A három ifjú éneke az évnegyedes böjtök szombatjain – Zenei megfogalmazás és kronológia 4.

 II. Omnia opera Domini

Apró, de jelentős lépés a zenei kidolgozás irányába, amikor a kantikum szintén teljes egészében elhangzik az olvasmány részeként, de nem követi mindjárt könyörgés, hanem elhangzik köztük egy egészen rövid és egyszerű, mégis saját dallammal rendelkező tétel, amely a három ifjú énekének egyik mondatát idézi.

Két változatban fordul elő. Az egyszerűbb csak az Omnia opera Domini Deum benedicite szöveget használja. Formai értelemben szillabikus építkezésű, kvint hangterjedelmű, azaz „lapos” járású, kéttagú antifóna. Egyik kottás forrása akként is jelöli meg — különös, és ennek jelentősége a következő alfejezetben mutatkozik majd meg, hogy egy másik ugyanonnét viszont traktusként. 4. tónusú dallam az antifóna-összkiadás 4B2 csoportjából, stílusa a hétközi zsoltározásban megszokott pszalmikus antifónákéval rokon. Az első tag lényege és egyben különlegessége a rokon tételekhez képest az A recitálóhangnak inkább az 1. tónushoz illő, előkészítés nélküli, lendületes elérése egy rövid inícium után, majd a hajlításokkal finomított leereszkedés a D-re, amelynek során a hangsúlyt az ereszkedő dallamvonal átmeneti megtörése jelöli ki, hasonlóan a zsoltárdifferenciákhoz. A második tag már a szűkebb F–A–E tartományt járja be, a dallam fríg tonalitása csak itt válik nyilvánvalóvá.

Ilyen antifónák keretezték a zsoltárokon kívül a laudes ószövetségi kantikumait is. A zsolozsmában vasárnap énekelt Dániel-kantikum jelentős számú antifónát ihletett: nemcsak a közvasárnapokon, hanem a böjtelő és a nagyböjt vasárnapjain is saját, de mindig az ének szövegét földolgozó vagy a három ifjú történetére utaló, tehát az évkör megfelelő napjától tartalmilag független tételek kísérték. Közéjük tartozik az ötvenedvasárnapi Omnia opera Domini Dominum benedicite in aeternum is, ez azonban nem egyezik meg a kántorböjti szombatok azonos kezdetű darabjával. A katalán Elna breviáriuma szerint (ma Elne Franciaországban) még a közvasárnapokon is nem kevesebb, mint tíz ilyen antifóna közül lehetett választani.

Annál érdekesebb, hogy az Omnia opera Domini Deum benedicite nincs köztük, és nem tudnak róla a ma elérhető legteljesebb digitális gyűjtemények, a Cantus Index és a Cantus Database sem. Egyedül az Usuarium jegyzi mint a téli, azaz vízkereszt utáni közvasárnapok laudesének negyedik antifónáját Burgosban. Nem zárható ki tehát teljesen, hogy a zsolozsmából származott át a kántorböjt-szombati misékbe, de éppúgy lehetséges, hogy a burgosi úzus gyarapította antifónakészletét egy kántorböjti tétellel. Az sem kizárt, hogy Burgosban az ötvenedvasárnapi tétel került általánosabb használatba. Bárhogy is történt, kétségtelen, hogy a tétel egyszerűsége ellenére kifejezetten ritka, dallamvezetése a típushoz képest egyedi, és egyelőre több adat tanúskodik róla a misében, mint a zsolozsmában. Mindez arra mutat, hogy nem tartozik a pszalmikus antifónakészlet ősi, legeredetibb rétegéhez, hanem inkább annak nyelvezetét használó újabb kompozíció.

Az összetettebb típus ugyanennek az antifónának egy távoli dallamváltozatát alkalmazza, de kiegészíti a három ifjú énekének második, a zsolozsmában is használatos szakaszával (Benedicite omnia opera Domini Domino). Az ének ebben az esetben nem része az olvasmánynak, amely a rövid, narratív szakasz végével lezárul. A kantikum itt csak abban különbözik a bibliai szövegtől, hogy a Benedicite felszólítások után elhagyja a laudate et superexaltate eum in saecula refrént. A Benedicite kezdetű sorokat hármasával fogja össze, majd hymnum dicite zárlattal látja el; ez vezet át az antifóna háromversenkénti visszatéréséhez. Tónusa egyszerű, 4. tónusú recitáció, de nem zsoltártónus. Szerkezete is különleges, mert a szövegnek megfelelően háromszor ismétel meg egy iníciummal induló és mediációval végződő formulát, majd a hymnum dicite zárlatot iktatja be saját dallammal. Ez a saját dallam a túbán végződik, így dallami értelemben nem a tónus terminációjaként viselkedik, hanem ünnepélyes várakozást keltve az antifóna visszatérését készíti elő.  

Az Omnia opera kezdetlegesebb alkalmazási módja a teljes olvasmányhoz kapcsolódik, de az olvasmányban már szerepel a káldeusok pusztulását leíró rész. Egy másik nyoma a megoldás viszonylagos archaikusságának, hogy az ezt használó úzusok nem föltétlenül különböztetik meg a nyári kántorböjtöt Allelujával. Amint erre még visszatérünk, ez a kántorböjtök időzítésének XI. századi rendezése előtti viszonyok emléke. A kantikummal kiegészített változat valamivel modernebb, mert határozott különbséget tesz az olvasmányként előadott narratív bevezető és az énekként megszólaltatott kantikum között, de első fönnmaradt forrása ennek is X. századi, ami ismét fölhívja a figyelmet arra, hogy az elemzett folyamatok nagyobb részt az írásos emlékekkel megközelíthető kor előtt mentek végbe.

Az Omnia opera kántorböjti használata csak elszórtan mutatható ki, és szinte jelentéktelen kisebbséget alkot. Legkövetkezetesebb, a nyári Alleluját sem ismerő képviselői Bourges és Chartres, míg Allelujával a normandiai Avranches alkalmazza. Az ilyen földrajzi mintázatok rendszerint liturgikus „fosszíliákra” jellemzők: olyan jelenségekre, amelyek egy korábbi, a legtöbb helyen feledésbe merült állapotot tartottak fönn, illetve olyan, egykor újító kezdeményezések maradványaira, amelyek vagy eleve sem arattak általános sikert, vagy háttérbe szorultak náluk népszerűbb megoldásokkal szemben. Különösen gyakran találkozunk ilyenekkel a gall táj középső vidékein, nagyjából a Szajna és a Garonne folyók által határolt területen.

A kantikummal kiegészített típus egyedüli képviselője Augsburg. Ám itt a tavaszi és az őszi kántorböjt az első, 983 körüli misekönyvtől az utolsó, 1555-ös misszálekiadásig következetesen ugyanazt a megoldást hozza. Az Omnia opera a Benedicite kantikummal ezért egyrészt az augsburgi úzus egyik biztos megkülönböztető jegye, másrészt bizonyítéka annak, hogy a kora újkorban azonosítható helyi hagyományok alkalmanként akár az első évezredre is visszavezethetők.

Megtévesztő lehet, hogy vannak további esetek, amikor az olvasmány leghosszabb, azaz a kantikumot is magába foglaló változatát egymondatos énektétel kíséri Benedictus es in firmamento caeli et laudabilis et gloriosus in saecula szöveggel. Pusztán a szöveget látva hajlamosak lennének ezeket is az Omnia opera-hoz hasonló antifónának értelmezni, és valóban: a szöveg megtévesztésig hasonlít a Dániel-kantikumnak a hetvenedvasárnapi laudesben énekelt antifónájához. A kevés fönnmaradt kottás forrásból azonban egyértelműen kiderül, hogy ezek a tételek nem antifónák, hanem egyetlen versre rövidített csökevényei egy széles körben ismert, monumentális tételnek.