VESPERALE CARMELITANUM I.

Körülbelül két és fél éve merült föl először, hogy a kármelita nővérek magyarszéki közössége fokozatosan újra birtokba vegye a rend hagyományos zsolozsmáját. Néhány hónappal később jelentős lépést tettek ebbe az irányba a gödöllői premontreiek zsolozsmáskönyveinek átvételével. Ezzel párhuzamosan kezdődött meg a kármelita források föltárásának munkája. Végül két héttel ezelőtt elkészült és a nővérek kiadásában, korlátozott példányszámú próbakiadásban megjelent a Vesperale Carmelitanum, a teljes, kétnyelvű és hangjelzett kármelita breviárium első köteteként.

A kiadvány különlegessége, hogy a leghitelesebb forrásokra támaszkodva minden tételt és rubrikát közöl latin és magyar nyelven is, az ordináriumban részletes eligazítást ad a zsolozsmában gyakorlatlanoknak, és hogy közel 70 oldalas bevezető magyarázatok segítik használatát, járulnak hozzá befogadásához. Mivel a kötet egyelőre nem kapható kereskedelmi forgalomban, ezt az évet viszont különösen is arra szántuk, hogy megerősítsük és terjesszük a káptalan kezdeteit meghatározó zsolozsmagyakorlatot, a vesperále bevezető magyarázatait folytatásokban közöljük, mert minden eddiginél nagyobb részletességgel térnek ki olyan kérdésekre, amelyek nemcsak a kármelita rítus, hanem az egész római zsolozsma szempontjából alapvető fontosságúak.

* * *

Előszó

A római liturgia, amióta egyáltalán források tanúskodnak róla, szövegek, dallamok és gesztusok egységes készletét rendezte egységes szerkezetbe. Ami a zsolozsmát illeti, ez a készlet és szerkezet — Szent Benedek Regulájának közvetett tanúsága szerint — a VI. századra már hagyományossá szilárdult, és változatlanul maradt egészen a XX. századi reformok 1911-ben megkezdődött sorozatáig.

Az egységes tételkészlet azt jelentette, hogy bár a római rítus egésze több szöveget és dallamot használt, mint amennyit egy-egy változata ténylegesen alkalmazhatott, a készlet legnagyobb részét egy általánosan elterjedt tételekből álló réteg alkotta és a további rétegek is egy belátható, jellegében egységes és nemzetközileg elterjedt anyagból válogattak. Ez a tételkészlet már a kereszténység első évszázadaiban kialakult, bővítésére a legújabb időkig csak korlátozottan, mindenekelőtt a szentek zsolozsmáinak saját tételeinél került sor.

Az egységes szerkezet jelentette a zsolozsma szövegileg és dallamilag is jól körülhatárolható műfajait (antifónák, responzóriumok, himnuszok, stb.), a hórák egymásutánját (a matutínum és a hét nappali hóra), belső fölépítésüket (a tételtípusok száma és sorrendje), a zsoltároskönyvnek az egyes hórákra való napi és heti elosztását (a folyamatos és a tematikus elv együttes érvényesülése egy tényleges módon). E tekintetben csak a bencés eredetű hagyományok tértek el valamelyest a székesegyházi eredetűektől, illetve az utóbbiak közt az itáliai és az Alpokon túli egyházak szokásában mutatkozott néhány apró eltérés.

Az egységes római zsolozsmán belül a különbségek nem voltak véletlenszerűek. Az egyes egyházmegyék, majd a szerzetesrendek rítusváltozatokat alakítottak ki aszerint, hogy a római liturgia bővebb készletéből mit és milyen elrendezésben illesztettek a hagyományos szerkezetbe. A különbségek — bármily jelentéktelenek is az azonosságokhoz képest — tudatosan vállalt és őrzött sajátosságai lettek az adott rítusváltozatnak, és az évszázados használat során egyre szorosabban kapcsolódtak össze a hordozó közösséggel. A rítusváltozatok eredetileg területi jellegűek voltak, azaz egy-egy székesegyház (monasztikus környezetben egy-egy apátság) szokása érvényesült annak kisugárzási körén belül. A központosított szervezetű szerzetesrendekkel született meg a területek fölötti, nem regionális, hanem intézményi alapú rítusváltozatok jelensége. Mindazoknak, akik valamely szerzethez csatlakoztak, alapvető élménye volt az elszakadás szülőföldjük vagy neveltetési helyük rítusváltozatától egy olyan szokásrend kedvéért, amely saját földrajzi környezetében ugyan szigetszerűen különállt, de amely a rend minden házát összekapcsolta egymással.

A szerzetesrendek nem sajátos karizmájukat juttatták kifejezésre rítusváltozatukkal, mint ahogyan az egyházmegyés rítusokban is hiábavaló lenne a nemzeti vagy kistérségi identitás nyomait keresni. Jóllehet a tudatos szerkesztésre is akad példa, a rendek jellemzően szülőföldjük vagy központjuk egyházmegyés gyakorlatát vették át és tették saját hagyományukként nemzetközivé. Ehhez képest másodlagos és időben is későbbi jelenség rendi ünnepek fölvétele a kalendáriumba. A rendi liturgia tehát nem következménye valamely közösség életmódjának és lelkületének, hanem olyan, eredetileg nem sajátosan rá jellemző kiindulópont, amely az életmód és a lelkület tartós, szilárd pilléreként épül be amazokba és válik idővel elválaszthatatlanná tőlük. Nem az önkifejezés eszköze tehát, hanem olyan, mint a szülőföld, a név vagy a vér szerinti eredet: nem személyes választás eredménye, mégis a lehető legszemélyesebb.