Az elmúlt évben mindenki előtt világossá vált, hogy a hagyományos liturgia művelését szolgáló jelenség, amelyet egy bő évtizede alakítunk, és amelyet még inkább alakítanak rajtunk kívül álló isteni és emberi tényezők, feszegeti az intézményi és közösségi kereteket, amelyeket eddig adtunk neki. Viszont nem világos, hogy milyen megváltozott keretek közé lenne érdemes illesztenünk úgy, hogy folytonossága az előzményekkel nyilvánvaló maradjon, kellőképpen független, és mégis párbeszédre képes legyen, illetve megnyíljék előtte a természetes továbbfejlődés, a hazai és a nemzetközi egyházi életbe való intézményesülés távlata.
A változások egyik, társas vetülete a nemzedékváltás. A hősi idők képviselői már nem mind vannak köztünk, a vezető szerepeket nem ők viszik, és én magam is visszavonultam az irányításból és általában a pesti misékről. Ez, mint minden leválás és születés, fájdalmas dolog, de egy kezdeményezés életképességét az igazolja a legjobban, ha függetlenedni képes koroktól és szituációktól, akár személyes karizmáktól, és mint gyakorlat, illetve eszme hagyományozódik tovább. Ebbe a szakaszba kerültünk mostanra.
Csoportdinamikai szempontból is elmondható, hogy míg a kezdeti időszakban a konvergencia volt meghatározó, azaz egy vegyes összetételű, széles, de nem különösen elkötelezett társaságból kialakult valamiféle kemény mag, addig az utóbbi években a divergencia uralkodik, azaz újra széles, sokféleképpen kötődő közösség kapcsolódik a hagyományos liturgiához. Ők adottságnak tekintik, megszokták, hogy ez van, de nem akarnak elitkommandó lenni, amely fönntartja. A fönntartására természetesen ezután is szükség van, és ez nem lehetséges elkötelezett „kemény mag” nélkül, de a hangsúly átkerült a népegyházi jellegű kvázi-plébánia vagy -plébániák üzemeltetésére.
A másik vetület az intézményesülés. Amit elkezdtünk, annak idején nonkonformizmus volt, jóllehet hangsúlyoztuk az engedelmesség, az egység és az egyházi hierarchia iránti elkötelezettségünket. Természetes, hogy aki bizonyos értelemben újat akar hozni, akár a hagyomány jegyében, az provokál, és a megszokott keretek átmenetileg ellenállnak. Ez a provokáció azonban, legalábbis azon a szinten, ahol módunk volt provokálni, sikerrel járt. Innentől kezdve, legalábbis egy darabig, az út, amelyen járnunk kell, a konformizmusé, és ez egyet jelent az intézményesüléssel. Erre vonatkozólag azonban mindeddig nem volt megnyugtató tervünk. Egyértelmű volt, hogy az a valami, amelyet Szent Mihály Laikus Káptalannak neveztünk, az én eredeti elképzeléseim értelmében már nem vagy csak alig létezik, az a valami viszont, amit kialakított és szolgált, nagyon is létezik. Az előző évben különféle elképzelések fogalmazódtak meg a továbblépésről, de engem egyik sem nyugtatott meg, mert féltettem négy tényezőt: (1) a liturgia működőképességét biztosító laikus bázist, (2) a közösség autonómiáját, ezáltal (3) a liturgikus élet (mise, zsolozsma, szentségek-szentelmények), lelkiség és tudás egységét, (4) a sajátos hangsúlyok (népliturgia, helyi hagyományváltozatok) megtartását. Mostanra, számos beszélgetés és a jelenlegi aktív vezetőkkel való egyeztetés során körvonalazódott egy megoldási terv, amelyet szeretnék alább röviden összefoglalni. A változások tényleges elindítása vízkereszttől fokozatosan következik be. Ezek nyitánya volt a vízkereszti nagymiséhez kapcsolódó rendkívüli közgyűlés (régi káptalani terminológia szerint), amely mindenkit megszólított, aki részt szeretne venni az újraszerveződésben.
A megoldás lényege, hogy a káptalan operatív, azaz intézményes, szervezői és kommunikációs tevékenységét függetlenítjük a liturgikustól, mégpedig úgy, hogy Juventutem Magyarország néven újraalapítjuk azt az ifjúsági szervezetet, amellyel mindeddig, bár kevéssé hangsúlyosan, a káptalan azonos volt. Amikor 2005-ben az FSSP bábáskodásával létrejött a Foederatio Internationalis Juventutem (FIJ), akkor a budapesti régi rítusú közösség eminens tagjai jelen voltak, maga a CLSMA alapító tagközösség volt, engem pedig Nényei Sárával a nemzetközi szervezet alapító tagjaként jegyeztek be. Mivel a mi hazai működésünk fölöttébb idő- és energiaigényes volt, és sokkal nagyobb arányban fejlődött, mint a legtöbb külföldi közösségé, ezt a Juventutem-vonulatot eddig nem hangsúlyoztuk különösebben. Most viszont éppen ennek a „leporolása” tűnik alkalmasnak arra, hogy egy elsősorban operatív és egyházpolitikailag „korrekt” keretbe helyezzük az odaillő tevékenységeket.
Egy ilyen kezdeményezés természetesen nem lenne lehetséges, ha nem lenne, aki alkalmas szemlélettel, energikusan, időt és erőt nem kímélve irányítja. Ilyen alkalmas emberként bizonyított az utóbbi években Kiss Bertalan, akinek informális vezetői szerepét e tekintetben kívánatos megerősíteni. Ő 2012 óta, amióta az úgynevezett Summorum Pontificum-zarándoklatokat tartják, eljár Rómába, fölvette és tartja a kapcsolatot a hasonló jellegű külföldi közösségekkel, köztük a Juventutemmel. Az együttműködésre való igény kölcsönös, a külföldi kollégák nagyra becsülik az itthoni eredményeket és azt a liturgikus modellt, amelyet fölállítottunk, mi viszont szeretnénk ezt továbbadni, és cserébe megismerni a külföldi gyakorlatot, élvezni annak imádságos, baráti és intézményes támogatását. Kiss Bertalan az asszisztencia és a hozzá kapcsolódó feladatok példás megszervezésén, ellátásán túl készítette elő mindezt. A formálódó Juventutem-közösség vezetőjének úgy ajánlom őt, mint a káptalan, azaz voltaképpen az eddigi magyar Juventutem-közösség vezetője. Ugyanakkor a köztünk lévő lelki rokonság és baráti kapcsolat képes biztosítani, hogy az eddig elért eredmények, eddig képviselt szempontok fönnmaradjanak az új keretek között. Ha nehezen válok is meg mindattól, amit sokáig a „főművemnek” tekintettem, egyértelműen az ő kezei között látom a legnagyobb biztonságban.
Mindennek jegyében 2015 vízkeresztjével létrejött egy országos ernyőszervezetet Juventutem Magyarország néven, Kiss Bertalan vezetésével, akinek a magam részéről minden eddigi vezetői feladatomat átadom, és kérem majd ehhez a káptalan tagjainak és szélesebb környezetének támogatását. Ez venné át, illetve tenné magáévá a jövőben a hagyományos liturgiával, illetve a megreformált liturgia hagyományos szellemben való megjobbításával kapcsolatos információs és szervezői feladatokat. Nyilvános felületként egy www.juventutem.hu című internetes oldal indult, és ehhez kapcsolódik mostantól az eddig a káptalan neve alatt működő Facebook-oldal és szélesebb körű levelezőlista. A távlati terv a hasonló jellegű országos kezdeményezések összefogása és az egyházi hivatalosság előtti képviselete lenne, tekintettel mindazokra a kapcsolatokra, amelyek adottak és tovább erősítendők.
A káptalan ezzel párhuzamosan egyelőre megmaradna, illetve megújulna a liturgia közvetlen ápolását célzó, monasztikus lelkületű közösségként, abban a szellemben, amelyet igyekeztem a nyáron a váci táborban tartott előadásokon megvilágítani. A káptalan intézményi vetületét ezzel nagyrészt fölszámolnánk: nem lennének dékán és dignitások, szabályzat, közgyűlés (egy utolsót tartunk pünkösdkor, éppen a tapasztalatokat megvitatandó, és hogy senki ne érezze úgy, a változást a megkérdezése nélkül kényszerítettük rá), csak rendszeres oltárszolgálat és kórusima. Hogy ez mennyire életképes, majd elválik, egyelőre mégis fontosnak tartjuk, hogy a kísértésektől körülvett aktivizmus mellett, mögött, sőt annak szívében jelen legyen az a liturgiából táplálkozó élet, gondolkodásmód és életérzés, amely Szent Benedek szavai szerint az opus Dei-nek semmit elébe nem helyez.
Földváry Miklós