O FILII ET FILIAE — CHARPENTIER, H. 339 (1685)
A szöveget és hátterét a francia Wikipédia közli, a videó a YouTube-ról való.
2012. április 4.
A VIRÁGVASÁRNAPI ÁGSZENTELÉS ÉS KÖRMENET
AZ ESZTERGOMI RÍTUS SZERINT (harmadik rész)
VII.
Az esztergomi érseki tartomány forrásai közt a nagy idő- és térbeli távolság dacára figyelemreméltó az egyezés. A kisebb különbségek mérlegeléséhez azonban nem haszontalan elkülöníteni a processziókra általában jellemző elemeket a két nagy tárgyszentelési processziós liturgia elemeitől, majd pedig azok közül kiemelni az egyedül virágvasárnapra jellemző mozzanatokat. A különbségeket ugyanis félrevezető lenne tisztán statisztikai szempontból értékelni: értelmük és fontosságuk csak a rítussorban elfoglalt helyük, funkciójuk és keletkezési idejük figyelembevételével ítélhető meg helyesen.
A szertartás csúcspontja a szárazmise. Ennek szerkezete minden forrásban sértetlen, és tételválogatása is szinte teljesen egységes. A megegyezés nagyobb mértékű az exorcizmussal induló szentelési részben, míg az „igeliturgiában” a periferiális források élnek néhány alternatív megoldással. A szentelési imák válogatása és elrendezése mindenesetre az esztergomi rítusú virágvasárnap föltűnően egységes vonása. A processziónak a főtemplomból a stációra és onnét visszafelé tartó szakasza is tartalmaz szilárd elemeket, amelyek a XI-től a XVI. századig és Egertől Esztergomon és Pécsen át Zágrábig egységesek, de ugyanitt találhatók meg azok a „lágy”részek is, amelyek módosulásokat, a tételkészlet csökkentését vagy készletelvű, lazább válogatását engedik meg. Végül a városkapu előtti kereszthódolat drámai jelenetsora mint a szertartás legkésőbbi „fejlesztése” tanúsítja a legnagyobb mértékű divergenciát: ez a H-ban leírt első változathoz képest tovább alakult, módosult, és eltérő, a rítus egyes alváltozataira jellemző módon szilárdult meg. Ezt előrebocsátva tekintsük most át a szertartást időrendben!
Szenteltvízhintés
A szenteltvízhintés a vasárnap szokásos módon történik: a kar az Asperges antifónát énekli a Miserere zsoltárral, mivel a Szenvedés idejében vagyunk, Gloria nélkül. Ezt követi a szokásos verzikulus, majd a napra jellemző processzióindító könyörgés, a Visita quaesumus Domine plebem tuam. Esztergomban —a kuriális gyakorlattal szemben— a jeles időszakoknak saját könyörgése volt az Asperges utánra: ezt a funkciót veszi itt át a processzió indító könyörgése.
Zágrábban a celebráns vörös palástban kezdte a szertartást. Egerben ugyancsak vörös palástban szolgált az a négy kanonok, aki a processzió énekét vezette, így —mivel Zágráb és Eger közvetlen kapcsolata nem valószínű— elképzelhető, hogy a processzió liturgikus színe Magyarországon általában is a vörös volt. A misére vonatkozólag ez a következtetés nem terjeszthető ki szükségképpen: az A hangsúlyozza, hogy a processzió után már csak két előénekes kanonok szolgál egyszerű karingben — a böjti vasárnapok általános szokása szerint és összhangban a processzió és a mise közti, többször említett karakterkülönbséggel.
Kivonulás a stációra
A processziós tételek válogatása viszonylag színes. A H processziót indító antifónája, a Surgite sancti (Keljetek föl, szentek) a menetben hordozott ereklyéket szólítja meg, és bár valószínű, hogy az ereklyék hordozása tényleg része volt a processziónak (gyertyaszentelőkor a H és az S kifejezetten is említi ezt a mozzanatot), az ének kapcsolata az ünnepel nem volt elég erős elterjedéséhez és fönnmaradásához. Csak a P és a Q őrizte meg ebben a szerepben. Az egybeesés, mint látni fogjuk, nem lehet véletlen: e két forrás között fogunk még találni néhány, egyelőre jobban nem megmagyarázható egyezést.
A H Conclusit, Insurrexerunt, Dixerunt impii, Contumelias, Viri impii sorozatát nem találjuk meg máshol, de a Q és a Z e sorozat kezdő tételét, a Conclusit-ot tünteti föl egyedüli processziós responzóriumként. Mivel a hosszabb tételsorok rövidülése jellemző tendencia, őket e tekintetben a H hagyománya örökösének tekinthetjük. Külön úton jár és eddigi ismereteink szerint párhuzamok nélküli a P Dominus Iesus, Cogitaverunt választása. Az érett esztergomi változat azonban, amelyet az A is követ, az Ingressus Pilatus responzóriumot használja, és érdekes, hogy az esztergomi rítusúnak még tág értelemben is alig nevezhető I is ezzel a tétellel kezdi a virágvasárnapi szertartást. A Conclusit mellett tehát az Ingressus Pilatus tekinthető jellemző tételválasztásnak. Helyrajzi adalék, hogy az A ennek éneklése alatt a főtemplom körüljárását írja elő, de ott is a Szent Istvánról elnevezett stációs templomban zajlott a szárazmise.
Megérkezés a stációra
Szilárd elem viszont a stációra való bevonulást kísérő Circumdederunt responzórium: ez az A kivételével mindenütt megtalálható, még az esztergomi sajátosságokat igen hézagosan fölmutató G is közli (noha csak ezt egyedül). A megérkezés leírásaiban figyelemreméltó, hogy a P és a Q szinte azonos szövegű rubrikát ad ezen a ponton: P: Et ibi, circumstante clero, ubi palmarum [rami] consecrandi sunt […] Q: Circumstante omni clero, ubi palmarum rami consecrandi sunt […] Ez a látszólag jelentéktelen egybeesés azért fontos, mert az esztergomi hagyomány fő ágába tartozó forrásokat a liturgikus tartalom rokonságán túl egy, a rubrikák megfogalmazásában mutatkozó rokonság is összekapcsolja. Az idézett mondattöredék az eddig földolgozott rubrikaanyagban a P párhuzam nélküli szövegének bizonyult, így —különösen a P és a Q más rokon vonásaitól megerősítve— jele lehet az esztergomi rubrikás hagyomány egyik mellékágának.
Az itt következő könyörgést az S, Z és Q szerint a Ne perdas cum impiis verzikulus készíti elő. Beiktatásában a szuffrágiumforma szervezőelve érvényesül: a Circumdederunt minősül énektételnek, ezt követi a Szenvedés idejéhez kapcsolódó verzikulus, majd a könyörgés. A verzikulus hiánya a többi forrásban nem föltétlenül jelenti annak elmaradását, inkább csak a leírók hanyagabb eljárásának következménye: az egymástól viszonylag távoli adatok egységes hagyományt sejtetnek, így kiegészítő adattal szolgálnak a többihez. Az is lehet viszont, hogy a szuffrágiumforma csak a kései forrásokban érezteti hatását, és a verzikulus hiánya a korai forrásokban (H és P) az eredetibb forma, amely véletlenszerűen maradt meg az A-ban. Ugyanez a kérdés merül föl a Ne perdas verzikulussal kapcsolatban alább, amikor majd az egész processzió zárókönyörgése előtt alkalmazzák.
A megérkezéskor mondott könyörgés mintegy a stáció köszöntését szolgálja. A máriás tematika virágvasárnap tartalmából nem következnék. Inkább arról lehet szó, hogy a kórusrekesztőn való belépés, sőt általában a belépés képzete a Szent Szűz alakját idézi föl, akin keresztül az Ige a világba belépett: erre az ádvent-karácsonyi időszak és a Mária-ünnepek számos szövege utal, de gondolhatunk arra is, hogy a bizánci ikonosztázok főkapuján, a királyi ajtón mindig az angyali üdvözlet jelenete látható.
A H maga is az angyali üdvözlethez legszorosabban kapcsolódó, közismert könyörgést írja itt elő első helyen (Gratiam tuam), és csak ezután, választható jelleggel közli az ünnephez szorosabban kapcsolódó, Adiuva Domine fragilitatem plebis tuae kezdetű könyörgést. A későbbi források viszont már egyöntetűen ez utóbbit részesítik előnyben, elhagyva a „közhelyesebb” Gratiam tuam-ot. Egyáltalán nem ad könyörgést a megérkezésre a G, az I virágvasárnapi szakasza pedig csak a szárazmisével kezdődik, de e két forrást —mint már hangsúlyoztuk— esztergomi szempontból csak meglehetősen korlátozottan vehetjük figyelembe.
Szárazmise 1. („igeliturgia”)
Mint írtuk, a szárazmise —a szentelést magát is beleértve— a rendtartás legegységesebb szakasza. Két szakaszra bontását liturgiatörténeti megfontolásokon túl az is indokolja, hogy a források többnyire címet iktatnak be az Ante sex dies kvázi-offertórium után (pl. Tunc benedicendi sunt rami palmarum, Benedictio olivarum et frondium, Sequitur exorcismus florum et frondium). A szárazmise első szakaszának jellemző esztergomi rendje ez:
A H, a P és a Q szerint (figyeljük meg ismét a két utóbbi összhangját!) az evangéliumot a néphez intézett homília követi, illetve a Q az Ante sex dies „offertórium” után hivatkozik rá vagy tévedésből, vagy mert az énektétel idővel szorosabban kapcsolódott össze az evangélium elhangzásával. A többi forrás a beszédről nem tesz említést.
A hagyomány fősodrától távolabb álló G és I az Ante sex dies helyett egy másik processziós antifónát, a Cum appropinquaret-et teszi meg „offertóriumnak”. A G egyebekben közelebb áll az eddig tárgyaltakhoz, az I viszont itt és a továbbiakban is egy markáns különhagyomány tanújának bizonyul: a szárazmise „introitusaként” tünteti föl az Ingressus Pilatus responzóriumot, eltérő, másutt ismeretlen „kollektát” ad (Deus quem diligere), és egy további, a szentelést előkészítő könyörgést helyez el az evangélium után (Adesto nobis). Mivel a szentelési szakaszban is elszakad az egyébként egységes magyarországi gyakorlattól, megoldásait mintegy egzotikusnak kell tekintenünk.
Mégis érdekes, hogy sem a G, sem az I magyarországi eredetéhez nem fér kétség, sőt az I biztosan egy megállapodott részhagyomány képviselője, amint egy, vele azonos rendet közlő, másik isztambuli misszále tanúsítja. Ebből két dologra is következtethetünk: egyrészt arra, hogy az esztergomi egyháztartomány úzusa mellett attól lényegesen eltérő, de még a magyar rítuscsaládhoz tartozó változatok is léteztek, másrészt arra, hogy a korai kéziratok (H és P) egybeesése a XV–XVI. századi, pontos eredethez köthető nyomtatványokkal (S, A, Q és Z) nem lehet véletlenszerű, hanem a központi magyar gyakorlat egységességéről, elterjedtségéről és az egyházszervezet létrejöttéhez képest igen korai, XI. századi kialakításáról —ezáltal közvetve a H kiemelkedő forrásértékéről— tanúskodik.
Szárazmise 2. (szentelés)
A szárazmise szentelési szakasza az előzőnél is egységesebb. A hagyomány központi vonulatához sorolt adatok teljesen egybeesnek, még a G-ben is csak kisebb módosulásokat találunk. A kompozíció exorcizmussal indul, ezt követi az előkészítő könyörgés, az antifóna, amely alatt talán a következő imádságok megszólaltak, a négy felajánlási szerepű könyörgés-áldás, majd a szentelés csúcspontjaként a prex. A jellemző tételrend (bővebb incipitekkel) a következő:
A G a Cum audisset helyett az Ante sex dies antifónát használja: e kettő szolgáltatja a Cum appropinquaret mellett a processziós énekanyag legterjedelmesebb tételeit, így a készletelvű válogatás nem meglepő. Fontosabb, hogy mind a G, mind az I áthelyezi a Deus qui Filium kezdetű könyörgést a prex utánra. Ez az elképzelés talán arra vezethető vissza, hogy a prexet —a kuriális liturgiával egyezően— nem konszekrációs főimának, hanem etimológiai értelemben vett prefációnak tekintik, amely a befejezetlenség érzetét keltené, ha nem következnék utána valami kifejezett áldó-megszentelő formula. Ez állhatott a P bővítményének hátterében is. A G ugyanakkor elhagyja a prefációdialógust a Mundi conditor prex előtt, amivel egyszerű könyörgés-áldássá „minősíti vissza”. Kiemelt szerepére utal viszont a „Benedictio olivarum” címmel.
Az I eltérései itt is számottevőbbek. Az öt könyörgés közül egyiket sem alkalmazza, hanem mindjárt az exorcizmus után a Mundi conditor-t közli, a G-hez hasonlóan „Benedictio olivarum” címmel, prefációdialógus nélkül. Ezt követi a prefációdialógussal bevezetett, a többi elemzett forrásban ismeretlen Vere dignum … Te Domine inter cetera mirabilium tuorum praecepta kezdetű szöveg, majd utána a G-vel egyezően a Deus qui Filium könyörgés. A G kisebb és az I nagyobb fokú különállása tehát ismét bebizonyosodott. A náluk korábbi H és P egyezése a kései anyaggal viszont figyelmeztet, hogy a központi hagyomány már hamar megszilárdult, így a G és I hátterében nem föltétlenül érdemes valamiféle színesebb, kötetlenebb korszakot föltételezni a XIV. század előtt.
Ágak meghintése és kiosztása
A szentelés után a celebráns szenteltvízzel meghinti, az A leírása szerint pedig meg is tömjénezi az ágakat. Ezt követi kiosztásuk. A cselekménysort a H és a központi hagyományt képviselő források szerint a Fulgentibus palmis és az Occurrunt turbae antifóna éneklése kíséri, majd az Omnipotens sempiterne Deus qui Christi Filii tui beata passione kezdetű könyörgés zárja le. Az ágakat nem vagy nem csak a celebráns oszthatta szét, mert a P, a Q és a Z szerint a könyörgés alatt is (amelyet nyilván a celebráns recitált) zajlik a kiosztás.
A főforrások közt csupán a két antifóna körül találunk különbséget. Az Occurrunt turbae viszonya a Fulgentibus palmis-hoz eleve bizonytalan: a H és a P szerint két önálló tétel, de a Q az előbbit az utóbbi verzusaként tünteti föl, és ezt sugallja az I kottaképe is, jóllehet ott az antifóna már a visszafelé tartó processziót kíséri. Az S csak kezdőszavakkal hivatkozik a Fulgentibus palmis-ra, így nem egyértelmű, hogy a másik antifónát elhagyja, vagy az előbbi részének, verzusának fogja föl. Elgondolkodtató, hogy a XV–XVI. század fordulójának mérvadó esztergomi dallamforrásában, a Bakócz-graduáléban a két tétel összeolvad egy, becslésünk szerint két-három kottasornyi szakasz (huic omnes … Redemptori Domino) kifelejtése következtében. A lapszust a kihagyott szakaszt megelőző, majd záró „Domino” szó sor végi vagy sor eleji helyzete okozhatta.
A G megfordítja az antifónák sorrendjét, és eléjük veszi még a hosszabb, a szenteléskor nem alkalmazott Cum audisset antifónát (a főforrások szentelés közbeni énektételét), az I pedig az Ante sex dies-t használja ebben a szerepben. Megoldásukat az esztergomi rítus szempontjából most sem tekinthetjük mérvadónak, de jellemző, hogy a rendelkezésre álló antifónakészlet minden darabjával „elszámolnak”, ha nem is a főforrásokéval azonos funkcióban.
A könyörgés majdnem mindenütt ugyanaz, ismét csak az I viselkedik rendhagyóan, amikor elhagyja, és helyette két, a többi forrásban itt nem szereplő könyörgéssel váltja ki: ezek a Deus qui dimersa (diversa/dispersa?) congregas, illetve a többi szerkönyvben harmadik szentelési könyörgésként álló Omnipotens sempiterne Deus qui Dominum.
Visszatérés a stációról
Ahogyan az Asperges zárókönyörgése egyben az induló processzió nyitókönyörgése is volt, úgy az ágak kiosztását lezáró könyörgés egyben a processzió visszainduló szakaszának indító könyörgése. A főforrások egyöntetűen a Cum appropinquaret antifónát hozzák a visszatérő szakasz kezdőtételeként, és a Q rubrikája ismét közel áll a H és a P megfogalmazásához. A G és az I ezt a tételt már „elhasználta” mint a szárazmise „offertóriumát”, ezért a G egyszerűen elhagyja, az I pedig a Fulgentibus-Occurrunt tételpárral pótolja.
Teljes az egyezés viszont a Gloria laus processziós himnuszt illetően, amely egész Európában talán a nap leginkább emblematikus énektétele volt és maradt. Mint írtuk, általában is jellemző, hogy a processziók kiinduló szakaszát responzóriumok, visszatérő szakaszát pedig himnuszok kísérik. Virágvasárnapnak egyetlen ilyen, de annál fontosabb tétele a Gloria laus, amelyet tehát az indító antifóna után, a stáció és a város vagy a temető kapuja között énekeltek az összes vizsgált forrás szerint. Esetleg eltérő szereposztással vagy térbeli elrendezésben, de ez volt a processziós énekanyag zárótétele valószínűleg minden európai egyházban.
Kereszthódolat a kapu előtt
Az eddigi tapasztalatokat összegezve megállapíthatjuk, hogy a G és az I kivételével csak apró, lényegtelen különbségekkel, illetve a P részéről néhány sajátos továbbfejlesztéssel találkoztunk. Annál szerteágazóbb a rítussor legújabb, drámai mozzanatának kérdése. Az eddig egységesnek mutatkozó források eltérései arra utalnak, hogy a processziónak ezt a föltehetőleg már a középkorban is legemlékezetesebb szakaszát részben egymással kölcsönhatásban, de egyéni módon alakították ki az egyes részhagyományok, és a jelenetsor a maga énekanyagával együtt tovább artikulálódott a XI. század után. Ugyanolyan „fejlesztésekről” van szó, amilyeneket a P szárazmiséjében is tapasztaltunk, de ez esetben nem maradtak elszigeteltek, hanem bejárták a magyarországi egyházakat, amelyek egyenként alakították ki belőlük a maguk szokását.
A cselekménysor váza, hogy a menet a város vagy a temető falai elé, illetve az A szerint már a templom előcsarnokába érve megáll, majd előbb a jeruzsálemi nép cselekedeteit megjelenítő gesztusokkal, az ágak és ruhák útra terítésével hódol a kereszt előtt, végül pedig egy, már a nagypénteket idéző, leborulást és a Megfeszített megcsókolását jelentő kereszthódolatot végez. Az előbbi két gesztus kísérő antifónájaként adja magát a két Pueri Hebraeorum kezdetű tétel (tollentes ramos olivarum, illetve vestimenta prosternebant).
A kereszthódolat nem kötődik ilyen szorosan egyetlen szöveghez sem, viszont terjedelme miatt hosszabb, „időkitöltő” tételt igényel. Nem általánosan elterjedt, de több helyütt adatolt szokás a Megfeszített megütése az erről szóló antifóna (Scriptum est enim percutiam pastorem) alatt. Az ágak és a ruhák leterítésének evangéliumi alapja nyilvánvaló; a sorozatot teljessé tevő harmadik mozzanatot és az ahhoz kapcsolódó énektételt természetes dramaturgiai érzékkel adták hozzá a cselekménysorhoz annak kialakításakor, de diverzitása is nagyobb amazokénál.
Legkorábbi adatunk, a H három antifónát ad. Különös módon csak az ágak leterítéséről beszél, a ruhákéról nem, de az antifónák hármas száma miatt nem valószínű, hogy kifelejtett volna valamit. A drámai mozzanatok még meglehetősen visszafogottak: a Pueri Hebraeorum alatt városból kijövő gyermekek a földre terítik az ágakat, a Scriptum est enim alatt a püspök leborul a kereszt előtt, majd a Hosanna filio David alatt fölkel. Ez utóbbi tétel a P kivételével többé nem jelenik meg forrásainkban. A tételek hármas száma tehát a H-ban már adott, de a drámai gesztusok az ágak leterítésére szorítkoznak, és a kereszthódolatot a püspök egyedül végzi.
A P mindezeket a tételeket megtartja, de a jelenetsort továbbfejleszti. Az ágak leterítéséről szóló Pueri Hebraeorum után beiktatja annak ikerantifónáját a ruhák leterítéséről, ennek éneklése alatt a gyermekek a kereszt elé terítik palástjaikat. Ekkor a processzióban résztvevők a kezükben hordozott ágak leterítésével és leborulással vagy mély meghajlással (adorent proni) hódolnak a kereszt előtt. Az így „demokratizálódott” kereszthódolat némi időt vesz igénybe, amelyet a Vexilla regis szenvedés-himnusz strófáival: az O crux ave-val és a Te summa Deus-szal töltenek ki. Csak ezután éneklik a harmadik, így drámai szempontból funkciótlanná vált Scriptum est enim antifónát, és negyedikként, amikor a celebráns fölkel, a Hosanna filio David-ot.
Az érett esztergomi állapotot képviselő S megtartja a P három első antifónáját: a két Pueri Hebraeorum-ot és a Scriptum est-et, de elhagyja a Hosanna filio David-ot. A két előbbihez társítja a megfelelő mozzanatokat, a Scriptum est-et viszont egyszerűen csak zárótételként alkalmazza. Az általános kereszthódolatra nem ez előtt, hanem a három antifóna után kerít sort, kísérőtételként a Coeperunt omnes turbae processziós antifónával.
A Q megelégszik a két Pueri Hebraeorum antifónával és az ágak, illetve palástok leterítésével, mindenfajta további kereszthódolat nélkül. Így nemcsak a kereszthódolatot kísérő himnuszt hagyja el, hanem a cselekményhez lazábban kötődő antifónákat is. Hogy e visszafogott megközelítés nem elszigetelt jelenség vagy a forrás tévedése, azt megerősíti az I megegyező eljárása (a G leírása szerint a Gloria laus után mindjárt a mise következik, így arra nem támaszkodhatunk).
A jelenetsor legkidolgozottabb változatát két tekintélyes, de Esztergomtól magát öntudatosan megkülönböztető egyházi központ XVI. századi forrásai, az A és a Z örökítették meg. Mindkettő az S kompozíciójából indul ki, azaz a két Pueri Hebraeorum és a megfelelő cselekményes mozzanatok után közli a Scriptum est enim-et, majd ezt követően az általános kereszthódolatot. Új elem viszont, hogy a celebráns a Scriptum est enim-et háromszor énekli el, és a kereszt előtt térdet hajtva háromszor megüti a Megfeszítettet az ággal, mielőtt megcsókolná. Ezt követi a többiek kereszthódolata ereszkedő rangsorban. A kereszthódolatot mindkét esetben a Pange lingua szenvedés-himnusz követi a Crux fidelis refrénstrófával. E két forrás alapján arra következtethetünk, hogy a kereszthódolathoz egy külön erre a célra előkészített feszületet alkalmaztak: az A szerint ezt az őrkanonok rendezte el a templom előcsarnokában, a Z szerint két pap hordozta. A Megfeszített teste a Szenvedés idejében szokott módon le volt takarva (Z).
Összegezve tehát a drámai elemek fokozatos gyarapodását figyelhetjük meg. Az énektételek szilárd liturgikus helyzetét a hozzájuk kapcsolódó cselekményes mozzanat biztosítja: ez rögzíti tartósan a két Pueri Hebraeorum helyét. A fennmaradt antifónák előtt két út áll: vagy —cselekményes mozzanat híján— elsikkadnak és idővel kikopnak a gyakorlatból (Q és I), vagy újabb cselekményes mozzanatot ihletnek, amely biztosítja helyzetüket a már megszilárdultak mellett (A és Z). A dramaturgiai érzék egyértelműen a hármas számnak kedvezett, így a négy fölmerülhető antifóna közül csak háromnak volt komoly esélye a megmaradásra: ennek köszönhető a Hosanna filio David végleges eltűnése, továbbá a Scriptum est enim hangsúlyossá válása Egerben és Zágrábban. Az, hogy Esztergomban hiányzik a Megfeszített megütésének gesztusa, lehet a folyamat egy közbülső szakaszának emléke, de az is elképzelhető, hogy az érseki tartomány központjában jobban idegenkedtek a szertelen, színpadias megnyilvánulásoktól.
A kereszthódolat idejét kitöltő énektételek kapcsolódása a funkcióhoz lazább, ezért kaphatnak itt helyet a liturgikus időszakhoz csak általában kötődő himnuszok (Vexilla regis, Pange lingua) és a napi készletben meglévő, de eddig nem fölhasznált processziós antifónák (Coeperunt omnes turbae).
A városkapu előtti kereszthódolat énektételeit alább szemléltetjük:
A kereszthódolat zárótétele az újabb forrásokban az Auge fidem kezdetű könyörgés, amely talán a nagypénteki kereszthódolati könyörgések mintájára, másrészt pedig tagolóelemként, a kereszthódolatot lezáró és a processziót újraindító mozzanatként került a rítussorba. Mindenképpen újításnak kell fölfognunk, mert sem a H, sem a P nem tartalmazza.
Bevonulás a főtemplomba
A kapuk előtti jelenetsor után majdnem mindenütt az Ingrediente Domino in sanctam civitatem (Bevonulván az Úr a szent városba) kezdetű responzórium következik. A tétel a kuriális liturgiában is adja magát mint a falakon vagy a templomkapun történő bevonulás kísérőéneke. Nagyobb formátumú liturgiára tervezett forrásaink eredetibb rubrikái a városba, plébániai körülményekhez igazított forrásaink a temetőbe, azaz a templomkertbe való bevonulásra írják elő.
Az egyetlen kivétel a Z, amely nem a kereszthódolat jelenetsora után, hanem annak előtte, a Gloria laus után közli, egyszerűen időkitöltő jelleggel: … dum scilicet hoc tempus exigerit. A zágrábi rubrikákból nem egyértelmű, hogy a kereszthódolat pontosan hol ment végbe, annyi azonban bizonyos, hogy már a falakon belül. A rokon tartalmú A is a templom előcsarnokát jelöli meg helyszínéül. Mivel a templomba való bevonulásnak is van az egész, széles értelemben vett esztergomi hagyományban állandó kísérőtétele, mégpedig a Turba multa, ésszerű a Z részéről az Ingrediente áthelyezése. Ugyanezt a problémát az A úgy oldja meg, hogy beiktat egy további megállást a székesegyház kórusbejárójánál. Erre alább még visszatérünk.
A menet, miután bevonult a városba vagy a temetőbe, legközelebb a főtemplom kapuja előtt áll meg. Itt a celebráns könyörgést mond. A könyörgés a korai forrásokban (H és P) megegyezik a vasár- és ünnepnapi processziók általános kapu előtti könyörgésével, a Via sanctorum-mal, az érett esztergomi rítust képviselő könyvek viszont a virágvasárnaphoz kifejezettebben kötődő, Deus qui miro ordine dispositionis kezdetűvel cserélik le. Éppúgy, mint a stációra való megérkezés „köszöntő” könyörgésénél, itt is az általánosabb tétel sajátosabbra való leváltását, az úgynevezett properizáció jelenségét figyelhetjük meg.
Az imént említettük a bevonulási tételek halmozódása következtében előállt problémát, tudniillik azt, hogy az A és a Z rendtartása szerint a kereszthódolat már a templom közvetlen előterében zajlott: nem a városba vagy temetőbe való bevonulás előtt, hanem azt követően. Ebből származott, hogy az Ingrediente Domino responzóriumot vagy át kellett helyezni a kereszthódolat előttre (Z), vagy fölhalmozódtak az azonos funkcióhoz tartozó tételek, hiszen a templomba való bevonuláshoz két, az énekkészletben egyaránt szilárd helyzetű, és ezért elmaradhatatlan darab, az Ingrediente és a Turba multa is rendelkezésre állt.
Egerben ezt a feszültséget azzal oldották föl, hogy —az ottani processziók egyébkénti szokásához alkalmazkodva— a menet megállt és kétfelé oszlott a kórusrekesztő előtt, a Szent Kereszt oltárának két oldalán, a püspök pedig a Boldogságos Szűz oltára elé állt az asszisztenciával együtt. Ez az oltár vagy a kórusrekesztőhöz kötődött, vagy szabadon állt a hajóban, de mindenképpen a kóruson kívül. Az A itt, tehát a templomba való bevonulás és az Ingrediente után iktatta be a kapu előtti könyörgést.
Egerben tehát a kórusba, minden más esztergomi főforrásunk szerint pedig a templomba való bemenetelt kísérte a Turba multa antifóna, amelyhez (mint Gyertyaszentelő azonos szerepű tételéhez is) a Benedictus kantikumot énekelték. Érdekes, hogy a doxológia elmaradása, ami a Szenvedés idejében természetes, Gyertyaszentelőkor is visszaköszön.
Korai forrásainkban a Turba multa után mindjárt a mise következik — mivel ennek tételrendje teljesen megegyezik a római liturgiában általánossal, nem térünk ki rá. Jellemző ugyanakkor, hogy az érett esztergomi rítus könyveiben, sőt még az I-ben is újabb könyörgés jelenik meg, amelyet a főoltár elé érve mond a celebráns. Ez az Adiuva nos Deus salutaris noster kezdetű, sajátosan virágvasárnapi szöveg képezi a processzió zárókönyörgését. A funkció megvan a Z-ben is, de egy másik, egyébként teljesen azonos szerepű és tartalmú könyörgés, a Praesta quaesumus Domine familiae tuae per sacra mysteria kezdetű tölti be. Hogy a zárókönyörgés későbbi „fejlesztés”, azt abból sejthetjük, hogy a P a mise propriumának végén tartalmazza, „super populum” címmel. Mivel a böjti vasárnapokon soha nincs super populum-könyörgés, a P elrendezése nyilvánvalóan téves, de nyoma annak, hogy az Adiuva nos a tágabb virágvasárnapi imakészlethez tartozott. A H a mise anyagát már nem közli, így összevetésre itt nem nyílik mód, de jellemző, hogy az archaizáló és a P-hez sokszor közeli Q sem ismeri sem a tételt, sem a funkciót, és a Turba multa után mindjárt a misét kezdi el. A Q-ban super populum-könyörgésként sem találjuk meg.
Ahol viszont megvan a könyörgés, ott a szuffrágiumszerkezet logikájának megfelelően verzikulus előzi meg: ugyanaz az időszaki jellegű Ne perdas cum impiis, mint a stációra való megérkezés „köszöntő könyörgését”. Így található az érett esztergomi forrásokban és az A-ban is, míg a Z csak az előbb mondott könyörgést hozza. A verzikulus használata, amint föntebb, első használatánál is jeleztük, ettől még nem zárható ki Zágrábban sem, de hiánya a H-ban és a P-ben arra utal, hogy a rítus kései változatához tartozik. Ahogyan előzőleg az A, úgy most a Z mutatkozik konzervatívnak, amikor nem teszi magáévá az újítást.
VIII.
Áttekintésünk végén az esztergomi rítusú szertartássor tipikus változatát szemléltetjük. Az első oszlopban az egyes tételek funkcióját, a másodikban nem a legkorábbi, hanem a központi esztergomi rítusváltozatra legjellemzőbb megoldásokat, a harmadikban pedig a fontosabb eltéréseket tüntetjük föl. A referenciaként hasznos, de a fő vonulatba nem illeszkedő G és I adatai az összegző táblázatból kimaradnak.
A „Funkció” cím alatt nemcsak a tételtípust jelöljük meg, hanem föltüntetjük a liturgikus kompozíción belüli, pontosabb szerepét és a forrásául szolgáló tételkészlet jellegét is. Ez utóbbi szempontból beszélhetünk kimondottan virágvasárnapi, azaz saját tételekről, a Szenvedés időszakához kötődő, időszaki tételekről és a vasárnapokhoz vagy a processziókhoz csak általában kapcsolódó, általános tételekről.
A „Szövegkezdet” cím alatt látható tételek elé csak akkor írjuk ki a forrás betűkódját, ha jól dokumentált és egyenrangú vagy közel egyenrangú változatokról van szó. A kevésbé vagy csak a források egyikére-másikára jellemző variánsokat az „Eltérések” cím alá utaljuk.
Az „Eltérések” cím alatt az eltérés puszta tényét a forrás betűkódja, az adott tétel hiányát pedig Ø jelzi. Igyekszünk egyszersmind megmagyarázni és osztályozni az eltérések lehetséges okait. „Kezdetleges”-nek a rítus korai, később továbbfejlesztett változatára vagy annak periferiális továbbéléseire utaló eltéréseket nevezünk. Az „adathiány” azt jelenti, ha a tétel hiányzik ugyan magából a forrásból, de fölmerülhet, hogy a forrás által közvetített liturgikus gyakorlatban használták, csupán a tényleges szövegemlék nem tesz róla említést. A „redukció” megjegyzés azt jelenti, hogy a rítus kezdetlegesebb állapota egyben bővebb is volt: a későbbi állapotot tükröző források nem bővítés vagy properizáció útján továbbfejlesztették az eredetit, hanem egyszerűsítették, szegényítették, elhagytak belőle. A „bővebb tételkészlet” kategória csak a H processziós responzóriumait érinti, amelyeknek sorozata a másutt is népszerű Conclusit-tal kezdődik ugyan, de további négy tételt foglal magába. Az „egyedi tételválasztás(ok)” utalással a jellegzetes esztergomi változattól különböző, csak egy-egy forrásban jegyzett megoldásokat emeljük ki, az „egyedi kiegészítés” pedig azt takarja, ha nemcsak a tétel, hanem a funkció is újdonság. A „sorrendcsere” az adott tételnek a rítussorban való meglétét, de eltérő elhelyezését jelenti. Végül a harmadik oszlopban emlékeztetünk a funkció bővülésére vagy megváltozására, amikor például a processziót visszafelé indító könyörgést még az ágak szétosztása alatt mondják, amikor a Scriptum est antifóna alatt az A és a Z szerint megütik a Megfeszítettet, vagy amikor a P a téves „super populum” felirattal a miseanyag végén közli a későbbi könyvek főoltár előtt mondandó könyörgését.
A virágvasárnapi ágszentelés és processzió strukturális és összehasonlító elemzése, majd történeti és regionális változatainak a magyar középkor meghatározó forrásaira épülő, részletes bemutatása nemcsak e konkrét szertartás megértéséhez segít hozzá. Képet ad az esztergomi rítus és általában a hagyományos keresztény liturgiák megszerkesztéséről, rétegzettségéről, állandóságáról és variabilitásuk mértékéről, módjáról is. A szertartás tér- és időbeli változatai indikátorai lehetnek a források közti közvetlenebb vagy távolabbi kapcsolatnak, a magyarországi liturgikus hagyomány történeti szakaszainak vagy alváltozatokra való elkülönülésének. Ami pedig magát a szertartást illeti, csak e szempontok figyelembevételével és a történeti adatok mérlegelésével állapítható meg, hogy az egyes rítuselemek mennyiben tekinthetők hagyományosnak és a hagyományosságon belül szilárdnak, egy-egy rítusváltozatra jellemzőnek — sőt egyedül így ítélhető meg tárgyilagosan a XX. századi reformok vagy reformjavaslatok autentikussága is.
FM
(A szerző más liturgikai írásai ITT olvashatók)
AZ ESZTERGOMI RÍTUS SZERINT (harmadik rész)
VII.
Az esztergomi érseki tartomány forrásai közt a nagy idő- és térbeli távolság dacára figyelemreméltó az egyezés. A kisebb különbségek mérlegeléséhez azonban nem haszontalan elkülöníteni a processziókra általában jellemző elemeket a két nagy tárgyszentelési processziós liturgia elemeitől, majd pedig azok közül kiemelni az egyedül virágvasárnapra jellemző mozzanatokat. A különbségeket ugyanis félrevezető lenne tisztán statisztikai szempontból értékelni: értelmük és fontosságuk csak a rítussorban elfoglalt helyük, funkciójuk és keletkezési idejük figyelembevételével ítélhető meg helyesen.
A szertartás csúcspontja a szárazmise. Ennek szerkezete minden forrásban sértetlen, és tételválogatása is szinte teljesen egységes. A megegyezés nagyobb mértékű az exorcizmussal induló szentelési részben, míg az „igeliturgiában” a periferiális források élnek néhány alternatív megoldással. A szentelési imák válogatása és elrendezése mindenesetre az esztergomi rítusú virágvasárnap föltűnően egységes vonása. A processziónak a főtemplomból a stációra és onnét visszafelé tartó szakasza is tartalmaz szilárd elemeket, amelyek a XI-től a XVI. századig és Egertől Esztergomon és Pécsen át Zágrábig egységesek, de ugyanitt találhatók meg azok a „lágy”részek is, amelyek módosulásokat, a tételkészlet csökkentését vagy készletelvű, lazább válogatását engedik meg. Végül a városkapu előtti kereszthódolat drámai jelenetsora mint a szertartás legkésőbbi „fejlesztése” tanúsítja a legnagyobb mértékű divergenciát: ez a H-ban leírt első változathoz képest tovább alakult, módosult, és eltérő, a rítus egyes alváltozataira jellemző módon szilárdult meg. Ezt előrebocsátva tekintsük most át a szertartást időrendben!
Szenteltvízhintés
A szenteltvízhintés a vasárnap szokásos módon történik: a kar az Asperges antifónát énekli a Miserere zsoltárral, mivel a Szenvedés idejében vagyunk, Gloria nélkül. Ezt követi a szokásos verzikulus, majd a napra jellemző processzióindító könyörgés, a Visita quaesumus Domine plebem tuam. Esztergomban —a kuriális gyakorlattal szemben— a jeles időszakoknak saját könyörgése volt az Asperges utánra: ezt a funkciót veszi itt át a processzió indító könyörgése.
Zágrábban a celebráns vörös palástban kezdte a szertartást. Egerben ugyancsak vörös palástban szolgált az a négy kanonok, aki a processzió énekét vezette, így —mivel Zágráb és Eger közvetlen kapcsolata nem valószínű— elképzelhető, hogy a processzió liturgikus színe Magyarországon általában is a vörös volt. A misére vonatkozólag ez a következtetés nem terjeszthető ki szükségképpen: az A hangsúlyozza, hogy a processzió után már csak két előénekes kanonok szolgál egyszerű karingben — a böjti vasárnapok általános szokása szerint és összhangban a processzió és a mise közti, többször említett karakterkülönbséggel.
Kivonulás a stációra
A processziós tételek válogatása viszonylag színes. A H processziót indító antifónája, a Surgite sancti (Keljetek föl, szentek) a menetben hordozott ereklyéket szólítja meg, és bár valószínű, hogy az ereklyék hordozása tényleg része volt a processziónak (gyertyaszentelőkor a H és az S kifejezetten is említi ezt a mozzanatot), az ének kapcsolata az ünnepel nem volt elég erős elterjedéséhez és fönnmaradásához. Csak a P és a Q őrizte meg ebben a szerepben. Az egybeesés, mint látni fogjuk, nem lehet véletlen: e két forrás között fogunk még találni néhány, egyelőre jobban nem megmagyarázható egyezést.
A H Conclusit, Insurrexerunt, Dixerunt impii, Contumelias, Viri impii sorozatát nem találjuk meg máshol, de a Q és a Z e sorozat kezdő tételét, a Conclusit-ot tünteti föl egyedüli processziós responzóriumként. Mivel a hosszabb tételsorok rövidülése jellemző tendencia, őket e tekintetben a H hagyománya örökösének tekinthetjük. Külön úton jár és eddigi ismereteink szerint párhuzamok nélküli a P Dominus Iesus, Cogitaverunt választása. Az érett esztergomi változat azonban, amelyet az A is követ, az Ingressus Pilatus responzóriumot használja, és érdekes, hogy az esztergomi rítusúnak még tág értelemben is alig nevezhető I is ezzel a tétellel kezdi a virágvasárnapi szertartást. A Conclusit mellett tehát az Ingressus Pilatus tekinthető jellemző tételválasztásnak. Helyrajzi adalék, hogy az A ennek éneklése alatt a főtemplom körüljárását írja elő, de ott is a Szent Istvánról elnevezett stációs templomban zajlott a szárazmise.
Megérkezés a stációra
Szilárd elem viszont a stációra való bevonulást kísérő Circumdederunt responzórium: ez az A kivételével mindenütt megtalálható, még az esztergomi sajátosságokat igen hézagosan fölmutató G is közli (noha csak ezt egyedül). A megérkezés leírásaiban figyelemreméltó, hogy a P és a Q szinte azonos szövegű rubrikát ad ezen a ponton: P: Et ibi, circumstante clero, ubi palmarum [rami] consecrandi sunt […] Q: Circumstante omni clero, ubi palmarum rami consecrandi sunt […] Ez a látszólag jelentéktelen egybeesés azért fontos, mert az esztergomi hagyomány fő ágába tartozó forrásokat a liturgikus tartalom rokonságán túl egy, a rubrikák megfogalmazásában mutatkozó rokonság is összekapcsolja. Az idézett mondattöredék az eddig földolgozott rubrikaanyagban a P párhuzam nélküli szövegének bizonyult, így —különösen a P és a Q más rokon vonásaitól megerősítve— jele lehet az esztergomi rubrikás hagyomány egyik mellékágának.
Az itt következő könyörgést az S, Z és Q szerint a Ne perdas cum impiis verzikulus készíti elő. Beiktatásában a szuffrágiumforma szervezőelve érvényesül: a Circumdederunt minősül énektételnek, ezt követi a Szenvedés idejéhez kapcsolódó verzikulus, majd a könyörgés. A verzikulus hiánya a többi forrásban nem föltétlenül jelenti annak elmaradását, inkább csak a leírók hanyagabb eljárásának következménye: az egymástól viszonylag távoli adatok egységes hagyományt sejtetnek, így kiegészítő adattal szolgálnak a többihez. Az is lehet viszont, hogy a szuffrágiumforma csak a kései forrásokban érezteti hatását, és a verzikulus hiánya a korai forrásokban (H és P) az eredetibb forma, amely véletlenszerűen maradt meg az A-ban. Ugyanez a kérdés merül föl a Ne perdas verzikulussal kapcsolatban alább, amikor majd az egész processzió zárókönyörgése előtt alkalmazzák.
A megérkezéskor mondott könyörgés mintegy a stáció köszöntését szolgálja. A máriás tematika virágvasárnap tartalmából nem következnék. Inkább arról lehet szó, hogy a kórusrekesztőn való belépés, sőt általában a belépés képzete a Szent Szűz alakját idézi föl, akin keresztül az Ige a világba belépett: erre az ádvent-karácsonyi időszak és a Mária-ünnepek számos szövege utal, de gondolhatunk arra is, hogy a bizánci ikonosztázok főkapuján, a királyi ajtón mindig az angyali üdvözlet jelenete látható.
A H maga is az angyali üdvözlethez legszorosabban kapcsolódó, közismert könyörgést írja itt elő első helyen (Gratiam tuam), és csak ezután, választható jelleggel közli az ünnephez szorosabban kapcsolódó, Adiuva Domine fragilitatem plebis tuae kezdetű könyörgést. A későbbi források viszont már egyöntetűen ez utóbbit részesítik előnyben, elhagyva a „közhelyesebb” Gratiam tuam-ot. Egyáltalán nem ad könyörgést a megérkezésre a G, az I virágvasárnapi szakasza pedig csak a szárazmisével kezdődik, de e két forrást —mint már hangsúlyoztuk— esztergomi szempontból csak meglehetősen korlátozottan vehetjük figyelembe.
Szárazmise 1. („igeliturgia”)
Mint írtuk, a szárazmise —a szentelést magát is beleértve— a rendtartás legegységesebb szakasza. Két szakaszra bontását liturgiatörténeti megfontolásokon túl az is indokolja, hogy a források többnyire címet iktatnak be az Ante sex dies kvázi-offertórium után (pl. Tunc benedicendi sunt rami palmarum, Benedictio olivarum et frondium, Sequitur exorcismus florum et frondium). A szárazmise első szakaszának jellemző esztergomi rendje ez:
„Kollekta”: Deus qui hodierna dieKülön utakon leginkább a P jár: az egész szertartás előtt közöl egy rendkívül hosszú, Omnipotens sempiterne Deus qui de caelis ad terram kezdetű könyörgést, majd a „kollekta” helyén „Benedictio olivarum” címmel egy még hosszabb és költőibb könyörgést ad, Omnipotens sempiterne Deus mundi Redemptor kezdettel. Mindkettő egyedülálló a földolgozott emlékanyagban. A Venerunt filii Israel és a Collegerunt pontifices a P-ben is megvan, a jeruzsálemi bevonulásról szóló evangéliumi szakaszt viszont a magyarországi hagyományokkal szemben nem Máté evangélistától, hanem Márktól veszi, ráadásul tévesen Lukácsnak tulajdonítva, „Secundum Lucam” fölirattal. Ezek az eltérések olyan súlyosak, hogy akár ki is zárhatnánk a P-t az esztergomi hagyomány fő vonulatának képviselői közül, ha eddig és a továbbiakban nem csatlakoznék szorosan a H és a XV–XVI. századi szerkönyvek rendjéhez. Mivel azonban a P egyedi vonásai erre a szakaszra korlátozódnak, inkább véljük őket a közös örökség helyi „fejlesztésének”.
„Szentlecke”: Venerunt filii
Israel
„Graduále”: Collegerunt pontifices (responzórium)
„Evangélium”: Cum appropinquasset
„Offertórium” Ante sex
dies (antifóna)
A H, a P és a Q szerint (figyeljük meg ismét a két utóbbi összhangját!) az evangéliumot a néphez intézett homília követi, illetve a Q az Ante sex dies „offertórium” után hivatkozik rá vagy tévedésből, vagy mert az énektétel idővel szorosabban kapcsolódott össze az evangélium elhangzásával. A többi forrás a beszédről nem tesz említést.
A hagyomány fősodrától távolabb álló G és I az Ante sex dies helyett egy másik processziós antifónát, a Cum appropinquaret-et teszi meg „offertóriumnak”. A G egyebekben közelebb áll az eddig tárgyaltakhoz, az I viszont itt és a továbbiakban is egy markáns különhagyomány tanújának bizonyul: a szárazmise „introitusaként” tünteti föl az Ingressus Pilatus responzóriumot, eltérő, másutt ismeretlen „kollektát” ad (Deus quem diligere), és egy további, a szentelést előkészítő könyörgést helyez el az evangélium után (Adesto nobis). Mivel a szentelési szakaszban is elszakad az egyébként egységes magyarországi gyakorlattól, megoldásait mintegy egzotikusnak kell tekintenünk.
Mégis érdekes, hogy sem a G, sem az I magyarországi eredetéhez nem fér kétség, sőt az I biztosan egy megállapodott részhagyomány képviselője, amint egy, vele azonos rendet közlő, másik isztambuli misszále tanúsítja. Ebből két dologra is következtethetünk: egyrészt arra, hogy az esztergomi egyháztartomány úzusa mellett attól lényegesen eltérő, de még a magyar rítuscsaládhoz tartozó változatok is léteztek, másrészt arra, hogy a korai kéziratok (H és P) egybeesése a XV–XVI. századi, pontos eredethez köthető nyomtatványokkal (S, A, Q és Z) nem lehet véletlenszerű, hanem a központi magyar gyakorlat egységességéről, elterjedtségéről és az egyházszervezet létrejöttéhez képest igen korai, XI. századi kialakításáról —ezáltal közvetve a H kiemelkedő forrásértékéről— tanúskodik.
Szárazmise 2. (szentelés)
A szárazmise szentelési szakasza az előzőnél is egységesebb. A hagyomány központi vonulatához sorolt adatok teljesen egybeesnek, még a G-ben is csak kisebb módosulásokat találunk. A kompozíció exorcizmussal indul, ezt követi az előkészítő könyörgés, az antifóna, amely alatt talán a következő imádságok megszólaltak, a négy felajánlási szerepű könyörgés-áldás, majd a szentelés csúcspontjaként a prex. A jellemző tételrend (bővebb incipitekkel) a következő:
Exorcizmus: Exorcizo te creatura florum et frondiumAz A mindjárt az exorcizmus után írja elő az antifóna éneklését, de minthogy —ordináriuskönyv lévén— általában nem tünteti föl az imádságok kezdőszavait, ezt inkább tarthatjuk szerkesztői pontatlanságnak, mint valódi eltérésnek. A P már tapasztalt „fejlesztési hajlandóságának” megfelelően a prex után Benedicamus Domino-t és egy általános, rövid áldásformulát told be Benedictio Dei omnipotentis kezdettel, de egyébként nem változtat a H-ban rögzített renden.
Könyörgés: Benedic Domine hos palmarum et arborum ramos
Antifóna: Cum
audisset populus
Könyörgés: Deus cuius Filius pro salute humani
generis
Könyörgés: Deus qui per olivae ramum
Könyörgés: Omnipotens sempiterne Deus qui Dominum nostrum Iesum Christum hodierna die
Könyörgés: Deus qui Filium tuum Unigenitum pro redemptione nostra
Prex: Vere dignum … Mundi conditor
A G a Cum audisset helyett az Ante sex dies antifónát használja: e kettő szolgáltatja a Cum appropinquaret mellett a processziós énekanyag legterjedelmesebb tételeit, így a készletelvű válogatás nem meglepő. Fontosabb, hogy mind a G, mind az I áthelyezi a Deus qui Filium kezdetű könyörgést a prex utánra. Ez az elképzelés talán arra vezethető vissza, hogy a prexet —a kuriális liturgiával egyezően— nem konszekrációs főimának, hanem etimológiai értelemben vett prefációnak tekintik, amely a befejezetlenség érzetét keltené, ha nem következnék utána valami kifejezett áldó-megszentelő formula. Ez állhatott a P bővítményének hátterében is. A G ugyanakkor elhagyja a prefációdialógust a Mundi conditor prex előtt, amivel egyszerű könyörgés-áldássá „minősíti vissza”. Kiemelt szerepére utal viszont a „Benedictio olivarum” címmel.
Az I eltérései itt is számottevőbbek. Az öt könyörgés közül egyiket sem alkalmazza, hanem mindjárt az exorcizmus után a Mundi conditor-t közli, a G-hez hasonlóan „Benedictio olivarum” címmel, prefációdialógus nélkül. Ezt követi a prefációdialógussal bevezetett, a többi elemzett forrásban ismeretlen Vere dignum … Te Domine inter cetera mirabilium tuorum praecepta kezdetű szöveg, majd utána a G-vel egyezően a Deus qui Filium könyörgés. A G kisebb és az I nagyobb fokú különállása tehát ismét bebizonyosodott. A náluk korábbi H és P egyezése a kései anyaggal viszont figyelmeztet, hogy a központi hagyomány már hamar megszilárdult, így a G és I hátterében nem föltétlenül érdemes valamiféle színesebb, kötetlenebb korszakot föltételezni a XIV. század előtt.
Ágak meghintése és kiosztása
A szentelés után a celebráns szenteltvízzel meghinti, az A leírása szerint pedig meg is tömjénezi az ágakat. Ezt követi kiosztásuk. A cselekménysort a H és a központi hagyományt képviselő források szerint a Fulgentibus palmis és az Occurrunt turbae antifóna éneklése kíséri, majd az Omnipotens sempiterne Deus qui Christi Filii tui beata passione kezdetű könyörgés zárja le. Az ágakat nem vagy nem csak a celebráns oszthatta szét, mert a P, a Q és a Z szerint a könyörgés alatt is (amelyet nyilván a celebráns recitált) zajlik a kiosztás.
A főforrások közt csupán a két antifóna körül találunk különbséget. Az Occurrunt turbae viszonya a Fulgentibus palmis-hoz eleve bizonytalan: a H és a P szerint két önálló tétel, de a Q az előbbit az utóbbi verzusaként tünteti föl, és ezt sugallja az I kottaképe is, jóllehet ott az antifóna már a visszafelé tartó processziót kíséri. Az S csak kezdőszavakkal hivatkozik a Fulgentibus palmis-ra, így nem egyértelmű, hogy a másik antifónát elhagyja, vagy az előbbi részének, verzusának fogja föl. Elgondolkodtató, hogy a XV–XVI. század fordulójának mérvadó esztergomi dallamforrásában, a Bakócz-graduáléban a két tétel összeolvad egy, becslésünk szerint két-három kottasornyi szakasz (huic omnes … Redemptori Domino) kifelejtése következtében. A lapszust a kihagyott szakaszt megelőző, majd záró „Domino” szó sor végi vagy sor eleji helyzete okozhatta.
A G megfordítja az antifónák sorrendjét, és eléjük veszi még a hosszabb, a szenteléskor nem alkalmazott Cum audisset antifónát (a főforrások szentelés közbeni énektételét), az I pedig az Ante sex dies-t használja ebben a szerepben. Megoldásukat az esztergomi rítus szempontjából most sem tekinthetjük mérvadónak, de jellemző, hogy a rendelkezésre álló antifónakészlet minden darabjával „elszámolnak”, ha nem is a főforrásokéval azonos funkcióban.
A könyörgés majdnem mindenütt ugyanaz, ismét csak az I viselkedik rendhagyóan, amikor elhagyja, és helyette két, a többi forrásban itt nem szereplő könyörgéssel váltja ki: ezek a Deus qui dimersa (diversa/dispersa?) congregas, illetve a többi szerkönyvben harmadik szentelési könyörgésként álló Omnipotens sempiterne Deus qui Dominum.
Visszatérés a stációról
Ahogyan az Asperges zárókönyörgése egyben az induló processzió nyitókönyörgése is volt, úgy az ágak kiosztását lezáró könyörgés egyben a processzió visszainduló szakaszának indító könyörgése. A főforrások egyöntetűen a Cum appropinquaret antifónát hozzák a visszatérő szakasz kezdőtételeként, és a Q rubrikája ismét közel áll a H és a P megfogalmazásához. A G és az I ezt a tételt már „elhasználta” mint a szárazmise „offertóriumát”, ezért a G egyszerűen elhagyja, az I pedig a Fulgentibus-Occurrunt tételpárral pótolja.
Teljes az egyezés viszont a Gloria laus processziós himnuszt illetően, amely egész Európában talán a nap leginkább emblematikus énektétele volt és maradt. Mint írtuk, általában is jellemző, hogy a processziók kiinduló szakaszát responzóriumok, visszatérő szakaszát pedig himnuszok kísérik. Virágvasárnapnak egyetlen ilyen, de annál fontosabb tétele a Gloria laus, amelyet tehát az indító antifóna után, a stáció és a város vagy a temető kapuja között énekeltek az összes vizsgált forrás szerint. Esetleg eltérő szereposztással vagy térbeli elrendezésben, de ez volt a processziós énekanyag zárótétele valószínűleg minden európai egyházban.
Kereszthódolat a kapu előtt
Az eddigi tapasztalatokat összegezve megállapíthatjuk, hogy a G és az I kivételével csak apró, lényegtelen különbségekkel, illetve a P részéről néhány sajátos továbbfejlesztéssel találkoztunk. Annál szerteágazóbb a rítussor legújabb, drámai mozzanatának kérdése. Az eddig egységesnek mutatkozó források eltérései arra utalnak, hogy a processziónak ezt a föltehetőleg már a középkorban is legemlékezetesebb szakaszát részben egymással kölcsönhatásban, de egyéni módon alakították ki az egyes részhagyományok, és a jelenetsor a maga énekanyagával együtt tovább artikulálódott a XI. század után. Ugyanolyan „fejlesztésekről” van szó, amilyeneket a P szárazmiséjében is tapasztaltunk, de ez esetben nem maradtak elszigeteltek, hanem bejárták a magyarországi egyházakat, amelyek egyenként alakították ki belőlük a maguk szokását.
A cselekménysor váza, hogy a menet a város vagy a temető falai elé, illetve az A szerint már a templom előcsarnokába érve megáll, majd előbb a jeruzsálemi nép cselekedeteit megjelenítő gesztusokkal, az ágak és ruhák útra terítésével hódol a kereszt előtt, végül pedig egy, már a nagypénteket idéző, leborulást és a Megfeszített megcsókolását jelentő kereszthódolatot végez. Az előbbi két gesztus kísérő antifónájaként adja magát a két Pueri Hebraeorum kezdetű tétel (tollentes ramos olivarum, illetve vestimenta prosternebant).
A kereszthódolat nem kötődik ilyen szorosan egyetlen szöveghez sem, viszont terjedelme miatt hosszabb, „időkitöltő” tételt igényel. Nem általánosan elterjedt, de több helyütt adatolt szokás a Megfeszített megütése az erről szóló antifóna (Scriptum est enim percutiam pastorem) alatt. Az ágak és a ruhák leterítésének evangéliumi alapja nyilvánvaló; a sorozatot teljessé tevő harmadik mozzanatot és az ahhoz kapcsolódó énektételt természetes dramaturgiai érzékkel adták hozzá a cselekménysorhoz annak kialakításakor, de diverzitása is nagyobb amazokénál.
Legkorábbi adatunk, a H három antifónát ad. Különös módon csak az ágak leterítéséről beszél, a ruhákéról nem, de az antifónák hármas száma miatt nem valószínű, hogy kifelejtett volna valamit. A drámai mozzanatok még meglehetősen visszafogottak: a Pueri Hebraeorum alatt városból kijövő gyermekek a földre terítik az ágakat, a Scriptum est enim alatt a püspök leborul a kereszt előtt, majd a Hosanna filio David alatt fölkel. Ez utóbbi tétel a P kivételével többé nem jelenik meg forrásainkban. A tételek hármas száma tehát a H-ban már adott, de a drámai gesztusok az ágak leterítésére szorítkoznak, és a kereszthódolatot a püspök egyedül végzi.
A P mindezeket a tételeket megtartja, de a jelenetsort továbbfejleszti. Az ágak leterítéséről szóló Pueri Hebraeorum után beiktatja annak ikerantifónáját a ruhák leterítéséről, ennek éneklése alatt a gyermekek a kereszt elé terítik palástjaikat. Ekkor a processzióban résztvevők a kezükben hordozott ágak leterítésével és leborulással vagy mély meghajlással (adorent proni) hódolnak a kereszt előtt. Az így „demokratizálódott” kereszthódolat némi időt vesz igénybe, amelyet a Vexilla regis szenvedés-himnusz strófáival: az O crux ave-val és a Te summa Deus-szal töltenek ki. Csak ezután éneklik a harmadik, így drámai szempontból funkciótlanná vált Scriptum est enim antifónát, és negyedikként, amikor a celebráns fölkel, a Hosanna filio David-ot.
Az érett esztergomi állapotot képviselő S megtartja a P három első antifónáját: a két Pueri Hebraeorum-ot és a Scriptum est-et, de elhagyja a Hosanna filio David-ot. A két előbbihez társítja a megfelelő mozzanatokat, a Scriptum est-et viszont egyszerűen csak zárótételként alkalmazza. Az általános kereszthódolatra nem ez előtt, hanem a három antifóna után kerít sort, kísérőtételként a Coeperunt omnes turbae processziós antifónával.
A Q megelégszik a két Pueri Hebraeorum antifónával és az ágak, illetve palástok leterítésével, mindenfajta további kereszthódolat nélkül. Így nemcsak a kereszthódolatot kísérő himnuszt hagyja el, hanem a cselekményhez lazábban kötődő antifónákat is. Hogy e visszafogott megközelítés nem elszigetelt jelenség vagy a forrás tévedése, azt megerősíti az I megegyező eljárása (a G leírása szerint a Gloria laus után mindjárt a mise következik, így arra nem támaszkodhatunk).
A jelenetsor legkidolgozottabb változatát két tekintélyes, de Esztergomtól magát öntudatosan megkülönböztető egyházi központ XVI. századi forrásai, az A és a Z örökítették meg. Mindkettő az S kompozíciójából indul ki, azaz a két Pueri Hebraeorum és a megfelelő cselekményes mozzanatok után közli a Scriptum est enim-et, majd ezt követően az általános kereszthódolatot. Új elem viszont, hogy a celebráns a Scriptum est enim-et háromszor énekli el, és a kereszt előtt térdet hajtva háromszor megüti a Megfeszítettet az ággal, mielőtt megcsókolná. Ezt követi a többiek kereszthódolata ereszkedő rangsorban. A kereszthódolatot mindkét esetben a Pange lingua szenvedés-himnusz követi a Crux fidelis refrénstrófával. E két forrás alapján arra következtethetünk, hogy a kereszthódolathoz egy külön erre a célra előkészített feszületet alkalmaztak: az A szerint ezt az őrkanonok rendezte el a templom előcsarnokában, a Z szerint két pap hordozta. A Megfeszített teste a Szenvedés idejében szokott módon le volt takarva (Z).
Összegezve tehát a drámai elemek fokozatos gyarapodását figyelhetjük meg. Az énektételek szilárd liturgikus helyzetét a hozzájuk kapcsolódó cselekményes mozzanat biztosítja: ez rögzíti tartósan a két Pueri Hebraeorum helyét. A fennmaradt antifónák előtt két út áll: vagy —cselekményes mozzanat híján— elsikkadnak és idővel kikopnak a gyakorlatból (Q és I), vagy újabb cselekményes mozzanatot ihletnek, amely biztosítja helyzetüket a már megszilárdultak mellett (A és Z). A dramaturgiai érzék egyértelműen a hármas számnak kedvezett, így a négy fölmerülhető antifóna közül csak háromnak volt komoly esélye a megmaradásra: ennek köszönhető a Hosanna filio David végleges eltűnése, továbbá a Scriptum est enim hangsúlyossá válása Egerben és Zágrábban. Az, hogy Esztergomban hiányzik a Megfeszített megütésének gesztusa, lehet a folyamat egy közbülső szakaszának emléke, de az is elképzelhető, hogy az érseki tartomány központjában jobban idegenkedtek a szertelen, színpadias megnyilvánulásoktól.
A kereszthódolat idejét kitöltő énektételek kapcsolódása a funkcióhoz lazább, ezért kaphatnak itt helyet a liturgikus időszakhoz csak általában kötődő himnuszok (Vexilla regis, Pange lingua) és a napi készletben meglévő, de eddig nem fölhasznált processziós antifónák (Coeperunt omnes turbae).
A városkapu előtti kereszthódolat énektételeit alább szemléltetjük:
A kereszthódolat zárótétele az újabb forrásokban az Auge fidem kezdetű könyörgés, amely talán a nagypénteki kereszthódolati könyörgések mintájára, másrészt pedig tagolóelemként, a kereszthódolatot lezáró és a processziót újraindító mozzanatként került a rítussorba. Mindenképpen újításnak kell fölfognunk, mert sem a H, sem a P nem tartalmazza.Bevonulás a főtemplomba
A kapuk előtti jelenetsor után majdnem mindenütt az Ingrediente Domino in sanctam civitatem (Bevonulván az Úr a szent városba) kezdetű responzórium következik. A tétel a kuriális liturgiában is adja magát mint a falakon vagy a templomkapun történő bevonulás kísérőéneke. Nagyobb formátumú liturgiára tervezett forrásaink eredetibb rubrikái a városba, plébániai körülményekhez igazított forrásaink a temetőbe, azaz a templomkertbe való bevonulásra írják elő.
Az egyetlen kivétel a Z, amely nem a kereszthódolat jelenetsora után, hanem annak előtte, a Gloria laus után közli, egyszerűen időkitöltő jelleggel: … dum scilicet hoc tempus exigerit. A zágrábi rubrikákból nem egyértelmű, hogy a kereszthódolat pontosan hol ment végbe, annyi azonban bizonyos, hogy már a falakon belül. A rokon tartalmú A is a templom előcsarnokát jelöli meg helyszínéül. Mivel a templomba való bevonulásnak is van az egész, széles értelemben vett esztergomi hagyományban állandó kísérőtétele, mégpedig a Turba multa, ésszerű a Z részéről az Ingrediente áthelyezése. Ugyanezt a problémát az A úgy oldja meg, hogy beiktat egy további megállást a székesegyház kórusbejárójánál. Erre alább még visszatérünk.
A menet, miután bevonult a városba vagy a temetőbe, legközelebb a főtemplom kapuja előtt áll meg. Itt a celebráns könyörgést mond. A könyörgés a korai forrásokban (H és P) megegyezik a vasár- és ünnepnapi processziók általános kapu előtti könyörgésével, a Via sanctorum-mal, az érett esztergomi rítust képviselő könyvek viszont a virágvasárnaphoz kifejezettebben kötődő, Deus qui miro ordine dispositionis kezdetűvel cserélik le. Éppúgy, mint a stációra való megérkezés „köszöntő” könyörgésénél, itt is az általánosabb tétel sajátosabbra való leváltását, az úgynevezett properizáció jelenségét figyelhetjük meg.
Az imént említettük a bevonulási tételek halmozódása következtében előállt problémát, tudniillik azt, hogy az A és a Z rendtartása szerint a kereszthódolat már a templom közvetlen előterében zajlott: nem a városba vagy temetőbe való bevonulás előtt, hanem azt követően. Ebből származott, hogy az Ingrediente Domino responzóriumot vagy át kellett helyezni a kereszthódolat előttre (Z), vagy fölhalmozódtak az azonos funkcióhoz tartozó tételek, hiszen a templomba való bevonuláshoz két, az énekkészletben egyaránt szilárd helyzetű, és ezért elmaradhatatlan darab, az Ingrediente és a Turba multa is rendelkezésre állt.
Egerben ezt a feszültséget azzal oldották föl, hogy —az ottani processziók egyébkénti szokásához alkalmazkodva— a menet megállt és kétfelé oszlott a kórusrekesztő előtt, a Szent Kereszt oltárának két oldalán, a püspök pedig a Boldogságos Szűz oltára elé állt az asszisztenciával együtt. Ez az oltár vagy a kórusrekesztőhöz kötődött, vagy szabadon állt a hajóban, de mindenképpen a kóruson kívül. Az A itt, tehát a templomba való bevonulás és az Ingrediente után iktatta be a kapu előtti könyörgést.
Egerben tehát a kórusba, minden más esztergomi főforrásunk szerint pedig a templomba való bemenetelt kísérte a Turba multa antifóna, amelyhez (mint Gyertyaszentelő azonos szerepű tételéhez is) a Benedictus kantikumot énekelték. Érdekes, hogy a doxológia elmaradása, ami a Szenvedés idejében természetes, Gyertyaszentelőkor is visszaköszön.
Korai forrásainkban a Turba multa után mindjárt a mise következik — mivel ennek tételrendje teljesen megegyezik a római liturgiában általánossal, nem térünk ki rá. Jellemző ugyanakkor, hogy az érett esztergomi rítus könyveiben, sőt még az I-ben is újabb könyörgés jelenik meg, amelyet a főoltár elé érve mond a celebráns. Ez az Adiuva nos Deus salutaris noster kezdetű, sajátosan virágvasárnapi szöveg képezi a processzió zárókönyörgését. A funkció megvan a Z-ben is, de egy másik, egyébként teljesen azonos szerepű és tartalmú könyörgés, a Praesta quaesumus Domine familiae tuae per sacra mysteria kezdetű tölti be. Hogy a zárókönyörgés későbbi „fejlesztés”, azt abból sejthetjük, hogy a P a mise propriumának végén tartalmazza, „super populum” címmel. Mivel a böjti vasárnapokon soha nincs super populum-könyörgés, a P elrendezése nyilvánvalóan téves, de nyoma annak, hogy az Adiuva nos a tágabb virágvasárnapi imakészlethez tartozott. A H a mise anyagát már nem közli, így összevetésre itt nem nyílik mód, de jellemző, hogy az archaizáló és a P-hez sokszor közeli Q sem ismeri sem a tételt, sem a funkciót, és a Turba multa után mindjárt a misét kezdi el. A Q-ban super populum-könyörgésként sem találjuk meg.
Ahol viszont megvan a könyörgés, ott a szuffrágiumszerkezet logikájának megfelelően verzikulus előzi meg: ugyanaz az időszaki jellegű Ne perdas cum impiis, mint a stációra való megérkezés „köszöntő könyörgését”. Így található az érett esztergomi forrásokban és az A-ban is, míg a Z csak az előbb mondott könyörgést hozza. A verzikulus használata, amint föntebb, első használatánál is jeleztük, ettől még nem zárható ki Zágrábban sem, de hiánya a H-ban és a P-ben arra utal, hogy a rítus kései változatához tartozik. Ahogyan előzőleg az A, úgy most a Z mutatkozik konzervatívnak, amikor nem teszi magáévá az újítást.
VIII.
Áttekintésünk végén az esztergomi rítusú szertartássor tipikus változatát szemléltetjük. Az első oszlopban az egyes tételek funkcióját, a másodikban nem a legkorábbi, hanem a központi esztergomi rítusváltozatra legjellemzőbb megoldásokat, a harmadikban pedig a fontosabb eltéréseket tüntetjük föl. A referenciaként hasznos, de a fő vonulatba nem illeszkedő G és I adatai az összegző táblázatból kimaradnak.
A „Funkció” cím alatt nemcsak a tételtípust jelöljük meg, hanem föltüntetjük a liturgikus kompozíción belüli, pontosabb szerepét és a forrásául szolgáló tételkészlet jellegét is. Ez utóbbi szempontból beszélhetünk kimondottan virágvasárnapi, azaz saját tételekről, a Szenvedés időszakához kötődő, időszaki tételekről és a vasárnapokhoz vagy a processziókhoz csak általában kapcsolódó, általános tételekről.
A „Szövegkezdet” cím alatt látható tételek elé csak akkor írjuk ki a forrás betűkódját, ha jól dokumentált és egyenrangú vagy közel egyenrangú változatokról van szó. A kevésbé vagy csak a források egyikére-másikára jellemző variánsokat az „Eltérések” cím alá utaljuk.
Az „Eltérések” cím alatt az eltérés puszta tényét a forrás betűkódja, az adott tétel hiányát pedig Ø jelzi. Igyekszünk egyszersmind megmagyarázni és osztályozni az eltérések lehetséges okait. „Kezdetleges”-nek a rítus korai, később továbbfejlesztett változatára vagy annak periferiális továbbéléseire utaló eltéréseket nevezünk. Az „adathiány” azt jelenti, ha a tétel hiányzik ugyan magából a forrásból, de fölmerülhet, hogy a forrás által közvetített liturgikus gyakorlatban használták, csupán a tényleges szövegemlék nem tesz róla említést. A „redukció” megjegyzés azt jelenti, hogy a rítus kezdetlegesebb állapota egyben bővebb is volt: a későbbi állapotot tükröző források nem bővítés vagy properizáció útján továbbfejlesztették az eredetit, hanem egyszerűsítették, szegényítették, elhagytak belőle. A „bővebb tételkészlet” kategória csak a H processziós responzóriumait érinti, amelyeknek sorozata a másutt is népszerű Conclusit-tal kezdődik ugyan, de további négy tételt foglal magába. Az „egyedi tételválasztás(ok)” utalással a jellegzetes esztergomi változattól különböző, csak egy-egy forrásban jegyzett megoldásokat emeljük ki, az „egyedi kiegészítés” pedig azt takarja, ha nemcsak a tétel, hanem a funkció is újdonság. A „sorrendcsere” az adott tételnek a rítussorban való meglétét, de eltérő elhelyezését jelenti. Végül a harmadik oszlopban emlékeztetünk a funkció bővülésére vagy megváltozására, amikor például a processziót visszafelé indító könyörgést még az ágak szétosztása alatt mondják, amikor a Scriptum est antifóna alatt az A és a Z szerint megütik a Megfeszítettet, vagy amikor a P a téves „super populum” felirattal a miseanyag végén közli a későbbi könyvek főoltár előtt mondandó könyörgését.
A virágvasárnapi ágszentelés és processzió strukturális és összehasonlító elemzése, majd történeti és regionális változatainak a magyar középkor meghatározó forrásaira épülő, részletes bemutatása nemcsak e konkrét szertartás megértéséhez segít hozzá. Képet ad az esztergomi rítus és általában a hagyományos keresztény liturgiák megszerkesztéséről, rétegzettségéről, állandóságáról és variabilitásuk mértékéről, módjáról is. A szertartás tér- és időbeli változatai indikátorai lehetnek a források közti közvetlenebb vagy távolabbi kapcsolatnak, a magyarországi liturgikus hagyomány történeti szakaszainak vagy alváltozatokra való elkülönülésének. Ami pedig magát a szertartást illeti, csak e szempontok figyelembevételével és a történeti adatok mérlegelésével állapítható meg, hogy az egyes rítuselemek mennyiben tekinthetők hagyományosnak és a hagyományosságon belül szilárdnak, egy-egy rítusváltozatra jellemzőnek — sőt egyedül így ítélhető meg tárgyilagosan a XX. századi reformok vagy reformjavaslatok autentikussága is.FM
(A szerző más liturgikai írásai ITT olvashatók)
2012. április 3.
A VIRÁGVASÁRNAPI ÁGSZENTELÉS ÉS KÖRMENET
AZ ESZTERGOMI RÍTUS SZERINT (második rész)
IV.
A rítussor szerkezetének és egyes elemeinek megfelelő értelmezéséhez érdemes előbb elkülöníteni az általánosabb elemeket a sajátosabbaktól, pontosabban fölállítani az egyes mozzanatoknak valamiféle hierarchiáját. Ehhez a legalkalmasabb segédletnek előbb a vasár- és ünnepnapi misekezdő processziókkal, majd a gyertyaszentelői rítusokkal való egybevetést tartottuk. Az utóbbi szempontot az indokolja, hogy mindkét alkalommal olyan mise előtti körmenetről van szó, amelyben jellegzetes tárgyakat: gyertyákat, illetve ágakat hordoznak, és mindkét esetben előzetes tárgyszentelésre kerül sor. A tartalmi rokonság nem kerülte el a liturgia egykori megszerkesztőinek figyelmét sem: a két rendtartás párhuzamos építkezése átgondolt eljárás eredményének tűnik. Mivel aprólékos összehasonlításuk most nem feladatunk, alább meg fogunk elégedni a H szerinti leírásuk elemzésével, amely mindkét szertartás első ismert magyarországi forrása.
A processzió Esztergomban —és a középkori egyházakban általában— nem körmenet, azaz a főtemplom megkerülése volt, hanem inkább kivonulás egy másik, kisebb, a főtemplom szomszédságában fekvő templomhoz. Ezt kimondottan a főtemplom stációs templomának tekintették, mintegy annak tágabb épületegyütteséhez tartozott. A processziót a főtemplom kórusából indították, legalább vasárnapokon, de olykor nem vasárnapra eső ünnepeken is a szenteltvízhintés szertartása, az Asperges után. A források tulajdonképpeni processziónak (in processione) az odamenetelt, a stációhoz (ad certum locum vagy ad locum destinatum) való kivonulást nevezik. Ezt általában a responzórium műfajához tartozó énektételek kísérték. Néhány kifejezetten processziós responzóriumot leszámítva ezeket a tételeket a megfelelő nap zsolozsmájából kölcsönözték, így sorrendjük és számuk változatos és viszonylag kötetlen lehetett, pusztán a liturgikus alkalomhoz való tartalmi kötődés számított igazán, de ezt a zsolozsma egy-egy napra szánt, viszonylag bő responzóriumkészlete könnyen biztosította. Ezen a készletelvű válogatáson belül valamivel nagyobb szilárdságot mutatnak a processzió kezdő és zárótételei.
A stációra érve a processzióban résztvevők egy szuffrágiumszerkezetű, azaz valamilyen énektételből (antifóna, esetleg responzórium vagy himnusz), verzikulusból és könyörgésből álló megemlékezéssel tisztelegnek a stációs templom titulusa, a Boldogságos Szűz, a Szent Kereszt vagy valamilyen, az ünnephez kapcsolódó motívum előtt, majd visszaindulnak. Visszatéréskor (in redeundo) már nem responzóriumokat, hanem inkább a zsolozsmából kölcsönzött strófikus himnuszokat vagy erre a célra szánt processziós himnuszokat énekelnek. Mind a responzóriumok, mind a himnuszok alakítható terjedelmű, gyakorlatilag „időkitöltő” tételek, de elinduláskor szerepet kaphatnak jellegzetesebb, a processziós antifónák közül vett tételek is.
Végül a processziók záró mozzanata a főtemplomhoz való visszaérkezés. A menet megáll a templom kapuja előtt, ahol a celebráns egy könyörgést mond. Ezután egy újabb, helyzeténél fogva kötöttebb énektétel alatt vonulnak be mindnyájan. A kórushoz érve, amelyet akkoriban még tekintélyes méretű rekesztő különített el a hajótól, gyakran újabb, szuffrágiumszerkezetű tiszteletadás következik, majd az introitussal kezdetét veszi a nap miséje.
V.
Gyertyaszentelőkor és virágvasárnap a processzió egyébkénti rendje azzal egészül ki, hogy a stáción a szokásos tiszteletadás után elvégzik a vonatkozó tárgyak megszentelésének szertartását. Az esztergomi rendtartás első jellegzetessége tehát, hogy a szentelést nem a főtemplomban, hanem a stáción végzik. Ebben azonban Esztergom csupán egy ismert, a kuriális liturgia korai forrásaiban is adatolt szokáshoz csatlakozik.
Mindkét processziót egy „indító könyörgés” kezdi a főtemplom kórusában, majd szilárd helyzetű, kezdő énektétel után a naphoz illő responzóriumsorozat következik. A megérkezéskor éneklendő responzórium azonban mindkét esetben pontosan ki van jelölve. Az ezt követő könyörgés a stációs templom kórusának bejáratánál hangzik el, mindkét tétel —tehát nemcsak a gyertyaszentelői— máriás tematikájú.
A tárgyszentelés fölépítésében két vonást tartunk említésre méltónak. Az első közülük a szentelés főimájának helyzete és jelentősége. Ezek a szentelések a római rítus minden változatában áldó szerepű papi imaszövegek sorozatából állnak. A szövegek nagyobb része az oráció, azaz a könyörgés műfajához tartozik (oráció-benedikcióként, azaz könyörgés-áldásként határozhatnánk meg őket pontosabban), számuk viszonylag kötetlen, de legalább a négyet eléri.
A tárgy- vagy anyagszentelések egy részét (víz, só, hamu, ágak, olajok) exorcizmus előzi meg: ennek helyzete kötött, mindig megelőzi a többi imaszöveget, hiszen célja a szentelésre kiválasztott tárgy elkülönítése a gonosz lélek hatalma alatt álló, bűn által megrontott anyagvilágtól. Szeparációs rítus tehát, amely a tulajdonképpeni szentelést előzi meg. A gyertyaszenteléshez egyébként nem tartozik exorcizmus.
Az imaszövegek másik kiemelt tételtípusa a prefáció vagy prex. A könyörgéseknél általában hosszabb, prefációdialógussal bevezetett és prefációdallamon énekelt, a megszentelés gesztusait legkifejezettebben tartalmazó szövegről van szó, amely viszont a rítus szerkezetében kétféleképpen helyezkedhet el: ez indokolja a kétféle megjelölést is. A prefáció eredeti értelemben a mise konszekrációs főimájának, a kánonnak bevezető szakasza, azaz —latin nevének (prae-fatio) eredeti értelmében— retorikus előhang egy tulajdonképpen csak utána következő szentelési imához. A legkorábbi ismert római keresztény imaformulák, a keleti párhuzamok és a püspöki szentelési liturgiák azonban azt mutatják, hogy a mise prefációja és kánonja eredetileg ugyanannak a szövegnek két szakasza, azaz a prefációra jellemző dallam és bevezető dialógus a keresztény imaköltészet legrangosabb, konszekrációs szerepű szövegeire jellemző. Minthogy a középkori liturgiaalakítás szempontjából már a prefációt és kánont két külön szövegként kezelő mise jelenti a viszonyítási alapot, ez két megközelítésre ad módot:
Az egyik szerkesztési lehetőség, ha a prefációdialógussal bevezetett és prefációdallamon énekelt tételt a szó eredeti értelmében előhangnak tekintjük. Ekkor a könyörgések sorozata a mise kánonjával lesz analóg, következésképp a prefáció után, esetleg egy Sanctus közbejöttével hangzik el. Ezt az eljárást követi a kuriális szertartásrend.
A másik szerkesztési lehetőség, ha ugyanezt a tételt prexnek, azaz konszekrációs főimának tekintjük. Ekkor maga a prefációformájú prex lesz a kánonnal (és az azt bevezető prefációval) analóg, a könyörgések sorozata pedig előkészítő szerepbe kerül: a mise szerkezeti mintájából kiindulva a felajánlási imasorozattal lesz analóg. Esztergom ezt az utóbbi —és ez esetben kétségkívül autentikusabb— megoldást részesíti előnyben a gyertyák és az ágak megszentelésekor is. Ez tehát a második kompozíciós jellegzetesség.
A két esztergomi tárgyszentelés harmadik közös vonása az énektételek és imaszövegek elrendezésében áll. Míg a kuriális elosztás szerint az énektételek döntő többségének liturgikus helyzete viszonylag súlytalan, azaz éppúgy a processzió idejét kitöltő, egyszerű és egyenrangú sorozatot alkotnak, mint a föntebb említett responzóriumok és himnuszok, addig Esztergomban a jellemző processziós tételek egy része az imaszövegekkel váltakozva beépül a szentelési szertartásba, és ezáltal kötöttebb liturgikus funkcióra tesz szert. A szerkönyvek természetesen egymás után tudják csak közölni az imákat és az énekeket, de megfontolandó, hogy a H egyik gyertyaszentelői rubrikája szerint a gyertyák megáldása nem az előzőleg kiírt antifóna után, hanem aközben történik:
Interea, dum cantatur antiphona, benedicantur cerei hoc modo.
Tekintve, hogy a könyörgések sorozatát a mise felajánlásával mondtuk analógnak, ahol az imaszövegek az offertórium éneklése alatt szólalnak meg, és hogy a jellegzetes énektételek „fedésében” mondott imák egyébként is jellemzők a keresztény kultusz minden hagyományos formájára, sőt Esztergomban például a temetési liturgiában is kimutathatók, talán érdemes ezt a párhuzamosságot kiterjesztve értelmezni, és alkalmazni azokra a párhuzamos helyzetekre is, amelyeknél a rubrikák nem beszélnek róla.
A gyertyák meggyújtását és kiosztását, másfelől pedig az ágak szenteltvízzel való meghintését (megtömjénezését) és kiosztását pontosan kijelölt antifónák éneklése alatt végzik. A visszaindulást az immár megszentelt tárgyakkal ugyanolyan „indító” könyörgés kezdi, mint a stációhoz való kivonulást, majd egy kezdő processziós antifóna után himnusz tölti ki a visszamenetel idejét. A főtemplom kapujában mindkét alkalommal „bemeneti” könyörgés hangzik el, majd mindkétszer egy-egy antifóna és a hozzá doxológia nélkül énekelt Benedictus, Zakariás evangéliumi éneke alatt vonul be a menet a főtemplomba. Habár a H leírása szerint itt mindjárt a mise következik, a későbbi magyarországi források többsége ad egy külön könyörgést a főtemplom kórusába való bevonulás előttre is, összhangban a gyertyaszentelői párhuzammal.
VI.
Az egybevetés után megállapítható, hogy a virágvasárnapi szertartásnak a gyertyaszentelőihez képest két jelentékeny többlete van. Az első a kuriális rendnek megfelelő „szárazmise”, pontosabban annak „igeliturgiája”, amely már a stációs templom kórusában zajlik. Ez a mise kollektájának, szentleckéjének, graduáléjának és evangéliumának megfelelő tételekből áll. A graduálét egy nagy formátumú processziós responzórium helyettesíti. Esztergomban (talán a megelőző processzió bő énekkészlete miatt) nincs „kvázi-introitus” (ez Rómában a Hosanna filio David), van viszont „kvázi-offertórium”: a nap egyik híres processziós antifónája (Ante sex dies). E tétel előtt vagy után több forrásunk szerint homíliát intéztek a néphez. A „kvázi-offertórium” vagy a homília után került csak sor az imént részletezett szentelési szertartásra az exorcizmussal kezdve.
A másik többlet a város vagy a templomkert kapuja előtt lejátszódó, kereszthódolat köré szerveződő drámai jelenetsor. A nagyobb, székesegyházi körülményekre tervezett rubrikák szerint a processzió kiment a városfalakon vagy a székesegyházat is magába foglaló várkerületen túlra, egyszerűbb kiadásában pedig a templom megszentelt övezetét jelentő temetőn (cimiterium — innen a magyar „cinterem” szó) túlra. Mindkettő Jeruzsálemet jelenítette meg. Mielőtt a menet belépett volna a jelképes „szent városba”, a visszatérésre előírt himnusz eléneklését követően meghatározott antifónák szólaltak meg, amelyek az evangéliumi cselekmény egyes részleteit: az ágak, illetve a ruhák leterítését idézték föl (Pueri Hebraeorum 2×). Míg ezeket énekelték, a processzióban résztvevők közül az erre kijelöltek a kezükben hordozott ágakat, majd palástjaikat a kereszt elé terítették, végül pedig ünnepélyes kereszthódolat következett. A kereszthódolathoz több forrásunk „időkitöltő” himnuszt is ad.
Nem egyértelmű, hogy a menetben bizonyára hordozott kereszt előtt történtek-e ezek az események: a részletesebb leírások mintha egy külön erre a célra előhozott és földíszített feszületet föltételeznének. Az sem világos, hogy az ágak és ruhák leterítése jelképes volt-e, vagy a keresztet hordozók ténylegesen is átmentek rajtuk. Végül nem teljesen általános része e rövid liturgikus játéknak, hogy a celebráns a pásztor megveretéséről és a nyáj elszéledéséről szóló antifóna (Scriptum est enim) alatt a kezében tartott ággal háromszor megüti a Megfeszítettet. Hadd emlékeztessünk itt a körmenet és a mise közti, korábban említett „hangulati esésre”: ez a mozzanat szép átvezetés a kettő között. A jelenetsor után egy, Jézusnak a városba való bevonulását elbeszélő responzórium (Ingrediente Domino) alatt vonul be a menet a város vagy a temető falai közé: ugyanezt a tételt adja a kuriális liturgia a városba vagy a templomba való bevonuláshoz.
Jelentéktelenebb különbség, hogy virágvasárnap —vasárnap lévén— Asperges előzi meg a processziót, van exorcizmus és bővebb az orációkészlet, a gyertyaszentelői processzió viszont valamivel bővebb antifóna- és himnuszanyagot örökölt, amelyet a szentelés alatt, illetve a templomba való bevonuláskor hasznosít. A H-nál későbbi esztergomi forrásokban ez az utóbbi anyag lecsökken és átrendeződik, így a virágvasárnappal való párhuzam még szembeötlőbb.
A két szertartás párhuzamait és eltéréseit az alábbi táblázat szemlélteti:
AZ ESZTERGOMI RÍTUS SZERINT (második rész)
IV.
A rítussor szerkezetének és egyes elemeinek megfelelő értelmezéséhez érdemes előbb elkülöníteni az általánosabb elemeket a sajátosabbaktól, pontosabban fölállítani az egyes mozzanatoknak valamiféle hierarchiáját. Ehhez a legalkalmasabb segédletnek előbb a vasár- és ünnepnapi misekezdő processziókkal, majd a gyertyaszentelői rítusokkal való egybevetést tartottuk. Az utóbbi szempontot az indokolja, hogy mindkét alkalommal olyan mise előtti körmenetről van szó, amelyben jellegzetes tárgyakat: gyertyákat, illetve ágakat hordoznak, és mindkét esetben előzetes tárgyszentelésre kerül sor. A tartalmi rokonság nem kerülte el a liturgia egykori megszerkesztőinek figyelmét sem: a két rendtartás párhuzamos építkezése átgondolt eljárás eredményének tűnik. Mivel aprólékos összehasonlításuk most nem feladatunk, alább meg fogunk elégedni a H szerinti leírásuk elemzésével, amely mindkét szertartás első ismert magyarországi forrása.A processzió Esztergomban —és a középkori egyházakban általában— nem körmenet, azaz a főtemplom megkerülése volt, hanem inkább kivonulás egy másik, kisebb, a főtemplom szomszédságában fekvő templomhoz. Ezt kimondottan a főtemplom stációs templomának tekintették, mintegy annak tágabb épületegyütteséhez tartozott. A processziót a főtemplom kórusából indították, legalább vasárnapokon, de olykor nem vasárnapra eső ünnepeken is a szenteltvízhintés szertartása, az Asperges után. A források tulajdonképpeni processziónak (in processione) az odamenetelt, a stációhoz (ad certum locum vagy ad locum destinatum) való kivonulást nevezik. Ezt általában a responzórium műfajához tartozó énektételek kísérték. Néhány kifejezetten processziós responzóriumot leszámítva ezeket a tételeket a megfelelő nap zsolozsmájából kölcsönözték, így sorrendjük és számuk változatos és viszonylag kötetlen lehetett, pusztán a liturgikus alkalomhoz való tartalmi kötődés számított igazán, de ezt a zsolozsma egy-egy napra szánt, viszonylag bő responzóriumkészlete könnyen biztosította. Ezen a készletelvű válogatáson belül valamivel nagyobb szilárdságot mutatnak a processzió kezdő és zárótételei.
A stációra érve a processzióban résztvevők egy szuffrágiumszerkezetű, azaz valamilyen énektételből (antifóna, esetleg responzórium vagy himnusz), verzikulusból és könyörgésből álló megemlékezéssel tisztelegnek a stációs templom titulusa, a Boldogságos Szűz, a Szent Kereszt vagy valamilyen, az ünnephez kapcsolódó motívum előtt, majd visszaindulnak. Visszatéréskor (in redeundo) már nem responzóriumokat, hanem inkább a zsolozsmából kölcsönzött strófikus himnuszokat vagy erre a célra szánt processziós himnuszokat énekelnek. Mind a responzóriumok, mind a himnuszok alakítható terjedelmű, gyakorlatilag „időkitöltő” tételek, de elinduláskor szerepet kaphatnak jellegzetesebb, a processziós antifónák közül vett tételek is.
Végül a processziók záró mozzanata a főtemplomhoz való visszaérkezés. A menet megáll a templom kapuja előtt, ahol a celebráns egy könyörgést mond. Ezután egy újabb, helyzeténél fogva kötöttebb énektétel alatt vonulnak be mindnyájan. A kórushoz érve, amelyet akkoriban még tekintélyes méretű rekesztő különített el a hajótól, gyakran újabb, szuffrágiumszerkezetű tiszteletadás következik, majd az introitussal kezdetét veszi a nap miséje.
V.
Gyertyaszentelőkor és virágvasárnap a processzió egyébkénti rendje azzal egészül ki, hogy a stáción a szokásos tiszteletadás után elvégzik a vonatkozó tárgyak megszentelésének szertartását. Az esztergomi rendtartás első jellegzetessége tehát, hogy a szentelést nem a főtemplomban, hanem a stáción végzik. Ebben azonban Esztergom csupán egy ismert, a kuriális liturgia korai forrásaiban is adatolt szokáshoz csatlakozik.
Mindkét processziót egy „indító könyörgés” kezdi a főtemplom kórusában, majd szilárd helyzetű, kezdő énektétel után a naphoz illő responzóriumsorozat következik. A megérkezéskor éneklendő responzórium azonban mindkét esetben pontosan ki van jelölve. Az ezt követő könyörgés a stációs templom kórusának bejáratánál hangzik el, mindkét tétel —tehát nemcsak a gyertyaszentelői— máriás tematikájú.
A tárgyszentelés fölépítésében két vonást tartunk említésre méltónak. Az első közülük a szentelés főimájának helyzete és jelentősége. Ezek a szentelések a római rítus minden változatában áldó szerepű papi imaszövegek sorozatából állnak. A szövegek nagyobb része az oráció, azaz a könyörgés műfajához tartozik (oráció-benedikcióként, azaz könyörgés-áldásként határozhatnánk meg őket pontosabban), számuk viszonylag kötetlen, de legalább a négyet eléri.
A tárgy- vagy anyagszentelések egy részét (víz, só, hamu, ágak, olajok) exorcizmus előzi meg: ennek helyzete kötött, mindig megelőzi a többi imaszöveget, hiszen célja a szentelésre kiválasztott tárgy elkülönítése a gonosz lélek hatalma alatt álló, bűn által megrontott anyagvilágtól. Szeparációs rítus tehát, amely a tulajdonképpeni szentelést előzi meg. A gyertyaszenteléshez egyébként nem tartozik exorcizmus.
Az imaszövegek másik kiemelt tételtípusa a prefáció vagy prex. A könyörgéseknél általában hosszabb, prefációdialógussal bevezetett és prefációdallamon énekelt, a megszentelés gesztusait legkifejezettebben tartalmazó szövegről van szó, amely viszont a rítus szerkezetében kétféleképpen helyezkedhet el: ez indokolja a kétféle megjelölést is. A prefáció eredeti értelemben a mise konszekrációs főimájának, a kánonnak bevezető szakasza, azaz —latin nevének (prae-fatio) eredeti értelmében— retorikus előhang egy tulajdonképpen csak utána következő szentelési imához. A legkorábbi ismert római keresztény imaformulák, a keleti párhuzamok és a püspöki szentelési liturgiák azonban azt mutatják, hogy a mise prefációja és kánonja eredetileg ugyanannak a szövegnek két szakasza, azaz a prefációra jellemző dallam és bevezető dialógus a keresztény imaköltészet legrangosabb, konszekrációs szerepű szövegeire jellemző. Minthogy a középkori liturgiaalakítás szempontjából már a prefációt és kánont két külön szövegként kezelő mise jelenti a viszonyítási alapot, ez két megközelítésre ad módot:
Az egyik szerkesztési lehetőség, ha a prefációdialógussal bevezetett és prefációdallamon énekelt tételt a szó eredeti értelmében előhangnak tekintjük. Ekkor a könyörgések sorozata a mise kánonjával lesz analóg, következésképp a prefáció után, esetleg egy Sanctus közbejöttével hangzik el. Ezt az eljárást követi a kuriális szertartásrend.
A másik szerkesztési lehetőség, ha ugyanezt a tételt prexnek, azaz konszekrációs főimának tekintjük. Ekkor maga a prefációformájú prex lesz a kánonnal (és az azt bevezető prefációval) analóg, a könyörgések sorozata pedig előkészítő szerepbe kerül: a mise szerkezeti mintájából kiindulva a felajánlási imasorozattal lesz analóg. Esztergom ezt az utóbbi —és ez esetben kétségkívül autentikusabb— megoldást részesíti előnyben a gyertyák és az ágak megszentelésekor is. Ez tehát a második kompozíciós jellegzetesség.
A két esztergomi tárgyszentelés harmadik közös vonása az énektételek és imaszövegek elrendezésében áll. Míg a kuriális elosztás szerint az énektételek döntő többségének liturgikus helyzete viszonylag súlytalan, azaz éppúgy a processzió idejét kitöltő, egyszerű és egyenrangú sorozatot alkotnak, mint a föntebb említett responzóriumok és himnuszok, addig Esztergomban a jellemző processziós tételek egy része az imaszövegekkel váltakozva beépül a szentelési szertartásba, és ezáltal kötöttebb liturgikus funkcióra tesz szert. A szerkönyvek természetesen egymás után tudják csak közölni az imákat és az énekeket, de megfontolandó, hogy a H egyik gyertyaszentelői rubrikája szerint a gyertyák megáldása nem az előzőleg kiírt antifóna után, hanem aközben történik:
Interea, dum cantatur antiphona, benedicantur cerei hoc modo.
Tekintve, hogy a könyörgések sorozatát a mise felajánlásával mondtuk analógnak, ahol az imaszövegek az offertórium éneklése alatt szólalnak meg, és hogy a jellegzetes énektételek „fedésében” mondott imák egyébként is jellemzők a keresztény kultusz minden hagyományos formájára, sőt Esztergomban például a temetési liturgiában is kimutathatók, talán érdemes ezt a párhuzamosságot kiterjesztve értelmezni, és alkalmazni azokra a párhuzamos helyzetekre is, amelyeknél a rubrikák nem beszélnek róla.
A gyertyák meggyújtását és kiosztását, másfelől pedig az ágak szenteltvízzel való meghintését (megtömjénezését) és kiosztását pontosan kijelölt antifónák éneklése alatt végzik. A visszaindulást az immár megszentelt tárgyakkal ugyanolyan „indító” könyörgés kezdi, mint a stációhoz való kivonulást, majd egy kezdő processziós antifóna után himnusz tölti ki a visszamenetel idejét. A főtemplom kapujában mindkét alkalommal „bemeneti” könyörgés hangzik el, majd mindkétszer egy-egy antifóna és a hozzá doxológia nélkül énekelt Benedictus, Zakariás evangéliumi éneke alatt vonul be a menet a főtemplomba. Habár a H leírása szerint itt mindjárt a mise következik, a későbbi magyarországi források többsége ad egy külön könyörgést a főtemplom kórusába való bevonulás előttre is, összhangban a gyertyaszentelői párhuzammal.
VI.
Az egybevetés után megállapítható, hogy a virágvasárnapi szertartásnak a gyertyaszentelőihez képest két jelentékeny többlete van. Az első a kuriális rendnek megfelelő „szárazmise”, pontosabban annak „igeliturgiája”, amely már a stációs templom kórusában zajlik. Ez a mise kollektájának, szentleckéjének, graduáléjának és evangéliumának megfelelő tételekből áll. A graduálét egy nagy formátumú processziós responzórium helyettesíti. Esztergomban (talán a megelőző processzió bő énekkészlete miatt) nincs „kvázi-introitus” (ez Rómában a Hosanna filio David), van viszont „kvázi-offertórium”: a nap egyik híres processziós antifónája (Ante sex dies). E tétel előtt vagy után több forrásunk szerint homíliát intéztek a néphez. A „kvázi-offertórium” vagy a homília után került csak sor az imént részletezett szentelési szertartásra az exorcizmussal kezdve.
A másik többlet a város vagy a templomkert kapuja előtt lejátszódó, kereszthódolat köré szerveződő drámai jelenetsor. A nagyobb, székesegyházi körülményekre tervezett rubrikák szerint a processzió kiment a városfalakon vagy a székesegyházat is magába foglaló várkerületen túlra, egyszerűbb kiadásában pedig a templom megszentelt övezetét jelentő temetőn (cimiterium — innen a magyar „cinterem” szó) túlra. Mindkettő Jeruzsálemet jelenítette meg. Mielőtt a menet belépett volna a jelképes „szent városba”, a visszatérésre előírt himnusz eléneklését követően meghatározott antifónák szólaltak meg, amelyek az evangéliumi cselekmény egyes részleteit: az ágak, illetve a ruhák leterítését idézték föl (Pueri Hebraeorum 2×). Míg ezeket énekelték, a processzióban résztvevők közül az erre kijelöltek a kezükben hordozott ágakat, majd palástjaikat a kereszt elé terítették, végül pedig ünnepélyes kereszthódolat következett. A kereszthódolathoz több forrásunk „időkitöltő” himnuszt is ad.
Nem egyértelmű, hogy a menetben bizonyára hordozott kereszt előtt történtek-e ezek az események: a részletesebb leírások mintha egy külön erre a célra előhozott és földíszített feszületet föltételeznének. Az sem világos, hogy az ágak és ruhák leterítése jelképes volt-e, vagy a keresztet hordozók ténylegesen is átmentek rajtuk. Végül nem teljesen általános része e rövid liturgikus játéknak, hogy a celebráns a pásztor megveretéséről és a nyáj elszéledéséről szóló antifóna (Scriptum est enim) alatt a kezében tartott ággal háromszor megüti a Megfeszítettet. Hadd emlékeztessünk itt a körmenet és a mise közti, korábban említett „hangulati esésre”: ez a mozzanat szép átvezetés a kettő között. A jelenetsor után egy, Jézusnak a városba való bevonulását elbeszélő responzórium (Ingrediente Domino) alatt vonul be a menet a város vagy a temető falai közé: ugyanezt a tételt adja a kuriális liturgia a városba vagy a templomba való bevonuláshoz.
Jelentéktelenebb különbség, hogy virágvasárnap —vasárnap lévén— Asperges előzi meg a processziót, van exorcizmus és bővebb az orációkészlet, a gyertyaszentelői processzió viszont valamivel bővebb antifóna- és himnuszanyagot örökölt, amelyet a szentelés alatt, illetve a templomba való bevonuláskor hasznosít. A H-nál későbbi esztergomi forrásokban ez az utóbbi anyag lecsökken és átrendeződik, így a virágvasárnappal való párhuzam még szembeötlőbb.
A két szertartás párhuzamait és eltéréseit az alábbi táblázat szemlélteti:
2012. április 2.
A VIRÁGVASÁRNAPI ÁGSZENTELÉS ÉS KÖRMENET
AZ ESZTERGOMI RÍTUS SZERINT (első rész)
I.
Virágvasárnap a keresztény liturgia legfontosabb időszaka, a nagyhét nyitánya. Legjellemzőbb szertartássora az ágak megszenteléséből, a körmenetből és a miséből áll.
A nap miséje a római liturgia ősi alkotása; középpontjában a Szenvedés időszakának második vasárnapjaként nem Jézus jeruzsálemi bevonulása, hanem szenvedése áll. Tételei közül kiemelkedik az egész liturgikus év leghosszabb propriuméneke, a Krisztusnak a keresztfán mondott szavait megidéző Deus Deus meus traktus, valamint a Máté-passió.
Körmenetet, helyesebben processziót (azaz vonulást, mert a templom megkerülése nem lényegi mozzanata ennek a cselekménytípusnak) a középkorban a székesegyházak és nagyobb templomok minden vasár- és ünnepnapi nagymiséje előtt tartottak. Ez értelmeződött át virágvasárnap Jézus jeruzsálemi bevonulásának drámai megjelenítésévé, amely a VII. század előtti, keresztény Jeruzsálemben és hatására a keleti egyházakban már igen korán szokásba jött. Krisztus az evangéliumi leírás szerint Betániából tartott Jeruzsálembe húsvét ünnepe előtt. Az Olajfák hegyéről szamárcsikón ülve ereszkedett le, a jeruzsálemi nép pedig —a hagyomány szerint gyermekek, de erről maga az evangéliumi elbeszélés nem szól— Dávid fiaként, hozsannával köszöntötte őt, pálma- és olajágakat, illetve saját ruháit terítve elé az útra. A dicsőséges bevonulás után következő, hirtelen zuhanás a szikár, panaszos miseliturgiába érzékletesen fejezte és fejezi ki Jézus nagyheti magára maradását.
A jeruzsálemi események megjelenítéséből logikusan adódott, hogy a körmenetben pálma- és olajágakat, északabbra pedig a tavasz első hajtásait, virágait, kiváltképpen pedig olajfára emlékeztető barkákat hordoztak a hívek. Habár a szent cselekményben használt tárgyakra eleve mintegy átszármazik a cselekmény szentsége, a középkor rituális gondolkodásából az is természetesen fakadt, hogy az erre kiválasztott ágakat már előre megszenteljék, és a körmenet után is szentelményként kezeljék, amely kedvező és bajelhárító hatással van birtokosára és arra a helyre, ahol őrzik. Így egészült ki a misét megelőző körmenet az ágak megszentelésének szertartásával.
Míg a mise saját szöveg- és dallamanyaga a latin hagyományú egyházakban meglehetősen egységes, a processzió és az ágszentelés későbbi és változékonyabb, ezért különösen alkalmas a középkori Európa liturgiaváltozatainak elkülönítésére, jellemzésére. Az egység és a különbözőség arányosan jelentkezik. A liturgia alapját egy fölismerhető cselekményi váz és egy bő, imádságokat és énekeket magába foglaló tételkészlet alkotja: ezeknek köszönhetően beszélhetünk a számos variáns ellenére egyazon latin, nyugati vagy másként római-frank hagyományról. Másrészt viszont a közös készletből eltérő tételeket és eltérő elrendezésben emelnek ki a különféle részhagyományok, azaz kompozíciós eljárásuk világosan megkülönbözteti őket. Ez a különbözőség tudatos és szándékos: sajátos alkotómunka eredménye, ami a „bemeneti” oldalt, a rítusváltozat keletkezését illeti, és erőteljes identitásképző- és hordozó, ami a „kimeneti” oldalt, a rítusváltozat hatását illeti.
II.
A virágvasárnapi szertartásokat azok XX. századi reformjaiig egy fegyelmezetten mellérendelő, ámbár talán kissé fantáziátlan kialakítású rendben tartalmazták a latin katolikus liturgia „tridenti” könyvei, amelyek a pápai kúria XII–XIII. századi szokását képviselik. Ebben az elrendezésben a három összetevő: az ágszentelés, a körmenet és a mise sorban következik egymás után. A szentelés a pap által mondott könyörgésekkel történik, a körmenetet pedig terjedelmes és bonyolult dallamú, nagyrészt valószínűleg gallikán eredetű gregorián énekek, úgynevezett processziós antifónák kísérik. A két réteg közt nincs számottevő kapcsolat: egy majdnem tisztán euchológiai (imádságos) rész kapcsolódik egy majdnem tisztán énekes részhez.
Némi színt visz a szertartás dramaturgiájába az úgynevezett szárazmise (missa sicca), amely az ágszentelés keretét adja: a különös megjelölés azt takarja, hogy az ágak megáldásának szertartása egy mise menetére emlékeztet. Az ágszentelési „szárazmisét” introitusszerű bevonulási antifóna, kollektaszerű nyitókönyörgés, szentlecke, graduáleszerű responzórium, evangélium, prefáció, Sanctus, egy szentelési imasorozat („kvázi-kánon”) és az ágak áldoztatásnak megfelelő kiosztása alkotja, amelyeket két, kommúnió gyanánt énekelt antifóna kísér.
A másik emlékezetesebb, drámai mozzanat a körmenet befejezése: a nap híres processziós himnusza, a Gloria laus verzusait a bezárt templomon belülről éneklik az előénekesek, míg a visszatérő szakaszokkal a kívül álló menet tagjai felelnek nekik. A himnusz végeztével a keresztvivő mintegy bekopogtat a kereszt rúdjával, mire az ajtó kinyílik, és a menet egy, Jézus bevonulásáról szóló responzórium éneklése közben lép be az épületbe.
Ha a rítust közlő utolsó, XX. századi misekönyvek leírását összevetjük a pápai kúria első ismert forrásainak leírásával, lényegében azonos renddel találkozunk. Az egyetlen, de lényeges különbség, hogy a körmenet ott nagyobb utat tesz meg, lehetőleg kimegy a városból, és hogy az ágszentelési szertartás, a „szárazmise” nem a főtemplomban, hanem egy külső, erre kijelölt helyen vagy templomban, az úgynevezett stáción történik — amint a jeruzsálemi nép is az Olajfák hegyén, nem pedig a szent városban vágott ágakat a fákról. Az énektételek határozottabb funkcióhoz kötése és a drámai lehetőségek bővebb kiaknázása azonban érezhetően idegen a kuriális és általában a Róma városi liturgia érzületétől.
III.
A virágvasárnapi ágszentelés és processzió rendjének megközelítőleg teljes földolgozása monografikus igényű munka lenne. Helyette a középkori Magyarország jellegzetes forrásainak áttekintése után a tág értelemben vett esztergomi rítus virágvasárnapi rendtartásának bemutatására teszünk kísérletet. Figyelmeztetnünk kell azonban arra, hogy ez csak egyike a közös latin örökség egyedi megkomponálására tett, átgondolt és maradandó hatású kísérleteknek. A föntebb vázlatosan ismertetett római kuriális változat az esztergominak nem közvetlen eredete és nem is áll vele szorosabb kapcsolatban, mint bármely más részhagyománnyal: mindketten egyenrangú megvalósulásai ugyanannak a lehetőségnek. A drámai mozzanatok szintjén az esztergomi variáns talán közelebb áll az európai székesegyházak vagy szerzetesrendi hagyományok nagy részéhez, mint a rómaihoz, de a római és az esztergomi megoldás közti egyezések is inkább tulajdoníthatók a formálódó magyar egyházszervezet gregorián orientációjának, semmint valami „közös ősnek”: számos részhagyományban még a „szárazmise” szerkezeti váza sem lelhető föl.
A virágvasárnapi mise rendje Esztergomban tökéletesen megegyezett a rómaival, így elemzésünket az ágszentelésre és a körmenetre korlátozzuk. Jóllehet az esztergomi szertartás forrásai a XV. századtól kezdve megszaporodnak, érdemi különbségekre ekkor már a központi rítusváltozatban nem lehet számítani. A források kiválasztásakor ezért egyrészt minél nagyobb időbeli lefedettségre törekedtünk, másrészt igyekeztünk fölhasználni a magyarországi rítuscsaládhoz tartozó késői, de nem a központi változatot képviselő emlékek mindegyikét. A keletkezés és a „szóródás” folyamatát az eddigi kutatások alapján így képzelhetjük el:
Az esztergomi gyakorlat XI–XII. századi kialakításakor a lehetőségek köre bővebb volt, mint amennyi később, ugyanezen rítus XIII–XIV. századi megszilárdulásakor ténylegesen is tartós eredményekhez vezetett. Azok a tételválasztások vagy szerkezeti megoldások viszont, amelyek a rítus központi változatában nem gyökeresedtek meg, a rítus nem központi változataiban, mondhatni peremvidékein fönnmaradhattak, sőt egy-egy „alváltozat” tartós, jellegzetes elemévé fejlődhettek. Ez magyarázza a korai központi forrásoknak a kései periferiális forrásokkal való, sokszor tapasztalható kapcsolatát, és ezért van e kései forrásoknak jelentősége nemcsak úgy, mint alváltozatok tanúinak, hanem úgy is, mint retrospektív adatok hordozóinak.
Ebből a megfontolásból kiindulva vetettük össze az esztergomi virágvasárnap legkorábbi emlékét, a Hartvik-agendaként ismert, XI. századi pontifikálét (H [Hartvik]) egyfelől a kifejlett esztergomi gyakorlat XV–XVI. századi nyomtatott emlékeivel (S [Strigonium]), másfelől a velük egykorú egri (A — [Agria]), zágrábi (Z [Zagrabia]) és pécsi (Q [Quinquecclesiae]) adatokkal. A köztük húzódó, fönnmaradt forrásokban szegényebb időszakból a Pray-kódexként ismert, XII. századi boldvai szakramentáriumot (P [Pray]), a XIII. századi németújvári misszálét (G [Güssing, Németújvár osztrák-német neve]) és a XIII–XIV. század fordulójára datált, bizonytalan eredetű, Isztambulban őrzött misszálét vettük figyelembe (I [Isztambul]). Mint látni fogjuk, az utóbbi kettő jóval távolabb áll a magyarországi hagyomány változatokban megnyilvánuló egységétől, mint akár a legkorábbi, akár a kései periferiális források egymástól és a szilárd alakot öltött esztergomi rítustól.
Az összevetés a térben és időben megmutatkozó változatok földerítésén túl ahhoz is hozzásegít, hogy kiküszöböljük a csak egy-egy forrásra jellemző esetleges hibákat vagy esetlegességeket, illetve hogy az egyazon mozzanatot részletesebb tárgyaló források alapján kiegészítsük a velük megegyező tartalmú, de szűkszavúbb redakciókat.
(Folytatjuk)
AZ ESZTERGOMI RÍTUS SZERINT (első rész)
I.
Virágvasárnap a keresztény liturgia legfontosabb időszaka, a nagyhét nyitánya. Legjellemzőbb szertartássora az ágak megszenteléséből, a körmenetből és a miséből áll.
A nap miséje a római liturgia ősi alkotása; középpontjában a Szenvedés időszakának második vasárnapjaként nem Jézus jeruzsálemi bevonulása, hanem szenvedése áll. Tételei közül kiemelkedik az egész liturgikus év leghosszabb propriuméneke, a Krisztusnak a keresztfán mondott szavait megidéző Deus Deus meus traktus, valamint a Máté-passió.
Körmenetet, helyesebben processziót (azaz vonulást, mert a templom megkerülése nem lényegi mozzanata ennek a cselekménytípusnak) a középkorban a székesegyházak és nagyobb templomok minden vasár- és ünnepnapi nagymiséje előtt tartottak. Ez értelmeződött át virágvasárnap Jézus jeruzsálemi bevonulásának drámai megjelenítésévé, amely a VII. század előtti, keresztény Jeruzsálemben és hatására a keleti egyházakban már igen korán szokásba jött. Krisztus az evangéliumi leírás szerint Betániából tartott Jeruzsálembe húsvét ünnepe előtt. Az Olajfák hegyéről szamárcsikón ülve ereszkedett le, a jeruzsálemi nép pedig —a hagyomány szerint gyermekek, de erről maga az evangéliumi elbeszélés nem szól— Dávid fiaként, hozsannával köszöntötte őt, pálma- és olajágakat, illetve saját ruháit terítve elé az útra. A dicsőséges bevonulás után következő, hirtelen zuhanás a szikár, panaszos miseliturgiába érzékletesen fejezte és fejezi ki Jézus nagyheti magára maradását.
A jeruzsálemi események megjelenítéséből logikusan adódott, hogy a körmenetben pálma- és olajágakat, északabbra pedig a tavasz első hajtásait, virágait, kiváltképpen pedig olajfára emlékeztető barkákat hordoztak a hívek. Habár a szent cselekményben használt tárgyakra eleve mintegy átszármazik a cselekmény szentsége, a középkor rituális gondolkodásából az is természetesen fakadt, hogy az erre kiválasztott ágakat már előre megszenteljék, és a körmenet után is szentelményként kezeljék, amely kedvező és bajelhárító hatással van birtokosára és arra a helyre, ahol őrzik. Így egészült ki a misét megelőző körmenet az ágak megszentelésének szertartásával.
Míg a mise saját szöveg- és dallamanyaga a latin hagyományú egyházakban meglehetősen egységes, a processzió és az ágszentelés későbbi és változékonyabb, ezért különösen alkalmas a középkori Európa liturgiaváltozatainak elkülönítésére, jellemzésére. Az egység és a különbözőség arányosan jelentkezik. A liturgia alapját egy fölismerhető cselekményi váz és egy bő, imádságokat és énekeket magába foglaló tételkészlet alkotja: ezeknek köszönhetően beszélhetünk a számos variáns ellenére egyazon latin, nyugati vagy másként római-frank hagyományról. Másrészt viszont a közös készletből eltérő tételeket és eltérő elrendezésben emelnek ki a különféle részhagyományok, azaz kompozíciós eljárásuk világosan megkülönbözteti őket. Ez a különbözőség tudatos és szándékos: sajátos alkotómunka eredménye, ami a „bemeneti” oldalt, a rítusváltozat keletkezését illeti, és erőteljes identitásképző- és hordozó, ami a „kimeneti” oldalt, a rítusváltozat hatását illeti.
II.
A virágvasárnapi szertartásokat azok XX. századi reformjaiig egy fegyelmezetten mellérendelő, ámbár talán kissé fantáziátlan kialakítású rendben tartalmazták a latin katolikus liturgia „tridenti” könyvei, amelyek a pápai kúria XII–XIII. századi szokását képviselik. Ebben az elrendezésben a három összetevő: az ágszentelés, a körmenet és a mise sorban következik egymás után. A szentelés a pap által mondott könyörgésekkel történik, a körmenetet pedig terjedelmes és bonyolult dallamú, nagyrészt valószínűleg gallikán eredetű gregorián énekek, úgynevezett processziós antifónák kísérik. A két réteg közt nincs számottevő kapcsolat: egy majdnem tisztán euchológiai (imádságos) rész kapcsolódik egy majdnem tisztán énekes részhez.
Némi színt visz a szertartás dramaturgiájába az úgynevezett szárazmise (missa sicca), amely az ágszentelés keretét adja: a különös megjelölés azt takarja, hogy az ágak megáldásának szertartása egy mise menetére emlékeztet. Az ágszentelési „szárazmisét” introitusszerű bevonulási antifóna, kollektaszerű nyitókönyörgés, szentlecke, graduáleszerű responzórium, evangélium, prefáció, Sanctus, egy szentelési imasorozat („kvázi-kánon”) és az ágak áldoztatásnak megfelelő kiosztása alkotja, amelyeket két, kommúnió gyanánt énekelt antifóna kísér.
A másik emlékezetesebb, drámai mozzanat a körmenet befejezése: a nap híres processziós himnusza, a Gloria laus verzusait a bezárt templomon belülről éneklik az előénekesek, míg a visszatérő szakaszokkal a kívül álló menet tagjai felelnek nekik. A himnusz végeztével a keresztvivő mintegy bekopogtat a kereszt rúdjával, mire az ajtó kinyílik, és a menet egy, Jézus bevonulásáról szóló responzórium éneklése közben lép be az épületbe.
Ha a rítust közlő utolsó, XX. századi misekönyvek leírását összevetjük a pápai kúria első ismert forrásainak leírásával, lényegében azonos renddel találkozunk. Az egyetlen, de lényeges különbség, hogy a körmenet ott nagyobb utat tesz meg, lehetőleg kimegy a városból, és hogy az ágszentelési szertartás, a „szárazmise” nem a főtemplomban, hanem egy külső, erre kijelölt helyen vagy templomban, az úgynevezett stáción történik — amint a jeruzsálemi nép is az Olajfák hegyén, nem pedig a szent városban vágott ágakat a fákról. Az énektételek határozottabb funkcióhoz kötése és a drámai lehetőségek bővebb kiaknázása azonban érezhetően idegen a kuriális és általában a Róma városi liturgia érzületétől.
III.
A virágvasárnapi ágszentelés és processzió rendjének megközelítőleg teljes földolgozása monografikus igényű munka lenne. Helyette a középkori Magyarország jellegzetes forrásainak áttekintése után a tág értelemben vett esztergomi rítus virágvasárnapi rendtartásának bemutatására teszünk kísérletet. Figyelmeztetnünk kell azonban arra, hogy ez csak egyike a közös latin örökség egyedi megkomponálására tett, átgondolt és maradandó hatású kísérleteknek. A föntebb vázlatosan ismertetett római kuriális változat az esztergominak nem közvetlen eredete és nem is áll vele szorosabb kapcsolatban, mint bármely más részhagyománnyal: mindketten egyenrangú megvalósulásai ugyanannak a lehetőségnek. A drámai mozzanatok szintjén az esztergomi variáns talán közelebb áll az európai székesegyházak vagy szerzetesrendi hagyományok nagy részéhez, mint a rómaihoz, de a római és az esztergomi megoldás közti egyezések is inkább tulajdoníthatók a formálódó magyar egyházszervezet gregorián orientációjának, semmint valami „közös ősnek”: számos részhagyományban még a „szárazmise” szerkezeti váza sem lelhető föl.
A virágvasárnapi mise rendje Esztergomban tökéletesen megegyezett a rómaival, így elemzésünket az ágszentelésre és a körmenetre korlátozzuk. Jóllehet az esztergomi szertartás forrásai a XV. századtól kezdve megszaporodnak, érdemi különbségekre ekkor már a központi rítusváltozatban nem lehet számítani. A források kiválasztásakor ezért egyrészt minél nagyobb időbeli lefedettségre törekedtünk, másrészt igyekeztünk fölhasználni a magyarországi rítuscsaládhoz tartozó késői, de nem a központi változatot képviselő emlékek mindegyikét. A keletkezés és a „szóródás” folyamatát az eddigi kutatások alapján így képzelhetjük el:
Az esztergomi gyakorlat XI–XII. századi kialakításakor a lehetőségek köre bővebb volt, mint amennyi később, ugyanezen rítus XIII–XIV. századi megszilárdulásakor ténylegesen is tartós eredményekhez vezetett. Azok a tételválasztások vagy szerkezeti megoldások viszont, amelyek a rítus központi változatában nem gyökeresedtek meg, a rítus nem központi változataiban, mondhatni peremvidékein fönnmaradhattak, sőt egy-egy „alváltozat” tartós, jellegzetes elemévé fejlődhettek. Ez magyarázza a korai központi forrásoknak a kései periferiális forrásokkal való, sokszor tapasztalható kapcsolatát, és ezért van e kései forrásoknak jelentősége nemcsak úgy, mint alváltozatok tanúinak, hanem úgy is, mint retrospektív adatok hordozóinak.
Ebből a megfontolásból kiindulva vetettük össze az esztergomi virágvasárnap legkorábbi emlékét, a Hartvik-agendaként ismert, XI. századi pontifikálét (H [Hartvik]) egyfelől a kifejlett esztergomi gyakorlat XV–XVI. századi nyomtatott emlékeivel (S [Strigonium]), másfelől a velük egykorú egri (A — [Agria]), zágrábi (Z [Zagrabia]) és pécsi (Q [Quinquecclesiae]) adatokkal. A köztük húzódó, fönnmaradt forrásokban szegényebb időszakból a Pray-kódexként ismert, XII. századi boldvai szakramentáriumot (P [Pray]), a XIII. századi németújvári misszálét (G [Güssing, Németújvár osztrák-német neve]) és a XIII–XIV. század fordulójára datált, bizonytalan eredetű, Isztambulban őrzött misszálét vettük figyelembe (I [Isztambul]). Mint látni fogjuk, az utóbbi kettő jóval távolabb áll a magyarországi hagyomány változatokban megnyilvánuló egységétől, mint akár a legkorábbi, akár a kései periferiális források egymástól és a szilárd alakot öltött esztergomi rítustól.
Az összevetés a térben és időben megmutatkozó változatok földerítésén túl ahhoz is hozzásegít, hogy kiküszöböljük a csak egy-egy forrásra jellemző esetleges hibákat vagy esetlegességeket, illetve hogy az egyazon mozzanatot részletesebb tárgyaló források alapján kiegészítsük a velük megegyező tartalmú, de szűkszavúbb redakciókat.
(Folytatjuk)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)