2007. október 23.

Főtisztelendő Kovács Ervin prédikációja

In Dominica XIX post Pentecosten
et Sollemnitate BMV Reginae Sacratissimi Rosarii
Budapest, Alsó Krisztinaváros 2007. október 7.

Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Kedves Testvérek!

Ma azért jöttünk össze, hogy hálát adjunk az isteni Gondviselésnek XVI. Benedek pápa hosszú ideje várt és – talán túlzás nélkül mondhatom – új egyházörténeti korszakot megnyitó Summorum Pontificum kezdetű motu propriójáért, mely után emberek százezrei világszerte évtizedeken át imádkozva vágyakoztak és amely most végre megjelenve tartalmában sokunk legmerészebb álmait is felülmúlta. Az Egyház legfőbb pásztora nyilvánosan megerősítette, hogy a római egyház hagyományos, lényegi elemeiben Szt. Damasus és Nagy Szt. Gergely pápákra visszamenő, vagyis másfél évezredes liturgiáját soha nem tiltották be, ezért az ma is teljesen szabadon gyakorolható minden külön engedély nélkül, a reformált szertartással egyenrangú jogi alapon.

Nem valamiféle nosztalgiázó csoport különc ízlésének tett ezzel a Szentatya engedményt, nem is csupán az Egyháztól eltávolodott közösségeket akarta a teljes egységhez visszaédesgetni, hanem az Egyház egész közössége, a püspökök, papok és hívek teljessége számára ismét megnyitni a hagyományos liturgia kincsestárát, mely őseinket (köztük szentjeink nagy többségét is) éltette, megszentelte és az örök üdvösségre vezette. A motu proprio kísérőlevelében kijelenti a Szentatya, hogy a liturgikus reform után is sok emberben megmaradt a régi gyakorlathoz való ragaszkodás, mégpedig nem a tudatlan rétegekben, hanem éppen azoknál, akik a liturgikus mozgalom munkálkodása nyomán a legnagyobb liturgikus műveltségre tettek szert. Annak is tudatában van a Szentatya, hogy napjainkban számos fiatal is, aki már a reform után született, felfedezi az ősi kincseket és a régi liturgikus formákban megtalálja a számára legalkalmasabb vallásgyakorlási formát.

A Szentatya gyermekkora óta maga is nagyon szereti és becsüli ezt a liturgiát, amit számos írása is tanúsít. Magyarul is hozzáférhető életrajzában így szól erről: „Mindig világosabb lett számomra, hogy a liturgiában egy olyan valósággal találkozom, melyet senki sem talált ki, nem hozott létre sem egy bizottság, sem egy zseniális egyén. A szöveg és a cselekmény eme titokzatos szövete az Egyház hitéből nőtt ki évszázadok leforgása alatt.” Éppen ezért a Szentatya már fiatal korában sem értette, miért kellene a zsinat után erről a liturgikus gyakorlatról lemondania: „Megdöbbentem a régi Misekönyv betiltásán, mert ehhez hasonló nem történt a liturgia egész története során. Annak a Misekönyvnek immáron hivatalossá vált betiltása, mely évszázadokon át az ősegyház szakramentáriumaitól kezdve folyamatosan fejlődött ki, olyan törést vitt be a liturgiatörténetbe, melynek következményei csak tragikusak lehetnek!” Melyek ezek a következmények? „Meg vagyok győződve, hogy az Egyház válsága, melyet ma átélünk, messzemenően a liturgia széthullására vezethető vissza, melyet úgy építenek fel, mintha Isten nem is létezne.”

Miben is áll ez a válság? „A II. Vatikáni Zsinatot nem tekintik az Egyház élő hagyományának részeként, hanem egyenesen a hagyomány végpontjaként, mintha teljesen a nulláról kellene kezdeni. Ami korábban a legszentebbnek számított – a liturgia áthagyományozott formája – hirtelen a legjobban tiltott dolognak számít. A liturgia 1970-ig érvényben lévő formájának mellőzését abba kell hagyni. Aki ma ezen liturgia továbbéléséért lép fel vagy azon részt vesz, azt leprásként kezelik, itt minden tolerancia véget ér. De hogyan bízhatunk az Egyház jelenében, ha ez így van? Az a közösség, mely azt, ami számára addig a legszentebb és legmagasztosabb volt, hirtelen szigorúan tilosnak mondja, sőt az utána való vágyakozást is illetlennek tekinti, saját magát kérdőjelezi meg. Mert mit lehet még egy ilyen közösségnek elhinni? Nem fogja holnap ismét betiltani azt, amit ma előír? Nem értem, püspök testvéreim közül miért esnek sokan ilyen intoleranciába, mely belátható ok nélkül akadályozza az Egyházban szükséges belső kiengesztelődést.”

Bár nem sejthette azt, hogy ezzel saját magának jelöl ki feladatot a jövőre, Ratzinger bíboros azt is kifejti, mi pontosan a pápa feladata a liturgiával kapcsolatosan: „A II. Vatikáni Zsinat után az a benyomás keletkezett, hogy a pápa bármit megtehet a liturgia terén, különösképpen akkor, ha egy egyetemes zsinat megbízásából cselekszik… Valójában pedig a pápa semmiképpen sem egy abszolút monarcha, hanem ellenkezőleg: egy kapott szó iránti engedelmesség biztosítéka. Az ő teljhatalma a hit továbbadásához van kötve, és ez természetesen a liturgia terén is érvényes. A liturgiát nem bizottságok csinálják. Még a pápa is csak a liturgia helyes fejlődésének, maradandó integritásának és identitásának alázatos szolgája lehet.”

Ha valakinek ezek a szavak túl erősnek tűnnek, gondolja meg, hogy aki ezeket mondta, az most Szt. Péter székében ül. Testvérek, amit Ratzinger bíboros egész életében vallott, azt most Benedek pápa megvalósította. Sok ember idős korára és főleg magasabb pozícióba jutva nem marad hűséges fiatalkori eszményeihez, hanem kompromisszumokat köt, belefásul, taktikázik. Nem így Joseph Ratzinger, akit az isteni Gondviselés bizonyára nem véletlenül emelt Szt. Péter székébe éppen a mi nehéz korunkban. Ő hűséges akar maradni fiatalkori önmagához. Vajon hogyan viselné el az a kis ministráns, aki Marktl am Inn templomában tátott szájjal figyelte plébánosának titokzatos mozdulatait és latin imádságait, ha most XVI. Benedek nem ad teljes szabadságot annak a liturgiának, amelyért ő annyira lelkesedett? Adjon a Mindenható erőt Neki, aki 80 évesen nekilátott egy komoly újjáépítésnek, nemcsak a liturgia, hanem az egyházi élet minden területén.

Így tehát Krisztus földi helytartója szélesre tárta a kaput: „Omnia parata sunt, venite ad nuptias!” „Minden el van készítve, jöjjetek a menyegzőre!” Most már csak rajtunk áll, a hagyományos liturgiát szerető papokon és híveken, hogy élünk-e a lehetőséggel. Használjuk ki a kínálkozó alkalmakat, hogy az őseink szokása szerint ünnepelt szentmisék, zsolozsmák, szentségek és szentelmények segítségével egyre tisztábbá tegyük menyegzős köntösünket, hogy Szt. Pál szavai szerint lelkileg megújuljunk bensőnkben és magunkra öltsük az új embert, aki az Isten képére teremtettetett igaznak és szentnek!

Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

1 megjegyzés:

svccvstos írta...

Deo Gratias!

svccvstos