ÉDES ANNA ÉS AZ ESZTERGOMI RÍTUS
— AVAGY VERES ANDRÁS ESETE DOBSZAY LÁSZLÓVAL

Mindnyájan ismerjük Édes Anna történetét: a vidékről Budapestre jött fiatal lányét, a tökéletes mintacselédét, akit környezete folyamatosan megaláz, testileg-lelkileg kihasznál, majd cserben hagy bajában, és aki végül megöli gazdáit. Kosztolányi Dezső regénye a magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotása, amely annak ellenére, hogy néhány évtizede kötelező olvasmány a középiskolákban, sokaknak felnőttként is örök kedvence maradt.

E sorok írója gyermekkora óta azon a környéken él, ahol a történet játszódik, így már az első alkalommal régi ismerősként sétálhatott végig Annával az Attila utcán, át a Krisztina téren, az ősi templom mellett, amelyben hajdan Széchenyi István esküdött örök hűséget Seilern Crescentiának, majd tovább, a Vérmező mentén, ahol később százévesen emlékműben öltött újra testet — talán éppen a lepottyantott aranylánc helyén — az aeroplánnal menekülő Kun Béla.

De talán még ezeknél a helytörténeti emlékeknél is jobban megragadta a diák figyelmét, s jobban megmozgatta képzelőerejét a regény elejére illesztett latin szöveg, amely minden magyarázkodás nélkül a katolikus halotti szertartás ősi rítusával szembesíti az olvasót. Amikor a gimnáziumban Kosztolányira került a sor, ez a rítus már régen a múlté volt, a rövid, egymásra halmozott latin mondatok mégis különös erővel, sokáig hatottak, míg aztán — jó pár évvel később — meg nem elevenedtek egy valódi temetési szertartáson, a római jog pécsi professzorát búcsúztatva. Biztos, hogy Kosztolányit is az életében végigasszisztált temetések szívbemarkoló élménye vezette, nem pedig holmi furor philologicus, hogy egy majd’ teljes oldalnyi, lefordítatlan latin rítusszöveggel vezesse be Édes Anna történetét.

Ez a latin szöveg azonban, amelynek korábbi blogbejegyzéseink adnak szomorú aktualitást, noha idézőjelben áll, mégsem puszta idézet. Sajátos szerzői szándék szülötte, amely mögött évszázados történeti folyamatok erői húzódnak meg. Régi vágyunkat váltjuk most valóra azzal, hogy ezek nyomába indulunk, kezünkben a regény tavaly megjelent kritikai kiadásával, amely rengeteg izgalmas fölfedezést és érdekes megfigyelést tartogat számunkra.


1. A kritikai kiadás

2010 novemberében jelent meg a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó gondozásában a Kosztolányi Dezső Összes Művei című sorozat első darabjaként az Édes Anna kritikai kiadása, amely idén elnyerte a Szépírók Díját esszé/kritika kategóriában. A sorozatot Szegedy-Maszák Mihály és Veres András irodalomtörténészek gondozzák, magát a kötetet Veres András szerkesztette. A benne szereplő források sajtó alá rendezését többen végezték, a tárgyi magyarázatokat Veres András nagyrészt egymaga írta. A bennünket érdeklő szövegről a jegyzetek előszavában a szerkesztő külön megjegyzi (548. oldal): „a mottó liturgiatörténeti hátterét Sárközi Éva derítette fel.” Hogy ez pontosan mit jelent, és milyen mértékben osztja meg a felelősséget a két kutató között, sajnos nem könnyű eldönteni, ezért a továbbiakban többnyire csak Veres Andrást fogjuk a kommentár szerzőjeként emlegetni, mint aki egyébként is évtizedek óta foglalkozik az Édes Anna szövegével, s több kiadást publikált már belőle nyomtatott és elektronikus formában.

A regény mottójáról a kritikai kiadás közvetlenül két helyen szól: először magának a szövegnek a közlésekor (10—11. oldal), azután pedig a tárgyi magyarázatok között (684—687. oldal). Ezt az anyagot a továbbiakban eredeti szövegképével iktatjuk ide, zöld, piros és kék kiemeléssel jelölve meg azokat a részleteit, amelyekhez megjegyzéseket szeretnénk fűzni. Ezenkívül fontos adalékok találhatók még a mottó kérdéséhez a regény keletkezéséről és befogadástörténetéről szóló részekben is, ezekből a későbbiek során fogunk idézni.

Először tehát lássuk a közölt szövegeket. Mivel a regény nagy része Kosztolányi eredeti kéziratában is fennmaradt, a nyomtatott kiadások alapján készített végleges változat mellett a sajtó alá rendezők ennek átiratát is közreadják. A közreadás elveiről és jelöléseiről a kiadás elején álló rövid útmutató (7—9. oldal) tájékoztat.


A nyomtatott szövegváltozathoz fűzött 2. lábjegyzet elővételezi a később részletesen kifejtett tárgyi magyarázatokat:



2. A kritikai kiadás kritikája

a) Irodalomtudományi alapproblémák

A Veres András (és/vagy Sárközi Éva) által írt kommentár legsúlyosabb — és bizonyos szempontból teljesen érthetetlen — hibája, hogy nem mondja ki egyértelműen: Kosztolányi forrásmegjelölése, amellyel azt állítja, hogy a mottó szövegét a Rituale Romanumból veszi, egyszerűen téves. Veres többször is utal rá, hogy anyagát a szerző a Rituale Strigonienséből merítette, majd közli, hogy ennek szövege a temetési szertartás körében jelentősen eltér a Rituale Romanum szövegétől, végül megállapítja, hogy a Kosztolányi által közölt változat a „zsinat előtti esztergomi liturgiával mutat textuális egyezést”. Ez így rendben is van, de ha egyszer a szerző nem ezt írta oda a regény kéziratába és nyomtatott kiadásaiba, hanem éppenséggel azt, hogy ő ezt a Rituale Romanumból veszi, ezzel olyan ellentmondás áll elő, amely mellett egy kritikai kiadás nem mehet el szótlanul — főleg egy olyan kiadás nem, amely képes még olyan apróságokba is belemenni, vajon hibázott-e Kosztolányi az „A porta inferi [.] Erue Domine animam eius” pontjának elhagyásával vagy sem.

A másik fő probléma még általánosabb jellegű. Veres a mottót úgy azonosítja, mint „a római katolikus temetési szertartás latin textusának töredékes szövegé”-t (11. oldal, 2. jegyzet; 684. oldal). A Magyar értelmező kéziszótár szerint (2., átdolgozott kiadás, Budapest 2003, 1364 s.v.) a töredékes szó jelentése „töredékekből álló” vagy „töredékben maradt, befejezetlen /alkotás/”. Ilyen értelemben használja azt maga Veres is, amikor azt írja (550. oldal), hogy „az Édes Anna kézirata töredékesen maradt fenn” — vagyis hogy egyes részei, amelyek valamikor nyilvánvalóan megvoltak, most már nincsenek meg, mert elvesztek vagy lappanganak. Ezzel szemben a temetési szertartás latin textusa sem eredeti forrásaiban (a mi szempontunkból a Rituale Romanum vagy a Rituale Strigoniense nyomtatott könyveiben, vagyis nem azok középkori előzményeiben), sem pedig Kosztolányi regényében nem töredékesek: minden betű, minden szó épségben áll a papíron, együtt pedig értelmes szöveget alkotnak. Máskor Veres — immár helyesen — „kihagyott szövegrészek”-ről beszél (11. oldal, 2. jegyzet), ill. utal rá, hogy „Kosztolányi mely pontokon hagyott ki szövegrészeket” az idézetből (686. oldal). Az Édes Anna mottója tehát nem „töredékesen”, hanem kihagyásokkal, kivonatosan idézi latin forrását, még ha ezt nem is tünteti fel az újkori tipográfiai gyakorlatban bevett eszközökkel (gondolatjel[ek] vagy három pont).

„Töredékesség” és „kivonatosság” rokon fogalmaknak tűnhetnek egy kívülálló számára, egy filológusnak azonban legalább annyira mást jelentenek, mint egy atomtudósnak az uránizotópok (az egyikből lesz maghasadás, a másikból nem). A töredékes szöveg a maga eredetileg meglevő részeit valamilyen külső — gyakran későbbi — behatásra vesztette el (pl. kiszakadt, letörött az íráshordozója vagy elvesztek annak egyes darabjai), a kivonatos szöveget viszont eleve ilyen formában hozták létre egy másik, teljesebb szöveg alapján. Az utóbbi eset tehát kifejezett szerzői szándékot feltételez, s mint ilyennek a filológiai érdeklődés homlokterében kellene állnia. Itt azonban a terminológiai malőr a tény helyes megállapítása ellenére rögtön el is torlaszolta a további gondolkodás útját.

Az idézett oldalakon zölddel aláhúzott helyes megállapításokat nagyjából így lehetne (és kellene is) összegezni: „A Kosztolányi Dezső által közölt szöveg mondatai a szerzőtől származó eredeti attribúció ellenére nem a Rituale Romanumból, hanem a Rituale Strigonienséből valók (pszeudoepigráfia). Ezek a mondatok azonban az eredetiben nem így következnek egymás után, hanem több egymást követő fejezet anyagából lettek összeválogatva (kompiláció).” Csak ezek után lehet ugyanis világosan feltenni az irodalomtörténészt foglalkoztató kérdéseket: Mi lehet az oka a pszeudoepigráfiának? Milyen céllal, mely elvek szerint történt a kompiláció, és miért nem utalt rá sehogyan Kosztolányi? Később megpróbálunk majd válaszolni ezekre a kérdésekre is, előtte azonban ki kell térnünk a kommentár egyéb, nem irodalomtudományi jellegű hibáira.


b) Liturgiatudományi részletproblémák

Amint a fent idézett oldalakon látható, Veres András (és/vagy Sárközi Éva) számos olyan állítást tesz, amelyek nem Kosztolányi szövegére, hanem annak liturgikus forrásaira vonatkoznak. Ezek az állítások meglepően sok téves, hamis és félrevezető elemet tartalmaznak, amelyeket a filológiai problémákhoz hasonlóan piros vonallal húztunk alá. A jobb követhetőség érdekében foglalkozzunk velük előfordulásuk sorrendjében, a később ismétlődő jelenségeket az első alkalommal tárgyalva.

11. oldal, 2. jegyzet és 684. oldal: Az „Esztergomi Szertartáskönyv” nagy kezdőbetűs írásmódja félrevezető, a Rituale Strigoniensével való zárójeles azonosítása pedig helytelen. Noha a liturgiatudomány megkülönbözteti egymástól a ritus és a caeremonia fogalmát (a Római Kúriában egészen a közelmúltig két önálló, eltérő hatáskörű kongregáció foglalkozott e területekkel), az előbbit szűkebb értelemben mégis szokás az utóbbi alá vonni. Ennek megfelelően beszélhetünk világi és egyházi szertartásokról, az utóbbiakon belül pedig kifejezetten (szent) rítusokról. Rítusai azonban nemcsak azoknak szertartásoknak vannak, amelyek anyagát az újkortól kezdve a rituale megjelölésű gyűjteményekbe gyűjtötték össze, hanem a misének és a zsolozsmának is, ezért a missale és a breviarium szintén szertartáskönyvnek (vagy röviden: szerkönyvnek) minősül.

A terminológiai zavarok elkerülésére a mai katolikus szóhasználat ezért inkább „liturgikus könyvekről” beszél, a „szertartáskönyv” szó azonban továbbra is használatos, mégpedig nemcsak a rituale típusú könyvek megjelölésére. Igaz, hogy a XIX. század óta voltak bizonyos törekvések arra, hogy a latin terminusokat állandó magyar megfelelőkkel lássák el, s ennek jegyében a Rituale Strigoniensét gyakran „Esztergomi Szertartáskönyvnek” is nevezték (l. pl. Pallas nagy lexikona, s.v. házszentelés), ez azonban nem tekinthető legitim megoldásnak, hiszen nem létezik olyan hivatalos egyházi kiadvány, amelynek címlapján ez a magyar cím volna olvasható. Így tehát legföljebb „esztergomi szertartáskönyvről” lehetne beszélni, ezt viszont, mint említettük, már nemcsak az esztergomi rituáléra, hanem az esztergomi misekönyvre és az esztergomi breviáriumra is lehetne érteni, ami súlyos zavarokhoz vezethet. A latin rituale fogalmára a mai liturgiatudomány éppen ezért — az elmúlt századok purista gyakorlatán túllépve — magyarul is a „rituále” formát használja.

11. oldal, 2. jegyzet, ill. 685. oldal, 9. jegyzet: Nem pontos az editio typicát „az egyház által jóváhagyott [...] kiadás”-ként azonosítani, ill. olyan jelzésnek nevezni, „amellyel az egyház a művet hivatalosan a magáénak vallja”. Ez ugyanis minden, ún. „hiteles kiadásról” (editio authentica) elmondható (ma ezeket „hivatalos kiadásnak” mondanánk), amelyekkel szemben az editio typicának kitüntetett, jelesül minta (typus) szerepe van. A liturgikus könyvek egyes kiadásainak kötelező mintajellege a XVI—XVII. században alakult ki, megjelölésére azonban csak 1884 óta használják az editio typica kifejezést, amely így ennél korábban nem forrásszerű. Az egész kérdéshez l. Rihmer Zoltán: Megjegyzések az „editio typica” kifejezés fogalmáról és fordításáról I., Praeconia 1 (2006) 100—158.

A Rituale Romanumnak az Édes Anna megjelenéséig összesen két editio typicája (mintakiadása) volt, amelyek 1884-ben a regensburgi Pustet cégnél és 1925-ben a Vatikáni Soknyelvű Nyomdában jelentek meg. A Rituale Strigoniensének soha nem volt editio typicája, mivel az Esztergomi Főegyházmegyén kívül másutt nem volt használatban, s ezért „licenckiadására” sem volt igény.

684. oldal (vö. 686. oldal): „A szertartás párbeszédes formában zajlik a Presbyter (pap) és a Concelebrantes (Koncelebrálók = együttmisézők, azaz a hívek) között.” Ez a mondat állatorvosi ló lehetne bármely liturgika-órán.

Először is kérdés, honnan veszi Veres a „Presbyter” és a „Concelebrantes” megjelöléseket, hiszen azokat nemcsak Kosztolányi szövege nem tartalmazza (sem kiírva, sem rövidítve), hanem a Rituale Romanum és a Rituale Strigoniense Kosztolányi korabeli kiadásaiban sem szerepelnek. Mivel nem valószínű, hogy az előbb említett 1925-ös vatikáni mintakiadáshoz az író egy éven belül hozzájutott volna, a római szerkönyvet az 1920-as években Magyarországon használatos utolsó kiadása alapján idézzük (Rituale Romanum Pauli V Pontificis Maximi iussu editum et a Benedicto XIV auctum et castigatum, cui novissima accedit benedictionum et instrucitonum appendix. Editio undecima post typicam, Ratisbonae—Romae—Neo Eboraci—Cincinnati 1912 = RR); az esztergomi rituálénak szintén legutolsó, Vaszary Kolos-féle kiadását használjuk (Rituale Strigoniense seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiae functionibus etc., Ratisbonae—Romae—Neo Eboraci—Cincinnati 1909 = RS). A gyászszertartások liturgikus rendje a RR-ban a VI. cím 3—5. fejezetét foglalja el (142—239. oldalak), a főbb szereplők itt a „Parochus” (plébános), ill. „Sacerdos” (pap), valamint a „Cantor” (kántor) és a „Clerus” (papság). A RS (VI. cím, 3—4. fejezet, 255—277. oldal) szintén „Parochus”-t és „Sacerdos”-t, valamint „Chorus”-t (kórus, énekesek) ismer. A P és a C kezdőbetűk tehát megegyeznek, csakhogy ezek a funkciók egyik szerkönyvben sincsenek egyetlen betűvel rövidítve (a RS a „Sac.” és a „Chor.” formát haszálja).

Sokkal súlyosabb azonban a concelebrantes terminus hibás alkalmazása. Ez a szó valóban „együttmisézőket” jelent, de csak és kizárólag felszentelt papokra (presbyter = „áldozópap”) vonatkozik. A concelebratio Kosztolányi idejében (és korábban is évszázadokra visszamenően) rendkívül ritka volt, gyakorlatilag a pap- és püspökszentelésre korlátozódott. És jóllehet ez a gyakorlat a II. Vatikáni Zsinat után megváltozott, a Katolikus Egyházban a hívek ma sem koncelebrálnak, hiszen nincsenek pappá szentelve. Ilyesmit állítani teológiai szempontból súlyos eretnekség.

Érdekes csavart ad a problémának, hogy Veres András 2004-ben, az Édes Anna elektronikus kiadásában valamivel helyesebben értelmezte a rítusszövegeket felváltva megszólaltató szereplőket: „Kosztolányi elhagyta annak jelölését is, hogy az imádságot a prédikátor [P.] vagy a kántor [K.] mondja.” A C. tehát ekkor még nem a concelebrantest, hanem a cantort jelölte, a P.-t viszont a szövegkiadó — némi protestáns beütéssel — „prédikátor”-nak, nem pedig „pap”-nak oldotta fel. No de milyen alapon, ha a latin forrásokban nem szerepelnek egybetűs rövidítések? Nos, azon az alapon, hogy itt — és reméljük, hogy csak itt, és nem máshol is — nem is az eredeti forrásokból, hanem azok egy korabeli kivonatából dolgozott.

Veres mind a 2004-es elektronikus kiadásban (1. jegyzet), mind a 2010-es kritikai kiadásban (686—687. oldal) idézi a XX. század első felének egyik legnépszerűbb hazai katolikus imakönyvét, Sík Sándor és Schütz Antal piaristák munkáját: Imádságoskönyv, egyszersmind kalauz a lelki életre a tanulóifjúság számára, 5. kiadás, Budapest 1922, 310—314. Lássuk tehát ezeket az oldalakat fakszimile formában (a 15 évvel későbbi 11. kiadásból, de gyakorlatilag betűre azonos szöveggel):


Ez a szöveg valóban alkalmazza a P. és a K. rövidítéseket, de világossá is teszi, hogy ezek a magyar „Pap” és „Kar” szavaknak felelnek meg. Latin rövidítéseket (P. és C.) nem használ, a magyar változatok pedig pontosan visszaadják a RS „Sacerdos” és „Chorus” terminusait. A szarvashibát tehát a C.-vel összefüggésbe hozott concelebrantes bevezetésével alighanem Sárközi Éva követte el, Veres Andrásnak azonban, akinek korábban nyilvánvalóan volt a kezében a Sík—Schütz-imakönyv, ezt nem lett volna szabad megengednie. Sajnos megtette, mégpedig kétszer is.

684. oldal: A „rituálék szövegét” kifejezés a kontextusból kitűnőleg nem a rituále típusú könyvekre, hanem a rítusokra vonatkozik. A keresztény liturgiák kutatói a „rituále” szót csak könyvtípus értelemben használják, ebben a tudományban tehát ez a szó nem a „rítus” szinonimája. Az etnográfiában és a kulturális antropológiában ezzel szemben ismert a „rituálé” (é-vel!) fogalma, ezt azonban súlyosan negatív konnotáció nélkül nem lehet átvinni az értéksemleges „rítus” fogalmára. Aki liturgikus szakkérdésekről ír, annak ezzel tisztában kell lennie.

684. oldal: Súlyos liturgiatörténeti tévedés azt állítani, hogy „a Rituale Romanum [...] az 1545-63 között megrendezett tridenti zsinat után váltotta fel a korábbi, III. Miklós pápa által 1277-ben minden római katolikus plébánia számára előírt misekönyvet, a Missale Romanum-ot”. A misszále és a rituále két különböző liturgikus könyvtípus, amely a Tridenti Zsinat előtt is és után is létezett, ráadásul anyaguk annyira eltérő, hogy egymást nem is válthatnák fel a római rítus szerkezetének alapvető módosulása nélkül. A missale a mise teljes szöveges és rubrikás anyagát tartalmazza összegyűjtött formában (maga tehát igenis felváltja a korábbi szakramentáriumokat és egyéb kivonatos mise-szerkönyveket), a rituale pedig a papok által végezhető egyéb szertartásokat gyűjti egybe (ez a műfaj Trident előtt valóban sokféle névvel, de azonos tartalommal ismert: obsequiale, baptismale stb.).

Ami pedig III. Miklós pápát illeti: ő nem a Missale Romanumot (ilyen nevű hivatalos liturgikus könyv először csak Trident után jelenik meg), hanem a Római Kúria misekönyvét (vagyis a későbbi Missale Romanum elődjét, forrását) írta elő 1277-ben, de nem „minden római katolikus plébánia számára”, hanem csak Róma városának összes plébániája számára (azok ugyanis addig más, a Kúriáétól különböző rítust használtak). A Magyar katolikus lexikon vonatkozó szócikke még helyesen mondja: „a III. Miklós pápa által minden római plébánia számára előírt misekönyv”. A „római” itt „Róma városi”, nem pedig „római katolikus” (amely fogalom akkor még szintén nem létezett). Megint csak apró nyelvi eltérés, mint a „töredékes” esetében, ám a fogalmi különbség óriási (Urbis et orbis). Ezért önálló tudomány a liturgika, több évezrednyi forrás- és több évszázadnyi szakirodalommal több tucat nyelven.

684. oldal: Pázmány Péter esztergomi érsek 1625-ben nem „az első RR-ot” adta ki, hanem az első Rituale Strigoniensét. A különbség egy betű — és ezáltal egy könyv.

684. oldal, 2. jegyzet: „A tridenti zsinat előtt missale típusú Esztergomi Szertartáskönyv volt.” Ez megint nagyon nehezen érthető kijelentés. Ha az „Esztergomi Szertartáskönyv” — mint fent említettük — a RS szinonimája, akkor ez a mondat ugyanazt az értelmetlenséget közli hazai vonatkozásban, mint a főszöveg az imént a római rítus egészére nézve. A misszálékat soha, sehol nem váltotta fel a rituále, misszále típusú rituále pedig nem létezett (a mise-szerkönyvek — akár szakramentáriumok, akár pontifikálék, akár misszálék — rituále-függeléke természetesen nem tartozik ide, mivel ezek egész—rész viszonyban vannak egymással). Ezzel szemben ha a ritualét és a misszálét az esztergomi szertartáskönyvek két különböző típusaként fogjuk fel, a kifejezésnek magának már van értelme, az viszont nem igaz, hogy Trident előtt Magyarországon csak az egyik lett volna, utána pedig csak a másik. Mindkettő volt és mindig volt, különben hogyan tudtak volna a papok misézni is meg a többi rítust is végezni?

685. oldal: A szent liturgia szövegeit illetően nem „a II. Vatikáni Zsinat” volt az, amely „megváltoztatta azt”, hanem az Apostoli Szentszék. A Sacrosanctum Concilium zsinati rendelkezés egyfajta kerettörvény, amely alapelveket fogalmaz meg, megvalósításukat azonban a Szentszékre bízza, akárcsak elődje, a Tridenti Zsinat, amely szintén nem adott ki és nem változtatott meg egyetlen liturgikus könyvet sem. Filológiai hasonlattal élve: az Aeneisnek nem Augustus a szerzője, hanem Vergilius, még akkor is, ha a mű fönnmaradását gyakorlatilag az előbbinek köszönhetjük, aki császári tekintélyével hatálytalanította a költő végrendeletének azon részét, amelyben halála esetére műve példányainak megsemmisítését írta elő.

685. oldal, 5. jegyzet: Az invitatórium nem általában „a zsolozsma”, hanem csak a matutínum nevű imaóra kezdete. Más imaóra előtt ugyanis nem fordul elő.

685. oldal. 6. jegyzet: A laudes a matutínumot követő és azzal rendesen egybefüggő imaóra, nem pedig valamelyik „ima része”.

686. oldal: A „Halottakért való imádság” cím nem szerepel a 10. jegyzetben forrásként megadott Sík—Schütz-imakönyv 310. oldalán. A 11. kiadásban itt „A temetés szertartása” cím olvasható, az alábbi alcímekkel: „A ravatalnál”, „Menetközben” és „A sírnál”. Az utóbbit tényleg követi három imádság a halottakért, ezeknek azonban önálló címeik vannak: „Kedveseink halálára”, „Meghalt szülőért (vagy más hozzátartozóért)” és „A megholt hívekért”. Nem valószínű, hogy a korábbi kiadások e teljesen azonos szövegeket más főcím alatt közölték volna.


3. A halotti szertartás szövege az esztergomi rítusban

Az eddigiekből — sajnos — elég világosan kiderült, mennyire megbízhatatlanok a liturgiatudomány szempontjából az Édes Anna kritikai kiadásának kommentárjai. Olyan állításokat tesznek, amelyek súlyosan hibásak, tévesek, ill. jobb esetben csak félrevezetők vagy terminológiailag pontatlanok. Nehezen érthető, hogyan vállalkozhatott egy liturgikailag ennyire felkészületlen irodalomtörténész — akár Veres András, akár a munkatársnője — a középkori magyar liturgia XX. századi vonatkozásainak ilyen beható elemzésére. Miért nem tudták ezt szakértőre bízni? Csak az ELTE latin tanszékén legalább két ilyen kolléga dolgozik, akiket ha máshonnan nem, legalább friss kritikai kiadásaikról (Missale Strigoniense és Ordinarius Strigoniensis) ismerniük kellene a magyaros textológusoknak. A másik kézenfekvő megoldás az lett volna, ha megmaradnak Kosztolányi latin mottója közvetlen forrásának, a RS-nek a beazonosításánál, az összes többi kérdésben pedig meghivatkozzák a hazai liturgiatudomány legújabb irodalmát.

Ez utóbbi annál is könnyebben megoldható lett volna, mert — szerencsénkre — kitűnő modern összefoglalásokkal rendelkezünk a nyugati kereszténység halotti liturgiájának Trident előtti történetéről az egyházzenész Kovács Andrea tollából (A halotti mise forrásai, tételei és szövegei, Magyar egyházzene 10 [2002/03] 41—54 és Az „officium defunctorum” eredete és szövegei, Magyar egyházzene 10 [2002/03] 353—378). A középkori magyar hagyományt részletesen leírta Dobszay László Az esztergomi rítus című könyvében (Budapest [2004], 218—224), a Veres András által többször is emlegetett Pray-kódex temetési rendjét pedig Szendrei Janka elemezte (A „mos patriae” kialakulása 1341 előtti hangjegyes forrásaink tükrében, Budapest 2005, 172—173).

Ahhoz, hogy helyre tudjuk tenni az Édes Anna kritikai kiadásában e témáról olvasható kusza állításokat, továbbá hogy szélesebb történeti hátteret rajzoljunk Kosztolányi szövegalkotó eljárása mögé, szeretnénk hosszabban idézni egy negyedszázada megjelent alapvető tanulmányból, amelynek szerzője a korabeli élő gyakorlat egyes elemeiből fejti vissza a magyarországi halotti szertartások történeti fejlődésének szálait (Dobszay László: A középkori magyar temetés maradványai az erdélyi néphagyományban, „Mert ezt Isten hagyta.” Tanulmányok a népi vallásosság köréből, szerk. Tüskés Gábor, Budapest 1986, 189—210, itt 192—194 és 203—205):

[192] Az Invitatorium emlékezetben tartását segítették a népénekes könyvek. A „Körülvettek” változat szövegét megtaláljuk pl. az Orgonahangokban, a latin szöveget az erdélyiek énekeskönyvében. Mindkettőnél így kezdi a pap a temetést: „Könyörögjünk a megholt hívekért” (Oremus pro fidelibus defunctis), melyre válasz: „Adj Uram örök nyugodalmat...” (Requiem aeternam dona eis...); ezt követi a Circumdederunt. A temetésnek e rendje, majd a folytatás is, a Pázmány-féle Rituáléra megy vissza, mely szerint a felépítés a következő (a nem-énekes részeket zárójelbe tettük):

PÁZMÁNY-RITUÁLÉ	ORGONAHANGOK
a ravatalnál:
Oremus pro fidelibus... Circumdederunt + 94. psalmus: Venite	Könyörögjünk a megholt... Körülvettek engem... + Jertek, áldjuk
[193] Absolve Domine + Benedictus Dominus Deus Israel (Lc 1, 68—79)	Mentsd meg, Uram + Áldott legyen Izraelnek (Zakariás éneke)
(preces, oratio)	(rövid fohászok, papi könyörgés)
Michael praepositus paradisi (versiculus, oratio)	Szent Mihály, az angyalok fejedelme (párvers, papi könyörgés)
a templomban mise, majd:
(oratio: Non intres) Libera me Domine (preces, oratio)	(könyörgés: Ne szállj Uram ítéletre) Ments meg engem, Uram (rövid fohászok, papi könyörgés)
gyászmenet a sírhoz:
Miserere (50. psalmus; más helye a templomba vitel közben)	Könyörülj Istenem én bűnös lelkemen
In paradisum + 129. psalmus: De profundis	Paradicsomba vigyenek + A mélységekből kiáltok föl
a sírnál:
(preces, oratio)	(fohászok, papi könyörgés)

Ez a szertartásrend általános volt a XVII. századtól a XX. század közepéig. Nemcsak az esztergomi és a mintájára készült más egyházmegyei nyomtatott rituálék, kántorkönyvek, funebrálisok egybehangzóak e tekintetben, de már a XVII. század közepétől való kéziratok is a legkisebb részletig menően ehhez igazodnak. [194] Amennyire tudjuk, a temetésnek e rendje sajátos magyarországi képződmény, a Rituale Romanumtól például alapvető szerkezeti vonásokban is, az alkalmazott énekek, könyörgések tekintetében is eltér.

[...]

[203] A mondottakból világos, hogy a legrégiesebb erdélyi temetés három szakaszból tevődik össze. Első: a halotti zsolozsma Matutinumának egy Nocturnusa a Laudest lezáró Absolve ( + Benedictus) tétellel bővítve. Helye: a halottas ház, alkalma: a koporsóba tétel. Ezt követheti az egész éjszaka tartó virrasztás (már pap és kántor nélkül), melyen az előénekes által megszabott sorrendben nagyrészt XVI—XVII. századi halottas énekek, különböző imádságok váltakoznak, de kifejezetten szertartásos anyag nem hangzik el. Második mozzanat: a gyászmise a Liberával (más néven: Absolutioval), harmadik pedig a sírba tétel, a már jelzett egyszerű módon.

Ehhez képest már redukált forma a csíki medencében szokásos: a koporsóba tételkor csak a zsolozsma kezdő és záróéneke hangzik el, a pap és a kántor távozása után 3—4 órányi virrasztás, majd ettől külön, másik napon a gyászmise, Libera, sírba tétel. A Pázmány-Rituálé és az ahhoz igazodó magyarországi temetés e redukált formától abban tér el, hogy a zsolozsmamaradványt beolvasztja a temetési szertartásba (mintegy annak bevezetőjeként fogja fel), s jelentős bővítéssel (Michael Praepositus, Miserere, In Paradisum, stb.) egységes szertartássá dolgozza össze a különböző eredetű részeket.

Ez a rétegzettség világosabbá válik a középkori magyar temetési [204] rítus ismeretében. Legrégibb leírása a Pray-kódexben olvasható, majd a további források lényegében egyezően idézik a XVI. század végéig. A rítus leghangsúlyosabb eleme a holttest mellett (a háznál vagy a templomban) végzett halotti zsolozsma, a Vigilia Mortuorum. Érdemes kiemelnünk ennek néhány magyarországi sajátságát. Nem az antifonával kezdődik, hanem az „Oremus pro fidelibus...” felszólítással, mely a Pázmány-Rituálé közvetítésével latin, később magyar nyelven is tovább él. Az Invitatorium refrénje nem a római rítus „Regem cui omnia vivunt” antifonája, hanem a külföldön ritkább „Circumdederunt”. A Laudest nem a más rítusokban szokásos „Ego sum resurrectio” antifona zárja, hanem az Absolve, amelyet Hesbert csak egyetlen forrásból idéz, ott sem ebben a funkcióban. E magyar sajátság olyan mély nyomot hagyott, hogy az egyébként romanizáló Pázmány sem szakíthatott vele, s ez is életben maradt a közelmúltig, mint láttuk, lényegében a középkori gregorián dallammal.

A halotti officiumot gyászmise követte, s annak végén volt a legünnepélyesebb esedezés az elhunyt bűneinek bocsánatáért: a „Non intres” bevezető könyörgéssel, három responzóriummal, s velük váltakozó orációkkal. Ennek maradványa (a 3., később egyetlen responzóriumról elnevezett) Libera. Ezután átvitték a holttestet a sírhoz, közben a sírnál kijelölt zsoltárokat énekeltek, melyekhez megrendítő antifona-sorozat kapcsolódott. Ezeket „in persona defuncti”, a halott nevében kellett a papnak intonálnia. Az antifonák az elhantolás cselekménysorát is követték és értelmezték. Pl. amikor a sírhoz érnek, s a holttestet leteszik a földre: „Aperite mihi portas justitiae, ingressus in eas confitebor Domino”; a sírba lebocsátás közben: „Ingrediar in locum tabernaculi...”; a holttest leengedése után: „Haec requies mea”; az első földcsomó bevetésekor: „De terra plasmasti me...”; a legvégén: „Ego sum resurrectio et vita...”. Az énekkel váltakozva könyörgések hangzottak el, középpontban pedig a „sermo ad populum” állt, halotti beszéd, a Pray-kódexben e helyen a Halotti Beszéd. — Az elhantolás után a menet responzóriumok éneklésével (köztük a szép „Si bona” tétellel) tért [205] vissza a templomba, ahol a szertartást egy megrendítő könyörgés fejezte be.

A XVI. század folyamán e tagozott, gazdag szertartásrend rövidülni kezdett. A század végi szerkönyvek már csak egy nocturnussal számolnak, és nem ismerik az „in persona defuncti” antifonasort, tehát a sírnál lévő szertartás összezsugorodik. Innen egy lépés Pázmány megoldása: a zsolozsma elhagyása, a maradvány összevonása más, újabb szertartási elemekkel.

Eddig az idézet Dobszay Lászlótól. El kell ismerni, hogy nem könnyű szöveg, amely oda-vissza zongorázik tájak és korok egymásba fonódó rítusváltozatainak sokaságán. Egy valamire azonban a fentiek alapján felfigyelhetünk: bizonyos szakaszait mintha már olvastuk volna. Vessük csak össze az itt aláhúzással jelölt szövegrészeket az Édes Anna kommentárjainak kékkel jelölt soraival! Érdekes egyezésekre bukkanunk: a 684—685. oldal két mondata túlnyomórészt a Dobszay-tanulmány 194. oldal eleji két sorának átvétele, a 685. oldalon következő harmadik mondat pedig szinte egy az egyben emeli át — némi tömörítéssel (de persze nem „töredékesen”) Dobszay megfigyeléseit a 204. oldalról. A 684. oldal 3. jegyzete (világoskék aláhúzás) ezzel szemben csak laza tartalmi rokonságot mutat Dobszay cikkének a 203—204. oldalak határán olvasható részletével.

Az Édes Anna kritikai kiadásának szövegkritikai elemzése ezen a ponton arról győz meg minket, hogy a középkori magyar temetési liturgiáról közölt ismeretek forrása szöveg — sőt olykor szó — szerint Dobszay László 1986-os cikke, miközben a szerző neve és a mű címe sehol nincs feltüntetve. Ezt a jelenséget az irodalomtudomány plágiumnak nevezi, még akkor is, ha Veres András (és/vagy szerzőtársa) közvetítő forrás gyanánt azt az interneten megtalálható anyagot hasznosította, amelyet a Harmat Artúr Központi Kántorképző „Gregorián ének” kurzusa számára Kovács Andrea állított össze 2003-ban, és amelynek függeléke a szóban forgó Dobszay-tanulmány egyes részleteit tartalmazza (sajnos a konkrét hivatkozás itt is elmaradt, a cikk adatai azonban szerepelnek a dokumentum végén található általános bibliográfiában).


4. A halotti szertartás szövege Kosztolányinál

Most érdemes visszatérnünk Kosztolányi latin szövegéhez. Az előző pontban láthattuk, hogyan fejlődött ki a magyarországi, ill. az erdélyi népi halottas szertartás a későközépkori latin liturgikus gyakorlatból, hogyan alakította át azt Pázmány, és hogyan erodálódott ez a változat egészen napjainkig. A Dobszay László által a fenti tanulmányban leírt, majd Az esztergomi rítus című könyvben pontosított kiindulási állapotot szövegszerűen — sőt szövegkiadásszerűen — mutatja az a rekonstrukció, amelyet nemrég tettünk közzé éppen az ő holnapi halotti zsolozsmájára készülve (Officium defunctorum = OD). Érdemes tehát ezt és a Pázmányra visszamenő RS Kosztolányi korabeli kiadását összevetni az írónak a regény mottójaként megadott szövegével (ezeket az alábbiakban a soroknak megfelelően [ ] szögletes zárójelbe tett számok jelzik).

A középkori állapotban a halotti szertartások négy szakaszra tagolhatók (vö. Dobszay: Az esztergomi rítus, 218skk): (1) lélekajánlás és imádságok a halál beálltakor; (2) halotti zsolozsma a templomban felállított ravatalnál; (3) halotti mise a feloldozással ugyanitt; (4) szertartások a sírnál.

Az (1)-t a RS külön rítusként tünteti fel (V. cím, 6—7. fejezetek, 222—247. oldal), akárcsak a RR (V. cím, 7—8. fejezet, 115—137. oldal), a mi zsolozsma-kiadványunkba ez érthető okból nem került bele, hiszen az csak a zsolozsmát tartalmazza.

A (2) alatti rítusok azonban — a RR változatához hasonlóan (VI. cím, 4. fejezet, 159—229. oldal) — teljes halotti zsolozsmát alkotnak, ezért első hórájuk kapitulum és himnusz nélküli, viszont précesz-sorozattal kiegészülő vesperás (OD, 3—9 + 57—58), s csak ez után jön a matutínum, amelyet [2] a Circumdedérunt invitatórium és a 94. zsoltár vezet be (OD, 10—13). Az esztergomi rituáléban külön halotti zsolozsmás rész már nincs, mivel az egész beleolvadt a temetési rítus első részébe, amelyet már nem is a templomban, hanem a halott házánál tartanak (RS, VI. cím, 3. fejezet, I. állomás). Ezt a szertartást [1] az Orémus pro fidélibus defúnctis. Réquiem aetérnam dóna eis, Dómine, et lux perpétua lúceat eis párvers nyitja meg, amely a középkorban még máshol szerepelt.

Az invitatórium után a középkori gyakorlatban a matutínum három nokturnusa következett egyenként három-három antifónás zsoltárral, a verzikulussal, majd három-három olvasmánnyal és responzóriummal (OD, 13—37). Az egészet a papi verzikulus zárta, s rögtön következett utána a laudes (OD, 46—59), a vesperáshoz hasonló szerkezetben, de kiegészülve a Szent Mihály-szuffrágiummal. A laudes kantikumának, [3] a Benedictusnak sajátos hazai antifónája az Absólve, Dómine, amely a RS-ben rögtön az invitatórium után következik (260—262. oldal). Látható tehát, hogy az invitatórium a maga zsoltárával és a Benedictus-antifóna a maga kantikumával mint a halotti zsolozsma eleje és vége az egészet mintegy lerövidülve, zanzásítva képviseli.

A kantikum után következik a précesz-sort bevezető Pater noster, amelynek csak az utolsó két verse szólal meg hangosan: [4] Et ne nos indúcas in tentatiónem. Sed líbera nos a malo (a RS ez előtt még beiktat egy Kýrie eléison — Christe eléison — Kýrie eléison sorozatot a tömjénbetét kíséreteként). [5] A précesz első párverse az A porta ínferi. Erue, Dómine, ánimam eius, amelyet az OD-ban és a RS-ben egymástól eltérő továbbiak követnek. Ez utóbbi sorozatból valók [6] a Ne tradas béstiis ánimas confiténtes tibi. Et ánimas páuperum tuórum ne obliviscaris in finem, valamint [7] a Dómine Iesu Christe, miserére ei. Christe, parce ei párversek, amelyek tehát az OD középkori változatában nem szerepelnek. A précesz-sort a szokásos módon könyörgés zárja, amelynek bevezető párverse [8] a közismert Dómine, exáudi oratiónem meam. Et clamor meus ad te véniat (a szorosan ehhez tartozó Dóminus vobíscum. Et cum spíritu tuo párverset Kosztolányi már elhagyja, akárcsak magát az orációt).

A középkori halotti zsolozsma, amelyet a templomban végeztek, ezen a ponton véget ér, hiszen utána már a mise következik. A RS szerint azonban a rövidített halotti zsolozsmát a halottas háznál végezték, most tehát át kell vonulni a templomba (VI. cím, 3. fejezet, II. állomás, 264—266. oldal). Eközben éneklik [9a] az 50. zsoltárt: Miserére mei Deus.

Az újkori esztergomi halotti szertartás következő állomása a templom (RS, VI. cím, 3. fejezet, III. állomás, 266—270. oldal), ahol (3) a pap elvégzi a gyászmisét, majd belekezd a feloldozási szertartásba (absolutio). Ennek első eleme [9b] a Non intres in iudícium cum servo tuo (fámula tua), Dómine kezdetű könyörgés, amelyet a Libera responzórium követ. Ezután précesz-sor hangzik el Pater noster-rel az elején és könyörgéssel a végén. A középkori gyakorlat ennél hosszabb volt, számos antifónát és könyörgést ismert.

A halottas menet ekkor megindul a temetőbe (RS, VI. cím, 3. fejezet, IV. állomás, 270—272. oldal), miközben a kórus [10] az In paradísum dedúcant te Angeli: et cum Lázaro quondam páupere vitam hábeas sempitérnam antifónát, majd a 129. zsoltárt énekli.

Az utolsó állomás a megásott sírnál van (RS, VI. cím, 3. fejezet, V. állomás, 272—274. oldal). A középkorban (4) ez a rész három elemből tevődött össze: az elföldelés aktusából, amelyet antifónák éneklése és könyörgések recitálása kísért, az énekelt tételek már a XVII. században elmaradtak. A rítusok a következők: a pap először megáldja a sírt a Deus, cuius miseratióne könyörgéssel, majd Kýrie, eléison, Pater noster és a laudesben látott précesz-sor következik. A szertartás a zárókönyörgéssel ér véget, ezt [11a] a szokásos Orémus felszólítás vezeti be. A könyörgés után még két párvers hangzik el (Réquiem aetérnam dona ei, Dómine. Et lux perpétua luceat ei; ill. Requiéscat in pace. Amen), erre felel végül [11b] az Anima eius et ánimae ómnium fidélium defunctórum per misericórdiam Dei requiéscant in pace. Amen párvers, amely a temetési szertartás utolsó mondata.

Nagyjából így egyszerűsödött le a középkori halotti szertartás az újkor kezdetére, amikor Pázmány idején kodifikálták. Ez a gyakorlat azonban csak a szerkönyvekben maradt meg ilyen formában a XX. század közepéig, a valóságban még tovább zsugorodott. Dobszay László felsorol néhány állomást (Az esztergomi rítus, 223—224), a végpontot viszont Sík—Schütz-imakönyvnek fent teljes terjedelmében idézett részlete jelöli ki, amely minden bizonnyal az 1920-as évek élő gyakorlatát tükrözi vissza. A temetés szertartása eszerint a ravatalnál kezdődik (vö. RS, I—III. állomás), kivonulással folytatódik (vö. RS, IV. állomás) és a sírnál fejeződik be (vö. RS, V. állomás). Az elhangzó tételek száma szintén jelentősen lecsökkent.

Ha most ebből az évszázadok alatt sokszorosan redukálódott anyagból keressük ki a Kosztolányi által összeválogatott sorokat (amelyek szinte mind liturgikus értelemben vett párversek, vagyis V[ersus] és R[esponsorium] formát mutatnak, még ha eredetileg nem is így néztek ki), azt találjuk, hogy elég érdekesen reprezentálják a végső állapot teljes szövegmennyiségét . A Sík—Schütz-imakönyv megfelelő helyeire beírva a Kosztolányi-sorok számait a 310. oldalon hármat (bevezetés, invitatórium és kantikum), a 311.-en ötöt (a précesz-sor párverseit), a 312.-en pusztán egyet (50. zsoltár és abszolúciós oráció), a 313.-on szintén egyet (processziós antifóna), végül a 314.-en további egyet (könyörgés bevezetése és záróáldás) találunk.

Mire következtethetünk mindebből? Egyrészt arra, hogy Kosztolányi az egész temetési rítusban a précesz-sorra jellemző felelgetést érezhette a legmegindítóbbnak, ezért ebből válogatta ki a legnagyobb számú idézetet (összesen 5 párverset a 11-ből), továbbá erre a szerkezetre fűzte föl az összes többi olyan liturgikus elemet is, amelynek tagjai eredetileg nem voltak egymással responzoriális viszonyban (pl. Miserére — Non intres vagy Orémus — Anima eius), sőt alkalmasint nem is álltak két különböző egységből (pl. In paradísum antifóna). Másrészt viszont arra juthatunk, hogy Kosztolányi megérezhetett valamit abból a hagyományból, amelynek utolsó láncszemeként egyetlen oldalnyi szöveggé — igenis érthető, értelmezhető és elemezhető szöveggé — zanzásította össze a középkorban és a koraújkorban még több napra kiterjedő, de az 1920-as években is még kb. egy órás halotti szertartást. És eközben a korábbi rövidüléseknél látott módszereket alkalmazta: a hosszabb szövegeket első szavaikkal képviseltette, egyes rítuselemeket pedig kezdő- és végpontjuk idézésével jelölt ki.


5. A halotti szertartás értelme Kosztolányinál

Az iménti elemzéssel gyakorlatilag megkezdtük a fenti 2. a) pont végén feltett második kérdés megválaszolását. A gondolatot folytatva felvethetjük, hogy az Édes Anna mottójának megszerkesztésekor vajon kaphatott-e valamilyen ötletet az író a korabeli imádságoskönyvek kivonatos szövegközléséből. Ez a kérdés azonban dilemmába torkollik, mivel a fenti levezetés alapján a felelet igenlő, Kosztolányi saját tanúsága alapján viszont egyértelműen nemleges a válasz. Veres András kitűnő kiadása ugyanis közzétesz két fontos dokumentumot, amelyek betekintést engednek az írónak a mottóval kapcsolatos szándékaiba.

Az elsőt a Pesti Hírlap Vasárnapja közölte Hogy születik a vers és a regény? Válasz és vallomás egy kérdésre II. címmel (1931 március 15-i lapszám, 4—5. oldal). Ennek végén mondja Kosztolányi (Kritikai kiadás, 761. oldal, vö. 650—651. oldal): „Azt is megemlíthetem, hogy én az Édes Anna írása alatt — nem tudom miért — mindig a temetési szertartás latin verseit mondogattam és énekeltem. Ez azonnal visszazökkentett hangulatomba. Ez volt az alaphangja. A fönséges, ókori versekből merítettem erőt.” Nos, ha énekelte, akkor valószínűleg kottás kiadványt használt, az pedig aligha lehetett valamilyen imakönyv.

A másik vallomás öt évvel korábbi, a regény keletkezésével egyidős. Berend Miklósné készített interjút az íróval, amely a Nemzeti Újságban jelent meg (1926 augusztus 1-jei lapszám, 21. oldal). Érdemes ebből egy kicsit hosszabban is idézni (Kritikai kiadás, 752—753. oldal, vö. 651. oldal):

Én az embereket ugy igyekszem bemutatni, ahogy egymásban tükröződnek és magukban tulajdonképpen nincsenek is. Az egyén annyiféle alakban létezik, ahányszor látjuk. Írásközben alakok jelentkeznek. Ezek mennek maguktól megmásíthatatlan sorsuk felé. Írás közben ismerem meg őket. A filozófiát a kész munkából szűröm le. Hogy mi a regényemben megnyilvánuló gondolat? Hiszek az áhítatban és a szeretetben. Nincs kollektív élet. Csak egyéni élet van. Az embereket ugy lehet megmenteni és boldoggá tenni, ha szeretjük őket. A regény szereplői jó emberek a társadalmi rend szempontjából nézve. De nem a krisztusi gondolat értelmében véve jók. Ezért kell bűnhődniök. A regényemben őskeresztény kicsengés van. A mottója a katolikus halotti ima: a Circumdederunt. Írásközben folyton ezeket a latin verssorokat mondogattam és a Rituale Romanumot olvastam. A lelkek közösségéről van itt szó, amit hirdet maga az egyház is: Hogy minden ember, aki a földön él, vagy élt, nagy közösséget alkot. És aki ez ellen a közösség ellen vét: az már itt, e földön, a pokolba jut. Csak ebben a keresztényi közösségben látom a probléma megoldását. Nem pedig intézményes, vagy gazdasági reformokban. Bármily nagy összeget adunk valamely árvaház javára: nem tettünk oly igaz, Krisztusnak tetsző jót, mintha egy árvát magunkhoz fogadunk és a szeretetben felnevelünk.

Egészen tömören fogalmazta meg a lényeget apja kérdésére válaszolva Kosztolányi, amikor ezt írta 1926 július 24- i levelében (Kritikai kiadás, 651. oldal): „Az Édes Anna előtti halotti imát én iktattam oda, mert jelezni akartam vele a regény egész filozófiáját.” Vagyis azt, hogy Krisztus országát, amely a lélekben van, nem itt a földön kell megvalósítani, „a bolsevikiekkel, az elvtársakkal”, amint Tatár tanácsnok hajtogatja, hanem éppen ellenkezőleg. Moviszter doktor szavaival (IX. fejezet: Kritikai kiadás, 265. oldal): „Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat és úgy él.”

Moviszterről tudjuk, hogy gyakran Kosztolányi álláspontját képviseli a regényben. Különösen fontos ezért — és nem csak a mottó értelmezése szempontjából —, amikor Anna bűnvádi tárgyalásán maga a szerző szólal meg a lelkében és kezdi biztatni, szinte ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel a fenti interjúban a saját nevében nyilatkozott (XIX. fejezet: Kritikai kiadás, 530. oldal):

Kiálts — dobogott benne a lélek —, kiálts úgy, mint a te igazi rokonaid, az őskeresztények hősi papjai, akik föllázadtak a pogányság ellen, és a temetőkben, a koporsók mellől kiáltottak az égbe, pörölve a legnagyobb Úrral is, az igazságos, de nagyon szigorú Istennel, irgalmat követelve a gyarló embereknek. Hiszen te mindennap elmondod magadban a halotti imát. Emlékszel, mi van benne? Ne tradas bestiis animas confidentes tibi. Ne dobd oda a vadállatoknak a tebenned bizakodó lelkeket. Et animas pauperorum tuorum ne obliviscaris in finem. És a te szegényeidnek lelkét ne feledd el végképp. Próbálj te is így kiabálni az arénán, az oroszlánokat is túlharsogva, bátor kathakumen.

Tehát Moviszter is naponta elmondta a „halotti imát”, az officium defunctorumot, akárcsak Kosztolányi, mégpedig úgy, ahogy azt a XX. századi szerkönyvek tartalmazták. A szeretet és az irgalom jegyében, az egész emberiség szellemi egysége tudatában.

Az idézett részlet ugyanakkor rávilágít, hogy az író nem tévedésből használta a confidentes ‘bízók’ alakot a confitentes ‘dicsérők’ helyett: így értette, így akarta érteni ezt a zsoltárverset (Ps 73, 19), talán a másik híres hely hatása alatt (Ps 25, 1—2: Ad te, Domine, levavi animam meam: Deus meus, in te confido; non erubescam), s ugyanígy ragaszkodhatott a pauper II. declinatiós ragozásához is. Ezek tehát nem toll- vagy sajtóhiábák, hanem a forrásul szolgáló latin szöveg talán nem annyira tudatos, de mindenképpen következetes szerzői módosításai. Valószínű, hogy a Veres András által észrevétlenül hagyott Lasarus forma is ide vonható, amelynek egyetlen nyomtatott kiadásban sincs alapja (mind a RR, mind a RS Lazarus-t ír).

Ezek után már csak egy kérdés van hátra: Miért változtatta meg Kosztolányi magát a címet is Rituale Strigonienséről Rituale Romanumra? Hiszen még a sajtónak is azt nyilatkozta, hogy rendszeresen a RR-ot olvasgatja, abból énekli a halotti imákat. Lehetséges, hogy soha egy pillantást nem vetett volna napi olvasmányai címlapjára? Ez teljesen kizárható. Ugyanakkor az is biztos, hogy a Circumdederunt és társai a RR-ban vagy egyáltalán nem, vagy pedig nem abban a rendben szerepelnek, ahogyan Kosztolányi felsorolja őket; onnan idézni őket fizikai képtelenség.

Elméletileg lenne egy plauzibilis — és matematikai nyelven szólva rendkívül elegáns — megoldás, ez azonban kronológiai okokból sajnos nem tartható. Van ugyanis egy olyan kiadvány, amely éppen 1926-ban jelent meg a Szent István Társulat kiadásában, és kéthasábos latin—magyar szedésben tartalmazza a halotti szertartások szövegeit, csak magyarul pedig a vonatkozó rubrikákat. Ezt a kis füzetet Szunyogh Xavér Ferenc OSB állította össze az általa szerkesztett „Liturgikus élet. A kath. Egyház szertartásai” sorozat 4. darabjaként, A temetés. (Az Egyház imádságainak fordítása és a szertartások magyarázata) címmel. A kiadvány teljesen a RS anyagát közli, forrásként azonban sem erre a szerkönyvre, sem a RR-ra nem utal. Aki tehát ezt a füzetet forgatta, könnyen hihette róla, hogy — a Missale és a Breviarium Romanum mintájára — a Rituale Romanum kivonatolt szövegeit tartja a kezében. Kosztolányinak azonban a regény írása közben erre biztosan nem volt módja, hiszen az Édes Anna első része a mottóval együtt már 1926 július 1-jén megjelent a Nyugatban, míg a liturgia-népszerűsítő kis füzet copyrightoldalán az esztergomi ordinárius 1926 szeptember 4-i és a pannonhalmi ordinárius 1926 szeptember 18-i imprimatur-ja olvasható. A regény folyóirat-közlése ekkor a tizenharmadik fejezetnél járt (a kronológiához l. Kritikai kiadás, 576. odal).

Akkor hát nincs válasz a kérdésre?

Egy halvány hipotézissel talán mégis megpróbálkozhatunk. Ehhez két irányból érdemes elindulni.

Az egyik az a forma, amelyben a halotti szertartásoknak a fenti 4. pontban látott elemeit az író egyetlen szöveggé szerkesztette: tudatosan és tervszerűen, az egészet egyetlen idézőjelpárba foglalva. Nem jelölte meg külön-külön a forrásokat, még arra sem utalt, hogy a sorok között — sőt akár azokon belül — komoly ugrások is lehetnek. Úgy prezentálja az egészet az olvasónak, mintha valami kerek, egységes egészet adna át. Valamit, amit ő tett ilyenné, amit ő gyúrt össze, azért, hogy kifejezze vele a regény filozófiáját.

És ezt az egészet hitelesíti az attribúcióval, amely — mint az első változatban gépírással áll (vö. Kritikai kiadás, 10. oldal) — eredetileg az Officium (nyilván: Defunctorum) lett volna. Ezt azonban kihúzta, és a helyébe az egész könyv címét írta: egy olyan szerkönyvét, amely sok minden mást is tartalmaz még a halotti rítusokon kívül. Vajon miért? Alighanem azért, mert e könyv ikonikus jellege — hivatalos egyházi liturgikus könyv volta — fontosabb volt a szertartás műfajának pontos azonosításánál. Tulajdonképpen azt akarja mondani a szerző: így imádkozik az Egyház (vagy az ő megfogalmazásában: így imádkoznak az őskeresztények).

Ez az Egyház azonban — és itt érkezünk el a másik, tartalmi irányú megközelítéshez — nem egy nemzeti csoportosulás, hanem az emberiséget térben és időben átölelő egyetemes gyülekezet. Jelzője tehát, a hagyományos európai kultúra nyelvén: „római”. Amint már a fönséges, ókori vers is évezredek óta hirdeti: Romanae spatium est urbis et orbis idem. Az „esztergomiság”, bármilyen mély hatást gyakorolt is Kosztolányira rituálisan, a fogalmak szintjén nem jelentett számára semmit. Az Édes Anna mottójának egyetemesnek kellett lennie: egyetemes nyelven egyetemes közönséghez szólva egyetemes értékeket kellett hirdetnie. Lehetséges, hogy az író tulajdonképpen nem is egészen értette, miért viseli a Pázmány-rituále a Strigoniense jelzőt. Az eredeti címlapot már nyilván nem korrigálhatta, a saját művében azonban még helyrebillenthette valahogy a kizökkent valóságot. Visszaállíthatta a felhők fölötti ideált a maga előjogaiba, amelyektől a viharos magyar századok valaha megfosztották.

* * *

Ilyesfélékről lett volna érdemes elgondolkodni az Édes Anna kritikai kiadásának szerkesztésekor a regény legelső lapjával kapcsolatban. Nem baj, hogy nem sikerült, hiszen nem érthetünk mindnyájan mindenhez. Az emberiség nagy családjában az ismereteink is kiegészítik egymást.

Csak ez a filológusi gőg ne volna. A mindenhez-legjobban-én-értek kivagyisága. Ez az irgalommentesen steril megközelítés, amely úgy próbálja meg liturgia- és szellemtörténeti kontextusban értelmezni a szerző bevallottan kulcsnak szánt üzenetét, hogy közben elorozza és kicsorbítja a mások által fáradságos munkával elkészített kulcsokat. Az olvasó pedig ezzel a latin mottó tömény édessége helyett a patikárius keserű piruláját kapja ajándékba. Viszont cserébe legalább egy kicsit jobban azonosulni tud Anna sorsával. De csak ha mindezt valahol megértette.

R.Z.