III. Benedictus es in firmamento caeli
A zeneileg kidolgozott Dániel-kantikumok közül a legterjedelmesebb és leginkább melizmatikus változat valószínűleg egyben a legősibb. Műfajmegjelölése rendszerint traktus, amit hosszúsága, melizmatikus dallamvezetése és formulahasználata indokol. Vélhetően a vele való interferencia befolyásolhatta azt a chartres-i szkriptort, aki traktusnak címezte az előző alfejezetben tárgyalt, rövid antifónát. Valójában azonban egyedi, az ismert gregorián műfajok egyikébe sem sorolható dallammal állunk szemben, amely viszont tartalmaz például Alleluja-motívumokat vagy olyan dúsan díszített akklamációkat, amilyeneket a nagypénteki kereszthódolatból (Venite adoremus, impropériák) ismerünk.
Szerkezete is sajátos. A nyitóvers az eredeti kantikum első, Benedictus es kezdetű sorokból álló részének utolsó sora: ez vezeti be a kantikum második, Benedicite kezdetű sorokból álló szakaszát. Önmagában áll, olyasféle előkészítő szerepe van, mint a notkeri szekvenciák „epodoszának”, azaz első, a felelgető szakaszt megelőző sorának. Ezt követik a bibliai szöveghez hű áldások, néhány kivételtől eltekintve Benedicite kezdettel és Domino befejezéssel, éppúgy hármasával, ahogy az augsburgi megoldásnál láttuk. (Ami tehát a szöveget illeti, az augsburgi változat lényegében ugyanez a tétel egy antifóna-refrénnel kiegészítve.) Valószínű, hogy ezeket egy-egy énekes szólaltatta meg váltakozva a három ifjú szerepében, az úgynevezett litania trina előadásmódjának megfelelően, amelyet máshol, így genealógiák éneklésénél is használtak. Ezekre a hármas Benedicite csoportokra felel a teljes kórus a Hymnum dicite refrénnel. A tétel teljes változatában 10 ilyen háromsoros „strófából” áll, amelyek közül az utolsó rendhagyó módon kettéválik: az első két felszólítás után visszatér a refrén, majd a befejező, a három ifjút név szerint megszólító vers után ismét, amely így a doxológiákra emlékeztető módon leválik a kantikum egészéről. Refrénenként számolva tehát 11-re nő a strófák száma.
A strófák dallami váza azonos, de a tényleges megformálás a szöveghez idomulva kissé változik, és a melizmatika helyenként szinte extatikusan gazdag. Erre példa a második hármas Benedicite kezdete és a tételt záró szakasz, amely a három ifjút, Ananiást, Azariást és Misaelt név szerint szólítja meg.
A három-három Benedicite dallama „AAB” szerkezetet követ, vagyis az első kettő azonos, a harmadik viszont eltér tőlük: hosszabb és nagyobb ambitusú. Ez a megoldás voltaképpen Bar-forma, a fokozás retorikai alakzata: a kétszeri, azonos terjedelmű és jellegű elhangzás kialakítja az ismétlődés és általa a megszokottság légkörét, meghatározza a hallgató elvárási horizontját, a harmadik tag viszont kilép ebből a „komfortzónából”, és éppen ezzel ér el átütő hatást. Irodalmi értelemben ilyen a római kánon hostiam puram, hostiam sanctam, hostiam immaculatam anaforája, zenei párhuzamként pedig ismét a szekvenciákra utalhatunk, amelyeknek legeredetibb metrikai eljárása a párversek hosszúságának vagy a strófákat alkotó sorok számának megnövelése a költemény csúcspontján, általában kevéssel a befejezés előtt.
Az „A” szakaszok eleje és vége kötött, a 8. tónusra jellemző G–C tengelyen nyugszik, a zárlat azonban kilép ebből, és E-n fejeződik be. Ez a tónustól idegen lépés a dallamsor ismétlődése miatt igen hangsúlyossá válik, az egész tételnek különleges, egzotikus színezetet kölcsönöz. A kétszeres álzárlat késleltetése után annál erőteljesebben oldja föl a hangnemi feszültséget szabályos G befejezésével a „B” szakasz és a refrén. A közbülső rész a szöveg változó terjedelmének megfelelően alakul, akár el is maradhat. Alapvetően H-n recitál szillabikusan, de ezt gyakran színesíti H–G–A motívumokból álló mozgó recitációval. Főleg a rövid középrészeknél és a kötött szakaszvég előtt hajlításokkal is él.
A „B” szakaszok mély járású indítása az „A” szakaszok E álzárlatát folytatja, majd ismét eléri a G–C tengelyt. A Benedicite szó végét jobban kicifrázza. A közbülső, változó szövegű rész itt H helyett G-n recitál, színesítő elemként az AGF climacust iktatva be mint másodiníciumot vagy az AG clivist mint akcentust, majd az „A” szakasz záró formuláját kissé módosítva visszatér az E-re. Az utolsó tag az F pozícióját erősíti meg a markáns G zárlat előtt.
Bár az „AAB” sorszerkezet végigkövethető a tételen, az első „A” szakasz eleje a strófáknak csaknem felében módosul, és jelentősen kibővül egy hosszú, H finálisú melizmával. Ez immár fölfelé tágítja ki E-ig a tétel hangterjedelmét. Különösen jellemző az ilyen „áriázás” a 2. és az utolsó előtti, 10. strófára, illetve a Benedicite helyett Benedicat szóval kezdődőkre, a kantikum tagoló pontjaira, amelyek mintegy összefoglalják az utánuk következő megszólítottakat: a terra a földrajzi jelenségeket és az állatvilágot, Israel az embereket.
Az Ananias Azarias Misael záróstrófában szintén megjelenik a H finális és az áriázás, de a dallam ezektől eltekintve egyedi. A bevezetőnek és a végig változatlan refrénnek is saját dallama van. Stílusában mindkettő megegyezik a strófákéval —két, illetve három tag, a zárlatokban hosszú, kidolgozott melizmák—, de nem követik amazok sémáit. Mindkettőben szerepel egy-egy D-finálisú belső zárlat (nem azonos formulával), amely a strófákban nincs meg. A bevezetőben az intonációs szakasz CH végződése megelőlegezi a rendhagyó „A” sorok indításának H-végű melizmáját.
A három formulát (bevezető, strófa, refrén) két megfoghatóbb mozzanat is összekapcsolja. Az egyik az a hirtelen feltörekvő dallammenet, amely az alsó D-ről az (F–)E–G–A hangokon keresztül érkezik a C túbahangra. A másik a végső zárlatok közös, még egységesebb megfogalmazása.
Elsősorban ez az, amely az Ostende típusú vagy a nagyszombati Alleluja befejezésére emlékeztet, de a Benedictus es in firmamento-nak nem minden változatára jellemző. A párizsi és a sarumi hagyomány refrénje például szűkebb ambitusú és E-re zár. Hogy mégis megmaradjon a tétel a 8. tónusban, a párizsi változat a refrén utolsó visszatérésére külön dallamot ad, amely G-re zár, a sarumi szerint pedig a darab végén újra el kell énekelni a bevezetőt. Szintén E-finálisú a refrén egy katalán misszáléban. Jogosan merülne föl, hogy akkor bizonyára visszatért a bevezető, de ott —és erre párhuzamot eddig nem találtunk— a bevezetőben is ugyanez az E-zárlat található. Ilyen körülmények között tehát 3. tónusúvá értelmeződik át a tétel: az E-végű szakaszok nem egzotikus kitérőt jelentenek. A lényeg mindenképpen a G–C tartomány bejárása és az izgalmas oszcillálás a két hangnem között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése