Kutatás iterv 2022–2023

Egy projekt utolsó évének kutatási terve természetéből fakadóan csupa önkorlátozás. Szeretnénk kerek, a maga nemében lezárt munkafolyamatot hagyni magunk után, ezért arra törekszünk, hogy a már előrehaladott és befejezésre esélyes vállalkozásokat részesítsük előnyben azok rovására, amelyek egy éven belül várhatóan nem vezetnének ilyen eredményre. Ugyanakkor világosan látjuk az utóbbiakban rejlő lehetőséget is. Szeretnénk tehát ezt pontosan megfogalmazni, részben a projekt remélt folytatásának előkészítéséül, részben fölvetésként, amelyre talán máshol, máskor, mások felelnek majd.

Az utolsó év versenyfutás az idővel. A kutatás logikai sorrendje az információk földolgozása, rendszerezése, értelmezése, majd az értelmezés megfogalmazása. A gyakorlatban viszont mindezek párhuzamosan folynak. Az információkat már a teljes földolgozottság előtt el kell kezdeni rendszerezni, már a rendszerezés, sőt a bevitel során értelmezni kell, és az értelmezést már akkor meg kell fogalmazni, amikor az új adatok fényében még többé-kevésbé módosulhat. Ennek megfelelően az alábbi kutatási terv a következő egységekből épül föl:

1. A kutatás tervezett eredménye („output”)
2. Adatbevitel (forrásfeldolgozás)
3. Rendszerezés (standardizálás, repertory)
4. Értelmezés (szinopszis, jelenségek osztályozása, történelmi mélység)
5. Megfogalmazás (kézikönyv)
6. Magyar vonatkozások összefoglalása
7. Pályázati tevékenység (ERC, szövegkiadás, publikációk külföldön, posztdoktori kutatások)

Mi lesz tehát az Usuarium 2023 nyarára? Reményeink szerint mennyiségileg a nyomtatásban megjelent XV–XVI. századi misszálék összefoglaló adatbázisa, minőségileg az érett középkor és a kora újkor liturgiájának „térképes nézete”. Magába foglalja majd a teljes szöveganyagát legalább egy misszálénak a latin egyház minden olyan intézményéből, amelynek ebből az időszakból maradt fönn kiadása: elsősorban az egyházmegyékből, másodsorban a központosított szerzetesrendekből, harmadsorban egyes ólatin rítusokból (ambrozián, mozarab). Ami bizonytalan, az egyrészt a kevés nem romanizált bencés forrás (pl. Monte Cassino, Valladolid), néhány szerzetesrend (pl. trinitáriusok, humiliátusok, ispotályosok), néhány, egyelőre nem beszerezhető nyomtatott forrás és a beszerzett, biztos eredetű, de kéziratos források bevitele. Hogy ezekkel foglalkozunk-e, az első félév munkatempóján, a feladatok optimális elosztásán múlik.

Miről mondunk le? Mindenekelőtt a XV. század előtti anyag részletes földolgozásáról. Az eredmény a kutatási tervben megfogalmazottak szerinti „szinkron tipológiai háló” lesz. Szinkron, mert egyetlen korszak állapotait jeleníti majd meg. Tipológiai, mert azon belül lefedi teljes Európát, azaz várhatóan a lehetséges változatok szinte mindegyike arányosan és helyhez, intézményhez köthetően, térképre vetíthetően elő fog fordulni a mintavételben. És háló, mert lyukacsos: az adatok mintegy mérési pontokként fognak viselkedni, amelyek arányosan és kellő sűrűséggel elhelyezve érzékeltetik a változatok lehetséges skáláját, a tendenciákat, a helyi, térségi vagy táji jellemzőket, de nem adnak számot minden egyes intézmény gyakorlatáról.

A nyitva maradó kérdések kétfelé oszthatók: egy földrajzi-intézményi és egy történelmi csoportra. Földrajzi-intézményi értelemben adósak maradunk a nem központosított szerzetesi közösségek (bencés monostorok és ágostonos kanonoki házak) úzusaival. Ezek alapvető viszonyát a világi egyházszervezet úzusaihoz tisztáztuk, de a részletek alig földeríthetők a viszonylag szűk és nagyon egyenetlen forrásállomány miatt, és mert ennek a forrásállománynak a bevitele most kivitelezhetetlen és nem is eléggé kifizetődő munka lenne. Adósak maradunk a nyomtatványokkal nem arányosan dokumentált területek úzusaival is. Ide azok a térségek tartoznak, amelyeknek liturgiája a XV. században már nem különbözött egyházmegyénként: elsősorban Itália, de részben Anglia és Magyarország is. A probléma mindenütt ugyanaz: ismerjük a késő középkor uralkodó úzusait, és ismerünk ezektől eltérő könyveket korábbról, de e korábbi könyvek intézményi-földrajzi hovatartozását nem mindig, pontosabban általában nem tudjuk biztonsággal meghatározni. Végül adósak maradunk az ólatin rítusok módszeres áttekintésével, ezek egymáshoz, a VIII. századtól romanizált úzusokhoz és saját kora újkori mintakiadásaikhoz való viszonyának tisztázásával. Részeredményeink, tapasztalataink ezekről is vannak, de egy mindenre kiterjedő elemzés túllép a jelen kutatás lehetőségein.

A történelmi csoport a XV–XVI. századból ismert anyag előzményeit jelenti. Nem fogunk konspektusokat készíteni kéziratokból, legföljebb ott, ahol eredeti címmel ellátott, biztos eredetű kézirat áll csak rendelkezésünkre nyomtatvány helyett. Itt azonban nem kell lemondanunk a következtetésekről. A nyomtatott anyagból ugyanis bőségesen megállapíthatók olyan jellegzetességek, amelyeknek visszakeresése a kéziratosság korában megvilágítja az adott jellegzetesség élettartamát, és ezzel az úzus történeti mélységét. Ellentétes kronológiai megközelítésben ezek a mélyfúrások hitelesítik a nyomtatott anyagot mint a korábbi századok gyakorlatának megbízható tanúját. Az egyetlen terület, ahol a bizonytalan eredetű és a régi kéziratos forrásokat is behatóan tanulmányozzuk, Magyarország. A hazai liturgiatörténet így egyszerre lesz a legkidolgozottabb esettanulmány a teljes európai liturgiatörténethez, illetve válik érthetőbbé a teljes európai liturgiatörténet megvilágításában.

A kutatás kezdettől fogva azokra a tartalmakra korlátozódott, amelyeket az érett középkor és az újkor egy átlagos misszáléba utalt, azaz a mise propriumára, ordináriumára és az évkör különleges szertartásaira. Ez egyes misszálékra vetítve több és kevesebb is lehet. Vannak könyvek, amelyekből az évkör különleges szertartásai, sőt akár az ordinárium is hiányoznak: ezek a párhuzamosan megjelentetett rituáléban kaptak helyet. Másokban viszont épp ellenkezőleg, szinte egy teljes rituále is megtalálható: közlik pl. a keresztelés, a házasságkötés, a temetés vagy a zarándokok megáldása rendjét. Ami a misszálékat illeti, nagyvonalúan járunk el. Mindent rögzítünk, ami megvan bennük. A hiányos forrásokat viszont próbáljuk kiegészíteni a rituálékból. Nem célunk, hogy a zsolozsmát vagy az évkörtől több-kevésbé független szentségi-szentelményi rítusokat földolgozzuk. Ez csak egy újabb, a jelenlegivel azonos léptékű kutatási programban lenne megvalósítható.

A következőkben előbb a megvalósuló kutatás folyamatát tekintjük át, majd az egyelőre meg nem valósuló kutatás lehetőségeit vizsgáljuk. 2022 végéig a kutatócsoport elsődleges feladata a „Gibraltár-hadművelet”, azaz teljes konspektus készítése abból a 80–90 francia, brit és ibér misekönyvből, amelyek még hátravannak. Mivel a munka (a három angol forrástól eltekintve) a Szajna–Saône–Rhône vonaltól halad délnyugatnak, végpontját Andalúzia (Sevilla és Granada), képletesen szólva Gibraltár fogja jelenteni. E cél érdekében minden emberi és anyagi erőforrást meg szeretnénk mozgatni. Átlagosan heti négy forrás feltöltése nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak még akkor sem, ha néhány úzusnak újonnan szereztük be emlékeit, így azok kétszeresen számítanak: temporáléjukat és ordináriumukat is most kell földolgoznunk.

A földolgozás két területen, három fázisban zajlik. Optimális esetben meg kellene várnunk vele a teljes lefedettséget, azaz a „Gibraltár-hadművelet” végét, de ezt nem engedhetjük meg magunknak, egyes területeken pedig nincs is rá szükség.

Az egyik, mennyiségileg a legtöbb adatot érintő terület a miseproprium tételkészletének rendezése olvasmányok, énekek, imák sorrendben. Mivel a miseproprium szerkezete állandó, műfaji készlete kötött, a munka viszonylag gépies, műfajonként elvégezhető. Eredményeképpen három réteg fog kirajzolódni.

(1) Megállapíthatóvá válik a római rítus alaprétege: azok az asszignációk (ismét elnézést kérünk a szakzsargonért), amelyeknek diverzitása 1, a hozzájuk rendelt tételek frekvenciája 100%. A szerkezeten kívül, amely a rítus szintaxisának felel meg, voltaképpen ezek határozzák meg azt a viszonyítási keretet, amely a római rítust kijelöli. Igen érdekes az így nyert adathalmazt összevetni a legkorábbról fönnmaradt forrásokkal. A két forráscsoport, azaz a legkésőbbiek egységes anyaga és a legkorábbiak kölcsönösen megerősítik egymást, de kiderül, hogy már a legkorábbiak sem tökéletesen egységesek, azaz a nem adatolt kezdetekről az összehasonlító elemzés mond el többet.

(2) Megállapíthatóvá válnak az úzusokra tartósan jellemző eltérések, az ún. markerek, illetve a belőlük kirajzolódó táji, térségi mintázatok. Így egyrészt birtokunkba kerül egy olyan adatcsoport, amely hitelt érdemlően azonosít egyes úzusokat, másrészt kirajzolódnak a római rítuson belüli főbb választóvonalak, amelyek sokszor utalnak az őket létrehívó történelmi körülményekre is. Magától értődően ez az a réteg, amelynek visszakövetése a kéziratosság korába a legfontosabb: árulkodik az egyes úzusok történetéről és az úzus mint identitás-paradigma kibontakozásáról is. Egyelőre azt állapíthatjuk meg, hogy a markerek a XIII–XIV. századig általában rutinszerűen visszavezethetők, de akadnak példák a X. századra visszamenő markerekre is. Magyarországon a XI. századi Hartvik-agenda és az esztergomi nyomtatványok közti szoros kapcsolat európai összefüggésben is kiemelkedőnek számít.

(3) Megállapíthatóvá válnak a liturgia kreatív felületei. A hagyomány által kevésbé megszentelt, kevésbé közösségi misék a kora újkorig megmaradtak az egyéni kezdeményezés játékterének. Egyes szent-ünnepeken, és még inkább a votív misékben számos meglepő szövegválasztással találkozunk, de ezek nem mindig markerek, azaz nem jellemzők régóta egy-egy úzusra, nem önazonosságának részei. Mindazonáltal érdekesek, értékesek, és néhány köztük ősi, de nem elterjedt vagy szórványokba visszaszorult tétel. Számos új adattal gazdagítják a nemzetközi adatbázisokat, amelyek méltatlanul kevés figyelmet szentelnek a „kései” forrásoknak, és rávilágítanak a kánonhoz való viszony megváltozására. Ezt érzékeltetendő néhány kérdést teszünk föl, amelyekre éppen ez a réteg felel. Mi volt az, amit a középkor egyes századaiban megszenteltnek, változhatatlannak tekintettek? Hogyan szűkült ez a kör össze a kora újkorra? Mi volt a különbség a liturgia szerkezetéhez és a szerkezetet kitöltő tételkészlethez fűződő viszony között? Meddig számított alakíthatónak maga a szertartásrend, és mettől csak az egyes szövegek, dallamok? Mik voltak a kreativitás forrásai: elsősorban új alkotások, vagy a műfajok közti határok lebontása? Hogyan reagált a XVI. századi helyzetre a katolikus restauráció, azaz mennyiben tipikus a korra nézve a „tridenti” misszále?

A másik terület a rendkívüli ordóké. Furcsának tűnhet, de szerkezetileg, az elemzés módszerét tekintve ide sorolható az ordinárium kutatása is. Ez a forráscsoport különösen informatív, magyar összefüggésben pedig a legfontosabb, mert a hazai liturgia legkorábbi történetéből csak ide tartozó adatok maradtak fönn. Éppen ezért a kutatás nem előzmények nélküli. Nem a jelenlegi részletességgel, de évekkel ezelőtt sikerült fölvázolnunk a tipológiai hálót Gyertyaszentelő, hamvazószerda, virágvasárnap, nagycsütörtök és nagypéntek rítusairól, idén pedig nagyszombatról is. Ami hátravan, az karácsony éjszakája, húsvétvasárnap, a Litania maior és minor, pünkösd vigíliája és a mise általános rendje. E területek beláthatóbbak és kutatásuk izgalmasabb, több személyes sikerrel kecsegtet, mint a proprium elemzése. Ugyanakkor változékonyabbak, nehezebben megfoghatók, a rítusok szerkezetének átlátása komoly tapasztalatot és értelmezői készséget föltételez. A történelmi mélység fölméréséhez itt a korai források módszeres, teljes földolgozására van szükség. Az ordinárium és a még nem elemzett ordók kutatását már a 2022-es évben el kell kezdeni néhány erre kijelölt kollégának, a 2023-as évtől kezdve pedig monografikus témaként jelölnénk ki egy-egy ilyen ordót az elemzésükre vállalkozóknak.

A három munkafázisról a tavalyi tervben már írtunk. Hogy most vissza kell rájuk térnünk, az a folyamat késésének köszönhető. Az első lépés az incipitanyag műfajonkénti exportálása, helyesírási, nyelvtani javítása és egységesítése. A második a standardizálás: a javított incipit-változatok szabványos, egyedi azonosítóval ellátott incipithez rendelése. Az azonosító szerepét olvasmányoknál a bibliai könyv és fejezet, énekeknél a Cantus Index referenciaszáma, könyörgéseknél a Corpus Orationum tételszáma tölti be. Ahol nincs ilyen szám, ott föltüntetjük, hogy a nagy adatbázisokban még nem szereplő tételről van szó. A Cantus Indexben a folyamat lezárultával rögzítjük az új tételeket, a Corpus Orationum-hoz pedig érdemes lesz kiegészítést szerkesztenünk. A standardizálás után publikálható az adott műfaj szinopszisa, annak segítségével pedig elvégezhetők a rendszert átláthatóbbá, egyértelműbbé tevő módosítások. A harmadik lépés az ún. repertory kidolgozása, valójában az Usuarium már létező „Texts” menüpontjának újraépítése előbb a teljes propriumra, majd a rendkívüli ordókra vonatkozólag is.

Egyik kollégánk már most elsősorban az incipit-anyag javításával és standardizálásával foglalkozik. Munkája értelemszerűen nem lezárt, de jelentősen meg fogja könnyíteni azokét, akik 2023-ban a már lezárt, teljes anyagot fogják kezelésbe venni. A repertory kidolgozása ekkorra marad. Egy-egy műfaji réteg elemzése monografikus téma: a rendkívüli ordók mellett ezekre kell majd egy-egy specialistát ráállítanunk.

Az eredmények kiértékelése, rendszerezése és bemutatása e lépésekben foglalható össze: az adatbázis „áramvonalasításában”, a sajátosságok kiszűrésében és kontextusba helyezésében, amely vázlatok, jegyzetek, rövid közlemények formáját öltheti, az eredmény értekező megfogalmazásában és a szakirodalommal való szembesítésében.

(1) A teljes adatbevitel és a standardizálás után az Usuarium műfajonkénti szinopszisa elvileg emberi beavatkozás nélkül is kimutatja, hogy a liturgikus rend mely pontja érzékeny vagy érdekes a változatok szempontjából, és hogy ezek a változatok milyen földrajzi-intézményi mintázatba rendeződnek. De sem az eredeti források, sem az adatbevivők, sem maga a rendszer nem lehet tökéletesen következetes. A nyers szinopszis tévedésből, következetlenségből vagy túlzott részletezésből kifolyólag sokszor elválaszt összetartozó, ritkábban összekapcsol különböző jelenségeket. A kész szinopszist ezért át kell fésülnünk, és a mögötte álló adatokat úgy kell javítanunk, hogy az eredmény a legjobban fejezze ki az adatbázis mögött húzódó valóságot. Ez különösen érvényes az egy misén belül többször előforduló tételek szabványos sorrendezésére (próféciák, orációk, graduálék, Alleluják) és a különböző dátumokhoz rendelt, de azonos témájú napokra, a rendkívüli ordóknál ugyanazon szöveg bizonytalan műfaji megjelölésére. Számos esetben az anyag nem egyszerűsíthető tovább adatvesztés nélkül: olyankor az elemzőnek kell fölhívnia a figyelmet a külön regisztrált jelenségek összetartozására. Ezt a munkát a misepropriumnál műfajonként, a többi esetben ordónként érdemes elvégezni (az utóbbiakhoz a szerkezeti eltérések miatt nincs szinopszis, a tisztázásra azért van szükség, hogy értelmes szűrési eredményekhez jussunk nagy mintavételen is).

(2) A minden szempontból rendezett anyag már megadja a tájékoztatást egy-egy nap, szertartási elem vagy tétel változékonyságáról. A kutatói feladat a változékony pontok alatt három fő területet értünk. Az első földrajzi-intézményi, amely a legkifejezőbben térképen ábrázolható. A különlegesnek számító jelenség vajon egyedi, szórványos, vagy úzusok egy meghatározott csoportjára jellemző? Elterjedtségéből le lehet-e vonni valamiféle következtetést születésére, átvételére, továbbadására vonatkozólag? A második terület történeti, amely időgrafikonon ábrázolható. Megvan-e a különleges jelenség az illető úzus korábbi forrásaiban, ha igen, meddig követhető vissza, és a korai forrásokban is különlegesnek számít-e? Vannak ugyanis valódi újítások, elszigetelt jelenségek, tartós úzusmeghatározó jegyek, de fosszíliák is, azaz olyan jelenségek, amelyek valaha általánosak vagy széles körben ismertek voltak, de idővel helyi vagy térségi jellegzetességgé szorultak vissza. A harmadik terület a belső viszonyrendszer: a liturgia által kialakított asszociációs hálót jelent. Egy szöveg előfordulhat egy adott szerepben úgy, hogy sehol másutt nem fordul elő, de úgy is, hogy egy másik liturgikus összefüggést idéz föl. Egy gesztus vagy egy szerkezeti megoldás is lehet egészen egyedi, de gyakoribb, hogy analóg helyeket idéz föl a szertartási élet egészéből. Ezek azonosítása nélkül egy-egy rítus vagy szöveg elemzése hiányos vagy félrevezető.

Egy-egy figyelemreméltónak bizonyuló jelenség elhelyezése a mondott összefüggésekben aprómunka, amely a rövidhírtől az önálló tanulmányig sokféle formát ölthet. Sok ilyen azonban lehetővé teszi a vizsgált elemek természetrajzának és történetének megírását. Az egyes kutatók feladata tehát minél több ilyen adat és mikroelemzés előállítása akár jegyzetszerűen, a végleges megfogalmazás igénye nélkül. Az így beérkező adatok alapozzák meg a monografikus földolgozást.

(3) A monografikus földolgozás alapvetően a vezető kutató feladata: a tervezett kézikönyv végső formába öntését jelenti. Ezzel késésben vagyunk; nem hanyagságból, hanem mert a következtetések nem vonhatók le a megfelelő mennyiségű és megfelelő minőségben elemzett adat nélkül. A 2022-es évben, amíg a „Gibraltár-hadművelet” és az „előstandardizálás” folyik, elsősorban az alapvetés megírása életszerű: a liturgia történetéről, földrajzáról, szerkezetéről, forrásairól szóló fejezeteké. Számos előzmény áll rendelkezésre hozzájuk, amelyek közül némelyik az általános, némelyik a saját résznek felel meg jobban. Ugyanakkor ezek igénylik a legnagyobb átgondoltságot és a legtöbb írói leleményt, hiszen egy egész szemléletmód közérthető, de a szakembereknek is meggyőző átadása a cél. Utolsó fázisként az egyes tételcsoportok, illetve az egyes ordók kifejtésére kell sort keríteni. Ez a megfelelő adatok birtokában gyorsabb és könnyebb munkának ígérkezik, hasonlót már számos előtanulmányban végeztünk. A várható végeredmény egy tisztázott, nyelvileg és szakmailag lektorált kézirat lesz. További sorsára a pályázati tevékenységről szóló bekezdésekben térünk ki.

(4) Jelen körülményeink között a legnagyobb kihívás az eredmény elhelyezése a szakirodalom keretei között. A nehézség egyik része technikai: Magyarországon hagyományosan nehezebben jutunk hozzá a szükséges könyvekhez, folyóiratokhoz és adatbázisokhoz, és bár korábbi pályázatokból jelentős pénzt szántunk könyvtárépítésre, a mostaniban nem ez volt a prioritás. Ha az lett volna, akkor sem lennénk versenyképesek egy nyugat-európai vagy amerikai intézmény fölszereltségével.

Egy másik rész elvi: a szakirodalmi földolgozás nem lehet arányos, egyrészt mert a nemzetközi tudományos életben érdemtelen helyzeti előnyre tettek szert az angol nyelvű publikációk, így sok értékes szöveg rejtve marad, másrészt mert a hozzáférhető anyag sem egyformán tartalmas. Alapgondolatunk végig az volt, hogy a múlt és a jelen többi kutatója is csak az elsődleges forrásokból juthat következtetésekre, ezért fontosabb, hogy azok mindegyikét beszerezzük és megismerjük. Ezen a téren kétségkívül előtte is járunk a nemzetközi mezőnynek. Ahhoz azonban, hogy eredményeinket elfogadtassuk, ismernünk és hivatkoznunk kell a külföldi kollégák és műhelyek eredményeit.

Ezek az eredmények a kora újkor óta a miénkkel ellentétes megközelítésre épülnek. Alig beláthatóan nagy és részletes az első keresztény évezred liturgikus forrásainak és az őket is megelőző áttételes dokumentumainak szakirodalma. Az érett középkor, és főleg a nyomtatványkor viszont legföljebb helyi érdeklődésben részesült: ki-ki a saját intézményének múltját kutatta, szélesebb összefüggésektől általában függetlenül. A liturgia ráadásul számos szakterület találkozási pontja. A történész, a kodikológus, a zenetudós, az irodalmár, a művészettörténész joggal várja el a maga területének beható ismeretét attól, aki annak liturgikus vonatkozásairól mer nyilatkozni.

Elképzelésünk szerint a kézikönyv egyes fejezeteihez annotált bibliográfiát csatolnánk, de ez a mondottak miatt nem lehet tökéletes. Abban reménykedünk, hogy sikerül megnyernünk egy-egy szakmai lektort, aki ha teljessé nem is teheti a gyűjtést, legalább fölhívhatja figyelmünket a bántó hiányokra. Az elsődleges forrásokkal ilyen probléma nincs, az egyre teljesebb dokumentáció szerepét maga az Usuarium tölti be.

Az európai liturgia történeti-összehasonlító kutatása a korai magyar forrásanyag elemzéséből nőtt ki, és a nyertes Lendület-program címe is hangsúlyozta az eredmény hazai vonatkozásait. A magyar és a nemzetközi szempont nem választható külön: saját emlékeinket a nemzetközi környezet fényében értjük meg jobban, a teljes európai anyagról kialakított, szükségképpen elnagyolt képhez képest pedig a magyar emlékek bensőséges ismerete mutatja meg, mire számíthatnánk, ha egy-egy úzust vagy úzuscsoportot részletekbe menően vizsgálnánk.

Mégis úgy véljük, valós igényt elégítünk ki, ha önálló publikációban fogalmazzuk meg azokat az eredményeket, amelyek az elmúlt évek munkája után új megvilágításba helyezik a magyar középkor fönnmaradt szertartáskönyveit, illetve a mögöttük álló gyakorlatot és szellemiséget.

Ugyanerre külföldön is van igény. Csak az elmúlt évben három fölkérést kaptunk a közép-európai úzusok bemutatására, egyet csak lexikon-szócikk terjedelemben Franciaországból (ez már megjelent), egy másikat kézikönyv-fejezet terjedelemben Angliából szeptemberi határidővel (Medieval Latin Liturgy: A Research Guide, Brill), és egyet monografikus terjedelemben (East Central and Eastern Europe in the Middle Ages 450–1450, Brill) – ezt kénytelenek voltunk a Lendület-kutatás idejére átmenetileg elhárítani.

Egy magyar nyelvű összefoglaló tanulmány és angol kézikönyv-fejezet várhatóan ebben a kutatási évben el fog készülni, a magyar liturgiatörténet és különösen az első források bemutatására pedig a folytatás egyik lehetséges útjaként tekintünk.

A jelen kutatási program eszményi folytatását egy ERC (European Research Council) támogatta vállalkozás jelentené. Megpályázására ígéretet is tettünk a Lendület-szerződés megkötésekor. Intézményi hátteréről és témájáról is világos elképzeléseink vannak. A pályázatot közösen nyújtanánk be a Zenetudományi Intézetben működő, Czagány Zsuzsa vezette Lendület Digitális Zenei Fragmentológia Kutatócsoporttal, megszüntetve azt a régi diszciplináris törést, amely a téma zenei és bölcsész hátterű kutatóit, intézményeit választja el egymástól. A téma az Usuarium kiterjesztése lenne a liturgia további két összetevőjére: a zsolozsmára és az évkörtől független rítusokra. Szélesebb érdeklődésre, mondhatni közönségsikerre főleg az utóbbiak számíthatnak. Az emberi élet fordulópontjait kijelölő rítusok (keresztelés, házasság, temetés), az egyház és a társadalom reprezentatív eseményei (zsinat, kiközösítés, koronázás, istenítéletek) a liturgia eredeti rendszerében ugyan másodlagos szerepet játszanak, a mai nyilvánosságot mégis jobban foglalkoztatják, mint a mise és a zsolozsma. A zsolozsma ugyanakkor a legnagyobb dallam- és szöveganyagot mozgatja meg a liturgián belül, így módszeres földolgozása hiánypótló és számos diszciplína érdekében áll. Egy kétszer öt éves ERC-projektben mindkettőre ki tudnánk terjeszteni a már megszerzett tapasztalatot, így elkészülhetne a valóban mindenre kiterjedő adatbázis és a kézikönyv tovább két vagy három kötete.

Ez mintegy az A terv. A B terv ezzel párhuzamosan és e nélkül is kivitelezhető. A vezető kutató nem tagadja, hogy az elmúlt évek egyre gyorsuló és egyre összetettebbé váló kutatócsoporti munkája igen elfárasztotta. Az eredményalapú tudományosság azonban nem tolerálja a leállást. A kompromisszumot a következőképpen képzeljük el.

2009-ben jelent meg a Monumenta Ritualia Hungarica sorozat első két kötete, az esztergomi misszále és ordináriuskönyv. A sorozat Series Practica alsorozata 2014-ben indult el a pszaltérium három kötetével. Az összes többi kötet puhafedelű, kis példányszámú próbakiadásként jelent csak meg, számos fontos magyar emlék pedig évek óta vesztegel a világhálón 80–90%-os befejezettségi szinten. Ilyen pl. az Esztergomi benedikcionále, a Hartvik-agenda, a Pray-kódex, a Veszprémi pontifikále, a Szepesi ordinárius, a Telegdi-ordinárius, a Telegdi-Agendarius, a Pázmány-rituále. A szégyenletes elmaradás oka kettős. Az egyik, hogy az indító kötetek magas könyvészeti nívót határoztak meg, amelynek csak kötetenként kb. kétmillió forintos költséggel tudnánk megfelelni. Ez önálló, komoly publikációs pályázatok nélkül nem kivitelezhető, még akkor sem, ha az összes eddigi MRH-kötet kifizetődőnek bizonyult, az utolsó példányig elfogyott. A másik ok, hogy épp a magyar források kiadásával indult el az a kutatási irány, amely az Usuariumhoz vezetett. A nagyobb, átfogóbb vállalkozás nem hagyott időt és erőt a kisebbnek.

2023–2024-ben akár így, akár úgy, törleszteni szeretnénk az adósságot a félkész kiadások befejezésével és megjelentetésével. Ez nyugodtabb, beláthatóbb, kevesebb koordinációt igénylő munka. Ha az ERC-t nem nyerjük meg, segít regenerálódni. Ha megnyerjük, a magyar forrásokon keresztül megteremti a rítusoknak és szövegeknek azt a törzsanyagát, amelyre később a teljesebb adatbázis épülhet. Az MRH folytatására ezért az ERC pályázattal párhuzamosan publikációs pályázatokat tervezünk benyújtani.

A harmadik pályázati kategória a monográfiáké. Kiadót kell találnunk mindenekelőtt az Usuarium kézikönyv-változatához (külföldi kollégáink a Brepols-t ajánlják). A javaslat ilyen esetekben maga is egy pályázathoz hasonló, amelyet önálló munkaként kell megírnunk. De megfogalmazott javaslatként kell kezdeményeznünk a föntebb említett, magyar liturgiáról szóló Brill-monográfiát is.

Végül a negyedik csoport a posztdoktori pályázatoké. A kutatócsoport közegében felnőtt egy fiatal liturgiatörténész-nemzedék. Ők alkotnák egy reménybeli ERC-kutatócsoport személyzetét, de ha erre nem lesz lehetőség, alapvető érdek, hogy megmaradjanak a szakmában. Ebben az utóbbi esetben érdemes elővenniük a kényszerűen félretett résztémákat: a monasztikus úzusokat, Itáliát, az ólatin és a korai római forrásokat; illetve szövegkiadási terveinket: Konstanzi Bernold Micrologus-át és a Corpus Orationum Supplementum-kötetét, Iodocus Clichtoveus magyar vonatkozású Elucidatorium-át.

A 2023-as pályázatok sikerén egy erején felül teljesítő tudományos műhely sorsa múlik, ezért a beadványok megírására nagy gondot kell fordítanunk. Valószínűleg koncentráltan, a december–januári időszakban lesz érdemes foglalkoznunk velük, az adatbevitel és az adatelemzés, illetve az összefoglaló fejezetek és a részleges elemzések között. Így a tavaszi pályázati szezonnak már kész anyagokkal indulhatunk neki.