ÁDVENT ELSŐ VASÁRNAPJÁNAK ZSOLOZSMÁJA
(a kötet bevezetője)

A zsolozsma hét hórájának naponkénti imádkozása a római egyházban az elmúlt évszázadok folyamán többnyire papi magánimádsággá vált, de szerzetesi környezetben és a különféle keleti egyházakban máig a nyilvános istentisztelet szerves része, sőt annak – időtartamát tekintve – legjelentősebb hányadát adja. Különbözik tehát minden egyéb közösségi imától: benne és általa maga az Egyház imádkozik tiszteletreméltó és ősi hagyományok szövegei, dallamai, gesztusai által, és a zsolozsma foglalatában az Eucharisztia ünneplése is úgy tűnik föl, mint a liturgikus nap legünnepibb, de nem kizárólagos cselekménye. Csak e szertartástípusok együttesében nyilvánul meg az a tagolt gazdagság, amellyel a rítus a köznapokat és a legnagyobb ünnepeket is fölékesíti, kifejti azok tartalmát, tárgyilagosan, de érzékenyen, általános érvénnyel, mégis személyesen fogalmazza meg, énekli és játssza el a hit misztériumait.

A kultusz szavai ugyan időtlenek, mégis olyanok, hogy magukon viselik a történelembe és kultúrába ágyazott hagyomány alakulásának nyomait. E két tényező, a korok és területek fölötti egység és a kulturális sokféleség talán akkor volt a leginkább egyensúlyban és vezetett egyben a kultusz legszebb, mindeddig legtartósabb állapotához, amikor az egyes püspöki-érseki székhelyek a latin rítusnak az egyházatyák Rómájában született, majd a karoling korban megszilárdult szerkezetéhez alkalmazkodva bizonyos mértékig egyénített szövegválogatást és szertartásrendet alakítottak ki. Ezek egyike volt az államalapítás korát követő évszázadban megalapozott és Pázmány Péter koráig, sőt néhol tartósabban is fönnálló, Magyarország egykori saját liturgiáját jelentő esztergomi rítus.

A jelen füzetsorozat az esztergomi zsolozsmahagyomány összkiadásának előmunkálataiból kívánja az érdeklődők rendelkezésére bocsátani az egyházi év legjelesebb napjainak teljes szertartásrendjét. Jóllehet a hazai forrásanyag igen töredékes, gondos földolgozása így is hosszú éveket vesz igénybe, ráadásul egy kritikai kiadás közlésének szempontjai még akkor sem felelhetnek meg tökéletesen a liturgikus gyakorlat kívánalmainak, ha a szöveg- és dallamanyagban nem történik tényleges változtatás. Az „Egyházzenei Füzetek” új folyama így előzetesen engedi kipróbálni a kiadói munka zsengéit, és a XX. század második felének szerkönyv-szerkesztői elveit az ősi anyagra alkalmazva remélhetőleg képes lesz érzékeltetni, hogy az esztergomi zsolozsma nem pusztán muzeális érték, hanem élő, vagy legalábbis élni képes vallási, szellemi és művészi örökség.

A középkor zsolozsmás gyakorlatát tovább hagyományozó római és rendi breviáriumok ma már egyre inkább ritkaságnak számítanak; ha hozzájuk is jut valaki, hangjelzést nem talál bennük, és általában nem rendelkezik azzal a gyakorlattal sem, amely lehetővé tenné e sajátosan szerkesztett könyvek áttekintését és akadálytalan használatát. A teljes anyag újabb kritikai kiadása sem térhet el jelentősen az összesített zsolozsmáskönyvek összeállításának évezredes szokásától. A régi hóráskönyvek és az újkor egyes kiemelkedő napokra szánt kis szerkönyvei mégis mintát adnak e szövegek és dallamok tényleges rendtartást követő, „forgatókönyvszerű” közreadásához. Ennek alapján a fölhasználó – liturgus, egyházzenész, filológus vagy középkorkutató egyaránt – hitelesebb fogalmat alkothat magának az egyes hórák fölépítéséről, eredeti arányairól, zenei és szövegi összetételéről. Használhatja a kiadványt részleteiben, mint egy helyi gyakorlat történeti emlékét, de ha ideje, fölkészültsége és lelkesedése megengedi, egészében is mondhatja, énekelheti a benne foglaltakat. Az első füzet egyetlen napnak, ádvent első vasárnapjának offíciumát tartalmazza, ez azonban mint emblematikus kezdet alkalmas egyrészt az esztergomi hagyomány egészének jellemzésére, másrészt – a zsoltárok és az olvasmányok megfelelő váltogatásával – a teljes ádvent folyamán való imádkozásra.

A füzetben közzétett szövegek és dallamok egy-egy jellegzetes, lehetőség szerint központi forrást követnek, de nehezen olvasható vagy értelmezhető helyeken összevetettük őket egy vagy két további rokon emlékkel. A tételrend és a szövegváltozat az első nyomtatott, illetve a II. nokturnus olvasmányainál az első fönnmaradt esztergomi breviárium válogatását követi. Az antifónák és responzóriumok a „Knauz 2” néven ismert XV. századi antifonáléból valók, a matutínumot bevezető meghívó zsoltárt (Ps 94) pedig ugyanezen kódex „Knauz 3”-ként számon tartott folytatásából vettük. Az eltérő tételrend miatt a kishórák responzóriumai az „MR 8”-as jelzettel a zágrábi egyetemi könyvtárban őrzött pálos antifonáléhoz alkalmazkodnak, ahonnét a további kötetekben a Te Deum (Szendrei Janka által kissé javított) dallama is ered. A vesperás, a kompletórium és a laudes himnusza a XV. századi ún. Budai pszaltériumból származik, míg a kishórák himnuszdallamai a szintén XV. századi częstochowai pálos kantuáléhoz igazodnak. Rubrikális kérdésekben a fönnmaradt esztergomi normaszövegek útmutatására támaszkodtunk, ahol pedig nem állt rendelkezésre adat, ott az 1568 és 1962 között e tekintetben változatlan Római breviárium elveit érvényesítettük. A szertartások nyitó- és záróformulái, a zsoltárok szövege és az Esztergomból nem megfelelően adatolt zsolozsma-ordinárium néhány részlete (précesz, föloldozás) ugyancsak a nemrégiben megszűnt [ill. újjáéledt] újkori gyakorlatot tükrözi.