AZ ESZTERGOMI RÍTUS

Tegnap a kortárs liturgikus megújulás talán legolvasottabb internetes fóruma, a New Liturgical Movement beszámolt egy készülő szövegkiadás-sorozatról, amely a középkori magyar liturgia szöveges forrásait közölné (http://www.newliturgicalmovement.org/2008/11/introducing-use-of-esztergom-and.html). Az ismertetéshez kiegészítésként egy megelőlegezett fejezet csatlakozott az esztergomi rítus mibenlétéről. A fejezet a sorozat első tervezett kötete, a Missale Strigoniense 1484 közel 70 oldalas bevezető tanulmányának része lesz. A kb. egy hónapon belül megjelenő kiadás az első nyomtatott esztergomi misszále kritikai szövegét tartalmazza majd, amely reprezentatív forrása az esztergomi miseliturgia XV. századi állapotának. A kötet közreadója Déri Balázs, a Magyar Egyházzene című folyóirat főszerkesztője és az ELTE BTK Latin Tanszékének vezetője, nem mellékesen a CLSMA szentmiséin rendszeresen közreműködő egyik orgonakísérő. A könyvet a magyar középkori és koraújkori latin irodalom összefüggésében már jól ismert Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum sorozatának keretében, a Monumenta Ritualia Hungarica liturgikus alsorozat első tagjaként az Irodalomtudományi Intézet jelenteti meg. Az alsorozat célja lehetőség szerint a teljes középkori magyar forrásanyag kiadása, természetesen rendszerezett alakban, főbb könyvtípusonként összefoglalva. A remélt nemzetközi érdeklődésre való tekintettel a kötetek bevezető tanulmányai és függelékei - az első kötet latin beköszöntőjétől eltekintve - angol nyelven íródnak. A második kötet hamarosan, várhatóan jövő februárban vagy márciusban követi majd az elsőt: ez az Esztergomi ordinárius (Ordinarius Strigoniensis) 1496 és 1520 között megjelent kiadásaiból megállapított szöveget fogja elérhetővé tenni Földváry Miklós (az ELTE Latin Tanszékének és a LFZE Egyházzene Tanszékének tanára, egyébként a CLSMA alapítója és dékánja) kiadásában. A NLM cikke és az angol nyelvű, jegyzetelt tanulmány itt olvasható: http://www.execulink.com/~dtribe/blog/the_use_of_esztergom.pdf. Jegyzetek nélküli magyar fordítását alább közöljük.

* * *

A latin liturgia a középkor folyamán változatokban élt. A változatok jellegét és kialakulásuk módját tekintve két korszakot, ennek megfelelően a rítusváltozatok két típusát különböztethetjük meg. Az első csoportot a karoling uralkodók által támogatott, majd elrendelt romanizáció előtti rítusváltozatok, az utóbbit a karoling kor utáni és később a Tridenti Zsinat hatása alatt megszűnő rítusváltozatok alkotják.

Az első csoportba sorolható, ún. ólatin liturgiák egymással párhuzamosan, városokhoz vagy régiókhoz kapcsolódva jöttek létre, és alapvető, szerkezeti szintű eltérések vannak köztük. Ezek közé tartozott, illetve tartozik pl. a beneventán, a mozarab, a gallikán, az ambrozián és a Róma-városi liturgia (ez utóbbit a későbbi, a nyugati liturgiára általában használt „római” rítustól megkülönböztetendő órómainak nevezzük).

A második csoportba az úgynevezett frank-római liturgia egyes változatai tartoznak. A karoling uralkodók és a megbízásukra dolgozó liturgikus szakértők eredeti célja kétségkívül az volt, hogy az órómai liturgiát minél hűségesebben elsajátítsák és szabályozott, változatlan formában rendeljék el a frank birodalomban. A teljes uniformitás azonban két okból nem volt kivitelezhető. Egyrészt maga a VIII. századi órómai liturgia sem volt minden tekintetben definiált és egységes, az Alpokon túli területekkel való kölcsönhatása pedig már korábban megindult. Így az illetékesek eleve egy heterogén órómai hagyománnyal szembesültek, és különbségeket voltak kénytelenek azonosítani e hagyomány egyes korábban megismert és egyes újabban importált elemei között. Másrészt úgy találták, hogy a szigorúan puritán, minden újítással szemben bizalmatlan órómai rítus kompromisszumok nélküli átvétele olyan szokások, szövegek és gesztusok feladását követelné meg, amelyek közel álltak a gall és germán spiritualitás liturgikus ízléséhez. E két tényező arra késztette őket, hogy — az általában feltételezettnél jóval visszafogottabban — némi teret engedjenek a liturgia kialakításában saját kreativitásuknak is. Az általuk különféle órómai elemekből konstruált és kis mértékben nem római elemekkel gazdagított liturgiát ennyiben nevezhetjük frank-rómainak. Ez a liturgia — jóllehet változatokban élt — az ólatin hagyományokkal szemben szerkezetileg egységes volt, szövegeit, dallamait és ceremóniáit egyetlen tágabb készletből merítette.

A frank-római liturgia nem válhatott teljesen egységessé, részben a prekaroling hagyományok tartóssága, részben a források heterogén volta, részben a birodalom és az egyházszervezet Nagy Károly halálát követő fragmentálódása miatt. Az uniformitás kezdetben sem volt tökéletes, később pedig megindult az egyes helyi gyakorlatok spontán szétfejlődése. (Az egyetlen tudatos, szerkezeti szinten is érvényesülő rítuskülönbség a monasztikus és a szekuláris zsolozsma között mutatkozott.) A központi hatalom meggyengülése és a helyi egyházak megerősödése után a spontán létrejött különbségeket mint a regionális vagy intézményi identitás jelölőit értelmezték és őrizték. Ez a szemléletváltás kedvezett annak, hogy a különbségek határozottabbá váljanak.
Amikor a X. századtól kezdve a kereszténység újabb területeket hódított meg és így újabb egyháztartományok jöttek létre, ezek már az új paradigmában sajátították el a frank-római liturgiát. A fiatal egyházak liturgiái esetében már nem spontán szétfejlődés, hanem átgondolt szerkesztői tevékenység áll a regionális rítusok hátterében. Ugyanez állítható a bencés reformmozgalmak, majd még inkább a központosított szerzetesrendek rítusairól. A XI. századtól a középkor végéig ezért pontosan jellemezhető egyházmegyés, regionális vagy rendi rítusokkal találkozunk. Ezeknek egyike volt a pápai kúria rítusa (maga is frank-római típusú, nem azonos a bazilikák órómai rítusával), amelyet hamarosan a ferencesek is magukévá tettek.

A nyugati liturgia teljes egységesítésének gondolata néhány erőtlen, korábbi fölvetés után a XVI. században vált aktuálissá és lehetségessé. Ebben a korban túlságosan közel került a veszély, hogy Európa autonóm nemzeti egyházak sokaságára hullik szét. Ezt figyelembe véve az egyházak nemzeti jellegét megerősítő saját rítusváltozat csak kedvezett a skizmatikus tendenciáknak. Egyszersmind a reformáció megrázkódtatása miatt kívánatosnak látszott, hogy a hitletétemény egyik forrását és legfontosabb kifejeződését jelentő liturgiát szigorúbb doktrinális ellenőrzés alá vonják. A folyamatot technikai szempontból támogatta a könyvnyomtatás, amely gazdaságilag is érdekeltté tette mind a nyomdászokat és könyvkereskedőket, mind a klérust abban, hogy nagy példányszámú, egységes liturgikus könyveket forgalmazzanak, illetve használjanak (a nyomdászok később pápai privilégiummal dolgoztak). Amikor tehát a Tridenti Zsinat határozata nyomán 1568-tól 1614-ig normatív kiadásban jelentek meg a római rítus liturgikus könyvei, adottak voltak a körülmények ezek gyors elterjedéséhez. Jóllehet abszolút értelemben csak a pontifikále átvétele volt elrendelve, míg a rituále teljesen opcionális maradt, a breviárium és a misszále pedig csak a kétszáz évesnél fiatalabb rítusokat kötelezte, a gyakorlatban egészen sajátosnak számított az olyan egyházmegye, amely a XVII. század folyamán nem alkalmazkodott a „római”, azaz a ferences-kuriális rítushoz. A romanizációnak csak néhány szerzetesrend állt ellen, de ezek is jelentős kompromisszumokkal. Ettől kezdve a római liturgia — legalábbis az írott források szintjén — egységesnek mutatkozik.
A posztkaroling rítusváltozatokra a liturgiatörténet mindmáig nem helyezett megfelelő hangsúlyt. Az egyes hagyományokat inkább helytörténeti szempontból vagy a kuriózumokat kiemelve tárgyalták, de sokáig nem került sor a jelenség elvi megragadására és az egyes rítusváltozatok szisztematikus földolgozására. A legjellemzőbb a szokatlan ceremóniák följegyzése volt, ezen kívül csak a liturgikus naptárt, különösen a szanktorálét ismerték föl a szakemberek mint a regionális karakter hordozóját.

Ehhez a szemlélethez képest nem a szoros értelemben vett liturgiatörténet, hanem a zenetörténet hozott áttörést. A gregorián dallamanyag feldolgozása kezdettől fogva elválaszthatatlan volt a szövegek feldolgozásától. Az e tekintetben viszonylag egységes graduále (a mise énekelt tételei) után a kutatás figyelme az antifonále (a zsolozsma énekelt tételei) szövegválogatása felé fordult. Hamarosan — többek között a magyar régizene-kutatás egyik műhelyének munkája nyomán — nyilvánvalóvá vált, hogy a korábban egységesnek föltételezett temporále tételrendje minden másnál biztosabban és egyértelműbben jellemző a posztkaroling rítusváltozatokra. Bár európai összképpel máig nem rendelkezünk, e fölismeréssel lehetővé vált a rítusváltozatok világos azonosítása, és szilárdabb alapokra helyeződött minden más liturgikai vagy azzal érintkező következtetés, mint amilyenek a liturgikus képzőművészet, a dallamváltozatok, a paleográfia és a hangjelzés vagy a többi szertartásszöveg és rubrika elemzéséből levontak voltak.

Lévén, hogy az antifonále tételrendjének módszeres kutatását éppen egy magyar tudományos műhely stimulálta, a magyar hagyomány földolgozása e tekintetben lezárult, sőt nemzetközi szinten példaértékű. Megkönnyítette ezt, hogy a középkori Magyarország egyházszervezete egységes volt, rövid idő alatt és központi irányítással alakult ki, nem rendelkezett, csak csekély előzményekkel, a régió, a szubrégiók, az egyházmegyék és az egyes városok vagy templomok átlátható viszonyban voltak egymással, és nem utolsósorban az, hogy a források rendkívül nagy százaléka pusztult el, ez pedig megkímélte a szakembereket attól, hogy lényegében azonos tartalmú források tömegét kelljen átnézniük. A vizsgált szempont a zsolozsma szerkezete, a tételek repertoárja és liturgikus asszignációja volt.

A magyarországi zsolozsmahagyományról és általa a rítus egészéről hamarosan a következőket lehetett megállapítani. Rendelkezik néhány, a magyar hagyomány egészére jellemző jeggyel, amelyek viszont nem jellemzők együttesen egyetlen más hagyományra sem. Sajátosságai Európa-szerte bírnak párhuzamokkal, de nem mutatnak egy irányba, vagyis a magyar liturgia még részlegesen sem mutatkozik valamely külföldi hagyomány átvételének. Belső tagozódására egymással halmaz-részhalmaz viszonyban álló hagyománycsoportok jellemzők.

A teljes magyarországi hagyományt a prímási székről esztergomi rítusnak is nevezzük. Ennek központi, legjobban dokumentált változata a tulajdonképpeni esztergomi rítus, amelynek legtisztább típusát maga Esztergom, valamint Buda és árnyalatnyi eltérésekkel Pozsony, illetve — olykor enyhe változatokban — a középső és az északi országrész képviselik. Ehhez a részhagyományhoz tartozik, de kevésbé következetes kialakítású egyfelől a Szepesség gyakorlata, másfelől a magyar alapítású, és így rendi rítusaként az esztergomit kodifikáló pálos rendé. Ez utóbbi valószínűleg csak egy XIV. századi redakció nyomán nyerte el végső, standard alakját.

Magyarország második érseki széke (a középkorban nem volt több kettőnél), a déli területek fölé rendelt Kalocsa (később Bács vagy Kalocsa-Bács) szintén önálló rítussal bírt, de fönnmaradt forrásai túlságosan kevesen vannak Esztergoméihoz képest. Bővebb forrásanyagra támaszkodunk Zágráb esetében, amely csak püspökség és mint ilyen Kalocsa szuffragáneusa volt, de jelentőségében csakhamar fölülmúlta azt. Zágráb csak 1180-ban került Kalocsa fennhatósága alá, így liturgiájának legrégibb rétegei közvetlen esztergomi hatást tükröznek. A XIV. században a zágrábi rítus egységesedett, annyira, hogy a XV—XVI. században Esztergoménál is fejlettebb liturgikus könyvkultúrával rendelkezett. A XIV. századi reform során kuriális és egyesek szerint dominikánus hatás is érvényesült, így az esztergomi, a kalocsai és az esetleges kuriális vagy dominikánus elemek szétválasztása nehéz feladat. Kalocsa és Zágráb forrásai mindemellett a középkori Magyarország második nagy rítusterületét jelölik ki.

A harmadik és egyben utolsó nagy rítusterület a Várad központú keleti országrészhez és Erdélyhez kötődik. A térség liturgiája Kalocsánál jobban, Zágrábnál kevésbé van dokumentálva, részletes földolgozása még nem jelent meg. Kronológiai szempontból fontos, hogy minden bizonnyal ezt a rítust képviseli a legkorábbi magyar zsolozsmás forrás, amiből arra következtethetünk, hogy a Magyarországon belüli nagy hagyománycsoportok legfontosabb jellegzetességei már a XII. század elején legalábbis fölismerhetők voltak. Területileg ugyan szintén ide tartozott, de esztergomi joghatóság alatt állt a Barcaság (szebeni és brassói források), amelynek különös liturgiai helyzete a Szepességéhez hasonló.

A három nagy rítusterület mellett megemlítendő, hogy az öntudatosabb püspöki székek, sőt a gazdagabb városi plébániák (pl. Kassa, Kolozsvár) is tudatosan törekedtek egyéníteni liturgikus gyakorlatukat. Az Esztergomhoz tartozó püspöki székek közül Veszprémből, Pécsről és Egerből ismerünk bizonyos mértékig önálló liturgikus könyvet, sajátos rítusú plébániák pedig főként a Felvidék és Erdély városias (sokszor németek lakta) részein fordultak elő. Éppen az átmeneti vagy szándékosan egyénített rítusváltozatoknak köszönhető, hogy néhány biztosan magyar eredetű, de egyébként kevert jellegű forrás provenienciáját máig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni.

Történelmi értelemben az esztergomi rítus meglehetősen állandó az első forrásoktól a nyomtatványkorig. Legkorábbi kiforrott dokumentuma egy mára elveszett, a Német-római pontifikále mintájára szerkesztett könyv lehetett, amely már a XI. század vége előtt megvolt. Ugyanekkor viszont még nem állt készen az esztergomi zsolozsma rendje: ennek alapvető kialakítását a XI. század vége és a föntebb említett, XII. századi antifonále kora közé kell datálnunk, de részletes kidolgozására csak később került sor. Az esztergomi miseliturgia karakterisztikus pontjai, különösen a gyertyaszentelői és hamvazószerdai processziós szertartások és a nagyhét már a XI. századi pontifikális rétegben jelen vannak. A tulajdonképpeni miseproprium kevésbé megfogható. Néhány jellegzetes szövegválasztása és a miseordó néhány sajátossága ugyan fölfedezhető már a XII. század végén, de kiforrott esztergomi miseliturgiáról inkább a XIV. század első felétől beszélhetünk.
A XIII–XIV. század fordulója egyben az esztergomi rítus történetének klasszikus korszaka. Mind a zsolozsma, mind a mise liturgiáját egy-egy szövegi és dallami szempontból is reprezentatív, az utókort alapvetően befolyásoló kódex fixálja ekkor. Kevés változtatástól eltekintve a XV. századi editio princeps-ek ezek egyenes ági leszármazottai. A XV—XVI. századi nyomtatott liturgikus könyvek inkább a design, semmint a tartalom szintjén hoznak újdonságokat. Ezek közül való az Esztergomi ordinárius hat ismert kiadása is.
Magyarország török megszállásának első évtizedeiben leáll a liturgikus könyvek nyomtatása, és csak a Tridenti Zsinattal egyidejűleg, majd azt követően születik néhány kísérlet az esztergomi rítus korszerűsítésére egy breviárium, két rituále és egy ordinárius szintjén. A nemzetközi tendenciák és a súlyos könyvhiány miatt azonban ezek a kísérletek kudarcra voltak ítélve. A katolikus restauráció leghíresebb magyar képviselője, Pázmány Péter bíboros javaslatára 1630 és 1633 között több zsinaton jóváhagyták a „római”, azaz a ferences-kuriális rítus átvételét és az esztergomi rítus feladását. A korábbi hagyományból egyedül a magyar szentek ünnepei és a régi kalendárium néhány sajátossága maradtak meg, de ezek sem eredeti propriumukkal. A tágabb esztergomi rítusterületen egyedül a zágrábi székesegyház élt a Szentszék fölkínálta lehetőséggel, és tartott ki 1788-ig középkori gyakorlata mellett.