A MOTU PROPRIO TITKA

A Sentinelle del Mattino (magyarul „hajnali őrszemek”) egy utcai evangelizációval foglalkozó ifjúsági program Olaszországban, a nálunk is ismert Alpha-kurzusok támogatója. 1999-ben indította el Don Andrea Brugnoli, veronai egyházmegyés pap, s azóta több mint 30 olasz egyházmegyében működik. Elsődleges célja, hogy megtanítsa a fiatalokat arra, hogyan tudják különféle eszközökkel evangelizálni saját kortársaikat. Egy ilyen eszköz pl. a felfújható templom-sátor, amelyet nagy forgalmú üdülőhelyeken állítanak fel, hogy vallási programokat, köztük szentségimádást tartsanak bennük:



Mi köze ennek a láthatóan II. János Pál szellemében fogant újraevangelizálási mozgalomnak a Benedek-féle liturgikus megújuláshoz? Ez derül ki abból a videóból, amelyre
a Messainlatino.it blog mai bejegyzése felhívja a figyelmet.

A videón Andrea Brugnoli, a mozgalom vezetője beszél az őrszemek által szervezett Cafè Teologico („teológiai kávéház”) első évadának záróelőadójaként, 2010 június 22-én. A sorozat olyan alapvető vagy aktuális témákat boncolgat, mint hogy van-e Isten, az ember a majomtól származik-e, valódi-e a torinói lepel, vagy hogy ellenzi-e az Egyház a szexet. A tizenkettedik előadás címe a következő: „La messa antica è moderna?” — „Modern dolog-e a régi mise?” És Don Andrea a templomot megtöltő olasz átlagfiataloknak több mint egy órán keresztül lebilincselően, szellemesen és hitelesen elmagyarázza, hogy az:

Sajnos egy ilyen élő prezentációt nem lehet igazán írásban lefordítani, legföljebb feliratozni volna érdemes. Az előadó egyébként is nagyrészt olyan dolgokat mond, amelyek a mi olvasóinknak nem jelentenek újdonságot, hiszen olyanok előtt beszél, akik már a megújított római liturgiában nőttek fel és semmit nem tudnak a régi rítusról. A részletek helyett ezért magát az előadás tényét és annak személyes hátterét kívánjuk hangsúlyozni.


Először is gondoljunk bele: vajon milyen hatása lenne a mi magyar egyházi miliőnkben, ha egy 42 éves, energikus és közismert prédikátor, valamelyik lelkiségi mozgalom vagy dinamikus ifjúsági közösség vezetője felállna, és egy órán keresztül magyarázná az övéinek, miért akarja a Szentatya a hagyományos szentmisét újra a katolikus istentisztelet széles körben elterjedt formájává tenni? Hasonló kezdeményezést láttunk már Fr. Barsi Balázs OFM esetében, ezzel az igen alapos (a keleti imairányra, a nyelvre áldozásra és a latinra mint szakrális nyelvre részletesen kitérő) előadással viszont csak egy olyat lehetne párhuzamba állítani, amilyet Balázs atya vasárnap esténként ádventben és nagyböjtben szokott tartani Budapesten. Reméljük, hogy ő — vagy valaki más — nemsokára vállalkozik rá, hogy immár ne gombostűvel, hanem faltörő kossal üssön lyukat a hallgatás falán.

A másik fontos megfigyelés, amelyet ebből az alkalomból tenni szeretnénk, arra a személyes okra vonatkozik, amely Don Andrea Brugnolit, ezt a láthatóan nem tradicionalista beállítódású papot a régi rítus irányába fordította. Valójában egy roppant egyszerű dologról van szó, mégis azt kell mondanunk, hogy ebben áll a motu proprio megértésének titka. Érdemes tehát szó szerint idéznünk (a videón 4:28-tól 5:06-ig):

„Tehát már ez a tény [ti. a motu proprio kifejezés etimológiája] is elárulja, hogy maga a pápa akarta ezt a dolgot. És ha -- tudjátok, hogy ő egy rendkívül intelligens, nagyon művelt ember... Az a gondolatom támadt, amikor a pápa kihirdette ezt a motu propriót három évvel ezelőtt -- a következő szeptember 14-én lesz éppen három éve, hogy elkezdődött ez az új forma -- és az a gondolatom támadt, hogy ha a pápa, egy ilyen intelligens valaki kihirdette ezt a motu propriót, hogy visszaállítsa ezt a régi liturgiát -- a pápa nem egy idióta, nem tesz olyasmit, ami visszatérés lenne a múltba...”

És akkor Don Andrea elgondolkodott: Miért akarhatja a pápa, hogy ismét használható legyen a liturgikus reform előtti rítus? Vajon ellentétben áll ez a II. Vatikáni Zsinattal? A választ a Szentatya híres karácsonyi beszédében találta meg, amelyben a zsinat helyes értelmezését adja a folytonosság hermeneutikája szerint. A fiataloknak tartott előadását így azzal kezdi, hogy bemutatja a zsinat hiteles tanítását a liturgiáról, majd Castrillón Hoyos bíboros londoni nyilatkozatát idézi, amely szerint a pápa azt szeretné, ha minden plébánián lenne régi rítusú szentmise.

Mit hallhattak ezzel szemben a magyar hívek? Beer Miklós váci megyéspüspök 2008 elején egy hosszú interjúban a „latinul misézéssel” kapcsolatos kérdésre így reagált:

„Persze, hogy kellenek szabályok, előírások, ezt én vallom, de én, én csak erre gondolok, hogy egy olyan kedves, egy olyan idős embernek a kedves kis vicce -- haha --, hogy megvicceli a világot, hogy hát ő most fölvesz egy ilyen régebbi miseruhát, vagy, vagy most, azt hiszem, hogy a legutóbb, nem is tudom, hogy hol volt, hogy háttal misézett, na, valahol Rómában...”

Ebből a nézőpontból a Szentatya egy kedves, idős ember, aki a motu proprióval csak viccelődött. Fel sem merül a gondolat, amely az olasz pap számára annyira természetes: A pápa egy rendkívül intelligens, nagyon művelt ember, a pápa nem egy idióta... Ha tehát így rendelkezett, biztosan komoly oka lehetett rá: próbáljunk meg rájönni, mi motiválhatta! És Don Andrea megfejti a talányt, az előadás végén pedig szavakba is önti: a pápa nem egyszerűen a rítus, a szép liturgikus formák újrafelfedezése céljából támogatja a régi szentmisét, hanem hogy az emberek ismét megtalálják a hitet!

Nyilvánvaló, hogy egy püspök nem akarhatja a katolikus hit pusztulását. A probléma tehát abban állhat, hogy nem érti, mit akar pontosan a pápa. No de hogy nem lehet ezt megérteni? Hiszen még egy mezei pap is képes volt magától rájönni! Valószínű, hogy az első lépést a legnehezebb megtenni: elfogadni a tényt, hogy a pápa nem egy idióta. A többi ebből már magától következik.

Érdekes adalékkal szolgál a problémához Veres András szombathelyi megyéspüspök esete, aki nem sokkal a Beer-féle interjú után egy papi találkozón kijelentette, hogy nem érti, hogyan támogathat a Szentatya egy ilyen idejétmúlt, degenerált rítust, amelyet maga az Egyház vetett el a II. Vatikáni Zsinat után. Ebből aztán levonta a következtetést: nem érti, tehát nem is követi a pápai motu propriót. Veres püspök úr rendkívül egyenes és határozott személyiség, ezért teljesen kizárt, hogy ha igazán akarta volna, ne tudta volna megérteni, mi lehet a pápa célja a régi rítussal. 2008 augusztusában erről a témáról négynapos konferenciát tartottunk Budapesten, amelyet a bíboros államtitkár levele útján maga XVI. Benedek pápa üdvözölt, két apostoli nuncius pedig aktívan részt vett a rendezvényen. Minden magyar püspök személyesen meg volt híva, de csak kevesen éltek a lehetőséggel, és közülük is mindössze egy vette a fáradságot, hogy egy egész nap előadásait végigülje. Talán nem véletlen, hogy két évvel később ő volt az, aki az első régi rítusú ünnepélyes főpapi szentmisét bemutatta.

Mi tehát a motu proprio titka? Hogy megértsük a pápa szándékát. És mi ennek a legfontosabb feltétele? Hogy gyermeki szeretettel és engedelmességgel úgy tekintsünk rá, mint amelyet az összes krisztushívő legfőbb pásztora és tanítója saját elhatározásból, érett megfontolással hirdetett ki az egész Egyházban érvényes törvényként. Vagyis nem viccből, vagy politikai manőver gyanánt.

A motu proprio elutasításának gyökerénél tehát a zsinati szellem egyik legfőbb vonása húzódik meg, amelyet Hans Urs von Balthasar szavaival Róma-ellenes indulatnak nevezhetünk. Aki azonban komolyan veszi Róma püspökét, és veszi a fáradságot, hogy megértse az ő akaratát, fel fogja ismerni, hogy a Summorum Pontificum motu proprio az eddigi legnagyobb ajándék, amelyet Benedek pápa a megújulás után sóvárgó Egyháznak adott. Azokban pedig, akik a maguk erejéből nem jutnának el erre a felismerésre, az engedelmesség és az alázat hangjának kell megszólalnia: „Bár nem értem, mégis megteszem, mert a Szentatya így akarja.” Adja Isten, hogy minél több pap és püspök hallja meg magában ezt a hangot!

R.Z.