AZ „ECCLESIA DEI” PÁPAI BIZOTTSÁG SZEREPVÁLTOZÁSA
HÁTTÉRMAGYARÁZAT AZ ÚJ PÁPAI MOTU PROPRIÓHOZ
2009 július 2-án, pontosan huszonegy évvel azután, hogy II. János Pál pápa az Ecclesia Dei motu proprióval létrehozta a hasonnevű pápai bizottságot, XVI. Benedek pápa Ecclesiae unitatem címmel újabb motu propriót bocsátott ki, amelyben átalakította a bizottság szervezetét és működését. Mivel az Apostoli Szentszék dikasztériumai között eddig ez a bizottság foglalkozott — kizárólagos jelleggel — a hagyományos római liturgia ügyével, különösen pedig a 2007 július 7-i Summorum Pontificum motu proprio végrehajtásával, szerepváltozása közvetlenül érinti a CLSMA tevékenységét. Ugyanakkor a szerkezeti átalakulás mögött olyan mélyebb teológiai és egyházkormányzati problémák húzódnak meg, amelyek tisztázása nemcsak a hagyományhű katolikusok régi vágya, hanem immár a Szentatya egyházfői tevékenységének is egyre központibb elemévé válik. A háttérül szolgáló események rendkívül szövevényesek, ráadásul áttekintésüket megnehezítik a világi — és időnként, sajnos, az egyházi — médiában megjelenő téves, sőt nem egyszer torzító, ideologikus beállítások. Egy ilyen blogbejegyzésben természetesen nem lehet mindenre reflektálni, így most csak a helyzet megértéséhez legszükségesebb szempontokat szeretnénk vázolni.
Az Ecclesiae unitatem motu propriót a Szentszék sajtóterme július 8-án tette közzé latin és olasz nyelven, később pedig német és angol fordítása is megjelent. Ezzel egy időben adták hírül, hogy a pápa a bizottság eddigi elnöke, a 80. életévét betöltött Darío Castrillón Hoyos bíboros helyébe William Levada bíborost, a Hittani Kongregáció prefektusát, nemrég elhunyt titkára, Mons. Mario Marini helyébe pedig Mons. Guido Pozzit, a Nemzetközi Teológiai Bizottság segédtitkárát és a Hittani Kongregáció munkatársát nevezte ki. Levada bíboros ebből az alkalomból egy rövid, olasz nyelvű közleményt adott ki.
A motu proprio tartalmáról és a személyi változásokról itthon röviden beszámolt a Magyar Kurír, részletesebb összefoglaló pedig a Vatikáni Rádió honlapján olvasható. Az események hátterét és — szokásosan megbízható — értelmezését nyújtja Érszegi Márk Aurél kánonjogász-teológus, a Vatikáni Figyelő szerkesztője.[Július 10-én, pénteken megjelent a dokumentum első magyar nyersfordítása.]
Nem kívánva megismételni mindazt, ami az említett helyeken olvasható, a továbbiakban a motu proprio távlati célját és ennek a liturgiával való összefüggését szeretnénk körüljárni.
1. XVI. Benedek pápa eddig két motu propriót adott ki az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottsággal kapcsolatban: a két évvel ezelőtti Summorum Pontificumot, amelyben általános elvként mondta ki a hagyományos római rítus végzésének szabadságát és részletesebben szabályozta az 1970-es reform előtti liturgikus könyvek használatát, valamint most az Ecclesiae unitatemet, amely viszont kizárólag a X. Szent Pius Papi Testvérülettel (FSSPX) való tárgyalásokról és a bizottság szervezeti átalakításáról szól. A kettő között az teremt kapcsolatot, hogy az Ecclesia Dei motu proprio annak idején mindkét feladatkört e bizottság hatáskörébe utalta. A változás, amellyel a pápa a 2007-ben még önálló, sőt liturgikus hatáskörében igencsak megerősített bizottságot most a Hittani Kongregáció segédszervévé fokozta le, arra utal, hogy a dikasztérium a liturgiával kapcsolatos küldetését gyakorlatilag teljesítette, így most inkább a hittani és egyházfegyelmi feladatok irányába kell fordulnia.
2. A Szentszék és az FSSPX közötti párbeszéd megindulásának első feltétele a hagyományos római rítus használatának jogi rendezése volt, ami két évvel ezelőtt megtörtént (a pápai törvény végrehajtása sajnos elég sok kívánnivalót hagy maga után, ez azonban magát a dialógust már nem érinti). A második feltétel a Marcel Lefebvre érsek által 1988-ban engedély nélkül felszentelt négy püspök kiközösítésének visszavonása volt, amire a Szentatya 2009 január 21-én szánta el magát. Ahhoz viszont, hogy az FSSPX püspökei és papjai, akik kánonjogilag továbbra is a felfüggesztés (suspensio a divinis) állapotában vannak, ismét teljes közösségre lépjenek a Katolikus Egyházzal, egy harmadik feltételnek is teljesülnie kell: meg kell oldani azokat a teológiai és egyházfegyelmi problémákat, amelyek miatt a Testvérület fokozatosan eltávolodott, majd végül függetlenítette magát az Egyház törvényes hatóságától. Ezek a problémák egyrészt a II. Vatikáni Zsinat határozatainak értelmezésével, másrészt a zsinat alatt és után lezajlott reformokkal kapcsolatosak, s mindkét körben kiemelt szerepet kap a liturgia kérdése.
3. Úgy tűnik tehát, hogy az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság átalakításával a liturgia ügye a gyakorlati rendezés után most az elmélet szintjére emelkedik. Azokat a fenntartásokat ugyanis, amelyeket az FSSPX az ún. liturgikus reform értelmezésével és megvalósításának módjával kapcsolatban megfogalmazott, az utóbbi időben egyre többen kezdték hangoztatni a Katolikus Egyház közösségén belülről is — elsőként maga Joseph Ratzinger bíboros, akinek ez irányú megnyilatkozásai már a 80-as évektől kezdve ismeretesek. Tőle származik a „reform reformja” kifejezés, amellyel a zsinat után bevezetett liturgikus gyakorlatnak az egyházi hagyomány szellemében való korrekciójára utal, s amelyben — immár pápaként — fontos szerepet szán a hagyományos római rítus megtermékenyítő hatásának is. Az FSSPX-szel való párbeszédnek tehát remélhetőleg komoly hozadéka lesz abban, hogy minél többen megértsék a római rítus rendkívüli formájának teológiai alapjait, s ennek fényében értelmezzék és végezzék a római rítus rendes formáját.
4. Ezekkel a biztató jövőbeli lehetőségekkel szemben az új motu proprio több olvasóját és értelmezőjét elszomorította az a tény, hogy a pápa nem rendelkezett az átalakított bizottság liturgikus hatásköréről. Ez azért meglepő, mert így a régi római rítus szabályozásának 1988-ban megállapított, majd 2007-ben jelentősen bővített jogkörét a továbbiakban egy liturgikus szakkérdésekben az előzőnél lényegesen járatlanabb testület gyakorolná. A bizottság ugyanis nemcsak új elnököt és titkárt kapott, hanem távozik alelnöke, Mons. Camille Perl, valamint összes eddigi munkatársa is. Az ő feladatukat Levada bíboros közleménye szerint a Hittani Kongregáció tagjai veszik át, akiket az egyes kérdések tanulmányozására esetileg felkért szakértők fognak segíteni. Magyarán szólva a bizottságnak csak a neve marad meg, a liturgikus szempontból felkészült és évtizedes gyakorlattal rendelkező személyzet 100%-ban kicserélődik. Ilyen körülmények között aligha várható, hogy a bizottság képes lesz ellátni a Summorum Pontificum motu proprio 11—12. cikkelyében rá ruházott feladatokat.
5. Ez a vészjósló helyzet azonban szerencsére csak látszólagos, pontosabban ideiglenes. A Szentszék belső viszonyait ismerők figyelmét nem kerülte el, hogy a közelmúltban komoly személyi változások történtek a liturgiával foglalkozó Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregációnál: először a prefektus személye változott, amikor a régi rítussal szemben rendkívül tartózkodó Francis Arinze bíboros helyébe Őszentsége Toledó érsekét, Antonio Cañizares Llovera bíborost nevezte ki, majd a szülőhazájába visszatérő Albert M. Ranjith érsek titkári helyére a domonkosrendi J. Augustine Di Noiát léptette elő, aki a Hittani Kongregáció altitkáraként egyik legközvetlenebb munkatársa volt. Legutóbb pedig Cañizares bíboros vette maga mellé saját egykori helynökét, Mons. Juan Miguel Ferrer Greneschét, akit a pápa második altitkárnak nevezett ki a liturgikus kongregációba. Mindez arra utal, hogy a hagyományos liturgia szabályozásának jogkörét, amely eddig kizárólag az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottságnál volt, a Szentatya nemsokára az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregációra ruházza át, ahol a kompetens szakemberek egymás mellett fogják felügyelni a római rítus rendes és rendkívüli formáját. Arra a kérdésre pedig, hogy ezt az egyszerű, de nagy horderejű döntést miért nem lehetett az új motu proprióba belefoglalni, alighanem a „Messa in latino” olasz blog kitűnő elemzése ad választ: az elmúlt hónapokban a nemzetközi sajtó és politika állandó kereszttüzében álló pápa mindenekelőtt Lefebvre érsek követőivel szemben akar határozottságot mutatni a Williamson-ügy bűnbakjainak „eltávolításával” és egy széleskörűbb, átláthatóbb tárgyalási platform kialakításával (amelyet a motu proprio 6. c) pontjával a biztonság kedvéért a maga közvetlen ellenőrzése alá rendel), hogy eközben a háttérben nyugodtabban készíthesse elő a 2007-ben felszabadított hagyományos liturgia szervesülésének intézményes garanciáit. Mert lehet-e egyértelműbb jele a rendes és a rendkívüli forma teljes egyenjogúságának, mint az, hogy a liturgikus kongregáció két párhuzamos részlege foglalkozik velük?
6. Végül érdemes megemlíteni egy másik kérdést is, amely szintén nem fordul elő az Ecclesiae unitatem motu proprióban. Egyes értesülések szerint az első tervezetben még nemcsak az FSSPX-szel való teológiai dialógus ténye és indoka szerepelt, hanem a pápa kifejtette volna a tárgyalásokat vezérlő alapelveket is. Amint azt korábbi megnyilatkozásaiból tudjuk, ezek lényege, hogy a II. Vatikáni Zsinat egészét nem valami megfoghatatlan és ideológia-szerűen képviselt „zsinati szellem” szerint, hanem az egyházi hagyomány fényében kell értelmezni, a „szakadás hermeneutikájával” a „folytonosság, ill. a reform hermeneutikáját” kell szembeállítani. Az Egyház élő hagyományáról van tehát szó, amelyet nem lehet egyetlen múltbeli időpontban befagyasztani, de ugyanígy nem lehet önmaga ellen fordítva kisajátítani sem. Mindez a liturgiában a zsinat által szorgalmazott természetes, szerves fejlődést jelenti, amelyet Ratzinger bíboros joggal kért számon az íróasztal mellett összeállított mesterséges rítusokon, XVI. Benedek pápa pedig saját ceremoniális gyakorlatával igyekszik felmutatni az egész világnak. Ez a fejlődés nyilván a régi rítust sem kerülheti el, nem mindegy azonban, hogy ki őrködik fölötte: az 1965 utáni változtatások felé hajló Mons. Perl, vagy az 1955 előtti nagyhét gazdag szimbolikáját dicsérő Cañizares bíboros. Reméljük, hogy az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság átszervezése ebből a szempontból is a jövő útját egyengeti.
R.Z.