Ünnepélyes egyházi évkezdet

Ad te levavi — ádvent 1. vasárnapjának introitusa

Ádvent első vasárnapjával a bűnbánati időszakra lilára vált a liturgikus szín, elbúcsúzunk az orgonától, egyszersmind megkezdődik a 2012/2013-as egyházi év. További változás, ezúttal a liturgikus énekrendben, hogy az eddigi gyakorlatunkkal ellentétben (magyar Graduále, latin Alleluia) mostantól a Graduale eredeti gregorián dallamon, latinul szólal meg, az Alleluja viszont magyar típusdallamokon (ezeket a Kancionále betétlapjaként tesszük hozzáférhetővé), a verzust pedig a szkóla négy szólamban zengi majd hozzá. A változtatás célja, hogy a nép is beszállhasson az eredetileg akklamatív tétel jellegű Alleluja éneklésébe, és a Graduale is hallható legyen eredetiben, s a két tétel mégse legyen együtt nagyon hosszadalmas.
     Az ádvent fogadását 2012. december 1-jén, szombaton, az előestén ádvent első vasárnapjának virrasztó zsolozsmájával (matutínum és laudes) kezdjük meg, 19 óra 30 perces gyülekezéssel és 20 óra 30 perces kezdéssel a Váci utcai Szent Mihály-templomban, zsolozsmáink rendes helyszínén.
     2012. december 2-án, vasárnap pedig a szokott helyen és időben, a budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplomban déli 12 órától ünnepélyes szentmisét tartunk, melyet megtisztel jelenlétével a Nagyboldogasszony-főplébánia papsága is: Ft. dr. Osztie Zoltán plébános úr, Ft. Herpy György kisegítő lelkész úr és T. Csorba Gábor diákonus úr, továbbá ezen a szentmisén fogja első ízben ellátni a szerpapi teendőket a régi rítusban T. Nényei Gábor diákonus úr, a káptalani szkóla oszlopos tagja.
     A hit éve és az új egyházi év kezdetén különösen nagy jelentőséggel bír, hogy ilyen módon is együtt ünnepelhetünk, ezért is nagy örömünkre szolgál, hogy felkérésünket elfogadva, a szentbeszédet Osztie plébános úr fogja megtartani. Szeretnénk ezen a helyen is köszönetet mondani az említetteknek és a plébánia közösségének azért, hogy a Szent Mihály Laikus Káptalan befogadásával ötödik esztendeje képviselik a XVI. Benedek pápa által szorgalmazott liturgikus szemléletváltást, a római rítus rendes és rendkívül formájának békés együttélése és egymás kölcsönös gazdagítása jegyében.

Az egyetlentől a sok kánonig 3.

A római kánon (némileg módosított) szövege az új misekönyv
egyik angol kiadásában (1. eucharisztikus ima cím alatt)

[Folytatjuk Cassian Folsom cikkének közlését
a második után a harmadik, befejező résszel.]

10. Különleges eucharisztikus imák
Bár az ajtót kétségtelenül beljebb tették, egészen bezárva nem lett, a körlevél ugyanis a következő rendelkezést is tartalmazza:

Az egység iránti lelkipásztori szeretettől indíttatva az Apostoli Szentszék fenntartja magának a jogot, hogy egy olyan fontos ügyet, mint az eucharisztikus imákra vonatkozó fegyelem, maga szabályozza. Az Apostoli Szentszék nem utasítja el jogos igények megfontolását a római rítuson belül, és minden kérelmet gondosan tanulmányozni fog, amelyet a püspöki konferenciák benyújtanak, hogy különleges esetekben új eucharisztikus imát szerkeszthessenek és azt a liturgiába bevezethessék. Az Apostoli Szentszék meg fogja állapítani a minden ilyen esetben követendő szabályokat.[23]

Minthogy az ajtó így résnyire nyitva maradt, ez egyeseket felbátorított, hogy kopogtassanak rajta. Az Istentiszteleti Kongregáció volt az első kezdeményező: alig néhány nap elteltével, már 1973. május 3-án kérte a pápát, hogy „engedélyezze egy vagy két formula megfogalmazását gyermekek számára, és a szentatya bele is egyezett” (Bugnini, 478).
     Az 1975-ös szentévre való tekintettel is hamarosan érkezett igény alkalmi anaforákra, s az engedélyt meg is adták 1973. október 29-én. A szövegek elkészítésére újabb munkacsoport állt fel. Első ülésükön, 1973. november 13. és 15. között elhatározták három eucharisztikus ima megszövegezését a gyermekek számára, kettőét a szentévre.[24]
     Tervezetek jöttek és mentek az Istentiszteleti és a Hittani Kongregáció, illetve az Államtitkárság között (vö. Bugnini, 479—482).
     A Szentatya döntése 1974. október 26-án született meg, amellyel egy hároméves kísérleti periódusra, azaz 1977 végéig három szöveget hagyott jóvá a gyermekek számára és kettőt a szentévre, de ezeket nem adták ki hivatalosan, és a Missale Romanumba sem vették fel őket. Az Istentiszteleti Kongregációt ezenfelül megbízták, küldjön levelet valamennyi püspöki konferencia elnökének, miszerint minden konferencia választhat egy-egy imát mindkét kategóriából.[25] (1977 végén az engedélyt meghosszabbították 1980-ig, azután pedig határozatlan időre.)[26]

11. Svájci zsinat, Hollandia, Brazília
Míg az Istentiszteleti Kongregáció ezeken a szövegeken munkálkodott, különböző püspöki konferenciák jelentkeztek a kívánságaikkal. Svájc az országos zsinata alkalmából 1974. február 13-án kapott engedélyt egy új eucharisztikus imára, s annak négy tematikus változatára (az eredmény tulajdonképpen négy különböző ima lett).
     Hollandia 1974. augusztus 16-án kapott lehetőséget egy új eucharisztikus ima megalkotására, az 1974. november 1-jén tartott lelkipásztori kongresszusa alkalmából.
     Brazíliának is engedélyezték új anafora megalkotását 1974. november 11-jén, nemzeti eucharisztikus kongresszusa alkalmából. Bizonyos más kéréseket ugyanakkor elutasítottak (vö. Bugnini, 477).

12. Nem szűnő nyomás, további választékbővítésért
Mivel az ügy még mindig nem jutott nyugvópontra, és továbbra is használatban voltak engedély nélküli eucharisztikus imádságok, az Államtitkárság 1975. április 22-én útmutatást és irányelveket küldött az Istentiszteleti Kongregációnak, hogy hatékonyabban tudják kezelni a problémát. Ezek az irányelvek meglehetősen korlátozó jellegűek voltak, ragaszkodtak a megszabott eljárás betartásához, és hangsúlyozták, hogy „csak a római misekönyvben lévő négy anafora tekinthető hivatalosnak és véglegesnek” (Bugnini, 483).
     Bugnini így értelmezi a helyzetet: „Az volt a szándék, hogy a Kongregáció szigorúan kövesse a Kúria által előírt jogi eljárást. Voltak azonban, akik úgy értelmezték ezt a lépést, mint ami az újabb eucharisztikus imák engedélyezését hivatott akadályozni.” (Bugnini, 484.)
     Belgiumból és Hollandiából továbbra is érkeztek a kérvények az 1969 óta használatos kísérleti anaforák hivatalos engedélyezésére (vö. Bugnini, 484—485). Az újabb kérések határozott elutasításra találtak az Istentiszteleti Kongregáció és a Szentségi Fegyelmi Kongregáció rendes együttes ülésén.
     Bugnini azonban személyesen azért lobbizott, hogy a Szentatya tegyen valamiféle pozitív gesztust, még ha a kéréseknek teljes mértékben nem is tehet eleget: Belgiumnak engedje meg az öt anafora közül egynek a használatát, és Hollandia használhassa továbbra is azt a kánont, amelyet a holland lelkipásztorok kongresszusa az előző évben hagyott jóvá. VI. Pál hallgatott Bugninire, és 1975. július 8-án ezeket az engedélyeket megadta.[27]

II. MIÉRT TÖRTÉNT?

Annak történeti leírása, hogy „mi történt”, vagyis hogy az egyetlen eucharisztikus ima egységes, ezredéves tradíciójának állapotából miként jutottunk el a sokféle ima új állapotába, a maga sok-sok szakaszával együtt hosszadalmas és komplex vállalkozás. Ennek ellenére az, ami történt, mégis valami igazolható és konkrét dolog. Annak az elemzése viszont, hogy miért történt meg mindez, természetéből fakadóan inkább spekulatív. Hat fő okot ajánlok meggondolásra.

1.A liturgikus kutatások eredményei
Az első ok egészen kézenfekvő. A keleten és nyugaton több évtizeden át folyó tudós kutakodás az anafora területén jelentős mennyiségű elsődleges szövegkorpuszt tett hozzáférhetővé, és bőséges rájuk vonatkozó másodlagos irodalmat szült.
     A liturgiakutatás előrehaladása ezen új eredményei közül legjelentősebb az Anton Hänggi és Irmgard Pahl által közzétett Prex Eucharistica című antológia, amely anaforákat és anaforaszerű imákat tartalmaz a zsidó liturgiából, az Újszövetségből, a korai patrisztika korából való szövegekből, továbbá közli a különböző keleti liturgiacsaládok anaforáit és a nyugati anaforákat a római és nem római nyugati rítusokból.[28] Ezt a kötetet 1968-ban publikálták. A régi anaforaszövegek tehát immár könnyen hozzáférhetőek voltak.

2. Elégedetlenség a római kánonnal 
és építészeti funkcionalizmus
A változás iránti igény második oka az volt, hogy egyes liturgiakutatók elégedetlenek voltak a római kánonnal. Merném állítani, hogy ennek az elégedetlenségnek köze van a 20. századra jellemző építészeti funkcionalizmus lelkületéhez.
     Ezt az ötletemet legjobban maga Cipriano Vagaggini illusztrálja könyvében, melyet a Consilium (azaz a zsinati reformok végrehajtásáért felelős testület) 10. munkacsoportja számára készített a római kánonról. Ebben fő érve a változtatás mellett az volt, hogy a római kánon strukturálisan és teológiailag is komoly hiányosságoktól szenved. (Tárgyalja ugyan a római kánon érdemeit is, de művének ez a része sokkal rövidebb.)
     Így foglalja össze érveit:

A hibák tagadhatatlanok és jelentősek. A jelenlegi római kánon több módon is vét a jó liturgikus szöveg és józan liturgikus érzék követelménye ellen, melyeket pedig a II. Vatikáni Zsinat kifejezetten hangsúlyoz.[29]

     A strukturális hiányosságok a szöveg rendezetlenségében mutatkoznak meg Vagaggini szerint. A kánon, szerinte, különböző tulajdonságú részletek összeillesztéséből létrejött, az egységet nélkülöző szöveg benyomását kelti, hiányzik belőle a gondolatok logikus kapcsolódása, valamint a különböző közbenjáró imák elrendezése sem kielégítő.
     A bizottság által kiadott, a változtatás szükségességét igazoló hivatalos dokumentumok ugyanezt az érvelést ismétlik meg. Az 1968. június 2-án kiadott, a mise anaforáira irányuló katekézist segíteni hivatott irányelvek például kimondják:

A meglévő római kánonnak sem egységes volta, sem a gondolatainak logikai elrendezése nem érthető közvetlenül és könnyen. Azt a benyomást kelti, mintha különálló, véletlenszerűen egymás mellé került imákból állna, s ezek egységét felfogni bizonyos mértékű erőfeszítést igényel.[30]

     Ezzel szemben a három új anaforára — az irányelvek szerint — a gondolatok folytonossága és a szerkezet tisztasága jellemző. [Az irányelvek azt is megállapítják, hogy a keresztény egyházak „a római rítus kivételével” mind „sokféle anaphorát” használnak. Adoremus-szerk.]
     Vagaggini szerint nem csak az a baj, hogy a római kánonnak strukturális hiányosságai vannak, hanem az is, hogy teológiai hiányosságokkal terhelt. A legsúlyosabb ezek közül az epiklézis típusú imák száma és szerves kapcsolódásuk hiánya, valamint a Szentléleknek az eucharisztiában betöltött szerepére vonatkozó teológia hiánya.
     A liturgiatörténész Josef Jungmann Vagaggini kritikájára válaszul rámutat a tényre, hogy Vagaggini egy rendszerező teológus, aki bizonyos, a teológiai struktúrára vonatkozó prekoncepcióit kéri számon az eucharisztikus ima szerkezetén. Mivel őt különösen a liturgia pneumatológiai dimenziói érdeklik, az általa létrehozott két eucharisztikus imában (3. és 4.) határozott hangsúlyt kap a Szentlélek szerepe.
     Jungmann érvelésének alátámasztására Vagaggini Il senso teologico della liturgia című híres könyvéhez utalja az olvasót. Szerinte a műben a szerző személyes teológiájával szembesülünk, nem pedig az Anyaszentegyház egyetemes teológiájával.[31] Ezenfelül megjegyzi, hogy bár Vagaggini pneumatológiai elmélyülése önmagában dicséretes, egy ősi szövegen anakronisztikus számonkérni a világos szövegezést e téren, különösen arra való tekintettel, hogy a római kánon szerkesztése a Szentlélek természetéről és szerepéről folytatott IV. századi doktrinális viták hatókörétől meglehetősen távol zajlott.
     Akár a szerkezetről, akár a teológiáról legyen szó, a fő érv, úgy látszik, a római kánon „rendezetlensége”. Fejlődése során úgy bontakozott ki az eredeti szövegmagból, ahogyan egy régi vidéki udvarház élete átalakul az idők folyamán:[32] egy szárnyat hozzáépítenek itt, egy emeletet felhúznak amott, ajtót vágnak a falba egy korábbi ablak helyén, más ablakokat befalaznak, új lépcsőkre lesz szükség a hozzátoldások miatt, mások feleslegessé válnak. Díszítő elemek jelennek meg, „csak úgy”. A legelrejtettebb zugokban és valószínűtlen helyeken szép famunkára, kőfaragványokra bukkanunk. A régi épület minden részlete saját történettel rendelkezik, és hát az ilyen szövevényes alaprajzú öreg házak persze csodálatosak, de egy biztos: nem áramvonalasak. Sőt, mivel eredetileg nem rendelkeztek olyan komforttal, mint a belső lefolyórendszer vagy a villanyvezetékek, mi, modern emberek az ilyen házat olykor kényelmetlennek találhatjuk.
     A modern házak ezzel szemben általában funkcionálisak és hatékonyak, de gyakran silány anyagokból épülnek, és még gyakrabban a tetszetősséget is nélkülözik. És ha ez igaz a családi otthonokra, mennyivel inkább az a középületekre, melyek ebben a században új csúfsági rekordokat döntögettek meg.
     A liturgia reformerei kifogásolták a régi római kánon „rendezetlenségét”, és helyettesíteni akarták valami „áramvonalasabbal” és „funkcionálisabbal”.
     Aki szakértője az építészet történetének és elméletének, kifejthetné, ami a felvetésem implikációiból következik (vagy, ha úgy esik, cáfoljon meg). Én azonban úgy sejtem, a római kánon „rendetlensége” elleni reakciók talán kapcsolatba hozhatók az építészeti funkcionalizmus modern szellemével.

3. A Zeitgeist a hatvanas évek végén
A változásnak egy harmadik okozója a világi és teológiai „Zeitgeistban” keresendő — azaz a kései hatvanas éveket uraló korszellemben. A világban ezt a korszakot a struktúrák és tekintélyek eltökélt és olykor anarchikus jellegű elvetése jellemezte.
     A II. Vatikáni Zsinat egybeesett a nyugati történelemnek azzal a korszakával, amelyben a társadalmi gondolkodás és erkölcsök mély és forradalmi változáson mentek át. Amikor a zsinat optimistán kitárta az Egyház ablakait, kintről ennek a szele fújt be.
     Az Egyházon belül a zsinatot közvetlenül megelőző teológiai struktúra, amely talán jellemző megjelenési formájában túlzottan defenzívnek és túlságosan művi alkotmánynak tűnt, hamar összeomlott, és átvette a helyét a teológiai kísérletezés és progresszivitás új hulláma.
     Politikai szempontból nem véletlen, hogy a jóváhagyást nélkülöző eucharisztikus imák elsősorban Franciaországból, Németországból, Belgiumból és Hollandiából érkeztek, olyan országokból, amelyek a zsinaton a gerincét adták az észak-európai progresszív szövetségnek. A Consilium[a] pedig nyilvánvalóan támogatta ezt a progresszív megközelítést.
     A hatvanas évek végén a szekuláris és teológiai erőknek ez a kombinációja nem csekély hatást gyakorolt a liturgiára. Az ezt követő liturgikus anarchia nyomai mindmáig észlelhetőek. Hányszor és hányszor idézték hivatalos dokumentumok — hiába — a Sacrosantum Concilium 22. pontjának szövegét:

A szent liturgia irányítása egyedül az egyházi tekintélytől függ: az Apostoli Szentszékre és, a jog szabályai szerint, a püspökre tartozik. […] Éppen ezért egyáltalán senki másnak, még a papnak sincs megengedve, hogy saját elgondolása szerint a liturgiához bármit hozzáadjon, abból bármit elvegyen, vagy abban bármit megváltoztasson.

     A tekintély teljes semmibevétele a Zeitgeist egyik fő ismertetőjegye volt a hatvanas évek végén.

4. Teológiai elmozdulás „horizontális” irányba
A zsinat utáni teológiai elmozdulásnak része volt az evilági realitásra fektetett új hangsúly, s ez gyakran szült határozottan horizontális jellegű és emberközpontú imákat. A római kánonnak a hieratikus, szakrális és transzcendens hangsúlyait idejétmúltnak és teológiailag helytelennek tartották. Ez a negyedik oka az egyetlentől a sok kánonig vezető folyamatnak.

5. A népnyelv és a változatosság
Gyakran állították, hogy mindaddig, amíg a római kánon az eredeti latin nyelven hangzott el, senki sem figyelt fel a hiányosságaira — a feltételezés szerint azért nem, mert az átlagos pap latintudása nem volt elégséges az ilyesmi megítéléséhez. Vagaggini egyik érve:

Tegyük fel, hogy a kánont a nemzeti nyelveken és fennhangon mondják ezután, összhangban a liturgia szellemével, és hogy teljes spirituális épülésére szolgálhasson a népnek… Hamar kiderülne, milyen komoly liturgikus és lelkipásztori problémákat vet fel a szöveg. Ha eddig csupán néhány pap volt tudatában ennek, annak az az oka, hogy sokuk figyelmét eltompította a rutin és az archaikus nyelvű szöveg többé-kevésbé (jóllehet áhítatos szellemben történt) mechanikus recitációja. Az efféle rutin pedig meglehetősen hatékonyan képes elrejteni a problémákat. De meddig tartható fenn ez az állapot?[33]

     A fenti véleményt vallók szerint a nemzeti nyelv nemcsak leleplezné a kánon hiányosságait, de az ima repetitívvé és monotonná is válna. Ez a gondolat tükröződik a Consilium elnökének, Lercaro bíborosnak a javaslatában, amelyet 1966. június 20-án nyújtott be VI. Pál pápának:

A római kánon, különösen, ha fennhangon mondják, éppen változatlansága okán, valamint bizonyos, szűkösen lokális jelentőségű elemei miatt, amilyen a szentek felsorolása, terhessé válna… (Bugnini, 449).

     A változatosság kedvéért így aztán újabb imákat javasoltak bevezetésre.
     A változatosságra való hivatkozás azonban nem egészen helytálló. Igaz ugyan, hogy bizonyos mértékű változatosság segít fenntartani a hallgató érdeklődését, túl sok változatosság azonban már romboló hatással lehet a rituális cselekvés egyik legalapvetőbb szabályára, amely ugyebár az ismételhetőség. Ez az antropológiai elv — a memória szerepe — érvényesül is szépen a gyakorlat során: a 2. és 3. eucharisztikus imát a gyakori használat folytán legtöbben már fejből tudják.
     Személyes anekdotával tudnám ezt illusztrálni. Amikor olaszul kezdtem tanulni, gyakran választottam a 2. eucharisztikus imát, mert az a legrövidebb és legalkalmasabb arra, hogy egy külföldi megbirkózzon vele. Ha valamely szónál vagy kifejezésnél elakadtam, az idős asszony, aki sekrestyésként szolgált, az első padsorból hangosan, érthetően, emlékezetből „segített ki”. Azt kívánom ezzel mondani, hogy valójában a papság (és a nép is) bizony hajlamos előnyben részesíteni a változatlanságot a variációkkal szemben — még az eucharisztikus imák esetében is.

6. Új formalizmus
A hatodik oka az egyetlen kánonról a sokra való áttérésnek egy nagyon egyszerű eltolódás a régi rítusú formalizmustól az új rítusú formalizmus felé.
     Formalizmuson ez esetben egyesek azon vágyát értem, hogy az előírt szertartást rendben elvégezzék, de mégis lehetőleg gyorsan túlessenek rajta, és áttérhessenek a „fontosabb” dolgokra. Ennek a szellemnek (amely igencsak elterjedt) a legfőbb követelménye a rövidség. A legrövidebb eucharisztikus ima pedig a 2.
     Ez a hat ok nem tart igényt kizárólagosságra, mindenesetre így, ahogy vannak, ösztönzőként hathatnak a további vitára.

Összegző javaslat
Miután végigkövettük az utat az egyetlen eucharisztikus imától a sokig, és felsoroltunk néhány okot, hogy mindez miért úgy történt, ahogyan történt, itt az ideje a kérdésnek: hogyan viszonyuljunk a helyzethez? A javaslatom nem radikális.
     Ha már felépültek az új, modern házak az ősi fészek körül, nem rombolhatjuk le őket csak úgy. A modern épületeknek is vannak érdemeik és kényelmi előnyeik. Inkább azt javaslom, fedezzük fel újra a római kánon szépségét és azt a transzcendenciát és isteni szentséget, amelyet közvetít. Ajánlanám, hogy a papok folytassanak tanulmányokat ebben az irányban, de tudom, hogy a gyakorlatban kevés papnak van ideje külön tanulmányokra.
     Így a következő a szerény javaslatom: használjuk gyakrabban a római kánont, és használat közben szeressük meg. Mennyivel lesz tőle hosszabb a mise? Talán 3-4 perccel. Ha a római kánon ismét elfoglalja a díszhelyet, a többi eucharisztikus imát továbbra is lehet használni kiegészítésképpen, a változatosság kedvéért, a lelkipásztori szükségletek szerint.

(Cassian Folsom OSB atya a[z indianai] Szent Meinrad főapátság szerzetese [volt a cikk megjelenésének idején, 1996-ban, jelenleg, 2012-ben a norciai birítusú bencés apátság priorja], 1984-ben szentelték pappá. 1993 óta tanít Rómában, a Szent Anzelm Pápai Liturgikus Intézetben.)

Fordította: Kátai Katalin

Forrás: Adoremus bulletin, Online Edition
Vol. II, Nos. 4—6: September—November 1996

Jegyzetek

• ↑ A. A zsinat liturgikus konstitúciójának végrehajtásával megbízott tanácsról van szó (Consilium ad exsequendam constitutionem de sacra liturgia), amelyet 1964-ben hoztak létre, majd 1969-ig, az Istentiszteleti Kongregációba történt beolvasztásáig függetlenül ténykedett.

Hivatkozások

23. ↑ DOL, 625.
24. ↑ A szövegek megalkotásáról való további információkhoz vö. Bugnini, 478—479.
25. ↑ Az Istentiszteleti Kongregáció határozata, amely jóváhagyja a gyermekek és az kiengesztelődési szentmisék kánonjait, 1974. november 1-jén jelent meg: “Postquam de precibus”, Notitiae 11 (1975) 4—6; DOL, n. 249, 629—630. Ugyanezekhez az instrukció is megjelent aznap: Notitiae 11 (1975) 7—12; DOL n. 250, 630—634.
26. ↑ Vö. Bugnini, 482, 50. j. A hivatalos szöveghez vö. Notitiae 13 (1977) 555—556 (DOL, n. 251, 634—635) és Notitiae 17 (1981) 23. A két kiengesztelődési anafora latin szövege csak 1983-ban jelent meg, a megváltás jubileumi éve alkalmából: Notitiae 19 (1983) 270—279.
27. ↑ Másnap, 1975. július 9-én az Istentiszteleti Kongregáció önállóságát megszüntették [egybeolvasztották a Szentségi Fegyelmi Kongregációval], és Bugnini érseket felmentették posztjáról. Persze a post hoc [azután] nem feltétlenül jelenti, hogy propter hoc [azért]. 
28. ↑ Anton Hänggi — Irmgard Pahl, Prex Eucharistica: Textus e Variis Liturgiis Antiquioribus Selecti, Fribourg: Éditions Universitaires, 2. kiadás, 1968. A kötet további szerzői voltak: Louis Ligier, Josef Jungmann, Alphonse Raes, Leo Eizenhöfer és Jordi Pinell.
29. ↑ Vagaggini, 90.
30. ↑ “Au cours des derniers mois”, Notitiae 4 (1968) 148—155; DOL n. 244, 614—619. Az idézett szöveg a 617. oldalról való.
31. ↑ „Itt nem csupán napjaink ökumenikus jellemzőjéről van szó abban, ahogyan közeledni igyekszik a keleti teológiához, hanem — s ehhez csak Vagaggini közelítését kell szemügyre vennünk, mellyel a liturgikus alapfogalmakat ábrázolja — jócskán tetten érhető a szerző sajátos személyes teológiája is.” Josef Jungmann, “Um die Reform des römischen Kanons: eine kritische Stellungnahme zu C. Vagagginis Entwürfen”, Liturgisches Jahrbuch 17 (1967) 11.
32. ↑ Bernard Botte beszámol a római kánont illetően 1968-ban forgalomban volt közhelyes vélekedésről: „Öreg épülethez hasonlították, amit az évek során túldíszítettek, s ezzel tönkretették a harmóniáját. A hasonlat sántít.” Bernard Botte, “Où en est la réforme du Canon de la Messe?”, Les Questions Liturgiques et Paroissiales 49 (1968) 139.
33. ↑ Vagaggini, 22.

Az egyetlentől a sok kánonig 2.

A római kánon (Te igitur, clementissime Pater…)

[Folytatjuk Cassian Folsom cikkének
közlését az első rész után.]

4. Vagaggini és 1966 nyara 
A 10. munkacsoportot, mely a mise rendjén (ordo missæ) dolgozott, az új feladatra felkészítendő, kibővítették. Vagaggini atya, bencés szerzetes, a római Pápai Szent Anzelm Egyetem professzora 1966 nyarát a belgiumi Mont-César [apátság] könyvtárában töltötte, ahol behatóan tanulmányozta a római kánont és két új eucharisztikus imát szerkesztett (ezek szolgáltak alapul a ma használt 3. és 4. számú imákhoz). Vagaggini műve még abban az évben megjelent könyv formában:[11] így a vita kikerült a bizottság zártabb köréből, egy szélesebb nyilvánosság elé, ahol egyeseket várakozással töltött el, másokat bosszúsággal.[12]
     Vagaggini tervezeteit ezután megvizsgálta az egész munkacsoport, különféle peritusok [szakértők] és a Consiliumban helyet foglaló atyák. VI. Pál pápa instrukcióiát követve úgy döntöttek, hogy két, már létező anaforát fogadnak el, a Hippolytus-félét (ez inspirálta a 2. eucharisztikus imát) és Szent Bazil alexandriai anaforáját (amely végül bizonyos teológiai nehézségek miatt nem kapott jóváhagyást). Az elfogadott új kánonszövegek azok voltak, amelyeket Vagaggini terjesztett elő.
     Az új anaforák előterjesztésekor legfontosabb okként a változatosság elvére hivatkoztak. Annibale Bugnini érsek — aki hosszú ideig volt az Istentiszteleti Kongregáció titkára[a] — szerint: „Ez a fajta változatosság szükségesnek tűnik ahhoz, hogy a római liturgia gazdagabb legyen spirituális és lelkipásztori tartalmakban, melyek nem nyerhetnek teljes kifejezést egyetlen típusú szövegben” (Bugnini: The Reform of the Liturgy, 452).
    Az új szövegekhez fűzött magyarázatok külön hangsúlyozták az imák terjedelmének szempontját. A végül jóváhagyott három új szöveg között van egy nagyon rövid (a 2.), egy közepesen hosszú (a 3.) és egy meglehetősen terjedelmes, ez ugyanis a megváltás teljes rendszerének összegzését tartalmazza (a 4.).

5. A hivatalos kihirdetéshez vezető folyamat lépései
Nagyon vázlatos áttekintésben az új szövegek a következő utat tették meg a végső, hivatalos jóváhagyásig (vö. Bugnini, 460—465):
     (1) 1967. április: a schemát [tervezetet] jóváhagyta a Consilium elnöki tanácsa, azután pedig az atyák is. A szöveget 1967. május 3-án küldték meg a pápának. (A schema kilenc új prefációt is tartalmazott.)

     (2) A Szentatya megküldette a tervezetet a Hittani Kongregációnak és a Rítuskongregációnak (1967 júniusában). A Hittani Kongregáció nem hagyta jóvá az alexandriai anaforát (ez szó szerint „felajánlást” jelent és az eucharisztikus ima egyik elnevezése), Szent Bazil imáját az epiklézisnek, azaz a Szentlélek lehívásának teológiai problémája miatt.

     (3) 1967. július 10.: a közelgő püspöki szinódusra való tekintettel VI. Pál pápa a következő írásos instrukciókat küldte a Consiliumnak: „Felhatalmazunk benneteket egy füzet előkészítésére [amely az új anaforákat tartalmazza] a közelgő szinóduson részt vevő atyák számára; a konszekrációs formulát azonban, mindent tekintetbe véve, tanácsos változatlanul hagyni.”[13] 

     (4) A püspöki szinódusra 1967 októberében került sor. A liturgikus témák között megtárgyalták az eucharisztikus imák kérdését is. Október 14-én szavazásra bocsátottak több „pápai kérdést”, köztük a következőt: „Legyen-e a római kánon mellett három másik eucharisztikus ima a latin liturgiában?” 183-an voltak a szavazó atyák, a nagy többség igennel szavazott, 22-en nemmel és 33-an mondtak igent, fenntartással (placet iuxta modum).[14] Ezek a modusok [fenntartások] a következők voltak:

1. A római kánon őrizze meg kitüntetett helyét és használatát vasárnapokon és a nagyobb egyházi ünnepeken.
2. Nagyon pontos szabályok vonatkozzanak minden egyes ima használatára, a választást ne bízzák a celebránsra.
3. Az új eucharisztikus imák csak bizonyos jól felkészített csoportok használatára korlátozódjanak.
4. Mielőtt engedélyezik az új imák használatát, küldjék meg őket a püspöki konferenciáknak tanulmányozásra, és a híveket is időben és gondosan készítsék fel rájuk.
5. Ne csak három további eucharisztikus ima legyen, hanem jóval több, ezeket a keleti liturgiákból kellene átvenni. A püspöki konferenciák maguk is kapjanak felhatalmazást nekik tetsző imák komponálására.
6. Magát a római kánont is revideálják, hogy megkönnyítsék a használatát. 

Amint látható, a fenntartások nem mind követnek azonos gondolatmenetet. Bugnini megjegyzi, hogy a szavazás értéke „meglehetősen relatív”, mivel az atyák nem püspöki konferenciáik képviseletében szavaztak, hanem saját jogon, püspökként (Bugnini, 351). Mindenesetre a szinódus többsége a javaslat mellé állt.

     (5) Az új eucharisztikus imák kiadása mégis késett, Bugnini szerint a „szokásos interferenciák” miatt. Ráadásul az államtitkár ragaszkodott hozzá (1968. január 28.), hogy az új szövegekkel együtt megfelelő instrukciót is adjanak ki. 

     (6) 1968. április 27-én került sor a végső jóváhagyásra. 

     (7) A három új eucharisztikus imát a Rítuskongregáció 1968. május 23-i határozatával hirdette ki,[15] s ebben azt is rögzítette, hogy az imák 1968. augusztus 15-től használhatók. 

     (8) Ugyanazon a napon jelent meg a Szabályok az 1—4. eucharisztikus ima használatáról című dokumentum.[16] Mivel ezek a szabályok nem közismertek, idézzük őket: 

1. „Az 1. eucharisztikus ima, azaz a római kánon bármikor használható, különösen azokon a napokon, melyeknek saját Communicantes és Hanc igitur szakaszuk van, továbbá az apostolok ünnepein és az ebben a kánonban említett szentek ünnepein, valamint vasárnapokon, hacsak lelkipásztori okok nem indokolják másik eucharisztikus ima használatát.” [Ez a szabályozás a gyakorlatban néhány különleges alkalomra szűkíti le a római kánon használatát.]
2. „Sajátosságai folytán a 2. eucharisztikus ima inkább a hétköznapokra és különleges alkalmakra való.” [Ez a szabályozás a gyakorlatban jócskán kitágítja az ima alkalmazását, az említett sajátosságai közül a legszembetűnőbb ugyanis a rövidsége.] 
3. „A 3. eucharisztikus ima, akárcsak a római kánon, bármelyik prefációval használható, vasár- és ünnepnapokon előnyben részesítendő.” [Ez a szabályozás a gyakorlatban a 3. eucharisztikus imával váltja fel a római kánont.]
4. „A 4. eucharisztikus imának állandó prefációja van… bármikor használható, amikor a misének nincsen saját prefációja, és használata különösen alkalmas a Szentírásról fejlettebb tudással bíró közösségekben.” [Ez a szabályozás a gyakorlatban ritka alkalmakra korlátozza az imádság használatát, ugyanis nem alkalmazható az egyházi év saját prefációval rendelkező időszakaiban, például ádventben, nagyböjtben, húsvétkor. Ráadásul, ha komolyan veszik a némileg leereszkedő kitételt a tanultabb közösségekről, a használata még tovább korlátozódik.] 

     (9) Egy héttel később, 1968. június 2-án a Consilium új elnöke, Benno Gut bíboros levelet intézett a püspöki konferenciák elnökeihez,[17] s mellékelte azokat az irányelveket, melyek a mise kánonjairól szóló katekézist voltak hivatva segíteni.[18] 

     (10) A Missale Romanum kezdetű apostoli rendelkezés 1969. április 3-án, nagycsütörtökön lett kihirdetve, de a heves viták miatt a mintakiadás (editio typica) csak a következő év nagycsütörtökén, 1970. március 26-án látott napvilágot. 

6. Problémák az új eucharisztikus imák hivatalos kihirdetése után 

Miután hivatalosan kihirdették az új misekönyvet, és benne a régi római kánon mellett a három új eucharisztikus imát, azt gondolhatnánk, lezárult a féktelen kísérletezgetések korszaka. „Reméltük, hogy az új eucharisztikus imádságok megjelenése meg fogja szüntetni, de legalábbis mérsékli majd a problémát [ti. hogy annyi magánkompozíció került forgalomba]”, írja Bugnini. „Nem ez történt” (Bugnini, 46). A szellem kiszabadult a palackból, és nem volt hajlandó oda visszabújni. Egyes püspöki konferenciák nyíltan semmibe vették a Rómából érkező rosszallásokat. De [ezek] a jelzések sem voltak egyértelműek, mivel az Istentiszteleti Kongregáció több eucharisztikus imát is engedélyezett különböző közösségeknek, különböző alkalmakra.[19]

     1971. május 27-én az Istentiszteleti Kongregáció VI. Pál pápa elé tárta a kérdést, és javasolta, hogy az üggyel alaposabban foglalkozzanak. 

Értesültünk róla, hogy a párizsi Liturgikus Intézet több mint kétszáz eucharisztikus imát gyűjtött be, és tanulmányozott… Ha a Szentatya egyetért, a kongregáció vállalkozna a meglévő anyagok szervezett összegyűjtésére, és megvizsgálására…, hogy világos fogalmat alkothasson a probléma mértékéről, és biztos alapon állva, nagyobb biztonsággal kezelhesse azt. (Bugnini, 467.) 

     1971. június 22-én az államtitkár így válaszolt: 

Tekintettel arra, hogy nagy számban és válogatás nélkül vannak használatban jóváhagyást nem nyert eucharisztikus imák, a Szentatya kéri, hogy gondosan tanulmányozzák a problémát annak minden oldaláról, hogy megoldás szülessék e fegyelemsértő liturgikus gyakorlat által előállt súlyos helyzet orvoslására. (Bugnini, p. 467.) 

     1971. szeptember 17-én tehát különleges munkacsoportot hoztak létre az ügy tanulmányozására. 

7. A különleges munkacsoport tevékenysége

1971 októbere és 1972 márciusa között a munkacsoport többször ülésezett, és vagy százoldalas munkadokumentumot produkált, amelyben elemzik a problémát és javaslatokat tesznek a megoldására. A harmadik ülésen, 1972. január 25—26-án a 17 tagú munkacsoport négy kérdésben szavazott (vö. Bugnini, 467—469): 

1. Legyen-e több eucharisztikus ima a római misekönyvben?
   Igen: 10; nem: 3; igen, iuxta modum: 4. 
2. Kapjanak-e engedélyt nagyobb számú eucharisztikus ima használatára azok a régiók, ahol ezt a püspöki konferenciák szükségesnek tartják?
   Igen: 12; nem: 0; igen, iuxta modum: 5. 
3. Elfogadható-e a tervezet 39. a) pontjában javasolt megoldás [azaz készítsen-e az Istentiszteleti Kongregáció saját mintaszövegeket]?
   Igen: 8; nem: 8; igen, iuxta modum: 1. 
4. Elfogadható-e a 29. b) pont alatti megoldás [azaz hogy az Istentiszteleti Kongregáció készítsen elő irányelveket a püspöki konferenciák számára, melyek alapján döntéseiket meghozzák]?
   Igen: 8; nem: 5; igen, iuxta modum: 4. 

     A munkacsoport tehát egyértelműen támogatta több eucharisztikus ima engedélyezését. Nem volt azonban világos konszenzus az Istentiszteleti Kongregációnak az imák létrehozásában való vezető, illetve irányító szerepét illetően. 

     A kongregáció néhány konzultora, akit nem szavaztattak meg e kérdésekről, de határozott véleménye volt róluk, külön vizsgálódásai eredményét publikációkban tette közzé, s ebben egészen más következtetésre jutott, nevezetesen arra, hogy helytelen volna a már létező kánonok mellé újabbakat beiktatni a római misekönyvbe. Az általuk publikált jelentés riadalmat keltett különböző körökben, többek közt a Hittani Kongregációnál is, és komoly vitákat váltott ki. Az államtitkárnak kellett közbeavatkoznia, hogy diplomatikusan rendreutasítsa az Istentiszteleti Kongregációt és megpróbálja csökkenteni az okozott kárt. VI. Pál pápa 1972. február 28-án kihallgatáson fogadta Bugninit (akit 1972. február 13-án szentelt püspökké), s szintén helytelenítésének adott hangot: „Ismételten és nyomatékosan kérem, hogy az Istentiszteleti Kongregáció próbálja meg ellenőrzése alatt tartani az eucharisztikus imák szaporodását”, s szempontokat is közölt az eljáráshoz: 

• más, a kérdésben kompetens kongregációkkal is konzultáljanak [lefordítva: az Istentiszteleti Kongregáció ne a saját szakállára ténykedjen];
• kapjon hangsúlyt a liturgia egységessége; 
• szűnjenek meg az önkényes kísérletezgetések; 
• a püspöki konferenciáknak a Szentszék engedélye nélkül nincs felhatalmazásuk új eucharisztikus imák bevezetésére (Bugnini, 470—471). 

     1972. március 7. és 11. között a különleges munkacsoport plenáris ülésén az államtitkár azt kérte, hogy ismertessék meg a tagokkal mindazokat a tájékoztatásokat, melyeket az államtitkárság a legutóbbi időkben küldött az Istentiszteleti Kongregációnak, nehogy az atyák „nem lévén tisztában Őszentsége valódi gondolataival, a peritusok [szakértők] által kijelölt ösvényen haladjanak tovább, noha az a nekik nyújtott útmutatásoknak nem felel meg minden tekintetben” (Bugnini, 471, 31. j.). 

8. Meg nem értett és figyelmen kívül hagyott jelzések 

Az Istentiszteleti Kongregáció és a munkacsoport tehát negatív visszajelzéseket kapott, de úgy tűnik, nem értette meg őket. Ellenkezőleg, teljes gőzzel folytatták tevékenységüket, az egész Istentiszteleti Kongregáció egy plenáris ülésén megvitatták, s szavazásra bocsátották tervezetüket az eucharisztikus imákról (Bugnini, 471—472): 

1. Tekintettel az eucharisztikus imák kialakítása és használata körüli jelenlegi helyzetre, szükséges-e, hogy az illetékes hatóság lépéseket tegyen az imák számának növelésére?
   Igen: 13; nem: 0; igen, iuxta modum: 3. 
2. Elégséges-e ha a Szentszék elkészít néhány új eucharisztikus imát?
   Igen: 2; nem: 12; igen, iuxta modum: 2. 
3. Elégséges-e, ha a Szentszék bocsát a püspöki konferenciák rendelkezésére néhány mintát adaptálásra?
   Igen: 0; nem: 16; igen, iuxta modum: 0. 
4. Kapjanak-e felhatalmazást a püspöki konferenciák új eucharisztikus imák komponálására, melyek megfelelnek a Szentszék által szabott kritériumoknak, és amelyeket jóváhagyásra benyújtanak a Szentszékhez?
   Igen: 11; nem: 3; igen, iuxta modum 2. 
5. Elfogadhatóak-e az irányelvek, melyeket a 6. fejezet[b] tartalmaz új eucharisztikus imák elkészítéséhez és értékeléséhez?
   Igen: 9; nem: 2; igen, iuxta modum: 5. 

     A munkacsoport progresszív tendenciái világosak. Több eucharisztikus imát tartanak szükségesnek, de ne a Szentszék alkosson ilyeneket, és ne ajánljon mintákat sem, hanem a püspöki konferenciák kapjanak felhatalmazást új imák komponálására. 

     A bíboros prefektusnak az Államtitkárságghoz intézett 1972. április 12-i jelentése, bár hangnemében kiegyensúlyozottabb és visszafogottabb volt, de változatlanul tartalmazta azt a javaslatot, hogy a püspöki konferenciák „rendkívüli körülmények között, eseti alapon” kapjanak engedélyt új eucharisztikus imák megalkotására. A javaslatot enyhítette az a megszorítás, hogy a püspöki konferenciáknak előbb felhatalmazást kell kérniük, s csak azután készíthetik a szöveget, amelyet jóváhagyásra be kell nyújtaniuk a Szentszék illetékes hivatalaihoz (Bugnini, 472). VI. Pál pápa április 20-án kihallgatáson fogadta a bíboros prefektust, majd egy hónappal később, 1972. május 23-án írásban közölte válaszát, melyben megtiltotta a folyamatban lévő tárgyalások nyilvános kezelését, de engedélyezte, hogy tervezet készüljön egy, az eucharisztikus imákról szóló instrukcióhoz. 

     A tervezet a nyár folyamán elkészült, és 1972. szeptember 8-án megküldték a munkacsoportnak. Bugnini közli, hogy „a munkacsoport negyedik és egyben utolsó ülését szeptember 25—26-án tartotta, némiképp »csüggedt« légkörben” (Bugnini, 473). Bár csalódottak voltak, hogy javaslataik nem találtak kedvező fogadtatásra, kitartottak ajánlásuk mellett, hogy a püspöki konferenciák kapjanak engedélyt, bizonyos feltételek mellett, új eucharisztikus imák megalkotására. 1972. november 17-én az államtitkár megküldte az instrukció tervezetét a Hittani Kongregációnak. A kongregáció válasza elutasító volt. Bugnini megmondja, miért: 

Időközben mások is hallatták hangjukat, akik ellenezték újabb eucharisztikus imák jóváhagyását: teológusok a Nemzetközi Teológiai Bizottságból (október 11.), egy francia érsek és az Istentiszteleti Kongregáció azon konzultorai, akik a munkacsoport ülésein nemmel voksoltak. Mindezek nyomást gyakoroltak a Legfőbb Pásztorra… (Bugnini, 474, 32. j.) 

9. Nemleges válasz a pápától: „hideg zuhany” 

1973. január 11-én az államtitkár közölte a Hittani Kongregáció válaszát az Istentiszteleti Kongregációval. „A Hittani Kongregáció válasza elutasító az új anaforák létrehozására a püspöki konferenciáknak megadandó engedély időszerűségét illetően. Ezt a tilalmat tudomásul kell venni.” (Bugnini, 474.)

     Az államtitkár levele tartalmazta a következő útmutatásokat is, melyek később megjelentek az Istentiszteleti Kongregáció által az eucharisztikus imákról kiadott instrukció szövegében:

• a püspöki konferenciák vessenek véget az eucharisztikus imákkal történő kísérletezgetéseknek;
• a Szentszék nem zárja ki feltétel nélkül új anafora jóváhagyásának lehetőségét, de annak elkészítéséről és kihirdetéséről előzetesen kell a Szentszékkel megállapodni; 
• a római misekönyv már eddig is bőséges lehetőséget kínál az adaptációra.[20]

     Bugnini reakciója jól mutatja, hogy a munkacsoport egészen más hullámhosszon működött, mint a Szentszék. Bevallja: „Másfél évnyi kemény intellektuális munka után ez a válasz hideg zuhanyként ért minket” (Bugnini, 474). Pál pápa 1972. december 21-én kihallgatáson fogadta őt, s ebből az alkalomból az érsek kifejtette az Istentiszteleti Kongregáció álláspontját: szerintük az Egyház „nagyon elterjedt jelenséggel áll szemben, amelyet — úgy látszik — nem lehet egyszerű tiltással vagy elhallgatással kezelni, csupán mederbe terelni, hogy a Szentszék megtarthassa fölötte az ellenőrzést”. A pápa ezután közölte vele a döntését: „Minden további kísérletezésre »nem« a válasz. A Szentszék magának tartja fenn [hangsúly az eredetiben] a jogot, hogy különleges esetekben új eucharisztikus imákat alkosson.” (Bugnini, 475, 33. j.)

     Az Istentiszteleti Kongregáció ezek után kötelességszerűen megfogalmazta az instrukció tervezetét, körlevél formájában, 1973. január 20-án. Az államtitkár január 31-én válaszolt: „A levél tartalma megfelelő, de finomítani szükséges a formáján, s a döntés doktrinális és lelkipásztori indokait is szükséges kifejteni.” 

     Mindezen előzmények eredménye egy nagyon mérsékelt hangvételű dokumentum, az Eucharistiæ participationem[21] lett, amely 1973. április 27-én jelent meg. A körlevél, miután kifejti a magánkezdeményezésben szerkesztett eucharisztikus imák körül kialakult helyzetet, és hogy ezen imák léte is sérelmes, így folytatja: 

Valamennyi tényező gondos mérlegelése után született meg a döntés, hogy pillanatnyilag nem tanácsos általános felhatalmazást adni a püspöki konferenciáknak új eucharisztikus imák alkotására vagy jóváhagyására. Éppen ellenkezőleg, bölcsebb lesz azt tanácsolnunk, hogy tartsanak teljesebb katekézist az eucharisztikus ima valódi természetéről…”[22] 

     Az Istentiszteleti Kongregációt szigorúan megfegyelmezték.

[Innen folytatjuk a harmadik résszel.]

Fordította: Kátai Katalin

Jegyzetek

• ↑ A. A kúriai kongregációk némiképp szövevényes történetéből a tárgyalt korszakban a cikkben említettek megértéséhez annyit szükséges tudni, hogy 1969-ig a liturgia ügyei a Szent Rítuskongregáció (Sacra Rituum Congregatio) hatáskörébe tartoztak, ekkor VI. Pál pápa leválasztotta a szenttéavatási ügyeket, létrehozva annak egy külön kongregációt, s az immár csak a liturgia ügyével foglalkozó kongregációt átnevezte Istentiszteleti Szent Kongregációvá (Sacra Congregatio pro Cultu Divino). Az utóbbi tehát az előbbinek jogutódja. Annibale Bugnini — egyéb, már tárgyalt megbízatásai mellett — az előbbinek 1966 óta volt a liturgiáért felelős altitkára, az utóbbinak pedig létrehozásától, 1969-től egészen a Szentségi Fegyelmi Szent Kongregációval (Sacra Congregatio de Disciplina Sacramentorum) 1975-ben történt összeolvasztásáig titkára volt. A szerk.
• ↑ B. Az eucharisztikus imákról kiadandó instrukció tervezetének 6. fejezetéről van szó. A szerk.

Hivatkozások

11. ↑ Il canone della messa e la riforma liturgica, Torino—Leumann: Elle di Ci, 1966. Az angol fordításhoz lásd a 6. jegyzet hivatkozását.
12. ↑ Vagaggini javaslatának mértéktartó kritikájához vö. J. Jungmann, “Um die Reform des römischen Kanons: eine kritische Stellungnahme zu C. Vagagginis Entwürfen”, Liturgisches Jahrbuch 17 (1967) 1—17. Jungmann konklúziója (17): „Ha felvetődik egy új kánon kérdése — amit elsősorban nem egy teljesen új kompozícióban kellene keresni, és nem is egy már létező, idegen anaforának (a nyilván nem lehetetlen) átvételében, hanem valahogy úgy, hogy a saját hagyományunk időtlen és méltó elemei a felejtés helyett megtisztítva és továbbfejlesztve megőrződjenek —, hát akkor az áhított megoldást az említett okok miatt nem Vagaggini munkájában fogjuk megtalálni. Nem léphetünk rá egy idegen liturgiához vezető ösvényre saját örökségünk alapos megismerése és táplálása nélkül. Vagaggini könyve mindezek ellenére fontos munka. Elősegíti egyes pontok tisztázását, és hasznos bátorítást nyújt egy valódi reformhoz. De konkrét javaslatként még csak megfontolásra sem alkalmas.”
13. ↑ A Consiliumot nem elégítette ki a pápai válasz, ezért kifejtette a javasolt változtatások indokait, és kérte, hogy „legalább az általa jóváhagyott új eucharisztikus imaszövegek” kapjanak engedélyt. Az engedélyt 1967. október 12-én meg is kapták. Később a módosításokat a római kánonba is bevezették. Vö. Bugnini, 462.
14. ↑ Bugnini szövege itt hibás, a számok nem egyeznek. A szöveg szerint 183 atya szavazott, 173 igennel, 22 nemmel és 33 igennel, fenntartásokkal. Ez összesen 228.
15. ↑ Prece eucharistica: Notitiæ 4 (1968) 156. Az angol szöveghez vö. International Commission on English in the Liturgy, Documents on the Liturgy: 1963—1979, Collegeville: The Liturgical Press, 1982, n. 241, 608—609 (a továbbiakban: DOL).
16. ↑ Notitiæ 4 (1968) 157—160; DOL n. 242, 609—612.
17. ↑ “La publication”, Notitiæ 4 (1968) 146—148; DOL n. 243, 612—613.
18. ↑ “Au cours des derniers mois”, Notitiæ 4 (1968) 148—155; DOL n. 244, 614—619.
19. ↑ Az engedmények felsorolásához vö. Bugnini, 466.
20. ↑ A teljes szöveghez lásd Bugnini, 474.
21. ↑ “Eucharistiæ participationem”, Notitiæ 9 (1973) 192—201; vö. DOL n. 248, 623—629.
22. ↑ DOL, 624—625.

Szkólatanfolyam

A káptalani szkóla tagjai szeretnének lehetőséget biztosítani az egyházi énekkultúra, a gregoriánum, a népének és a középkori többszólamúság megismerésére, gyakorlására és az abban való elmélyülésére minden érdeklődőnek, különösen pedig azoknak, akik idővel szívesen bekapcsolódnának szertartásaink zenei szolgálatába. Ezért ádventtől kezdve tanfolyamot hirdetünk kezdő és haladó szinteken is. Jelentkezni lehet november folyamán a szentmisék után a szkóla tagjainál a sekrestyében, illetve a káptalan internetes levélcímén Földváry Miklósnál. A próbák-gyakorlások időpontját a jelentkezőkkel egyeztetjük, külön foglalkoznánk nőkkel és férfiakkal, kezdőkkel és haladókkal.

Az egyetlentől a sok kánonig 1.

A római kánon

Az alábbiakban Cassian Folsom fenti című cikkének fordítását közöljük — megjelent az Adoremus Bulletin online kiadásában (1996. szeptember—novemberi szám) — az eredetit követve, három folytatásban. Folsom atya a római San Anselmo Intézet liturgiatanára (káptalanunk klerikus protektorának, Kovács Ervin Gellért atyának is tanára volt), a birítusú norciai bencés perjelség perjele. Ez a cikke elsősorban az új rítust végző papoknak íródott, hogy megvilágítsa a római (I.) kánon értékét és jelentőségét, és föltárja azokat a nem mindig szívderítő folyamatokat, melyek e kánonnak a gyakorlatból való kiszorulásához és újabb, sokszor vitatható kánonok létrejöttéhez vezettek. Nekünk, akik a hagyományos liturgiában egyedül ezt a kánont ismerjük és használjuk mint a mise legfontosabb, központi és létesítő erejű imádságát, megerősítésül és — a római kánont ért szakszerűtlen és ideologikus kritikákkal szemben, lásd pl. Arnold Angenendt cikkét a Præconia 2011-es évfolyamában — apológiaként szolgálhat ez az írás.

*

AZ EGYETLENTŐL A SOK KÁNONIG: 

HOGYAN TÖRTÉNT ÉS MIÉRT? 

CASSIAN FOLSOM OSB 

(1996)

Az 1970-ben és 1975-ben megjelent, latin nyelvű Missale Romanum (Római misekönyv) négy eucharisztikus imát tartalmaz (és ezeknek még növekedhet is a száma az őszre várható harmadik editio typica megjelenésekor).[a] Az utóbbi időkben a Missale Romanum [angol nyelvű] amerikai kiadásainak függelékei az említett négy kánon mellett további ötöt tartalmaznak: kettőt engesztelésre, hármat a gyermekek számára. Így az elmúlt huszonöt évben a római rítus nagyszámú eucharisztikus imával gyarapodott.
     Ez azonban nem volt mindig így. Korábban — vagy 1600 éven át — a római rítus egyetlen eucharisztikus imát ismert: a római kánont.
     Ma egy átlagos egyházközségben a vasárnaponként is leggyakrabban használatos kánon a 2. eucharisztikus ima. A 3. eucharisztikus imát is viszonylag gyakran imádkozzák, különösen vasár- és ünnepnapokon. A 4. eucharisztikus imát szinte soha, mivel egyrészt hosszú, másrészt az USA-ban egyes helyeken betiltották a „férfi” szó gyakori előfordulása miatt. Az 1. eucharisztikus imát, azt a római kánont, amely a római rítusban másfélezer éven át kizárólagos használatban volt — szinte soha. Egy olasz liturgiakutató szavaival: statisztikailag irreleváns az előfordulása.[1]
     Ez radikális változást jelent a római liturgiában. Vajon miért nincsenek többen tudatában e hatalmas változás horderejének? Talán azért, mert a kánon mindig halkan hangzott el, tartalma és értékei így inkább a papok számára voltak ismertek, a laikus hívek közül csak kevesen ismerték. Ezért aztán amikor az eucharisztikus ima a nemzeti nyelveken és fennhangon szólalt meg, s négy szövege lett választható — ezek közül a római kánon csak alig, vagy egyáltalán nem fordul elő —, az átlagos laikus hívő számára nem tudatosult, hogy egy csapásra eltűnt 1600 év hagyománya, akárcsak egy letűnt civilizáció, amelynek kevéske nyomai csupán a régészek és a turisták érdeklődésére tarthatnak számot.
     Mi történt? Miért történt így? Mi legyen a válaszunk az új helyzetre? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik ez a tanulmány.

I. MI TÖRTÉNT?

Hogy „mi történt”, azt nemigen lehet röviden előadni, a szóban forgó korszak liturgikus történelme ugyanis sokrétű és igen összetett. A fejlődés során bekövetkezett különféle fordulatokat és irányváltásokat szükséges lesz közelebbről szemügyre venni, ha meg akarjuk érteni, miért éppen úgy történtek a dolgok, ahogyan történtek.

1. A Sacrosanctum Concilium (1963. december 4.)  

A zsinati liturgikus konstitúció szövegtervezetének (Schema) 37. cikkelye (a végleges dokumentumban 50. számon) foglalkozik a miseordóval (ordo missæ). A szöveg vitájakor egyetlen zsinati atya, Wilhelm Duschak SVD püspök állt elő azzal, hogy új eucharisztikus imára volna szükség, amely vagy helyettesítse a római kánont, vagy annak alternatívájaként legyen használandó.[2]
     A 37/50. cikkelyt kommentálva viszont a zsinati atyák közül többen is hangoztatták, hogy a kánonhoz nem szabad hozzányúlni. A szavazáskor nem kevesen placet iuxta modum-mal[b] fejezték ki fenntartásaikat. A relator (előadó) azzal reagált a kétségekre, hogy ezekre vonatkozik a probe servata eorum substantia kitétel, azaz gondosan ügyelni fognak a rítusok lényegének megtartására. A zsinat után felállított bizottság azonban valójában feladta ezt az álláspontot. Jungmann szerint a relatort az a szándék vezette, hogy szabad kezet kapjon a zsinatot követő reformtevékenység.[3]
     Mindenesetre sem a Schema, sem a Sacrosantum Concilium kezdetű konstitúció nem tesz említést új eucharisztikus imákról.

2. Magánkezdeményezések a római kánon revíziójára, 
illetve új eucharisztikus imák megalkotására (1963—1968)
Időközben azonban már folyamatban voltak bizonyos magánkezdeményezések, amelyek a római kánon revízióját célozták. Két ilyen is jelent meg tudományos folyóiratokban: Hans Küngé[4] 1963-ban és Karl Amoné[5] 1965-ben.[6] Sok egyéb újonnan komponált eucharisztikus ima követte ezeket, némelyiket publikálták, másokat nem. Az általunk vizsgált történet egyik legfontosabb eleme az a politikai nyomás, amelyet a holland egyház gyakorolt a Szentszékre. 1965 és 1966 között, még mielőtt a népnyelv használatát a kánonban engedélyezték volna, máris a kánon fordításai és új szövegezésű eucharisztikus imák jártak körbe Hollandiában.[7]

     A holland püspöki konferencia, Johannes Bluijssen hertogenboschi püspök, az országos liturgikus bizottság elnöke vezetésével, aki maga is tagja volt a zsinat után kinevezett, a liturgikus reform végrehajtásáért felelős pápai bizottságnak (a továbbiakban: Consilium),[c] hivatalos kérvényt nyújtott be a Szentszékhez az említett szövegek használatára. (Figyeljük meg a lépések jellemző sorrendjét: előbb jóváhagyás nélküli kísérletezgetések, azután nyomásgyakorlás az engedélyért.) 1966 őszén Hollandia és Róma között sűrű üzenet- és követváltások zajlottak a probléma megoldása érdekében. Annibale Bugnini, a Consilium titkára, a következőképpen számol be a történtekről:

Bugnini atya hollandiai látogatását követően különbizottság létesült, a [holland] liturgikus bizottság által küldött anaforák tanulmányozására. Több ülésük során nyilvánvalóvá vált, hogy ezekre nehéz lenne jóváhagyást nyerni, ezért a Consilium azt javasolta, hogy a hollandok várjanak, amíg az új eucharisztikus imák szövege elkészül. (Bugnini, 461, 7. j.)

     1967 januárjában az erre illetékesek megállapodtak abban, hogy a holland [püspöki] konferencia néhány kívánsága teljesíthető, köztük a kánon lefordítására vonatkozó kérés, illetve az az óhajuk, hogy [Rómában] tanulmányozzanak, és esetleg fogadjanak is el három új anaforát. VI. Pál pápa külön kuriális bizottságot jelölt ki annak megvizsgálására, „helyes volna-e a Hollandiának előreláthatólag megadandó engedményeket más országokra, sőt akár az egész Egyházra kiterjeszteni” (Bugnini, 106. old.).
     Nem akarván kivárni Róma válaszát, számos egyén és csoport ment tovább a maga útján. A holland püspökök tizenegy eucharisztikus imát választottak ki a sok közül, és ki is adták őket hivatalos használatra (1969. november 11.). A flamand anyanyelvű püspökök Belgiumban ugyanezt tették, de ők ötre csökkentették a választékot (1969. november 1.). Egy évvel korábban az indonéz püspöki kar tíz eucharisztikus ima használatát hagyta jóvá (1969. október 24). A holland imákat lefordították németre[8] (1968), és számos kiadást értek meg (vö. Bugnini, 46. old.). Franciaországban száz körüli eucharisztikus ima volt forgalomban.[9] Bernard Botte 1968-ban a francia nyelvű területeken a jogosítatlan eucharisztikus imák szülte teljes anarchia miatt panaszkodik.[10]
     Miközben mindezek a magánkezdeményezések zajlottak, mi történt a hivatalos szinten?

3. A 10. munkacsoport tevékenysége 
a szentmise rendjének megújítására (1965)
Eredetileg a Consilium célja nem magának a kánonnak a megújítása volt, hanem a szentmise rendjének (ordo missæ) a revíziója. Ebből a célból jött létre a 10. munkacsoport. Munkájuk során elkerülhetetlenül felmerült a római kánon kérdése. Bugnini így számol be a helyzetről:

A római kánon problematikája mind közül a legérzékenyebb és legösszetettebb kérdés. Egyfelől az ima iránti tisztelet visszatartotta a munkacsoportot attól, hogy hozzányúljon, másfelől rendre érkeztek a javaslatok szakértőktől és lelkipásztoroktól egy másik, logikusabban szerkesztett eucharisztikus imára. A nehézségek áthidalására született meg az a javaslat, hogy próbálkozzanak a római kánon három revideált formájával. (Bugnini, 343.)

E kísérletnek a híre hamar kiszivárgott, és többen panaszt tettek a Szentszéknél. Kiderült, hogy a jobb kéz nem tudta, min munkálkodik a bal. Bugnini jelenti, hogy Cicognani bíboros államtitkár 1965. október 25-én — majd december 15-én ismét — levelet intézett a Consilium elnökéhez, Lercaro bíboroshoz, s ebben a legnagyobb óvatosságot kérte (Bugnini 152, 30. j.). 1966. március 7-én az államtitkár VI. Pál pápa üzenetét közvetítette a bizottsághoz:

Sietve tudatnom kell önökkel Őszentsége óhaját, hogy a kánon maga ne változzék, legalábbis egyelőre ne; tehát bármiféle lehetséges változtatást előzetesen be kell mutatni személyes jóváhagyásra a Szentatyának, akinek az a meggyőződése, hogy nem szabad újításokat bevezetnie a kánon szövegében előzetes, alapos és jól dokumentált tanulmányok nélkül, s ha valaha sor kerülne rá, csakis a püspökökkel történő konzultációt követően. Feladatom azt is közölni önökkel, hogy mindent figyelembe véve talán a legjobb a hagyományos szöveget érintetlenül megtartani; mindazáltal ez nem jelenti azt, hogy a kérdés tanulmányozásával is fel kellene hagyniuk. (Bugnini, 152, 30. j.)

A Szentatya tehát „rálépett a fékre”, de nem állította le a kérdés további tanulmányozását. Így aztán a bizottság két hónappal később, 1966. május 25-én újabb kívánsággal fordult VI. Pálhoz az eucharisztikus ima ügyében.

Ha elérkezik az ideje új eucharisztikus ima megszövegezése ismételt felvetésének (tekintettel azokra a nehézségekre, melyeket a jelenlegi római kánon jelent lelkipásztori szempontból), a 10. munkacsoport megtiszteltetésnek tekintené, ha megbízást kapna néhány minta kidolgozására. Ebben az esetben a munkacsoport azon lesz, hogy bármely új ima hűen őrizze a római jelleget, s így a római mise továbbra is hű maradjon a római liturgia szelleméhez. (Bugnini, 449.)

Egy hónappal később, 1966. június 20-án Lercaro bíboros a következő kérelmet továbbította a Szentatyához:

Az eucharisztikus ima szövegének bárminemű megváltoztatása számos és érzékeny problémát vetne fel, de hát a jelenlegi forma megtartása is bizonyos nehézségekkel járna. A római kánon, különösen, ha fennhangon mondják, éppen változatlansága okán, valamint bizonyos, szűkösen lokális jelentőségű elemei miatt, amilyen a szentek felsorolása, terhessé válna.
     A különböző forrásokból javasolt szövegvariánsok az említett elemeket csökkentik és áthelyeznek a kánonban bizonyos közbenjáró könyörgéseket (Memento, Communicantes, Nobis quoque) abból a célból, hogy az eucharisztikus ima még inkább egyetlen egységet képezzen, amely magába foglalja a prefációt, a Sanctust és az anamnézist is. De mindenfajta revízió veszélyes, kivált, amikor ilyen tiszteletre méltó hagyományú szövegbe kíván beleavatkozni.
     Bölcsebbnek tűnik meghagyni érintetlenül a római kánon eredeti szövegét és egy vagy több teljesen új szöveget fogalmazni, melyeket az eredeti kánon mellett alternatívaként lehetne használni, bővítve ezzel a választékot. (Bugnini, 449—450.)

Érdemes a javasolt változtatás okait külön is kiemelni:

1. A római kánon azért terhes, ha hangosan mondják, mert mindig ugyanaz;
2. a szentek felsorolása inkább csak helyi jelentőségű;
3. a kánon stilisztikai szempontból kívánnivalókat hagy maga után, és komoly beavatkozást igényel, hogy egyetlen szövegegységgé váljon.

     A római kánonnal kapcsolatos ezen fenntartások dacára a bizottság azt a bölcs döntést hozta, hogy a szöveggel babrálni túlságosan veszedelmes volna, s ezért célravezetőbb inkább néhány új változatot készíteni, melyek az említett hibákat kiküszöbölik, és egyúttal némi változatosságról gondoskodnak. Bugnini jelentése szerint „a pápa döntése szűkszavú és célirányos: a jelenlegi anafora marad változatlan, két vagy három új anaforát viszont — bizonyos alkalmakra — keresni kell, vagy meg kell alkotni” (Bugnini, 450. old.).
     Ha komolyan vennénk ezt a döntést, az meghagyta volna a római kánon elsődleges helyét, s néhány új eucharisztikus imával — másodlagos szerepben — kiegészítette volna a repertoárt. (A valóságban nem ez történt.) A „bizonyos alkalmakat” nem határozták meg, és a Szentatya megnyitotta azt utat akár új anaforák átvételéhez a hagyományból, akár egészen új imák létrehozásához.
     A Szentatyától zöld utat kapva a bizottság nyomban munkához látott.

[Innen folytatjuk a második résszel.]

Fordította: Kátai Katalin

Jegyzetek

• ↑ A. A VI. Pál-féle Missale Romanum (1969/1970) legújabb, harmadik hivatalos mintakiadásáról (editio typica) van szó, ez azóta (2000-ben, illetve 2002-ben) napvilágot is látott, s jelenleg már javított változata (2008) van forgalomban. A ford.
• ↑ B. Azaz: „igen, de fenntartásokkal”. Ezek a fenntartások a modusok. Voltaképpen azt jelenti: „a javaslatot csak akkor fogadom el, ha figyelembe veszik a fenntartásaimat”. A szerk.
• ↑ C. A zsinat liturgikus konstitúciójának végrehajtásáért felelős pápai bizottságot (Consilium ad exsequendam constitutionem de sacra liturgia) 1964-ben hozták létre, majd 1969-ig, az Istentiszteleti Szent Kongregációba történt beolvasztásáig függetlenül ténykedett. Ennek a bizottságnak volt titkára — annak teljes működése idején — Annibale Bugnini. Vigyázat, nem keverendő az egyetlen betűben különböző „Conciliummal”, amely magát a zsinatot jelenti. A szerk.

Hivatkozások

1. ↑ Enrico Mazza: The Eucharistic Prayer of the Roman Rite, New York: Pueblo Publishing Company, 1986, xxxi. old.
2. ↑ Említi az esetet egy későbbi történeti áttekintés, vö. Notitiæ 8 (1972) 132. Duschak püspök  állt elő először a javaslattal, de nem a zsinat üléstermében, hanem egy sajtótájékoztatón, 1962. november 5-én. Bővebb információért vö. G. Caprile: Il Concilio Vaticano II, vol. II: Il primo periodo 1962—1963, Roma 1968, 114.
3. ↑ Josef Jungmann, “Um die Reform des römischen Kanons: eine kritische Stellungnahme zu C. Vagagginis Entwürfen”, Liturgisches Jahrbuch 17 (1967) 2.
4. ↑ Hans Küng, “Das Eucharistiegebet: Konzil und Erneuerung der römischen Liturgie”, Wort und Wahrheit 18 (1963) 102—107.
5. ↑ Karl Amon, “Gratias Agere: Zur Reform des Messcanons”, Liturgisches Jahrbuch 15 (1965) 79—98.
6. ↑ Mindkét szöveg kényelmesen hozzáférhető Cipriano Vagaggini könyvében: The Canon of the Mass and Liturgical Reform, Staten Island, NY: Alba House, 1967, 76—83.
7. ↑ A történteket Annibale Bugnini könyve alapján ismertetem: The Reform of the Liturgy: 1948—1975, Collegeville: The Liturgical Press, 1990, 105—107. Mivel a korszakot érintő beszámolómban bőven merítettem a műből, és gyakran idézek belőle, az egyes konkrét hivatkozásokat a szövegen belül adom meg.
8. ↑ Cf. A. Schilling, Fürbitten und Kanongebete der Holländischen Kirche, Essen, 1968.
9. ↑ Philippe Béguerie, “La Prière Eucharistique”, Notitiæ 20 (1984) 196.
10. ↑ Bernard Botte, “Où en est la réforme du Canon de la Messe?”, Les Questions Liturgiques et Paroissiales 49 (1968) 138—141.

Egyháznapi matutínum

Egyháznapi vesperáshimnusz: Caelestis urbs Ierusalem

A folyó egyházi év utolsó ünnepélyes közösségi zsolozsmáját a középkori esztergomi székesegyház felszentelésének ünnepéről 2012. november 17-én, szombaton 20 óra 30 perces kezdéssel tartjuk a Váci utcai Szent Mihály-templomban. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Ismét ministránstanfolyam indul

A tavalyi évben megszervezett ministránskurzusunk eredményeként a belvárosi hagyományos római rítusú szentmisék asszisztenciája több új taggal is gyarapodott, valamint olyan érdeklődő hívek is elsajátíthatták a régi rítusú szentmiséken való oltárszolgálatot, akik saját egyházközségükben szeretnének majd ministrálni.

A tavalyi tanfolyam sikerére való tekintettel ezért 2012-ben is ministránskurzust indítunk, amely Advent I. vasárnapján kezdődik. Az előző év tapasztalatai alapján a kurzus menete idén némiképp módosul: az Advent I. vasárnapján tartott közös megbeszélés, illetve bevezető előadás után minden jelentkezőt egy-egy gyakorlott ministráns fog egyénileg képezni (külön egyeztetett időpontokban), majd a kurzus végén néhány közösen tartott alkalom teszi teljessé a tanulást.

A további részleteket hamarosan közzétesszük a blogon, a jelentkezéseket pedig a capitulumlaicorum[kukac]gmail.com e-mail címre, illetve személyesen a szentmisék után, a sekrestyében várjuk.

Convivium vallástudományi konferencia az ELTE-n

Az ELTE BTK Vallástudományi Központja által megrendezett éves vallástudományi konferenciák sorozatának idei rendezvénye a Convivium, azaz lakoma címet viseli. A konferencián előad a káptalanunk közösségéhez szorosabban kötődők közül Földváry Miklós és Alácsi Ervin atya, de a többi előadás között is előfordul liturgikus, illetve általánosabban katolikus keresztény szempontból érdekes téma (többek közt Bárth Dánielé, Rajki Zoltáné és Orlovszky Gézáé), ezért az alábbiakban a teljes programot közöljük. A konferencia nyilvános, minden érdeklődőt szívesen látnak a szervezők.

CONVIVIUM VALLÁSTUDOMÁNYI KONFERENCIA

• Időpont: 2012. november 6—7. (kedd, szerda)
• Helyszín: ELTE BTK, Trefort-kerti kampusz
  (1088. Múzeum krt. 4/F, Kerényi Károly terem)

Részletes program

November 6., kedd délelőtt

Megnyitó és 1. ülés: Lakoma — a kőkortól a vaskorig 
(elnök: Dezső Tamás, az ELTE BTK dékánja)

• 9.00—9.15: bevezető és megnyitó
• 9.15—10.15: Raczky Pál—Szabó Gábor—Kalla Gábor: Az ünnepléstől a szimpóziumig 
• 10.15—10.25: hozzászólások
• 10.25—10.40: kávészünet    

2. ülés: Lakoma: liturgia és paraliturgia (elnök: Déri Balázs)

• 10.40—11.00: Voigt Vilmos: „Der Mensch ist, was er ißt”
• 11.00—11.20: Alácsi Ervin János: „O sacrum convivium” – teológiai kommentár Aquinói Szent Tamás „Adoro te devote” himnuszához
• 11.20—11.40: Földváry Miklós István: Húsvéti ételszentelések a középkorban
• 11.40—12.00: Bárth Dániel: Ételek és italok megáldása: népi igények és egyházi kínálat a kora újkortól napjainkig

(Az 1. ülés témájának folytatása:)

• 12.00—12.20: Komoróczy Géza: Convivium divinum – convivium deorum 
• 12.20—12.30: hozzászólások    
  
  Ebédszünet

Kedd délután

3. ülés: „… amit én megtisztítottam” (Act 10,9–23)
(elnök: Karasszon István)

• 14.00—14.20: Barta Zsolt: Péter látomása: narratológiai esemény
• 14.20—14.40: Hanula Gergely: Péter látomása a görög patrisztikában
• 14.40—15.00: Rajki Zoltán: Bibliai étkezési tilalmak – adventista értelmezés
• 15.00—15.30: hozzászólások és kávészünet

4. ülés: Étkezési tilalmak az ind vallási hagyományban
(elnök: Négyesi Mária)

• 15.30—15.50: Dezső Csaba: Étkezési előírások Manu törvénykönyvében
• 15.50—16.10: Kiss Csaba: A tantrikus étlap: Manu menüje helyett
• 16.10—16.30: Radnóti Alice: Közösségi étkezés a szikh vallásban: a langar doktrinális és társadalmi vonatkozásai
• 16.30—17.00: hozzászólások és kávészünet

5. ülés: Étkezési előírások kínai vallásokban (elnök: Déri Balázs)

• 17.00—17.20: Kósa Gábor: „Gabona nélkül a hegyen” – Taoista étkezési előírások a halhatatlanság szolgálatában
• 17.20—17.40: Pap Melinda: Rituális étkezés az ókori Kínában
• 17.40—17.50: hozzászólások
• 17.50—19.45: symposium

November 7., szerda délelőtt

6. ülés: Étkezési tabuk az ókori görögöktől a puritánokig 
(elnök: Ritoók Zsigmond)

• 10.00—10.20: Gaál Balázs: A dietetikától az etikáig: ókori görög étkezési tabuk és magyarázataik
• 10.20—10.40: Szombathy Zoltán: Miért nem ehet a muszlim emberhúst?
• 10.40—11.00: Vincze Kata Zsófia: A kóserság társadalompolitikája
• 11.00—11.20: Déri Balázs: Egy bugaci baptista família étkezései
• 11.20—11.50: hozzászólások és kávészünet

7. ülés: A szakrális és a deszakralizált (elnök: Déri Balázs)

• 11.50—12.10: Orlovszky Géza: Az úrvacsora a hitvitákban
• 12.10—12.50: Hirsch Tibor: „A nagy zabálás” kortárs filmekben
• 12.50—13.00: hozzászólás
• 13.00—14.00: ebédszünet

Szerda délután

8. ülés: „Zarándoklat, lakoma, fesztivál — a csatkai cigánybúcsú” (elnök: Gyöngyösi Csilla)

• 14.00—16.00: Vallástudományi önképzőköri ülés. A vallástudomány szak szeptember 8-i terepgyakorlatának megbeszélése Mogyorósi Ágnes bevezető előadásával.

A konferencia alatt lehetőség nyílik a belépésre az ELTE BTK
Vallástudományi Központjának szakmai közösségébe
(ld. http://vallastudomany.elte.hu/node/13).

További információk az esemény Facebook-oldalán.