abban, ahogyan közeledni igyekszik a keleti teológiához, hanem — s ehhez csak Vagaggini közelítését kell szemügyre vennünk, mellyel a liturgikus alapfogalmakat ábrázolja — jócskán tetten érhető a szerző sajátos személyes teológiája is.” Josef Jungmann, “Um die Reform des römischen Kanons: eine kritische Stellungnahme zu C. Vagagginis Entwürfen”, Liturgisches Jahrbuch 17 (1967) 11.
- ↑ Bernard Botte beszámol a római kánont illetően 1968-ban forgalomban volt közhelyes vélekedésről: „Öreg épülethez hasonlították, amit az évek során túldíszítettek, s ezzel tönkretették a harmóniáját. A hasonlat sántít.” Bernard Botte, “Où en est la réforme du Canon de la Messe?”, Les Questions Liturgiques et Paroissiales 49 (1968) 139.
- ↑ Vagaggini, 22.
