VESPERALE CARMELITANUM VII.
K a p i t u l u m o k
A zsolozsma jelentőségét tekintve harmadik rétegét a kapitulumok, a himnuszok, a verzikulusok és a könyörgések alkotják. Ezek bemutatásakor elhangzásuk tényleges sorrendjét követjük.
A kapitulumokat a Sibert de Beka ordináriuskönyvétől a Breviarium Carmelitanum utolsó, 1938-as kiadásáig változatlan beosztásukban és szövegükkel tüntettük föl (a hétköznapi szöveg egyébként megegyezik az Esztergomban szokásossal). Közismert tónusuk a Liber usualis tonáriusa szerint található meg a kötet ordináriumában. E kapitulumok változatlansága és rövidsége azonban ma némi magyarázatot igényel.
A kapitulum nem olvasmány a szó szoros értelmében. A római rítus különféle változatai megegyeznek abban, hogy ezt a tételt mindig a zsolozsma celebránsa énekli cím nélkül, de nem a felolvasóállványtól, hanem a székétől. Elhangzása közben az egész kar áll, majd Deo gratias-szal felel. Ünnepélyes zsolozsmában a palástba öltözött celebráns mellett kétfelől gyertyát tartanak. Tónusa, felolvasója és megszólaltatási helye is elválasztja a matutínumban használatos olvasmányoktól (lectio) vagy a prímában és a kompletóriumban bevett rövid olvasmányoktól (lectio brevis).
A kapitulumok szövege rendszerint valamilyen rövid áldás vagy buzdítás, szövegük kevéssé változatos, az egész egyházi évre vetítve is csak kevés van belőlük. Nem információértékükért olvassuk tehát őket, hanem amolyan mottóként, amelynek egyben megerősítő és megszentelő szerepet tulajdonít a liturgia. Helyzetük lényegében olyan, mint a verzikulusoké, amelyektől a mai ember sem vár különösebb változatosságot. Mindez nem jelenti azt, hogy a zsolozsma ne lenne alkalmas terepe a Szentírás bővebb liturgikus használatának, amelynek igénye a XVI. század óta — a sokszor valóban csökevényes gyakorlat ellenében — jogosan és egyre sürgetőbben merül föl. Ennek autentikus környezete azonban a matutínum, amelyben az olvasmányos résznek valóban minden eddiginél nagyobb szerepet lenne jó játszania.
H i m n u s z o k
A himnusz a zsolozsmában mintegy az újszövetségi kor zsoltára. A Róma-városi gyakorlat szigorúan biblikus szövegválogatása sokáig el is utasította, de később — szinte minden más részegyház gyakorlatának és főként Szent Benedek tekintélyének köszönhetően, aki Regulájában egyértelműen utal az ambrosianum-ra — teret engedett neki. A vasárnappal kezdődő hat vesperás himnuszai a zsolozsmarítusok megállapodása óta szinte mindenütt, így a kármelitáknál is a teremtés hat napjáról szóló (úgynevezett De creatione) sorozat négy strófából és doxológiából álló, ciklust alkotó költeményei. Egyedül a szombati, azaz vasárnap-előesti himnusz ad lehetőséget némi egyénítésre: itt a kármelita könyvek az O lux beata Trinitas-t részesítik előnyben.
A himnuszok szövegét a Breviarium Carmelitanum XX. századi kiadásából vettük. Ezt a kármelita eredeten túl a filológiai megközelítés is indokolta. A XVII. században ugyanis a római breviáriumokban a kor ízlésének megfelelően erősen átszövegezték a himnuszokat, hogy azok közelebb álljanak a klasszikus latin költészet nyelvezetéhez és metrikájához. A XIX–XX. században előbb tudományos körök jutottak arra a belátásra, hogy a középkori liturgikus latinság önálló érték, amelynek az ókori nyelvhasználattól eltérő sajátosságait nem szabad romlásnak tekinteni, majd a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója elő is írta a himnuszok eredeti szövegének visszaállítását. Ezt a Liturgia horarum csak részlegesen (újabb, más jellegű módosítások árán) valósította meg. Ehhez képest a Tridenti Zsinat után is fönnmaradt szerzetesrendi liturgiák (köztük a kármelitáké) nem alkalmazták a XVII. századi módosításokat, így XX. századi könyveik az átdolgozatlan szövegeket közlik.
A himnuszdallamokhoz kimondottan kármelita forrást nem sikerült találnunk. A hétköznapra szánt ősi, szillabikus dallam azonban az egész római rítusban alig változik: a latin ordináriumban a ma világszerte legelterjedtebb „római” változatot közöltük, amelynek csak két hangja tér el a Magyarországon legismertebb variánstól. A vasárnapi vesperás gazdagabban díszített, választható himnuszdallamai a Liber usualis-ban ajánlott lehetőségekkel azonosak. Mégis le kell szögeznünk, hogy a himnuszok szövege és dallama, bár kétségkívül jellemző egy-egy rítusváltozatra, nem olyan alapvető, mint az antifónáké, illetve a responzóriumoké, így a himnuszdallamok kiválasztásában nagyobb szabadság érvényesülhet. A terjedelmi meggondoláson túl ez indokolja, hogy a vesperále zsoltáros része a himnuszokat csak szöveggel tartalmazza.
V e r z i k u l u s o k
A verzikulusok legtöbbször zsoltárszövegű párversek, a zsolozsmában átvezető, előkészítő szerepük van. A köznapi vesperásban a római liturgia rendszerint a „Szálljon fel, Uram, az én imádságom” részletet emeli ki. E rövid, ismétlődő tétel távlata egyrészt az, hogy kapcsolatot létesít a bizánci vecsernye állandó tételeként énekelt 140. zsoltárral, másrészt — és ettől nem függetlenül — az, hogy visszautal az Ószövetség esti illatáldozatára, amelynek az ünnepélyesen végzett zsolozsmában a Magnificat alatti tömjénezés felel meg. A szombat esti verzikulus ugyanennek a szövegnek értelmező parafrázisa: a tömjénfüst az imádságnak a szeretet parazsától forró és illatos áldozata, amely az Úrhoz fölszállva az isteni irgalom leszállását esdi ki. A verzikulusok dallamául is a világszerte elterjedt, „római” tónust adtuk meg.
K ö n y ö r g é s e k
Az egyes zsolozsmahórák végén elhangzó könyörgés a príma és a kompletórium kivételével a megfelelő napnak a misekönyvben szereplő kollektájával azonos, és az ahhoz tartozó, hosszabb konklúziót kapja. A kármelita rítus szerinti eredeti könyörgések majdnem teljesen megegyeznek a Missale Romanum régebbi, de a római rítus „rendkívüli formájában” ma is használatos kollektáival: ha akár latinul, akár magyar fordításban rendelkezésre állnak, a legautentikusabb megoldás ezeket imádkozni (a nagyböjt kivételével minden köznapon a megelőző vasárnap kollektáját ismételjük). E könyörgések a pápai bazilikák ősi liturgiáját hagyományozó Sacramentarium Gregorianum-nak a karoling korban Aniane-i Szent Benedek által javított, kiegészített és rendszerezett redakciójából származnak, így a római liturgia legegységesebb, a szentmisét és a zsolozsmát összekötő rétegéből valók. Természetesen alkalmazhatók az újabb misekönyv kollektái is.
Arra az esetre, ha a vesperálén kívül más forrás éppen nem hozzáférhető, az ordináriumba beiktattuk szintén a Sacramentarium Gregorianum általános reggeli vagy esti könyörgésekből álló sorozatát. Ezek a tömör, fegyelmezett szerkezetű, de mély tartalmú imádságok igen közel állnak a misekönyv kollektáinak stílusához és tematikájához: liturgikus alkalmasságukon túl gazdag elmélkedési anyagot kínálnak, és szinte ráhangolják az embert az Egyház nyilvános imádságának tárgyára és hangvételére. A sorozatban érdemes hetente, naponta vagy akár hóránként haladni előre. A könyörgések tónusait az ordináriumban ismét a Liber usualis szerint adtuk meg.
K a p i t u l u m o k
A zsolozsma jelentőségét tekintve harmadik rétegét a kapitulumok, a himnuszok, a verzikulusok és a könyörgések alkotják. Ezek bemutatásakor elhangzásuk tényleges sorrendjét követjük.
A kapitulumokat a Sibert de Beka ordináriuskönyvétől a Breviarium Carmelitanum utolsó, 1938-as kiadásáig változatlan beosztásukban és szövegükkel tüntettük föl (a hétköznapi szöveg egyébként megegyezik az Esztergomban szokásossal). Közismert tónusuk a Liber usualis tonáriusa szerint található meg a kötet ordináriumában. E kapitulumok változatlansága és rövidsége azonban ma némi magyarázatot igényel.
A kapitulum nem olvasmány a szó szoros értelmében. A római rítus különféle változatai megegyeznek abban, hogy ezt a tételt mindig a zsolozsma celebránsa énekli cím nélkül, de nem a felolvasóállványtól, hanem a székétől. Elhangzása közben az egész kar áll, majd Deo gratias-szal felel. Ünnepélyes zsolozsmában a palástba öltözött celebráns mellett kétfelől gyertyát tartanak. Tónusa, felolvasója és megszólaltatási helye is elválasztja a matutínumban használatos olvasmányoktól (lectio) vagy a prímában és a kompletóriumban bevett rövid olvasmányoktól (lectio brevis).
A kapitulumok szövege rendszerint valamilyen rövid áldás vagy buzdítás, szövegük kevéssé változatos, az egész egyházi évre vetítve is csak kevés van belőlük. Nem információértékükért olvassuk tehát őket, hanem amolyan mottóként, amelynek egyben megerősítő és megszentelő szerepet tulajdonít a liturgia. Helyzetük lényegében olyan, mint a verzikulusoké, amelyektől a mai ember sem vár különösebb változatosságot. Mindez nem jelenti azt, hogy a zsolozsma ne lenne alkalmas terepe a Szentírás bővebb liturgikus használatának, amelynek igénye a XVI. század óta — a sokszor valóban csökevényes gyakorlat ellenében — jogosan és egyre sürgetőbben merül föl. Ennek autentikus környezete azonban a matutínum, amelyben az olvasmányos résznek valóban minden eddiginél nagyobb szerepet lenne jó játszania.
H i m n u s z o k
A himnusz a zsolozsmában mintegy az újszövetségi kor zsoltára. A Róma-városi gyakorlat szigorúan biblikus szövegválogatása sokáig el is utasította, de később — szinte minden más részegyház gyakorlatának és főként Szent Benedek tekintélyének köszönhetően, aki Regulájában egyértelműen utal az ambrosianum-ra — teret engedett neki. A vasárnappal kezdődő hat vesperás himnuszai a zsolozsmarítusok megállapodása óta szinte mindenütt, így a kármelitáknál is a teremtés hat napjáról szóló (úgynevezett De creatione) sorozat négy strófából és doxológiából álló, ciklust alkotó költeményei. Egyedül a szombati, azaz vasárnap-előesti himnusz ad lehetőséget némi egyénítésre: itt a kármelita könyvek az O lux beata Trinitas-t részesítik előnyben.
A himnuszok szövegét a Breviarium Carmelitanum XX. századi kiadásából vettük. Ezt a kármelita eredeten túl a filológiai megközelítés is indokolta. A XVII. században ugyanis a római breviáriumokban a kor ízlésének megfelelően erősen átszövegezték a himnuszokat, hogy azok közelebb álljanak a klasszikus latin költészet nyelvezetéhez és metrikájához. A XIX–XX. században előbb tudományos körök jutottak arra a belátásra, hogy a középkori liturgikus latinság önálló érték, amelynek az ókori nyelvhasználattól eltérő sajátosságait nem szabad romlásnak tekinteni, majd a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója elő is írta a himnuszok eredeti szövegének visszaállítását. Ezt a Liturgia horarum csak részlegesen (újabb, más jellegű módosítások árán) valósította meg. Ehhez képest a Tridenti Zsinat után is fönnmaradt szerzetesrendi liturgiák (köztük a kármelitáké) nem alkalmazták a XVII. századi módosításokat, így XX. századi könyveik az átdolgozatlan szövegeket közlik.
A himnuszdallamokhoz kimondottan kármelita forrást nem sikerült találnunk. A hétköznapra szánt ősi, szillabikus dallam azonban az egész római rítusban alig változik: a latin ordináriumban a ma világszerte legelterjedtebb „római” változatot közöltük, amelynek csak két hangja tér el a Magyarországon legismertebb variánstól. A vasárnapi vesperás gazdagabban díszített, választható himnuszdallamai a Liber usualis-ban ajánlott lehetőségekkel azonosak. Mégis le kell szögeznünk, hogy a himnuszok szövege és dallama, bár kétségkívül jellemző egy-egy rítusváltozatra, nem olyan alapvető, mint az antifónáké, illetve a responzóriumoké, így a himnuszdallamok kiválasztásában nagyobb szabadság érvényesülhet. A terjedelmi meggondoláson túl ez indokolja, hogy a vesperále zsoltáros része a himnuszokat csak szöveggel tartalmazza.
V e r z i k u l u s o k
A verzikulusok legtöbbször zsoltárszövegű párversek, a zsolozsmában átvezető, előkészítő szerepük van. A köznapi vesperásban a római liturgia rendszerint a „Szálljon fel, Uram, az én imádságom” részletet emeli ki. E rövid, ismétlődő tétel távlata egyrészt az, hogy kapcsolatot létesít a bizánci vecsernye állandó tételeként énekelt 140. zsoltárral, másrészt — és ettől nem függetlenül — az, hogy visszautal az Ószövetség esti illatáldozatára, amelynek az ünnepélyesen végzett zsolozsmában a Magnificat alatti tömjénezés felel meg. A szombat esti verzikulus ugyanennek a szövegnek értelmező parafrázisa: a tömjénfüst az imádságnak a szeretet parazsától forró és illatos áldozata, amely az Úrhoz fölszállva az isteni irgalom leszállását esdi ki. A verzikulusok dallamául is a világszerte elterjedt, „római” tónust adtuk meg.
K ö n y ö r g é s e k
Az egyes zsolozsmahórák végén elhangzó könyörgés a príma és a kompletórium kivételével a megfelelő napnak a misekönyvben szereplő kollektájával azonos, és az ahhoz tartozó, hosszabb konklúziót kapja. A kármelita rítus szerinti eredeti könyörgések majdnem teljesen megegyeznek a Missale Romanum régebbi, de a római rítus „rendkívüli formájában” ma is használatos kollektáival: ha akár latinul, akár magyar fordításban rendelkezésre állnak, a legautentikusabb megoldás ezeket imádkozni (a nagyböjt kivételével minden köznapon a megelőző vasárnap kollektáját ismételjük). E könyörgések a pápai bazilikák ősi liturgiáját hagyományozó Sacramentarium Gregorianum-nak a karoling korban Aniane-i Szent Benedek által javított, kiegészített és rendszerezett redakciójából származnak, így a római liturgia legegységesebb, a szentmisét és a zsolozsmát összekötő rétegéből valók. Természetesen alkalmazhatók az újabb misekönyv kollektái is.
Arra az esetre, ha a vesperálén kívül más forrás éppen nem hozzáférhető, az ordináriumba beiktattuk szintén a Sacramentarium Gregorianum általános reggeli vagy esti könyörgésekből álló sorozatát. Ezek a tömör, fegyelmezett szerkezetű, de mély tartalmú imádságok igen közel állnak a misekönyv kollektáinak stílusához és tematikájához: liturgikus alkalmasságukon túl gazdag elmélkedési anyagot kínálnak, és szinte ráhangolják az embert az Egyház nyilvános imádságának tárgyára és hangvételére. A sorozatban érdemes hetente, naponta vagy akár hóránként haladni előre. A könyörgések tónusait az ordináriumban ismét a Liber usualis szerint adtuk meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése