A jelen vázlat kísérlet a misekánon középkori és kora újkori változatainak rubrikális áttekintésére. A kánon szövege szigorúan egységes volt; az érett középkorra még azok a változatok vagy betoldások is nagyrészt eltűntek, amelyek a korai forrásokban még megvannak, vagy amelyekről a liturgiamagyarázó hagyomány említést tesz. Az elemzés 251 forrás 4412 rubrikájának kódolására, osztályozására és értelmezésére épül. A források gazdái nagyobbrészt egyházmegyék központjai, kisebb részben befolyásos apátságok (pl. Melk, Vallombrosa, Montearagón, Ainay) vagy szerzetesrendek: mindegyikre egyszerűen a helynévvel vagy a rend közkeletű rövidítésével hivatkozom. A feldolgozó munka legnagyobb részét Kiss-Pető Apor kollégám végezte, de őt is évek anyaggyűjtő munkája előzte meg. A kódolás azt jelenti, hogy a jellemző utasításokat, elsősorban a pap mozdulatainak „táncrendjét” egységes terminológiát használó angol jelölőkkel („tag”-ekkel vagy „markup”-okkal) láttam el, amelyek nagy mennyiségben is visszakereshetővé, szűrhetővé, rendszerezhetővé tették a különbözőképpen megfogalmazott, de azonos gesztusokra vonatkozó szövegeket. 60 ilyen „tag”-et használtam, de vannak kategóriák, amelyeket tovább lehetne részletezni, és olyanok is, amelyek esetleg fölöslegesnek vagy összevonhatónak bizonyulnak. A további finomítás elkerülhetetlen, de ez a sikeres kísérlet példát és kiindulópontot jelenthet később a mise és más rítusok nonverbális adatainak kvantitatív elemzéséhez és összevetéséhez is.
A kánont a kora középkor óta szakaszokra tagolják. Az alábbi elemzés a legrészletesebb, 14 artikulusra való felosztást követi. Van, hogy egy-egy mozzanat az előző modul utolsó vagy a következő modul első rubrikájához kapcsolódik; ez egyelőre némi következetlenséghez vezet, de ne tévesszen meg senkit, az elemzést nem befolyásolja. A kánon félkövérrel szedett szövegét Alácsi Ervin János miseordó-kiadásából kölcsönöztem, ezt megszakítva fűztem hottá saját kommentárjaimat a megfelelő helyeken. Ezen kívül pirossal beillesztettem a misekánonhoz fűzött első rubrikákat az úgynevezett VII. Ordo Romanus-ból (OR VII., egy Paduense típusú gregorián szakramentárium részlete, kiadója, Michel Andrieu szerint Lotaringiából vagy Burgundiából származik, valamikor 750 és a 800-as évek vége közöttről); a Sankt Paul im Lavanttal-i híres X. századi szakramentárium lapszéleiről (Codex S. Pauli in Carinthia 20/1, 12r skk.), amelyek szintén az OR VII-re mennek vissza; és a kánonról szóló rubrikális megjegyzéseket Guillelmus Durandusnak, a középkori liturgiamagyarázó hagyomány XIII. század végi összegzőjének Rationale című hatalmas munkájából (D). Ahol olyan érdekes rubrikákkal találkoztam, amelyeket érdemes szövegszerűen idézni, ott azokat is beillesztettem, arra a városra hivatkozva, amelynek úzusát a megfelelő misszále képviseli; a források mind megtalálhatók az Usuarium adatbázisban.
ÁLTALÁNOS MEGJEGYZÉSEK
A kánon egyes szakaszait szerzőknek, általában régi pápáknak tultjdonítja a hagyomány. Erről inkább a liturgiamagyarázó művek szólnak, de néha a szerkönyvek is utalnak rájuk, főleg spanyol területeken. Ezeket az 'authorship' „tag” jelöli. Minden szakaszt más pápának tulajdonít a segoviai misszále és a vele e tekintetben rokon mexikói rituále, az egyetlen Európán kívüli forrás:
Segovia: Basilius (Te igitur), Ignatius (In primis), Caelestinus (Memento Domine), Gregorius (Communicantes), Innocentius (Hanc igitur), Maxentius (Quam oblationem), Baccius (Qui pridie), Sergius (Unde et memores), Leo (Supplices), Calixtus (Memento etiam), Pelagius (Nobis quoque), Sixtus (Per quem), Gregorius: Dialogus (Per omnia, Pater noster).
Mexico: Basilius (Te igitur), Ignatius (In primis), Caelestinus (Memento Domine), Sergius (Communicantes), Innocentius (Hanc igitur), Maxentius (Quam oblationem), Britius (Qui pridie), Sergius (Unde et memores), Leo (Supplices), Calixtus (Memento etiam), Pelagius (Nobis quoque), Sixtus (Per quem).
Montearagón: Clemens papa (Te igitur), Syricius (Communicantes), Leo (Hanc igitur), Gregorius: Dialogus (Diesque), Alexander (Qui pridie).
Astorga: Syricus (Communicantes), Burgos: Sixtus (Communicantes), Ourense, Évora: Alexander (Qui pridie), Reims: Leo (Supplices), Pray-kódex, OSPPE: Clemes Alexandrinus (Te igitur).
Létrehoztam egy külön 'addition' „tag”-et a nem szokványos szövegelemeknek, de ezek a jelen elemzésnek nem képezik tárgyát.
Föltűnő, hogy jellegzetes megfogalmazású rubrikák több különböző forrásban is visszatérnek. Ezek alapján érdemes lesz ellenőrizni, hogy nem bizonyos filológiai (és ennek megfelelően tartalmi) ordótípusokról van-e szó, amelyek több úzususban is megjelenhetnek, azaz nem egyszerűen helyi hagyományt, hanem hagyományok meghatározott csoportjait képviselik. Ha a szöveges együttállások következetesek, akkor kialakítható a miseordók valamiféle tipológiája.
Jellemző, hogy a kora újkorban már léteznek helyi propriumok római ordináriummal (pl. Metz, Aosta, a XVII. századtól Köln, Münster), és római propriumok helyi ordináriummal (pl. XV. századi Melk, Bursfelde, OSB). A saját úzus megőrzése és a kuriális úzus átvétele tehát történhetett modulárisan, a liturgia bizonyos elemeire vonatkozólag, és nem föltétlenül jelentett egységes, mindenre kiterjedő intézkedéscsomagot.
1. TE IGITUR
A pap kezdő pozíciója változatos. A leggyakoribb, hogy összetett kézzel meghajol az oltár előtt, és ebből a helyzetből csókolja meg az oltárt az uti accepta habeas-ra. Ez az alaphelyzet. Másutt (inkább délen) már előtte, a Sanctus vagy a kánont bevezető apológiák alatt meghajolva állt, és épp a kánonra egyenesedett föl. Kezét ekkor is vagy összetette és az oltáron nyugtatta, vagy külön, nem összetéve helyezte az oltárra. Az álló helyzetből kiinduló változatnál jellemző, hogy a Sanctus végeztével fölemeli és széttárja a kezét, szemeit az égre emeli, majd lesüti, és azután teszi le a kezeit. Ez a klasszikus római változat is: voltaképpen egy epikletikus, az isteni jelenlétet alázattal lehívó-megidéző gesztus, amely sok hagyományban a felajánlási rítussor része (is) volt.
Egyedül Mainzban vannak igazi furcsaságok. Ilyen a kánon előtti külön kézmosás és az ostya lábánál rajzolt kereszt. De könnyen lehet, hogy ez valójában az oltárcsók majdani helyére a három áldó ujjal (ld. később) vagy hüvelykujjal rajzolt kereszt, amely széles körben szokásban volt, és a kánon elején Durandus is ír róla, valamint Vallombrosa is jelzi. A kánonkép megcsókolása a kánon előtt ritka, de létezik (Mainz, Halberstadt, dánok); a megfelelő áldások (kereszt: Hereford, Utrecht, sedes maiestatis: Aix, Marseille, Sigüenza, Urgell) általánosabbnak mutatják. Ugyanez másutt a mise elején, az oltárhoz járuláskor volt jellemző.
Te ígitur, clementíssime Pater,
D: Quae verba dicendo sacerdos se ante altare inclinat.
per Iesum Christum, Fílium tuum, Dóminum nostrum, súpplices rogámus ac pétimus, uti accépta hábeas, et benedícas
D: Hic osculatur altare (sacerdos in missa ter osculatur altare, licet quidam novies osculentur | fiunt oscula ipsa manibus super altare depositis. | Nunnulli in locis ipsis osculandis signum crucis cum tribus extensis digitis prius imprimunt, alii tamen in paenultimo et finali Dominus vobiscum nec osculantur altare, nec in illo imprimunt signum crucis, sed se solum ante faciem suam signant, et bene).
A következő elem az oltárcsók az uti accepta habeas-ra. Ez általánosnak tűnik, de nem mindegy, hova történik. Mindenképpen oltárra helyezett kezekkel végzi a pap. Az észak-francia és főleg anglonormann, breton források mindig az adományoktól jobbra írják elő, de vannak kifejezetten balra és középre rendelt csókok is. Vallombrosa írja, amit Durandus, is, hogy a soron következő csók helyére a pap keresztet rajzol. A csókok valószínűleg a korporálén kívül történtek, így a jobbra előirányzott csókok összefüggésben lehetnek azzal, ha a korporále nem hagyott helyet középen a csóknak. Ez történhetett akkor is, ha az oltár széléhez közel terítették ki, de akkor is, ha visszahajtották pallaként az adományokra.
OR VII: Hic signat oblationem et calicem tribus vicibus, non tamen sub una cruce, sed separatim singulis singulas faciens cruces.
hæc + dona, hæc + múnera, hæc + sancta sacrifícia illibáta;
Végül a három kereszt a haec dona-ra az adományok fölött általános: a pap bal keze az oltáron, jobb kézzel rajzolja őket, három ujjal. Minden középkori forrás, amely részletezi az áldások módját, kitér arra, hogy ezeket a három fölső ujj (hüvelyk, mutató, középső) kinyújtásával és a két alsó (gyűrűs, kisujj) behajlításával végezték, ahogy erről Alácsi Ervin János a keresztvetés kapcsán részletesen írt.
A Te igitur-hoz kötődő változatok tehát a kezdő pozíció, a könyvcsókok megléte és az oltárcsók helye szerint csoportosíthatók. Ezeken kívül sok érdekes rubrika szól a paténatartásról és az adományok fölé vetett keresztek méretéről és alakjáról. Az egyik kedvencem, mely szerint ne legyenek hevenyészettek, és ennek következtében görbék a keresztek, mert „in circuitu impii ambulant”.
2. IN PRIMIS
A szakasz teljesen egységes, mindenütt fölegyenesedve, kiterjesztett kézzel, úgynevezett orans-tartásban mondták az egészet. De, amint később látni fogjuk, az orans tartás nem föltétlenül és kizárólag a kezek vállszélességben és vállmagasságban való kitárását jelentette, mint az újkorban. Érzékelhető a tendencia, hogy a kánon minden egyes szakaszához egyedi, megkülönböztetett testhelyzetet rendeljenek, és az is, hogy a középkor végén, főleg Dél-Európában egyre jobban terjedő kuriális ordó ezeket leegyszerűsítette, mintegy áramvonalasította azzal, hogy az összetett és a diszkréten kiterjesztett kezek két alapvető testhelyzetére redukálta a lehetőségeket.
In primis, quæ tibi offérimus pro Ecclésia tua sancta, cathólica, quam pacificáre, custodíre, adunáre, et régere dignéris toto orbe terrárum una cum fámulo tuo, papa nostro, N. et antístite nostro, N.
D: Quod vero addunt quidam de antistite et rege, nova traditio est.
A királyt említése a középkor végére Rómán kívül általános, de külön, rubrikában is foglalkozik vele Grenoble, Lleida, Salamanca, Palencia, Sigüenza, Gniezno. Császár (imperator) csak Metzben szerepel.
A me indigno formulát a pápa, püspökök vagy apátok használták az antistite helyett, ha maguk miséztek: pl. Avignon, Gniezno, Cosenza, Montearagón. Le Puy-ben ugyanez lehet, hogy a celebráló papra vonatkozott, tehát nem helyettesítette, hanem kiegészítette a pápára és a püspökre vonatkozó megemlékezést. A beneventán-campaniai könyvek viszont következetesen közölnek egy hosszabb, külön apologetikus szakaszt a papnak önmagáról való megemlékezésül (Capua, Benevento, Albaneta, Monte Cassino, Kotor).
Régi monasztikus könyvek a kongregációról is megemlékeznek (Lorsch, Monte Cassino).
et ómnibus orthodóxis atque cathólicæ et apostólicæ fídei cultóribus.
Ezt a szakaszt korai könyvek néha kihagyják, vagy csak utólag illesztik be. Így tesz a Pray-kódex is, összhangban azzal, hogy a Micrologus ezt a kánon fölösleges (superfluum) részének ítéli. A Sacramentarium Gelasianum Vetus-ban eredetileg nincs, a „superscribenda” szavak után áll a királyról való megemlékezéssel együtt, vö. Mohlberg 1981: 1244 (184. o.).
3. MEMENTO DOMINE
Ezt mindenütt az előbbi orans pozícióban, a megemlékezések szerves folytatásaként mondja a pap, majd a személyes megemlékezésekre összeteszi a kezét, és utána újra kitárja.
Meménto, Dómine, famulórum famularúmque tuárum, N. et N.
OR VII: Hic nomina vivorum memorentur, si volueris, sed non dominica die, nisi ceteris diebus.
Különbség mindössze két dologban van. Az egyik a kéztartás a személyes megemlékezés közben: egyes források kifejezetten írják, hogy arcához emeli a kezét, mások azt írják, hogy vagy így, vagy a melle elé teszi, ismét mások kifejezetten hangsúlyozzák, hogy ne emelje az arcához (Grenoble, Calahorra, Toledo, Braga, Cosenza, Gniezno). Egy megjegyzi, hogy csukja be a szemét a megemlékezések közben (pontosabban: hogy nyissa ki utána; ebből derül ki, hogy korábban becsukta őket), és áttételesen erre utal majd a második Memento-ban a szemek becsukása körüli ellentét (ld. ott). Néhol hangsúlyozzák, hogy ne tartson sokáig a megemlékezés, mert veszélyes (nyilván a pap figyelmének elterelődése miatt, amelyre kényesek voltak: Trondheim, Salisbury) vagy unalmas (a hívekre való tekintettel: Toledo, Calahorra, Tarazona).
A másik különbség, hogy kimondják-e a neveket vagy sem. Általános irányelv, hogy ajakmozgással, aspirálva semmiféle idegen szöveg ne kerüljön a kánonba. A kérdés, hogy a nevek idegen szövegnek minősülnek-e. A Rajna-Alpok vonaltól keletre kifejezetten jellemző a kimondás, ezt a recit* és nomin* szótövek jelzik, nyugaton pedig a nem kimondás, amelyre a mentaliter, in corde, in mente kifejezések és a reminisc*, recol* szótövek utalnak. Ezen belül még a terminológia is helyhez kötött: a reminisc* például észak-francia, a ment* mediterrán forrásokra jellemző. A második Memento-nál részletesebben foglalkoznak azzal, hogy mit jelent mindez a kánon főszövegében megjelenő N. et N. szavakra nézve, azaz mennyire kell őket komolyan venni (ld. ott).
Érdekes még a megemlékezés témája. A leggyakoribb kifejezés a pro quibus tenetur orare, de van propinqui amici inimici (Zágráb), amici vivi (Agen, Amiens, Le Mans, Poitiers, Tournai, Bazas, Bordeaux), parentes et amici vivi (Le Mans, Poitiers, Tours, Angoulême, Vannes) és rendezett, tételes lista is, hogy milyen kategóriákat kell végiggondolni (Salisbury, Tarazona, Trondheim, Grenoble, Toledo, Cosenza, Segovia, Plasencia). Ugyanezek a listák gyakran jelennek meg a miseelőkészület részeként, hogy ne zavarják vagy „fertőzzék meg” a kánont.
et ómnium circumstántium,
Grenoble: Non est hic addendum: Atque omnium fidelium Christianorum, cum in principio canonis fuerit expressum.
A tilalom ellenére ez a kiegészítés gyakori volt. Érdemes lenne föltérképezni az előfordulásait; egyelőre úgy tűnik, hogy a germán törzsterületen nincs, de tőle keletre és nyugatra is előfordul (Németországban csak szórványosan, a nyugati határvidéken: Münster, Maria Laach, Worms). Az ultramontán misszále omnium fidelium vivorum szövegváltozattal hozza. Régi könyvek további toldalékokat iktatnak be ide, a legbővebbek a Stowe-misszále és a beneventán térség kiegészítései.
Ez a tagmondat a korai kéziratokból hiányzik, és a ciszterci könyvekből később is.
vel qui tibi ófferunt hoc sacrifícium laudis pro se suísque ómnibus, pro redemptióne animárum suárum, pro spe salútis et incolumitátis suæ, tibíque reddunt vota sua, ætérno Deo, vivo et vero!
D: Innocentius quoque papa statuit, ut ante consecrationem hostiae non recitentur nomina defunctorum.
4. COMMUNICANTES
Sok rubrika utal a saját Communicantes-ekre, de ezeknek nincs rubrikális jelentőségük. Ceremoniálisan a Communicantes előtt vagy annak kezdetén jellemző a kis térdhajtás (parum flect* genua), főleg észak-francia forrásokban, kevés déliben és egy hispánban (València). Hogy mit jelent ez a kis térdhajtás, nem világos; néhol később szó van földig hajtott térdről, amiből következhet valami „pukedliszerű”, kisebb tiszteletadás. Ugyanez ritkán kis meghajlássá szelídül ugyanazon a normann-flamand vidéken (Tournai, Coutances). Ez a kis meghajlás ugyanúgy van megfogalmazva, mint a szent nevekhez kapcsolódó, de nem azonos velük. Ugyanakkor lehet, hogy – legalábbis néhol – azoknak szóló, megelőlegezett tiszteletadást jelentett, mert azok a könyvek, amelyek a kis térhajtással kezdik a Communicantes-t, rendszerint nem utalnak főhajtásra a szent neveknél.
Más helyeken (Németalföld kisugárzásában: Bréma, Münster, Utrecht, Skara, Liège) azzal indul a szakasz, hogy a pap fölemeli és kiterjeszti a kezét. Ez azt föltételezi, hogy a Memento végéig összezárva tartotta őket. Párizsban a descendat brachia nehezen értelmezhető; vsz. ugyanezt jelenti és elírás vagy félrehallás lehet az extendat-ból. Az alaphelyzet ezután és a tiszteletadás után is az egyenes tartás és kiterjesztett kar.
Communicántes, et memóriam venerántes in primis gloriósæ, semper Vírginis Maríæ, Genitrícis Dei et Dómini nostri, Iesu Christi,
Kis meghajlás, azaz csak a fej meghajtása kíséri a szent nevek említését Máriától Jézusig (parum inclinat/caput inclinat) főleg az újabb mediterrán könyvekben. Ez ritkán van jelezve, és amikor igen, akkor is szórtan, tehát lehet az adott ordinárium részletességének jele, de elképzelhető, hogy a kezdő tiszteletadás alternatívája. A ma szokásos kettős meghajlás a kereszt (Jézus), majd a könyv felé (Mária) nem adatolt, sokkal inkább a folyamatos fejhajtás a két név közé eső hét szó alatt.
et beatórum apostolórum ac mártyrum tuórum: Petri et Pauli, Andréæ, Iacóbi, Ioánnis, Thomæ, Iacóbi, Philíppi, Bartholomǽi, Matthǽi, Simónis et Thaddǽi, Lini, Cleti, Cleméntis, Xysti, Cornélii, Cypriáni, Lauréntii, Chrysógoni, Ioánnis et Pauli, Cosmæ et Damiáni
OR VII: Si fuerit natale sanctorum, hic dicat: Sed et diem natalicii beati illius celebrantes.
Grenoble: Quibus non sunt adiungendi ulli sanctorum, cum id sit contra ritum sanctae Ecclesiae.
A napi szentről szóló kiegészítés (necnon et illorum/necnon eorum sanctorum quorum hodie sollemnis in conspectu gloriae tuae celebratur triumphus [in toto orbe terrarum]) korai és késői forrásokban is megvan, de csak délen és nyugaton, a germán (gregorián) térségben hiányzik. A Bobbiói misszále is közöl analóg formulát.
Kozma és Damján említésére hüvelykujjával keresztet rajzol az ajkára a pap Lyon térségében két forrásban (Ainay: Signet se super os suum, Grenoble: Hic faciat crucem ante os suum pollice manus dextrae). Hogy miért, az nem világos. Lehet, hogy mert orvosszentek, vagy mert velük végződik a névsor? Mindenesetre nem patrónusok a megfelelő helyeken, tehát csak a kilétük vagy a helyzetük magyarázhatja a jelenséget.
További szentek elsősorban korai forrásokban tűnnek föl, akkor még, úgy tűnik, szokásban volt a patrónusok vagy a fontos helyi és egyéb szentek (Hilarius, Márton, egyházatyák, Benedek) beiktatása, akár nagyobb mennyiségben is. A SGV-ben: <Dionysii Rustici> et Eleutherii <Hilarii Martini Augustini Gregorii Hieronymi / Benedicti>, vö. Mohlberg 1981: 1246 (184. o.). Később csak Vince gyakori a vértanúk közé beszúrva. Móric megvan Sionban (Agaunum, vagyis a mai Saint-Maurice onnan csak 28 km). Trondheimben Sixtus helyett Szilveszter áll, ami lehet elírás is, de a nidarosi székesegyház egyik románkori kápolnája neki volt szentelve. Az ambrozián kánon kimagaslóan sok egyedi szentet említ.
et ómnium sanctórum tuórum, quorum méritis precibúsque concédas, ut in ómnibus protectiónis tuæ
Az ‘oltalom’ szóra ábrázoló jelleggel keresztet vet a pap. Ez elég ritka, főleg Észak-Európában szokás (Magdeburg, Viborg, Roskilde, Riga, Gniezno) és elszórtan Észak-Franciaországban (Avranches, Vannes). Gniezno rubrikája sajátos: az arcon és a mellen (facies, pectus) való megjelölést ír.
muniámur auxílio.
A római ordinárium (és követői: a késői Aosta, Metz is) itt előírja a kezek összetételét. Ez rendszerszerű, minden konklúziót így kezel a misekönyörgések mintájára, de másutt soha nem utal rá rubrika.
Per eúndem Christum, Dóminum nostrum. Amen.
D: Secundum quosdam non debet hic responderi Amen, neque usque ad fractionem hostiae. | Hoc tamen non ubique servatur.
OSPPE: Nota, quod in toto canone non debet dici Amen, nisi cum perventum fuerit ad Per omnia saecula saeculorum ante Pater noster.
A fönti megjegyzések ellenére a könyvek itt nem, hanem csak a kánon végén beszélnek a konklúziót követő amen elmaradásáról (ld. ott).
5. HANC IGITUR
Ez voltaképpen a kánon epiklézis-szakasza, nem elsősorban szöveggel, hanem gesztusokkal kifejezve. Két jellegzetes testhelyzet kapcsolódik hozzá.
Jellemzően meghajolva, összetett kézzel kezdik, és ez tűnik az OR VII alapján az ősibb változatnak, de vannak eltérések a meghajlás mértékében. Van, ahol kifejezetten mélyen történik: profunde/humiliter (Viborg, Kassa), van, ahol közepesen: cum scapulis (Avranches, Coutances, Tournai, Vannes, ez utóbbi mindig a keresztre tekintéssel jár együtt), és van, ahol kicsit (parum, caput), ez magyar-lengyel jellemző (és még Herefordban).
A másik jellemző gesztus a kezek adományok fölé helyezése, mint ma. Auxerre-ben a pap a kézfejét kereszt alakba téve terjeszti az adományok fölé (a XIV. századi kéziratos és a nyomtatott könyvben is ez van). Ez kifejezetten déli és nyugati hagyomány, csak olasz, spanyol és francia forrásokban található meg, illetve olyan határterületeken mint Németalföld és Genf. Utrecht egyesíti a kettőt: meghajol, majd az adományok fölé terjeszti a kezét (elvileg ezt teheti meghajolva is, ha elég távol áll tőlük vagy elég mély az oltár).
Ritkább, de ismert jelenség ekkor az ostyára tekintés (intenciós vizualizáció, szemben a korábbi keresztre tekintéssel). Ez angol sajátosság (Sarum, York), de Clermont és talán Beauvais is ismeri (ott nem egyértelmű a rubrika).
Cosenza és Salamanca ritus servandus-a szerint a ministráns közben meggyújtja a fáklyát (intortícium, Sanctus-gyertya) és a pap mögé térdel vele, egyenesen tartva azt, ahogy számos ábrázoláson is látszik. A két rubrika szó szerint azonos, itt is fölmerül, hogy a két könyv ugyanazt a ritus servandus-t tartalmazza.
Hanc ígitur oblatiónem servitútis nostræ, sed et cunctæ famíliæ tuæ,
OR VII: Hic inclinat se usque ad altare, dicens.
L: Hinc inclinat se usque ad altare dicens.
D: Manus in modum crucis extendit. | Quod tamen alii faciunt, quando dicunt Hanc igitur. | Hoc dicendo, sacerdos in quibusdam ecclesiis se profunde inclinat.
A legkorábbi könyvekben itt előfordulhatnak kiegészítések quam tibi offerimus kezdettel, ahogy húsvét és pünkösd nyolcadában később is. Ezek valaha a Communicantes-betétekhez hasonlóan gyakoribb, propriumszerű betoldások voltak.
A kezek kereszt alakban való kiterjesztéséről, amelyet Durandus említ, itt nem találtam adatot egyetlen forrásban sem. Bazas rubrikája részletes, de nem tökéletesen értem. Ha jól sejtem, azt mondja, hogy előbb az oltárra tett kézzel meghajolva áll, majd a quaesumus-ra összeteszi a kezét, vélhetően fölegyenesedik (ld. a Pray párhuzamát alább), az adományok fölé terjeszti a kezeit, majd fölemeli orans tartásba. Ez tehát Utrechthez hasonlóan a meghajlás és az adományok fölé terjesztett kéz összehangolása lenne. A fölegyenesedés pontos helye, amint alább látszik, változatos.
quǽsumus, Dómine, ut placátus accípias,
A Pray-kódex szerint itt kel fölegyenesedni. Sens, Vallombrosa: itt visszahúzza a kezét.
diésque nostros in tua pace dispónas, atque ab ætérna damnatióne
Rigában itt kereszttel jelöli a mellét.
nos éripi, et in electórum tuórum iúbeas
Magdeburg, Konstanz: itt kel fölegyenesedni.
grege numerári!
Róma és követői: szokásosan összeteszi a kezét a konklúzióra.
Per Christum, Dóminum nostrum. Amen.
6. QUAM OBLATIONEM
A germán úzusokra, amelyekben a pap végig meghajolva mondta a Hanc igitur-t, jellemző, hogy ezen a ponton előírják a pap fölegyenesedését. Ez szinte kötelező elem a Rajnától keletre; az erig*/erect* szótő a Quam oblationem előtt „bejósolja” egy könyv keleti eredetét. Cseh könyvek szerint a pap már itt leleplezi a kelyhet (Prága, Žatec). Vélhetően orans tartásban folytatja, de ezt kifejezetten csak Gniezno írja.
Ahol volt intenciós vizualizáció előzőleg (az ostyára nézett: Beauvais, Sarum, York), ott most a kehelyre irányítja a tekintetét. Ez a szokás úgy jeleníti meg a Hanc igitur-t, mint a kenyérre vonatkozó epikletikus imát, és a Quam oblationem-et mint a kehelyre vonatkozót. Ez szemben áll az OR VII alábbi rubrikájával, amely éppen az oblationem szó miatt ezt a szakaszt csak a kenyérre érti.
A spanyoloknál, ahol kezét mindeddig az adományok fölé terjesztette, itt visszahúzza és összeteszi.
OR VII: Hic erigit se sursum. Solam oblatam hic benedicit.
L: Hic erigit se sursum. | Hic solam oblatam benedicit.
Quam oblatiónem tu, Deus, in ómnibus, quǽsumus,
Az 5 keresztvetés az adományokra általános, amint az is, hogy 3 mindkettő fölött van, majd 2 külön-külön a kenyér és a bor fölött. Calahorra, Montearagón: közben a bal kéz az oltáron nyugszik.
bene + díctam, adscrí + ptam, ra + tam,
Vic, Melk: a kezeket föl kell emelni a 3 és a 2 kereszt között, de ez vsz. csak pontosító, elválasztó koreográfiai elem.
rationábilem acceptabilémque fácere dignéris,
OR VII: Hic ambos signat, id est oblationem et calicem.
L: Hic ambos signat, id est oblationem et calicem.
ut nobis cor + pus et sán + guis
Észak-francia, lengyel, cseh adatok: itt fölemeli a kezét, és fölülről összekapcsolja. Nem világos, hogy ez mit jelent, de úgy tűnik, kezét összetéve az adományokra teszi, amint korábban az auxerre-i rubrika mondta (a tipikus kifejezés: iungat manus sursum, sok helyen kiegészítve azzal, hogy super hostiam/panem/sacrificium). Vsz. az oblationem kifejezés miatt néhol hangsúlyozottan csak a kenyér fölé teszi a kezét: ezt csupa francia adat tanúsítja, főleg normannok (Bayeux, Évreux, Lisieux, Sées), de egyebek is. Valence csak a kehelyre helyezteti a kezet (talán praktikus intézkedés, mert az van magasabban és távolabb). Néhány spanyol (Tarazona, Córdoba, Toledo) szerint ezen a ponton a pap nyitott tenyerével (manibus apertis) megérinti a kelyhet és az ostyát. Nem kizárt, hogy a iungat manus sursum azt jelenti, hogy fölülről összekapcsolja velük a kezét, vagy az összekapcsolt kezét rájuk teszi; ebben az esetben a Hanc igitur alatt fölébük terjesztett kezét most közvetlenül ráereszti az adományokra. Ahol néztem, ott ezt a rubrikát a Hanc igitur alatt mindig a kezek adományok fölé nyújtása előzi meg, ami ezt a hipotézist támasztja alá.
fiat
A dán könyvek (Koppenhága, Lund, Roskilde) ezen a ponton azt mondják, hogy a pap tegye össze a kezét, majd suscipiat paulisper in altum, de nem teszik egyértelművé, hogy a kezét vagy az adományokat. Nem kizárt, hogy kissé megemelte az adományokat, mert valóban ezt mondja egy lundi adat (hic levet hostiam), mellette egy lapszéli javítással (USU 1138/24). De az északi, német és spanyol forrásokban egyértelműen a kezét emeli föl. Egyszerűen: Bréma, Strängnäs, Poznań, Skara; in altum/sursum: Havelberg, Magdeburg, Prága, Würzburg, Konstanz, Riga, Metz; in caelum: Salzburg, València. Fölemeli, majd összeteszi a kezét: Lleida, Plasencia, Tournai, Ávila, Braga, Cosenza, Montearagón. A gesztus ugyanaz, mint a kánon elején is megjelenő epikletikus mozdulatsor (vö. Messina, Cosenza, Astorga, Sarum, York).
dilectíssimi Fílii tui, Dómini nostri, Iesu Christi!
Ezalatt meghajlás lehet: mélyen, végig (Viborg), vagy főhajtás csak Jézus nevére (Salamanca, Calahorra, Montearagón).
7. QUI PRIDIE
Az átváltoztatás a kánon vége mellett a legbővebben rubrikázott szakasz, de meglehetősen egységes. Állandó eleme az ujjak megtörlése az elején (változó, hogy 2 vagy 4 ujjat említenek a könyvek, de úgy tűnik, a 4 itt mindig 2×2-t jelent), a színek megfogása és fölemelése az oltárról, de csak kissé (ahogy a fölajánlásnál is, az oltártól való eltávolítás jelöli ki a konszekráció terét), áldó keresztek rajzolása föléjük, amelyek közül az utóbbihoz a kelyhet újra le kell tenni, hogy csak a bal kézben tartva meg ne billenjen, majd fölmutatásuk és letételük. Állandó elem a kánoni ujjak használatára és a szavak pontos, csöndes, folyamatos kimondására vonatkozó utasítás is. Ha ezeket az egyetemes szabályokról szóló rubrikákat kiiktatjuk, akkor az anyag felére csökken. Ami tényleges úzuskülönbségként változik, az a testhelyzet, a tiszteletadások és a kehely letakarásának módja.
Hispán források rendszerint kiemelik, hogy ne lehessen látni a színeket az átváltoztatás előtt. A színek kézbevételét, amelynek tipikus megfogalmazása az accipiat hostiam/panem, nem láttam el külön taggel, és nem jeleztem a letevésüket (pone, depone) sem, mert kézenfekvő. Néhol hangsúlyozzák, hogy az ujjak megtörlése után még nincs tiszteletadás, hiszen még nem változtak át az anyagok, hanem csak konszekráció után.
A konszekráció testhelyzete nem biztos, hogy teljesen egységes. Van, ahol egyértelműen fölegyenesedve kellett mondani az elejét, és a színeket kissé fölemelni közben. Ezt a legrészletesebb mediterrán ordók írják le (Lleida, Plasencia, Salamanca, Cosenza, Grenoble). A kiinduló helyzetben a pap összetett kézzel áll, ahogy a Hanc igitur záró rubrikájából is következik.
Qui prídie, quam paterétur, accépit panem in sanctas ac venerábiles manus suas, et, elevátis óculis in cælum
A szemek égre emelését, majd azonnali lesütését jellemzően a nyugati és déli források jegyzik, keleten csak egyes északiak (skandinávok, lengyelek, Riga, Bréma, Brandenburg) és az örökké különutas Würzburg. Hagyományos német, cseh, magyar anyagban erről nincs szó, és a franciákban is aránylag ritka.
ad te, Deum, Patrem suum omnipoténtem, tibi grátias agens,
Itt a pap egyes lengyel ordók szerint megüti a mellét (Gniezno, Krakkó: tundat pectus, a krakkóiban ez csak utólagos lapszéli jegyzet). Braga ugyanezt a konszekráció összefüggésében szükségtelennek mondja.
bene + díxit, fregit,
Reimsben a megtörést utánzó mozdulatot tesz, de nem töri meg az ostyát. Calahorra kifejezetten kárhoztatja ezt a szokást (sicut aliqui minus docti facere solent), ami megerősíti, hogy valaha létezett.
dedítque discípulis suis, dicens: Accípite, et manducáte ex hoc omnes!
Egyes, alább ki is másolt rubrikákból úgy tűnik, szokás volt a szereztetési igék és a konszekrációs aktus túldramatizálása pl. azzal, hogy minden egyes szót lehelet-löketként, mintegy köpködve mondtak rá az ostyára, megcsókolták az ostyát (de pl. Meaux ezt kifejezetten előírja úrfelmutatás előtt), vagy kereszt alakban mozgatták a fejüket a kimondásuk közben. Ez mind a szakramentális-varázslós aspektus eltúlzásának minősült. Előfordul viszont rubrikában előírásként a közvetlen ráolvasás a színekre (Hereford, Bazas: inclinet/inclinans se ad hostiam, Calahorra: quasi vellet coniungere verba cum materia).
Az oltárra könyökölést kifejezetten kevés forrás említi (Lleida, Braga, Cosenza, Salamanca). A fej meghajtása vagy a kis meghajlás bizonyos esetekben talán tiszteletadás, de máskor a szereztetési igék kimondásának pozíciója.
HOC EST ENIM CORPUS MEUM.
D: Dictis verbis illis, sacerdos elevat corpus Christi, et exinde stringit pollices et indices. | In elevatione autem utriusque squilla pulsatur, tunc etiam cerei accenduntur.
Braga: Nec necesse est crucem cum capite hac illac figurare, neque insufflare, nec hostiam vel manus osculari, nec pectus percutere, nec aliquid extra canonem dicere. | Cosenza: Caveat, ne faciat crucem cum ore. | Calahorra: Non tamen ita distinguens singula verba, nec sic respirans in singulis, quasi si quodlibet verbum esset una oratio. Nec est necesse crucem cum capite hac illac figurare, nec hostiam osculari, ut nonnulli faciunt. | Hereford: Nec aliquo modo corpus Christi osculetur, nec ab aliqua parte corpus Christi tangi debet, nisi tantum digitis ad hoc specialiter consecratis.
Az enim szó megléte vagy hiánya a korai forrásokban még bizonytalan, később általános.
A test felmutatása általános. Előtte mindenképpen az imádás valamilyen gesztusára kerül sor, amely lehet térdhajtás vagy meghajlás. Ahol nem volt pontosítva, hogy mi a reverentia vagy adoratio, ott térdhajtásnak értelmeztem, a humiliatio-t pedig meghajlásnak, de ez némiképp önkényes, és néha valószínűbb, hogy meghajlást jelentenek. Rómában előtte és utána is térdhajtás van, Calahorrában és Tarazonában előtte térd, utána meghajlás, majd ismét térd. Mindenesetre valamivel több adat van a meghajlásra, mint a térdelésre, és az utóbbiak egy része sem biztos. Óvatosan kijelenthető tehát, hogy a térdhajtás a középkori átlagban ritkább lehetett, és a tiszteletadás jellemzőbb gesztusa a meghajlás volt.
A testet is lefedik a filiola-val (visszahajtható korporále vagy palla, de lehet két különböző palla egyike is) Calahorrában. A tömjént csak Calahorra említi, de használata szélesebb körben föltételezhető, ábrázolásokon is gyakran szerepel. Cosenza, Calahorra és Toledo írja a kazulaemelést. Sarum írja egyedül, hogy a testtel keresztet rajzol a kehely fölött, mielőtt letenné. Le Puy-ben a pap megüti a mellét (percute pectus) a test letétele után és a tiszteletadás előtt (vö. A lengyel szokással és az azt elítélő bragai szöveggel).
8. SIMILI MODO
Símili modo, postquam cenátum est, accípiens et hunc præclárum cálicem
D: Parum elevat calicem.
in sanctas ac venerábiles manus suas, item tibi grátias agens,
Gniezno, Krakkó itt is mellverést ír elő, párhuzamosan az előző szakasszal.
D: Ut sine periculo calicem benedicat, in altari deponit.
bene + díxit,
Grenoble, Calahorra, Braga: a test konszekrációja után az áldás már az alsó három ujjal történik, mert a hüvelyk- és mutatóujj már nem választható szét (amiből következik, hogy előtte viszont a fölső hárommal történt). Sarum, OHum és Melk viszont kivételnek veszi az áldásokat a kánoni ujjak összezárása alól (nisi dum facit benedictiones, nisi ad cruces faciendas, praeterquam in signationibus), ugyanígy Astorga, Viviers, Ávila, Bayonne. Lehet, hogy ezzel van összefüggésben az ujjak kehely fölötti megtisztítása is, amit Sarum pl. külön ír (fricet digitos). Ebből az következik, hogy a három fölső ujj és az áldás kapcsolata mély és meghatározó volt (morbid adalék, hogy Formosus pápa holttestéről is ezt a három ujjat vágták le a 897-es ún. hullazsinaton; a pápai áldás a modern korig megőrizte ezt a hagyományt).
Egyetlen metzi könyvben (2494/369) itt mindkét szín fölött kell keresztet rajzolni (előtte csak a kenyér fölött), de ez annyira egyedi, hogy inkább hibának tűnik.
dedítque discípulis suis, dicens: Accípite, et bíbite ex eo omnes!
D: Parum tenet elevatum usquedum in altum elevat, ut illum populo ostendat.
HIC EST ENIM CALIX SÁNGUINIS MEI, NOVI ET ÆTÉRNI TESTAMÉNTI, MYSTÉRIUM FÍDEI, QUI PRO VOBIS ET PRO MULTIS EFFUNDÉTUR IN REMISSIÓNEM PECCATÓRUM.
D: Hic autem sacerdos elevat calicem, ut illum populo ostendat. Quaedam ecclesiae duas habent pallas corporales, et ibi elevatur calix coopertus cum altera earum. Aliae vero ecclesiae unam tantam habent pallam, et ibi elevatur absque velamine, discoopertus.
A jellemző az, hogy előtte leleplezik a kelyhet, és a letétele után befödik, de Bragában és Montearagónban valóban betakarva mutatják föl a kelyhet, ahogy Durandus is írja az egyik lehetőségként. Lefedve veszi kézbe a pap Bayonne és Melk szerint is, és utána legalábbis nincs szó a leleplezésről.
A kehely felmutatása általános, de kérdés a felmutatás magassága (amint a kánon végi úrfelmutatásnál is). Angliában azt írják a könyvek, hogy ad caput (York) vagy usque ad pectus vel ultra caput (Sarum). Koppenhága: non multum alte. Montearagón: non debet excedere caput sacerdotis. Ezek mind óvintézkedések lehettek, hogy a túl magas úrfelmutatással ne veszélyeztessék a kehely stabilitását és ezzel a szent vért.
Hæc quotiescúmque fecéritis, in mei memóriam faciétis.
D: Qui autem calicem discoopertum elevant, illum in hoc loco cum palla corporali cooperiunt.
A Stowe-misszále itt még tartalmaz egy betoldást, későbbi forrásokban már egységes.
A kezek az oltáron nyugszanak a tiszteletadások alatt: Grenoble, Toledo.
Cosenza: a fáklyát eloltják.
Calahorra, Sigüenza: a szubdiákonus itt veszi föl a paténát az oltárról, és tartja a Miatyánkig. A fölajánláskor még nem rejtették el, ahogy egyszerű misében sem volt általános szokás a paténa elrejtése a korporále alá.
9. UNDE ET MEMORES
Ma rendi liturgiák sajátosságaként ismert, de valaha teljesen általános volt itt a kezek kereszt alakban való széttárása. Egyes vélemények szerint ez gesztus a keresztrefeszítést jeleníti meg, és voltaképpen csak a tam beatae passionis szavakra vonatkozik. Van némi bizonytalanság abban, hogy a kezek széttárása pontosan mit jelentett. Az in modum crucis megfogalmazásra 96 adat van, ezek jelentik legbiztosabban a karoknak a törzshöz képest merőleges kiterjesztését. Minden keleti és északi forrás ide tartozik, de nincs köztük egyetlen olasz sem. Aránylag kevesebb a spanyol (10) és a francia adat (48).
Mindössze 31 rubrika van erről a mozzanatról, ahol az in modum crucis kifejezés nem szerepel, de az extendo ige igen. Ezek vsz. ugyanazt jelentik; Würzburg írja is, hogy az oltár két széle felé terjessze ki a karját. Az erigo ige használata (Mainz) is ezt jelentheti.
Egyes rubrikák csak a kéz fölemeléséről szólnak: Vallombrosa (expassas [sic] ad caelum), Toul (in altum), Skara (expansis manibus). Valószínűleg számolnunk kell tehát egy harmadik lehetőséggel is vállszélességben széttárt és a kereszt alakban kiterjesztett karok mellett: a karok széles, magas, hajlított karral való széttárásával, ahogy manapság a reformált rítusú misékben szokás. Talán erre utal Vienne az ott jellemző modus maiestatis kifejezéssel. Ahol tényleg úgy tűnik, hogy a római gyakorlatból ma is ismert, szűk orans-tartást vett föl a pap, az Ávila (circa humeros), Palencia (paululum extensas), Braga (ante pectus) és a kuriális ordók (Róma, Aosta, Metz: disiunctis manibus).
Unde et mémores, Dómine, nos, servi tui, sed et plebs tua sancta eiúsdem Christi, Fílii tui, Dómini nostri
D: Manus in modum crucis extendit, agoniam illam habitu oculorum et faciei quodammodo repraesentat.
Korai könyvekben gyakori a sumus ige az Unde et memores után. Plebs tua sancta catholica: Nevers, Gniezno. Nos et servi tui: Coimbra.
A Bernoldus-féle Micrologus itt kárhoztatja, ha Krisztus születéséről is megemlékezik a szöveg, amiből kikövetkeztethető, hogy létezett ilyen hagyomány, és valóban létezett. Egyes korai források mellett (Lorsch, Modena, Kotor) későiekben is előfordul (Vallombrosa, Évora, Agen, Le Puy, Bayonne). Bayonne-ban utólag kihúzták, és kivakarták az esztergomi MNS-ből is (XIV. század). Krisztus halálát említi Châlons, születését és halálát is Messina, Cosenza, Metz, és két helyen razúra látható egy X. századi reimsi szakramentáriumban.
tam beátæ passiónis, necnon et ab ínferis resurrectiónis,
D: Illas ad se, ut prius, reducens, eas parum erigit.
sed et in cælos gloriósæ ascensiónis,
D: Eas erigit aequaliter usque ad humeros. Ex nunc stringuntur digiti, scilicet pollices et indices, nec disiunguntur, nisi quando oportet hostiam tangi vel signa fieri.
Ahol úgy tartják, hogy a karok kiterjesztése csak a szenvedés fölidézéséhez kapcsolódik, ott eddig orans-tartást követnek, és csak ekkor tárják ki a karjukat (pl. Prága, Brandenburg, Bréma, Ratzeburg). Montearagón és Bazas szintén ante pectus tartja a kezét idáig, majd itt kereszt alakban széttárja. Kevesebb helyen, főleg iberoprovanszál területeken (Durandus is odavalósi) és északnémet-lengyel körökben létezik a Durandus által is írt dramatizálás: a pap a passió említésére széttárja a kezét, a pokolraszállásra leereszti, az oltárra helyezi, vagy meghajol, a mennybemenetelre (elevatis manibus ferebatur in caelum, vö. L 24,50–51) följebb emeli. Ilyen összetett rubrikasorok szerepelnek pl. Brandenburg, Bréma, Gniezno, Krakkó, Montearagón, Salamanca, Tarazona, Toledo és Bazas könyveiben. Mivel ezek mind az úzusoknak egy későbbi nemzedékét képviselik, a következő folyamatot föltételezem:
(1) A klasszikus orans tartás, a szélesen és magasan kiterjesztett kar volt a legeredetibb, ennek visszafogottabb változata a római típusú vállszélességben és -magassában széttárt kar is.
(2) Ezt allegorikusan átértelmezték kereszt-alakra, vagyis a karok fölemelése már egyenesen, merőlegesen történt, és a megfeszített Krisztus jelenítette meg. Ebben szerepet játszhatott az a disszimilációs logika is, amely arra törekedett, hogy a kánon egyes szakaszaihoz különböző, jellegzetes testtartásokat rendeljen. Amint a következő szakaszban kiderül, a klasszikus orans tartás a Supra quae propitio-hoz rendelődött, így az Unde et memores-nek különböznie kellett tőle.
(3) Végül aprólékosan kidolgozták az anamnetikus mozdulkatokat a szét-le-vissza-föl (passio-inferi-resurrectio-ascensio) logika szerint annak jegyében, hogy a mise, és különösen a kánon Krisztus keresztáldozatát dramatikusan is megjelenítse.
Saint-Brieuc az előbb írtaknál kevésbé dramatizál (nincs alászállás), de itt fölemeli a kezét a kereszt alakból.
Montearagón: fölegyenesedik, a kezét összeteszi.
offérimus præcláræ maiestáti tuæ de tuis donis ac datis
Angoloknál és a fősodorbeli franciáknál a pap csak itt ereszti le vagy húzza vissza a kezeit.
Az ekkor következő 3+2 kereszt (az OR VII alábbi szavai ellenére) általános: a szakasz analóg a Quam oblationem-mel, azaz 3× mindkét szín, 2× egy-egy szín fölött rajzol keresztet a pap. Legföljebb annyit részleteznek a rubrikák, hogy közben a bal kéz mit csinál, pl. az oltáron nyugszik vagy a kelyhet biztosítja.
OR VII: Hic quattuor vicibus solam oblatam signat, et in quinta vice super calicem solum crucem faciens.
L: Hic quattuor vicibus solam oblatam signat, et in quinta vice super calicem solam crucem faciens.
hóstiam + puram, hóstiam + sanctam, hóstiam + immaculátam, panem + sanctum vitæ ætérnæ, et cálicem + salútis perpétuæ.
Veram et immaculatam hostiam: Messina, Cosenza. Immolatam hostiam: Salamanca.
10. SUPRA QUAE PROPITIO
Egyes könyvek ezt a részt hangsúlyosan imádságnak (oratio) nevezik (Arles, Carcassonne, Montearagón). A szakasz közben nincs változás, minden rubrika arról a testhelyzetről szól, amelyben mondják. Két fő megoldás létezik: az imádkozó tartás és a kezek szent színek fölé terjesztése vagy helyette a fölébük hajolás. Az első minden bizonnyal a kereszten imádkozó Krisztust idézi föl, hiszen az előző szakaszt a megfeszítésnek, a következőt pedig a kereszthalálnak feleltette meg az allegorézis. A második lehetőség a szöveget ábrázolja: ahogyan Isten derűs arccal tekint le az áldozatra, úgy jeleníti meg ezt a letekintést, lehajlást, az áldozat elfogadását a pap mozdulata. Nincsenek egyértelmű földrajzi mintázatok, de talán inkább a belső európai területekre (minden német és több francia) jellemző az utóbbi (kezek fölül vagy meghajlás), és a külsőbb területeken az előbbi (karok széttárása). Valószínű, hogy a kézrátétel ezen a ponton reciprok viszonyban van a Hanc igitur alattival: ahol ott nincs kézrátétel (hanem meghajlás), ott itt van, és ahol ott kézrátétel van, ott itt nincs. A hispán, skandináv, magyar és lengyel anyag kevert. Jobban részletezve:
1. típus (imádkozó gesztusok): ezeknél ugyanaz a probléma, mint föntebb az Unde et memores-nél. Ritkán, de biztosan létezett a kereszt-alakban kitárt karok testhelyzete itt is. Akkor tekintettem így, ha a forrás egyértelműen utal rá az in modum crucis és az ut prius szavakkal, illetve az egyenességet kifejező erigo ige származékaival (Waldhausen, Gniezno, Krakkó, egyes pozsonyi misszálék). Ennél jóval gyakoribbak azok a rubrikák, amelyekről föntebb föltételeztem, hogy magasabb, széttártabb karú orans tartásra utalnak annál, amelyet a római gyakorlatból megszoktunk, és ez meg is felelne a szakasz oratio jellegének. Akkor vettem így, ha a manus helyett a brachium szó szerepelt vagy az extendo/elevo/levo ige olyan kiegészítésekkel, mint in altum, in caelum, super caput, sursum. Végül létezett a szokott helyeken a római típusú diszkrét karkitárás: Ávila, Córdoba (contra humeros), Lleida-Salamanca (ante pectus), Palencia, Lyon, Metz, Aosta, Cosenza, Róma, Braga. Érdekes, hogy a Pray-kódex is ezt mondja, tehát a Supra quae a magyar ordók legszéttartóbb része, minden lehetőség előfordul. Egyszerűen összetett kézről van szó Thérouanne-ban és Verdunben. Összegezve tehát ezek vagy az előző pozícióba térnek vissza, vagy a kereszt alakról váltanak a modus maiestatis-típusú szélesebb imádkozó tartásra. A megkülönböztetés a rubrikák megfogalmazása alapján nem tökéletesen biztos, de az arányok, tendenciák mindenképpen ezek.
2. típus (elfogadó gesztusok): kizárólag francia könyvekben a kézrátétel gyakran jár együtt azzal, hogy a pap föltekint közben az égre (ad caelos/sursum), főleg a Loire-tól északra. Érdekes, hogy egyetlen nem franciaként ezt mondja a Miskolci misszále is (levet oculos). Ezzel szemben a szent színekre tekint a pap jóval kevesebb, de szintén csak francia forrás szerint; itt több a déli (Meaux, Saint-Brieuc és Dol mellett: Clermont, Mende, Viviers). A másik sajátosság, ha nem mindkét szín, hanem csak az egyik fölé terjeszti a kezét. A kehely a gyakoribb: ez jellemzően német, sőt rajnai (Mainz, Speyer, Worms és még Würzburg), lengyel (Krakkó, Płock, Poznań), de van két provanszi is (Aix, Embrun). Csak a szent test ritka, de szintén a germán periférián: Utrecht, Strängnäs.
Az utóbbinak egy altípusa, amikor nem a kezét teszi a színek fölé, hanem föléjük hajol összetett kézzel (ez gyakorlatilag megegyezhet a szemkontaktusos típussal). Ez is német megoldás (főleg szász: Brandenburg, Havelberg, Magdeburg, Halberstadt mellett Trier, Gniezno), de Astorga is ezt hozza.
Supra quæ propítio ac seréno vultu respícere dignéris, et accépta habére, sícuti accépta habére dignátus es múnera púeri tui, iusti Abel, et sacrifícium patriárchæ nostri, Abrahæ, et, quod tibi óbtulit summus sacérdos tuus, Melchísedech, sanctum sacrifícium, immaculátam hóstiam!
Vultu aspicere dignare et acceptu(m) habere: korai könyvekben mint Bobbio, Stowe, Poitiers.
11. SUPPLICES TE ROGAMUS
Általánosan elterjedt, hogy a pap kezét a mellén keresztbe téve (manibus cancellatis), mégpedig úgy, hogy a jobb legyen fölül (kivéve: Córdoba, Salamanca, ott fordítva), mélyen meghajol az oltár előtt. Ennek elsődleges ihletője nyilvánvalóan a supplex szó használata, amely etimológiailag meggörnyedést, összecsukódást jelent (vö. a magyar komplex, komplikál szavakkal). De a modern, kurializáló spanyolok ezt itt is összetett kézzel való maghajlásra változtatják. Meglehetősen egyértelmű tehát a testhelyzetek szabványosítása a kora újkori, „tridentinizáló” hagyományban, vagyis hogy vagy az összetett, vagy a vállig széttárt kezek pozíciója felé konvergáljon a testtartás, és ne legyen más lehetőség. A lengyel források következetesen úgy fogalmaznak, hogy az oltáron vagy az oltár előtt tartsa keresztben a kezét, és sokszor nincs szó meghajlásról vagy utána fölegyenesedésről; ennek a pontos jelentése nem világos; lehet, hogy nem a mellén tette őket keresztbe, hanem az oltár előtt/fölött, de az is lehet, hogy ugyanazt jelenti, mint másutt. Pray szerint térdig hajol (a középkori papság igen hajlékony lehetett), azt jelezve, hogy Krisztus lehajtván fejét, kiadá lelkét (J 19,30). A Deissmann 60-as jelzetű Isztambuli misszáléban kereszt alakban kitárt karral hajol meg, ami még közvetlenebbül jeleníti meg a kereszthalált.
OR VII: Hic inclinat se iterum iuxta altare, dicens.
L: Hic inclinat se ante altare dicens.
D: Sacerdos inclinans orat, et dicit.
Súpplices te rogámus,
OR VII: Hic orat apud se, quod voluerit.
L. Hic orat apud se quod voluerit, deinde dicit verba haec.
D: Stat inclinatus, cancellatis manibus ante pectus.
omnípotens Deus, iube hæc perférri per manus sancti ángeli tui in sublíme altáre tuum, in conspéctu divínæ maiestátis tuæ,
Te rogamus et petimus … ex hoc altaris sanctificationis: Stowe, Poitiers.
OR VII: Hic se erigit, haec verba dicens.
L. Hic se erigit haec verba dicens.
Calahorra: Caveat, ne faciat aliquod signum aut motum cum cubitis aut capite aut cum ore, ut aliqui facere solent, insufflantes et vertentes caput hac illac.
Angeli tui Michaelis: Messina, Cosenza.
ut, quotquot ex hac altáris participatióne
D: Osculatur semel altare. Quidam ter osculantur, alii bis.
Általános ezen a ponton a fölegyenesedés, majd az oltárcsók, de változik a csókok helye és száma is. Előttük itt gyakoribb a keresztrajzolás említése a csók majdani helyére (Tournai, Coutances, OSPPE, Gniezno, Krakkó). Előfordul közép-jobb-bal (Tarazona), közép-bal-jobb (Grenoble, Lyon, Vienne), csak jobb (Sarum, York, Tournai, Toledo, Coutances, Amiens, Sens), és az oltár széle is (Braga). Zágráb is három csókról beszél de nem részletezi a helyüket. Változó, hogy a csókok közben a pap külön teszi le a kezeit az oltárra (Lleida, Salamanca, Braga, Cosenza), vagy összetéve (Calahorra).
sacrosánctum Fílii tui cor + pus et sán + guinem sumpsérimus, omni bene + dictióne cælésti
A három kereszt jellemzően két külön áldást jelez a két színre, és egy keresztvetést a papnak saját magára. Sarumban csak két keresztről szól a rubrika (super hostiam és in facie sua), de ez rendhagyó és indokolatlan, tehát lehet, hogy egyszerű kihagyás.
et grátia repleámur.
A római típus a konklúzióra szokás szerint összeteszi a kezét.
Per eúndem Christum, Dóminum nostrum. Amen.
12. MEMENTO ETIAM
Ez a rész mindenben párhuzamos az első Memento-val. A kezek összetétele és a megfelelő helyeken lehetőségként archoz emelése is ugyanúgy szerepel (pl. Cosenza, Braga, Lleida igen, Grenoble nem), a kis főhajtás is (Montearagón), de szó van újdonságként a szemeknek a Szentségre irányításáról. Ennek az a jelentősége, amint Toledo kifejti, hogy az első Memento alatt még becsukta a szemét, de ebben már nem teheti, mert szeme előtt van Krisztus, aki előtt nem illik teljesen becsuknia. Ez jellegzetesen spanyol rubrika (a környéken még Bazas, Braga is), de pl. Grenoble szerint itt is becsukja a szemét.
OR VII: Hic orationes duae dicuntur, una super diptychos, altera post lectionem nominum, et hoc cottidianis vel in agendis tantummodo diebus.
D: Memento mei, quaeso, Domine ... memento etiam, Domine, famulis, in qua sacerdos pro se orabat ... sed, quia in multis modernis codicibus oratio illa non invenitur, ideo secundum illos istud etiam superfluit, vel, quod melius est, respicit aliud Memento, quod praecedit.
Amint az OR VII tényként és Durandus lehetőségként írja, itt valaha voltak szövegszerű kiegészítések, és ezek magyarázzák az etiam (is) szó használatát. Az eltűnésük után az első Memento-hoz képest értették az etiam-ot. A tartósan megmaradt kiegészítéseket a megfelelő szövegrészeknél írom. A pap önmagáért mondott betoldása, amelyről Durandus beszél, egy X. századi reimsi könyvben még megvan, de onnan is kihúzták utóbb. A Stowe-misszáléban is vannak betoldások.
Meménto étiam, Dómine, famulórum famularúmque tuárum, N. et N.,
Grenoble: Hoc in loco maiusculae litterae N. et N., quae in missalibus ponuntur statim post dictionem tuarum, significant, quod sacerdos faciat particularem memoriam defunctorum … quorum nomina singillatim hic tacita mente sunt commemoranda, addens in mente hoc vel aequivalens. | Calahorra: Commemorat sine motu labiorum eos defunctos, quos in specie commemorare tenetur. | Montearagón: Ubi consueverunt etiam poni N. et N. et redire ad verba.
A fönt idézett könyvek külön kitérnek arra, hogy a kánon főszövegében szereplő N. et N. miért nem cáfolja meg az aritkulált kimondásra vonatkozó tilalmat. Albaneta beírja: Márton és Rajnald; ők talán jótevők, alapítványozók lehettek.
qui nos præcessérunt cum signo fídei, et dórmiunt in somno pacis!
Et omnium fidelium defunctorum qui nos praecesserunt: Metz, Troyes, Autun, Bayonne, Évora, Braga. Ennél hosszabb kiegészítések következetesen a beneventán térségben fordulnak elő (Albaneta, Monte Cassino, Kotor, Dalmácia: „a feljegyzettek” a diptichonra utal, amelynek bal táblájára az élőket, jobb táblájára az elhunytakat írták; előfordulnak még „az adományozók”, „a temetőben nyugvók”). A két szintén dél-itáliai, de normann könyv (Messina, Cosenza) a celebráns rokonait, az adományozókat és a pap imáit kérőket foglalja a szövegbe. Dél-Franciaországban akadnak még hasonló jelenségek (pl. Agde, Nîmes).
Montearagón szerint idáig az oltáron van a pap keze, és csak utána emeli föl diszkrét római orans tartásba.
D: Fecerat specialem memoriam pro aliquibus, ideo subiicit dicens.
Itt megismétlődik a nevek kimondott vagy csak gondolati említésének kérdése, mint az első Memento-ban. A recit* és a nomina szavak itt is jellemzően germán körben fordulnak elő (és Itáliában: Modena, Spoleto, Verona, régi Monte Cassino is, ami a törésvonal német-római, tehát legkésőbb XI. századi eredetére utal). A germán körből egyedül Brandenburg kivételes: Hic nominate sola intentione fideles mortuos secundum voluntatem propriam (vagyis konkrétan, de beszédaktus nélkül), és Skandinávia is nyugatra hajlik. A reminisc*, recol*, in memoria és a mental*/in mente/in corde kifejezések a gall, angol és hispán anyagban uralkodók.
Olykor tiszteletadás kíséri ezt a részt (Grenoble: reverentia, Lyon: flectat modicum genua, ezek vsz. ugyanazt jelentik), majd rendszerint orans tartásban folytatja. Lehet, hogy ez valamiféle bocsánatkérés a szemkontaktus megszakításáért (amelyről Grenoble kifejezetten szól), ahogyan az oltártól való kifordulásokat is bocsánatkérő oltárcsók előzi meg.
Ipsis, Dómine, et ómnibus in Christo quiescéntibus locum refrigérii, lucis et pacis ut indúlgeas, deprecámur.
Itt a római típus logikája föltételezi a kezek összetételét, de nem írják külön.
Per eúndem Christum, Dóminum nostrum. Amen.
13. NOBIS QUOQUE
Általános, hogy a pap megüti a mellét és az első három szót emeltebb hangon mondja. A részletesebb könyvek kitérnek arra, hogy a mellverés ne érintse a kánoni ujjakat, de ez természetesnek számít.
Nobis quoque,
D: Haec verba proferendo, sacerdos paululum expressa voce, percusso pectore, silentium interrumpit.
Általában hangsúlyozzák, hogy kevéssé emeli csak meg a hangját (Brandenburg: voce grosse emissa, de ez bizonyára a lente megfelelője, nem a német „groß” mai jelentése szerint, mert teljesen egyedülálló lenne, és a magyar „öreg”-hez hasonlóan a „groß” tágasat, vastagot is jelent). Utána mindig csöndben folytatja. Előtte és utána, ha foglalkoznak vele, orans tartást írnak elő (Ainay, Tarazona), közben enyhe meghajlást (Córdoba, Lleida). Francia források gyakran meghagyják a lehetőségét a háromszori mellverésnek, de mindig csak az egy alternatívájaként, sosem irányadó, egyetlen lehetőségként. Néhány misszále viszont kifejezetten előírja, hogy csak egyszer (semel: Tournai, Koppenhága, Burgos, Salisbury és több francia, de többen vannak, akik megengedik a hármat).
peccatóribus, fámulis tuis, de multitúdine miseratiónum tuárum sperántibus, partem áliquam et societátem donáre dignéris, cum tuis sanctis apóstolis et martýribus, cum Ioánne, Stéphano, Matthía, Bárnaba, Ignátio, Alexándro, Marcellíno, Petro, Felicitáte, Perpétua, Agatha, Lúcia, Agnéte, Cæcília, Anastásia et ómnibus sanctis tuis, intra quorum nos consórtium non æstimátor mériti, sed véniæ, quǽsumus, largítor admítte! Per Christum, Dóminum nostrum.
További szentek folytathatják a sort, főleg régi forrásokban, de sokkal visszafogottabban, mint az első Memento-nál. Itt is az ambrozián kánon a legbővebb, de az is mértéktartóbb, mint előzőleg. A martyribus után betoldja az atque/ac virginibus-t: Capua, Ourense, Évora.
Itt van a Sixtus-napi szőlőáldás helye Infra actionem felirattal (Noyon). Modenában In fractione felirat van ugyanitt (Modena ambrozián terület, és ott létező műfaj a confractorium, de lehet az infra actionem elírása is, és az a valószínűbb). Nagycsütörtökön a betegek olajának szentelése következik itt.
Számos forrás kiemeli, hogy erre a konklúzióra ne mondjanak amen-t, mindenfelé Európában. Grenoble, Melk, Toledo megmagyarázza, hogy ennek oka a soron következő szakaszt kezdő vonatkozó névmás, vagyis hogy Krisztus említése ne szakadjon el a rá vonatkozó quem-től.
14. PER QUEM HAEC OMNIA
A pap kezét a szent színek fölé terjeszti (Ávila, Calahorra, Narbonne), vagy összeteszi (Lleida, Ainay, Cosenza, Braga). A következő rész a kánon talán legbonyolultabb szakasza. Ennek magyarázata az órómai szertartásrendben rejlik, ahol az itt esedékes úrfelmutatást az archidiákonus végezte, és a pápa vetett kereszteket a szent testre és vérre, majd érintette meg a kehely száját két oblatio-val: e két mozzanatot később az áldozópap egy személyben végzi, ezért a kelyhet le kell tennie, bár püspöki misében fönnmarad az ősi változat is. Mindenesetre a két fő variációs tényező az öt kereszt és az úrfelmutatás mikéntje, illetve néhol az érintés mozzanata is fönnmaradt.
OR VII: Hic archidiaconus, erigens se, venit, et, involvens calicem mappula, levat illum contra domnum papam.
Per quem hæc ómnia, Dómine, semper bona creas,
A következő szavakra a pap jobbjával 3 keresztet rajzol mindkét szín fölött. Ahol külön írják, ott tudjuk, hogy bal keze az oltáron nyugszik közben (Montearagón, Grenoble). A kehely ezalatt általában még le van takarva, főleg délen (külön is megjegyzik ezt: Auxerre, Tarazona, Zaragoza, Noyon), de előfordul, főleg északnyugaton, ahol már előtte kitakarják (Thérouanne, Verdun, York).
OR VII: Hic ambos signat, id est oblationem et calicem, tribus vicibus, singulis singulas faciens cruces.
sanctí + ficas, viví + ficas, bene + dícis, et prǽstas nobis.
D: Hic sacerdos vel diaconus removet corporale desuper calice, et, calice discooperto, accipiens hostiam, dicit. | Exaltat vocem, et aliquantulum calicem elevat. | Diaconus accedit, et exaltatum parumper sacrificium sive calicem cum corpore de altari, tam ipse, quam sacerdos deponit. | Adhuc in ipsa elevatione tenetur hostia cum quattuor digitis. | Quaedam tamen ecclesiae in primis tribus petitionibus dominicae orationis tenent calicem elevatum. | Diaconus super os depositi calicis corporale deponit. | Diaconus secundum morem quarundam ecclesiarum mensam osculatur altaris, et ... osculatur dextrum armum pontificis. | In quibusdam etiam ecclesiis sacerdos hic hostiam osculatur.
Cosenza, Messina: negyedszerre saját magára is keresztet vet.
Ahol eddig le volt fedve a kehely, mint általában, ott ekkor takarják ki, majd öt keresztet rajzolnak a szent testtel a kehely fölött. Ez általános, de hogy a keresztek pontosan hol rajzolódnak, az változatos és bonyolult. Elvileg elképzelhető lenne, hogy ahol nem részletezik a keresztek helyét (tehát egyszerűen azt írják, hogy a kehely fölött 5×), ott a könyvek csak alul vannak rubrikálva. Ám valószínűbb, hogy tényleg ez a kiindulópont, mert az öt Krisztus sebeinek száma, így érvényes szimbolikus szám a kánonban, a szöveg pedig itt nem indokolja a színek megkülönböztetését. Lyonban is ez a differenciálatlan rubrika szerepel, márpedig Lyon rendszerint a legalapvetőbb, legkezdetlegesebb változatot képviseli.
Esztergomban következetesen három keresztről ír a rurbika, de öt van berajzolva a könyvekbe; Kelet-Európára egyébként is jellemző az öt egyforma kereszt. Lehet, hogy ez egy utólagos módosítás nyoma: a korai magyar források még differenciáltak, majd törölték az utolsó két keresztről szóló rubrikát, de elmulasztották ötre módosítani a hármat az első, megmaradt rubrikában.
Az öt kereszt 3+2-es elosztása eredetileg a megelőző két ötös keresztvetés analógiájára (Quam oblationem, Unde et memores) történhetett, de utána továbbgondolták szimbolikusan vagy dinamikusan. A szimbolikus megközelítés azt jelenti, hogy az egyes kereszteknek és azok helyzetének jelentést tulajdonítottak (hogy pontosan mit, azt a szerkönyvek nem fejtik ki; Krisztus sebeinek ábrázolása lehetett az egyik szempont); a dinamikus azt, hogy az öt kereszt valamiféle térbeli fokozást, közelítést, szűkülő fókuszt ír le, egyre beljebb hatolva a kehelybe. A kettő gyakran ötvöződik úgy, hogy csak 3 vagy 4 kereszt viselkedik dinamikusan. Alább osztályozom az eseteket:
A megkülönböztetés nélküli alaphelyzet:
(0) 5× ugyanúgy: Lyon, Mende, Poitiers, Tours, Troyes, Esztergom (?), OSPPE, Gniezno, Krakkó, Płock, Poznań, Strängnäs, Tournai, Prága, Havelberg, Schleswig, Trier, Astorga, Bayeux, Beauvais, Bordeaux, Carcassonne, Coutances, Évreux, Laon, Le Mans, Le Puy.
A 3+2 kereszt és változatai:
(1a) 3× a kehely szájának kerületén, 2× a kehely és önmaga között: Melk, Ávila, Calahorra, Elne, Girona, Urgell, Lleida, Palencia, Agen, Auxerre, Bayonne, Embrun, Grenoble, Metz, Vienne, Viviers, Németújvári misszále, Ultramontán misszále, Aosta, Capua, Cosenza, Róma, Vallombrosa, Braga, Angoulême, Avranches, Bayonne, Beauvais, Bourges, Cambrai, Die, Dol, Lisieux, Metz, Narbonne, Nevers, Párizs, Reims, Saint-Brieuc, Saint-Malo, Senlis, Sens, Soissons (?), Vannes, Utrecht.
(1b) 3× a kehely szájának kerületén, 2× a kehely oldalán (mellette?): Meaux.
(1c) 3× a kehely szájának kerületén, 1× a kehely száján, 1× a kehely és önmaga között: Aix, Marseille.
(1d) 3× a kehely szájának kerületén, 1× a kelyhen túl, 1× a kehely és önmaga között: Langres.
(1e) 3× a kehely szájától egyre befelé haladva, 2× a kehely és önmaga között, de másodjára a kehely lábánál: Koppenhága, Roskilde, Salamanca, Zágráb, Messina, Modena, Montearagón, Tarazona, Toledo, Pécs (negyedszerre: ad labium calicis).
(1f) 3× a kehely szájától egyre befelé haladva, 1× a kehely és önmaga között, 1× mellette: Riga.
(1g) 3× a kehely szájától egyre befelé haladva, 1× fölötte, mint először, 1× a kehely és önmaga között: Lund, Uppsala, Sarum, Trondheim.
(1h) 3× a kehely szájától egyre befelé haladva, 1× a kehely és önmaga között, 1× fölötte, mint először: OHum, Bazas.
A 4+1 kereszt és változatai:
(2a) 4× a kehely fölött és 1× a kehely száján: Liège, Köln, Münster.
(2b) 4× a kehely fölött és 1× mellette/az oltáron/a lábánál: Viborg, Würzburg, Pray, Skara.
A 2+1+2 kereszt és változatai:
(3a) 2× a kehely fölött, 1× benne, 2× mellette: Klosterneuburg.
(3b) 2× a kehely fölött, 1× benne, 1× fölötte, mint először, 1× a száján: Mainz, Osnabrück.
5 különböző kereszt:
(4a) A kelyhen túl, belül, messze túl, előtte, mellette vagy benne: Brandenburg.
(4b) A kelyhen túl, fölötte, benne, túl, előtte: Bréma, Hereford.
Néhol írják, hogy a pap közben meghajol (Lleida), illetve meghajol (Vallombrosa, Gniezno) vagy térdet hajt a keresztek előtt (Montearagón, Salamanca, Astorga, Ávila, Cosenza, Róma, Braga, Aix, Meaux). Ez a leleplezett szent vérnek szól, és a kurializáló könyvekben a keresztek után is megismétlődik, más kánon alatti tiszteletadások keretező logikája szerint. A fölegyenesedést utána jellemzően a modern, kurializáló ordók jegyzik.
OR VII: Hic levat domnus papa oblationes duas usque ad oram calicis, et, tangens eum de oblationibus, tenente illum archidiacono.
Per + ipsum et cum + ipso et in + ipso est tibi, Deo, Patri + omnipoténti in unitáte Spíritus + Sancti omnis honor et glória.
Itt került sor egy második úrfelmutatásra, de ennek módja és mértéke változatos volt, alább osztályozom a lehetőségeket:
(1) Egyáltalán nincs szó elevációról (de ki sincs zárva), csak a szent testnek a kehelyhez érintéséről (Liège, Mainz, Köln, Münster, OPraem) vagy a kehely fölé tartásáról (Žatec, Osnabrück, Grenoble, Valence). Ez utóbbi rubrika néha a kis elevációhoz kapcsolódik, így lehet, hogy máskor is feltételezi. Ez áll legközelebb az OR VII szövegéhez, amelyben az archidiákonus emeli föl a kelyhet, és a pápa érinti azt meg csak az oblatio-kkal. Ez az eredete annak a szokásnak is, amikor csak a testet emelik föl ezen a ponton.
(2) Elevációt írnak elő, de nem részletezik, hogyan: Halberstadt, Magdeburg (csak hostiam), Riga (mindkettőt).
(3) Hangsúlyosan kis elevációról van szó (parum, aliquantulum), két szín alatt: magyarok és olaszok általában, Melk, Bréma, Skara, Braga, Calahorra, Bayeux, Coutances, Agen, Vienne. Sigüenza: a pap az oltárra könyököl, fejét meghajtja, és úgy emeli föl a színeket.
(4) A nép is látja, csak a szent testet emelik föl, jobb kézzel: uralkodóan észak-francia megoldás, Utrecht is követi, délen még Die, Ainay, Astorga, Ávila. Klosterneuburg is csak az oblata-t említi.
Ami a testhelyzeteket illeti, a pap ezután térdet hajt vagy mélyen meghajol, és kezét az oltárra teszi (Koppenhága, Hereford, Sarum, Cosenza, OHum, modern spanyolok). De van, ahol széttárja a kezét (Elne, Aix, Marseille, Angoulême, Bayonne, és általában mindenütt, ahol jobb kézzel nagy úrfelmutatást végzett csak a szent testtel), vagy széttárja és összeteszi a kezét (Urgell). A részletesebb források némelyike pontosítja, hogy a fennhangra váltás előtt vissza kell tenni a testet a kehely lábához.
A konklúziót mindig fennhangon mondja a pap. Sok rubrika már a Miatyánk tónusát részletezi; közvetve ez és a kottázás is föltételezi, hogy innentől fennhangra vált. Részben ennek köszönhető szakaszhoz kapcsolódó a rubrikák kiugró mennyisége.
A Cum ipso szakaszt mintegy tropizálja néhány úzus, kihasználva, hogy végre a kánon változhatatlan szövegének határterületére érkezett (ahogyan a kánont bevezető szövegek is előfordulnak a Sanctus alatt vagy után). Ezek mind az iberoprovanszál területekről valók (Vic, Lleida, Pamplona, Carcassonne). Valamivel bőbeszédűbb az ambrozián kánon és egy dalmát beneventán ordó kánonja is.
OR VII: Tunc dicit in altum.
Per ómnia sǽcula sæculórum. Amen.
OR VII: Tunc reponit oblationes in altare, et dicit in altum: Oremus. Deinde dicit: Praeceptis salutaribus …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése