2007. november 27.

ASPICIENS A LONGE

Ádvent első vasárnapjának matutínumában a responzóriumok közt elsőként szólal meg a rendhagyó szerkezetű Aspiciens a longe. A tétel az egyházi év emblematikus kezdete: Európa nagy részén, ahol a vesperásban még a köznapi, zsoltárszövegű antifónákat énekelték, a responzóriumot pedig a nokturnusokból vették, ezzel a tétellel kezdődtek az antifonálék. A szöveg nemcsak megragadó, de szépen használja ki azt is, hogy a zsoltárokból kiemelt verzusok után különböző terjedelemben visszatérő repetenda más és más mondattagokhoz csatlakozik, és ezáltal mindig új értelmet nyer:

Aspíciens a longe, ecce, vídeo Dei poténtiam veniéntem, et nébulam to­tam terram tegéntem. * Ite óbviam ei, et dícite ei: ** Núntia nobis, si tu es ipse, *** qui regnatúrus es in pópulo Israel! V. Quique terrí­ge­næ et fílii hóminum, simul in unum dives et pauper! Ite óbviam ei, et dícite ei: ** Núntia nobis, si tu es ipse, *** qui regnatúrus es in pópulo Israel! V. Qui re­gis Israel, inténde, qui dedúcis velut ovem Ioseph! Núntia nobis, si tu es ipse, *** qui regnatúrus es in pópulo Israel! V. Tóllite por­tas, príncipes, vestras, et elevámini portæ æternáles, et introíbit rex glóriæ! Qui regnatúrus est in pópulo Israel! Glória. R. Aspíciens.

Távolról tekintvén, íme, látom az Isten hatalmát, amint eljön, és a felhőt, amely az egész földet betakarja. * Menjetek elébe, és mondjátok neki: ** „Jelentsd meg nekünk, ha te magad vagy, *** aki uralkodni fogsz Izráel népén!” V. Akik csak vagytok, földlakók és emberek fiai, mindnyájan együtt, gazdag és szegény, menjetek elébe, és mondjátok neki: „Jelentsd meg nekünk, ha te magad vagy, aki uralkodni fogsz Izráel népén!” V. Aki vezérled Izráelt, figyelmezz, aki vezeted, miként a nyájat, Józsefet, jelentsd meg nekünk, ha te magad vagy, *** aki uralkodni fogsz Izráel népén! V. Emeljétek föl a ti kapuitokat, fejedelmek, és nyíljatok föl, örök kapuk, és bevonul a dicsőség királya, aki uralkodni fog Izráel népén! Dicsőség … Távolról tekintvén …

A responzórium énekléséhez az előénekesek három csapatra oszlanak, ezek közül az elsőt a korátorok alkotják. A repetendát az egész kar közösen énekli mindvégig. A következőképpen hangzik el tehát a tétel:

Kezdés (Aspiciens … tegentem): 1. csapat — repetenda (Ite … Israel): mindenki (a gyülekezet is!) — 1. verzus (Quique … pauper): 1. csapat — repetenda (Ite … Israel): mindenki (a gyülekezet is!) — 2. verzus (Qui regis … Ioseph): 2. csapat — repetenda (Nuntia … Israel): mindenki (a gyülekezet is!) — 3. verzus: 3. csapat — repetenda (Qui regnaturus … Israel): mindenki (a gyülekezet is!) — 4. verzus (Gloria Patri … Sancto): mind a 3 csapat — teljes visszatérés (Aspiciens … Israel): mindenki (a gyülekezet is!)

Nem ide tartozik, de megjegyzem, hogy a 3. responzóriumban most az Esztergomi ordinárius szerint nincs „Gloria”, mert már elhangzott az 1. responzóriumban (de visszatérhet a teljes főrész, mint a Szenvedés idejében szokott). A térbeli fölállás úgy célszerű, hogy az 1. csapat van középen, a plánumon az állványnál, a 2. csapat valahol messzebb, mondjuk az egyik mellékoltár előtt, a 3. csapat pedig a másik oldalon (mondjuk az ottani mellékoltár előtt), de haladhat a verzusok sorozata balról jobbra is. A „Gloria”-ra előrejön a 2 hátsó csapat, és (közös térdhajtás után) elöl, esetleg a szentélylépcsőnél az 1. csapattal énekli a 4. verzust (Gloria). A visszatérésre mindenki föláll a karból is. Ha valakit érdekelnek a források is, a legjobb a Hartvik-agenda (1.) és az Egri ordinárius (2.):

1. Primum responsorium ante altare sancti Salvatoris incipiatur, et primus versus ibidem cantetur. Secundus versus ante altare sanctæ crucis. In dextro autem altari tertius. « Gloria » vero « Patri » in medio choro dicatur. Et sic chorus repetens responsum, stando perficiat. Et data benedictione secunda, ut mos est, sedeant.

Az első responzórium a Szent Üdvözítő oltára előtt kezdődik, és az első verzust ugyanott éneklik. A második verzust a Szent Kereszt-oltár előtt [ezek vsz. a kórusrekesztő oltárai középütt és kétoldalt]. A harmadikat a jobb oldali oltár előtt. A "Gloria Patri"-t végül a kórus közepén mondják. És a kar megismétli a [teljes] responzóriumot állva, majd a második áldás elhangoztával szokás szerint leülnek.

2. Item, primum responsorium hac die habet quattuor versus cum « Gloria Patri ». Primum versum canunt duo pueri; secundum similiter duo; tertium similiter duo; repetitiones autem semper fiunt in choro. « Gloria Patri » omnes sex pueri canunt ante altare maius, et repetitio responsorii abante fit per cappellanos chori.

Az első responzóriumnak ezen a napon négy verzusa van a "Gloria Patri"-val együtt. Az első verzust két gyerek énekli, a másodikat másik kettő, a harmadikat megint másik kettő, az ismétléseket viszont mindig a kar. A "Gloria Patri"-t mind a hat gyerek énekli a főoltár előtt, majd a karkáplánok megismétlik a teljes responzóriumot.

F.M.

2007. november 25.

ÁDVENT ELSŐ VASÁRNAPJÁNAK ZSOLOZSMÁJA
(a kötet bevezetője)

A zsolozsma hét hórájának naponkénti imádkozása a római egyházban az elmúlt évszázadok folyamán többnyire papi magánimádsággá vált, de szerzetesi környezetben és a különféle keleti egyházakban máig a nyilvános istentisztelet szerves része, sőt annak – időtartamát tekintve – legjelentősebb hányadát adja. Különbözik tehát minden egyéb közösségi imától: benne és általa maga az Egyház imádkozik tiszteletreméltó és ősi hagyományok szövegei, dallamai, gesztusai által, és a zsolozsma foglalatában az Eucharisztia ünneplése is úgy tűnik föl, mint a liturgikus nap legünnepibb, de nem kizárólagos cselekménye. Csak e szertartástípusok együttesében nyilvánul meg az a tagolt gazdagság, amellyel a rítus a köznapokat és a legnagyobb ünnepeket is fölékesíti, kifejti azok tartalmát, tárgyilagosan, de érzékenyen, általános érvénnyel, mégis személyesen fogalmazza meg, énekli és játssza el a hit misztériumait.

A kultusz szavai ugyan időtlenek, mégis olyanok, hogy magukon viselik a történelembe és kultúrába ágyazott hagyomány alakulásának nyomait. E két tényező, a korok és területek fölötti egység és a kulturális sokféleség talán akkor volt a leginkább egyensúlyban és vezetett egyben a kultusz legszebb, mindeddig legtartósabb állapotához, amikor az egyes püspöki-érseki székhelyek a latin rítusnak az egyházatyák Rómájában született, majd a karoling korban megszilárdult szerkezetéhez alkalmazkodva bizonyos mértékig egyénített szövegválogatást és szertartásrendet alakítottak ki. Ezek egyike volt az államalapítás korát követő évszázadban megalapozott és Pázmány Péter koráig, sőt néhol tartósabban is fönnálló, Magyarország egykori saját liturgiáját jelentő esztergomi rítus.

A jelen füzetsorozat az esztergomi zsolozsmahagyomány összkiadásának előmunkálataiból kívánja az érdeklődők rendelkezésére bocsátani az egyházi év legjelesebb napjainak teljes szertartásrendjét. Jóllehet a hazai forrásanyag igen töredékes, gondos földolgozása így is hosszú éveket vesz igénybe, ráadásul egy kritikai kiadás közlésének szempontjai még akkor sem felelhetnek meg tökéletesen a liturgikus gyakorlat kívánalmainak, ha a szöveg- és dallamanyagban nem történik tényleges változtatás. Az „Egyházzenei Füzetek” új folyama így előzetesen engedi kipróbálni a kiadói munka zsengéit, és a XX. század második felének szerkönyv-szerkesztői elveit az ősi anyagra alkalmazva remélhetőleg képes lesz érzékeltetni, hogy az esztergomi zsolozsma nem pusztán muzeális érték, hanem élő, vagy legalábbis élni képes vallási, szellemi és művészi örökség.

A középkor zsolozsmás gyakorlatát tovább hagyományozó római és rendi breviáriumok ma már egyre inkább ritkaságnak számítanak; ha hozzájuk is jut valaki, hangjelzést nem talál bennük, és általában nem rendelkezik azzal a gyakorlattal sem, amely lehetővé tenné e sajátosan szerkesztett könyvek áttekintését és akadálytalan használatát. A teljes anyag újabb kritikai kiadása sem térhet el jelentősen az összesített zsolozsmáskönyvek összeállításának évezredes szokásától. A régi hóráskönyvek és az újkor egyes kiemelkedő napokra szánt kis szerkönyvei mégis mintát adnak e szövegek és dallamok tényleges rendtartást követő, „forgatókönyvszerű” közreadásához. Ennek alapján a fölhasználó – liturgus, egyházzenész, filológus vagy középkorkutató egyaránt – hitelesebb fogalmat alkothat magának az egyes hórák fölépítéséről, eredeti arányairól, zenei és szövegi összetételéről. Használhatja a kiadványt részleteiben, mint egy helyi gyakorlat történeti emlékét, de ha ideje, fölkészültsége és lelkesedése megengedi, egészében is mondhatja, énekelheti a benne foglaltakat. Az első füzet egyetlen napnak, ádvent első vasárnapjának offíciumát tartalmazza, ez azonban mint emblematikus kezdet alkalmas egyrészt az esztergomi hagyomány egészének jellemzésére, másrészt – a zsoltárok és az olvasmányok megfelelő váltogatásával – a teljes ádvent folyamán való imádkozásra.

A füzetben közzétett szövegek és dallamok egy-egy jellegzetes, lehetőség szerint központi forrást követnek, de nehezen olvasható vagy értelmezhető helyeken összevetettük őket egy vagy két további rokon emlékkel. A tételrend és a szövegváltozat az első nyomtatott, illetve a II. nokturnus olvasmányainál az első fönnmaradt esztergomi breviárium válogatását követi. Az antifónák és responzóriumok a „Knauz 2” néven ismert XV. századi antifonáléból valók, a matutínumot bevezető meghívó zsoltárt (Ps 94) pedig ugyanezen kódex „Knauz 3”-ként számon tartott folytatásából vettük. Az eltérő tételrend miatt a kishórák responzóriumai az „MR 8”-as jelzettel a zágrábi egyetemi könyvtárban őrzött pálos antifonáléhoz alkalmazkodnak, ahonnét a további kötetekben a Te Deum (Szendrei Janka által kissé javított) dallama is ered. A vesperás, a kompletórium és a laudes himnusza a XV. századi ún. Budai pszaltériumból származik, míg a kishórák himnuszdallamai a szintén XV. századi częstochowai pálos kantuáléhoz igazodnak. Rubrikális kérdésekben a fönnmaradt esztergomi normaszövegek útmutatására támaszkodtunk, ahol pedig nem állt rendelkezésre adat, ott az 1568 és 1962 között e tekintetben változatlan Római breviárium elveit érvényesítettük. A szertartások nyitó- és záróformulái, a zsoltárok szövege és az Esztergomból nem megfelelően adatolt zsolozsma-ordinárium néhány részlete (précesz, föloldozás) ugyancsak a nemrégiben megszűnt [ill. újjáéledt] újkori gyakorlatot tükrözi.
KÉPEK AZ ELSŐ MISÉRŐL A BELVÁROSI FŐPLEBÁNIATEMPLOMBAN

2007. november 22.

A TEMPLOMSZENTELÉSI MATUTÍNUM SZÖVEGVÁLOGATÁSA

Az elmúlt vasárnapi matutínum előtt rövid magyarázatot tartottam arról, hogy hogyan érdemes viszonyulnia az imádkozónak a templomszentelési matutínum szöveganyagához. Utána néhányan kérték, hogy tegyem közzé írásban a vázlatot, amelyet ehhez használtam, de csak a tételek tartalom szerinti rendezése állt a rendelkezésemre. Így került föl ide a múlt héten az alábbi bejegyzés, amelyet azok, akik a zsolozsmán nem voltak jelen, nyilván nehezen tudtak értelmezni. Maguk a szövegek egyébként megtalálhatók a "Dedikációs matutínum" cím alatt a http://www.egyhazzene.hu/ oldalon (aki a kottát is olvasni akarja, le kell, hogy töltse ugyanonnét a "Guido HU" betűkészletet). Sajnos magyar fordítást most nem tudok adni, így kénytelen vagyok föltételezni némi latin nyelvtudást (ami egyébként is legfőbb alapja a hiteles katolikus hitismeretnek). A következőkben nem tudok részletekre kitérni, így annak tekintsétek a beszámolót, ami: hirtelen összefoglalásnak, amely kiegészítésre, akár javításra szorul!

A magyarázat elején kiemeltem, hogy a zsolozsma az Egyháznak mint Egyháznak az imája, az ajkak áldozata, amelyet a maga egészében, egyesek által pedig kötelező jelleggel mutat be Istennek. Ilyenformán a zsolozsma szövege nem egyéni áhítatot szolgál, hanem a hit közösségi átimádkozása. Ugyanakkor az ember végső célja, hogy minél kisebb ellenállással váljék részévé ennek az Egyház és Isten közti jegyesi dialógusnak, így maga is eleven és személyes imádságos életre kap lehetőséget a zsolozsmában, ha a hozzá illő szellemben végzi.

Mivel egy matutínumban hatalmas mennyiségű szöveg forog, és a terjedelem, illetve a szövegmondási sebesség és a ceremoniális körülmények miatt nem is lehetséges a szavak értelmén elmélkedni, bizonyára nem is ez a rendeltetése az imádság e formájának: ez nem a liturgiában, hanem azt megelőzően vagy azt követően időszerű. Maga az a tény, hogy az egyes szövegek nem egyszer hangoznak el, hanem különböző letétekben (recitált vagy egyszerűbb, olykor melizmatikus dallamként) térnek újra és újra vissza, majd évenként ismét, azt jelzi, hogy a szertartás "mondanivalója" nem a szöveg információértéke. Vagyis a zsolozsma szemlélődő imádság, amely az egyes szavak és mondatok puszta kimondásában leli örömét, a szavaknak az éneklésben megnövekedett időtartamát használja ki arra, hogy ízlelje őket, és ebben a tapasztalatban elidőzzék. Az éneklés ugyan látszólag cselekvés, de ebben a formájában nem reflexió, hanem befogadás.

Ez a befogadás viszont akkor lehet igazán hatékony, ha az egyes szövegelemeket azzal a tekintettel közelíti meg, amellyel a liturgiát kialakító, mélyen egyházias gondolkodásmód kiválasztotta őket egy-egy ünnep használatára. Vagyis nem puszta bibliai helyként vagy megszentelt szövegként, hanem az értelmezési hagyomány távlatából olvassa-énekli-hallgatja őket. Ehhez próbál a mai nyolcadnappal kimenő ünnep esetében segítséget adni ez a vázlat.

I. Az előképi szint: az Úr háza az emberek között

Jákob álma az első olyan bibliai hely, és egyben az első olyan följegyzett esemény az üdvtörténetben, amikor Isten az egyik helyen inkább látszik jelen lenni, mint a másikon. Ezt a helyet hangsúlyozottan ő maga választja, az ember csak fölismeri ezt az isteni választást, és a maga eszközeivel, rituálisan megjelöli. Ez minden e világban való theophania előképe: egyrészt megmutatja, hogy az Isten is lakást vehet ebben a világban, a Paradicsomból való kiűzetés után is, másfelől hogy az ember éber figyelemmel tartozik ennek a jelenlétnek. A jelenlét soha nem áll magában, soha nem öncélú, hanem a le- és felszálló angyalok útján a leszálló isteni igére, ajándékokra és magára az Igére, illetve a fölszálló emberi imákra, áldozatokra és végső soron lelkekre utal. Ezt fejezik ki a szertartás alábbi tételei:

N1. Ant2. Erit mihi Ps. Deus noster refugium et virtus
N2. Ant1. Non est hic aliud Ps. Quam dilecta
N2. Ant2. Vidit Iacob scalam Ps. Fundamenta eius in montibus sanctis
N2. Ant3. Erexit Iacob Ps. Domine Deus salutis meæ
N3. R1. Manes surgens V. Cum evigilasset
N3. R2. Terribilis est V. Cumque evigilasset
N3. R3. O quam metuendus V. Domum istam
L. Ant. Bened. Mane surgens Iacob

II. A történeti szint: a hajlék és a templom

Mózes és a pusztai hajlék, Salamon és a kőből épült templom, végül pedig minden keresztény templomszentelés azt a lehetőséget idézi föl, hogy az isteni jelenlétet az ember maga is meghívhatja ebbe a világba. A helyet, ahol az Isten a többinél inkább jelen van, az ember maga is fölépítheti, és rítusaival nemcsak megjelölheti a jelenlét helyét, hanem maga is lehívhatja ezt a jelenlétet. Ennek eredménye az a történeti értelemben vett templom, amelyet ünneplünk és amelyben imádságunkkal meg kívánjuk újítani a hatékony isteni jelenlétet évről-évre. Ezt fejezi ki minden utalás a hajlékra, a szentelésre, Salamon imája vagy a keresztény emberé:

N1. Ant. 3. Ædificavit Moyses Ps. Magnus Dominus
N1. R1. In dedicatione templi V. Fundata est
N1. R3. Benedic Domine V. Domum tuam
N2. R2. Tu Domine V. Qui regis Israel
N2. R3. Benedictus es V. Domum tuam
N3. Ant3. Benedicta Ps. Dominus regnavit irascantur
VSac. Introibo in domum tuam

III. Az morális szint: a keresztény ember

A megszentelt templom azonban maga is szentelmény, és mint ilyen, az előképek és beteljesedések közti láncolatban maga is utalás valami nála nagyobbra. Elsőre talán meglepő, hogy a templomszentelési zsolozsma leghosszabb szövege egy szót sem ejt a templomról, hanem az Oltáriszentségről és az azt befogadó emberről beszél. A templom morális értelme szerint maga az ember, aki a szentségekben, kiváltképp az Eucharisztiában az isteni jelenlétet befogadja. A szövegek egy része ezt a tényt jelenti ki, más részek ennek a következményeiről beszélnek: aki az Úr házává vált, azt illeti szentség, az az imádság háza, az teszi jóvá négyszeresen, mint Zakeus, amit vétett. A hatékony isteni jelenlét valóban megszólítja és működni kezd benne, amint az alábbi tételek jelzik:

N1. Ant. 1. Tollite portas Ps. Domini est terra
V1. Domum tuam
L1–5. Quotienscumque fratres carissimi
N3. Ant2. Templum Domini Ps. Cantate Domino
Ev. Ingressus Iesus
L7–9. Ecce camelus
L. Ant1. Domum tuam
L. Ant2. Domus mea
VLaud. Domus mea

IV. Az allegorikus szint: az Egyház

A középkori terminológia szerinti allegorikus értelemben a templom az Egyházra utal, amelyet itt a zarándokló Egyháznak kell tekintenünk, szemben a következő, egyben utolsó szinttel. Ha így olvassa az ember, világos, hogy melyik az a ház, amelyik erős kősziklára (Péterre) épült, kik Sion leányai, melyik az a hegy, amelyhez a pogányok özönlenek, és kinek az oltalmában nem érhet bántódás. A 6. olvasmány (amely nem az első öt lecke folytatása, hanem önálló szöveg!) ezt a misztériumot fejti ki képekben és gondolatokban különösen gazdagon. Ezt világítják meg a következő tételek:

Inv. Filiæ Sion
N1. R2. Fundata est V. Benedic Domine
L6. Recta festa ecclesiæ
N3. Ant1. Qui habitat Ps. idem (!)
L. Ant3. Hæc est domus Domini
L. Ant4. Bene fundata est

V. Az eszkatologikus szint: A mennyei Jeruzsálem

Végül a végidők szintjén a templom arra a városra utal, amelyben nem lesz templom, mert a Bárány maga lesz a temploma. A megdicsőült Egyházra, a mennyei Jeruzsálemre. Ez az "elkészített hely" az, amelybe a szentek elvezettetnek, hiszen nekik készíttetett az idők kezdetétől fogva. Akik itt laknak, boldogok, a szó eredeti, szent-jelentésében. Ide kívánkozik az, aki szereti az Úr házának ékességét (ez minden liturgiakedvelés lényege), és ezt látja János a Jelenésekben. Itt teljesedik be az a jelenlét, amely Jákob első, kezdetleges érzékelésétől kezdve a különböző szinteken megvalósult, akár úgy is mondhatnánk, hogy ezek tekinthetők Jákob lajtorjája fokainak. Erről a végső beteljesedésről beszél a tételek utolsó csoportja:

V2. Domine dilexi
N2. R1. Adduxisti V. Altaria tua
V3. Beati qui habitant
L. Ant5. Lapides pretiosi
Cap. Ecce ego Ioannes
H. Urbs beata

Összefoglalta: F.M.

2007. november 19.

Az itt látható plakát a belvárosi templomban tartandó rendszeres régi rítusú szentmiséket hivatott hirdetni. A képen a Tridenti Zsinat utáni első, 1570-es nyomtatott Missale Romanum címoldalának metszete látható V. Szent Pius pápával és patrónusunkkal, az ördögöt legyőző Szent Mihály arkangyallal. Kérem, hogy aki teheti, terjessze a hirdetményt: külön kérésre jobb minőségben, pdf vagy doc formátumban is el tudjuk küldeni.

2007. november 17.

ANYAGI HOZZÁJÁRULÁSOK

A dolgok minden szempontból ismétlik önmagukat. Most, hogy a rendszeres régi rítusú szentmisék ünneplése hivatalosan is megkezdődhet, ismét föl kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ezt hosszú távon nem lesz lehetséges biztosítani a hívek anyagi áldozatvállalása nélkül. Mint Ervin atya leveléből kiderült, az ő Bécsből való haza- és visszautazása kb. heti 10 000 Ft-ba kerül, ezt az összeget pedig az FSSP (az előzetes hírekkel szemben) nem tudja fedezni, és a CLSMA tagjai által fizetett taxa sem elég hozzá (nem beszélve a szertartási élet fejlesztéséhez szükséges további kiadásokról). Könnyű kiszámolni, hogy egy, az eddigiek alapján józanul remélt, kb. 50 fős állandó gyülekezet részéről ez hetente fejenként legalább 200 Ft-os adományból oldható csak meg. Éppen ezért nyomatékosan kell kérnünk, hogy aki fontosnak tartja Magyarországon a régi római rítus méltó és elismert formában való meggyökeresedését, legyen szíves a miséken részt venni, azok hírét terjeszteni és tőle telhető bőkezűséggel adakozni, illetve kérjük azokat, akik Budapesttől távol élnek vagy más okból nem tudnak személyesen megjelenni, hogy az alábbi, tavaly már megadott számlaszámra utalják át a támogatásul szánt összeget:

Földváry Miklós István
Erste Bank Hungary Rt.
11991119-97850630-00000000

A "közlemény" rovatban tüntessék föl egyértelműen, hogy mire szánták az adományt. A szám mögött egyelőre a CLSMA dékánjának (egyik) személyes bankszámlája áll (a szabályzat szerint egyébként is a dékán rendelkeznék a közös vagyon fölött), de hamarosan nevében is a közösségé lesz. A beérkezett hozzájárulások fölhasználásáról a káptalan pénztárosa (a belkapcsolati kan.) kérésre szívesen beszámol, egyébként pedig kérjük bizalmukat és megértésüket.

2007. november 15.

Martin Mosebachnak (1951–) ítélték az idei Georg Büchner-díjat: az 56 éves frankfurti szerző pompás stílusát és a történetmondás eredeti örömét jutalmazta a darmstadti Német Irodalmi Akadémia a legrangosabb német irodalmi díjjal és a vele járó 40 ezer euróval. Mosebach elsősorban regényei — Das Bett (1983), Westend (1992) Die Türkin (1999), Der Mond und das Mädchen (2007) — révén ismert, de novellákat, verseket, drámákat és esszéket is ír.

„Vagy térdelve hiszünk, vagy sehogyan sem hiszünk.”

Részletek a Tagespost 2007. októberi interjújából

T: Az Egyház a reformerek műveltséghiányától szenved?

M.M.: Pont erről beszélt XVI. Benedek pápa a híres motu propriójához írt kísérőlevelében. Véleményem szerint ez az első alkalom, hogy egy pápa hivatalos dokumentumban konstatálja klérusának hiányos műveltségét. (…) Sokak szemét csak a régi liturgia veszélyeztetettsége nyitotta fel arra, mekkora veszteség érheti a világot, ha végérvényesen eltűnik. A hagyománnyal való szakításból azonban csak akkor lehet „felix culpa”, ha bekövetkezik a régi rítus valódi újjászületése. (…) A liturgia iránti vakság számomra a redukált humanitás kifejeződése. (…)
Mindig rosszul érzem magam, ha a művészetnek erkölcsi vagy társadalmi hasznot tulajdonítanak. A művészet haszontalan és felesleges, és foggal körömmel ragaszkodnia kell ehhez az arany feleslegességhez. (…)

Martin Mosebach: Häresie der Formlosigkeit

A „Liturgia — a megélt vallásosság” című fejezetből

A legnagyobb kár talán, a legnagyobb veszteség, amit VI. Pál pápa misereformja, és az ezáltal bevezetett, a reformot már régen „meghaladó” fejlődés eredményezett, az, hogy most beszélnünk kell a liturgiáról. Az is, aki meg akarja őrizni a liturgiát, aki annak szellemében akar imádkozni, és aki a legnagyobb áldozatok árán hű marad hozzá, már az is elvesztett egy felbecsülhetetlen kincset: azt az ártatlanságot, hogy a liturgiát úgy fogadja, mint Isten által adottat, fentről az égből az embernek szánt ajándékot.

Mi, a nagy és szent liturgia, a klasszikus római liturgia védelmezői mindnyájan nagy vagy kis liturgiatudósok lettünk. A tudományos, régészeti és történelmi argumentumokba csomagolt reform arra kényszerített minket, hogy megcáfoljuk ezt az érvelést, és ezáltal a rítussal és liturgiával való olyan foglalkozásra késztetett, amely a vallásos emberben mély ellenérzést kell, hogy kiváltson. Hagytuk, hogy a liturgia vizsgálatánál skolasztikus-jogászi gondolkodásra csábuljunk: mi az, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy még liturgiáról beszélhessünk? Mely önkény tolerálható még, és mi az, amit már nem fogadhatunk el? Hozzászoktunk ahhoz, hogy elfogadjuk a minimális követelmény kategóriáját a liturgia értékelésénél, ott, ahol igazából csak a maximumról lehet szó.

Végül elkezdtük méricskélni a liturgiát: félelmetes dolog! Ültünk a templom padjaiban és azt kérdeztük: ez most szentmise volt vagy nem volt szentmise? Belépek a templomba, hogy Istent lássam, és úgy jövök ki, mint egy színikritikus. És ha olykor-olykor úgy ünnepelhetünk egy szentmisét, hogy az, míg tart, feledteti velünk a nagy történelmi és vallási katasztrófát, az embertől az Istenhez vezető hídnak alapjában való megrongálódását, akkor is ott motoszkál mindig a fejünkben, mennyi munkára volt szükség, hogy egy ilyen szentmise létrejöhessen, hány levél áll mögötte, mennyi áldozat tette lehetővé ezt a szent áldozatot, mindezt azért, hogy többek között egy olyan püspökért is imádkozzunk, aki egyáltalán nem kívánja ezt az imát, aki készséggel lemond nevének a kánonban való említéséről. Egy rejtett vallásos élet, olyan napok, melyek csendes misével kezdődnek egy közelben lévő észrevétlen kis templomban, egy olyan élet, melyben papok diszkrét iránymutatása alapján évtizedek során megtanuljuk saját áldozatainkat összeolvasztani Krisztus áldozatával, egy olyan élet, mely során a szentmisében saját bűneinkkel és a nekünk adott kegyelemmel foglalkozunk és egyébként semmi mással — a liturgia magától értetődőségének szétrombolása után egy katolikus számára ez már nem lehetséges.

A szememre vethetnék, hogy túlzok; a kultuszt ért minden pusztítás ellenére érintetlen maradt az Egyház tanítása az áldozati misztériumról, hozhatnák fel velem szemben. Mondhatnák, hogy már maga a reformátor, VI. Pál pápa is újfent megerősítette a szentmise szakrális áldozati jellegét; utóda, II. János Pál pápa megtette ugyanezt, és az új katekizmus a liturgiáról szóló teljes tanítást tartalmazza úgy, ahogy az megfelel az Egyház hagyományának. Mindez igaz; amit a legfőbb Tanítóhivatal a szentmiséről mond, az ősi katolikus hitletétemény. Hogy a katekizmus megjelenhetett, hogy a megfogalmazások számtalan kompromisszuma és a neuralgikus pontok felett ködként megjelenő lírizmusok ellenére a hagyományos katolikus hittanítás gyűjteménye lett, mindezt korunkban valósággal csodának tarthatjuk. Valamivel kevésbé kell szégyellnünk magunkat katolikus voltunk miatt, mióta ez az összeállítás megjelent. De mit jelent ez a könyv Egyházunk hétköznapjai és ünnepnapjai számára?

A szigorú cenzúra-előírásokat bevezető I. Miklós cár az ezer oldalnál hosszabb könyveket külön mentesítette a cenzúra-kötelezettség alól, mondván, az ilyen műveket úgysem olvassa senki. De semmiképp nem akarok arra a vitathatatlan tényre kitérni, hogy az új katekizmus egy olyan mű, amelyet papi szemináriumainkban szórakoztatás céljából esetleg egyszer végignéznek. Sem teológus nem vagyok, sem kánonjogász. Íróként a világot más szemszögből kell néznem. Ha azt szeretném tudni, hogy egy ember mit hisz, akkor nem segít nekem, ha belenézek (bocsássanak meg a kifejezésért) az egyesületének szabályzatába. Nekem az embert kell szemügyre vennem, a mozdulatait, a pillantásait, látnom kell őt észrevétlen pillanataiban. Engedjék meg, hogy hozzak erre egy példát. Frankfurtban a régi rítus szerinti szentmisét az 1984-es pápai engedély óta egy kicsi, szokatlanul csúf kápolnában ünnepeltük egy hotellé átalakított Kolping-ház második emeletén. A helyiséget borzalmas egyházi művészet díszítette: egy betonmadonna mint küklád-idol és egy piros, málnakocsonyaként csillogó üvegfolyamból készült feszület voltak azok a szentképek, amelyek az incenzálás tisztességében részesültek. Azt mindenesetre senkinek sem lehetett a szemére vetni, hogy sznob esztéticizmusból jár ebbe a kápolnába; ettől az ócska, máskülönben oly gyakran hangoztatott vádtól a frankfurti kör megkímélte magát. Az ott összegyűlő laikusok kevéssé tudták, mi mindenre kell ügyelni az előkészületeknél, nem ismerték a sekrestyei szokásokat és csak lassan nőttek bele a szükséges ismeretekbe.

Egy csoportja az asszonyoknak, akiknek szokásuk volt együtt imádkozni, kezdett el aztán az oltármosással törődni; ezekről az asszonyokról szeretnék Önöknek beszélni. Egy napon megkérdezték a kápolna gondnokát, hogy tulajdonképp mi történik a használt purifikatóriumokkal, azokkal a kehelykendőkkel, amelyekkel a pap az átváltoztatott bor megmaradt cseppjeit itatja fel a kehelyből. A többi szennyessel együtt a mosógépbe mennek, mondta a gondnok. A következő misére az asszonyok egy maguk varrta kis zsákot hoztak. Azután elkérték a használt purifikatóriumot és belerakták a zsákba. Mit akartak tenni vele? „De hisz ezt átitatta a Szent Vér, azt nem önthetjük a lefolyóba.”

Hogy az Egyház korábban előírta, hogy a purifikatórium első kimosásáról magának a papnak kell gondoskodnia, hogy utána a mosóvizet a szakráriumba vagy a földbe kell önteni, erről fogalmuk sem volt ezeknek az asszonyoknak. De az ellen berzenkedtek, hogy ezt a kendőt a többi szennyessel együtt kezeljék, ösztönösen azt tették, amit egy régi, most már semmibe vett előírás megkövetelt. „Ez olyan, mintha a Jézuska pelenkáját mosnánk”, mondta az egyik asszony. Ezt hallván zavarba jöttem. A népi jámborság itt egy kicsit túl konkréttá vált. Láttam az asszonyt, hogyan mosott ilyenkor otthon, miután előtte elmondott egy rózsafűzért. A mosóvizet az előkertbe vitte és egy olyan sarokba öntötte, ahol különösen szép virágok nőttek.

Este aztán a kápolnában egy másik asszonnyal terítőt raktak az oltárra. Nehéz volt igazgatni a hosszú, keskeny vászonkendőt. Mindkét asszony nagyon összeszedett volt, de egyúttal elfojtott aggodalommal dolgoztak, mintha higgadtan és szakszerűen ápolnának egy olyan embert, akit szeretnek. Növekvő kíváncsisággal figyeltem ezeket az előkészületeket. Mi volt ez? A feltámadásról szóló minden tudósításban szó van az összehajtott gyolcsokról — „angelicos testes, sudarium et vestes”, ahogy a húsvéti szekvencia mondja. Semmi kétség, a második emeleti csúf kápolna asszonyai a Sírnál álló asszonyok voltak. Ezek az asszonyok Jézus állandó, kétségbe nem volt, valóban megtapasztalt jelenlétében éltek. Ebben a jelenlétben természetes módon viselkedtek — származásuknak és műveltségi szintjüknek megfelelően. Életük imádás volt, amelyet nagyon pontos, nagyon praktikus cselekedetekre fordítottak le — liturgiává tettek. Ha ezeket az asszonyokat figyeltem, akkor tudtam, hogy hitték Jézus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. Ez a hit: amit magától értetődően teszünk.

És hogyan néz ki ez a magától értetődőség bármelyik nagyvárosi templomban? Alig térdel valaki az átváltoztatáskor, gyakran még maga a pap sem végez térdhajtást az átváltoztatott adományok előtt. A hívek számára az ostyát egy hölgy hozza egy oldalt elhelyezett arany kisszekrényből, serényen és magabiztosan, mintha gyógyszert venne ki az orvosságosszekrényből. Az ostyát az áldozó kezébe rakja; senki sem adja meg az annak kijáró tiszteletet térdhajtással vagy meghajlással.

A sokat szapult és gyanúsított esztéták rendelkeznek egy félelmetes adománnyal: számukra egy dolog, egy folyamat, egy gondolat külső alakja bizonyossággal leleplezi a vizsgált tárgy belső igazságát. Elég sokszor beszéltem jámbor apologétákkal az előbb tárgyalt, a világon mindenütt megfigyelhető folyamatról. A papokat kínosan érintette a dolog, de a lelki kárt nem akarták elismerni. A térdelés középkori dolog, mondták, az őskeresztények állva imádkoztak. Az állás a feltámadt Krisztust jelenti, ez a keresztény emberhez legillőbb testtartás. Az őskeresztények is kézre áldoztak, folytatták. Mi a tiszteletlenség abban, ha a hívő „trónt” formál a kezeiből az ostya számára? Én elismerem, hogy azok az emberek, akik ilyeneket mondanak nekem, ezt komolyan is gondolják. De ez lelkipásztoroktól alig elhihető életidegenséget tükröz, és nagyon világosan szembeötlik a liturgikus kérdésekben felhozott tudományos érvek alkalmatlansága.

A tudósok szemében a hitletéteménynek és a tisztelet formáinak mindig csak a történelmisége számít. Esetünkben a történelmi gondolkodás alapvető felismerése a következő kell, hogy legyen: ami az egyik korszakban a tisztelet kifejezése volt, az egy másik korszakban a blaszfémia kifejezése lehet. Miután az emberek ezer évig térdeltek, nem azzal a felismeréssel állnak fel, hogy úgymond az őskeresztények álltak az átváltoztatáskor és mi most visszatérünk ehhez a rendkívül autentikus imádkozási formához. Sokkal inkább arról van szó, hogy felállnak, lesöprik a port a nadrágszárukról és az jár a fejükben: nem is gondoltuk olyan komolyan ezt az egészet. Az ilyen kultikus ünnepeken minden mozdulat azt mondja: mindezt nem gondoltuk olyan egészen komolyan. Antropológiailag teljesen kizárt, hogy a Krisztus szentségi jelenlétébe vetett hit, amelyet az Egyház még mindig hirdet és amelyet az ilyen ünnepek résztvevői talán a szavaikkal alkalmanként még meg is erősítenek, ilyen körülmények között valamilyen mélyebb lelki jelentéssel rendelkezzék.

Fordította: Talmácsi József

Martin Mosebach: Häresie der Formlosigkeit. Karolinger-Verlag, Wien 2003.
Ez a részlet a 2003-as második kiadás „Liturgia — a megélt vallásosság” című fejezetéből származik. Az aktuális (2007-es) kiadást a Hanser-Verlag gondozza.

2007. november 14.

BEJEGYZÉSEK MODERÁLÁSA

Miután a napokban több kompromittáló üzenet érkezett a blogra (szedevakantista forrásból), a megjegyzéseket kénytelen vagyok moderálni. Az elküldött megjegyzéseket a rendszer azonnal menti, de csak késve jelennek meg nyilvánosan, mert előbb hozzám futnak be engedélyezésre. Igyekszem legalább naponta engedélyezni őket: a fennakadásért elnézést kérek.

F.M.

2007. november 11.

PONTOSAN EGY ÉVVEL EZELŐTT...

2006. november 12-én, délután 2 órakor, viszontagságos előkészületek után, több évtizedes kényszerű szünetet megtörve az első főpapi jóváhagyással celebrált, régi rítusú missa sollemnist mutatta be ft. Andrzej Komorowski FSSP a budapest-városligeti Jáki kápolnában, ft. Kovács Ervin szerpapi és t. Alácsi Ervin János alszerpapi szolgálata mellett, a Szent Mihály Laikus Káptalan további tagjainak közreműködésével. A jeles alkalomra egy szimbolikus jelentőségű dátumon, az egykori, mára lerombolt esztergomi főszékesegyház dedikációs ünnepén, a Szent Márton napját követő vasárnap kerülhetett sor.


Ugyanezen a naptári napon nagy örömmel hirdethetem, hogy ugyanezen ünneptől, vagyis idén november 18-tól, a pünkösd utáni 25. vasárnaptól kezdve, amely egyben a római Szent Péter- és Pál-bazilikák dedikációs ünnepe is, hetenkénti rendszerességgel kezdődhet meg a régi római rítusú szentmisék ünneplése a budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplomban. Ehhez kapcsolódóan az áldozópap által kiszolgáltatható szentségek és szentelmények hagyományos formában való vételére is lehetőség lesz. A szentmiséket minden vasárnap délután fél 4 órai kezdettel, ft. Osztie Zoltán plebános úr engedélyével ft. Kovács Ervin mutatja be a Szent Péter Papi Testvérület képviseletében, a Szent Mihály Laikus Káptalan énekes és oltárszolgálata mellett. A részletekkel és az előzményekkel kapcsolatban alább olvasható a jövendő misék celebránsának a káptalan tagjaihoz címzett levele, amelyet a szerző szíves engedélyével hozunk nyilvánosságra.

ANNUNTIO VOBIS GAUDIUM MAGNUM: HABEMUS MISSAM!

Kedveseim! Hosszú templomkeresési kálváriánk során ma reggel (vasárnap, november 11.) felkerestem a pesti Belvárosi Plébániatemplom plébánosát Ft. Osztie Zoltánt. Hosszas és alapos kikérdezésem, az én személyes életpályám és jelenlegi helyzetem, valamint káptalani közösségünk múltjának és jelenének részletes megismerése után úgy döntött, hogy meghatározatlan időre minden vasárnap rendelkezésünkre bocsátja templomát délután 3-tól 5 óráig. A misék jövő vasárnap (november 18-án) kezdődnek délután fél 4-kor, és december végéig be vannak írva a plébániai naptárba. Egyedül ádvent II. vasárnapján (december 9.) nem lehet misénk, mivel egész délután egy zenekari misére próbálnak, de kárpótlásul előtte való szombaton, december 8-án, Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén lehet esti misénk, sőt karácsony napján is délután fél 4-kor. Ez volt az egyetlen lehetséges időpont, mivel 17 órakor kezdődik a vesperás énekpróbája, utána meg esti mise van 18 órakor. Az asszisztenciát és az éneket nekünk kell biztosítani, viszont minden liturgikus kellék a sekrestyéből rendelkezésünkre áll. Maga a plébános is jelen lesz miséinken, mivel segítségemmel meg akarja tanulni a rítust. Arra is hajlandó, hogy szabadságom vagy betegségem idején helyettesítsen (természetesen csak miután már kellően elsajátította a celebráció csínját-bínját). Úgy érzem, nemcsak engedélyezi, de támogatja is ügyünket, kifejezte, hogy tartja majd értünk a hátát a biztosan várható papi és főpapi ellenreakciókkal szemben. Természetesen viszonzásként elvárja tőlünk, hogy plébánosi tekintélyét tiszteletben tartsuk, vendégként, és ne "felszabadítóként" viselkedjünk, és mindezért személyesen engem tart felelősnek. További jó hír az, hogy a teljes persely a miénk: ebből lehet fedezni Bécsből való hazautazásom költségeit, a templom villany-, ostya-, bor-, gyertya- és tömjénköltségeit, valamint (ha még marad pénz) a káptalan többi felmerülő kiadását. A benzinem költségei kapcsán megjegyzem, hogy az FSSP német részlege csak kezdetben hajlandó fizetni a kilométerpénzt (500 km, azaz egy tank minden hétvégére + autópálya-matrica: kb. 10 000 Ft). Ezt én saját forrásaimból nem tudom biztosítani, ezért szorulok a hívek adományaira. Ígérem, hogy azokat semmi más magáncélra nem fordítjuk. További feladatunk elsősorban a dolog hirdetése minél szélesebb körben. Én holnap felkeresem Tárnoki Andrást, a Keresztény Élet újságíróját, aki krisztinavárosi misénk után felajánlotta segítségét a további misék lapjában történő hirdetéséhez. Ti is mozgassatok meg minden követ, hogy a hír elterjedjen! Másik feladatunk az, hogy a miséken biztosítsunk legalább minimális asszisztenciát (minimum egy, de inkább három ministráns), és énekesi szolgálatot. Szeretném, ha ezek a misék mindig énekesek lennének, kb. havonta egyszer pedig sollemnis formában történnének a lehetőségek szerint. Erre most már az időkeret és a templomi kellékek adva vannak. Végül mindenkinek köszönet az eddigi fáradozásáért és imáiért. Isten kegyelméből megadatott ez a fontos eredmény, egy újabb mérföldkő a célunk felé vezető úton, amely egy saját templom megszerzése teljeskörű liturgikus és szentségi élettel, a közösség teljes jogi elismerésével.

Ervin atya



ÁDVENTI MATUTÍNUM

2007. december 1-én, szombaton este fél 7 órai gyülekezéssel és 7 órai kezdettel ünnepélyes virrasztó zsolozsmát végzünk ádvent első vasárnapjának tiszteletére az esztergomi rítus szerint a budapest-belvárosi Szent Mihály-templomban. Minden érdeklődőt szívesen látunk az új egyházi év kezdetén. Kérjük, hogy a résztvenni szándékozók jelentkezzenek alább, a hirdetéséhez fűzött megjegyzés formájában. A matutínum anyaga rendhagyó módon nem tölthető le a http://www.egyhazzene.hu/ oldalról; helyette a Földváry Miklós István — Csonka Szabina Babett (kiad.): Ádvent első vasárnapjának zsolozsmája az esztergomi rítus szerint. (MTA — Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoportja és a Magyar Egyházzenei Társaság, Budapest 2005. (Egyházzenei Füzetek V/A-1.) kiadványt ajánljuk figyelmetekbe (kapható: 1064 Budapest, Vörösmarty utca 35., III. emelet 318., kedden és pénteken 14-16 óráig, a MET tagjainak 500-, egyébként 700- forintos áron). Külön kérésre a matutínumra is tudunk hozni példányokat, amelyek a helyszínen kedvezményes áron vásárolhatók meg.

2007. november 6.

A SZERVEZŐ LEVELE A KOMÁROMI SZENTMISE SZOLGÁLATTEVŐIHEZ

Kedves Mindnyájan!

Laudetur Iesus Christus!

Ezúton köszönöm meg, hogy közvetve és közvetlenül is segítettetek abban, hogy a Harmonia Sacra Danubiana keretén belül a templomszentelés alkalmából tíz énekkar mintegy 3oo énekesével, október 27-én a komáromi Szent András-templomban tridenti misét mutatott be Kovács Ervin celebráns Balogh Károly és Józsa Attila plebánosok diakóniai szolgálatával. Az ősi falak közt az ősi rítusú ünnepi szentmise több évtizedes kimaradás után most szólalhatott meg először.

Vsetkym dakujem, ktori pomahali alebo boli pritomni pri celebronani svatej omse tridenskej v komarnanskom chrame sv. Ondreja v den vyrocia jeho znovuvysviacky v 27.1o.2oo7.

Deo gratias!

Stubendek László

KÉPEK AZ OKTÓBER 27-I KOMÁROMI SZENTMISÉRŐL