KALKUTTAI TERÉZ ANYA SZOMORÚSÁGA ÉS ÖRÖME

Megdöbbentő történetről tett tanúságot az amerikai George Rutler atya a New York-i Szent Ágnes-templom 1989-es évi nagypéntekének prédikációjában. Egy alkalommal — osztotta meg élményét George atya a Szeretet Misszionáriusainak és ezernyi hívőnek a jelenlétében — szentmisét mutatott be és prédikált Kalkuttai Teréz anyánál, akivel a liturgiát követő reggeli után hosszasan el is beszélgethetett egy kis szobácskában. George atya egyszer csak váratlanul, maga sem tudja, miért, megkérdezte Teréz anyától: „Mit gondol, mi a legnagyobb baj a világon napjainkban?” Legtöbben bizonyára azt feltételeznénk, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az Isten elleni lázadást, a média romlottságát, a világadósságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Teréz anya azonban mindezek helyett egészen mást mondott, gondolkodási szünet nélkül a következő szavakkal felelt George atya kérdésére: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom az embereket, amint az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.” E kijelentésnek tanúja volt a Szent Péter Papi Testvérületből (FSSP) való Emerson testvér is. Teréz anya és nővérei, akik az Egyház hitével együtt vallják az Úr Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentség legapróbb részecskéjében is, és tántoríthatatlanok az Eucharisztikus Krisztust katolikus hitünk szerint megillető imádásban: valamennyi nővér csak az ajkára fogadja az Oltáriszentséget az egész világon.

Kalkuttai Teréz anya, aki a Hétfájdalmú Szűzanyába kapaszkodva, a megfeszített és értünk haldokló Úr Jézus Krisztus mi lelkünkért és szeretetünkért vágyakozó szomjúságának csillapítására szentelte egész földi életét, meg van győződve arról, hogy kisgyermekkori első szentáldozása lobbantotta föl benne a lelkek megmentésének vágyát. Az elsőáldozásban Istentől kapott szent malaszt tette képessé arra, hogy útnak induljon Krisztus szeretetének a missziójába. Így idézte ezt fel 1947-ben, Kalkutta érsekéhez írott levelében: „Öt és fél éves korom óta, — amikor először vehettem Őt [ti. Jézust] magamhoz — bennem élt a lelkek iránti szeretet. Ez aztán növekedett az évek során — amíg Indiába nem jöttem — avval a reménnyel, hogy sok lelket megmenthetek.” Teréz anya számára a szentáldozás Krisztus szeretetének a kútfője, a lelkek üdvösségéért való szomjúság forrása, életáldozatának kapuja, missziójának kezdete.

Teréz anya az Oltáriszentségbe vetett hitet a lelki fejlődés feltételének tekinti. Mindig azt tanította nővéreinek, hogy a kenyér és a bor színében ugyanazt a Krisztust találják meg, akit szolgálnak a szegények legszegényebbjeiben (vö. Mt 25, 40). Teréz anya 1947 Úrnapján a kongregáció szabályzatának tervezetét fogalmazva leírta, hogy a nővéreknek a lelki életükhöz minden lehetséges segítséget meg kell kapniuk szent papoktól, hogy életük olyan lehessen, mint Mária élete Názáretben. Minden nővérnek meg kell értenie, hogy „ha a Szeretet Misszionáriusa akar lenni, akkor szeretetközösségben kell lennie a Megfeszítettel, és az Ő áldozatának kell lennie a szegények lelkéért.” Teréz anya mélyen meg volt győződve arról, hogy a Legméltóságosabb Oltáriszentségből meríti minden erejét. Legendássá vált, hogy amikor Teréz anya és nővérei számára fokozódott a sok munka, amit a szegények legszegényebbjeiért vállalhattak, Kalkutta Szentje sohasem kurtította meg az imádság idejét, sőt inkább növelte a szentségimádásra szánt időt — s ekkor csodálatos módon a nővérek ereje mindig megsokszorozódott, a látszólagos időveszteség ellenére pedig mindent megfelelően el tudtak végezni időben, szeretettel és mosolyogva. Teréz anya a Legméltóságosabb Oltáriszentség által adja át magát Krisztusnak, hogy Ő éljen és cselekedjen általa.

Lelkiatyjának írja még szintén ’47-ben, művének kezdetén: „Többször hatalmasra nőtt bennem a vonzódás az Oltáriszentséghez. Vágyódtam a Szentáldozásra. Éjszakánként nem tudtam aludni — és órák hosszat csak az Ő eljövetelére vágyódtam. Ez Asansolban kezdődött februárban — és most éjjel egy-két órára, úgy vettem észre, hogy 11 és 1 között, ugyanez a vágyódás megszakítja alvásomat.” Teréz anya mindig az Eucharisztiából élt, testében és lelkében egyaránt a szent színekben rejtező Istenség iránti vágyakozás hatotta át. Számára a nővérek megtelepedésének mindenkori alapfeltétele, hogy a rendházban, a kápolnában velük lehessen az Eucharisztikus Krisztus, mert mint gyakran írta és mondta: „nem lehetünk meg Oltáriszentség nélkül”. Amikor a jemeni hatóságok nővéreket kértek Teréz anyától, kategorikus választ kaptak: „Fontos, hogy legyen velük egy pap. Nem tudunk dolgozni anélkül, hogy ne kapnánk meg minden reggel a szentáldozást. Az annyit jelentene, mint Krisztus nélkül élni.” Miután biztosították számára mindazt, amit kért, kitörő örömmel írta egy levelében: „A kereszténység hatszáz éves távolléte után – ahol eddig egyetlen pap, mise, szentségkiszolgáltatás sem volt – újra misét fognak mondani a nővéreknek!” Teréz anya számára az Eucharisztia a földi élet legnagyobb boldogsága, az Úr valóságos jelenléte pedig az élő evangélium, amelyet el kell vinni az egész világra.

1984. október 9-én, 6000 pap jelenlétében a következőt jelenti ki Rómában: „A szinódus alatt megkértem a Szentatyát, adjon nekünk szent papokat! És mi, a nővérek és családjaink szentek leszünk. Mert papok nélkül nem birtokoljuk Jézust, sem a feloldozást, sem a szentáldozást; ezért csodálatos a pap nagysága.” Teréz anya megkérdőjelezhetetlenül ragaszkodott a katolikus papsághoz, mert számára az Eucharisztiát nyújtó papok nélkül elképzelhetetlen az életszentség útján járni.

1986. május 28-án, első magyarországi látogatásakor Teréz anya a következő szavakat intézte a budapesti Központi Szeminárium papnövendékeihez: „Milyen szentté kell válnotok, hogy az ő helyét foglalhassátok el, és őt képviselhessétek a világban. […] Mert a pap életszentsége Jézus élő jelenlétét hordozza. Amikor a keresztre nézünk, láthatjuk, mennyire szeretett ő bennünket. Ha pedig a tabernákulumra nézünk, láthatjuk, hogy most is mennyire szeret bennünket.” Teréz anya mindig, mindenhol a Legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtező Úr Jézusra fordította a lelkek figyelmét.

Az Eucharisztikus Krisztusról Teréz anya egyszerűen csak úgy beszélt a rendházakban, hogy Ő a „ház Ura”. A betérő vendégeket a nővérek előbb mindig az Úrhoz vezetik köszöntésre. A Szeretet Misszionáriusainak a napirendjében pedig elengedhetetlenül szükséges a szentségimádási óra. Teréz anya és nővérei számára a Legméltóságosabb Oltáriszentség valóban az élet kútforrása. A kongregáció a szentmise és szentáldozás, valamint a szentségimádás fényében bontja ki Krisztus szeretete illatozó karizmájának szirmait Isten dicsőségére minden áldott napon. Az adorációban végzett szemlélődő ima a hét csendes napján, csütörtökön különösen fontos helyet kap minden ház életében. Az egyéni és közösségi rekollekciós napokon pedig a Szeretet Misszionáriusai teljesen a Szent Eucharisztia előtti hódolatnak és imádságnak szentelik idejüket és teljes figyelmüket. Teréz anya a Kenyér színében rejtező Úr szolgálóleánya, és erre az örömre hívja meg nővéreinek nőttön-növekvő seregét, s kínálja mindnyájunknak az egészen élő, ráhagyatkozó kapcsolatot a láthatatlan Istenséggel.

Teréz anya szentként fejezte be földi életét, és lépett az örök Atya házába. Teréz anya mennyei születésnapjának közeledtekor gyönyörűséges ajándékként fogadta, hogy meghallgatták kérését, és kórházi ágya közelében Tabernákulumot helyeztek el, hogy Jézus mindig vele lehessen. A megfeszített Krisztus szomjúságával (Jn 19, 28) telt el egészen az Oltáriszentségben, egyes-egyedül általa merített erőt szenvedésében. Kínjainak utolsó pillanatáig csak Jézus iránt epekedett. A Szent Vér egy-egy cseppje, amit az utolsó időkben, küszködő légzésével még magához vehetett, valósággal elöntötte szívét örömmel és békével, és nem egyszer látványos állapotbeli javulást is eredményezett. A szentáldozás tartotta életben a földön, minden sötétségben, tette Krisztus világosságává a szeretet misszionáriusaként, és vezette el az örök üdvösség ragyogó mennyei boldogságára. „Nem tudom, kinek nagyobb a szomjúsága, az Övé, vagy az enyém Iránta” — szólt vallomása, amely a halálos ágyon egészen beteljesedett. Az éppen száz esztendővel ezelőtt — 1910. augusztus 26-án Szkopjéban — született Kalkuttai Teréz anyát a Legméltóságosabb Oltáriszentségnek való teljes önátadás emelte az oltár magasára.

Fülep Dániel
papnövendék

Készült a „Tengernek Csillaga” szentáldozásról szóló kiadványához 2009. december 8-án; megjelent a folyóirat 2010. évi július—augusztusi számában. A kép Athanasius Schneider püspök „Dominus est” című kötetének illusztrációja (a magyar kiadásban a 76. oldalon).