Újraindul a blog

Több mint hét év után arra az elhatározásra jutottam, hogy újraindítom a capitulumlaicorum blogot. Nem mint a Szent Mihály Laikus Káptalan felületét: a káptalan annak idején megszűnt, miután betöltötte feladatát. Amiért alakult, részben liturgikus gyakorlattá vált, részben tudományos iskolává. Az elsőben a Szent Mihály Szkóla révén, a másodikban a Liturgiatörténeti Kutatócsoport révén veszek részt. A blog azonban értékes dokumentum és információforrás a hazai liturgikus megújulás (egyik) hőskorából: akkor indult, amikor 2007-ben XVI. Benedek pápa közzétette híres, azóta hatályát vesztett Summorum Pontificum motu proprióját, és akkor fejeződött be, amikor visszavonultam az egyházi közéletből. „Brand” is abban az értelemben, hogy összefogja a vallásos és az akadémiai életet, amelyek hivatalosan és elvileg nem tudhatnak, vagy legalábbis nem különösebben akarnak tudni egymásról, pedig ebben az esetben alig értelmezhetők egymás nélkül. Ezért a címet és az összképet a folytonosság jegyében nem változtatom meg. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy mostantól kezdve ez nem egy intézmény vagy egy közösség blogja, hanem egy magánszemélyé. 

Mégsem mint magánszemélyé. Célja inkább a tájékoztatás, mindenekelőtt a tudományos ismeretterjesztés. Azzal szembesülök, hogy tudományos közleményeket az emberek nem olvasnak. Még azok sem eléggé, akiknek ez a szakmájuk, de azok egyáltalán nem, akiket a szakmán kívül érintenének. Mintha ma a papír, a könyv- vagy folyóiratformátum inkább elriasztaná az olvasókat. Talán arra várnak, hogy figyelmesen, összeszedetten, mégis ellazultan hátradőljenek egy hintaszékben, és egy tea vagy egy pohár bor mellett elmélyüljenek a nagy műben. Ilyen helyzetek viszont nincsenek, így maradnak az elolvasatlan szövegek és az örök nosztalgia . 

Én magam az idő múlásával egyre közérthetőbben és élvezetesebben próbálom megírni a mondanivalómat, de a közeg, amelyben végül megjelenik, nem a remélt olvasóim közege. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy blogokat sem szokás már olvasni. De egy blog maradandóság tekintetében félúton van a megjelent közlemény és a magánlevél vagy fészbukposzt között. Lehet egy munkafolyamat vagy a kísérletezés, gondolkodás tanúja, mert módosítható, törölhető, közben viszont tartós, hivatkozható, visszakereshető. Úgy képzelem ezt el, ahogy régebben a nagy regények fejezetei folyóiratokban jelentek meg, folytatásokban. Rengeteg szöveget írok és írtam, amit alig olvastak. Ettől kezdve szeretném őket kisebb részletekben, aktualizálva közzétenni, kihasználva azt is, hogy az elektronikus közlés több képet és linket bír el, mint a nyomtatott. 

Vágjunk hát bele! Ma van a nyári kántorböjt szombatja. Húsvét óta a fő munkám az volt, hogy a kántorböjti szombatok miséjében énekelt Dániel-kantikumot, másként a három ifjú énekét kutatom. A téma nem előzmény nélküli: Suba (akkor még Sabo) Katalin kolleginám 2017–2018-ban OTDK dolgozatban és két tanulmányban fejtette ki az akkori eredményeket: 

Sabo Katalin: Öröm és gyász a mártírok sírjainál. A három ifjú éneke az ókeresztény liturgiában. OTDK-dolgozat. ELTE BTK Művészettörténeti Intézet 2017. 

Sabo Katalin: „A  három  ifjú  éneke  mint  liturgikus  tétel  a kántorböjti szombatokon”, in Fiatal kutatók és doktoranduszok VII. nemzetközi teológuskonferenciájának tanulmánykötete. Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola, Pécs 2017. 325–331. 

Sabo Katalin: „A Dániel-kantikum liturgikus használatának tipológiája és ólatin vonatkozásai”, Magyar Egyházzene XXIV (2018/2019) 279–286.

Szaszovszky Ágnes egyidejűleg – közös kérésünkre – számos átírást készített a hangjelzett forrásokból, és egy publikálatlan vázlatban a zenei elemzés alapjait is lefektette; 2018-as konferenciánkon meg is szólaltattunk néhány részletet. A téma hallatlanul izgalmasnak bizonyult. Egyike azoknak, amelyek legjobban szemléltetik a liturgia életét a térben és az időben, illetve az utakat, amelyek megértéséhez vezetnek.