Latin kiejtési útmutató egyházi zeneművekhez

Bevezetés

Mint minden hosszabb időn át beszélt nyelv, a latin is sokat változott több mint 2000 éves története során. A liturgikus használatban lévő latin szövegek kiejtése eltér a középiskolai vagy egyetemi közegben megszokottól: középkori – tehát nem antik (restituált), de nem is humanista gyökerű (erazmiánus) – ejtési hagyományra vezethető és vezetendő vissza. Ám ez a középkori vagy egyházi ejtés nem írható le teljességgel normatív módon, hiszen a különféle nyelveket beszélő népek különböző korokban és a beszélők műveltségének megfelelően a latin szövegeket tulajdon nyelvük fonetikai bázisához igazították. Ma is reménytelen próbálkozás lenne világszerte egységesíteni az angol kiejtést; ha egy brit, egy amerikai, egy indiai és egy ausztrál beszélget, nem igyekeznek egymás kiejtését utánozni, mégis jól megértik egymást. 

Az egyes hangok pontos ejtésének módjában megjelenő nemzeti különbségek tehát egyaránt legitimek, de egyik nemzetnek sem kötelessége átvenni egy másik nemzet tőle fonetikailag idegen gyakorlatát. Ez elsősorban a betűk hangértékére vonatkozik. Az olasz például ugyanazt az e fonémát használja hosszú hangsúlyos (pl. secolo) és rövid hangsúlytalan magánhangzóként (pl. felice), míg a francia rövid e hangja sokszor inkább a magyar é [eː] fonémához áll közel (pl. préparation), hosszú e hangja viszont inkább a magyar e [e] fonémához (pl. père). A francia és a magyar e hangok hosszúsága tehát egybeesik, de különböző fonémáknak felelnek meg. 

Még feltűnőbb a különbség a mássalhangzók kiejtésében. A magas magánhangzó előtti c-t például a német a magyar c-hez [ts], az olasz a magyar cs-hez [tʃ], a francia a magyar sz-hez [s], míg a spanyol az angol th-höz [θ] hasonló fonémával adta vissza. A XX. század elején X. Pius pápa kampányt indított a rómainak nyilvánított olaszos ejtés általános elterjesztése érdekében, amely Dél- és Nyugat-Európában sikerrel járt; ezért van, hogy egyházi környezetben Angliában, Franciaországban és Spanyolországban is általában a cs-ző kiejtés az uralkodó. Közép- és Kelet-Európa országai azonban, vagyis Németország, Lengyelország és az egykori Habsburg területek máig megtartották a maguk c-ző dialektusát. 

A XX. század 70-es évei óta hódító régizenei mozgalom a történeti latin kiejtések iránt is érdeklődött, ezért például francia barokk egyházi művek felvételein ma inkább franciás, míg a solesmes-i bencések gregorián énekében olaszos fonémákat hallunk. Mindkettő elfogadható, de hangsúlyoznunk kell, hogy a kiejtés pontos helyreállítása ugyanolyan historizmus, mint a korhű hangszerek használata. Nagy szaktudást és körültekintést igényel, és ahogy az átlagos előadó ma modern hangszereken szólaltatja meg a régizenét, úgy jobban teszi, ha a latin szöveget is saját természetes, helyi kiejtési hagyományát követve énekli. A tökéletlen historizálás keresetté, modorossá, olykor akár nevetségessé is teheti az előadást. 

A középkori egyházi kiejtés elvei a hangsúlyozás, a szótaghosszúság és ennek eredményeképpen a beszédintonáció szintjén egész Európában megegyeztek. A latin ennyiben hasonló változásokon ment át, mint a görög vagy a héber. Ókori állapotában mindhárom nyelv állandó magánhangzóhosszúságokat és ezektől független hangsúlyokat alkalmazott, de történetük során megszűnt a magánhangzók kötött hosszúságértéke, és az intonáció meghatározó tényezőjévé a hangsúly vált. A szótagok hosszúsága is ehhez alkalmazkodott, azaz gyakorlatilag nem léteztek többé hosszú, de hangsúlytalan magánhangzók. Az eredmény a latinra nézve egy, a mai olaszhoz hasonló hanglejtés lett. A beszéd szilárd pontjai a hangsúlyos és lehetőség szerint hosszú szótagok; az intonáció hangsúlyról hangsúlyra lépve halad, és viszonylag könnyedén és gyorsan átsiklik a közbeeső – és szükségképpen rövid magánhangzós – hangsúlytalan szótagokon. 

A jelenlegi közép-európai gyakorlatban megjelenő bizonytalanság annak következménye, hogy az előző századok, és különösen a közelmúlt egyházi használatában keveredtek a humanista-klasszicista iskolai kiejtés egyes könnyen elsajátítható elemei a hiteles egyházi örökséggel. Hosszú időn át jezsuita, piarista és egyéb szerzetesi iskolák voltak a klasszikus műveltség átadásának központjai, így a papok, akik máskülönben a liturgiát végezték, egyszersmind az ókori latinság szakértői is voltak. Nem meglepő, ha iskolai és tudományos tevékenységük interferált egyházi tevékenységükkel, és ennek hatása diákjaikra is átterjedt. Az idősebb papi nemzedék gyakorlatából a közelmúltban és valamelyest ma is ismert „egyházi latin” tehát olyasféle kulturális keverék, mint a Breviarium Romanum-nak a XVII. század elején klasszicista ízlés szerint átírt himnuszai vagy a Medicaea-kiadások gregorián dallamvilága. Mind a történelmi, mind az elvi alapokat nélkülözi, és ma, a mögötte álló műveltség és társadalmi háttér letűntével már kegyeletből sem érdemes megőrizni. 

A hiteles egyházi latin kiejtési szabályait érdemes tehát annak változatai ellenére is rendszerezve összefoglalni. Egy ilyen összefoglalás alapján legalább nyelvterületenként egységesíthető lenne a mai liturgikus alkalmak, illetve liturgikus műveket megszólaltató koncertek és hangfelvételek éneklési és olvasási gyakorlata. Az alábbiakban elsősorban a magyarországi közönséget tartjuk szem előtt, de az elvek a természetes fonémakülönbségeket szem előtt tartva másutt is alkalmazhatók. 

I. Mássalhangzók

A mássalhangzók kiejtését föltűnően befolyásolja az egyes élő nyelvek beszélőinek szokása. Különösen az újlatin ajkú népek érzik természetesnek, hogy a leírt latin mássalhangzó-állományt anyanyelvük hangzásvilága szerint értelmezzék, és erre – mint­hogy a latinnak anyanyelvi beszélői ma már nincsenek, közvetlen leszármazottait viszont éppen ezek a népek beszélik – minden joguk megvan. Magyarországon ugyanakkor csak indokolt esetben érdemes például az olasz vagy francia ejtési gyakorlatot követni: ilyen lehet egy-egy zenemű historizáló előadása, ehhez azonban komoly előtanulmányok szükségeltetnek a ténylegesen korhű kiejtés minden részletével kapcsolatban.

A középkori Magyarországon szokásos egyházi latin kiejtés rendszere a nyelvtörténet eszközeivel viszonylag jól rekonstruálható. Ennek egyik legfontosabb jellemzője volt, hogy szó végén az sz hang s-sé [ʃ], intervokális (két magánhangzó közti) helyzetben vagy szó elején pedig zs-vé vált [ʒ]. Ezt meggyőzően mutatja számos szavunk, különösen személynevünk (pl. Sóphia > Zsófia, Bálthasar > Boldizsár, Isaías > Ézsaiás, sa­lvia > zsálya). Más lágyítások is bevettek lehettek; így vált a g magas magánhangzó előtt gy-vé [ɟ] (pl. ángelus > angyal, Argýllus > Árgyélus, Geórgius > György, spóngia > spongya), a t pedig ty-vé [c] (Sebastiánus > Sebestyén, Doróthea > Dorottya, sacrístia > sekrestye).

A mai liturgikus gyakorlattól mégis idegen lenne, ha az eredeti (vagy annak vélt) régi magyarországi ejtést próbálnánk követni. E kiejtés hagyományozása a török időkben elbizonytalanodott, majd a XIX. században végleg megtört. Az elmúlt közel félezer évben a német területek latin kiejtése terjedt el egyre szélesebb körben és vált uralkodóvá lassan Magyarországon is. Ebben a formájában illeszkedett az egyházi ejtésbe és az iskolai gyakorlatba – amint ezt későbbi németes átvételeink z [z] hangjai jelzik (pl. The­résia > Teréz, Croesus > Krőzus). A németes ejtés ezért része a magyar kiejtési hagyománynak, ha nem is azonos vele egészében, és ma már egy majdnem fél Európára érvényes szokást képvisel. A mássalhangzók egyházi-liturgikus kiejtésénél követendő norma ennyiben megegyezik a mai középiskolai (erazmiánus) normával. Megjegyzendő, hogy: 

1) C = c [ts], ha utána e, i, y, ae, oe áll; különben k [k]; pl. caelum = célum, de corda = korda 

2) S = sz [s] (magánhangzó előtt sem z [z]!); pl. consílium = conszílium, nem conzílium 

3) TI = ci [tsi], ha magánhangzó követi és nem áll előtte s, t vagy x; pl. orátio = orácio, de cae­lé­stia = celesztia; 

4) Z = dz [d͡z] (csak kölcsönszavakban, mint pl. zelus, ázyma, Azarías). 

II. Magánhangzók

A) Hangérték 

Szinte az összes kérdés, amely a középkori ejtéssel kapcsolatban egyáltalán fölmerülhet, a magánhangzókat érinti. A magánhangzók helyes kiejtésének lényege, hogy a középkorra jellemző hosszú-rövid (hangsúlyos-hangsúlytalan) szembenállást az adott anyanyelv hangállományával összhangban érzékeltesse. A fonémák szintjén a kívánatos magyarországi latin kiejtés csak néhány esetben tér el saját ábécénk megszokott kiejtésétől. Vagyis:

1) A = elöl képzett nyílt, de nem föltétlenül hosszú á [ɐ, ʌ, aː] (a továbbiakban a-val átírt hang ilyen rövid á-nak értendő, hátul képzett nyílt a [ɒ] régi átvételeink tanúsága szerint soha nem volt a hazai ejtésben);

2) U = u, de a gu, qu, su hangcsoportokban az u másik magánhangzó előtt általában v-nek hangzik [ɰ]; pl. sequor = székvor, sanguis = szangvisz, mansuetúdo = manszvetúdó;

3) Y = i pl. abýssus = abisszusz (sohasem ü [ɥ]!);

4) E, AE, OE = az újkori írásképtől függetlenül (!) e vagy é, (sohasem ö vagy ő 

[ø] vagy [øː]!), de ez a sokakat foglalkoztató kérdés csak a hangsúly helyes alkalmazásával dönthető el (ld. alább). 

B) Hangsúly

A klasszikus latin ejtésben a szótagok időtartama (hosszúság-rövidség) volt a döntő; a szótag eredeti időtartamát (quantitas) a mai nyelvkönyvek és szótárak a magánhangzó fölé húzott vízszintes ékezettel jelölik (innen tudhatjuk meg a szó egyes nyílt szótagjainak eredeti időtartamát). A hellenisztikus korban kezdett jellemzővé válni az iso­chronia-nak nevezett nyelvi jelenség, amelynek lényege, hogy a korábban eltérő hosszúságú magánhangzók egyenlő idejűvé válnak, a kvantitás tehát megszűnik. Ebből az átmeneti állapotból alakult ki a középkori, hangsúlyokon (accentus) alapuló kiejtés, amelyben a hangsúlyos nyílt szótagok megnyúltak, a többi szótag viszont megrövidült. Az egyházi latinban ezért: 

1) az utolsó szótag mindig hangsúlytalan;

2) ha a szó két szótagból áll, a hangsúly mindig az első szótagon van;

3) ha a szó kettőnél több szótagból áll, a hangsúly az utolsó előtti szótagon (syllaba paen­ultima) van abban az esetben, ha

α) az a klasszikus latinban természeténél fogva hosszú volt (natura longa), vagyis a szótag hosszú magánhangzót tartalmazott, pl. generatiónes, decórem, radícem;

β) a szótag magánhangzóját kettő vagy több mássalhangzó követi (kettős mássalhangzónak számít az x [ksz] és a z [dz] is), vagyis a szótag zárt, tehát helyzeténél fogva hosszú (positione longa) tekintet nélkül a magánhangzó eredeti hosszúságára, pl. exspécto, ingréssus;

4) ha az utolsó előtti szótag magánhangzója a klasszikus latinban természeténél fogva rövid volt, és csak egy mássalhangzó követi vagy egy sem, a hangsúly a szó végétől számított harmadik, vagyis az utolsó előttit megelőző szótagon (syllaba an­te­paen­ultima) van, pl. omnípotens, Dóminus, áni­ma, suscípiat.

Essék szó végül az indulatokat is fel-felkorbácsoló e [ɛ] illetve é [eː] hangokról! Az e és é hangok ejtése a legtöbb nyelvben nem számít olyan különleges problémának, mint a magyarban. Többnyire nem érvényesül ugyanis a magyar nyelvre jellemző logika, amely szerint az e mindig rövid, az é mindig hosszú, és a kettő különböző fonéma lenne. Az alábbiakban a hangsúlyos, de zárt szótagok nyomatékkal, de röviden ejtett magánhangzóit aláhúzással különböztetjük meg, a hangsúlyos és nyílt szótagok nyomatékkal és hosszan ejtett magánhangzóit éles ékezettel jelöljük. 

1) Ha az e (vagy a vele egyenértékű ae, oe) hangsúlytalan vagy zárt szótagban van, nyílt e-nek ejtendő pl:  hangsúlytalanok – pater (páter), misericórdiae (miszerikordie), saeculórum (sze­ku­ló­rum), fratres (frátresz), salve (szalve), te (te), me (me), de (de), Evae (éve), flentes (flen­tesz), húmiles (húmilesz), esuriéntes (eszurientesz), tuae (túe), suae (szúe) stb; zárt szótagosok – incénsum (incenszum), déxtera (deksztera), resurréctio (re­szurr­ek­cio), aetérnus (eternusz), descéndit (deszcendit).

2) Ha az e (ae, oe) hangsúlyos (ld. B/1, 2, 3, 4 pontok) és egyszersmind nyílt szótagba esik, akkor és csak akkor válik é-vé. Nyílt szótagról pedig akkor beszélhetünk, ha 

α) a magánhangzót nem követi mássalhangzó (pl. deest (déeszt); ez ritka jelenség, és kiejtése tekintetében gyakran kivételnek számít, ld. alább); 

β) a magánhangzót egyetlen mássalhangzó követi, pl. sémini (szémini), sáecula (szé­ku­la), véritas (véritasz), caelum (célum), poenis (pénisz – minden prüdériát félretéve);

γ) a magánhangzót zöngés veláris hang [ɰ] (pl. qu, gu) követi, pl. réquiem (rékviem), aequum (ékvum);

δ) a magánhangzót egy zárhangból (p, b, t, d, c, g) és egy folyékony hangból (l, r) álló mássalhangzó-kapcsolat követi (ún. muta cum li­qui­da), pl. petra (pétra), tae­­trum (tétrum), ténebrae (ténebre). 

A hangsúlyos magánhangzó minden más esetben nyomatékos, de rövid (ezt jelöltük föntebb aláhúzással). Az egy szótagú szavak mindig hangsúlytalanok, a magánhangzó-párokat pedig röviden (mintegy kettőshangzóként) ejtjük, pl. Deus (Dēusz), meus (mē­usz), reus (rēusz), eius (ējusz), stb. Nincs jelentősége a hosszúság szempontjából az írásképnek: hangsúlytalan helyzetben az ae vagy oe betűk kiejtése is rövid, nyílt e, pl. laetítia (letícia), Maríae (maríe), és ugyancsak nem számít a klasszikus hosszúság, ha egy magánhangzó zárt vagy hangsúlytalan helyzetben jelenik meg, pl. venérunt (venérunt), fe­císti (feciszti), oboediéntia (obediencia). A szóvégi e vagy ae mindig e-nek ejtendő: a hang a közhiedelemmel ellentétben hosszú melizmákat is képes hordozni, gondoljunk a Kýrie vagy a Dómine szavakra! Ezzel szemben hosszan ejtjük a hangsúlyos, nyílt szótag magánhangzóját akkor is, ha az klasszikus hangértéke szerint rövid (ŏ, ĕ), pl. Dó­mi­nus (dóminusz), pétimus (pé­ti­musz), decus (dékusz), genus (génusz), progénies (pro­gé­ni­esz), ve­nit (vénit, imperfectumban, azaz jelen időben is) és még inkább akkor, ha eredetileg is hosszú (ē) pl. sémini (szé­mini), sémita (szé­mi­ta). 

Lehetséges kivételek 

Néhány kivételes esetet az összetétel vagy a nyelvi analógia befolyásol. Így pl. a létige egyes alakjait általában hangsúlytalannak tekintjük, pl. erat (ĕrat), erit (ĕrit), erunt (ĕrunt), jóllehet a föntiek alapján érat, érit és érunt lenne a szabályos kiejtésük, a bé­ne­dic (bénedik) vagy a dé­bi­ta (débita) stb. szavak kiejtését pedig átszínezheti a benedíctio (be­ne­dikcio) vagy a de­bi­tó­ri­bus (de­bitóribusz) alakok eltérő hangsúlyrendje. Ugyanígy hatással lehet a kiejtésre, hogy a muta cum liquida-kat és a zárhangra következő zöngés velárisokat egyes esetekben nyilvánvalóan zárt szótagnak érzékelték a beszélők. 

Különösen az erősen ritmizált egyszólamú énekek megszólaltatásakor érzékelhető, de az újlatin nyelvek is sokszor tanúsítják, hogy a középkori ember sokszor és sok területen máshol hangsúlyozott egyes szavakat, mint ahol a klasszikus hangértékeket figyelembe véve, az újkori liturgikus nyomtatványokban jelölt módon szabályos lenne. Ilyenkor természetesen nem érdemes a ritmussal nyilvánvalóan ellentétes hangsúlyrendet erőltetni. Ugyanez a helyzet a XV–XVI. század aggályosan prozódikus darabjainál (a XVI. század második felétől kezdve a zeneszerzők is a szerkönyvekben jelölt hangsúlyozáshoz alkalmazkodnak). Szinte következetes, hogy a középkorban még nem tekintik hangsúly szempontjából egy szónak az igekötős igéket és a belőlük képzett szavakat. A circúmdedit pl. hangtanilag szabályos antepaenultima, de mivel összetétel, számos dallam azt sugallja, hogy circum+dédit volt az egykori kiejtése. Hasonlóan viselkednek a latinban egyébként igen ritka összetett szavak. 

Engedményeket lehet tenni a klasszikus kiejtés egyes elemeinek azokban a szillabikus dallamú ambrozián himnuszokban is, amelyeknek lejtésében még a metrika és a dallam szempontjából is az ókori kvantitások hatása érvényesül, illetve azokban az időmértékes himnuszokban, amelyeknek dallama érezhetően tekintetbe veszi a metrikát. Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez nem fakad önmagában abból, hogy az adott költemény eredetileg hexameterben, disztichonban vagy sapphói strófában íródott; az előadó ideális esetben el tudja skandálni a verset, fölismeri annak metrumát, és érzékeli a dallam metrizáló hajlamát vagy annak hiányát. 

Amikor viszont nem ellenkezik semmivel, a történeti valóság összetettségének ismeretében is ajánlatos a fönti elveket követő gyakorlat szigorú, akár doktréner követése: mára – saj­nos – sem az egyházi, sem az iskolai latin nyelvhasználat nem tekinthető élő hagyomány­nak, egy tudatosan, személyes erőfeszítéssel elsajátítandó kiejtés pedig nem engedi meg a divergenciának azt a fokát, amely az elsődlegesen szóbeli közvetítéssel továbbadott, az élet szinte minden területét átható latinitás korában még nem számított zavarónak.

Válogatott irodalom 

Balázs János: „A latin a Duna-tájon”. In: Nyelvünk a Duna-tájon. Szerk. Balázs János. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989, 95–140.

Bithell, Jethro: German Pronunciation and Phonology. Routledge Library Editions: Phonetics and Phonology, 2019 [1952].

Brittain, Frederick: Latin in Church. The History of its Pronunciation. Mowbray, 1955.

Copeman, Harold – Scherr, Vera: „German Latin”. In: Singing Early Music. Szerk. Timothy McGee. Indiana University Press, Bloomington, Indiana, 1996.

Copeman, Harold: Singing in Latin. Or Pronunciation Explor’d. Oxford, 1990.

Erasmus, Desiderius Roterodamus: De recta Latini Graecique sermonis pronuntiatione dialogus. Ex officina Roberti Stephani typographi, Paris, 1547.

Farnell, Lewis Richard: „The Restored Pronunciation of Latin”. In: The Classical Review 46 (1932): 51–53.

Ferguson, Ronnie: A Linguistic History of Venice. Leo. F. Olschki, 2007.

Fludorovits Jolán: Latin jövevényszavaink hangtana. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 26, Budapest, 1930.

Fowler, G. Herbert: „Notes on the pronunciation of medieval Latin in England”. In: History 22 (1937): 86. 97–109.

Földváry Miklós István: „A latin liturgikus szövegek kiejtése”. In: A jó harc: Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról. Szerk. Pánczél Hegedűs János. Casa Editrice „La Magione” – Miles Christi, Poggibonsi – Budapest, 2006. 209–214.

Kniezsa István: Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952.

Korompay Eszter: A magyarországi latin kiejtés története. PhD disszertáció, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Nyelvtudományi Doktori Iskola, Magyar Nyelvészet Program, 2023.

Melich János: Latinbetűs helyesírásunk eredete. Magyar Tudományos Akadémia, 1934.

Meyer-Lübke, Wilhelm: Einführung in das Studium der romanischen Sprachwissenschaft. Carl Winter’s Universitätsbuchhandlung, Heidelberg, 1909.

Mollay Károly: „A német–magyar nyelvi érintkezések”. In: Nyelvünk a Duna-tájon. Szerk. Balázs János. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.

Norberg, Dag: An Introduction to the Study of Medieval Latin Versification. The Catholic University of America Press, 2004.

Pope, Maurice: „The Right Way of Speaking Latin and Greek. Introductory Note”. In: DOBD Collected Works of Erasmus. University of Toronto Press, 1985: 348–365.

Pyles, Thomas: „Tempest in Teapot. Reform in Latin Pronunciation”. In: Early Literary History 6 (1939): 138–164.

Scherr, Vera: Aufführungspraxis Vokalmusik: Handbuch der Lateinischen Aussprache. Bärenreiter, 1991.

Sidney, Allen William: Vox Latina. A Guide to the Pronunciation of Classical Latin (2nd ed.). Cambridge University Press, 1978 [1965].

Story, William Wetmore: „The Pronunciation of the Latin language”. In: The North American Review 128 (1879): 59–73.

Volf György: Kiktől tanult a magyar írni, olvasni? A régi magyar ortographia kulcsa. Magyar Tudományos Akadémia, 1885. 

Latin Pronunciation Guide for Sacred Music 

Introduction

Like all languages used over a long period of time, Latin has changed a great deal over its two-thousand-year history. The pronunciation in a liturgical context differs from that typically used in secondary schools or universities. Liturgical Latinity derives from a medieval background and not from an ancient tradition (represented by the restored pronunciation) or a humanist one (represented by the Erasmian pronunciation). A medieval or ecclesiastical pronunciation, however, cannot be described in a completely normative way, since peoples speaking different languages adapted Latin texts to the phonetic base of their own language at different times and to varying degrees according to the literacy of the speakers. Even today, it would be a futile attempt to standardise English pronunciation worldwide; when a Briton, an American, an Indian, and an Australian talk, they do not try to imitate each other’s phonetics, but they understand each other well enough.

National differences in the exact pronunciation of certain sounds are therefore legitimate, but no nation is obliged to adopt the phonetically alien practices of another. This is particularly true for allophonic variation (the exact sound value of graphemes). For example, Italian uses the same e phoneme for a long stressed vowel ([ɛ̃], e.g. secolo) and a short unstressed vowel ([ɛ], e.g. felice). The short e [e] in French, however, is often closer to the long Hungarian é [eː] phoneme (e.g. préparation), while the long French e [ɛ̃] is closer to the short Hungarian e [ɛ] phoneme (e.g. père). Thus, the French and Hungarian e sounds, although similar in length, correspond to different phonemes.

The difference in the pronunciation of consonants is even more striking. The Latin c before a front vowel, for example, is pronounced by the Germans with a phoneme similar to the Hungarian c [ts], by the Italians with the Hungarian cs [tʃ], by the French like the Hungarian sz [s], and by the Spanish close to the English th [θ]. At the beginning of the 20th century, Pope Pius X launched a campaign to make the Italianate pronunciation (claimed to be Roman) obligatory, and he succeeded in Southern and Western Europe; hence the predominance of the [tʃ] pronunciation in ecclesiastical contexts in England, France, and Spain. However, the countries of Central and Eastern Europe, namely Germany, Poland, and the former Habsburg Empire, have retained their [ts] dialects to this day.

The early music movement that has prevailed since the 1970s has also taken an interest in historical Latin pronunciation, so that today, for example, French phonemes are characteristic of the recordings of French Baroque sacred music, while Italian phonemes are more likely to be heard in the Gregorian chant of the Benedictines of Solesmes and other French monasteries. Both are acceptable, but it should be stressed that the attempt at restoring period pronunciation is as much a historicism as the use of period instruments. It requires a great deal of skill and care, and just as the average performer today plays early music on modern instruments, it is better to sing the Latin text according to one’s own natural, local pronunciation. Imperfect historicisation can make a performance artificial, affected, and sometimes even ridiculous.

The principles of medieval ecclesiastical pronunciation in terms of stress, syllable length and, consequently, intonation were the same throughout Europe. In this respect, Latin underwent similar changes to Greek and Hebrew. In their ancient state, all three languages used fixed vowel lengths and independent stresses, but, in the course of their history, the fixed vowel lengths disappeared and stress became the determining factor in intonation. The length of syllables followed suit, i.e. there were no longer long but unstressed vowels. The result for Latin was a pronunciation similar to that of modern Italian. The fixed points of the speech are the stressed and, as far as possible, long syllables; the intonation moves from stress to stress and passes relatively easily and quickly through the intervening – and necessarily short vowelled – unstressed syllables.

The uncertainty in current Central European practice is the result of mixing some easily learnt elements of humanistic-classical school pronunciation with the authentic ecclesiastical heritage. For a long time, the schools run by Jesuits, Piarists, and other religious orders were simultaneously the centres of classical education; the same priests who celebrated the liturgy were also teachers of the Latin classics. It is not surprising that their educational and scholarly activities interfered with their worship, and that the effects of this interference were transmitted to their students. Thus, the ‘ecclesiastical Latin’ that some have inherited from past decades is practically a cultural mixture of the practices of the older generation of clergy, such as the hymns of the Roman Breviary, revised in the early 17th century according to classical standards, or the Gregorian melodies of the Medicaea editions, following the principles of Renaissance and early Baroque prosody. It lacks both historical and conceptual foundations and is no longer worth preserving out of piety, now that the cultural and social background behind it has completely disappeared.

The rules of authentic ecclesiastical Latin pronunciation, despite their variations, should therefore be systematically summarised. On the basis of such a summary, it would be possible to standardise, at least from one language area to another, the singing and reading practice of contemporary ceremonies, as well as concerts and recordings of sacred music. In the following, the focus is primarily on the Hungarian audience, but the principles could also be applied elsewhere, taking into account the natural phonemic differences.

I. Consonants

The pronunciation of Latin consonants is most obviously influenced by the vernacular of the speakers. In particular, it is the Romance-speaking peoples who find it natural to pronounce the written Latin consonant range according to the idiom of their mother tongue, and they have every right to do so since Latin today has no native speakers and its direct descendants are spoken by these very peoples. In Hungary, nevertheless, it is only worthwhile to follow the pronunciation of Italian or French in justified cases such as the historical performance of a piece of music, and even if so, this requires a careful study of all the details of the actual period pronunciation.

The system of ecclesiastical Latin pronunciation in medieval and early modern Hungary can be reconstructed relatively well using the tools of historical linguistics. One of its most important features was that the s sounded as sh [ʃ] at the end of a word, and as ž [ʒ] in an intervocalic position (between two vowels) or at the beginning of a word. This is convincingly demonstrated by many Hungarian loanwords, especially personal names (e.g. Sophia > Zsófia, Balthasar > Boldizsár, Isaias > Ézsaiás, salvia > zsálya). Other softenings were also typical; g before a front vowel sounded as gj [ɟ] (e.g., angelus > angyal, Argýllus > Árgyélus, Geórgius > György, spongia > spongya), and t as tj [c] (e.g. Sebastianus > Sebestyén, Dorothea > Dorottya, sacrístia > sekrestye).

Yet it would be alien to contemporary liturgical practice to try to follow a hypothetical old Hungarian pronunciation. Unfortunately, its tradition faltered in the Ottoman period and was finally abandoned in the 19th century. In the course of the last half a millennium, the Latin pronunciation of German-speaking areas became more and more widespread and slowly became the dominant pronunciation in Hungary as well. It gradually penetrated both church life and school practice, as evidenced by the z [z] sounds of later adoptions through German mediation (e.g. Therésia > Teréz, Croesus > Krőzus). The German-type pronunciation is therefore part of Hungarian history, even if not identical to it, and is now a viable option that applies to almost half of Europe. In this respect, the norm for the ecclesiastical-liturgical pronunciation of consonants is the same as in the average Erasmian school practice. To sum up:

1) C = c [ts], if e, i, y, ae, oe follows; otherwise k [k]; e.g. caelum = [tseːlum], but corda = [korda] 

2) S = s [s] (not z [z] even before vowels!); e.g. consílium = [con'si:lium], not [con'zi:lium]

3) TI = tsi [tsi], if followed by a vowel and not preceded by s, t or x; e.g. orátio = [o'ra:tsio], but cae­lé­stia = [tsɛ'lɛstia]; 

4) Z = dz [d͡z] (only in loanwords like e.g. zelus, ázyma, Azarías). 

II. Vowels

A) Phonemes

The majority of questions that can be asked about medieval pronunciation concern vowels. The point of correct vowel pronunciation is to clearly express the opposition between long and short (stressed and unstressed) sounds that characterised the Middle Ages through the natural vowels of the mother tongue. At this level, the recommended Latin pronunciation in Hungary differs only in a few cases from the usual pronunciation of the vernacular alphabet. To sum up:

1) A = open front but not necessarily long a [ɐ, ʌ, aː] (in the following, every sound transcribed with a refers to this; open back a [ɒ], otherwise more characteristic to Hungarian vernacular, has never existed in Hungarian Latinity according to the testimony of loanwords;

2) U = u, but in compounds like gu, qu, su and followed by another vowel u typically sounds as v [ɰ]; e.g. sequor = [se:kɰor], sanguis = [saŋɰis], mansuetúdo = [mansɰɛ'tu:do]

3) Y = i, e.g. abýssus = [ab'issus], never like the French u [ɥ];

4) E, AE, OE = e [e] or ay [eɪ] regardless of the modern etymological spelling, (never oe [ø] or [øː]), but the actual distinction between the short and the long phonemes depends on the stress (see below).

B) Stress

In ancient Latin pronunciation, it was the duration of the syllables (length or shortness) that counted; in modern textbooks and dictionaries, this original duration of a syllable (quantitas) is indicated by a horizontal accent over the vowel (this is how we learn the original duration of each open syllable of a word). In the Hellenistic period, a linguistic phenomenon called isochronia began to spread, whereby vowels of previously different lengths became equal in duration, the original quantities being treated carelessly. From this transitional state emerged the medieval pronunciation determined by stress (accentus), in which stressed open syllables became lengthened, while the other syllables were shortened equally, regardless of their original duration. In ecclesiastical Latin, therefore:

1) the last syllable is always unstressed;

2) if a word consists of two syllables, the first is always the stressed one;

3) if a word consists of more than two syllables, the second to the last, i.e. the penultimate syllable (syllaba paen­ultima) is stressed if 

α) it had been long by nature (natura longa) in ancient Latin, i.e. the syllable had contained a long vowel like generatiónes, decórem, radícem;

β) its vowel is followed by two or more consonants (including x and z, despite being spelt by single letters), i.e. the closed syllable is long by nature (positione longa), regardless of the length of its original vowel like exspécto, ingréssus;

4) if the vowel of the penultimate syllable had been short by nature in ancient Latin, and it is followed by none or only one consonant, the third to the last, i.e. the antepenultimate syllable (syllaba an­te­paen­ultima) is stressed, e.g. omnípotens, Dóminus, áni­ma, suscípiat.

Finally, we turn to the intricate problem of the e [ɛ] or ay [eː] sounds. This is undoubtedly of greatest interest to Hungarian audiences because, unlike in many other languages, native speakers use two different phonemes for the short and long forms of this vowel pair. Accordingly, e as a short vowel is always pronounced e [ɛ], even in a stressed but closed syllable, while e as a long vowel is always pronounced ay [eː], only in syllables both open and stressed. 

1) If the e (or the equivalent ae, oe) stands in an unstressed or closed syllable, it is pronounced as an open-mid front e, e.g. in unstressed positions – pater [pa:tɛr], misericórdiae [misɛri'kordiɛ], saeculórum [sɛ­ku'­lo:­rum], fratres [fra:trɛs], salve [salvɛ], te [tɛ], me [mɛ], de [dɛ], Evae [e:vɛ], flentes [flɛn­tɛs], húmiles ['hu:milɛs], esuriéntes [ɛsuri'ɛntes], tuae [tu:ɛ], suae [su:ɛ] etc; in closed stressed positions – incénsum [in'cɛnsum], déxtera ['dɛkstɛra], resurréctio [rɛ­sur'rɛk­tsio], aetérnus [ɛ'tɛrnus], descéndit [dɛs'tsɛndit].

2) If the e (or the equivalent ae, oe) is stressed (cf. above B/1, 2, 3, 4) and simultaneously stands in an open syllable, then and only then does it sound like an ay [e:] vowel. The possible cases for a syllable to be open are if 

α) the vowel is not followed by any consonant (e.g. deest [de:ɛst]; it is, however, a rare phenomenon and, with regard to the pronunciation, often exceptional; see below) 

β) the vowel is followed by a single consonant, e.g. sémini ['se:mini], sáecula ['se:­ku­la], véritas ['ve:ritas], caelum [tse:lum], poenis (leaving aside all prudery) [pe:nis];

γ) the vowel is followed by the compound of a labial plosive and a velar consonant (qu, gu) e.g. réquiem [re:kɰiɛm], aequum [e:kɰum]; 

δ) the vowel is followed by the compound of a plosive (p, b, t, d, c, g) and a liquid (l, r) consonant (muta cum li­qui­da), e.g. petra [pe:tra], tae­­trum [te:trum], ténebrae ['te:nɛbrɛ]. 

In all other cases, the accented e vowel is stressed but short. Monosyllabic words are always unstressed, and contiguous vowel pairs are pronounced short (as if they were diphthongs), e.g. Deus [dɛ̃us], meus [mɛ̃us], reus [rɛ̃us], eius [ɛ̃jus], and so on. The spelling is indifferent to the ancient vowel length. In unstressed positions and in closed syllables, the pronunciation of the graphemes ae or oe is also short, open-mid front e, e.g. laetítia [lɛ'ti:tsia], Maríae [ma'riɛ], and the original length is also irrelevant when a vowel occurs in an unstressed or closed position, e.g. oboediéntia [obɛdi'ɛntsia], fecísti [fɛ'tsisti], venérunt [vɛ'ne:runt]. The final e or ae is always pronounced short: the sound can also carry long melismas, contrary to popular belief, as attested by the many Kýrie or Dómine vocatives in plainchant. In contrast, the vowel of a stressed open syllable is pronounced long even if it had been short by ancient measures (ŏ, ĕ), e.g. Dóminus ['do:minus], pétimus ['pe:timus], decus [de:cus], genus [ge:nus], progénies [proge:niɛs], venit [ve:nit] (equally in the present tense), and even more so if it had already been long by nature (ē), e.g. sémini ['se:mini], sémita ['se:mita].

Possible Exceptions

Certain exceptions result from word composition or linguistic analogy. For example, some, especially enclitic, forms of the verb esse (to be) are usually considered unstressed, e.g. erat [ɛrat], erit [ɛrit], erunt [ɛrunt], although the theoretically expected pronunciation would be [e:rat], [e:rit], and [e:runt]. The pronunciation of the words bénedic ['be:nɛdik] or débita ['de:bita] etc. could occasionally tend towards ['bɛnɛdik] or débita ['dɛbita] under the influence of their frequent but differently stressed derivatives benedíctio [bɛnɛ'diktsio] or debitóribus [dɛbi'to:ribus]. Similarly, pronunciation may be affected by the fact that muta cum liquida-s (tr, cl, etc.) and plosives followed by velars (qu) were in some cases perceived by speakers as apparently closed syllables.

It is particularly noticeable in the singing of rhythmically conceived plainchant, but some Romance languages also bear witness to the fact that, in the Middle Ages and in many areas, certain words were often stressed differently from the way in which they would normally be stressed according to the accents indicated in modern liturgical editions, based on the ancient lengths of vowels. In such cases, of course, it is not worthwhile to impose accents that are obviously contrary to the music. The same applies to the worryingly prosodic polyphonic pieces of the 15th and 16th centuries (from the late 16th century, composers also adapted to the accents marked in the service books). It is almost consistent that, in the Middle Ages, compound words were not yet considered undivided units from the accentuation’s point of view. For example, circúmdedit is a phonetically regular antepenultimate verb as a single word, and so it is accented in modern service books; but several melodies suggest that, perceived as a compound of verb and prefix, círcum+dédit was its more typical accentuation. Compound nouns, otherwise very rare in Latin, behave in a similar way. 

Elements of classical pronunciation can also be found in Ambrosian hymns with a syllabic melodic line, still influenced by ancient quantities, and in metered hymns, whose melody takes the time-measured verses into account. It is important to emphasise that this is not due to the fact alone that the poem was originally written in hexameter, distich, or Sapphic stanza; ideally, the performer should be able to recognise the metre and the absence or presence of metrical tendencies in the actual melody.

But when it does not contradict anything else, even in the face of the complexity of historical reality, it is advisable to apply a strict, even doctrinal, set of the above principles. Today, unfortunately, neither the ecclesiastical nor the educational use of Latin can be considered a living tradition, and a pronunciation that has to be consciously acquired by everyone through individual effort does not allow for the degree of divergence that was not considered disturbing in the age of a flourishing Latinity, handed down mainly by oral tradition and pervading several areas of everyday life.

Select Bibliography 

Balázs János: ‘A latin a Duna-tájon’ [Latin in the Danube landscape]. In: Nyelvünk a Duna-tájon. Szerk. Balázs János. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989, 95–140.

Bithell, Jethro: German Pronunciation and Phonology. Routledge Library Editions: Phonetics and Phonology, 2019 [1952].

Brittain, Frederick: Latin in Church: The History of its Pronunciation. Mowbray, 1955.

Copeman, Harold – Scherr, Vera: ‘German Latin’. In: Singing Early Music. Szerk. Timothy McGee. Indiana University Press, Bloomington, Indiana, 1996.

Copeman, Harold: Singing in Latin: Or Pronunciation Explor’d. Oxford, 1990.

Erasmus, Desiderius Roterodamus: De recta Latini Graecique sermonis pronuntiatione dialogus. Ex officina Roberti Stephani typographi, Paris, 1547.

Farnell, Lewis Richard: ‘The Restored Pronunciation of Latin’. In: The Classical Review 46 (1932): 51–53.

Ferguson, Ronnie: A Linguistic History of Venice. Leo. F. Olschki, 2007.

Fludorovits Jolán: Latin jövevényszavaink hangtana [The phonology of our Latin loanwords]. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 26, Budapest, 1930.

Fowler, G. Herbert: ‘Notes on the pronunciation of medieval Latin in England’. In: History 22 (1937): 86. 97–109.

Földváry Miklós István: ‘A latin liturgikus szövegek kiejtése’ [The pronunciation of Latin liturgical texts]. In: A jó harc: Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról. Szerk. Pánczél Hegedűs János. Casa Editrice ‘La Magione’ – Miles Christi, Poggibonsi – Budapest, 2006. 209–214.

Kniezsa István: Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig [Our orthography until the age of the printing press]. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952.

Korompay Eszter: A magyarországi latin kiejtés története [The history of Latin pronunciation in Hungary]. PhD dissertation, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Nyelvtudományi Doktori Iskola, Magyar Nyelvészet Program, 2023.

Melich János: Latinbetűs helyesírásunk eredete [The origin of our Latin lettered orthography]. Magyar Tudományos Akadémia, 1934.

Meyer-Lübke, Wilhelm: Einführung in das Studium der romanischen Sprachwissenschaft. Carl Winter’s Universitätsbuchhandlung, Heidelberg, 1909.

Mollay Károly: ‘A német–magyar nyelvi érintkezések’ [German-Hungarian literary connections]. In: Nyelvünk a Duna-tájon. Szerk. Balázs János. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.

Norberg, Dag: An Introduction to the Study of Medieval Latin Versification. The Catholic University of America Press, 2004.

Pope, Maurice: ‘The Right Way of Speaking Latin and Greek: Introductory Note’. In: DOBD Collected Works of Erasmus. University of Toronto Press, 1985: 348–365.

Pyles, Thomas: ‘Tempest in Teapot: Reform in Latin Pronunciation’. In: Early Literary History 6 (1939): 138–164.

Scherr, Vera: Aufführungspraxis Vokalmusik: Handbuch der Lateinischen Aussprache. Bärenreiter, 1991.

Sidney, Allen William: Vox Latina: A Guide to the Pronunciation of Classical Latin (2nd ed.). Cambridge University Press, 1978 [1965].

Story, William Wetmore: ‘The Pronunciation of the Latin language’. In: The North American Review 128 (1879): 59–73.

Volf György: Kiktől tanult a magyar írni, olvasni? A régi magyar ortographia kulcsa [From whom did the Hungarian learn to read and write? The key to old Hungarian orthography]. Magyar Tudományos Akadémia, 1885.