Mivel a római rítus egykori változatainak őrzése sajátosan jellemző a CLSMA alapelveire és működésére, ugyanakkor ez a kérdés sokszor értetlenséget vált ki még egyébként a hagyományos liturgiához kötődő katolikusokból is, érdemesnek láttam közölni az alábbi írást. A vázlat az augusztusi liturgikus konferencián elmondott előadásom bőven kifejtett, de keresetlen stílusban megírt, magyar nyelvű előzetese, amelyben a tényleges szöveg kidolgozása előtt mintegy azokat a pontokat igyekeztem összefoglalni önmagam számára, amelyekre később a rövidebb, és tömörsége miatt talán kevésbé közérthető előadás épült. (F.M.)

FÖLDVÁRY MIKLÓS ISTVÁN:
A római rítus változatai
Törvényességük és újjáéledésük (vázlat)

I. Elvi tisztázás

Ez az előadás természetesen támogatni fogja a római rítus változatainak újjáéledését és törvényességük mellett fog érvelni. Ugyanakkor világos, hogy ezek a változatok, csekély kivétellel, ma nem éleszthetők újjá törvényesen. De az éppen hatályos egyházi törvénynek való engedelmesség csak gyakorlati szinten kötelez, és nem akadályozza meg az alternatívákról való gondolkodást. Minden jó és minden rossz liturgikus fejlemény úgy vált törvényessé, hogy gondolati és részben gyakorlati előzményei voltak. A Szentszék vagy más felettes hatóság (püspök, nagykáptalan) nem tudományos vagy lelkiségi műhely, így csak azt tudja legitimálni, ami egyáltalán fölmerül és eljut idáig. Ráadásul a jelen előadás éppen azt is akarja bemutatni, hogy az egyoldalúan legalista megközelítés téves. Egy liturgia hitelességét a jogi helyzete csak megerősíti, de nem létrehozza, és éppen ennek a kettőnek a fölcserélése tette technikailag lehetővé a római liturgia történetének eddigi legnagyobb katasztrófáját. Az elvi alapállásom tehát az, hogy tiszteletben tartom az érvényes jogi korlátokat, de serkenteni szeretném a gondolkodást, hogy olyan dolgok merüljenek föl és legyenek kidolgozva, amelyek a jövő törvényhozásában legitimálódhatnak. Erre precedenst és bátorítást jelent a Benedek pápa által teremtett jelenlegi helyzet, amelyben egy történelmi rítusváltozat önmagából származó legitimitása fejeződik ki, és maga a pápa is olyan érvekkel támasztja ezt alá, amelyek hasonlóképpen igazak más történelmi rítusváltozatokkal kapcsolatban. Hasonló munkát már sokan végeztek a liturgiatörténetben, ma azt lehet mondani, hogy elég volt az ötletekből, de ez csak annyiban igaz, hogy mértékletesebbnek kell lenni. Nem elsősorban a kreativitás, hanem a szintézis a cél, ami jól megfelel a kor szellemi alkatának. Valamennyire kellemetlenül érzem magam, mert a következőkben írtak hitelét és meggyőző erejét az adná, ha legalább egy rítusváltozat példáján konkrétan bemutathatók lennének a vázolt jelenségek. Erre a konferencia-előadás műfaja nem ad lehetőséget, ezért föltételezem, hogy hallgatóim rendelkeznek ilyen élményekkel, tapasztalatokkal. Én mindenesetre ilyen előzményekre építek.

II. Történeti áttekintés

A keresztény liturgia változatokban él. Ezek alapvetően az orientális, a keleti, illetve a latin rítusok. A változatok hamar váltak skizma és eretnekség jelölőivé, de az uniók több korban és már korán egyértelművé tették, hogy az Egyház lehetségesnek tartja, hogy több különböző liturgia egyformán tökéletesen legyen kerete az Egyház megszentelő tevékenységének. A latin rítuson belül is lehetségesek változatok. Ezek kétfélék: ólatin liturgiák és posztkaroling rítusváltozatok helyi és rendi alapon. A frank-római rítus kialakuklása: eredetileg tiszta romanizáló szándék, majd ennek kudarca a következő okokból:

1. a római liturgia nem volt egységes (szinkrón szempontból sem, de az átvétel szakaszai miatt sem),
2. a puritán jelleg idegen volt a befogadó közegben, kontamináció történt.

A frank-római liturgia lényegi egysége:

1. szerkezetileg és forrásaiban szinte tökéletes,
2. részleteiben tökéletlen a következő okokból:
a) prekaroling hagyományok ereje,
b) heterogén forrásanyag,
c) az intézményes háttér széttöredezése Nagy Károly után.

Ezért a posztkaroling rítusok első nemzedéke a spontán szétfejlődés eredménye, amelyeket viszont a decentralizált helyzet identitásjelölővé tesz. A második nemzedék már szerkesztett rítusokat hoz létre, vagy legalább sajátjaként azonosít egy változatot. Ebben a legjellegzetesebbek a rendek, főleg a koraiak, valamint az új, központosított helyi egyházak. E rítusok közé tagozódik a ferences-kuriális rítus is, részben órómai örökség, részben egyszerűsítő tendenciák következményeként. Az uniformitás eszméje már korábban megjelenik, a szerzetesrendek erre gyakorlati példát is adnak. A XVI. századra ez fölerősödik, a következők miatt:

1. antiskizmatikus irány (ne legyenek nemzeti egyházak),
2. a reformáció miatt különös doktrinális aggodalom,
3. könyvnyomtatás.

Ebben az egységesítésre nézve kedvező helyzetben jelennek meg a tridenti editio princeps-ek, de nem azonos súllyal.

1. a rituále fakultatív,
2. a pontifikále kötelező,
3. a misszale-breviárium csak 200 éves múlt alatt, de ha átveszik, nem hagyható el.

Szinte mindenki átvette, csak néhány rend jelentett kivételt, de ott is erős kompromisszumok, állandó romanizációs hullámok. Ennek ellenkezője: a rítusváltozatok kutatása ideológiai alapon: gallikanizmus és anglikán műhelyek; kísérletek az ősi rendi liturgiák föltámasztására a XX. században (ezt szellemi előzménynek tekintem, mert rövid időre jogilag is kedvező helyzetük volt). Ezen kívül nagy állandóság, csak a kalendárium és a vonatkozó szabályok változtak, illetve a másodlagos szabályozás vált egyre részletesebbé. Az egyetlen komoly szövegi módosulás a himnuszanyag, utána csönd a XX. századig. A XX. századi reformok viszont folyamatosak voltak, az ultramontanizmus erősítette őket és a fejlett intézményes, technikai háttér növelte a hatékonyságukat. A legfontosabbak:

1. a breviáriumreform,
2. a pszaltérium új fordítása,
3. a nagyhét,
4. a 60-as rubrika- és naptárreform,
5. a 65-ös misszále,
6. a kifejlett Bugnini-liturgia.

A liturgiatudomány történetének tanulmányozásából látszik, hogy a X. Pius-féle breviáriumreform kivételével ugyanazokhoz a személyekhez és alapelvekhez, érvekhez kötődik az egész 62 előtti és utáni reformsorozat, így a 62-es állapot kiemelése, mintha az lenne a hagyományos római rítus, igazából téves. A 62-es norma egy kompromisszum következménye. Az újítások ellen csupán doktrinális kifogást emelő erők a 65-ös állapotokat is elfogadták volna, a liturgikus kifogásokat emelők kisebb-nagyobb következetességgel a status quo visszaállítását kívánták. A XX. századi változatok mindenesetre nem egy rítus párhuzamos és azonos értékű változatai, hanem szervetlenül és kellemetlenül gyorsan egymásra következő, egymást eredetileg kioltani szándékozó variánsok. A rítus lényegi egysége és szervessége ezekkel a reformokkal fölhígult és érzékelhetetlenné vált, és éppen ez készítette elő a talajt a radikális törésre. Ma a két (rendes és rendkívüli, ráadásul ma a 65-ös is érvényben van, tehát már három) forma párhuzamossága valójában nem két egyenértékű rítus egymásmellettisége, hanem tapintatos jogi keret ahhoz, hogy esélyt kapjon a hagyományos liturgia (és azon belül a rítusok összessége!) az újjáéledésre. Szigorúan legalista szempontból ugyanazon rítus régibb változatának párhuzamos fölélesztése igazából nem értelmezhető. A római rítus eddigi története során mindig szinkrón változatok éltek együtt, nem pedig egyazon rítus diakrón változatai. Ez egy kezdeti lépés visszafelé egy zsákutcából: belső logikája és érvrendszere van, ez pedig logikusan a szerves liturgiafejlődés preferálásához vezet a legalista liturgiaszabályozással szemben. Így az első lépés a szervetlen XX. századi reformok visszabontása, amelyből természetesen következik egy újfajta szemlélet a rítus nem jogi értelemben vett hitelességére vonatkozólag.

III. Mitől jogos, ez esetben mitől római egy rítus?

Belső és külső törvényességről lehet beszélni. A külső a jogi és doktrinális legitimáció, de ez esetleges. Egyrészt azért, mert magasabb szinten áll a kultusz, mint a kánonjog, hiszen magasabb rendű valóságokat szolgál az egyik, mint a másik: a jog nem azért szabályozza a liturgiát, mert fölötte áll, hanem hogy biztosítsa a zavartalan működését. Másrészt azért, mert a lex orandi lex credendi elvét tévesen értelmezi az, aki a liturgia hitelességét attól teszi függővé, hogy helyes doktrinális tartalmakat közvetít-e. Egyfelől ugyanis számos szöveg vagy gesztus fejezhet ki megfelelő doktrinális tartalmat, ettől azonban nem válik egyben alkalmassá arra, hogy liturgikus szöveg vagy gesztus legyen. (Éppen ezért teljesen védtelen a liturgikus barbarizmussal szemben az a tradicionalista körökben elterjedt szemlélet, amely a liturgikus reformokkal szembeni kritikát mindenestül dogmatikai síkra helyezi, vö. új nagypénteki könyörgés.) Másfelől számos példa volt arra a történelemben, hogy a liturgia szövegei vagy gesztusai ha nem is tévesek, de doktrinálisan félreérthetők vagy pontatlanok voltak, így fölmerült a megváltoztatásuk. Ez csak egészen ritkán vezetett tényleges módosításokhoz, akkor is kis mértékben. Az emberemlékezetet meghaladó gyakorlatban használt liturgikus szövegek és gesztusok nem vetendők alá a dogmatika ítéletének (pontosan úgy, ahogy a Szentírás szövege sem), hanem maguk is a hitletétemény forrásai, amelyeket természetesen az Egyház teljes tanításának összefüggésében kell értelmezni minden kétséges helyzetben.
Ha így tekintünk a liturgiára, vagyis belső kritériumok alapján kívánunk benne tájékozódni, így állapítjuk meg egyes jelenségek hitelességét vagy hiteltelenségét, akkor éppen a történelem lesz a fő segítség. A történelemben egy rítus bizonyos vonásai, sőt a teljes keresztény liturgia bizonyos vonásai állandónak mutatkoznak, míg más vonások állandósága korlátozottabb időben és/vagy térben, ismét más vonások pedig nem mutatkoznak lényeginek. Ugyanez elmondható egy-egy rítusváltozatról is. Tehát különböző szinteken, de megkülönböztethetők lágy és kemény részek. Ami a rítus kemény részeit illeti, ezek hitelességét az emberemlékezetet meghaladó hagyomány adja, nem pedig egy ennél jóval korlátozottabb dolog, a csupán egyházfegyelmi jelentőségű, éppen érvényes jogalkotás. Sőt éppen a minden szinten szabályozott és egységes liturgia teszi lehetetlenné ezt a fajta tájékozódást azzal, hogy befogadói szinten éppen olyan szilárdnak érzékelteti a lágy részeket, mint a keményeket. Voltaképpen ezért nem volt alkalmas a XX. század arra, hogy liturgiát reformáljon. Szomorú bizonyíték erre (ex fructu arbor cognoscitur), hogy a Trident előtti, nem központosított és a rendeket leszámítva helyi szinten szabályozott liturgia jóval tovább őrizte meg az integritását, mint a Trident utáni, szélsőségesen centralizált liturgia. Ennek a biztosítéka nem az engedelmesség volt, hanem egy egyetemes érzék, amely képes volt különbséget tenni a rítus szabadon módosítható és bővíthető, illetve sérthetetlen elemei között. Meg vagyok győződve arról, hogy éppen a mindent egyetlen kézben, azaz hivatalban összefogó intézményrendszer az egyik fő felelőse annak, hogy egy szűk szakmai lobbi néhány év leforgása alatt keresztül tudta vinni a római rítus radikális fölforgatását. A kevésbé központosított liturgikus szabályozás időszakában Bugnini és csapata legföljebb egy-két egyházmegye, legrosszabb esetben egy nagy rend vagy a pápai kúria gyakorlatát forgathatta volna föl, és a hangadók elhalálozásával azok is könnyen visszatérhettek volna az eredeti kerékvágásba, hiszen a szomszéd egyházmegyében zavartalanul folytatódott volna a korábbi típusú gyakorlat. Meg lehet tehát állapítani, hogy:

1. a tridenti rítus hiteles, de nem egyedüli megnyilvánulása a római liturgiának, viszont a vele párhuzamos változatok megszűnése nem szerves folyamat következménye volt (a tridenti forma hitelességét éppen a többi változattal való lényegi egyezése erősíti meg, míg a novus ordóval szembeni liturgikus kritika lényege éppen az, hogy nélkülözi ezt a lényegi egyezést),
2. a mai helyzet kimondatlanul is legitimálja a római rítus hosszabb időn át végzett, hiteles formáit,
3. az elmúlt évtizedekben óhatatlanul bekövetkezett törés után a legtöbb helyen szinte teljesen újra kell telepíteni a hagyományos liturgiát, így nem kell tekintettel lenni a megszokásra: ha a régibb, helyi vagy rendi gyakorlat mellett komoly érvek szólnak, érdemes előnyben részesíteni azt a szigorúan kuriális rítus 62-es kompromisszumával szemben.

Milyen érvek szólnak a rítusváltozatok mellett?

1. Sok esetben hitelesebben közvetítik az eredeti római, majd frank formában széles körben elterjedt liturgiát, ráadásul őrzik azokat a bazilikális (vagy székesegyházi) rítusokat, amelyek a kúria kápolnaliturgiájából szükségképpen kimaradtak.
2. A rítusváltozatok összessége biztosabb tájékozódást enged, mert egyrészt éppen a sokféleségben mutatkozó egységgel erősíti meg a római liturgia lényegi tulajdonságait, másrészt megmutatja, hogy esetleges szerves reformtörekvések milyen pontokon és milyen lehetőségek közül válogathatnak a folytonosság jegyében, másrészt kijelöli a szilárd, vagyis nem reformálható, mert közös pontokat.
3. Lehetővé teszi, hogy az egyes közösségek átéljék és kifejezzék, végül pedig fölajánlják a maguk kulturális identitását úgy, hogy közben részei maradnak egy közös római identitásnak is (halmaz-részhalmaz viszonyban). Ez a mai helyzetben növeli is a hagyományhoz való visszatérés vonzerejét.

IV. Egy rítusváltozat összetétele

Ha föltételezhetjük, hogy a nagy múltú és szervesen kialakult rítusváltozatokkal szemben nem emelhető kifogás tartalmi, azaz doktrinális alapon, tehát elvi szempontból nem jogosulatlan a használatuk, akkor is maradnak problémák. Maguk a rítusváltozatok egy folytonos történelemben léteztek, de ez a történelem lezárult, méghozzá általában hirtelen töréssel és évszázadokkal ezelőtt. Hogy miért érdemes mégis tekintettel lenni rájuk, azt föntebb kifejtettem. Most szeretnék kitérni arra, hogy liturgikai alapon, a már említett kemény és lágy részek összetett viszonyát figyelembe véve hogyan lehet tájékozódnunk egy-egy rítusváltozaton belül. Ez azért fontos, mert egy rítusváltozat esetleges fölélesztésekor egy pontosan szabályozott és egységes rítusváltozatra gondolnánk, márpedig éppen a középkori viszonyok között nem szabad arra számítani, hogy ilyen hosszú ideig (olykor több mint 500 évről van szó) változatlan anyagot találunk. Viszont éppen ezért nagyobb a rálátásunk. Jogos lehetne a rítus utolsó fönnálló állapotából indulni ki, de nem biztos, hogy valóban ez az adott rítus történelmi csúcspontja, legreprezentatívabb, klasszikus megnyilvánulása. Másrészt az adott rítusváltozaton belül is rendszerint vannak alvariánsok, sokszor nagyon is a korabeli lelkiséghez kötődő elemek, amelyek még a rítus folytonos történetében sem végig vannak jelen. Fölmerül a historicizmus vagy antikvarianizmus kérdése is. Mit kezdhetünk azokkal az ünnepekkel, liturgikus megnyilvánulásokkal, amelyek a katolikus újkor lelkiségének integráns, máig ható elemei, de egy középkori liturgiaváltozat még nem tudhatott róluk? A választ ezekre a kérdésekre a rítus történeti és szerkezetei elemzése adja meg, mind a szélesebb összrómai összefüggésben, mind önmagában. A felújítás semmiképpen nem egy történelmi állapot minden részletre kiterjedő restaurálása. Egyszerűen lényegesebb és lényegtelenebb részek világos és hierarchikus jellegű megkülönböztetéséről van szó. Ezek szinte statisztikailag kimutathatók, bár nem lehet nélkülözni a gondos és elmélyült liturgikus tanulmányokon, gyakorlaton kinevelt ítélőképességet sem. Meg kell tehát vizsgálnunk, hogy milyen elemekből épül föl egy teljes liturgikus gyakorlat, hogy hol jelentkeznek ezen belül az egyénítés eszközei, és milyen szinten tartoznak ezek a rítus egészéhez, ha azt teljes történelmi és földrajzi kiterjedtségében szemléljük. Öt megközelítési módot emelek ki.
1. A liturgiában határozottan meg lehet különböztetni az elsődleges és a másodlagos liturgiát. Az elsőhöz tartozik mindenekelőtt a mise és a zsolozsma egyházi évet követő törzsanyaga, valamint a szentségek és a fontosabb szentelmények rituáléban, illetve pontifikáléban rögzített kiszolgáltatási módja. Ezt különösen fontos leszögezni a középkori rítusváltozatokkal kapcsolatban, mert a középkorban általános volt, hogy az elsődleges liturgiát számos másodlagos szertartás (kiszsolozsma, megemlékezés, processzió) egészítette ki, nem beszélve a paraliturgikus vagy jámborsági gyakorlatokról, amelyek az újkorban még inkább elterjedtek.
2. Az egyházi év sem homogén. A temporále egészét meghatározónak tekinthetjük, a szanktoráléban viszont jól megkülönböztethetők a római rítus közös elemei (köztük egyetemes jelentőségűek éppúgy, mint a sajátosan Róma-városi ünnepek), a hely vagy a rend meghatározó és általánosan megtartott ünnepei, illetve az esetlegesebb ünnepek. A középkorban e tekintetben csak egy-egy templom szintjén vagy a szerzetesrendekben volt érvényben szigorú szabályozás, a kisebb ünnepek megtartása devocionális vagy gyakorlati (megvan-e az anyaga a könyvben) szempontokhoz igazodott.
3. Sajátos kérdés az ordinárium, vagyis a mise és a zsolozsma általános rendje. Jóllehet, különösen a mise vonatkozásában leginkább ez foglalkoztatja az érdeklődőket, a forrásanyagot tekintve egyáltalán nem mutatkozik egy-egy rítusváltozat eminens összetevőjének. A középkorban a papi apológiák és a mise más, nem konstitutív, csöndes szövegelemei (a szekréta és a kánon ugyan csöndes, de konstitutív) még őrizték kevésbé kanonikus jellegüket, így jobban ki voltak téve a változásnak egyazon rítuson belül is. Ugyanez mondható el a zsolozsmában található, párhuzamos szövegelemekről (pl. áldások, abszolúciók, précesz, officium capituli).
4. Az eddigiekben főleg a liturgia szövegi összetételére figyeltem. Ugyanakkor a rítushoz tartozik a szövegek dallama is, valamint a ceremoniális és a direktoriális jellegű rubrikaanyag. Az egyszólamú liturgikus ének ugyan nem elidegeníthetetlen a szövegtől (ha az lenne, akkor az egész egyházzene-irodalom nem jöhetett volna létre), mégis szorosan hozzátartozik. A középkori nyilvános istentiszteletben a hangosan imádkozott szövegek és dallamaik elválaszthatatlan egységben percipiálódtak, így a dallamváltozat a rítusváltozat fontos jelölője (persze kisebb variánsok ezen belül is maradnak). Ezzel szemben a rubrikaanyag bonyolultabban szerveződik. Annyi mindenképpen elmondható, hogy kevésbé kifejtett és állandó, mint az újkorban, és hogy tekintélye, tartóssága megközelítőleg sem azonos a szövegével és a dallaméval.
5. A szabályozás maga is különböző szinteket követ. Ennek az újkorban is van megfelelője. Az újkori mintakiadásoknak funkcionálisan megfelelő könyvanyagot nem minden rítus hozott létre, de rendszerint tapasztalható kisebb-nagyobb kodifikációs igény. Ez sokszor megközelíti az újkori színvonalat. Elsődlegesnek mindenképpen a szerkönyvek számítanak. Ezeket maguk a szerkönyvekben közölt, általában nem nagy terjedelmű rubrikák szabályozzák az első szinten. Ezután a normaszövegek következnek, amelyek maguk is kodifikációs eszközök, de rangjuk nem mindig felel meg a szerkönyvekének. Ezt követi a másodlagos szabályozás (a káptalan vagy a püspök alkalmi vagy precedensszerű döntései, ezekkel analóg az újkorban a Rítuskongregáció működése). A következő szint a liturgikus szakértők nem jogi erejű véleménye, amely írásosan is ki van fejtve. Végül a sokszor íratlan közgyakorlat. Mindez szemben áll azzal, ahogyan eddig egy rítusra tekintettek. A szakmai közvélemény leginkább ceremoniális rendhagyóságokra és a kalendáriumra összpontosított, míg a középkori liturgiák tárgyilagos elemzése éppen a szöveganyagban, különösen a zsolozsma propriumában fedezett föl tudatos egyénítést. Mindenesetre felelős ítéletet alkotni egy rítus rétegződéséről, tartós és lényegi, azaz kemény részeiről, elválasztva azokat a felületibb és változékonyabb, lágy részektől csak alapos forráskutatás után lehet. A rétegek világos megállapítása után lehet mérlegelni azt is, hogy egy rítusváltozat tulajdonságai közül melyik vonatkozik kemény részekre, azaz melyik tekintendő a rítus tartós, elidegeníthetetlen jegyének. Elsősorban ezek lesznek a felélesztés tárgya.

V. A felélesztés lehetséges módja

Előzetes megjegyzés: a „rendkívüli forma” és a régibb változatok között közvetlenebb kapcsolatot tenne lehetővé, ha a 62-es könyvek mellett törvényes lenne a korábbi rubrikák, az 1951 előtti nagyhét és az 1911 előtti zsolozsma használata. Ezt elsődleges és közeli célnak tekintem.
1. A források és a redakció módja. Az első lépés a liturgiatörténetre tartozik. Föl kell tárni az egyes rítusváltozatok történetét és forrásait, meg kell állapítani azok legreprezentatívabb alakját és jól kezelhető forráskiadásokban kell őket elérhetővé tenni. Tekintettel kell lenni arra, hogy a középkorban az adott liturgiát végzők és ismerők jóval többen voltak, viszont a gyülekezetek megállapodottabbak voltak, kisebb mobilitással kellett számolni. Ma ez nincs így, a liturgikus tapasztalat kevesebb embernek jut osztályrészül, és azok sem kötődnek olyan biztosan ugyanahhoz a gyülekezethez életük folyamán. Itt ráadásul a hagyományos római liturgiát végző csoportokra lehet csak számítani, akik ma a katolikus híveknek sajnos csekély töredékét képviselik. A középkori állapotból az következett, hogy egészen apró szövegi, zenei és rubrikális változatoknak is volt létjogosultsága, hiszen az egység és a különbözőség viszonya számos fokozatban valósult meg. A mai viszonyok között az adott rítusváltozatot egységesebb formában érdemes rögzíteni, tehát pl. egy ország vagy egy nagyobb térség, indokolt esetben egy nagyváros és környéke rítusaként, elhagyva a ma már értelmezhetetlen alvariánsokat.
2. A tridenti forma jelentősége. A felújítás során elkerülhetetlen a tridenti (ez esetben a is XX. századi reformokat megelőző állapotra gondolok) forrásokkal való összevetés, részleges egybedolgozás. Különös értéke van azoknak a XVI. század végi és XVII. századi forrásoknak, amelyek még rítusváltozatot közölnek, de már a Tridenti Zsinat rendelkezései, sőt az editio princeps-ek ismeretében. Tulajdonképpen fontos lenne föltárni a „mi lett volna, ha…” esetét, tudniillik hogy a modern, ún. tridenti gyakorlattal való kölcsönhatásban, mégis megtartva önállóságukat hogyan kodifikálódtak volna a régi rítusváltozatok. Ehhez segítséget nyújtanak a XVII–XVIII. századig fönnmaradó egyházmegyés rítusok, különösen pedig az önállóságukat megőrző rendi liturgiák, azokon belül is a XX. századra jellemző visszatérési kísérletek. A tridenti formát a következő szempontok ajánlják:
a) Jobban dokumentált, mint a régi rítusváltozatok bármelyike, így az azokkal kapcsolatban fölmerült és a forrásokból el nem dönthető kérdésekben a tridenti gyakorlat lehetne az irányadó, ugyanígy minden olyan esetben, amikor a részhagyomány forrásai nem egységesek.
b) A tridenti rítus az újkor évszázadai folyamán sajátjává vált az egész latin kereszténységnek, így teljes föladása a folytonosság föladását jelentené. Régi jogaiba való visszaállítása elhagyásához képest egy emberöltőn belül történt, így élő hagyományozása nem szakadt meg, szemben a régibb változatokkal. Mivel lényegi vonásaiban megegyezik minden más részhagyománnyal, a kontamináció nem problematikus, az eredmény pedig nemcsak gyakorlati szempontból kívánatos, hanem azért is, hogy az újkori örökséget integrálja.
c) Valójában ennek kiegészítése, hogy azok az ünnepek és szertartások, amelyek a XVI. század után keletkeztek, nem lehetnek jelen a középkori forrásanyagban. Ilyenkor természetesen szintén a tridenti forma az irányadó, bár jogos szempont a szanktorále újbóli visszametszése (mint már V. Pius idején). A rendi liturgiákra jellemző XIX–XX. századi propriumokat viszont jobb lenne tartózkodással kezelni.
3. A felújítás iránya és szakaszai. A felújítás mindenképpen a rítusváltozat időtálló, elsődleges rétegeire kell, hogy vonatkozzék. A szakaszok figyelembe kell, hogy vegyék az egyes szerkönyvek eltérő jogi helyzetét és történelmi alakulását, de használatuk módját és a használó közeget is.
a) A dallamok. A legegyszerűbb és jogilag semmilyen akadályba nem ütköző felújítása a hagyományos rítusoknak, ha azok dallamanyagát használjuk. A recitatív tónusok tetszőleges szövegre adaptálhatók, a mise énektételei túlnyomórészt azonos szövegűek, így a helyi vagy rendi dallamváltozatok könnyen alkalmazhatók szigorúan tridenti keretek között is. Gyakorlati oldalról ez azért is hasznos, mert a régi rítusváltozatok általában rendelkeznek teljes kottás forrásanyaggal (teljes, nyilvános, énekelt liturgiára készültek), míg az újkori források, különösen a zsolozsma tekintetében, nélkülözik egyes tételek dallamát. Ez minden énekelt szertartástípusra vonatkozik.
b) A rituále. A rituále az egyetlen olyan római szerkönyv, amely kihirdetésekor semmilyen szinten nem vált kötelezővé az egyházmegyés rítusokban. Éppen ezért az egyházmegyés rituálék tridenti formája számos saját hagyományt őriz. Ezen a ponton minden további nélkül lehet használni a saját liturgiaváltozatot, illetve nincs elvi akadálya, hogy a rituále esetleges újabb, átdolgozott kiadásai visszatérjenek egy korábbi, sértetlenebb alakhoz. Ezen belül a következő lépés a rituále anyagának bővülése. Mivel a rituále volt az a szerkönyvtípus, amely annak idején bekebelezte a processzionálét, a processzionále anyaga pedig a processziókon túl kiterjedt az egyházi év rendhagyó szertartásaira, mindenekelőtt Gyertyaszentelő, hamvazószerda és a nagyhét ordóira, a rituále keretében ezek a szertartások potenciálisan fölújíthatók, és adott esetben a misekönyv vonatkozó helyeinek helyére léphetnek (ennek a nagyhéttel kapcsolatban kiemelkedő jelentősége van). Arra, hogy a rituále és a misszále közti eltérés esetén az előbbi legyen az irányadó, újkori példa is van a ciszterci rítus esetében.
c) A zsolozsma. Különbséget kell tenni a kötelező papi magánzsolozsma, illetve a kórusköteles szerzetesi zsolozsma és a nyilvános, ünnepélyes, plébániai jellegű zsolozsma között. Mivel a zsolozsma az egyetlen az Egyház elsődleges liturgikus megnyilvánulásai között, amely nem igényli, hogy végzői a szent rendekben legyenek, itt különleges terepe van a világiaknak. A római zsolozsma súlyos kárt szenvedett X. Pius pápa reformjával, így a hiteles történeti forma ma legföljebb monasztikus környezetben áll rendelkezésre. Ebben a helyzetben nincs jogilag adott kerete a hagyományos (akár római, akár rendi vagy egyházmegyés) zsolozsmarend hivatalos használatának. Ugyanakkor történetileg kimutatható, hogy éppen a zsolozsma propriuma az a réteg, amelyben egy-egy rítusváltozat sajátos arculata a leghatározottabban megnyilvánul. Ezért a jelenlegi helyzetben a jogi értelemben nem zsolozsmaköteles világiak tehetnek a legtöbbet. A feladatok ezek: a hiteles római zsolozsma helyreállítása, esetleg a X. Pius korában, majd a II. Vatikáni Zsinaton is fölvetett problémák szerencsésebb megoldása, a karban végzett, énekelt zsolozsma méltó visszahelyezése az Egyház nyilvános istentiszteleti rendjébe és a katolikus lelkiségbe, a részhagyományok használatba vétele. Itt különösen is fontos, hogy az újkori római kiadványok egyre inkább eltávolodtak a karban végzett zsolozsma eszméjétől, és még a rendi kiadványok sem közölnek teljes kottázott tételanyagot. Természetesen különbséget kell tenni a pszaltérium, a temporále és a szanktorále elsődleges (egyetemes és helyi szempontból) rétege között. Ezek minden további nélkül felújíthatók. Ami értelmes kritikát igényel, az a votív toldalékok kérdése, a középkori lelkiséghez kapcsolódó és már a tridenti korszakban kritikával illetett ünnepek és offíciumok anyaga (a jelentősebb helyi kultuszok saját offíciumait viszont érdemes föleleveníteni), illetve a naptárszervezés régi szabályozása. A zsolozsma ceremóniáira vonatkozó rubrikák kutatása hatalmas munka, a kérdés többnyire aluldokumentált, így ezen a téren érdemes megmaradni a tridenti normáknál mindaddig, amíg szilárd és koherens alapra nem helyeződik egy-egy hagyomány sajátos zsolozsmarendje.
d) A mise. Az itt következőkben csak a mise normál menetét és anyagát vizsgálom, a misekönyvben szereplő rendhagyó ordókat a rituále alatt tárgyaltam. Különbséget kell tenni az ordinárium és a proprium között. A római mise szakramentáriumi, olvasmány- és énekanyaga meglehetősen egységes, sokkal kevesebb egyénítésre ad alkalmat a zsolozsmánál. A különbségek sokszor véletlenszerűek, és akkor sem egy-egy hagyomány tudatos vonásai, hanem nagyobb régiók vagy forráscsoportok közös tulajdonai. Ezért minden, a tridentitől eltérő vonást gondosan meg kell vizsgálni nemcsak az adott rítus, hanem lehetőleg a szélesebb európai liturgiatörténet összefüggésében. Ezek után fölmerülhet néhány emblematikus szövegválasztás vagy szövegelrendezés alkalmazása. Az énekanyagban különösen az Alleluja verzusa mutatkozik lágy pontnak (sokszor a rítuson belül is), itt ragadható meg a legtöbb eltérés a római normától. A helyi hagyományok értékes eleme a szekvencia, amely az újkorban méltatlanul háttérbe szorult. Ha nem tekintjük szigorú értelemben vett, tehát a pap által is elvégzendő szövegelemnek, mintegy kancionális használata ma is lehetséges, és alkalmas arra, hogy a szabályok teljes tiszteletben tartása mellett is erősítse a helyi vagy rendi karaktert. Az ordinárium változatai általában nem a liturgiaváltozat tudatosan választott jellemzői. A lágy részt itt, mint említettem, a papi apológiák jelentik. A misében mindenekelőtt az előkészületi imák, a felajánlási imák és az áldozás előtti imák, majd a hálaadási imák együttese. Ezek a legtöbb tradicionalista kör szemléletében (történetileg tévesen) a mise integráns szövegelemeinek minősülnek, míg a reformtörekvések éppen fordítva, többnyire mindenestül eliminálni kívánták őket. Valójában a megfelelő helyeken az apológiák ténye közös tulajdona a római rítusnak, legföljebb egyes szövegelemek kiválasztása és elrendezése különbözik. Ebből logikusan adódik, hogy másként kell kezelni őket, mint az euchologikus részeket (orációk, prefációk, kánon), a graduális énekanyagot vagy az olvasmányokat. Egy-egy rítus reprezentatív apológia-anyagának használata nemcsak a helyi hagyomány fölelevenítéséhez járulhat hozzá, de segítene helyreállítani a helyes liturgikus arányérzéket is a mise ordináriumával és propriumával kapcsolatban. Ugyanakkor nem ez jelenti egy-egy hagyomány legjellemzőbb vonását. Az ordinárium reprezentatív alakjának megtalálása nehéz tudományos feladat, és nem is elsődleges fontosságú. Ugyanez vonatkozik a mise végzésével kapcsolatos ceremoniális utasításokra, jóllehet ezek között számos olyan van, amely szinte egész Európában megegyezik, és éppen a tridenti változat jelent tőle való eltérést. A toldalékok, missa siccák, megemlékezések kérdése éppen úgy, mint a naptárszervezésé, nagyobb körültekintést igényel. Ezek sem tekinthetők a rítusváltozat szerves részének.
e) A püspöki szertartások. A mai helyzetben a pontifikále egyénítése illúzió. Egyrészt azért, mert világszerte annyira kevés pontifikális szertartás megy végbe a hagyományos római rítus szerint, hogy mindaddig, amíg ez a rítus kisebbségi helyzetben van, csak zavart keltene a további széttagolódás: gyakorlatilag minden püspök külön könyvet használna. Másrészt azért, mert a Pontificale Romanum első kiadásától fogva minden alternatívát lehetetlenné tett. Bár ez a korábban írtaknak megfelelően nem perdöntő, hiszen a liturgia legfőbb bírája nem az egyházfegyelem, és az illetékes felsőbbség felújíthatna más pontifikále-változatokat is, a döntés indokoltabb, mint a többi műfajnál. A Pontificale Romanum ugyanis nem kuriális szerkönyv, hanem az összeurópai pontifikále-anyag jól sikerült, szerves összefoglalása, amelyet a XIII. századtól kezdve a legtöbb európai egyház már akkor magáévá tett, amikor más terülteken még sokáig használta saját rítusát. Ezért a pontifikále reformjára a rítusváltozatok szintjén ma és a közeli jövőben nem érdemes gondolni. Az egyetlen, ami fölmerülhet, az néhány méltatlanul mellőzött ordó visszavétele az 1961 előtti időszakból.

Összegezve tehát ezt mondhatjuk. A helyi rítusváltozatok újjáéledése föltételezi a tridenti rítus XX. század előtti formáinak engedélyezését, elsődleges terepe a dallamváltozatok fölkutatása és használatba vétele, a XX. századig érvényes egyházmegyés rituálék megbecsülése, ezek lehetőség szerinti kibővítése a történeti anyaggal a processzionále szintjén is, beleértve a rendhagyó szertartásokat, valamint a nyilvános zsolozsma helyi alternatíváinak alkalmazása elsősorban világiak által. Mivel gyakorlatilag teljesen kihalt hagyományokról van szó, nincs kockázata a teljes újrakezdésnek. Az első lépés a tudományos föltárás, a második a használat lehetőségének megteremtése és ahol ez adott, a laikus szinten való használatba vétel, majd az illetékes felsőbbség jóváhagyásának kérése. Mindez megérett arra, hogy tevékenyen dolgozzanak rajta a jelenkor szakemberei. Tapintatosabban és nagyobb óvatossággal kell bánni a mise szövegeivel és rubrikáival, különösen most, amikor a régi mise hosszú tetszhalál után a megelevenedés korszakát éli. A dallamok és a szekvencia használata nem kifogásolható, az Alleluja-készlet használata kézenfekvő, de egyelőre nem legitim. A proprium emblematikus helyei használhatók, de csak hosszabb, előkészítő munka után, az ordinárium átalakítása pedig elvileg lehetséges, de egyelőre szükségtelen. A magam részéről a miseanyag szempontjából nem látom elérkezettnek az időt a részhagyományok gyakorlati érvényesítésére, de fontosnak tartom ezek pontos, liturgiatörténeti föltárását. Ha a régi mise egyszer széles körben újra elterjed, ezek a kérdések fölvethetők lesznek, és jó lenne akkor már elérhető és minőségi forrásokra támaszkodni. Végül a pontifikále változatainak fölélesztéséről a mi nemzedékünknek valószínűleg teljesen le kell mondania. Ami a szerzetesrendi rítusváltozatokat illeti, ezek némelyike fönnmaradt a XX. századig, és sokukban törvényesen megindult az újkorban föladott hagyományok helyreállítása is. Ez a folyamat a zsinat utáni reformokkal a legtöbbször megszakadt, de érdemes lenne hozzá visszatérni. A kuriális rítusra áttért szerzetesrendek pedig az egyházmegyékhez hasonlóan járhatnának el: mivel a kínos egységességre vezető szellemi és gyakorlati körülmények ma már nem hatnak, ők is újra tekinthetnének a liturgiára úgy, mint rendi identitásuk kiváltságos hordozójára.