 |
| Isten megfeddi Ádámot és Évát az ősbűn után (a háttérben kérub űzi ki őket a paradicsomból), érdemes megfigyelni az Atya püspöki ornátusát. Forrás: Oxford, Bodleian Library MS. Douce 276, fol. 2v; 16. századi hóráskönyv, valószínűleg a beauvais-i egyházmegyéből (Franciaország) |
—————————
Íme, kivettetel e napon…
A nyilvános vezeklők kiűzésének és visszafogadásának rítusa
TÖRTÉNELMI HÁTTÉR
A gyónás nem az egyetlen és nem is a legeredetibb módja a keresztény (katolikus) bűnbánattartásnak. Habár régóta nem gyakorolták már, a liturgikus könyvek egészen a Pontificale Romanum 1961-es reformkiadásáig megőrizték egy másik lehetőségnek, a kánoni bűnbánatnak legalább rituális emlékezetét. Míg a gyónás, más néven az elégtételes („tarifás”) bűnbánat magánjellegű, gyakorlatilag liturgiátlan, áldozópapi hatáskörben marad és tetszőleges alkalommal megismételhető, addig a kánoni bűnbánat nyilvános, kidolgozott liturgikus keretben zajlik, püspök szolgáltatja ki, és az életben csak egyszer van rá lehetőség.
Eredete a keresztény ókorba nyúlik vissza. Az apostoli és a patrisztikus kor a keresztséget olyan gyökeres, az egész személyiséget átformáló megtisztulásnak és megszentelődésnek érzékelte, hogy elképzelhetetlennek tartotta a keresztségi kegyelem elvesztését, vagy ha ez mégis megtörtént, komoly kétségei voltak afelől, hogy a kegyelmi állapot helyreállítható. A főbűnök, amelyek ezt a veszélyt hordozták magukban, mindenekelőtt a gyilkosság, a házasságtörés és a hittagadás voltak. Közülük leginkább az utolsónak volt nagy gyakorlati jelentősége a keresztényüldözések korában. (Ebből az a pozitív következtetés is adódik, hogy az előbbiek nem fordultak elő gyakran.) Míg a vértanúkat (martyres) nagy tisztelet övezte, az eredeti értelemben vett hitvallóknak pedig (confessores), akik vértanúhalált ugyan nem szenvedtek, de hitük megvallásáért kínzást vagy más gyötrelmet álltak ki, különleges karizmákat tulajdonítottak, az elbukottak (lapsi), akik félelemből vagy fájdalom hatására megtagadták hitüket, a keresztény közösség megvetésével találkoztak. Az üldözés elmúltával ők általában vissza akartak volna térni az Egyházba, hiszen valódi meggyőződésük ellenére, kényszerből cselekedetek, de a befolyásos teológusok közül számosan úgy foglaltak állást, hogy a föloldozás egyáltalán nem, vagy legföljebb életveszélyes helyzetben adható meg. E nézet fő képviselői Afrikában Tertullianus és Cyprianus, Rómában Novatianus voltak. Az üldözések elmúltával azonban a megengedőbb álláspont diadalmaskodott, amelyet a leghatásosabban Szent Ambrus fejtett ki a bűnbánatról tartott beszédsorozatában.
Közmegegyezéssé vált véleménye lehetővé tette a kánoni bűnbánat intézményének és rítusainak kialakítását. A kereszténység népegyházi jellegének erősödésével azonban már korán, legkésőbb a VI. századra széles körben elterjedt az a visszaélés, hogy a súlyos bűnösök nem vállalták a kánoni vezeklés szigorú követelményeit, hanem halogatták a megtérést, és csak haláluk közeledtével vagy életveszélyes helyzetben (in articulo mortis) igényelték az ilyen esetekre fönntartott — és természetesen kevésbé megterhelő — „gyorsított eljárást”. Hiába ostorozták a zsinatok ezt a kárhozatos szokást, hatékony megoldást csak a gyónásnak az inzuláris szerzetesség révén elterjedő gyakorlata hozott, míg a kánoni bűnbánat a legsúlyosabb és kiemelten közérdekű esetekre szorult vissza. Ebből azonban az is következik, hogy a rítusok, amelyeket a liturgikus könyvek megindító állhatatossággal hagyományoztak, a IV–V. században alakultak ki és élték virágkorukat, azaz hamisítatlanul késő ókori gyakorlatot őriznek, mind ami társadalmi beágyazottságukat, mind ami legalapvetőbb szertartási gesztusaikat illeti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése