A napokban egy ismert internetes újságtól kerestek meg minket, véleményünket kérdezve Ferenc pápának a homoszexuálisokkal kapcsolatos, a világsajtóban forradalminak beállított
szavairól (az eredményt lásd
itt). Habár nem szerettünk volna a szélesebb, profán nyilvánosság előtt éppen ezzel a témával bemutatkozni, a dolog elért valamiféle ingerküszöböt, így a háttérlevelezésben megfogalmazott gondolatokat most közzétesszük. Benedek pápa lemondása és Ferenc pápa megválasztása óta ugyanis mindenütt ott lappang a két pontifikátus közti feszültség érzése, amely minket, a hagyományos liturgia híveit, akik Benedek pápának annyit köszönhettünk, keserűséggel tölt el. Habár eddig is minden alkalmat megragadtunk a folytonosság bizonyítására és arra, hogy kifejezzük a mindenkori Szentatya iránti lojalitásunkat, egyre inkább kiderül, hogy ennél többre, nyíltabb beszédre van szükség. Ilyen benyomások közepette akadtunk az alább lefordított amerikai cikkre is.
Sokan vannak, akik Ferenc pápát kezdettől fogva szívesen látnák
valamiféle reformpápaként, és kezdettől fogva így értelmezik minden
megnyilvánulását. Tény, hogy Ferenc pápa meglehetősen informális stílust
használ nemcsak a saját elődeihez képest, hanem még az átlagos közéleti
szereplőkhöz képest is. Ez annyiban lehet zavaró, amennyiben azt
implikálja, hogy minden eddigi pápa, és különösen XVI. Benedek formális
volt, merev és szűklátókörű, de egyáltalán nem zavaró, amennyiben
lehetővé tesz néhány valóban őszinte és keresetlen megnyilvánulást. Ezek
a megnyilatkozások egy olyan értelmezői térben hangoznak el, amely
mindent fölerősít, és saját szempontjainak megfelelően értékel. Jellemző
például, hogy a világi média egyáltalán nem vesz tudomást Ferenc
pápa prédikációinak kifejezetten — hogy úgy mondjuk — szeparatista
hangvételéről, amely a „jó” keresztények körét jelentősen leszűkíti, és
egy magasan elkötelezett, elitisztikus, szektoid egyházképet sugall. Ha
az ember tekintetbe veszi a szabadegyházi-karizmatikus mozgalmak
előretörését a pápa társadalmi hátterét jelentő Latin-Amerikában, akkor
ezek érthetővé válnak, de nagyon nem felelnek meg az európai értelemben
vett „nyitott, progresszív, liberális” egyházi irányvonalnak. Egyébként
tudomásunk szerint Ferenc pápa Argentínában annak idején kifejezetten
támadta a homoszexuális élettársi kapcsolat legalizálást, nem valószínű, hogy a véleménye változott volna meg. Az emberi el nem ítélés és az
elvi elfogadás nem ugyanaz.
A katolikus Egyház álláspontja a
homoszexualitással kapcsolatban teológiailag rögzítve van, ami azt
jelenti, hogy tartalmi változásra itt nem lehet számítani. A pápa tehát
nem is lehetne forradalmi ezen a téren. Amiben lehet változás, és
kívánatos is, hogy legyen, az a nyíltabb kommunikáció, a megértés
légköre az elhallgatás vagy a kifejezett homofóbia helyett. Olyan ez,
mint pl. az elváltakkal szembeni lelkipásztori magatartás. Az Egyház
sosem fogja helyeselni vagy elfogadni a válást, de tudomásul veheti a
létezését, az érintettek valós problémáit, és nem zárhatja le a kérdést
azzal, hogy nemlétezőnek tekinti vagy kiközösíti az elváltakat.
Hasonlóképpen: homoszexuálisok között sosem lesz egyházilag elfogadott
élettársi kapcsolat, és az ilyenben élők mindig ki lesznek zárva az
Egyház legteljesebb, szentségi közösségéből. Ez azonban nem jelenti azt,
hogy kategorikusan elítélné vagy megfosztaná őket mindennemű
lelkipásztori figyelemtől, segítségtől. Egy érthető
párhuzamot alkalmazva: Jézus az Evangélium szerint azt mondta a házasságtörő
asszonynak, akit meg akartak kövezni, hogy „én sem ítéllek el”. Ezt
mondta Ferenc pápa is, tehát ő is csak annyira forradalmi, mint Jézus, aki viszont azt is mondta az asszonynak, hogy „menj, és többé ne vétkezzél”. Az
el nem ítélés nem jelentette tehát a házasságtörés elfogadását, ahogyan Ferenc pápa esetében sem a homoszexuális kapcsolatok elfogadását.
Ami Ferenc pápa és a sajtó problematikus viszonyát illeti, külön pikantériája a mai szenzációknak, hogy ugyanaz a sajtó, amely ma „példa nélküli” újdonságként, „új útként” és más hasonlóan bombasztikus jelzőkkel tűzdelve ünnepli minden kezdeményezését és megnyilvánulását, amikor Buenos Aires érsekeként művelte és mondta ugyanezeket, ügyet sem vetett rá. Akkor ugyanis nem „forradalmi” pápának, hanem „konzervatív” érseknek számított éppen…
Az alábbiakban fordításban közöljük Jeffrey Tucker témába vágó cikkét (megjelent július 30-án, a New Liturgical Movement blogján), amely őszinte szubjektivitásával rég várt hangot üt meg. (Szeretnénk ugyebár mi, katolikus hívők mind lojálisak maradni, de ami bosszantó, az bosszantó.)
*
Ferenc pápa és a sajtó unalmas narratívái
JEFFREY TUCKER
Az igazat megvallva engem az új pápaság számos vonása személyesen is idegesít, s kezdettől küzdenem kell az érzés ellen. Aligha vagyok egyedül ezzel. Benedek pápa számos híve nyilván ugyanígy érez. Nap-nap után hallhatjuk, milyen nagyszerű, hogy leáldozott a rémes régi kornak, és eljött a boldog új.
Az is nyilvánvaló, hogy a katolikus gondolkodás kultúrájába be nem ágyazott külső szemlélő nem így érez. Sokaktól hallhattam, mennyit nőtt a szemükben a katolicizmus becsülete pusztán azáltal, hogy Ferenc pápa ténykedését figyelik, és ez a körülmény más megvilágításba helyezi a bosszankodásomat.
Ugyanakkor fájdalmas arra gondolnunk, hogy Ferenc pápa híre és megbecsültsége nagyszerű elődjének kárára növekszik. Ez bizonyára mélyen bánt mindannyiunkat, s a hozzánk hasonlókat védekező állásba kényszeríti.
Hogy mi is történik, már az új pápaság első napja óta? Alig tehet valamit Ferenc pápa úgy, hogy azt össze ne vetnék XVI. Benedek működésével. Ferenc pápa sajtótájékoztatót tart? Máris összevetik ezt a körülményt elődje állítólagos távolságtartásával és szigorával. Maga cipeli az aktatáskáját? Mindjárt megtudhatjuk, hogy a szolgálatkész alázat egészen döbbenetes példájával állunk szemben (melynek — olvashatjuk a sorok között — elődje nem adta tanújelét). Középkategóriájú autót vezet a drágább helyett? Példátlan, forradalmi gesztus, mellyel megtagadja a modern pápaság egész történelmét.
Az ember legszívesebben felüvöltene: ebből így egy szó sem igaz!
Egyes bloggerek, kommentátorok kisebbfajta sportot űznek abból, hogy kimutassák, mennyire nem tesz Ferenc pápa semmi olyat, amit Benedek ne tett volna, és hogy semmi igazán meglepő nincs a fentiek egyikében sem. Csak másként mutatják be. Igen, a két pápaság stílusa valóban eltér, de a sajtó reményeiben élő jakobinus forradalomról azért szó sincs.
Ha az Egyház dolgait figyelemmel kísérők közül valaki szeretné valamiképpen elkülöníteni a sajtó konstruált sztoriját a valóságtól, ritka nehéz feladatra vállalkozik, amely jóformán teljes embert igényel.
A sajtó lusta. Nem igyekszik mélyre ásni, és nem buzog a történeti kontextus feltárásában. Arról nem beszélve, hogy az újságot el kell adni, a kattintásokat be kell gyűjteni. Ehhez a legjobb eszköz az előzetes narratíva, melybe mindennek illeszkednie kell, ami történik. Az új narratívát az új pápaság első óráiban megírják, és hajlamos változatlan maradni. (Nem csak a katolikus híreket kezeli így a sajtó, az úgynevezett hírszolgálat minden más szektorban is ugyanígy működik.)
XVI. Benedek pápa működésének az volt a narratív kerete, hogy ő egy szemellenzős reakciós, a kemény kéz híve, aki vissza akarja fordítani az idő kerekét. Miután ez megszületett, többé nem számított semmi. Mindegy volt, milyen kezdeményezéseket tesz, milyen szabadságot engedett a rítusok végzésében, milyen nyitottságról tett tanúbizonyságot, milyen dicsérő szavakkal szólt a vallásszabadságról, hogyan sürgette a szociális igazságtalanságok felszámolását és más effélék. A narratíva nem tágított.
Így van ez Ferenc pápával is. A sajtó hamar eldöntötte, hogy személyében alázatos, spontán, liberális, széles látókörű, szegénypárti, toleráns és a doktrínát felülvizsgálni hajlandó pápával állunk szemben. Megszületett a fixa idea, s amit ezek után tesz, az ebben a fényben értelmezendő. Minden sajtófőcím ezt a mögöttes sablont feltételezi. Ez az egyetlen sztorijuk róla. Ami ennek ellentmondani látszik, az nincs, és minden szava ebben az előre gyártott kontextuális keretben jelenik meg.
Ezt nem árt észben tartanunk, barátaim. Lencsén át látjuk a világot, amelyet a sztorikat gyártó ipar készít, és nem lehetetlen, hogy Ferenc pápa egész pápasága alatt sem cserélik le. Hosszú és hepehupás útra számíthatunk.
Csak úgy küzdhetünk e hatás ellen, ha függetlenül gondolkodunk. Ne engedjük, hogy a sajtó uralja a dolgokról kialakított képünket, az új pápaság értelmezését. Keressük a tágabb kontextust, a teljes idézeteket, az enyhítő körülményeket, a rejtett részleteket, a gondos fordításokat és így tovább. Tudom, hogy ez szlogenként hangzik, de hát az is. Ha azonban tényleg az igazat szeretnénk látni, nem nélkülözhetjük a módszert.
Sajnálatot érzek Ferenc pápa iránt, több okból is. Ő sem szabadulhat könnyebben a sajtó kényszernarratívájából, mint mi. Ne feledjük, nem ő írja a sztorikat, és nem ő rendelte az értelmezési keretet hozzájuk. Az sem egyértelmű, hogy egyáltalán tud-e arról, ami a sajtóban történik, s ha tud is róla, tehet-e ez ügyben valamit.
