BÚCSÚ NÉNYEI SÁRÁTÓL
Audi, filia, et vide, et inclina aurem tuam, et obliviscere populum tuum et domum patris tui: et concupiscet rex decorem tuum.
(Ps 44, 11—12)
A mai nappal kezdi meg jelöltidejét Dél-Franciaországban, a
bencés nővérek barroux-i Gyümölcsoltó Boldogasszony-apátságában Nényei Sára, a Szent Mihály Laikus Káptalan alapító tagja, aki kedvességével, odaadásával a legelső kezdetek óta kísérte tevékenységünket. Sára a liturgikus megújulásnak elkötelezett családból származott, gyermekkora óta működött szkólavezetőként, majd mint a Zeneakadémia Egyházzene Tanszékének hallgatója még szorosabb kapcsolatba került a katolikus hagyománnyal, kiváltképp a zsolozsmával, a gregorián énekkel és a latin nyelvvel. Ott volt a 2004-es, legelső latintáborban, ahol a rendszeres és ünnepélyes, közösségi matutínumok gondolata először fölmerült, és nagyban hozzájárult a majdani káptalanig vezető liturgikus élet kibontakozásához. Tagja volt annak a magyar csoportnak, amely a 2005-ös Katolikus Ifjúsági Világtalálkozón előbb Wigratzbadban, majd Kölnben szerzett közvetlen tapasztalatokat a hagyományos miseliturgiáról, 2006-tól pedig meghatározó részt vállalt e gyakorlat magyarországi újrahonosításából. Mindez természetesen nem írhatja le azt a megerősítő és összefogó hatást, amelyet személyes kisugárzásának köszönhettünk.
Miután évek óta foglalkoztatta a szerzetesi hivatás gondolata, 2008 nyarán egy szűk hónapot töltött a hagyományos liturgia keretei közt az eredeti bencés fegyelmet követő barroux-i nővéreknél, akkor még határozottabb tervek nélkül. A csatlakozás szándéka csak a következő hónapokban érlelődött meg benne. Tavaly ugyanezen a napon (szeptember 2. a világegyházban egyébként Szent István királyunk ünnepe) közel egy évre Franciaországba távozott, hogy egyelőre világiként tökéletesítse nyelvtudását és alkalmazkodjék a részben idegen környezethez. Belépési kérelmének elfogadása után néhány hétre még visszatért Magyarországra. Mi, barátai és munkatársai augusztus 10-én, Szent Lőrinc ünnepén búcsúztunk el tőle közösségileg. Róla — és mindazokról, akik a monasztikus élet vonzásában hagyják el „népüket és atyjuk házát” — a káptalan dékánjának ez alkalommal mondott búcsúbeszédével emlékezünk meg, amelynek alapgondolatát a Lőrinc-napi szentlecke (2 Kor 9, 6—10) adta.
* * *
Non ex tristitia aut ex necessitate
Pontosan egy évvel ezelőtt, Szent Lőrinc napján, elővettem, mint mindennap, a misekönyv aznapi olvasmányait. Vigasztalást is kerestem, a mostanitól nem nagyon különböző helyzetben, akkor már egy elbúcsúzás után.
A szerzetesség, mindenekelőtt annak eredeti, monasztikus formája a vértanúság új útját jelentette a korai Egyházban, és jellemzően éppen akkor indult fejlődésnek, amikor a lehetőség, hogy valaki vértanú legyen, eltűnt a mindennapi élet szemhatáráról. Azt is tudtam, miért szeretem a vértanúk közül különösen a kánon szüzeit, a férfiak közül pedig éppen Lőrincet. Nem egzaltált rajongók, hanem szép, egészséges, művelt és előkelő személyiségek: ha találkoztunk volna velük, bizonyára nem a fanatizmus ijesztő csillogását láttuk volna a tekintetükben. Nem is olyanok voltak, akiket a világ kivetett: a szent szüzek vesztét közvetlenül többnyire római prefektusok kiemelt érdeklődése okozta, másfelől okos feleleteikkel zavarba hozták vallatóikat; Lőrinc pedig amellett, hogy szinte pökhendi rezzenéstelenséggel élte át a legszörnyűbb kínokat, azelőtt karitatív-szervezői munkáját példaszerűen látta el, mégis anélkül, hogy alárendelt helyzetéből egy pillanatra is kilépett volna. Ráadásul az ikonográfiai hagyomány következetesen mint a fiatalság és a szépség antik istenszobrokhoz hasonló példáját mutatja be. Az ő sugárzó alakjának is köszönhető, hogy Rómában sokáig nagyobb megbecsülést élvezett diákonusnak, mint papnak lenni.
Sokszor gondoltam bele: miért van, hogy a vértanúság a számon tartott, liturgikusan is megünnepelt szentség gyakorlatilag egyedüli formája volt a korai Egyházban? Vajon nem bocsátotta volna meg a végtelenül irgalmas Isten, ha ez a minden területen oly tehetséges ifjú odavet valami kis füstölőszert egy bálványszobor előtti parazsas tégelybe? Hiszen a szegények szolgálatában, az igehirdetésben még sok jót tehetett volna, sőt korának viszonyai között idővel a pápaságra is meglett volna minden esélye. Volt-e értelme ezt a szépreményű, de beteljesületlen életet eldobni látszólag semmiért: fiatalságnak és szépségnek, tehetségnek és tettrekészségnek egy izzó vasrostélyon vesznie oda? És miféle vérszomjas Isten, vagy torz, a pogány emberáldozatok babonaságából ki nem vetkezett vallási fölfogás az, amelyik így kívánta?
A választ kötelességszerűen tudjuk, ha a kérdésig egyáltalán eljutunk. De vajon ki állíthatja közülünk, hogy belsőleg magáévá tette, ha egész életünk és gondolkodásunk az eseményekben, eredményekben, statisztikákban kimutatható hatást keresi? És nemcsak a sokat kárhoztatott, városmissziós-világtalálkozós érzület, hanem a híresen „katholikus” közösségek is. A legördögibb fordulat, amikor maguk a köreinkből kikerülő szerzetesek válnak trófeává.
A diszkréció egy ilyen nyilvános megszólaláskor visszatart attól, hogy kifejezetté tegyem a kínálkozó párhuzamot. Mindenesetre kevés dologgal kapcsolatban fog el olyan elemi belső lázadás, mint amikor azzal szembesülök, hogy kiket, milyen embereket nem tart nemcsak a „világ”, de a keresztény társadalom sem „apácának valónak”. Éppen azokat, akikről a vértanúk Egyháza úgy látta volna, hogy túl jók ennek a világnak.
A mai szentlecke ezt a vonatkozást elsősorban a mag elhalása és a sokszoros termés közti, jól ismert metaforával közelítette meg. De Lőrinc és a hozzá hasonlók emberi tulajdonságait is tekintetbe véve van egy nem kevésbé hangsúlyos mozzanata: a jókedvű adakozóról szóló. Ez itt nem az alamizsnálkodásra való, megszokott buzdítás. A jókedvű adakozó egyrészt a vértanú, aki elveti élete magvát, másrészt viszont az Egyház is, amely nem fogcsikorgatva mond le a vértanúról.
Non ex tristitia, aut ex necessitate: nem szomorúságból vagy szükségből… Ebben ismertem magamra én is, legkedvesebb barátnőimet a magam szűkös szempontjából mégiscsak elsiratva, pedig itt senkit nem készültek rostélyon megsütni. És kezdtem, kezdem lassan és tökéletlenül, kezdetlegesen megtanulni, hogy az Istenre hagyatkozás nem a végső kétségbeesésből, mintegy jobb híján, az odaadás nem a csalódottságból, az ajándék nem a fölöslegből kell, hogy származzék.
Ami erre következik, jelentheti a valóságos távlatai közé helyezett, és ezért nyögő és sóhajtozó emberlét gyötrelmeit. Szorongattatásról és ujjongó örömről a zsoltárokban is a legnagyobb természetességgel, szinte gépies visszatérésben énekelünk egyszerre. És éppen az Egyház mélységesen emberi gesztusa, hogy gyászolni is enged. De mindig van, kell, hogy legyen egy pillanat, amely a tisztánlátásé. Amikor Szent István vértanú a megköveztetés előtt világosan látja a mennyei dicsőség trónképét. Fájdalmai ettől még valóságos fájdalmak, halála gyötrelmes halál. Hiánya is biztosan valóságos volt azoknak, akik szerették.
Proficiscere, anima Christiana: távozz, keresztény lélek! Nem a halálba, nem vasrostélyra, de legalábbis a lélek vértanúságába, ott a vasrostély mögött. Nem szomorúságból vagy szükségből, hanem önfeledten futva annak illata után, akinek szépségét a Nap és a Hold csodálják! Akinek ajkán tej és méz, és akinek vére orcádat ékesíti. És mi is szeretnénk nem szomorúságból vagy szükségből ajánlani neki téged, aki kedves voltál az emberek fiai között, hogy légy még kedvesebb a Királynak, aki szépségedet kívánja.
