KARÁCSONY NAPJÁNAK ZSOLOZSMÁJA
(a kötet bevezetője)

Az „Egyházzenei Füzetek” V/A sorozatának céljáról, használatáról, módszeréről és elvi alapjairól az első, ádventi kötet bevezetőjéből tájékozódhat az olvasó, így itt és a tervezett további kötetekben elegendő lesz kitérni az adott offícium forrásaira és a benne fölmerülő esetleges rendhagyóságokra. A jelen füzetben közölt karácsonyi zsolozsma propriumtételei a második legrégibb és fönnmaradt részének terjedelmét tekintve a leginkább kidolgozott esztergomi breviárium gyakorlati célú, de filológiailag hűséges kiadását jelentik, amelyet az ott olvasható hivatkozások és az általános római szertartásrend alapján minden további szükséges szöveggel és dallammal kiegészítettünk. A füzet törzsszövege tehát, beleértve az antifónák és a responzóriumok dallamát is, a prá­gai Bibliotheca Strahoviensis DE. I. 7. jelzetű kódexe (facsimile kiadása: Szend­rei Janka: Bre­vi­a­ri­um Notatum Stri­goniense sæculi XIII. Budapest 1998. [Musicalia Da­nubiana XVII]) 13v–21v oldalának normatív kritikai átirata, és ugyanezt a for­rást fogjuk követni a sorozat következő, a temporále anyagához tartozó kötetei­ben is. A strahovi breviárium az esztergomi rítus központi változatának megszilárdulása idejéből való reprezentatív kézirat, sőt valószínűleg olyan másolópéldány, amely kiindulását jelentette egy tőle származó dallam- és szöveghagyománynak. Másfelől viszont őriz néhány olyan archaizmust, amely megkülönbözteti a főleg XV–XVI. századi forrásoktól képviselt, érett esztergomi rítustól. A közreadott anyag tehát filológiai értelemben nem mindenütt hozza a legjobb változatot, és egyes pontjai nem is jellemzők a közel öt évszázadon át követett rendtartás egé­szére, de az egyetlen kézirattól vagy nyomtatványtól elvárható legnagyobb szabású összefoglalását alkotja a középkori Magyarország zsolozsmás gyakorlatának. A zsoltárok és az ordinárium szövegei a XX. századi reformok előtti, hivatalos római szerkönyvekből valók, de helyesírási és központozási szempontból az újabb liturgikus szöveggondozás elveit követik. A zsoltárok és kantikumok fél­­versekre tagolása a XX. századi monasztikus kiadványok eljárásának felel meg. A tónusok mediációs és záróformuláinak kijelölése grafikai szempontból és a szótagszámlálás szabályait illetően a solesmes-i bencések módszere szerint történik, de a kijelölés által föltételezett dallam az esztergomi szokást őrző, XV. századi Częstochowai pálos kantuále tonáriusának mintaverseivel megadott vál­tozat. A himnuszok dallamát a XV. századi Budai pszaltériumból vettük, a Cor­de natus dallamát viszont – a kódex hibája miatt – a XVII. századi protestáns és magyar nyelvű, de azonos dallamvariánst használó Ráday-gra­du­álból egészítettük ki. A 94. zsoltár dallamául a főforrásban megadott, hangjelzett incipit alapján a XIV. századi Isztambuli antifonále megfelelő tételét választottuk. A Máté-genealógia eredetije a vezérfonalnak tekintett breviáriumhoz közel álló, XIV. századi, hangjelzett esztergomi misekönyv szek­ven­ci­o­ná­le-függelékének végén található, míg a Te Deum a Zágrábban őrzött, MR 8-as jelzetéről számon tartott pálos antifonále variánsának kissé javított megfelelője. A karácsonyi ma­tu­tí­­num­ban a felolvasóra mondott máriás áldások (benedictiones de beata Virgine) szövegét az első nyomtatott esztergomi breviárium függelékéből írtuk át, de elosztásukat értelemszerűen megváltoztattuk: az ott olvasható, kilenc helyett hét szöveg közül az elsőt föloldozásnak értelmeztük, a fönnmaradt hatot pedig az első két nokturnusra osztottuk el, megtartva a harmadik nokturnusnak az evan­gé­liumra vonatkozó, szokásos áldásait. A füzetben az előkészületi imák (Pater noster, Ave Maria, Credo) kivételével minden szertartásszöveg teljes terjedelmében szerepel, a dallamok közül viszont csak az antifónákat, a responzóriumokat, a himnuszokat, az invitatórium zsoltárát, a Máté-genealógiát és a Te Deumot adtuk meg. Jóllehet a zsolozsmák tényleges végzéséhez a to­vábbiak hiányozhatnak, jobbnak látszott nem együtt közölni őket a kötött és kö­zépkori forrásokban adatolt anyaggal: az esztergomi rítus or­di­ná­riumdal­la­ma­inak egy része csak egyet­len koraújkori pálos forrásból vetíthető vissza (olvasmány-, oráció- és ver­zi­kulus­tó­nus), egy részük nincs kellőképpen föltárva (zsoltártónusok, Be­ne­di­ca­mus­ok), némelyikükről pedig egyetlen emlék sem áll rendelkezésünkre. Ezeket a gyakorlatban nélkülözhetetlen, de kevésbé hiteles vagy egyértelmű dallamokat egy későbbi, kiegészítő kötetben fogjuk kö­zölni, amelyben részletes leírását tervezzük a föltételezhető középkori zsolozsmarítus ceremoniális vonatkozásainak is. A sorozat köteteinek bevezetőjében nem foglalkozunk az egyes liturgikus na­pok szöveganyagával, történetével vagy lelkiségével: ezeknek gazdag és mindennél hitelesebb forrását adja maga a közreadott offícium. Hogy azonban a nyelvileg legnehezebb és magyar fordításban sokszor elérhetetlen olvasmányanyag könnyebb megértéséhez hozzájáruljunk, minden füzet elején közöljük a matu­tí­num olvasmányainak szöveghű, a hagyományos magyar bibliás stílusban gyökerező fordítását. A bibliai olvasmányok és idézetek forrása a Vulgata első teljes magyar kiadása, a „Jézus alatt Vitézkedő Társaság-beli, nagyszombati Káldi György pap” 1626-ban, a bécsi Formika Máténál kinyomtatott munkája (Szent Biblia az egész keresztyénségben bévött régi deák bötűből). Ennek szövegétől csak helyesírási kérdésekben, illetve olyankor tértünk el, amikor az egyházatyák magyarázatai az adott bibliai hely valamely régibb szövegváltozatát vették alapul. Az idézetekben és a fordításokban a mai olvasónak sokszor talán szokatlan szóhasználat és mondat­fűzés a magyar szakrális nyelvnek azt a szerencsés korszakát és állapotát törekszik fölidézni, amikor a sértetlen latin liturgikus gyakorlat a megértetését szolgáló sajátos középkori fordítástechnikával még természetes egységben élt. Másfelől a szertartás közben alkalmas lehet arra, hogy segítségével a latin fölolvasást valamelyest követni tudó zsolozsmázók az eredeti szöveget hallják-értsék, és ne azzal párhuzamosan, mégis attól függetlenül olvassanak magyarul. Végül a karácsonyi zsolozsmában található különlegességekre és a szöveget illető néhány kiadói módosításra kell kitérnünk. Az esztergomi rítus sajátos helyet alakított ki egy régi processziós antifónának, az Ave spes nostra-nak, amikor azt az előesti ves­perás elé helyezte. Az „ave” invokációval kezdődő első három szakaszt még a hóra tulajdonképpeni kezdete előtt szólaltatta meg két-két gyermek vagy ifjú, kezében gyertyával, a kóruson kívül és térben is jól elkülönülve, majd együtt énekelték el a negyedik szakaszt, immár a karban elfoglalt végleges helyükre vonulva. Esztergom öröklött antifóna-hagyományának volt még egy tétele (Gaude et lætare), amelynek nem jutott hely a vesperás szokásos szerkezetében. Úgy látszik, sajnáltak volna megválni tőle, ezért egy egészen magában álló megoldást találva őrizték meg: az első vecsernye zsoltáros részének végére illesztették zsoltár nélkül, függelék gyanánt. Talán ezek mintájára tartotta meg a strahovi breviárium „antiphona” cím alatt a Veni Red­em­ptor himnusz hangsúlyos verseléshez igazított, eredetileg első strófáját, az In­ten­de qui regis-t, amely egyébként az ambrozián rítuson kívül kiveszett a latin hagyományból, és másutt Esztergomban sem dokumentált. Megtartásáról vagy elhagyásáról a zsolozsmázók szabadon dönthetnek. A Descendit de cælis res­ponzórium trópusának éneklésére több lehetőség kínálkozik: végigénekelhető a neki megfelelő dallamú melizmával párhuzamosan, a kettőt együtt futtatva bele a „tamquam sponsus” zárlatba, de választható csak a me­lizma vagy a trópus is, illetve végigénekelhetők egymás után. A Verbum caro responzórium két ver­zu­sát valószínűleg nem egyszerre énekelték: a későbbi szerkönyvekben már csak az In principio kezdetű szerepel, legkorábbi rubrikás forrásunk, az úgynevezett Hartvik-féle Agenda pontificalis viszont azt írja elő, hogy a Puer natus verzust a ma­tu­tí­num­ban, majd az In principio-t a ve­spe­rás­ban énekeljék. A matutínum eredeti rendjével kapcsolatban ki kell emelnünk, hogy a karácsonyi éjszaka miséjének helyzete Esztergomban a Te Deum és a laudes között szilárdult meg, és ennek következtében a laudest csak a magukban zsolozsmázók végezték a kiadásunkban – és a korabeli forrásokban – jelzett módon: a kórusimában a kapitulum, a himnusz és a verzikulus elmaradt, a zsoltárokat és a Bene­dictust antifónáikkal együtt a kommúnió előtt énekelték, a laudes könyörgése pedig a poszt­kom­múnióval volt azonos. Kisebb különbség, hogy a karácsony esti vesperás könyörgését a karban nem követte Benedicamus, hanem mindjárt elkezdődött Szent István vértanú „felezett” (zsoltározás nélküli) előesti vespe­rá­sa annak responzóriumával. Sajátos még a príma zsoltáranyaga, amelyről a fő­forrásként követett breviárium nem ad eligazítást, de amelyet néhol eltérően adnak meg a „klasszikus” esztergomi könyvek is: a kiadásban az első nyomtatott breviárium sorrendjét és válogatását vettük alapul. A szöveget máskülönben kizárólag az eredeti olvasatukban értelmetlen helyeken javítottuk. A karácsonyi zsolozsma hasonlóan, mint a már megjelent ádventi, nemcsak karácsony napján, hanem az ünnep egész nyolcadában végezhető, sőt néhány tétel kölcsönzésével könnyen hozzáalakítható a vízkeresztig, esetleg akár a Gyer­tya­szentelőig tartó időszak liturgikus igényeihez. Az egyes hórák zsoltáranyagát szükség esetén lehet csökkenteni vagy több napra osztani el, a matutínum pedig könnyen alakítható egyszerűbbé, ha csak egyik nokturnusát imádkozzák: ilyenkor azonban célszerű a három olvasmányt úgy kiválasztani, hogy az első valamelyik Izaiás-részlet, a második az Izidortól vagy Nagy Szent Leótól való beszédek egyike, a harmadik pedig az egyik evangéliummagyarázat legyen. Az egy nok­turnusos matutínum zsoltárainak rövidítésére kézenfekvő lehetőség, ha a 18. zsoltárból (Cæli enarrant) csak az első hét verset éneklik, a 88. zsoltárt pedig (Mi­se­ri­cordias Domini) lezárják a „Si autem dereliquerint” vers előtt. Zárszó helyett hadd mondjunk köszönetet Fehér Juditnak, Déri Balázsnak és Dobszay Lászlónak a kézirat figyelmes átolvasásáért, hibáinak kijavításáért, hasznos észrevételeikért és javaslataikért!