ZENE ÉS/VAGY LITURGIA?
HÁTTÉRGONDOLATOK A HAYDN-MISÉKRŐL

Szertartásaink rendszeres látogatói tapasztalhatták, hogy a CLSMA által szervezett vasárnapi szentmiséken az ordináriumot időnként Joseph Haydn egy-egy ének- és zenekari miséje képviseli. Az idei Haydn-év egyik programja, az Égi Harmóniák című sorozat szervezői azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy a zeneszerző összes miséjét megszólaltassák, mégpedig „eredeti liturgikus környezetben”, vagyis a római rítus hagyományos (jogi elnevezéssel: „rendkívüli”) formájában, amely Haydn idejében a szentmise mint olyan egyetlen rituális és ceremoniális megvalósulási lehetősége volt.

Természetesen a liturgia valósága a XVIII—XIX. század fordulóján ugyanúgy a korabeli társadalmi, kulturális, politikai és jogi környezetbe ágyazódott, mint előtte és utána egészen mostanáig, ezért egy korabeli szentmise lefolyása az előírt rítusszövegek és cselekmények azonossága mellett kevéssé hasonlított a régi rítus ma — vagy akár ötven évvel ezelőtt — ismert formáira (a szertartás ünnepélyességét az állam jozefinista szellemben erősen korlátozta, a gregorián proprium éneklése nem volt szokásban stb.). A belvárosi Haydn-misék sorozata bevallottan csak a zenei anyag előadására korlátozódik, vagyis nem törekszik olyan teljes körű történeti rekonstrukcióra, amilyenre a közelmúltban egy-egy jeles alkalommal az evangélikus vagy a református egyházzene művelői vállalkoztak (2000 június 4-én a 11. Budapesti Bach-hét keretében egy 1735-ös lipcsei istentiszteletet rekonstruáltak Mennybemenetel ünnepéről, amelyet a kritika is méltatott, 2008 december 15-én pedig egy Huszár Gál idejéből való karácsonyi istentisztelet kelt életre a Károli Gáspár Református Egyetem dísztermében, eredeti prédikációval). Mindez érthetően némi feszültséghez vezet egyrészt a rendszeres káptalani szentmisék egyszerűbb, csöndesebb, a hívek énekes bekapcsolódását is lehetővé tevő gyakorlatával, másrészt pedig a klasszikus zenét elsősorban koncerttermekben élvezők elvárásaival szemben, akik bizonyára nagyobb számban vesznek részt liturgiáinkon a Haydn-misék alkalmával, mint egyébként.

Az előbbi probléma egyes híveket annyira megrendített, hogy egyenesen a Haydn-misék létét kifogásolták. Aggodalmuk nem teljesen alaptalan, hiszen a hagyományos római rítus újjáéledése és szervesülése plébániai szinten valóban inkább a missa cantata gregorián-népénekes változatában képzelhető el, időnként mégis hasznos, sőt szükséges lehet a modernebb (reneszánsz, barokk, klasszikus stb.) egyházzenei hagyományok képviselete is. Ezt a rendkívüli lehetőséget a CLSMA által szervezett szentmiséken az idén két jubileumi rendezvénysorozat: az Égi Harmóniák és a Choralis Constantinus 500 keretében elhangzó Haydn-, ill. Isaac-kompozíciók képviselik, amelyek azonban a teljes évi liturgikus rendben együttvéve sem érik el a vasárnapok számának egynegyedét. Úgy véljük, ezzel sikerül biztosítanunk a „koncertliturgiák” rendkívüli jellegét, s ugyanakkor örülünk neki, hogy a hagyományos római rítussal igen sokan éppen ezeknek az alkalmaknak köszönhetően ismerkednek meg. Haydn és Isaac zenéje, amely nemcsak az európai kultúrának, hanem a Katolikus Egyház hatalmas szellemi örökségének is része, ugyanúgy otthon van a templomban, mint a gregorián és a hiteles népének, hiszen eredendően liturgikus célból született és a szent zene kritériumainak is megfelel (vö. X. Pius: Tra le sollecitudini motu proprio). Az arányokban természetesen ügyelni kell a mai igényekhez és lehetőségekhez szabott egyensúlyra, amint arra mi is folyton törekszünk.

Az utóbbi probléma, vagyis a modern liturgikus kompozíciók zenetudományi megközelítése eddig kívül esett a látókörünkön, hiszen a Szent Mihály Laikus Káptalan — bár tagságát nem kis részben egyházzenészek adják — nem koncertek szervezésével, hanem a liturgia végzésével foglalkozik, amelynek hangos szövege persze elsődleges, eredendő formájában maga is zeneként szólal meg (mint recitáció és ének). A két említett rendezvénysorozat előadói ennek megfelelően vendégművészek, akik zenei szolgálatukkal kiegészítik, ill. helyettesítik a káptalani szkóla munkáját. Érdekes újdonság ezért az a zenekritika, amelyet a július 12-i Haydn-miséről az Élet és irodalom hetilap közölt (Rákai Zsuzsanna: Zene nagybetűvel), és amely az ordinárium mellett a szertartás egyéb zenei vonatkozásaira is kitér. A cikk szerzője már a címben pozitív hangot üt meg, ráadásul a liturgiát egy kívülálló nézőpontjából írja le, s így több olyan megfigyeléssel szolgál, amelyek tovább árnyalják a „koncertliturgiákról” fent írtakat és amelyeken érdemes egy kicsit elgondolkodni.

Mindenekelőtt fölmerül a kérdés: a Haydn-év szervezői tűzték-e műsorra vasárnapi miseliturgia keretében a zeneszerző összes miséjét, vagy fordítva: a CLSMA régi római rítusú vasárnapi szentmiséin hangzik-e föl időről időre Haydn által megzenésített ordinárium? Valójában mindkét megfogalmazás helyes, attól függően, ki melyiket tartja fontosabbnak. Mivel a koncertsorozatot a szervezők ilyenként hirdették meg és sokan (köztük a kritikus is) csak a zene kedvéért jönnek el a liturgiára (szemben pl. a Mátyás-templom vasárnap 10 órai nagymiséivel, amelyeken a Haydntól és másoktól évtizedek óta felhangzó ordináriumok nem részesülnek ilyen figyelemben), számukra ez egy liturgikus keretbe ágyazott koncert. Azoknak viszont, akik katolikus hívőként maguk is rendszeresen járnak szentmisére (köztük elsősorban a belvárosi fél négyes vasárnapi misék szervezői és más résztvevői), ezek olyan sajátos liturgikus alkalmak, amelyeken Isten nagyobb dicsőségét nemcsak a hagyományos római rítus szolgálja, hanem egy klasszikus műalkotás is, amely annak keretei között született.

Mégis, mivel a megszólaltatott zenemű eredendően a liturgia szolgálatára készült, a két párhuzamos szempont közül elméletileg most az utóbbi a fontosabb, amit a kritikus szintén elismer, amikor „a rítus elsőbbségéről” beszél. Haydn zenéje így liturgikus környezetben szükségszerűen járulék, kulturális vendéganyag, amely beilleszkedik a szertartás keretei közé, alkalmazkodik hozzájuk — jól vagy rosszul, amint arról fentebb szó esett. A cikkíró felvetésére tehát, hogy ti. mennyire lehet zenekritikát írni egy liturgikus keretben megszólaló klasszikus műalkotásról, a végső válasz alighanem az, hogy — legalábbis a koncerttermi műkritika mai szekuláris paradigmájában — sehogyan. Rákai Zsuzsannának ez mégis sikerült, ami arra utal, hogy nem eleve lehetetlen próbálkozás a liturgiában felhangzó zene esztétikai alapú megközelítése, bár ennek teljesebb megvalósításához nyilván egy más jellegű, a liturgia belső szempontjaiból kiinduló elemzésre volna szükség.

Maga a szépség — és ennek alapján az esztétikai-kritikai megítélés — ugyanis nem áll távol a liturgia szellemétől: XVI. Benedek pápa számos alkalommal hangsúlyozta a kettő kapcsolatát, nemrég pedig az írországi Fota-szigeten a St Colman’s Society for Catholic Liturgy szervezett külön konferenciát ebben a témában. (Ugyanerről egy másik, a „zsinat szellemét” képviselő felfogásban Piero Marini érsek, egykori pápai szertartásmester értekezett olaszul, egy hazai követője pedig magyarul.) Mivel a „jó liturgiát” nem lehet pusztán az érvényesség szűk teológiai-jogi fogalmával mérni, hanem figyelmet kell fordítani az ars celebrandira is (l. erről a pápa gondolatait a Sacramentum caritatis szinódus utáni apostoli buzdítás 38—42. pontjában), nem kerülhető meg a szertartások esztétikai színvonalának firtatása, s éppen itt volna a helye a liturgikus zene kritikájának is (egyházi részről ennek legnagyobb hatású példája X. Pius fent hivatkozott motu propriója). Amíg azonban a liturgia körében élő egyházzene nem szerves része a mai kulturális közéletnek, a mögötte álló világi intézményrendszer sem fogja kitermelni az erre szakosodott kritikusokat, akik az Egyház felé is hitelesen szólalhatnának meg. A probléma korántsem akadémikus, hiszen következményei nap mint nap lemérhetők egy (akár püspöki) szentmise esztétikai színvonalán vagy a templomépítészet legújabb termékein (az orgonákról nem is beszélve, amelyeket nemhogy nem terveztetnek, hanem már a régiek felújítását is akadályozzák).

Ilyen helyzetben érthető jelenség, ha az egyházi előírások — köztük pl. a II. Vatikáni Zsinat — megvalósítását, a puszta színvonalra való törekvést a liturgiában és az egyházzenében a mai katolikusok közül sokan elitista bezárkózásként érzékelik. Ezt a címkét a régi rítushoz ragaszkodók persze eleve, zenekari nagymisék nélkül is megkapják, még tiltakozni sincs módjuk ellene. Jólesik tehát egy szakértő kívülállótól azt hallani, hogy „a felvilágosodás eszmei hátterét képviselő és a középkori zenei anyag egymást tükröző képe, tökéletesen absztrakt párbeszédes viszonya amellett, hogy a megszokott formáktól egészen eltérő dimenziókban bontakoztatta ki a mise lelki-szellemi tartalmát, a Haydn-kompozíciónak is olyan tágasságot és mélységet kölcsönzött, amelyet egy hagyományos hangversenytermi produkció aligha tudott volna biztosítani”.

Ez a párbeszéd azonban, amelyet a kritika szerzője igen szemléletesen a templom gótikus és barokk részeiben felhangzó dallamok egymásra felelgetéseként jellemez, egyúttal valami mást, valami ennél többet is megjelenít: a régi rítus egyfajta kulturális egyetemességét, mai szempontból szinte transzkulturalitását. A gregoriánt és a klasszikus egyházzenét ugyanis, amelyet az európai kultúra koncerttermekben megszólaltatva mintegy mesterségesen tart életben, az Egyház a liturgiában saját élete részeként, természetes módon alkalmazza, ráadásul úgy, hogy az évszázadok óta változatlan szöveganyagnak többféle, változó zenei megszólalására ad lehetőséget. Ha ügyesen vegyítik őket, ezek a zenei formák nem ellentétben állnak, hanem éppenséggel kommunikálnak egymással, a folytonosként értelmezett hagyomány közegében kiegészítik, felerősítik egymást. Nem egyik vagy másik történelmi pillanatba révednek vissza, hanem a szent vonzáskörében, az örök mában integrálják a múlt értékesnek tartott elemeit. E kulturális szimfónia megteremtésére pedig a történeti önazonosságában megmaradt régi rítus kétségkívül alkalmasabbnak látszik, mint a számos nyelvre és változatra bomló, a régitől szövegében és szertartásaiban is lényegesen különböző megújított liturgia.

Az ilyenkor jó esetben létrejövő „sajátosan egyedi, eklektikus szellemi élmény” remélhetőleg kárpótlást nyújt azokért az „erőteljes hangnemi zökkenőkért”, amelyek a liturgikus hagyományban aznapra megszabott ének és a zeneszerző ettől független kompozíciós megoldásai között mutatkoznak. Ahogy Haydn miséi és eredeti előadásaik a kor szokásait és ízlésvilágát követték, úgy mi sem léphetünk ki a saját világunkból, amelyet egy ideje a globalizáció és a multikulturalizmus jellemez. Ha egyszer a Katolikus Egyházban azonos joggal élhet egymás mellett a római rítus rendes és rendkívüli formája, a liturgia a gregorián mellett Haydnt és Isaacot, sőt Brucknert és Kodályt is befogadja. Lehetséges, hogy egy mai katolikus átlaggyülekezet számára nem olyan szerves a kapocs a (latin nyelvű) rítus és annak zenei formái között, mint egykor volt (hogy mikor és mennyire, az tudományosan vitatott), ám több mint valószínű, hogy akik megszentelődésüket a hagyományos római liturgiában keresik, ezt többek között éppen e rendkívül szoros kapcsolat megértése és átélése miatt teszik.

R.Z.