Záró kutatási beszámoló (Lendület 2018–2023)

Vállalásunkat teljesítettük: Usuarium néven létrehoztuk a középkori és a kora újkori latin szertartáskönyvek legnagyobb elektronikus gyűjteményét és adatbázisát, és ugyanezen a címen megírtuk a témát szintézisbe foglaló kézikönyv-sorozat első két részét. A következő beszámolóban előbb e két eredmény jelentőségét, viszonyát és sajátosan magyar vonatkozásait mutatjuk be, részletezve a kutatási tervtől való eltéréseket pozitív és negatív megközelítésből is: a nem tervezett, de megvalósult, illetve a tervezett, de meg nem valósult teljesítményeket. Ez utóbbiak afféle szakmai végrendeletet is jelentenek: feladatokat, amelyeket örökül hagyunk vagy reménybeli saját, újabb kutatási projektjeinknek, vagy olyan kollégáknak, akik érdemesnek látják átvenni tőlünk a stafétát. A mellékletekben a kutatócsoport ismeretterjesztő és publikációs tevékenységét, konferenciáit foglaljuk össze az elmúlt évből. A beszámoló lezáró jellegének megfelelően röviden újra leírjuk a kutatásnak azokat az alapvető kérdéseit, elveit és módszereit is, amelyek a korábbi beszámolókban már érintve voltak, de a hangsúlyt az utolsó év friss eredményeire helyezzük. 

Kérdésfölvetés, munkahipotézis, technológia 

A kutatás alapkérdése a középkori szertartási élet változatossága volt. Mind a korabeli vélemények, mind a mai kutatói tapasztalat azt mutatják, hogy létezett valamiféle egység és tartósság a latin liturgiákban. A római rítusra való hivatkozás nem volt üres frázis: számos olyan vonást találunk, amely összeköti a legkorábbi emlékeket a legkésőbbiekkel, és összefogja a nyugati kereszténység egészét. Ugyanakkor már az érett középkor is számon tartotta és a jelen tudományosság is észleli e hagyomány szinte beláthatatlan változatosságát. Nem világos, hogy a két tényező pontosan hogyan viszonyul egymáshoz. Miben tartós és egységes, miben sokféle és változékony a liturgia; tudományosan leírható-e, megragadható-e egység és sokféleség viszonya, vannak-e szervező elvei, törvényszerűségei a tér- és időbeli alakulásnak? 

A válaszhoz részben egy munkahipotézis, részben a technikai lehetőségek fölismerése vitt minket közelebb. A munkahipotézis mögött egy térkép víziója állt: az a gondolat, hogy ne forrásokat, ne is személyeket, hanem tartós intézményeket vagy közösségeket, illetve gyakorlatilag működési helyüknek megfelelő földrajzi koordinátákat tekintsünk az egyes hagyományok alanyának. A liturgiáról a legközvetlenebb és legjobban összevethető értesüléseket szerkönyvek szolgáltatják, a szerkönyveket pedig általában használta valaki, aki egy intézményhez tartozott, az intézmény pedig egy templomhoz kötődött, amely állt valahol. Ilyen módon a legapróbb liturgikus adat is – a hordozó könyv gazdáin keresztül – megjeleníthető a térképen. Az ötlet nem volt megalapozatlan: legkésőbb a XIII. századtól az érintettek maguk is megfogalmazzák, hogy a római rítus úzusokban él, vagyis egyes egyházi intézmények bizonyos kérdésekben saját szokásaikat követik, az úzust pedig egy-egy templomhoz kötik. 

E szemlélet az érett középkortól mutatható ki szövegesen, de csak a nyomtatványkorra vezetett odáig, hogy szinte minden jelentős intézmény reprezentatív könyvekben rögzítse saját hagyományát. Ebből fakadt a munkahipotézis másik pillére, hogy tudniillik az összehasonlító elemzés kiindulópontjának a Gutenberg és a Tridentinum közti évtizedek nyomtatott szertartáskönyveit érdemes tekinteni. A módszer rendkívül termékenynek bizonyult. Hatalmas, e szempontból szinte teljesen kiaknázatlan kincsestárat nyitott meg, de folyamatosan meg kell küzdenie azzal az előítélettel, amely a nyomtatványokat a középkorkutatás szempontjából megbízhatatlan, túl késői forrásoknak tekinti. 

Mindez puszta elmélet maradt volna a technikai lehetőségek bővülése nélkül. A régi könyvek világszerte folyó digitalizálása következtében elérhetővé vált egy olyan cél, amelyet korábban a fizikai és anyagi korlátok elképzelhetetlenné tettek: több ezer reprezentatív forrás másolatának beszerzése és egységes elvek szerinti földolgozása arra törekedve, hogy a források egyenletesen lefedjék a latin rítusú Európa térképét. A gyűjtés építhetett a világhálón szabadon hozzáférhető anyagokra, de nem korlátozhatta magát rájuk. Kiindulópontja nem az egyes forrás, hanem az intézményi háló volt, amely a forrásokat kitermelte és használta. Ennek megfelelően arra törekedtünk, hogy beszerezzünk legalább egy kiadást minden olyan intézményből és könyvtípusból, amely a kutatás tengelykorának tekintett időszakban nyomtatott szerkönyveket jelentetett meg. Ezt a réteget tekintettük reprezentatívnak, azaz olyan viszonyítási alapnak, amelyhez a korábbi és a későbbi korok, a többi intézmény, illetve a bizonytalan eredetű kéziratok adatait hozzámérhetjük. A nyomtatványkori tipológiai háló így az európai liturgia változatosságának panorámaszerű pillanatfelvételét nyújtja a XV–XVI. század fordulója körüli időszakból. Minden további következtetés arra épül, hogy ez a pillanatfelvétel mennyiben terjeszthető ki az előző korokra, illetve mennyiben marad érvényes a következőkben. 

Az adatbázis tartalma és nagyságrendje 

Az Usuarium tehát egyrészt liturgikus könyvek másolatainak elektronikus könyvtára, (Sources) másrészt a belőlük származó információk adatbázisa (Research/Conspectus). Szervező elve az úzus fogalma, azaz hogy minden adat egy könyvhöz, minden könyv egy intézményhez, és minden intézmény egy helyhez tartozik (Uses). A földolgozás az arányosság és az átfogó jelleg jegyében történt. Azt, hogy honnan és milyen mennyiségben maradtak fönn források, esetlegesnek tekintettük. Hiányzó adatokat természetesen nem pótolhattunk, de törekedtünk arra, hogy minden intézmény azonos súllyal jelenjék meg a térképen: a jobban dokumentált központok ne kerüljenek előnybe azokhoz képest, amelyekről csak kevés forrás tanúskodik, az intézményi háló viszont a lehető legszélesebben fedje le a középkori Európa területét. Jóllehet sokféle forrással foglalkoztunk, a jelen kutatási szakaszban a misekönyvekre összpontosítottunk. Nem akartuk föladni a teljesség igényét, ezért inkább dolgoztuk föl egyetlen liturgiatípus minden emlékét, és hagytuk a többi liturgiatípust a következő évekre. Ami tehát szinte hiánytalanul megvalósult, az a Trient előtti nyomtatott misekönyvek teljes tartalmának módszeres összevetése. 

Jelenlegi tudásunk szerint 185 egyházmegye jelentetett meg saját nyomtatott misszálét az 1470-es évek és az 1600-as évek eleje között. Ezek közül mindössze két olyan maradt (Coria és León), amelynek könyvét egyelőre nem sikerült beszerezni, három olyan, ahonnan csak hiányos példányhoz jutottunk (Elne, Tortosa, Urgell), és egy olyan, amelynek nyomtatott kiadását egy hiteles, eredeti úzusmegjelölést tartalmazó kézirattal pótoltuk (Béziers). A projekt utolsó hónapjaiban levélben fordultunk az érintett városok püspökeihez és polgármestereihez, hogy ezeket a hiányokat is pótolhassuk, de az adatbázis így is tartalmazza a valaha saját misszálét megjelentető egyházmegyék miseliturgiáinak 96%-át. Ezeken felül négy kiemelt területre összpontosítottuk a földolgozó munkát: (1) egyházmegyékre, amelyekből nyomtatvány nem maradt fönn, de kézirat igen, (2) központosított szerzetesrendekre, (3) nyomtatott misszálét kiadó bencés apátságokra, (4) és a magyar középkor korai emlékeire. Összesen mintegy 250 teljes forrást dolgoztunk föl. Ezek a könyvek egyenként átlagosan 500–700 oldalasak: áttekintő táblázatuk (konspektus) 5000–6000 rekordot tartalmaz, elkészítésük legalább egy bő hónapot vesz igénybe. 

Míg az áttekintő táblázatok az adott könyv minden szövegét rögzítik (a rubrikákat hiánytalanul, az olvasmányokat, imákat, énekeket kezdő- és szükség szerint zárószavakkal), addig a tartalomjegyzékek vagy indexek az egyes könyvek fejezeteit és a bennük előforduló liturgiatípusokat tekintik át. Ezekhez is át kell tekinteni a könyv teljes tartalmát, de csak 40–50 (kivételes esetben nagyjából 200) rekordból állnak, és néhány óra alatt elkészíthetők. Olyanok, mint a részletesebb kéziratkatalógusok leírásai, de előnyük, hogy az egyes liturgiatípusokat tárgymutatószerű címkékkel is ellátják, így azok visszakereshetők a rítus nézőpontjából, és felszínre hoznak olyan műfajidegen tartalmakat, amelyekre az adott könyv típusa alapján nem számítanánk (pl. miseordó egy breviáriumban). Az Usuarium indexanyaga több mint 1000 forrásra terjed ki, és ebben a mennyiségben már benne vannak a jelen kutatás szűkebb témáján túlmutató könyvek is: a legkorábbi emlékek a VII–IX. századból, a gallikán és mozarab rítusok könyvei és az órómai kódexek, a XVII–XVIII. század megmaradt nem római misekönyvei, és az egyéb műfajok: a rituálék és a pontifikálék a teljesség igényével, de előrehaladott a breviáriumok és az ordináriuskönyvek földolgozása is. Ez a háttér lehetővé teszi, hogy a részletesen földolgozott emlékeket könnyen, gyorsan és nagy mennyiségben hozzámérjük a tágabb történelmi, liturgikus és műfaji környezethez. Az átmeneti állapotban lévő kalendáriumi adatokat is hozzájuk számolva az Usuarium 2023 nyarára 1 300 000-nél is több eredeti, a kutatócsoport tagjai által közvetlenül a forrásokból bevitt (human input) adatot számlál, ami világviszonylatban is messze a leggazdagabb liturgikus adatbázissá teszi. (Összehasonlításképpen a legnagyobbakkal: a múlt század 80-as évei óta nemzetközi együttműködésben készülő Cantus Database 207 forrást jegyez, és azoknak is csak az énektételeit tartalmazza; a Cantus Index 59 234 tételről tud.) Ez az információmennyiség már eléri a big data szintjét, azaz – figyelembe véve a források arányosságra és teljességre törekvő válogatását – statisztikailag reprezentatív, az elkerülhetetlen rögzítési hibákat vagy az eredetikben megjelenő esetlegességeket is ellensúlyozó képet ad a kutatás tárgyáról. 

Földolgozás, rendszeralkotás, elemzés 

Mindeddig a mennyiségi oldalt emeltük ki; essék hát szó a minőségről is! Ha egy géppel beolvasott és értelmezett szöveget nyers adatnak tekintünk, akkor az Usuariumba bevitt eredeti rekordokat félnyers adatoknak nevezhetjük. Egyrészt azért, mert a feldolgozó munkát végző mintegy húsz kolléga latintudása, paleográfiai jártassága és liturgikus ismeretanyaga változó, másrészt azért, mert még a legfölkészültebb kutató sem látja előre azokat az eredményeket, amelyek csak az anyag egészének ismeretéből és összevetéséből vezethetők le. A félnyers adatok ezért nem jelentik a munkafolyamat végét. Műfajonként előbb helyesírási-nyelvtani ellenőrzésnek, javításnak és szabványosításnak vetettük alá őket (tételszintű standardizálás), majd kialakítottuk a liturgikus tételek szövegtárát (szövegszintű standardizálás): ebben minden kezdőszavakkal rögzített tétel egy központi, ideális textus receptus-hoz kapcsolódik, amelynek rögzítettük bibliai helyét vagy egyéb forrását, azonosítóját más adatbázisokban, és gépi úton listáztuk előfordulásait az Usuariumon. Ez a letisztázott, egységesített tételanyag lett az, amellyel már hatékonyan dolgoznak az adatbázis kereső, szűrő, statisztikai és megjelenítő eszközei. Az olvasmányok közül a próféciák és szentleckék, az énekek közül az introitusok, graduálék, traktusok, offertóriumok, offertórium-verzusok és kommúniók, a könyörgések közül az orációk, kollekták és super populum imádságok jutottak el a teljes földolgozottságig, de a projekt hivatalos lezárása után is munka alatt vannak a hiányzó műfajok, vagyis az Alleluják, szekvenciák, evangéliumok, szekréták és posztkommúniók. Az eredmény a római rítus miseszövegeinek átfogó virtuális szótára. Jelentőségét mutatja, hogy olyan nemzetközi referenciákhoz képest is, mint a Cantus Index vagy a Corpus Orationum, több ezres nagyságrendű új szöveget rögzítettünk, a perikópák adattára pedig előzmény nélküli. Ez lett az elsődleges forrásanyag, amelyre a további elemzések épülnek. 

Mivel az emberi emlékezetnek és vizualizációs képességnek fölfoghatatlan adatmennyiségről van szó, egyszerűsítésre, általánosításra volt szükség: el kellett választanunk a lényeges adatokat a lényegtelenektől. Ezt először gépi eszközökkel igyekeztünk megoldani. Ahhoz, hogy működésük és jelentőségük érthetővé váljék, előbb a kutatás egy újabb vonatkozását, a rendszerszemléletet kell megmagyaráznunk. A munkának egyszerre előfeltevése és következtetése, hogy a liturgia nyelvszerűen viselkedik. Olyan kód, amelyben elemeknek bizonyos meghatározott készlete számít jelentéshordozónak (ezek alkotják mintegy a nyelv szókészletét), és bizonyos elvek, szabályok szervezik az elemek egymáshoz rendelését (azaz van szintaxisa). Ahogy a nyelv, úgy a liturgia is nyitott rendszer: be tud fogadni új szavakat és kialakíthat új szabályokat, de ezek mindig a már meglévő szavak és szabályok keretei közé illeszkednek, és jelentőségük korlátozott marad. Mindez a legnyilvánvalóbban a szertartások szövegi összetevőire: tételeire, műfajaira és szerkezetére érvényes, de ugyanígy viselkednek a szertartási mozdulatok, tárgyak és terek, megszólalási módok vagy szereplők is. Ahhoz, hogy az elsődleges anyagot kezelni és értelmezni tudjuk, a liturgia szintaxisát és szókészletét kellett megállapítanunk. Az előbbinek az Usuarium rendszere (System), az utóbbinak szövegtára (Texts) felel meg. A nonverbális kód megállapítására egyelőre nem vállalkoztunk, de sikeresen teszteltük a módszert a kánon rubrikaanyagának elemzésén. 

E megközelítés kulcsfogalma a hozzárendelés (asszignáció), vagyis egy szöveg liturgikus helyzetének, szerepének pontos és egységes kódnyelvvel való meghatározása. Ehhez szükséges volt a latin szerkönyvekben valaha is előfordult szertartástípusok föltérképezése és nevezéktana (Ceremonies), az egyházi év időinek (Season/Month, Week, Day) és a szertartások témáinak, tehát az ünnepeknek, szentkategóriáknak és votív szándékoknak (Topics) rögzítése, és a műfajok (Genres) készletének megállapítása. Ezek segítségével, illetve néhány hasznos gyűjtőfogalom beépítésével pontosan meghatározhatóvá vált egy-egy asszignáció, és lekérdezhetők lettek azok a szövegek, amelyek az adott szerepben Európa-szerte megjelentek. Az elemző eszközök így két nézőpontból képesek vizsgálni a teljes anyagot: a tételek és az asszignációk felől. 

A gyakoriság fogalma és a tételszintű elemzés 

A tételek meghatározó vonása a gyakoriság (Frequency). A liturgia abban is nyelvszerűen viselkedik, hogy szavai, azaz tételei hatványfüggvény-eloszlást követnek: egy viszonylag szűk csoportjuk kiemelkedő gyakorisággal fordul elő, legnagyobb részük viszont nagyon ritka vagy kifejezetten egyedi. Mivel a teljes lefedettség és a korpusz hiánytalan földolgozása alkalmat adott a statisztikai vizsgálatra, a gyakoriságot számszerűen, egy-egy tétel tartós, megbízható jellemzőjeként írhattuk le. A földolgozott műfajokról gyakorisági statisztikát készítettünk (Item Statistics), amelyben szerepel az adott szöveg összes előfordulásának száma és az, hogy a műfaj egészéhez képest ez hány százalékot jelent. Azaz például a hitvallók vagy vértanúk ünnepén használatos Domine praevenisti kerekítve 3,3%-os gyakorisága azt jelenti, hogy az egy év alatt Európa-szerte elénekelt összes graduále nagyjából 3,3%-át ez a tétel tette ki. Az érték természetesen nem pontos, mert a könyvek nem egyformán részletes tételsorokat közölnek, de a nagyságrendeket jól érzékelteti. A matematikától a bölcsészet felé fordulva ez az arányszám azt is megvilágítja, hogy mennyire mélyen volt része az adott szöveg és dallam az európai emlékezetnek és kulturális közmegegyezésnek. Mivel azonban a tételek gyakoriságának alig egy-két tucatja haladja meg az 1%-ot, a gyakoriság bevett mérőszámának az ezredszázalékot (pcm) tekintettük. A százalékos értékekre mindenekelőtt azért volt szükség, mert a földolgozott forrásanyag folyamatosan gyarapszik, így a jegyzett előfordulások száma is nő, de egymáshoz viszonyított arányuk a teljes lefedettségnek köszönhetően lényegesen nem módosul. 

Az introitusok gyakorisági görbéje lineáris skálán 

A legszűkebb készletet az énekelt miseproprium műfajai foglalják magukba, de ez is legalább 500 körüli tételt jelent műfajonként. Ezért folyamodtunk a grafikai megjelenítés segítségéhez. A földolgozott műfajok gyakoriságát és változékonyságát (ld. alább) grafikonon ábrázoltuk (chart). Ezek más hatványfüggvényszerűen viselkedő értékekhez hasonló, parabolához közelítő görbét rajzoltak ki: a szűk, szélsőségesen gyakori tételkészlet meredeken fölfelé ível, a bő, szélsőségesen ritka vagy egyedi készlet pedig hosszú, lapos farkat alkot. Az összehasonlító elemzés elsősorban nem ezekre, hanem a köztes tartományra építhet, amely a lineáris skálán jelentéktelennek látszik. Beépítettük tehát a logaritmikus skálán való, azaz helyiérték-arányos megjelenítés lehetőségét is, amely a kiugró értékek vizuális jelentőségét csökkenti, a köztes tartomány arányait viszont kiemeli. Ez már viszonylag egyenletesen ereszkedő görbét rajzol ki, de a legtöbb műfajnál megfigyelhető egy pont vagy szakasz, amelytől kezdve a gyakoriság meredeken zuhan. Ez a pont vagy szakasz az, amely az általánosan elterjedt tételeket elválasztja a korhoz vagy területhez kötődő tételektől. 

Az introitusok gyakorisági görbéje logaritmikus skálán

Nyilvánvalóan nem várhattuk el, hogy a döntően teológiai, történelmi, irodalmi vagy zenei képzettségű közönség magáévá tegye az ezredszázalékokban való gondolkodást vagy a logaritmikus skálák használatát. Ezért a tételek gyakoriságát szöveges értékként is megállapítottuk, öt kategóriát állítva föl. Nem a legmagasabb gyakorisági értékekből indultunk ki, mert azok a kevés kiemelkedően gyakori tétel miatt eltorzítják a valódi arányokat, hanem meghatároztuk az adott műfaj átlagos gyakoriságát, ezt tekintve középértéknek. A megközelítés helyesnek bizonyult, mert a középérték a legritkábban elhangzó, de még általánosan elterjedt tételek gyakoriságának felelt meg. A középérték alatti tartományt két részre osztottuk: az alsó félbe eső tételek képviselik az alacsony gyakoriságot (low), a felső félbe esők a közepeset (medium). E két tartományt tükröztük a középérték fölötti sávra: az így nyert kategóriák jelzik a magas (high) és a kiemelkedő (extreme) gyakoriságot. A négy negyed megbízható jelölőnek bizonyult: a besorolások megfelelnek a kutatói tapasztalatnak és intuíciónak. A négy negyed fölé eső néhány érték maga is a kiemelkedő csoportba került, a csak egyszer előforduló tételeket viszont egy rendszeren kívüli, egyedi (unique) csoportba soroltuk. A grafikon hosszú farka minden műfajban ezekből áll. Ide tartoznak azok a késői, helyhez kötött tételek, amelyeknek meggyökeresedése erősen kétséges. Számszerűen sokan vannak, de jelentőségük általában nem nagy; olyanok, mint a nyelv sikertelennek bizonyult újításai: elfeledett szakszavak, rétegnyelvi vagy irodalmi különcségek. 

A tételekből kiinduló vizsgálat segédfunkciója a bibliai kereső (Bible). Ez az eszköz azt mutatja meg, hogy egy-egy bibliai könyvből vagy annak fejezet- és versszámokkal meghatározott rövidebb szakaszából milyen liturgikus tételek származnak, föltüntetve az adott tételek gyakoriságát is. Mivel a középkorban a bibliai szöveg elsősorban a liturgikus használat közvetítésén keresztül hatott az európai tudatra, a bibliai kereső segít azonosítani a kor „használati Bibliáját”, a gyakoriság-értékekkel pedig azt is érzékelteti, hogy a liturgikus használaton belül mely szövegeknek mekkora hatást tulajdoníthatunk. A nem bibliai eredetű tételek elsősorban a könyörgések: ezek fő referenciája a Corpus Christianorum – Series Latina sorozat nagyszabású gyűjteménye, amelynek elsőként alkottuk meg digitális változatát, megteremtve a régóta nélkülözött digitális hivatkozási lehetőséget a téma minden kutatójának (Corpus Orationum). Ahol lehetett, a rendszerben tárolt orációkat mi is CO-azonosítókkal rögzítettük, és ugyanígy tettünk az énekek és a Cantus Index viszonylatában (CI References). Mivel azonban az Usuarium mindkét gyűjteménynél bővebb merítést ad, célszerűnek bizonyult saját azonosítókat is bevezetnünk: ezek lettek a liturgikus szövegtár minden műfajára kiterjedő USU-számok. 

A sokféleség fogalma és a hozzárendelés-szintű elemzés 

A hozzárendelések (asszignációk) értékelésének meghatározó vonása a sokfélség (Diversity). Ennek számszerűsítését a liturgikus funkciók egységes nevezéktana tette lehetővé. Műfajonként listáztuk a rendszerben előforduló összes esetet, és összeszámláltuk, hogy hányféle szabványosított szövegtétel kapcsolódik hozzájuk (Assignment Statistics). Mivel a sokféleség alapvetően nem változik az értékek mögött álló forrásanyag bővülésével, ez az együttható önmagában is jelzi egy-egy liturgikus helyzet jelentőségét az összehasonlító elemzésben. Mivel a sokféleség függ az adott műfaj teljes készletétől (a szélső érték pl. az evangéliumoknál 33, míg az introitusoknál csak 17), itt nem dolgoztunk ki olyan kifinomult eszközöket, mint a gyakoriság mérésére. Az arányok azonban hasonlóak. A szélsőséges sokféleség azt jelzi, hogy az adott asszignációt nem korlátozta a hagyomány vagy a közmegegyezés. A pünkösd utáni 18. vasárnap szentleckéje például 36 különböző olvasmány lehetett, amelyek közül a leggyakoribb is csak az esetek 15,5%-ában fordul elő. Ilyen helyek kevéssé alkalmasak hagyományok vagy hagyománycsoportok azonosítására; inkább arról tanúskodnak, hogy a tétel könnyen módosítható volt, az adott funkciót szinte bármely szöveggel be lehetett tölteni. De nem tájékoztató az 1-es sokféleség sem: a szentleckéknél ide tartozik a tételek mintegy kétharmada. Ez azt jelenti, hogy a funkció és az azt betöltő szöveg kapcsolata egyértelmű és kizárólagos a római rítus teljes területén és valószínűleg teljes dokumentált története során is. Ha azonban ezek a tételek nem is alkalmasak hagyományok azonosítására, határozottan jelzik azt a közös réteget, amely a római rítust összefogja. Ha a bevezetőben egység és sokféleség viszonyát jelöltük meg a kutatás fő kérdéseként, akkor kijelenthetjük, hogy a magas vagy kiemelkedő gyakoriság és a sokféleség hiánya teszi statisztikailag, számszerűen megragadhatóvá is azt, ami az úzusokat egyetlen rítushoz sorolja, egyszersmind ennek alapján mérhető föl, hogy egy liturgikus eltérés vagy változtatás megmarad-e a római rítus nem jogi, hanem empirikus értelemben vett keretei között. 

Tervbe vettük a tételek legjellemzőbb hozzárendeléseinek gépi rögzítését is, de ezt az eszközt még nem sikerült kifejleszteni. A sokféleség szoftveres elemzése egyébként is elmarad a gyakoriságétól, aminek az is oka, hogy az adatbevitelkor fölvett jellemzők sokszor ellenőrzésre és javításra szorulnak. Ezt ellensúlyozza egyrészt az adott szerepben előforduló tételek százalékos statisztikája, másrészt hogy a gyakoriságot jelölő grafikonokon a sokféleséget is jelöltük. Az értékek itt kevésbé szélsőségesek, mint a gyakoriságnál. Bizonyos mértékig követik annak ívét, ami természetes is, hiszen minél gyakrabban használatos egy tétel, annál nagyobb esélye van változatos funkciókban megjelenni, de a rajzolat cikkcakkos. Ez annak köszönhető, hogy gyakoriság és sokféleség nem egyenesen arányos. Egy szentek ünnepeire rendelt közös tétel például egyszerre gyakori és sokféle, mert számos különböző alkalommal megszólal. Egy nagy, hagyományos ünnepre rendelt tétel ugyanakkor gyakori, de nem sokféle, mert mindig és mindenütt megszólal, de csak meghatározott alkalommal. Viszont a gyakorisághoz hasonlóan itt is a közepes sokféleség-értékek emelik ki az összehasonlító elemzésben leghasznosabb adatokat. A viszonylag alacsony, de értékelhető számok rávilágítanak azokra a választásokra, amelyek Európát tájakra vagy térségekre osztják. Nagyböjt 2. vasárnapi introitusának 6-os értéke alapján világosan elkülönül a fősodor, egy ibero-provanszál, egy beneventán és egy normann változat. A pünkösd utáni 7. vasárnap szekrétája a maga 4-es értékével a Rajna vonalán egy északnyugati és egy délkeleti térfélre osztja Európát. 

A Cantate Domino karácsonyi offertórium-verzus elterjedtsége a nyomtatványkorban

Az Usuarium szelleméből és elgondolásából legszervesebben fakadó kutatóeszköz egyértelműen a térképes megjelenítés. Ez hasznos a tételekből kiindulva is, ha azok nem általánosan elterjedtek. A karácsonyi misék offertórium-verzusait térképre vetítve például kiderül, hogy ezek fönnmaradása az érett középkorig kifejezetten német sajátosság: sem a Birodalomtól keletre, sem attól nyugatra nem számottevő. De még kifejezőbb a térképes nézet az asszignációk felől közelítve, amikor az ugyanazon szerepet betöltő, de különböző tételek elterjedtségét mutatja meg. Ádvent első vasárnapjának evangéliuma például három jellemző szakasz lehetett. Az újkori római gyakorlatból ismert változat csak az esetek 15,6%-át teszi ki és csak a mediterrán térségben adatolt, ott sem kizárólagos. A többségi, 70,7%-os választás összefogja az Alpoktól északra fekvő Európát, de Hispániában is egyenrangú a mediterrán változattal. Végül a legszűkebb, de még jelentős, 12%-os csoport burgundi, normann és akvitán tömbökben fordul elő. 

Az ádvent első vasárnapi evangéliumok eloszlása

A már teljesen feldolgozott műfajoknál ezek a kutatóeszközök kényelmesen használhatók. A listák elemeire, majd a statisztika- és térkép-gombokra kattintva sok száz publikáció-értékű eredmény hívható elő. De a kutatás (Research) menüpont alkalmat ad különlegesebb lekérdezésekre is, az eredmények táblázat-formátumban exportálhatók és tisztázva, javítva visszatölthetők, így az Usuarium képes interaktív kutatói felületként működni egy-egy sajátosabb téma elemzésénél, kidolgozásánál. Olyan, mint egy hangszer, amelyen néhány egyszerű dallamot kevés tanulás után bárki megszólaltathat, de amelynek virtuóz használatához kitartó gyakorlásra van szükség. 

A kézikönyv koncepciója 

A mennyiségi áttörés és a földolgozást segítő technológia jelentette a kutatás fedezetét, de eszköznek szántuk, nem célnak. Munkánk nem digitális bölcsészeti vállalkozás volt, hanem azoknak a kulturális működéseknek, magatartásoknak a megértése, amelyek a középkori liturgiát megalkották, hagyományozták és alakították. Ezt elbeszélő formában szerettük volna megragadni. Tervünk egy olyan olvasóbarát, nem mértéktelen terjedelmű kézikönyv-sorozat volt, amely a téma iránt érdeklődő, művelt, de nem szakképzett olvasót is bevezeti ebben a sokaktól már távoli, de lenyűgöző világba. Úgy ítéltük, hogy új információtörténeti paradigma részesei vagyunk, amelyből a tudományos élet egyelőre nem eléggé vonta le a következtetéseket. 

Az egyik oldalon azt látjuk, hogy a tudományos eredményeket még mindig publikációkban mérik, azaz kinyomtatásra szánt cikkekben, tanulmányokban és könyvekben. A hozzáférhető információk mennyiség azonban ugrásszerűen megnőtt, és a világháló a kutatás legkényelmesebb és általában elsődleges forrása. Ez ahhoz az őszintétlen helyzethez vezet, hogy a szerzők hagyományos formátumú, nyomtatott művekbe próbálják átmenteni a gyakran digitális eredetű tudást. Az értékes publikációk száma egyre nagyobb, az olvasó szinte képtelen velük lépést tartani, az angol nyelv egyeduralmat szerez, és ezzel a tudományos életben súlyosan sérül az esélyegyenlőség, és a nyomtatott műveket riasztó méretű jegyzetapparátusok, bibliográfiák és mellékletek terhelik meg, ami a művek folyamatos, elmélyült végigolvasása ellen hat. 

A másik oldalon azt látjuk, hogy a tudománymetria értékükön alul kezeli az elektronikus publikációkat. Mivel honlapot bárki létrehozhat és az nem megy keresztül semmiféle szakmai ellenőrzésen, egy internetes oldal csak ritkán kanonizálódik, azaz válik büszkén idézhető referenciává. Egy honlap lehet tetszetős, de mélysége nehezen mutatható meg: a mögötte álló adattartalom, minőség és szervezettség csak figyelmes használat során derül ki. Ráadásul egy digitális felület állandóan alakul, gazdagodik és javul, de tetszhalottá vagy akár elérhetetlenné is válhat. Az óvatosság tehát jogos, de a kihívások megfelelő válaszra várnak. 

Mi ebben a kettősségben lehetőséget láttunk. Vannak tartalmak, amelyeket el kell mesélni és meg kell hallgatni, és vannak olyanok, amelyeket kényelmesebb és olcsóbb elektronikusan közreadni és tanulmányozni. A digitalizáció nemcsak a könyvkultúra ellensége, hanem megmentője is lehet azzal, hogy megszabadítja a könyvet és az elbeszélést az olvasóidegen elemektől. Ezért arra a merész lépésre szántuk el magunkat, hogy az Usuarium adatbázisból nyert leglényegesebb tanulságokat egy viszonylag rövid, szinte esszészerű formában tárjuk az érdeklődők elé, magát az adatbázist viszont nem látjuk el magyarázó szövegekkel. A könyv mutatja meg, hogy a kutatás mögött átgondolt koncepció áll és levonhatók belőle kulturális vagy történelmi következtetések, és az adatbázis hitelesíti és teszi visszakereshetővé a könyv megállapításait. De tisztában vagyunk azzal, hogy a megközelítés szokatlan, sőt talán kissé provokatív. 

A munka határidőre elkészült, de további sorsát mérlegelnünk kellett. Eredeti tervünk az, hogy valamely rangos nemzetközi kiadónál jelentetjük meg, ez azonban pályázatok írását, a kötet referenciákkal való ellátását és rengeteg utómunkálatot, korrektúra-fordulót jelent. Erre már nem maradt idő, pénz és energia, ráadásul a kutatás lendületben van, természetes folytatása felé törekszik, amit megakasztana a szintézis hosszas csiszolgatása. Ezért úgy döntöttünk, hogy saját kiadásban, kézirat gyanánt, a kereskedelmi forgalmat elkerülve tárjuk a szakmai nyilvánosság elé. Az Usuarium közel egy évtizede gyarapszik és fejlődik, kutatók százai használják, koncepciója és főbb eredményei nem lappanghatnak soká. Könyvváltozata kevésbé lesz magasan jegyzett publikáció, de mint szabadon hozzáférhető munka talán több érdeklődőhöz eljut. 

Az Usuarium-kézikönyv címoldala

A kézikönyv tartalma 

A tervezett kézikönyvből az eredetileg is tervezett két rész valósult meg, de ma úgy látjuk, hogy további két helyett további öt kötetben fog folytatódni. Ez azt is jelenti, hogy bár a két elkészült kötet kerek egész, néhány eredetileg tervezett témát mintegy kiszerveztünk belőle. A legfájóbb hiányt az egyházi év rendkívüli szertartásai jelentik. Ezek a liturgia változatainak talán leginformatívabb forrásai, és kutatócsoportunk valójában ezekről tud a legtöbbet. A misetételek minden képzeletet fölülmúló tömegének földolgozása azonban olyan kihívást jelentett és jelent még mindig, amely nem engedte meg, hogy ezekkel is foglalkozzunk. Félnyers adatok formájában mindenesetre rögzítettük őket, magyar vonatkozásaikról tanulmányok és disszertáció születtek, és a hamvazószerdai ordónak kísérleti jelleggel minden elérhető emlékét bevittük a rendszerbe, azaz teljes történelmi mélységében áll előttünk. 

Másrészt viszont – bár a kézikönyv ezekkel sem foglalkozik – jelentős eredmények születtek olyan területeken, amelyek eredetileg nem voltak részei a tervezett kutatásnak. Ez a kutatócsoport szellemi vonzerejének volt köszönhető. A projekt öt éve alatt a vezető kutató tanítványai részben doktori ösztöndíjasként, részben OTDK résztvevőként vagy az ÚNKP támogatottjaként mélyültek el a szerzetesi élet (Stamler Ábel), a temetőszentelés, az alapkőletétel és a házasságkötés (Horváth Balázs), a keresztelés és a keresztjárónapok, (Tóth Richárd), a temetés (Kátai Katalin és Suba Katalin), a bűnbánattartás (Lenyó Orsolya) vagy a király- és császárkoronázás szertartásaiban (Gloviczki Ráhel). Mindezekből két disszertáció, egy első helyezett OTDK-dolgozat és számos jelentős folyóiratcikk és konferencia-előadás származott. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a misén és zsolozsmán kívüli, eredetileg együtt kezelt szertartástípusok változatai és változásai három jellegzetes csoportba rendeződnek. Másként viselkednek az évkörhöz alkalmazkodó, mindenütt régóta megünnepelt, a teljes közösséget megmozgató rítusok (processzionále), az alkalomszerűen végzett, mintegy elitisztikus, sokszor nem hazai terepen végzett, nem csak egyetlen, összeszokott közösséget érintő püspöki rítusok (pontifikále) és a szintén alkalomszerű, de gyakori, kevés szolgálattevőt érintő, de a világiak részéről legnagyobb figyelemmel kísért plébániai rítusok (rituále). A jelenséget kifejtettük, de a három kategóriának várhatóan egy-egy egyenrangú részt fogunk szentelni. Ezek földolgozására nyújtottunk be 2023 májusában RITPONT fedőnevű ERC-pályázatunkat (Advanced Grant). 

A másik hiányt a latin liturgia őskora, az ólatin és órómai forrásanyag jelenti. Megvalósult belőle az első ezredforduló latin szerkönyveit leíró Klaus Gamber-féle katalógus (CLLA) beépítése az Usuariumba (Paulik Péter), az ambrozián misszále teljes szöveggel való földolgozása (Suba Katalin) és a legfontosabb korai emlékek indexelése, az órómai és a gallikán könyveké különös részletességgel. De be kellett látnunk, hogy ezen a területen, ahol az elsődleges és a másodlagos irodalom aránya éppen fordított a nyomtatványkorhoz képest, nincs esélyünk jelentős eredményt elérni a projekt futamidején belül. A korai forrásokat ismerjük és szem előtt tartjuk, egyes kutatásaink, mindenekelőtt a keresztelésre irányuló, módszeresen föl is dolgozták őket, de ma úgy ítéljük, hogy a teljes érett középkori helyzet fölvázolása után, a zsolozsmáról szóló hatodik kötetet követően kell majd választ adnunk arra a kérdésre, hogy hogyan viszonyulnak mindehhez a Karoling-kor és az azt megelőző korszakok emlékei. 

Az elkészült kötet (Usuarium) két részből áll: a teljes sorozatot megalapozó áttekintésből (Preliminaries), amely szűk száz oldalt foglal el, és a misét tárgyaló második részből, amely az áttekintésnek mintegy másfélszerese. Az áttekintés a sorozat tárgyának és céljának tisztázása után eleinte történeti jellegű: a liturgia alanyainak, az úzusoknak bemutatásával kezdődik. Ahogy később, úgy itt is a trienti zsinat körüli állapotok jelentik a kiindulópontot: milyen szereplők alakították Európa liturgikus arculatát a korai nyomtatványkorban, és mikor alakulhattak ki azok az állapotok, amelyeket a nyomtatványkori pillanatfelvétel megörökít. A következő fejezet a csatornát mutatja be, amelyen keresztül az úzusok hallatnak magukról: az írott forrásokat. A téma tankönyvszerű bemutatásán túllépve (ehhez bőséges irodalom áll rendelkezésre külföldről, magyarul pedig épp a vezető kutatótól) a szöveg könyvszerkesztési megoldások, a használat és a tartalom összefüggéseire figyel, kiemelve, hogy a könyvkultúra bennfoglaltan tájékoztat az egyes műfajok és liturgiatípusok sorsáról, megítéléséről, és ezáltal a változatok kialakításában játszott szerepéről. A harmadik fejezet az alapvetően tipológiai, szinkron szemléletű kutatás történeti vonatkozásait tárgyalja. Belátja, hogy az úzusokban való gondolkodás termékeny, de nem általános érvényű szempont: a szemlélet első nyomai a X–XI. századból származnak, általános érvényre csak az érett középkorban jut, és érvényessége legföljebb a XVII. század végéig terjed. A korábbi időszakra a tekintélyelvű egységesítési törekvések és a szabad, helyi kezdeményezések kettőssége jellemző, a kora újkor nem romanizált liturgiáiban pedig az egyéni alakítás végleg elszakad a helyi vagy intézményi identitástól. 

Az első rész második fele eltávolodik a történelmi nézőponttól a szerkezeti nézőpont felé. A negyedik fejezet a föntebb már érintett rendszerszemlélet kifejtése, az ötödik pedig azokat a területeket és módozatokat vizsgálja, amelyek alapján a megfigyelt változatok értékelhetők. Fő tézise, hogy a különbségek gépies összevetése nem célravezető; helyette azt a szerepet és rangot kell fölmérnünk, amelyet a változatokban élő jelenség a korabeli tudatban betöltött. Végül a bevezető áttekintés az Usuarium módszertanának, kutatási és megjelenítő eszközeinek bemutatásával zárul, amint azokat föntebb, az adatbázis tárgyalásakor már ismertettük. 

A misét bemutató második rész szerkezete önmagában is magyarázatra szorul. Kézenfekvő lett volna előbb a mise állandó (ordinárium), majd változó (proprium) részeit bemutatni. A tényleges eredményeket mérlegelve azonban világossá vált, hogy az anyag nem ezen az elven rendeződik. A misének is vannak magas gyakoriságú és alacsony sokféleségű részei. Voltaképpen ezek hozzák létre a római misét, ezek biztosítják önazonosságát, de vegyesen érintik az ordináriumot és a propriumot, sőt nagyobb részük a propriumot érinti. Ezt neveztük el a mise magjának, és erről szól az első fejezet. A leíráskor arra törekedtünk, hogy a liturgiában kevéssé tájékozott olvasó is megértse a mise szerkezetét és egyes elemeinek szerepét, de a szakember is találkozzék új, megvilágító vagy elgondolkodtató fölvetésekkel. Miután kiderült, hogy a proprium nagyobb szilárdsága és kötöttebb szerkezete miatt is előbb tárgyalandó, mint az ordinárium, az is világossá vált, hogy föltételezi a liturgikus év ismeretét, pontosabban annak érzékeltetését, hogy miért változékonyabbak egyes hozzárendelések másoknál, melyek az egyházi év változatok képződése szempontjából érzékeny pontjai, szakaszai. Ezért szól a második fejezet az évkör problematikájáról. 

E kettős alapozás után már sor kerülhetett a proprium három rétegének áttekintésére (olvasmányok, énekek, imák), majd az ordinárium elemzésére a mise folyamatának időbeli előrehaladása szerint. A munkának e szakaszai a legtárgyszerűbbek, ezek érintkeznek a legszorosabban az adatbázis adattartalmával. Az olvasmányok feldolgozását a vezető kutató előkészítő munkája után Stamler Ábel végezte, illetve végzi, mert az evangéliumok végleges korpusza még mindig munka alatt van. Az énekeket Suba Katalin dolgozta, illetve dolgozza föl: folyamatban van még az Alleluják hatalmas készlete, és hátravannak a szekvenciák. A könyörgések több tízezres tömege jelentette a legnagyobb, majdnem teljesíthetetlen feladatot. Horváth Balázs vállalkozott rá, sikerrel, de a temporálén túli szekréták és posztkommúniók rendezésére egyelőre nem került sor. Az ordinárium megismerése és megértése nem lett volna lehetséges Kiss-Pető Apor kitartó és pontos munkája nélkül. Ő a teljes anyag rendezésén felül közel 200 oldalas jegyzetben készítette elő a vonatkozó fejezetek megírását, mesterszakos szakdolgozatában rövidebben összefoglalta az eredményeket, és javaslataival, kritikáival, pontosításaival nagyban hozzájárult a végleges szöveg megbízhatóságához. 

Magyar vonatkozások 

Mivel a kézikönyv maga is szintézis, a főbb következtetéseket a beszámolóban nem foglaljuk össze, de kitérünk a magyar vonatkozásokra, amelyekre a pályázat címe utalt. Nyilvánvaló, hogy munkánk inkább szólt az európai összefüggésekről, mint a legrégibb magyar szertartáskönyvekről, de ez mind az érintett területek és intézmények, mind a róluk tanúskodó források arányának megfelel. Mondanivalónk lényege pontosan az volt, hogy a legrészletesebb hazai vagy közép-európai kutatás sem képes megfelelően értelmezni a középkori magyar liturgia jelenségeit akkor, ha hiányzik az a keretrendszer és viszonyítási háttér, amelyben ezek valaha elhelyezkedtek. Ugyanakkor a magyar források átfogó és teljes történelmi mélységükben való ismerete mélyfúrásként támogatta az összeurópai, szükségképpen részleges és felületes mintavételt. Míg az összképet elsősorban a nyomtatott misszálékból kirajzolódó panoráma alapján vázoltuk föl, magyar összefüggésben pontosan föl tudtuk mérni a nyomtatványkorból levont következtetések érvényességét, előzményeit és a székesegyházi intézményhálózaton kívül eső, „provinciális” környezetét. 

A megfogható eredmények a bemeneti oldalon az Usuarium tartalmában, a kimeneti oldalon publikációkban jelentek meg. Átfogó és arányos jellege mellet az Usuarium magyar súlypontja szembeötlő: a nyomtatott misekönyvek földolgozása, a Missalia Project Magyarországról indult, az ultramontán, esztergomi, pécsi, zágrábi és pálos misekönyvek bevitelével. A korai vagy kiemelkedően fontos források mindegyikét indexeltük. Teljes áttekintő táblázatot készítettünk a XIV. század előtti miseforrások és pontifikálék mindegyikéről (pl. Szelepcsényi, Oláh, Németújvári, Isztambuli misszálék, MR 124) és néhány XIV. századi misszáléról (MNS, Cod. Lat. 94, Miskolci), a két szakramentárium (Pray, Szent Margit) és pontifikále (Hartvik-agenda, Esztergomi benedikcionále) teljes szöveggel került a rendszerbe. Ez azzal az eredménnyel jár, hogy a bennük szereplő tételek statisztikái és térképei mindig a legteljesebb európai összefüggésben jelennek meg, jelentőségüket, rokonsági rendszerüket tárgyilagosan föl lehet mérni. 

Szövegkiadásban jelent meg az esztergomi rituále-hagyomány kivételes emléke, az Agendarius, a Breviarium Strigoniense teljes időszaki része nyolc kötetben (ebből az utolsó kettő a jelen projekt eredményeként), és terjedelmes tanulmányokban elemeztük a nagypénteki és a nagyszombati liturgia legkorábbi emlékének viszonyát a későbbi hazai és az általános európai környezethez. Az összehasonlító elemzés és a datálási lehetőségek jellemző példája a pálos úzusnak a magyar hagyományhoz való viszonyát tárgyaló cikkünk. Rövid, közérthető tanulmánnyal és kódexismertetésekkel járultunk hozzá az Árpád-kort bemutató reprezentatív kötethez, és mi jegyezzük a Brill Medieval Liturgy: A Research Guide címmel készülő nagyszabású összefoglalás Kelet-Európáról szóló fejezetét. Ahogyan a kézikönyv, úgy e két utolsó munka is olyan következtetéseket von le néhány oldalban, amelyek mögött évek tapasztalata és adatok százezrei állnak; megismétlésükkel nem szeretnénk terhelni ezt a már így is hosszúra nyúlt beszámolót. 

Az Usuarium műhelye által 2023 augusztusáig bevitt adatmennyiségek tortadiagramon

Epilógus 

Munkánkat termékenynek és sikeresnek ítéljük, de sok az elvarratlan szál, és tanácstalanul, némi szorongással tekintünk a jövő elébe. Tevékenységünket a kitűzött cél, és nem a rendelkezésre álló, egyébként kivételesen nagyvonalú támogatás határozta meg, amelynek kereteit messze túlléptük. Az Usuarium műhelyében elindulása óta 38 személy dolgozott (Contributors), közülük 20 komolyan és tartósan hozzájárult a projekt sikeréhez. A kutatás hivatalos lezárásakor 15-en vettek részt a munkában. Az anyagi keret már hónapokkal a zárás előtt kimerült, és a fizetések addigra is sokat vesztettek értékükből: az egyetlen teljes állású kolléga nagyjából havi 200 ezer, a négy félállású 100 ezer forint körüli összeget kapott kézhez; a többieket a vezető kutató és néhány jólelkű adományozó finanszírozta, vagy ingyen dolgoztak. A dologi, utazási vagy nyomdaköltségeket is magánforrásból fedeztük. Az intézményi környezetet, infrastruktúrát tönkretette a járványidőszak: a szenior kollégák Budapesttől távolabb költöztek, némelyikük családfenntartóként kénytelen volt biztosabb megélhetés után nézni, és a kutatásba bevont egyetemi hallgatók, doktoranduszok is jóval ritkábban találkoznak személyesen, mint annak előtte. Intézményi vagy anyagi folytatás tehát nincs, egyetlen reményünk a nehezen elnyerhető ERC maradt: olyanok vagyunk, mint a marathóni hírnök, aki beszámolhat a győzelem híréről, de többre nincs ereje. 

Eredmények címszavakban 

Forrásbeszerzés | Közel 1400 forrásmásolat, köztük (kevés kivétellel) az összes nyomtatásban valaha megjelent misszále és rituále egy-egy kiadása 

Adatbevitel | Több mint 1000 forrás mutatózott tartalomjegyzéke, mintegy 250 misekönyv teljes tartalma (konspektus), további rítusok bevitele kéziratos forrásokból is (pl. miseordó, keresztelés, hamvazószerda, koronázás), több mint 160 forrás kalendáriuma és szanktoráléja, összesen több mint 1 300 000 strukturált rekord 

Adatelemzés | A miseproprium teljes korpuszának nyelvi-helyesírási ellenőrzése és szabványosítása, digitális szövegtár kialakítása a megfelelő műfajokból 

Szoftver-funkciók | Műfajonkénti áttekintés (Generic Synopsis), statisztikák tétel (Item Statistics) és hozzárendelés szerint (Assignment Statistics), kereső- és szűrőfelület a konspektusokhoz és indexekhez, térképes megjelenítés, saját térképgrafika, gyakoriság és sokféleség grafikonos megjelenítése lineáris és logaritmikus skálán, bibliai kereső, Corpus Orationum Online 

Tanulmány | Összefoglaló monográfia két részben, tanulmányok a történelmi folytonosság kérdéséről és egyes rendkívüli rítusokról, két megvédett és két készülő disszertáció, egy szakdolgozat és egy OTDK-győztes dolgozat 

Magyar vonatkozások | A XIV. század előtti miseforrások hiánytalan bevitele, rendkívüli ordók összehasonlító elemzése, összefoglaló tanulmányok magyarul és angolul 

Hiányosságok | A rendkívüli ordók teljes körű, módszeres földolgozása, a miseproprium egyes műfajainak (evangélium, Alleluja, szekvencia, szekréta, posztkommúnió, ordináriumtételek) elhúzódó ellenőrzése és rendezése 

A liturgikus szöveg mint bensővé tett hittartalom

Nem szeretnék teológiáról beszélni e jeles teológusokból álló körben. Inkább azokról a tapasztalatokról számolok be, amelyek saját életemben és másokéban igazolták: a liturgia nemcsak következménye, hanem előzménye is a hitnek és a belőle fakadó életnek. Nem abban az értelemben, ahogyan ma talán sokan gondolják: mintha a liturgia missziós terület volna, amelynek tanító jellege és érzéki hatása alkalmas a hitetlenek megtérítésére vagy a bizonytalan hitűek megerősítésére. Nem, a liturgia a választottak ügye. Amint a keresztelési rítus tanítja: csak az léphet be az Isten templomába, aki ellene mondott a sátánnak, és hitet tett a Szentháromság mellett.

Inkább arról a sajátos helyzetről beszélek, amellyel mi, európai katolikusok gyakran vagyunk kénytelenek szembenézni. Amikor azok nem ismerik a hitet, azok ingadoznak benne, vagy azok nem merik magukra venni összes következményét, akik már beléptek az Isten templomába, részesültek katekézisben, éltek és élnek a szentségekkel. Nem a gyönge hitűekre gondolok: ebben egyikünk sem lehet a másik bírája. Az evangéliumi ördöngös atyjával mondhatnánk mindnyájan: „Hiszek, Uram, segéljed az én hitetlenségemet!” Hanem azokra, akik nem ismerik, vagy ha ismerik, nem tudják szeretni, és mert nem tudják szeretni, nem tudják elfogadni hitük tartalmát. Közéjük tartoztam egykor magam is.

Nem térek ki most gyermekkorom elkötelezetten vallásos, szinte fanatizmusba hajló éveire. Ilyenek után, kamaszkorom vége felé, majd huszonéves egyetemistaként találkoztam azzal a szellemi és érzelmi kihívással, amelyet a felvilágosodás utáni Európa gondolkodása és művészete jelent. Nem keresztényellenes vagy harciasan heterodox nézetekről van szó, hanem keresztényietlen értékekről, érzékenységekről, hangulatokról — józanul láttak valaha a Római Index összeállítói, amikor úgy ítéltek: nemcsak elméleti munkákat, hanem nagyregényeket is föl kell venni a tiltott könyvek listájára. Nem lettem nyíltan aposztatává, inkább azt az utat követtem, amelyet a vallási „progresszívek” általában: némi nosztalgiával fordultam a katolicizmus felé, de mintegy idézőjelbe tettem, megválogattam és újraértelmeztem. Szerettem, ahogy az ember egy kedves, de szenilis nagyszülőt szeret, de szégyelltem is tanításáért, amely korlátoltnak, erkölcséért, amely merevnek, és érzésvilágáért, amely sivárnak tetszett előttem.

Mindeközben érdeklődéssel fordultam a nagy ókori kultúrák, illetve a természeti népek vallásossága felé. Magával ragadott ezek gazdag mitológiája, kultusza, közvetlen viszonya az emberi testhez és a természeti környezethez. Hozzájuk képest a kereszténységről bennem élő benyomás szárazon elméleti és kicsinyes maradt. Nem voltam és nem vagyok ezzel egyedül, azért is bátorkodom, sőt tartom fontosnak elmondani.

Ezzel a háttérrel kezdtem újra fölfedezni a kereszténységet. Olyan volt, mintha hosszas felfedezőútra indultam volna, hogy megtaláljak egy új világrészt, és saját szülőföldemen szálltam volna partra, de úgy, hogy sokáig nem ismertem föl: otthon vagyok. Három meghatározó tapasztalat segített. Latinszakosként egy kiegészítő képzés keretében középkori irodalommal kezdtem foglalkozni, amelynek tekintélyes hányadát teszi ki a liturgikus anyag, de ami nem az, az is egyházi, vagy lépten-nyomon kapcsolódik az egyháziassághoz. Zenére fogékony és zenét tanuló fiatalként mindig mélyen érintett a középkor és a reneszánsz művészete, ez a túlnyomórészt szintén liturgikus zene, amelyet lehetőségeim szerint aktívan is műveltem. Végül az archaikus kultúrák szeretete indított arra, hogy élő kapcsolatba kerüljek azzal, ami belőlük nyomokban fönnmaradt, elsősorban a keleti keresztény és a zsidó liturgiák, valamint a néphagyomány közvetítésével. Ezek révén kezdett előttem kirajzolódni a kereszténységnek egy olyan, addig ismeretlen vagy legalábbis elhomályosult képe, amely nemhogy fölveszi a versenyt az ókori kelet vagy a klasszikus antikvitás kultúráival, de magasan fölül is múlja őket. Egyre jobban szerettem tehát, és egyre kevésbé vetettem meg vénséges nagyanyámat, az Egyházat. Sőt egyre inkább kezdte egy minden lelki és testi szépséggel megáldott, csodálatos ifjú hölgy benyomását kelteni…

Mindez még merő esztéticizmus — mondhatnák Önök, és igazuk lenne. Az európai és közel-keleti keresztény kultúrák szeretete nem mindjárt jelentette a katolikus hit- és erkölcstan föltétel nélküli igenlését. Olyan volt eleinte, mint a rajongás, amelyet minden valamirevaló szakember érez szakterülete iránt. De a befolyás, amelynek boldogan tettem ki magam, visszafordíthatatlan munkába kezdett. Főleg arra emlékszem, amikor a zsolozsma gregorián antifónakészletének módszeres, dallamtípusok szerinti tanulása közben egyszer azt kellett mondom a feleségemnek: az ember nem játszhat ezzel a tűzzel úgy, hogy meg ne égesse magát.

Nem folytatom az önvallomást. Csupán arra hívom föl a figyelmet, hogy esetemben nem a liturgia általi megtérésről volt szó, nem is addig nem ismert igazságok föltárásáról. Rendszeres és tudatos liturgiavégzés után (évekig ministráltam, énekeltem szkólában, végeztem a zsolozsmát), alapos katekézisben részesülve (hitoktatóim jóvoltából pontos és elmélyült képzést kaptam), komoly közösségi élet mellett támadt bennem a hiányérzet, és e hiányérzetet az, amit a XX–XXI. század fordulójának egyházi valóságából látnom adatott, nem tudta kielégíteni. Így összegezhetném a problémát: az igazság —talán túlontúl testies ember vagyok, de merem vállalni— számomra nem volt elég érzékletes, megfogható, átélhető, magával ragadó, egyszóval nem volt elég szép.

Ez az igazság a liturgiában új arcát mutatta felém. Nem kampányolt, nem agitált, nem akart meggyőzni, inkább tartózkodóan viselkedett. Úgy beszélt a hitről, hogy látszólag nem beszélt róla. Bibliai szövegek sajátos elrendezésével, azok új összefüggésbe helyezésével mondott rejtélyes dolgokat, rég ismert tartalmakat közölt sodró erejű mondatokban és szemléletes képekben. Meg kellett érte dolgozni: nehezen olvasható kódexek mélyén latinul, élőszóban pedig görögül, héberül, koptul vagy ószlávul rejtegette a hitet, és ha a nyelvi akadályokon keresztültörve magam utána akartam mondani, amit tanít, „énekemmé kellett, hogy legyenek az ő igazságai”: dallamokat, tónusokat kellett elsajátítanom. És az ember már csak olyan, hogy azt tudja igazán szeretni és becsülni, amiért megdolgozott.

Ez az igazság nem maradt meg a templom vagy a hittanterem falai között. A liturgiával kellett élnem, kelnem és feküdnöm, átjárta az élet minden örömét és nehézségét, a nap és az év kozmikus ciklusát, az emberi életidőt. A liturgia szövegein nem elmélkedtem többé, nem volt igazán értelme az elemző gondolkodásnak. Helyette azon vettem észre magam, hogy zsoltárok, himnuszok, evangéliumi szakaszok, könyörgések, prefációk és az egyházatyák liturgizálódott beszédei járnak át, és ezeknek a szövegeknek nemcsak tartalma, hanem dallama, tere, mozgása, színe, illata van. A hit alanya többé nem a tudatom, hanem teljes testi-lelki létezésem, a világ nem szent és profán részekre oszlik, hanem tere és ideje rendezetten épül olyan szent középpontok köré, amelyeknek szentségéből a legkülsőbb héj is részesül. Mindenütt a mi „Istenünk tornácaiban” vagyunk, ahogy akkor, első megjelent tanulmányom címében kifejeztem.

Ez az igazság nem szorított korlátok közé, hanem fölszabadított. Magába foglalta, sőt beteljesítette mindazt a gondolati és esztétikai gazdagságot, amelyre addig is fogékony voltam. Az emberi ésszel föl nem fogható, abszurdnak tűnő dogmákat nem rideg anatémákkal kényszerítette rám, hanem úgy fogalmazta meg, fejezte ki metaforákkal és öltöztette dallamokba, hogy kényszer nélkül is átéreztem: vétek lenne őket elutasítani. Az életvezetés túlhaladottnak tűnő katolikus elveit, amelyeket addig nem vagy legföljebb valami örömtelen beletörődéssel fogadtam el, egy fáradságos, de boldog élet egyedüli lehetőségének kezdtem látni általa.

És ez az igazság nem jött zavarba önmagától. Használta a teljes Szentírást, annak minden kínos, zavarba ejtő szakaszával együtt, bátran hangoztatta a népszerűtlen tanítást is, nem igazodott semmiféle korszellemhez. Válogatott a Szentírásból, válogatott a szenthagyományból, de nem azért, hogy kiemelje a nekem tetszőt és letagadja a nekem nem tetszőt, hanem hogy a tudni- és átéreznivalók emberileg befogadhatatlan tömegét az egész sérelme nélkül befogadhatóvá tegye. Valóban, aki a liturgiát ismeri, azt nem érik meglepetések a teológiában.

Utólag ébredtem rá, hogy amit személy szerint átéltem, érvényes az Egyház egészére. A hit tartalmát az Egyház előbb ünnepelte liturgikusan, mint formulázta meg dogmatikusan. A liturgia nem egy előzetesen elméletileg kidolgozott tartalom drámai megjelenítése, hanem fordítva: olyan ősesemény, amelyből az elméleti tartalmat elvonatkoztatják. Értelmezésre mindig az szorul, ami sűrítetten hordozza a jelentést. Ha nem így lenne, akkor kezdhetnénk mindjárt az értelmezéssel, hiszen a szimbólum, az áttételesség csak zavarná a megértést. „Hogy hallván halljanak, és ne értsenek.” De nem így van. A liturgia, éppen azért, mert sűrített, állandó forrása a hitről való gondolkodásnak, mindig új motívumai bonthatók ki, válhatnak fontossá. Az Egyház imádsága akkor is része a hitletéteménynek, ha nem biblikus, ha pedig biblikus, akkor a liturgikus alkalmazás az exegézis fő támasza és próbaköve.

De nemcsak a liturgia teológiai forrásértékére érdemes fölhívni a figyelmet. Jóllehet a liturgia a hittartalom fontos forrása, semmiképpen sem kizárólagos forrása. A hittartalom azonban mintegy vissza is lesz forgatva a liturgiába, amelyből —legalábbis részben— származott. A hittartalomnak elevenséget az egész Egyház szintjén csak az kölcsönözhet, ha újra meg újra fölidéződik, megszólal, élet és melegség járja át. Ezt az elevenséget és meleget biztosítja a liturgia a nap és az év, sőt tulajdonképpen az egész történelem folyamán.

Ha viszont így van, akkor miért nem nyilvánvaló mindenkinek, ahogyan nekem sem volt mindig az? Azt hiszem, azért, mert az Egyház liturgiája úgy viselkedik, mint maga az Egyház: állandó válságban van, miközben lényegileg tökéletes.

A liturgia nem rögtön ható csodaszer, hanem lehetőség, amely átvegetálja ugyan a legmostohább körülményeket is, de figyelemre, szeretetre és tartós gondoskodásra van szüksége ahhoz, hogy emberi szempontból a leggyümölcsözőbb hatást fejtse ki. Nem ez az emberi szempont a célja, de mintegy mellékesen eléri ezt a célt is. A liturgiavégzés annál tökéletesebb, minél inkább tiszta istenszolgálatként viselkedik, azaz megfeledkezik az emberi oldalról. E tevékenységében viszont az egyes ember az egész Egyházzal azonosul, föloldódik benne, gesztusai és szavai tökéletesen egyháziassá válnak. Azokkal a gesztusokkal és szavakkal fordul Istenhez, amelyeket az Egyház tőle kapott, és nemzedékek, évszázadok gyakorlatában érlelt és szentelt meg. A liturgiát végző ember lemond önmagáról, hogy visszanyerje önmagát az Egyház személyében, vagyis abban a személyben, akit kizárólag Istenhez való viszonya határoz meg. Az egyes ember minél azonosabbá válik az Egyházzal, annál közelebb kerül végső, legeredetibb identitásához. A liturgia tehát emberi szempontból annál hatékonyabb, minél teljesebben képes mozgósítani azt a gondolati és érzületi eszközkészletet, amelyet az Egyház a történelem során fölhalmozott.

Ezt tapasztalom kutatóként, apaként, egy világi közösség vezetőjeként és tanárként is. Ezért szeretnék kiemelni befejezésül néhány gyakorlati szempontot, amelyek remélhetőleg másoknak is segítenek abban, hogy „többet hozzanak ki” a liturgiából:

(1) A liturgiáról szóló diskurzusban élesen különválik a történész-kutatók hidegen technicista és a lelkiségi irodalom tartalmatlanul kegyeskedő megközelítése. A liturgia forrásanyaga legföljebb polemikus összefüggésben, a reformok igazolása vagy vitatása terén jelenik meg. Meggyőződésem, hogy ez tévút. A liturgiatörténet nem szakemberek magánügye. Bármely korszak vagy közösség liturgiaváltozatához kötődik valaki, a részek csak az egész összefüggésében értelmezhetők: történetük és kontextusuk van. Aki valóban tanulni és érzékelni akarja a hitet a liturgiából, az nem alakíthatja saját ízlése szerint, hanem meg kell ismernie, mi, hogyan és miért van benne. Ezért elemi fontosságú, hogy legalább a katolikus értelmiség közvetlenül tanulmányozza a történelmi forrásokat. A liturgiatudomány művelői tartsák feladatuknak, hogy kutatásaikat hozzáférhetővé és érthetővé tegyék a szélesebb közönségnek, a szélesebb közönség pedig ne nyugodjék bele, hogy másod- vagy harmadkézből származó értesülései vannak!

(2) A liturgikus szövegek olyan sűrítmények, amelyeknek akadálytalan befogadása megtévesztő. Mintha értenénk, amit valójában nem értünk. Érdemes legalább részben latinul tanulmányozni őket. Nemcsak azért, mert minden fordítás szükségképpen veszteségekkel jár, hanem azért is, mert a sűrű szövegeket lassan, ízlelgetve lehet csak igazán befogadni. Az a küzdelem, amelyet az ember egy idegen nyelvvel folytat, természetes módon lassítja a befogadás folyamatát, lehetővé, sőt szükségessé teszi, hogy minden szó, fordulat és gondolat megtapadjon a lélekben. A latinitás összeköt az Egyház történelmével, kiragad abból a kisebbségi és sokszor nyomasztó helyzetből, amelyben ma élünk, és egy tágasabb egyháziasságba enged betekinteni. A tanulás összeszedettséget, fegyelmet kíván, az értelem áldozata. Minden tudás feladatok elvégzése során alakul ki: műveleteket, gyakorlatokat kell elvégeznünk, hogy egy készségre szert tegyünk. A célunk itt az, hogy magunkévá tegyük a liturgia, tehát az Egyház kifejezésmódját és a mögötte álló lelkületet. Ehhez kínál matériát a nyelvtanulás.

(3) Ugyanez elmondható az énektanulásról is. Az énekelt szöveg másként épül az emlékezetbe, mint a prózai. Kifejező ereje, töltése jóval nagyobb. Inkább igénybe veszi az egész testet. A liturgiában egy-egy szöveg olyan szorosan kapcsolódik az őt hordozó dallamhoz vagy tónushoz, hogy a zenei forma egyben liturgikus funkció, másrészt pedig fölidéző ereje van: egy-egy dallami fordulat egész gondolatsorokat hív elő abban, aki otthonosan mozog a gregoriánumban. A liturgikus ének maga is szemlélődés. Ahogy az idegen nyelv lelassítja, és ezzel elmélyíti a szöveg befogadását, úgy az ének, különösen a melizmatikus ének szinte kikényszeríti, hogy a megszentelt szavak mindegyikét szótagonként és hangonként ízleljük végig. Az a szellemi erőfeszítés, amelyet a hívő a liturgia megszólaltatása és megértése érdekében tesz, mentalitássá válik benne, beépül mozgásába, légzésébe, hangulataiba és gondolkodásmódjába.

(4) Sietek leszögezni, hogy amit mondtam, nem jelenti a liturgia professzionalizálását. A paraliturgikus ájtatossági formák, a népnyelvű gregorián és a népének nélkül egy hűvösen elitista rétegkultúrába torkollnának a mégoly helyes kezdeményezések. De biztos vagyok abban, hogy a szeretet nem fogy el. Minél többet teszünk meg az istenszolgálatban, annál többet kapunk tőle; minél több energiát és időt fektetünk bele, annál szívesebben fektetünk bele majd még többet. Az egyszerűbb, népiesebb liturgikus jelenségek nem az elsődleges liturgia pótlására, hanem annak ihletésére keletkeztek. Minél fejlettebb és igényesebb a központ, annál többre képes a periféria.

(5) Végül hangsúlyoznom kell, hogy a liturgia nem azonos a misével. Különösen a zsolozsma jelentőségére kell minduntalan fölhívni a figyelmet, bár a többi szertartástípus is megérdemelné a részletes tárgyalást. A mise vitathatatlanul az Egyház liturgikus életének csúcspontja, de nem a mise a legtöbb szöveget mozgató, a „leginformatívabb” szertartástípus. Ez a zsolozsma. A liturgia tanító karaktere itt nyilvánul meg igazán, itt alkalmazza a legtöbb és a legváltozatosabb szöveget, itt bánik igazán alkotó módon a bibliai és a nem bibliai eredetű tételekkel. Egyelőre a pápák és a II. vatikáni zsinat egyértelmű állásfoglalásai sem voltak elegendők ahhoz, hogy a zsolozsma valódi népliturgiává váljék. A misétől viszont nem lehet elvárni, hogy az élet egészét átjárja, hiszen természeténél fogva csúcspont. Az ünnepi ebéd főfogása nem helyettesítheti a mindennapi kenyeret.

A zsolozsma kiváltképp alkalmas arra, hogy háziliturgiává váljék. Az elmúlt évszázadban sokan kárhoztatták a nyugati liturgia klerikális jellegét, de az egészséges laicizálódást általában nem ott szorgalmazták, ahol hiteles és indokolt lett volna. Nem az eredendően papi liturgiát helyes laikusokkal végeztetni, hanem hozzáférhetővé kell tenni azt a liturgiát, amely természeténél fogva nem klerikális. A körülményekhez megfelelően alkalmazott zsolozsma legjobb eszköze lehet a mindennapok megszentelésének, annak, hogy a magánház családegyház lehessen.

A megtanult, megértett, áténekelt, átimádkozott, átcelebrált liturgia tehát tartalmazza a hitet. Egyszersmind eszközt és programot ad bensővé tételére, hogy az ember testét, lelkét és egész életét áthassa. Hogy „tapadjon belső részeihez — adhæreat in visceribus”, ahogy egy áldozás utáni ima mondja.

Megjelent:

Földváry Miklós István: „A liturgikus szöveg mint bensővé tett hittartalom”, Praeconia Liturgiatudományi Folyóirat VIII/1 (2013) 30–35 

https://tar.liturgia.hu/Praeconia/Praec2013_1.pdf