A zsolozsmatábor után

Metszet az 1540-es kiadású pálos breviárium
pszaltériumának nyitóoldaláról

A múlt héten (21—27.) lezajlott szombathelyi tábor sokakban fölkeltette vagy megerősítette az érdeklődést a zsolozsma elmélete és gyakorlata iránt. Mivel a délelőtti, legföljebb másfél órás stúdiumokon nem volt lehetőség minden kérdésre kitérni, azt ígértem, hogy hazaérkezve adok egy első szakirodalmi tájékoztatást azoknak, akik utána szeretnének olvasni a témának általában, vagy egyes részletkérdéseknek.

     Én magam minden második vagy harmadik évben két féléves egyetemi kurzust tartok a zsolozsmáról a Régi Zeneakadémián (Bp. VI., Vörösmarty u. 34.), általában pénteken délutánonként, de mindenre kiterjedő jegyzetet még nem írtam. A legteljesebb, és a nem kifejezetten tudományos érdeklődésű közönségnek talán a leghasznosabbak a Vesperale Carmelitanum-hoz írt bevezető magyarázataim, melyek közlését folytatásokban egykor a blogon is elkezdtem, folyóiratcikként pedig a világhálón is elérhetők, itt.

     A vesperásból hiányzó, és ezért ott nem tárgyalt kérdések lényegében a matutínum olvasmányait és responzóriumait érintik. Ami ezeket illeti, a magyarországi zsolozsmalekcionáriumról szóló, eddig kétrészes tanulmányom részletes, de remélhetőleg közérthető bevezetést nyújt a témába, a patrisztikus szövegek liturgikus használatáról pedig egy irodalomelméleti szempontú írásomat tudom ajánlani. Mindezek megtalálhatók ezen az oldalon (alul). 

    Ugyanitt olvasható, illetve innen tölthető le az ádventi és a karácsonyi zsolozsma kiadásához készült bevezetőm, illetve öt forrásközlés, amely bevezetővel és kommentált fordítással mutatja be a zsolozsma végzésének ceremoniális (szolgálattevők, terek, tárgyak, mozgások) vonatkozásait. Az ugyanott megtalálható Liturgikus könyvek című írásom részletes eligazítást ad gyakorlatilag az egész liturgia, de azon belül a zsolozsma szerkezetéről és könyveiről.

    A zsolozsmáról szóló magyar nyelvű szakirodalom klasszikusa Szunyogh Xavér Ferenc OSB könyve, amely lelkiségi szempontból kiváló, és azoknak, akik nem idegenkednek a Prohászka-korabeli, némiképp patetikus egyházi stílustól, fölemelő olvasmány lehet. Mindazonáltal a benne foglalt történeti adatok és a korabeli római breviáriumhoz kötődő részletek (főleg tehát a második kötet) kevéssé időszerűek, ami pedig az azóta túlságosan is megvalósult, Pius Parsch szellemében fogant reformjavaslatokat illeti, egészen feledhető (pontosabban: bár az lenne…). A teljes szöveg elérhető a világhálón, itt.

    Rövidebb, de tárgyilagosabb és biztos szakmai alapokon áll Dobszay László tankönyve, amely remekül ötvözi a bensőséges liturgikus érzéket és a szerkezeti, történeti érdeklődést. A szerzőnek egyébként fő kutatási területe volt a zsolozsma, így számos folyóiratcikke és kötetbe rendezett tanulmánya tarthat még számot érdeklődésre. A legalapvetőbb jutányos áron megrendelhető a Magyar Egyházzenei Társaság webáruházában.

    Nemzetközileg méltán számít alapműnek Pierre Batiffol könyve, amely az eredeti francia változatban és angolul is hozzáférhető.

    Közel egykorú vele a német klasszikus, Suitbert Bäumer OSB műve. Hasonmás kiadásának köszönhetően nem tölthető le szabadon, viszont megrendelhető a Nova & Vetera kiadótól, amely manapság az egyházi tudomány számos más remekművét is megmenti a feledéstől.

    Újabb, a reformszellemtől már nem érintetlen, de történetileg néhol megbízhatóbb munka Robert Taft SI könyve, amelyet ma talán a legtöbbet idéznek. Taft mint bizánci archimandrita kevéssé fogékony a nyugati liturgiatörténetre, munkáját inkább a keleti zsolozsmahagyomány iránt érdeklődőknek ajánlom, bár főként az ókeleti (szír, kopt, örmény) zsolozsma esetén nélkülözhetetlennek tűnik a tereptapasztalat, amely sokszor és tanulságosan eltér a könyvekben rögzített zsolozsmától. A könyv angol kiadása részlegesen olvasható a világhálón, illetve megrendelhető a kiadótól.

     Jelenleg csak antikvár példányként szerezhető meg a XX. század második felének másik „zsolozsmológiai” szakmunkája, Pierre Salmon francia nyelvű könyve, amelynek két kiadása egyszersmind a II. vatikáni zsinatot is közrefogja, de még megelőzi a zsolozsma újabb radikális reformját.

     Végül Gregory DiPippónak egy nemrégiben közzétett, kiváló internetes cikksorozatára szeretném fölhívni a figyelmet. DiPippo a II. vatikáni zsinatot megelőző XX. századi liturgikus reformok jeles kritikusaként ismert, a X. Pius-féle zsolozsmareform után a nagyhét XII. Pius, majd a római pontifikále XXIII. János alatt bekövetkezett reformjától sem tartotta vissza szellemi bonckését. A római breviáriumról szóló sorozata az amerikai tudományosság jó szokása szerint az alapfogalmaktól indul, majd a tridenti zsinatot megelőző állapotoktól kalauzol végig a nyugati zsolozsma újkori történetén, egészen a XX. század elején bekövetkező, a hagyománnyal való végleges szakítást jelentő reformig. A sorozat tartalomjegyzéke és linkgyűjteménye itt található.

 

Földváry Miklós

A folytonosság jegyében: Szent Mihály új szobra a Vatikánban

     Tegnap, 2013 július 5-én két jelentős eseményre került sor a Vatikánban. Mindkettő főszereplője jelenleg uralkodó Szentatyánk, Ferenc pápa volt (akinek az „uralkodó” szó bizonyára kevésbé tetszik, noha a tartalmát folyamatosan gyakorolja, ezért mi egy nagyobb Úr parancsát követve [Mt 5, 37] továbbra is nevén nevezzük a dolgot). Ugyanakkor mindkét eseményben fontos szerepet játszott már nem uralkodó Szentatyánk, XVI. Benedek, saját kifejezésével „emeritus pápa” (ezt a szót még valóban szokni kell). Ily módon Ferenc tegnapi tevékenysége kétszer is markánsan kiemelte pontifikátusának szerves folytonosságát elődjének, Benedeknek pápaságával.
     Az egyik esemény Ferenc pápa első enciklikájának, a Lumen fideinek hivatalos közzététele volt. Ennek szövegét még XVI. Benedek kezdte el írni, és már majdnem készen volt vele, amikor a lemondása miatt félbeszakadtak a munkálatai. Utódja most úgy döntött, folytatja és befejezi a művet, s a nagyrészt Benedektől származó szöveget némi kiegészítéssel a maga nevében, saját legfőbb tanító hatalmának dokumentumaként teszi közzé. E hatalom apostoli eredetű és magától Krisztustól származik, amint arra az enciklika keltezése, Szent Péter és Pál apostolok ünnepe finoman utal. A hitről szóló enciklika a Hit Évében minden katolikusnak kötelező olvasmánya lesz, és talán megtermékenyítően hat a nem katolikus keresztényekkel való kapcsolatra is.
     A másik esemény, amely különleges meglepetésként ért bennünket (az enciklika közzétételét ugyanis jó előre bejelentették), Szent Mihály arkangyal szobrának felavatása volt, amelyhez kapcsolódóan Ferenc pápa a Vatikánvárosi Államot, amelynek szuverén uralkodója, Szent József és Szent Mihály közvetlen párfogása alá helyezte, egyházi szakkifejezéssel nekik konszekrálta. Ez az alkalom nemcsak azért volt különleges, mert Szent Mihály személyének — és szellemének — jelenléte a Vatikán falain belül az elmúlt időben finoman szólva nem volt túlzottan jellemző (a vatikáni falakon kívül, az Angyalvár ormán még mindig ott áll a harcos arkangyal szobra), hanem mert Ferenc pápa mellett az ő kifejezett kérésére részt vett rajta az emeritus pápa, XVI. Benedek is, aki immár a világ szemeitől elrejtve él a Vatikánban, a Mater Ecclesiae monostor lakójaként (bár a kertekben sétálva néha-néha nyilvánosan is feltűnik).

     Úgy látszik tehát, Ferenc és Benedek kapcsolata sokkal szorosabb és harmonikusabb, mint azt a vatikáni események követői — sőt talán maga a két pápa — eleinte gondolta volna. Evilági viszonyukon kívül Szent József személye, égi pártfogása is összeköti őket: Joseph Ratzingernek ő személyes védőszentje, Ferenc pápa pedig nemrég rendelte el Szent József nevének beiktatását a római rítus rendes formájában használt újabb misekánonok szövegébe. Mivel ugyanezt az ún. római kánon (VI. Pál misekönyvében: az „I. eucharisztikus ima”) esetében még XXIII. János pápa végezte el 1962-ben, a mostani változtatás szép példa lehet a római rítus két formája közötti, XVI. Benedek által óhajtott kölcsönös gazdagodásra. Végül tovább erősíti ezt a kapcsolatot a Vatikánvárosi Állam Szent Józsefnek és Szent Mihálynak való közös konszekrálása, amennyiben az utóbbi már régóta patrónusa a pápai államnak, s ezzel a folytonosságot képviseli, az előbbi pedig, mint említettük, Ratzinger-pápa személyéhez és a hagyományos római rítus egyetlen misekánonjához köthető.

     A Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai mostantól ennek tudatában imádkozhatnak az uralkodó és az emeritus Szentatyáért, valamint a két pontifikátus közötti folytonosság töretlen érvényesüléséért. És ennek fényében érdemes olvasnunk Ferenc pápa rövid beszédét is, amelyet a szoboravatás alkalmával mondott:

Szentatyám,
Bíboros Urak,
Tiszteletreméltó Testvéreim a Püspökségben és a Papságban,
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Itt, a Vatikáni kertekben találkozunk most, hogy felavassuk Szent Mihály Arkangyal szobrát, aki a Vatikánvárosi Állam védőszentje. Egy régebb óta tervezett kezdeményezés valósul meg most, amelyet még XVI. Bendek pápa hagyott jóvá, akire mindig szeretettel és elismeréssel gondolunk és akinek szeretnénk kifejezni nagy örömünket, hogy ma itt üdvözölhetjük őt személyesen is a mi körünkben. Köszönjük, igazán köszönjük! Hálás vagyok a Kormányzóság Elnökségének, különösen Giuseppe Bertello bíborosnak szívélyes szavaiért, továbbá a vatikáni igazgatóságoknak és a munkások csoportjának, akik részt vállaltak e terv megvalósításában. Köszönetet mondok Giovanni Lajolo bíborosnak, a Kormányzóság emeritus elnökének, azért is, hogy bemutatta nekünk az elvégzett munkákat és az elért eredményeket. Megbecsüléssel kell szólnunk a szobrászról, Giuseppe Antonio Lomuscio úrról, és az anyagi támogatást biztosító Claudio Chiais úrról, akik szintén itt vannak velünk. Köszönjük! A Vatikáni Kertekben különféle műalkotások találhatók; ennek a mostaninak azonban, amely hozzájuk járul, különös jelentősége van, részben elhelyezkedése, részben pedig az általa kifejezett jelentés miatt. Mert valóban nem pusztán tisztelgő műalkotás, hanem meghívás a lelki elmélyülésre és az imádságra, amely jól illeszkedik a Hit Évének keretébe. Mihály — ami annyit jelent: „Ki olyan, mint az Isten?” — Isten primátusának, az ő transzcendens voltának és hatalmának a bajnoka. Mihály az isteni igazságosság helyreállításáért küzd; megvédi Isten népét az ellenségeitől, de midenekelőtt a kiváltképpeni ellenségtől, az ördögtől. És Szent Mihály győz, mert Isten az, aki őbenne cselekszik. Ez a szobor tehát arra figyelmeztet, hogy a gonosz legyőzetett, a vádló [görögül diabolosz, amelyből sok nyelven az ördög szó származik — R.Z.] lelepleztetett, a feje megtapostatott, mert az üdvösség egyszer és mindenkorra beteljesedett Krisztus vérében. Még ha az ördög folyton megpróbálja is körmével elcsúfítani az arkangyal arcát és az ember arcát, Isten erősebb; övé a győzelem, és minden embernek felajánlja az üdvösséget. Az élet útján és megpróbáltatásai közepette nem vagyunk egyedül, kísérnek és támogatnak minket Isten Angyalai, akik mintegy felkínálják nekünk a szárnyaikat, segítve nekünk leküzdeni a rengeteg veszélyt, hogy a magasba emelkedhessünk, azon valóságok fölé, amelyek képesek megnehezíteni az életünket vagy lerántani magukhoz a mélybe. Most, amikor a Vatikánvárosi Államot Szent Mihály Arkangyalnak konszekráljuk, azt kérjük tőle, hogy védjen meg minket a Gonosztól és űzze el őt. Kedves testvéreim, a Vatikánvárosi Államot ezzel együtt Szent Józsefnek, Jézus őrzőjének, a Szent Család őrzőjének is konszekráljuk. Az ő jelenléte még jobban megerősít minket, és arra bátorít, hogy teret adjunk az életünkben Istennek, hogy mindig legyőzhessük a rosszat a jóval. Tőle kérjük, hogy őrizzen meg minket, viseljen gondot miránk, hogy a kegyelmi élet minden nap egyre jobban gyarapodjék bennünk.

További képek az NLM posztjában, ahonnan a fentiek is származnak.

Beszélgetés Földváry Miklóssal

Az alábbiakban alcímekkel tagolt részleteket közlünk ízelítőül a Szent Mihály Laikus Káptalan vezetőjével, Földváry Miklós Istvánnal április végén készült szakmai beszélgetésből, melynek rövidített és szerkesztett formája megjelent az ELTE BTK Trefort-kert magazinjának aktuális számában (2013/1, 72–75 o.). A teljes, szerkesztett és vágatlan változat itt olvasható. Az interjút Czeti István (ELTE BTK) készítette.

*

VALLÁSTUDOMÁNY, LITURGIA, CSALÁD

Jó dolog-e a tradicionalizmus? 

Mostanában sok vád éri a tradicionalistákat, hogy a tevékenységük nem több, mint az idősek nosztalgiázása, illetve hogy mindenféle modernitásnak útjában áll… Mi erről a véleménye?

Minden jól hangzó vádban van egy kis igazság. A probléma ott kez­dődik, hogy egyáltalán létezik „tradicionalizmus”, mint olyan. Nem kéne léteznie. Ha valami kulturális értelemben az európai katolicizmusban imponáló, akkor az ép­pen az, hogy egy bámulatosan integratív erő volt. Nagyon sok minden belefért. A vallástudományos megközelítésében is sokszor látható, hogy nem fér bele azokba a tipológiákba, amelyeket kialakítunk, mert minden és mindennek az ellenkezője is megtalál­ható benne. Nagyon kevés olyan vallás van például, amelyik arányosan együtt tudja tartani a népegyházi és a szektás attitűdöket. Márpedig ez együtt tudja tartani, mindkettő van, és mindkettőnek a pozitív oldalával élni tud. Egészen eltérő lelkületet, irány­­zatot képviseltek egyes szerzetesrendek, és ezek ugyanahhoz az Egyházhoz tartoztak, tehát ebben az értelemben dőreség azt mondani, hogy vannak a progresszívek és van­nak a tradicionalisták.
     Az, hogy ma tényleg van tradicionalizmus a katolikus Egyházban, an­nak a következménye, hogy azzal a fajta jámborsággal, fegyelemmel, szokásrenddel, liturgiával, amely a katolicizmus nem doktrinális oldalát jelentette, nagyon radikális szakítás történt az utóbbi években. Nem előzmények nélkül történt, de nem gondolom, hogy valamiféle összeesküvés állna a hátterében, ahogy ezt többen szeretnék gondolni. Szerintem az európai modernitás természetes következménye bizonyos mértékig, hogy bekövetkezett. A probléma az, hogy a visszaút lehetőségei, vagy azok az intézmények, amelyek legalább az emlékét megőrizték volna egy alternatívának, meggyengültek, il­let­ve megszűntek. […]

Szegényes valláskép a közgondolkodásban

Úgy éreztem, hogy azokra az egyébként jogos érzékenységekre, fogékonyságokra, amelyek a XX–XXI. századi bölcsész értelmiséget befolyásolják, hiteles válasz a tel­jes nyugati és keleti keresztény hagyománynak az a gazdag világa, amelyet én addig egy be­szű­kült formában ismertem. […] Segített a többi felekezet megisme­rése is, a keleti kereszténységről szerzett tapasztalat például meghatározó volt, hiszen ott egy nekem jobban megfelelő, az érzékekre jobban ható, az életmódot job­ban befolyá­soló, tehát kevésbé kizárólagosan doktrinális-morális érdeklődésű vallásossággal ta­lál­koztam. […]
     Az a kép, amely a vallásról a mai emberben él, nagyon behatárolt, szegényes kép. Ez áll a vallásos és a nem val­lásos társadalomra is. Ha azt mondom, hogy vallás, erről alapvetően egy dok­tri­ná­lis, morális szempontrend­szer, tehát afféle életvezetési példatár vagy életfilozófia jut a leg­többek eszé­be: bizonyos tartalmakat hiszek, hogy úgy vannak, el vagyok kötelezve ne­kik, és ebből következik bizonyos életprogram, amely személyes és társadalmi szinten megvalósítandó elveket hoz magával. Alapvetően elvi, intellektuális jelenségről van szó tehát, egy gondolati tartalomról és az abból következő cselekvési programról. Ter­mészetesen ez is része a vallásosságnak (a legtöbb esetben), nem vitatom, de az em­ber közérzetét, mindennapjait közvetlenül nem ezek a dolgok határozzák meg. […]

Attól „antik”, hogy nem keresztény?

Ismert a képzet, miszerint léteznek úgynevezett archaikus kultúrák. Mindegy, ha az egyik kétezer évvel régebbi, mint a másik, ugyanúgy valamiféle hagyományosság benyo­mását keltik, felőlünk nézve. Ezekhez csatlakoznak a kortárs primitív kultúrák, a pa­raszti folklór és ef­fé­lék, egyszóval mindaz, ami felé úgy tekint a városias, civilizált, önmagát egy kései korszak gyermekének érzékelő ember, mint egy hitelesebb, eredetibb és természetesebb világ felé. Ez tudományos szempontból erősen megkérdőjelezhető […], szerintem alapvetően naiv, mondhatni mi­tologikus megközelítése több különböző kulturális jelenségnek, de egy képzet nemcsak azért lehet érdekes, mert történetileg érvényes, hanem azért is, ha mi annak látjuk, és a gondolkodásunkat, mentalitásunkat ténylegesen befolyásolja. Ez a fajta archaikum iránti érdeklődés mozgatott engem, amikor ókortudományi sza­kokra jelentkeztem. […] Ebben a keretben, igyekvő és magát megmutatni akaró diák­ként, jelentkeztem a középkori latin filológiai programra. Akkoriban létezett ilyen az egyetemen, irodalomtörténet, filozófia és sok egyéb mellett és ott találkoz­tam elő­ször liturgikus és biblikus anyagokkal. […]
     Akkor még merevebb volt az ókor­­tudomány. Mondhatom, hogy e humanista ókortudomány nézőpontjából, amelyet a klasszika-filológia is képvisel, igazából az az antikvitás kritériuma, hogy pogány an­tikvitás legyen. Ennek ékes példája, hogy a görög irodalomhoz Plutarchos hoz­zá­tar­tozik, de az Újszövetség nem, holott kronológiailag nyilvánvalóan az Újszövetség a ko­rábbi. Magyarán: attól „antik” valami, hogy nem keresztény. A kereszténység a kö­zép­kor, a pogányság az ókor, és a kettő közti széles átmenet e szerint tagolódik. Ez a merev elhatárolás kezdett ott, akkor föloldódni, azoknak köszönhetően, akik az említett [középkori filológiai] programot fönntartották. […]
    Az eu­ró­pai embernek […] van egy olyan téves elképzelése, hogy ismeri Európát, vallásilag pedig a ke­reszténységet. Ehhez képest el kell jutnunk annak fel- és elismeréséig, hogy Európa valójában egy egzotikus kontinens és a kereszténység egy egzotikus vallás, amelyről az átlagember (még a művelt átlagember is) valójában rendkívül keveset tud. Saj­nos lép­ten-nyo­mon tapasztalni, hogy a tu­do­mányos közeg gyakran akkor ébred rá, hogy valami iránt érdemes volna érdeklőd­ni, valamit érdemes lenne kutatni, amikor az már odaveszett. Addig nem. Él mel­lette, és nem veszi észre, hogy ott pusz­tul el a szeme előtt, a következő generáció pe­dig már csak adattöredékekből tud dolgozni. Véleményem szerint ma abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egyes kultúrákat rész­ben még élőben lehet megfigyelni.

A teljes interjút lásd →itt.