2014. április 20.

A pászkavacsora emlékezete a kereszténységben

Jézus föltámadása után halat eszik az apostolokkal
(az ábrázolást — tévesen — az utolsó vacsorának szokás megfeleltetni).
VI. századi mozaik, Ravenna, Sant’Apollinare Nuovo



Cikksorozatunkban az egyházi év időszakaihoz, eseményeihez, fordulópontjaihoz kötődő hosszabb olvasmányokat ajánlunk ízelítővel, majd a teljes változatra mutató linkkel. A sorozat második darabja FÖLDVÁRY Miklós 2012-es konferencia-előadása (A pászkavacsora emlékezete a kereszténységben és a húsvéti ételszentelés), megjelent a Convivium vallástudományi konferencia előadásait közlő kötetben. (Convivium: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2012. november 6—7-én tartott vallástudományi konferencia előadásai. ELTE BTK Vallástudományi Központ, Budapest 2013. 135—146.)

—————————

A pászkavacsora emlékezete a kereszténységben és a húsvéti ételszentelés

I.
A latin liturgikus évben legalább három megfelelője lehet a pászkavacsorának.[1] A köz­­felfogás ennek felelteti meg az utolsó vacsorát nagycsütörtökön, a történeti emlé­ke­zet nagypénteket tartja az évfordulójának, tipológiai értelemben viszont a nagyszom­­bat­ra következő éjjel felel meg az átvonulás idejének. A képletet tovább bonyo­lítja, hogy tény­leges vacsorára egyiken sincs lehetőség, mert mindhárom nap böj­ti fegyelem­nek van alávetve. Az sem elhanyagolható té­nyező, hogy a pászkavacso­ra végső be­teljesedése keresztény szempontból az isten­tiszteleti élet csúcspontja, az eucharisztikus cselekmény: ehhez a „verseny­társ­hoz” képest más megemlékező szer­­tartás csak nehezen határozhatná meg önmagát.

    Az egyik oldalon tehát az a késztetés áll, hogy a mitikus és történelmi emlékezet leg­fontosabb időszaka, az illud tempus[2] eseményei megelevenedje­nek a kultuszban. Va­lóban, a nagyhét az egyetlen olyan hosszabb szakasza az egyházi évnek, amelyet a li­­­turgia időarányosan jelenít meg, mondhatni „egyenes adásban” közvetít. Míg példá­ul a karácsonyi ünnepkörben Jézus életének egész évtizedei telnek el néhány hét alatt,[3] a nagyhéten az ősesemény egy-egy napjának, órájának a kultusz egy-egy napja, órája fe­lel meg, és minden, a szent elbeszélésben rögzített szónak vagy cse­le­ke­det­nek van megfelelője a liturgiában. Így kellene, hogy legyen a pászkavacsorával is.

    A másik oldalon azonban történeti, gyakorlati és elvi nehézségek állnak. A szinop­tikus evangéliumok valóban beszámolnak arról,[4] hogy Jézus virágvasárnap előre­­küldte tanítványait, készítenék el neki a húsvétot, azaz a bárányt, és tudni lehet ar­ról az emeleti teremről is, amely a vacsora helyszínéül szolgált. Jóllehet az utolsó vacsorának egyik leírása sem mondja ki egyértelműen, hogy ez a zsidók rituális pe­szahi vacsorája lett volna, szinoptikus szövegkörnyezete, jelentősége és keresztény szem­­pontból szertartásos jellege (az Eucharisztia alapítása) ezt sugallja. Vannak for­mai je­gyek is, amelyek alátámasztják: háziliturgiáról van szó, tálból mártogatnak, megtörik a kenyeret, bort isznak, majd himnusz (a Hallél?) éneklésével fejezik be az ét­kezést, mi­előtt kimennének az Olajfák hegyére.[5]

    Ugyanakkor nagypénteket az evangéliumok és a liturgia is a paraskeué, a készület nap­jának mondják. A János szerinti passióban, amelyet a liturgia nagypénteken hasz­­nál (ezért befolyása a keresztény nyilvánosságra a legnagyobb), a zsidók azért nem mennek be Pilátushoz, hogy tisztátalanná ne váljanak, és megehessék a hús­vé­tot. Jánosnál a megfeszítettek lába szárát is azért törik meg, hogy ne maradjanak a ke­­reszten az ünnep (és egyben a szombat) bejövetele után, és Jézust is azért helyezik egy közeli sírba, hogy még az ünnep beállta előtt végezzenek.[6] Bár a mai zsidó gyakor­lat valóban két széderestét tart, ez csak a diaszpórában van így, ezért nem oldja föl a nagycsütörtöki és a nagypénteki pászkavacsora közti feszültséget. A történeti kri­tikai elemzés János időzítését tartja valószínűbbnek,[7] és az nem idegen a szimboli­­kus nézőponttól sem. Keresztény értelemben Jézus a húsvéti bárány előképének be­­tel­­jesedése, antitípusa, halála engesztelő áldozat, vére az a vér, amely megjelöli a vá­­lasztott nép hajlékainak felső küszöbét, és megmenti őket a pusztító angyaltól. Ezért alkalmazza Jézusra János evangelista a rituális előírást: „csontot ne törjetek ben­­­ne”. Hiányzik azonban a kom­mú­nió, a Bárányból való részesedés. A nagycsütör­­töki és a nagy­­pénteki események csak egymásra vetítve értelmezhetők, nemcsak te­­ológiai ér­telemben, hanem a pászkavacsora keresztény olvasataként is. 




    [1] A pascha a héber pesaḥ latin megfelelője, amely egyaránt jelenti a húsvétot, a húsvétkor levágandó áldozati bárányt és jelentésbővüléssel olykor a kovásztalan kenyeret. Eredeti jelentése ’ugrás’ vagy ’át­lépés, átvonulás’. Zsidó összefüggésben azzal a mozzanattal azonosítják, amikor a pusztító an­gyal „át­ugrotta”, azaz kihagyta az izráeliták házait, keresztény összefüggésben kiterjed az Egyiptom­ból az ígé­­ret földjére, azaz a halálból a föltámadásba való átvonulásra, de szokás összefüggésbe hoz­ni a ta­va­szi legelőváltással is. A pászkavacsora a kivonulás éjjelének rituális vacsorája, más néven a széderest, ami­­kor eredetileg (a jeruzsálemi Templom lerombolásáig) a peszahi áldozati bárányt fogyasztották.
    [2] A terminust a Mircea Eliade által bevezetett értelemben használom, ld. (ford. Pásztor Péter): Az örök visszatérés mí­tosza. Európa, Budapest 1998. 40 és passim. A tanulmány témájához csak köz­­vetve kapcsolódó művekre az egyszerűség kedvéért itt és a továbbiakban is a legkönnyebben hoz­zá­­fér­hető magyar kiadásukkal hivatkozom.
    [3] Néhány mozzanat ott is időarányos, így pl. kiskarácsony (Jézus Körülmetélése) valóban nyolc, Gyer­tyaszentelő (Jézus Bemutatása és Mária Tisztulása) pedig valóban negyven nappal van karácsony után. Mégis, a napkeleti bölcsek látogatása (vízkereszt), a menekülés Egyiptomba és a betlehe­mi gyermekgyilkosság (Aprószentek), a hazaköltözés Názáretbe (vasárnap karácsony nyolcadában vagy víz­kereszt vigíliája), Jézus megtalálása a templomban (vasárnap vízkereszt nyol­cadában), Jézus meg­­ke­resz­tel­ke­dése (vízkereszt nyolcadnapja) és a kánai menyegző (vasárnap vízkereszt nyolcada után) egy hagyo­mányosan harmincévesnek tartott időszak eseményeit vonultatja föl legföljebb egy szűk hónap alatt.
    [4] Mt 26,17–30; Mc 14,12–26; L 22,7–38 (az utolsó vacsorához ld. még 1K 11,23 skk.). A szinop­tikus passiók a római rítusban virágvasárnap, nagykedden, illetve nagyszerdán szólaltak meg, a ko­rin­thu­si levél vonatkozó részlete nagycsütörtök szentleckéje volt.
    [5] A széderest rituális szabályozásáról ld. többek között Naftali Kraus útmutatóját és kommentár­jait: Az őrködés éjszakája. Peszáchi hágádá. Új magyar fordítás útmutatóval és kom­men­tárokkal (ford. Gréda József). Ma­gyar Könyvklub — Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület, Bu­dapest 1999. Kevésbé részletes, de talán áttekinthetőbb összefoglalás: Simon Philip De Vries (ford. Jólesz László): Zsidó­ rítusok és jelképek. Talentum, Budapest 2000. 130.
    [6] J 13,1; 18,28; 19,14; 19,31–37; 19,42
    [7] Arra hivatkozva, hogy a passiótörténet nehezen lenne elképzelhető peszah napján (a főpapok ezt Mt 26,5 és Mc 14,2 szerint kifejezetten el is akarták kerülni). A beláthatatlan kommentárirodal­mat érzékeltetendő ld. Daniel J. Harrington SI jegyzetét: Jeromos Bibliakommentár II. Az Újszövet­­ség könyveinek magyarázata. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest 2003. 88–89. (92. pont, Mc 14,12–16-hoz).


Nincsenek megjegyzések: