A templomszentelésről
1. Először a templomszentelés eredetét érdemes megvizsgálni. Mózes, mikor az Úr utasítására templomot épített, fel is szentelte azt az asztallal, annak oltárával, a bronzedényekkel és az istentisztelethez szükséges többi eszközzel együtt. Az isteni előírást követve megkente szent olajjal is, amellett, hogy imával megáldotta. Az írás szerint ugyanis megparancsolta az Úr Mózesnek, hogy készítsen kenetet, és a felszentelés során kenje meg azzal a sátrat és a frigyládát. Dávid fia, Salamon is épített az Úr parancsára egy templomot oltárral; majd megáldotta a szertartáshoz szükséges eszközöket, ahogy a Királyok könyve írja. Nabukodonozor király is hasonlóképpen járt el: az összes satrafa, előkelő és egyeduralkodó jelenlétében felavatta az aranyszobrot, amelyet készített. A zsidók pedig, mint olvasható Burchardus III. könyvének „Zsidók” című fejezetében, csak imádsággal felszentelt helyeken áldoztak az Úrnak. Ha tehát ők, akik a Tóra árnyának szolgáltak, így cselekedtek, nekünk, kiknek láthatóvá vált és megadatott az igazság és a kegyelem Jézus Krisztus által, még inkább feladatunk, hogy templomokat építsünk az Úrnak, és legjobb tudásunk szerint díszítsük azokat imádsággal és szent kenetekkel, az oltár, az edények, a szövetek és a többi eszköz segítségével, valamint III. Félix pápa rendelkezései szerint ájtatosan és ünnepélyesen felszenteljük őket.
Történt egyszer Szíriában, Baruth városában, hogy a zsidók a Megfeszített egyik képét megtaposták és átszúrták annak oldalát, mire abból „azonnal vér és víz jött ki”. A zsidók elképedtek ennek látványától, ahogy attól is, hogy mikor betegeiket megkenték a vérrel, azok meggyógyultak. Emiatt, Krisztus hitét befogadván, mindenki megkeresztelkedett, és zsinagógáikat templomokká szentelték. Innen származik tehát a templomszentelés hagyománya, korábban ugyanis csak az oltárszentelés volt szokás. Egy másik következménye ennek a csodának, hogy az egyház elrendelte, hogy november 9-én tartsanak megemlékezést Krisztus szenvedéséről. Nagy ünnep színhelye ezen a napon a Megváltó tiszteletére felszentelt római templom, amely egy ampullában azt a vért őrzi. […]
6. Negyedszer arról kell szólni, hogyan szentelik fel a templomot. Miután egyetlen diákonus kivételével mindenki kiment, és a templomot bezárták, a püspök a papsággal együtt megszenteli a sós vizet a templom kapui előtt. Eközben belül tizenkét gyertya ég a templom falaira festett tizenkét kereszt előtt. Nemsokára, a papság és a nép kíséretében megkerüli a templomot háromszor, és meghinti falait a már megszentelt vízbe mártott izsópnyalábbal. Valahányszor a templom kapujához ér, megüti pásztorbotjával a szemöldökfát, és azt mondja: Emeljétek fel, fejedelmek, kapuitokat, stb., mire a diákonus így felel: Ki a dicsőség királya? Erre a főpap: Az erős Úr, stb. Harmadszorra aztán kinyitják az ajtót, és a főpap belép néhány segítővel, majd, miközben a papság és a nép kint várakozik, ő így szól: Békesség ennek a háznak, és litániát mond. Ezt követően a templom padlózatán hamuból és homokból kirajzolnak egy keresztet, melybe a főpap beleírja a görög és a latin ábécét. Ezután újra vizet szentel sóval, hamuval és borral, majd az oltárt is megáldja. Végül, a falra festett tizenkét keresztet megkeni krizmával.
7. Amíg a templomban látható erőn, addig bizony a lélekben láthatatlan erőn keresztül munkálkodik az Úr. A lélek ugyanis az igaz Isten temploma, melynek a hit rakja le az alapjait, a remény építi fel, és a szeretet tetőzi be. Az Egyetemes Egyház, mely sok élő kőből egyesült, Isten temploma, mert a sok templom egy templom, melynek egy az Istene és egy a hite. A templomszentelés tehát a lélek felszentelése. […]
11. A templom háromszori, külső és belső meghintése a megkeresztelkedés háromszori alámerülését jelképezi. Emellett hármas funkciója is van a szertartás ezen részének. Az első a démonok kiűzése, mivel a szentelt víz képességei közt ott van az ördögűzés. Ahogy az exorcizmus során mondják: „Legyen megtisztított víz az ellenség minden erejének kiűzése és kiirtása végett,” stb. A második a templom megtisztítása és kiengesztelése, a bűn ugyanis az egész földet megrontotta és bemocskolta. Ezért van az, hogy a Tórában minden a víz által tisztul meg a bűntől. A harmadik az átok eltávolítása és a dicséret bevezetése. A föld minden termésével együtt ugyanis átkozott a világ kezdete óta, mert gyümölcse a megtévesztés lett. A vizet azonban semmilyen átok nem sújtja. Ezért van az, hogy halat eszik az Úr, és sehol nincs szó arról kifejezetten, hogy húst enne, kivéve a húsvéti bárány esetében. Azt is a törvény parancsa szerint teszi, hogy ezzel példát mutasson arra, hogy az ember néha tartóztassa meg magát, néha azonban egyen a megengedettből. Továbbá a körbehintés azt is jelképezi, hogy az Úr, ki gondját viseli övéinek, „elküldte angyalát az őt félők körébe”.
12. A három responzórium, amelyet eközben énekelnek, Noé, Dániel, és Jób három rendjének örömét szimbolizálja, amint a hitet befogadják. Mivel a segélykérés hatására a hit, a remény és a szeretet hármas kegyelme kiárad a templomra, a falak mindhárom részét – az alsót, a középsőt és a felsőt is – meghinti a püspök. Hamarosan még több szó lesz a templom belső meghintéséről, az izsópnyaláb jelentésével pedig a következő fejezet foglalkozik. […]
14. A szemöldökfa háromszori megütése Krisztus hármas jogalapját fejezi ki, mely miatt az Egyház köteles megnyitni előtte kapuit. Még pedig azért, mert ő teremtette az Egyházat, ő váltotta meg, és ő fogja megdicsőíteni ígérete szerint. A főpap tehát Krisztust, pásztorbotja pedig ezt a hatalmat jelképezi. A kapu háromszori megütése ezen kívül az evangéliumi igehirdetést is jelenti. Mert mi is a pásztorbot, ha nem az isteni beszéd? Izaiás szerint: „Megveri a földet szája vesszejével” stb. A kapukat vesszővel megütni tehát annyit tesz, mint a hallgatóság füleit az igehirdetés hangjával megérinteni. A fülek ezért kapuk, melyeken keresztül eljuttatjuk a szent igehirdetés szavait a hallgatóság szívéhez. Ahogy a zsoltáros mondja: „te fölemelsz a halál kapuiból engem, hogy hirdessem teljes dicséreted, Sion leányának kapuiban.” Mert mik is Sion leányának kapui, ha nem a hívők fülei, tehát hallása? A háromszori ütés a bottal, majd a kapuk megnyitása azt jelenti, hogy végül a hitetlenek is eljutnak a hitbéli egységre, befogadván a lelkipásztori igehirdetést. Mikor ugyanis az igazság kapui megnyittatnak, aki belép rajtuk, megvallja hitét. Így mondja a zsoltáros: „Nyissátok meg előttem az igazság kapuit, hadd lépjek be rajtuk, hogy dicsérjem az Urat! Ez az Úr kapuja, az igazak lépnek be rajta.” Megüti ezért a püspök a szemöldökfát, tudniillik, az imádság szemöldökfáját, és azt mondja: Kérlek titeket, fejedelmek, azaz démonok, vagy inkább emberek, emeljétek fel, azaz tüntessétek el, kapuitokat, azaz tudatlanságotokat a szívetekből.
15. A bezárt diákonus ugyanis a nép nevében felel azzal a kérdéssel, hogy Ki a dicsőség királya? Ez a nép tudatlanságát mutatja, azaz hogy ők nincsenek tisztában azzal, kinek kell belépnie.
16. A kapuk kinyitása tehát a bűn kiűzése, a püspök pedig azért üti meg háromszor a szemöldökfát, mert ez a szám a legjellegzetesebb és a legszentebb. És mivel a Szentháromság megszólítása nélkül egy szentség sem mehet végbe a templomban, így a felszentelés során mindig háromszor kell megütni a kapukat. […]
18. Ezek után a kaput kinyitják, és a püspök belép, hogy jelezze: ha megfelelő módon tölti be hivatását, semmi nem tud majd ellenállni neki, a zsoltár szerint: „Uram, ki tud hatalmadnak ellenállni?” Belép tehát két-három segítővel, hogy legyen néhány tanú, aki megerősíti a szertartás szavait; vagy azért, mert akkor is ennyien voltak jelen, mikor az Úr színeváltozásakor az Egyházért imádkozott. Belépvén, a főpap így szól: Békesség ennek a háznak és minden lakójának, mert Jézus is, mikor eljött a földre, békét hozott Isten és ember közé. Azért jött el tehát, hogy kibékítsen minket az Atyaúristennel. […]
21. A keresztbe beleírt ábécé három dolgot jelent. Elsőként azt jelképezi a görög és latin betűkkel készített, kereszt alakú írás, hogy a két nép, vagyis a zsidók és a pogányok Krisztus keresztje által összekapcsolódnak és eggyé válnak hitükben. A zsoltár szerint: „Jákob keresztbe téve kezeit, megáldotta fiait.” A kereszt, amelynek szárai keresztben szelik át a templomot (a görög keletről, a bal sarokból nyugatra, a jobb sarokba, a latin pedig keletről, a jobb sarokból nyugatra, a bal sarokba), azt jelképezi, hogy a kereszt ereje folytán a nép, amely korábban jobbra volt, balra kerül, és amely felül volt, alul lesz, és fordítva. Krisztus ugyanis keletről indulván, a zsidókat hitetlenségükért balra hagyta, és olyan népekhez ment, akik, bár előtte nyugaton voltak, jobbra kerültek Krisztus által. Végül a jobbra vagyis keleten lévő pogányokat otthagyván, meglátogatja a zsidókat is balra és nyugaton, kik addigra már hitványabbak lesznek, mint a pogányokról valaha is gondolták. Ezért ezeket a betűket átlósan, kereszt alakban írják, nem pedig egyenesen, mert a szent értelem nem lesz azé, aki nem fogadja el a kereszt misztériumát, és nem hiszi, hogy Krisztus szenvedése megváltja őt. A rosszakaró szívekbe tehát nem jut be a bölcsesség: mivel Krisztus nincs ott alapként, nem is lehet ráépíteni. […]
24. A bot, amellyel az ábécét odaírja a püspök, az apostoli tanítást vagy a tanítói szolgálatot szimbolizálja, mely miatt a pogányok megtérése és a zsidók hitszegése bekövetkezett. Ezt követően, az oltárhoz megy a püspök, és megállván előtte, azt mondja: Istenem, jöjj segítségemre, mivel ekkor kezd hozzá elsődleges feladatához. […]
27. Miután az oltárt megkente, a templom falára festett tizenkét keresztet is bekrizmázza a püspök. Azokat a kereszteket pedig több okból festik fel: először a démonok elrettentése végett, tudniillik, hogy a démonok, akiket innen kiűznek, a kereszt látványától elrettenjenek és ne is merészkedjenek vissza. Másodszor a diadal kinyilvánítása végett, hiszen a kereszt Krisztus lobogója, vagyis az ő diadalának jele. Hogy tehát megmutassák, ez a hely Krisztus uralma alá tartozik, kereszteket festenek oda.
Az oltárszentelésről
1. Nemcsak a templomot, az oltárt is felszentelik, mégpedig három okból. Először azért, hogy áldozatot mutassanak ott be Istennek, melyről a Teremtés könyvének 8. fejezete így ír: „Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron.” Ez az áldozat pedig Krisztus teste és vére, amelyet az Úr szenvedésének emlékére mutatunk be, aszerint, hogy: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
2. Másodszor azért, hogy Isten nevét segítségül hívják, ahogy a Teremtés könyvének 12. fejezete írja: „Oltárt emelt Ábrahám az Úrnak, aki megjelent neki, és ő megszólította az Urat.” Ezt a megszólítást pedig, mely az oltár fölött történik, misének hívjuk.
3. Harmadszor azért, hogy énekeljenek. Sirák fiának könyve így mondja: „Erőt adott neki az ellenséggel szemben, énekeseket állított fel az oltár előtt, és édes dallamokat énekeltetett velük.”
4. Ily módon és sorrendben történik az oltárszentelés. A főpap először is így szól az Úrhoz: Istenem, jöjj segítségemre! Csak ezután kezd hozzá: megszenteli a vizet, mellyel egy-egy keresztet rajzol az oltár négy sarkára. Ezt követően hétszer megkerüli az oltárt, és mindannyiszor meghinti a szentelt vízbe mártott izsópnyalábbal az oltárasztalt. Közben a templomot is meghinti újra, végül a maradék vizet az oltár lábazatához önti a főpap. Kereszteket rajzol a mélyedés sarkaira is, mely az ereklyék jövendőbeli sírjaként szolgál. A főpap egy dobozkába teszi az ereklyéket három tömjénszemmel együtt, végül belerakja azt a mélyedésbe. Ezután visszateszi a fedőlapot, mely középen a szent kereszt jelével van ellátva, majd az oltár tetejéhez illeszt egy újabb követ: ezt hívják oltárasztalnak. Megkeni azt öt helyen, először olajjal, majd krizmával. Miután az oltár elején levő keresztet is megerősítette a kenettel, elégeti a tömjént az oltár kijelölt helyein, azaz a négy sarkán és a közepén. Ezután letakarja azt a főpap finom szövettel, és e fölött végre bemutatja az áldozatot. […]
7. A víz megszentelésével kapcsolatban még azt érdemes megjegyezni, hogy miért így történik a megtisztítása. Négy dolog szükséges a szenteléshez, mely az ellenséget távol tartja: víz, bor, só és hamu. Ennek három oka van.
8. Az első az, hogy négy dolog képes az ellenséget kiűzni: a könny kicsordulása, azaz a víz; a lelki örvendezés, azaz a bor; az érett megfontolás, azaz a só; és a mély alázat, azaz a hamu. A víz tehát a bűnbánat; a bor a felvidulás; a só az értelem, ahogy az előző fejezet taglalta; a hamu pedig a bűnbánó alázat. Ahogy a niniveiekről írta Jónás, hogy maga a király is „felkelt trónjáról, letette palástját, szőrruhába öltözött és hamuba ült.” Vagy Dávid nyomán: „Bizony, kenyér gyanánt hamut eszem.” Így Ábrahám: „Hadd szóljak Uramhoz – mondja – noha por és hamu vagyok.” […]
14. Miután ezeket összekeverte, a püspök négy keresztet rajzol a Szent Gergely vizével az oltár négy sarkára, majd egyet középre is. A négy kereszt azt a négyszeres szeretetet jelképezi, amellyel mindenkinek rendelkeznie kell, aki az oltárhoz lép: szeretnie kell Istent, önmagát, felebarátait és ellenségeit. A szeretet négy szarváról így ír a Teremtés könyvének 28. fejezete: „Kiterjedsz nyugatra és keletre, északra és délre”, így a sarkokban levő négy kereszt tulajdonképpen azt ábrázolja, hogy Krisztus keresztje mind a négy égtáját megváltotta a világnak. Emellett azt is jelképezi, hogy négyféleképpen kell hordanunk az Úr keresztjét, tudniillik a szívünkön az elmélkedés által, a szánkon a megvallás által, a testünkön a halandóság által és az arcunkon örökös jegyként. Az oltár közepére rajzolt kereszt pedig Krisztus szenvedését jelképezi, melyet a Föld közepén vett magára, így az üdvösséget is a Föld közepén, azaz Jeruzsálemben hozta el. […]
28. Csak a kőből készült oltárt kenik meg, mert az oltár Krisztust, a heggyé emelkedő követ jelképezi. Jézus tehát olajjal, azaz boldogsággal megkent hegyként magaslik ki közülük. Ennek ellenére a Kivonulás könyvében az áll, hogy az Úr úgy rendelte, hogy az oltárt akácfából készítsék, mivel az nem rothad; például a lateráni oltár is ilyen. Salamon aranyból épített oltárt, melynek létrejöttéről a Királyok könyvének 7. fejezete tanúskodik. A provence-i Marseille-ben pedig földoltár található, melyet Mária Magdolna, Márta, Jakab anyja, Mária, és Salóme épített.
Miután a főpap a vízzel meghintette és megkeresztelte az oltárt, olajjal és krizmával is megkeni. Eközben pedig azt énekli: Felállította Jákob a követ emlékjelül, majd olajat öntött rá. És ez lett minden későbbi templom mintája, mert „Sionból jön a törvény, és az Úr beszéde Jeruzsálemből”. […]
38. Az utolsó áldás, melyet a szentelés során az oltárra mondanak, a végső áldás, amellyel Krisztus a végítéletkor fordul az üdvözültekhez: Gyertek, Atyám áldottai, stb. Végül az oltárt megtörlik egy hófehér vászonkendővel, jelezvén, hogy testünket is tisztán kell tartanunk erkölcsös életvitellel. Ezután a főpap megáldja az edényeket, valamint a szertartáshoz szükséges szöveteket és lepleket; követvén az Úr Mózeshez intézett utasításait, hogy milyen legyen a templomi lepel és a többi eszköz.
Fordította: Szlávi Anna
* Eredetileg megjelent 2005-ben, a Schola Cantorum Sancti Stephani (Szent István Énekes Iskola Kórusa) „Dedicatio ecclesiæ” című lézerlemezének mellékleteként, a kísérőfüzet 6–10. oldalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése