Közismert, hogy a római graduále, antifonále és processzionále énekanyaga nem egyetlen alkotói korszak termése, hanem legnagyobb részük már az első ismert forrásokban kész és rendezett gyűjteményként áll előttünk. Az énekek többségét ezért nem tudjuk olyan értelemben korhoz és szerzőhöz kötni, ahogyan például az érett középkorban bevezetett ünnepek zsolozsmáit. Az egyes műcsoportok relatív időrendjének megállapítására stíluskritikai, filológiai és liturgiatörténeti módszerek kínálkoznak.
(1) A zenei nyelv, amelyet egy-egy tétel használ, szinte soha nem áll egyedül. Az adott liturgikus műfaj szűkebben vagy tágabban értelmezett korpuszán belül rokonai vannak. Ez a rokonság kétféleképpen alakulhat ki: vagy úgy, hogy a műcsoport egyes darabjai mintául szolgáltak másoknak, vagy úgy, hogy azonos szerző, szerzői csoport vagy legalábbis azonos ízlés és technika áll mögöttük. Ebben az értelemben a rokon megfogalmazású tételek ugyanúgy stílushoz és közvetve korhoz köthetők az egyszólamúságon belül, ahogyan korokra jellemző stílusokat különítünk el a többszólamú műzenében. A középkori és különösen a liturgikus művészet kétségtelenül hagyományőrzőbb, mint az újkori, de épp gyökeresen új műfajai és zenei megoldásai bizonyítják, hogy nem állt tőle távol az innováció. Az előző korok termését nagy tisztelettel őrizték és adták tovább, de új darabokat vagy kontrafaktumokat a régiek mintájára csak addig írtak, amíg a mintadallamot legalább mint valamiféle stile antico-t magukénak érezték.
(2) Az énekeknek szövegük van. A szöveg a dallamhoz képest terminus a quo-t jelent, azaz korábbi nála, vagy ritkábban egykorú vele. Ez a megközelítés főleg a költött, ismert szerzőségű művek esetén jelöli ki egy-egy dallam vagy dallamcsoport történelmi helyét.
De hasznos a bibliai könyveknél is, amelyeknek keletkezési ideje a gregorián ének szempontjából érdektelen. Bizonyos szövegeket együtt, következetesen kezd alkalmazni a liturgia olyan szerepben, amely azelőtt nem létezett, vagy amelyet korábban más szövegek töltöttek be. Ha énekelt műfajról van szó, a liturgikus alkalmazás nem valósulhat meg dallam nélkül, így magától értődik, hogy az új korpusz bevezetése zeneszerzői tevékenységgel járt együtt. Jellemző példa erre az evangéliumszövegű Benedictus- és Magnificat-antifónák vagy az ószövetségi históriákhoz rendelt responzóriumok sorozata.
Tájékoztató lehet a latin fordítás is, elvégre a Vulgatát követő tételek rendszerint későbbiek, mint a Vetus Latinát követők, az utóbbiak esetén pedig különösen érdekes, hogy a számos változat közül melyik képezi az ének szövegkönyvét.
Végül megállapítható, hogy az eredeti szöveg logikailag megelőzi az átdolgozást, centót vagy parafrázist. Ha rendelkezésünkre állnak az eredeti bibliai szöveget földolgozó és azt átfogalmazó énektételek is, akkor jó eséllyel az előbbieket tarthatjuk korábbinak, jóllehet az ad fontes jellegű, puritán beavatkozások a liturgia történetében sem ismeretlenek.
(3) Ha nem is állíthatjuk, hogy az egyszerűbb mindig megelőzi a bonyolultabbat, annyit állíthatunk, hogy a valami mindig későbbi a semminél. Azaz ha egyes liturgiaváltozatokban föltűnik egy jelenség, amely más liturgiaváltozatokból hiányzik, akkor valószínű, hogy azok a változatok, amelyekből hiányzik, egy kezdetlegesebb állapot tanúi. Rövidítések, egyszerűsítések a szertartási életben is előfordulnak ugyan, de ezek rendszerint a rítus egyhangúbb, esztétikailag kevésbé vonzó, a figyelmet kevésbé megragadó elemeit érintik. Hosszú olvasmány- vagy könyörgéssorozatokból elmaradhatnak tételek, zsoltárválogatások; litániák vagy préceszek lerövidülhetnek, de az egyedi énekanyag vagy az emlékezetes gesztusok készlete inkább gyarapodni szokott.
A másik termékeny módszer annak megfigyelése, hogy mely hagyományokra jellemző egy-egy jelenség. Az úzusoknak és csoportjaiknak, az általuk alkotott térségeknek vagy tájaknak ugyanis van egy abszolút és egy relatív kronológiai helyzete. Egy székesegyház, monostor vagy szerzetesrend gyakorlata nem korábbi az egyházmegye vagy intézmény alapításánál. Ennek megfelelően az egykori Római Birodalom mediterrán térségeinek úzusai korábbiak, mint a késő ókorban „barbár” ellenőrzés alatt álló területekéi, a frank területek úzusai korábbiak, mint az északi és keleti germán tartományokéi, és ez utóbbiak is korábbiak, mint az első ezredforduló után megtérő skandináv, kelet-európai vagy balti népek úzusai. Az alapítási évszámok által kijelölt sorrendet nevezem tehát az intézmények abszolút kronológiának.
A relatív kronológiával arra figyelmeztetek, hogy nem minden intézményről föltételezhető folytonos liturgikus gyakorlat. A hagyományok megtörésének szomorúbb esete, amikor az intézmény elpusztult vagy szertartási élete kényszerűen megszakadt. Ez történt például a mór uralom alá kerülő hispán vagy a pogánylázadásoktól sújtott észak-német egyházakkal. Ilyenkor az újraalapítás vagy újbóli használatba vétel a liturgikus élet új rendjével hajlamos együtt járni. Kevésbé drámai az a törés, amelyet egy-egy szervezeti vagy liturgikus reform okoz, vagy egyszerűen csak az átlagosnál nagyobb fogékonyság a kor újdonságaira. A jelenségeknek ebbe a körébe tartozik például egyes szerzetesházak csatlakozása valamely kongregációhoz, a gregorián mozgalomhoz való kapcsolódás, illetve olyan modernizációs hullámok fogadtatása, amilyen a processziós és püspöki rítusok kidolgozása vagy a szentgalleni és szentviktori költészet volt a IX–XI. században.
Ugyanez a megközelítés az abszolút kronológiában elfoglalt helyüknél korábbra is utalhat egyes úzusokat, amelyek az átlagosnál nem inkább, hanem kevésbé befogadók az újításokkal szemben. Jellegzetesen ilyenek például egyes a burgundiai úzusok (Lyon, Vienne környéke). Ezek a kora újkorig következetesen és a szertartási élet szinte minden területén ellenálltak olyan kezdeményezéseknek, amelyek egész Európában érvényre jutottak, beleértve a legősibb mediterrán alapításokat és magát Rómát is.
A következőkben tehát logikai sorban és részben időrendben tárgyalom azokat a megoldásokat, amelyekkel a kántorböjt-szombati Dániel-kantikumok zenei megformálásánál találkozunk. Kötelességem hangsúlyozni, hogy ez a sorrend saját (re)konstrukcióm: a változatok az elsődleges forrásanyagban egykorúak, egymással párhuzamosan találhatók meg. Az érveket, amelyek a sorrend mellett szólnak, maguk az elemzések fogják tartalmazni. Előbb az énektétel zenei megfogalmazását és a gregorián korpuszban vele rokon jelenségeket mutatom be, majd a szövegválasztás és a liturgikus használat figyelembevételével következtetek a zenei megfogalmazás helyére a gregorián ének őstörténetében. A zenei elemzésekben Szaszovszky Ágnes, a szövegi-liturgikus elemzésekben Suba Katalin rendszerező munkájára támaszkodom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése