VESPERALE CARMELITANUM II.
A kármelita zsolozsma rövid története
A kármeliták XIII. századi jóváhagyásakor nemcsak a római zsolozsma tágabb keretei, hanem már annak egyházmegyés és nagyrészt rendi változatai is közmegegyezésszerűek voltak. Amikor a Regula [a Kármel hegyének remetéi Jeruzsálemi Szent Albert pátriárka által 1208-ban megerősített eredeti szabályai] a zsolozsma végzésére képes testvéreknek a „szentatyák törvényei és az Anyaszentegyház szentesítette szokás” követését írják elő, nem valami megfoghatatlan hagyományra vagy elveszett iratra hivatkoznak, hanem arra, amit föntebb a római zsolozsma egységességeként jellemeztünk.
A rendi rítusváltozat pedig természetesen lett a Jeruzsálemi Szent Sír-bazilika gyakorlata, annak az egyházmegyének a székesegyházáé, amelyhez a Kármel hegye területileg tartozott. A jeruzsálemi székesegyház káptalanját leginkább a keresztes hadakkal érkezett, francia eredetű kanonokok alkották, így liturgiájuk is alapvetően a galloromán típushoz tartozott, mégis kiváltságos tiszteletben részesítették a Szentföld örökségét. Ezért volt, hogy náluk és ennek nyomán a kármelitáknál az átlagosnál hangsúlyosabb a bibliai, köztük az ószövetségi szentek, és mindenekelőtt a Szent Feltámadás kultusza. Ennél is fontosabb azonban, hogy a jeruzsálemi rítus ott is, ahol ez nem volt kifejezetten érzékelhető, valamiképpen a Szentföld illatát árasztotta. (Nem véletlen, hogy eredetileg a legtöbb lovagrend is ezt a hagyományt tette magáévá.) Különös jelentősége volt és lehet ennek éppen a kármelitáknál, akik minden házukat a Kármelnek nevezik: a jeruzsálemi rítus gyakorlása valóban mintegy kiemelte őket abból a térből, amelyben test szerint tartózkodtak, és szellemileg áthelyezte őket Jeruzsálem egyházmegyéjébe, a Kármel hegyére.
Bizonyos, a rend európai elfogadtatásával kapcsolatos nehézségek után, amelyek a jeruzsálemi rítus megtartását is fenyegették, a kármeliták határozottan elkötelezték magukat szentföldi gyökereik mellett. Ennek a döntésnek adott hangot a londoni általános rendgyűlés, amelynek megbízása nyomán Sibert de Beka 1312 körül összeállította és kiadta a rendi liturgia legfőbb forrását és mércéjét, az Ordinalé-t (teljes címe szerint: A Kármelhegyi Boldogasszony testvérei rendjének ordináriuskönyve az Úr Sírjának jeruzsálemi szentegyháza jóváhagyott rendtartásából kivonatolva). A következő századokban a rendgyűlések legföljebb egy-egy új ünnep bevezetéséről határoztak, a Sibert-féle normakönyv közel háromszáz évig érintetlen maradt.
A Tridenti Zsinat után, 1584-ben elvileg megreformálták ugyan a kármelita liturgiát és új ordináriuskönyvet adtak ki, de tartalmilag ez sem szakított a Sibert kódexében rögzített jeruzsálemi hagyománnyal. Jelentősebb újítás, hogy míg a középkorban a kármeliták csak igen korlátozottan vezettek be sajátosan rendi ünnepeket, azaz liturgikus öntudatukban inkább a Kármel hegyével való lelki kapcsolat, mint saját intézményi múltjuk volt hangsúlyos, addig bizonyos rendi ünnepek, mint például Illés és Elizeus próféták, Stock Szent Simon vagy Kármelhegyi Boldogasszony napjának liturgikus megtartása az egész rendben csak a XVI–XVII. századtól igazolható. A jellegzetesen középkori ünnepek zsolozsmáinak átdolgozására is sor került: ezeknél bizonyos, szövegben-dallamban egyaránt érvényesülő szertelenségek kiiktatásához vezetett a katolikus restauráció józanabb, egyszerűbb ízlése. Szintén ehhez a korszakhoz kötődik annak rögzítése, hogy mindazon liturgikus kérdésekben, amelyekben a rend önálló hagyománya nem foglal állást, a római kúria gyakorlatát kell követni.
Külön említést érdemel a sarutlan reform viszonya a liturgiához egyrészt azért, mert a rend megújított ága — szemben a sarus kármelitákkal — 1586-ban lemondott a Kármel eredeti rítusváltozatáról és a saját ünnepek kivételével a római kúria szokásához igazodott, másrészt azért, mert Nagy Szent Teréznek olykor kifejezetten puritán, szinte antiliturgikus magatartást tulajdonítanak.
Ami a rítusváltás tényét illeti, ez csak Szent Teréz halála után, Doria Miklós általános rendfőnök kezdeményezésére történt meg, amennyire ma megállapítható, tisztán egyházpolitikai okokból. Az ellenreformáció időszakában egy ilyen lépés az egység nyomatékosítását, afféle Róma iránti hűségnyilatkozatot jelentett. A saját rítus feladása azonban nem volt része a reform elgondolásának: Szent Teréz még egész életében a jeruzsálemi liturgiát végezte, sőt eredeti avilai konventjének fönnmaradt, kottás karkönyveiből megállapítható, hogy annak is igényes, ünnepélyes változatában nevelkedett. A XX–XXI. század megváltozott viszonyai és a törvényes liturgiaváltozatok értékének fölismerése oda vezettek, hogy az a kevés sarutlan közösség, amely külföldön őrzi vagy föleleveníti a rend hagyományos liturgiáját, ma már rendszerint a „sarus”, azaz a jeruzsálemi változatot részesíti előnyben.
Ami a Szent Teréz-féle Szabványok zsolozsmáról, és különösen az éneklésről szóló fejezeteit illeti, azokkal kapcsolatban fordítástörténeti kételyek is fölmerültek. Ugyanakkor biztos, hogy nem tagadható el némi „antiliturgikus” érzület a XVI. század nagy rendalapítóitól és reformereitől. Ez azonban soha nem magának az ünnepélyesen végzett liturgiának szólt, hanem annak a valóságos körülménynek, hogy a késő középkor és a reneszánsz időszakában szélsőségesen nagy teret kezdett hódítani az olykor öncélú egyházművészet, amelynek a liturgia csak kerete, súlyosabban fogalmazva ürügye volt. Ezzel párhuzamosan szinte mindenütt megszűnt a teljes énekelt zsolozsma, és a gyakorlat polarizálódott: a nagyobb ünnepek zsolozsmáját, főleg a vesperást fényes szertartásossággal és lehetőleg többszólamú műzenével tüntették ki, más alkalmakkor viszont, főleg a matutínumban uralkodóvá vált az egyszerű, prózai zsolozsmázás. Mivel ez volt jellemző a legfölkészültebb liturgikus személyzettel rendelkező és leggazdagabb templomokra is, természetes, hogy a szélsőségesen egyszerű sarutlan kármelita konventek sem múlhatták fölül őket e tekintetben.
A XVI. századi viszonyokat és az ezek nyomán született döntéseket azonban átértékelte a XIX. századdal induló liturgikus megújulás, amely többek között a gregorián ének újrafölfedezésével megmutatta, hogy szerény körülmények között és egyszerű életmód közepette is lehetséges igényes, hiteles liturgiát végezni. Ez a korszak és ez a mozgalom állította újra a liturgikus lelkület középpontjába a zsolozsma nyilvános istentiszteletként való végzését, amely célkitűzést X. és XII. Pius pápa megnyilatkozásai után a II. Vatikáni Zsinat, majd VI. Pál pápa is megerősített.
Szerencsétlen módon épp a legjobb elvi szempontoknak e legmagasabb szintű kinyilvánításaival esett egybe a zsolozsma tartalmának indokolt, de nem minden szempontból sikeres reformja. A zsolozsmázás máig sem vált — szemben a keleti egyházakkal — a római katolicizmus nyilvános istentiszteleti életének szerves részévé, de bekövetkeztek olyan módosítások, amelyek éppen annak érdekében sértették meg az ősi római zsolozsmarítust mind szerkezeti, mind terjedelmi értelemben, hogy az könnyebben legyen beépíthető a nyilvános istentiszteleti életbe. Így a ma hivatalosnak tekintett, legelterjedtebb zsolozsmáskönyv, a Liturgia horarum ismét a köteles papi magánimádság szükségleteit elégíti ki, de immár anélkül, hogy fönntartaná a folytonosságot egy legalább másfélezer éven át érintetlen hagyománnyal.
A II. Vatikáni Zsinat és a megújított zsolozsmát kihirdető VI. Pál pápa szavaiból viszont nyilvánvaló, hogy nemcsak lehetséges, de szükséges is lenne az általuk megfogalmazott célnak jobban megfelelő, azaz nyilvánosan, népnyelven, énekelve is végezhető zsolozsmák szerkesztése. Különösen indokolt ez olyan monasztikus közösségek esetében, amelyek a lelkipásztorkodó papságnál nagyobb részt képesek vállalni az Egyház liturgikus imádságából és fölkészültségük megengedi, hogy több teret biztosítsanak a gregorián éneknek és a latin nyelvnek. Ez az igény az elmúlt évtizedekben nem vezetett átfogó gyakorlati intézkedésekhez, de az egyházi élet egészséges mértékű decentralizálása és az egyházi kultúra sokszínűségének elismerése lehetővé tett önálló kezdeményezéseket. Ezeknek értékéről és életképességéről a tartós gyakorlat, és idővel az illetékes felsőbbség hivatott dönteni.
A rendi rítusváltozat pedig természetesen lett a Jeruzsálemi Szent Sír-bazilika gyakorlata, annak az egyházmegyének a székesegyházáé, amelyhez a Kármel hegye területileg tartozott. A jeruzsálemi székesegyház káptalanját leginkább a keresztes hadakkal érkezett, francia eredetű kanonokok alkották, így liturgiájuk is alapvetően a galloromán típushoz tartozott, mégis kiváltságos tiszteletben részesítették a Szentföld örökségét. Ezért volt, hogy náluk és ennek nyomán a kármelitáknál az átlagosnál hangsúlyosabb a bibliai, köztük az ószövetségi szentek, és mindenekelőtt a Szent Feltámadás kultusza. Ennél is fontosabb azonban, hogy a jeruzsálemi rítus ott is, ahol ez nem volt kifejezetten érzékelhető, valamiképpen a Szentföld illatát árasztotta. (Nem véletlen, hogy eredetileg a legtöbb lovagrend is ezt a hagyományt tette magáévá.) Különös jelentősége volt és lehet ennek éppen a kármelitáknál, akik minden házukat a Kármelnek nevezik: a jeruzsálemi rítus gyakorlása valóban mintegy kiemelte őket abból a térből, amelyben test szerint tartózkodtak, és szellemileg áthelyezte őket Jeruzsálem egyházmegyéjébe, a Kármel hegyére.
Bizonyos, a rend európai elfogadtatásával kapcsolatos nehézségek után, amelyek a jeruzsálemi rítus megtartását is fenyegették, a kármeliták határozottan elkötelezték magukat szentföldi gyökereik mellett. Ennek a döntésnek adott hangot a londoni általános rendgyűlés, amelynek megbízása nyomán Sibert de Beka 1312 körül összeállította és kiadta a rendi liturgia legfőbb forrását és mércéjét, az Ordinalé-t (teljes címe szerint: A Kármelhegyi Boldogasszony testvérei rendjének ordináriuskönyve az Úr Sírjának jeruzsálemi szentegyháza jóváhagyott rendtartásából kivonatolva). A következő századokban a rendgyűlések legföljebb egy-egy új ünnep bevezetéséről határoztak, a Sibert-féle normakönyv közel háromszáz évig érintetlen maradt.
A Tridenti Zsinat után, 1584-ben elvileg megreformálták ugyan a kármelita liturgiát és új ordináriuskönyvet adtak ki, de tartalmilag ez sem szakított a Sibert kódexében rögzített jeruzsálemi hagyománnyal. Jelentősebb újítás, hogy míg a középkorban a kármeliták csak igen korlátozottan vezettek be sajátosan rendi ünnepeket, azaz liturgikus öntudatukban inkább a Kármel hegyével való lelki kapcsolat, mint saját intézményi múltjuk volt hangsúlyos, addig bizonyos rendi ünnepek, mint például Illés és Elizeus próféták, Stock Szent Simon vagy Kármelhegyi Boldogasszony napjának liturgikus megtartása az egész rendben csak a XVI–XVII. századtól igazolható. A jellegzetesen középkori ünnepek zsolozsmáinak átdolgozására is sor került: ezeknél bizonyos, szövegben-dallamban egyaránt érvényesülő szertelenségek kiiktatásához vezetett a katolikus restauráció józanabb, egyszerűbb ízlése. Szintén ehhez a korszakhoz kötődik annak rögzítése, hogy mindazon liturgikus kérdésekben, amelyekben a rend önálló hagyománya nem foglal állást, a római kúria gyakorlatát kell követni.
Külön említést érdemel a sarutlan reform viszonya a liturgiához egyrészt azért, mert a rend megújított ága — szemben a sarus kármelitákkal — 1586-ban lemondott a Kármel eredeti rítusváltozatáról és a saját ünnepek kivételével a római kúria szokásához igazodott, másrészt azért, mert Nagy Szent Teréznek olykor kifejezetten puritán, szinte antiliturgikus magatartást tulajdonítanak.
Ami a rítusváltás tényét illeti, ez csak Szent Teréz halála után, Doria Miklós általános rendfőnök kezdeményezésére történt meg, amennyire ma megállapítható, tisztán egyházpolitikai okokból. Az ellenreformáció időszakában egy ilyen lépés az egység nyomatékosítását, afféle Róma iránti hűségnyilatkozatot jelentett. A saját rítus feladása azonban nem volt része a reform elgondolásának: Szent Teréz még egész életében a jeruzsálemi liturgiát végezte, sőt eredeti avilai konventjének fönnmaradt, kottás karkönyveiből megállapítható, hogy annak is igényes, ünnepélyes változatában nevelkedett. A XX–XXI. század megváltozott viszonyai és a törvényes liturgiaváltozatok értékének fölismerése oda vezettek, hogy az a kevés sarutlan közösség, amely külföldön őrzi vagy föleleveníti a rend hagyományos liturgiáját, ma már rendszerint a „sarus”, azaz a jeruzsálemi változatot részesíti előnyben.
Ami a Szent Teréz-féle Szabványok zsolozsmáról, és különösen az éneklésről szóló fejezeteit illeti, azokkal kapcsolatban fordítástörténeti kételyek is fölmerültek. Ugyanakkor biztos, hogy nem tagadható el némi „antiliturgikus” érzület a XVI. század nagy rendalapítóitól és reformereitől. Ez azonban soha nem magának az ünnepélyesen végzett liturgiának szólt, hanem annak a valóságos körülménynek, hogy a késő középkor és a reneszánsz időszakában szélsőségesen nagy teret kezdett hódítani az olykor öncélú egyházművészet, amelynek a liturgia csak kerete, súlyosabban fogalmazva ürügye volt. Ezzel párhuzamosan szinte mindenütt megszűnt a teljes énekelt zsolozsma, és a gyakorlat polarizálódott: a nagyobb ünnepek zsolozsmáját, főleg a vesperást fényes szertartásossággal és lehetőleg többszólamú műzenével tüntették ki, más alkalmakkor viszont, főleg a matutínumban uralkodóvá vált az egyszerű, prózai zsolozsmázás. Mivel ez volt jellemző a legfölkészültebb liturgikus személyzettel rendelkező és leggazdagabb templomokra is, természetes, hogy a szélsőségesen egyszerű sarutlan kármelita konventek sem múlhatták fölül őket e tekintetben.
A XVI. századi viszonyokat és az ezek nyomán született döntéseket azonban átértékelte a XIX. századdal induló liturgikus megújulás, amely többek között a gregorián ének újrafölfedezésével megmutatta, hogy szerény körülmények között és egyszerű életmód közepette is lehetséges igényes, hiteles liturgiát végezni. Ez a korszak és ez a mozgalom állította újra a liturgikus lelkület középpontjába a zsolozsma nyilvános istentiszteletként való végzését, amely célkitűzést X. és XII. Pius pápa megnyilatkozásai után a II. Vatikáni Zsinat, majd VI. Pál pápa is megerősített.
Szerencsétlen módon épp a legjobb elvi szempontoknak e legmagasabb szintű kinyilvánításaival esett egybe a zsolozsma tartalmának indokolt, de nem minden szempontból sikeres reformja. A zsolozsmázás máig sem vált — szemben a keleti egyházakkal — a római katolicizmus nyilvános istentiszteleti életének szerves részévé, de bekövetkeztek olyan módosítások, amelyek éppen annak érdekében sértették meg az ősi római zsolozsmarítust mind szerkezeti, mind terjedelmi értelemben, hogy az könnyebben legyen beépíthető a nyilvános istentiszteleti életbe. Így a ma hivatalosnak tekintett, legelterjedtebb zsolozsmáskönyv, a Liturgia horarum ismét a köteles papi magánimádság szükségleteit elégíti ki, de immár anélkül, hogy fönntartaná a folytonosságot egy legalább másfélezer éven át érintetlen hagyománnyal.
A II. Vatikáni Zsinat és a megújított zsolozsmát kihirdető VI. Pál pápa szavaiból viszont nyilvánvaló, hogy nemcsak lehetséges, de szükséges is lenne az általuk megfogalmazott célnak jobban megfelelő, azaz nyilvánosan, népnyelven, énekelve is végezhető zsolozsmák szerkesztése. Különösen indokolt ez olyan monasztikus közösségek esetében, amelyek a lelkipásztorkodó papságnál nagyobb részt képesek vállalni az Egyház liturgikus imádságából és fölkészültségük megengedi, hogy több teret biztosítsanak a gregorián éneknek és a latin nyelvnek. Ez az igény az elmúlt évtizedekben nem vezetett átfogó gyakorlati intézkedésekhez, de az egyházi élet egészséges mértékű decentralizálása és az egyházi kultúra sokszínűségének elismerése lehetővé tett önálló kezdeményezéseket. Ezeknek értékéről és életképességéről a tartós gyakorlat, és idővel az illetékes felsőbbség hivatott dönteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése