VESPERALE CARMELITANUM IV.

E g y e s z s o l t á r v e r s e k é r t e l m e z é s e

Itt kell kitérnünk azokra a zsoltárokra és zsoltárversekre, amelyek erőszakos, gyűlölködő vagy átkozódó tartalmukkal első olvasásra megütközést kelthetnek, ezért a Liturgia Horarum szerkesztői kihagyták őket a megreformált zsolozsmából. A vesperás anyagában öt ilyen szakaszt találunk. Tekintettel arra a kockázatra, amelyet a kánoni szöveg akár indokoltnak látszó módosítása vagy megválogatása jelent, illetve föltételezve a Szentírás szövegében és magyarázatában való nagyobb elmélyülést, nem követtük ezt az eljárást. Tettük ezt azért is, mert a zsoltárokat ebben a csorbítatlan formában imádkozták Krisztus, az apostolok és az előttünk élt zsidó és keresztény nemzedékek, és ők sem idegenkedtek ajkukra venni e részleteket. Megfogalmazásaikban számunkra is az a történelem és az a mentalitás elevenedik meg, amelybe a kinyilatkoztatás beletestesült, sőt megmutatják, hogy a zsolozsma az egész Egyház, s benne az egész teremtett világ imája, amelyben az ember legalantasabb rétegei is megjelenhetnek. Hiszen ki merné állítani, hogy mindenestül mentes attól az érzülettől, amely ezekben a sorokban kifejeződik? A zsolozsma ezt a teremtésben és a történelemben meglévő sérülést nem elhallgatja, hanem Isten gyógyító jelenlétébe viszi.

A zsoltárok elsődleges, betű szerinti értelmén túl ugyanakkor ott van az a misztériumos értelem, amelyet az egyházatyák és a későbbi korok exegétái annál ékesszólóbban ragadtak meg, minél nagyobb kihívást jelentett egy-egy részletet megérteni vagy keresztény összefüggésbe helyezni. Hogy a „kihagyandó” zsoltárversek könnyebb befogadásához hozzájáruljunk, patrisztikus értelmezői hagyományukat alább röviden összefoglaljuk.

Ítéletet tesz a nemzetek között, a holttesteket halomba gyűjti (implebit ruinas), összezúzza fejüket a széles harcmezőn (capita in terra multorum).

A 109. zsoltár 6. versében a magyar zsoltároskönyv a Neovulgatát, és rajta keresztül a bevett héber olvasatot követi: az Úr „a holttesteket halomba gyűjti”, és „a széles harcmezőn” zúzza össze sokak fejét. Az egyházatyák a zsoltárnak ezt a szakaszát Krisztus második eljövetelére vonatkoztatják: így Remesianai Nikétas a Hitvallásról írt magyarázatában kifejezetten is utal az örök üdvösség, illetve kárhozat ítéletére e szöveggel kapcsolatban. A holttestek összegyűjtése ebben az értelmezésben maga a valaha élt emberek összegyűjtése a végső számadásra, a sokak pedig (de nem mindenki) a bal felől állítottak, a kárhozottak serege.

A görög-latin hagyományban azonban nem holttestek, hanem — a magyar „hulla” és a latin cadaver szóhoz hasonlóan — lehullott dolgok, omladékok, romok szerepelnek (ptómata/ruinæ), amelyeket az Úr nem összegyűjt, hanem betölt (plérósei/implebit), azaz fölépít. E látszólagos ellentmondást a romok és fölépítésük közt Szent Ágoston így magyarázza: Krisztus mindent fölforgató megjelenése semmit nem hagy változatlanul. Ő a szegletkő, de az a kő is, amely összezúzza, aki belebotlik vagy akire ráesik. Aki ellene szegül vagy gőgösen várja eljövetelét, az mintegy tornyot épít magában, de ez a torony összeomlik, azaz rommá válik Krisztus megjelenésétől. Mégis jó neki összeomolnia, mert a töredelmes, alázatos embert Krisztus azért rontja le, hogy romjait betöltse, azaz új emberré építse föl. Ennek az értelmezésnek hatása alatt áll a következő félvers is. A görög-latin szöveg a „széles harcmező” helyett „sokak fejéről a földön” (kephalai epi gés pollón/capita in terra multorum) beszél. Az értelmezés az előző sor hatása alatt áll: a földön, azaz ebben a világban a fej mint az ember legmagasabban lévő testrésze a toronyszerű, felfuvalkodott állapot képe. Összezúzása a rommá válással egyenlő. Amint az egyházatya mondja: „Jobb itt összezúzott fejjel alázatosan járni, mint felszegett fejjel hullani az örök halál ítéletébe.”

Ne felejtsd, Uram, Édom fiait, ne felejtsd Jeruzsálemnek napját, mikor azt kiáltozták: Pusztítsátok el, pusztítsátok el őt alapjáig! Babilonnak pusztító leánya, boldog, aki megfizeti néked, amit nekünk tettél. Boldog, aki kisdedeidet megragadja, és a kősziklához csapja.

A 136. zsoltár 7–9. verse talán a legnehezebben fogadható el a keresztény érzületnek: a kisdedek kősziklához csapásának nyers erőszakossága szinte elborzasztja az imádkozót. A keresztény exegézisnek azonban alaptétele, hogy a Szentírás azon versei, amelyek betű szerinti értelmükben nem egyeztethetők össze a hit és az erkölcs alapvető tételeivel, mélyebb, rejtett jelentést hordoznak. Eszerint Édom fiai e világ fiainak felelnek meg, Jeruzsálem lerombolásának képe pedig a vértanúk korát idézi föl, amikor Édom fiai Sion leányának, az Egyháznak elpusztítására törekedtek. Babilon — elterjedt magyarázata szerint — rendezetlenséget, zavarodottságot jelent, Babilon leánya pedig az, aki e világ foglyává vált, miután megszűnt Jeruzsálem leányának lenni. A kisdedek — a szövegek nem általában gyermekekről, hanem kicsinyekről (népia/parvuli) beszélnek — Órigenés és Szent Ambrus szerint a rossz csírái. A kísértésről és bűnről vallott ősi felfogás szerint ugyanis a rossz csak fokozatosan jut érvényre, a lelki Babilonnak való foglyul esés a puszta gondolat, a gyönyörködés, a beleegyezés, a kimondás és csak ezután a tett révén következik be, sőt az egyszer megcselekedett bűn sem azonos a szokássá lett bűnnel. Ezeket az első zavaros gondolatokat rendeli a zsoltár az értelem és igazság kősziklájához csapni, a lelki kőszikla pedig maga Krisztus.

Bárcsak elvesztenéd, Isten, a bűnösöket, távozzatok tőlem, vérengző emberek, kik tefelőled gonoszul szóltak, és hiúságukban fölkelnek ellened (accipient in vanitate civitates tuas)! Ne gyűlöljem, Uram, a téged gyűlölőket, és ne irtózzam-e a téged támadóktól? Tökéletes gyűlölséggel gyűlölöm azokat, és nekem ellenségeim lettek.

A 138. zsoltár 19–22. versének értelmezéséhez nincs szükség ilyen összetett szimbolika alkalmazására. A zsoltáros itt a bűnösök, a vérengző emberek, Isten ellenségei elvesztését kívánja, és megvallja velük szemben érzett irtózatát és gyűlöletét. A zsoltárok érzékletes, minden elvontságtól távol álló nyelvezetét ismerve senki nem csodálkozhat, hogy a szöveg elmulaszt különbséget tenni bűn és bűnös között. Nagy Szent Vazul pedig hangsúlyozza: „Isten éppúgy megadta a hatalmat az értelmes léleknek arra, hogy szeressen, mint arra, hogy gyűlöljön, mégpedig azért, hogy az értelemtől vezettetve szeressük az erényt, de gyűlöljük a bűnt. Olykor lehetséges tehát, hogy a gyűlölet dicséretes legyen.”

Szent Ágoston részletesebben is kifejti e versek jelentését. Az első két vers a föltámadt Krisztus személyében hangzik — a 138. zsoltár a húsvéti mise introitusát adja, és ez a társítás nagy patrisztikus múltra tekint vissza. A héber szöveg alapján óhajtó módban fordított állítmányoknak a görög-latin Szentírás következetesen jövő időt feleltet meg, így a kérések kijelentésként is olvashatók. A bűnös, vérengző emberek elvesznek, mert gonoszul szólnak; haláluk lelki halál, amely az Istennek való ellenszegülésből fakad. Hiábavalóságukkal elveszejtik a körülöttük levőket: városaikat is (amint a görög és latin változatban található: a magyar szöveg itt a héber olvasatot követi). A vérengző ember gyilkos, és gyilkos az, aki gyűlöli felebarátját.

A következő két vers az Egyház személyében szólítja meg a feltámadt Krisztust. Ágoston itt maga is fölveti: hogyan gyűlölheti az ember felebarátját? A választ a „tökéletes gyűlölség” értelme adja meg. Isten arra szólít, hogy ne gyűlöljük a minket gyűlölőket, imádkozzunk a minket üldözőkért, szeressük a mi ellenségeinket. Ám sehol nem olvassuk, hogy Isten ellenségeit, üldözőit, gyűlölőit kellene szeretnünk. Az ember és ember közti gyűlölet mögött és fölött mindenkor ott munkál egy másik, elemibb gyűlölet: Isten és a gonosz lélek kibékíthetetlen ellentéte. Ebben a nagyobb küzdelemben, és nem az ember és ember közti gyűlölet szintjén foglal állást az Egyház a maga tökéletes gyűlölségével.

Eleven parázs hullik rájuk, leveted őket a mélységbe, és többé föl nem kelnek. Meg nem állhat a földön, ki nyelvével vétkezik, az álnok embert romlásba hajszolja gonoszsága (virum iniustum mala capient in interitu).

A 139. zsoltár 10–12. versének értelmezéséhez ismét leginkább Ágostonnal kerülünk közelebb. Az „eleven parázs” mély értelmű kép: feketesége miatt a sötétséggel azonos, amely egykor voltunk, de izzása az isteni szeretet tüzének köszönhető. Tüzes természetével lángra gyújt, világít, melegít, de egyszersmind pusztít. Ilyen parázs az igaz ember, de minden egyéb is, ami Istentől származik: egyeseknek az élet, másoknak a halál illata; az előző versben említett bűnös tehát az, aki az ilyen parázstól a mélységbe vettetik, és többé föl nem kel.

Aki „nyelvével vétkezik”, az egyházatya szerint azzal azonos, aki nem kedveli a hallgatást, hanem mindig kifelé fordul, tanítani akar. Ezzel viszont föltételezi, hogy tudatlanok is mindig legyenek körülötte, akik tanításra szorulnak. Mivel a tudatlanságot kívánni bűn, jobban kell szeretni a hallgatást, mint a beszédet: a szív belsejébe való visszavonultság kedvesebb, mint a tudatlanság által kikényszerített igehirdetés. Kívül a külső sötétség van, belül viszont a gazda öröme.

Az utolsó zsoltárvers megértésének kulcsa egyes mondatrészek hangsúlyozása: az álnok ember az, akit gonoszsága romlásba hajszol. A gonoszságot a görög-latin szöveg nem tulajdonítja az álnok embernek: általánosságban rossz dolgokat (kaka/mala) említ. Rossz dolgok mindenkit sújtanak, az igazat is, de csak az álnok ember az, akinek romlására lehetnek. Rossz dolgok, sőt külső és belső, saját és idegen gonoszság az igazat is próbára teszik, de romlásba nem hajszolhatják. Így utal vissza a kommentátor az eleven parázsról mondott, hasonló irányú fejtegetésére.

Saját hálójukba esnek a bűnösök, én pedig egymagamban átmegyek (singulariter sum ego, donec transeam).

A 140. zsoltár 10. versének magyarázatáért is Szent Ágostonhoz fordulunk. Az értelmezési keret, mint a panaszzsoltároknál annyiszor, ismét az egyházatyák korában még közeli keresztényüldözések emléke, és a mártírok legfőbb mintája: Krisztus szenvedéstörténete. A háló, amelybe a bűnösök esnek, az ellenségtől állított kelepce. Ágoston, aki a Vetus Latina néven ismert régi latin fordítások valamely afrikai változatát használhatta, az előző vers magyarázatánál nem a „tőr” (laqueus) szót kommentálja, hanem az ’egérfogó’ jelentésű muscipulá-t. A kettőt összevetve megállapítja: az egérfogóba az a bűnös esik, aki jobban szereti a csapdába helyezett ételt, vagyis az evilági életet, mint a szabadságot, vagyis az örök életet, és ennek következtében fogva marad. Ilyenek voltak az elbukottak, a hitet üldözőik nyomására megtagadók. A hálóból ellenben van menekvés: ebbe is beleestek azok, akik nem voltak még erősek Krisztust követni a szenvedésben, de később erőssé váltak. Élükön Szent Péter áll.

Az utolsó sor hozzájuk képest a szenvedő Krisztus személyében szól: mivel szenvedésekor az apostolok is elhagyták őt, egymagában ment át. Hogy hová, arra az evangélium felel, amikor így beszél az Üdvözítő szenvedéséről: „Eljött órája, hogy e világból az Atyához átmenjen.” A latin szövegváltozat azonban lehetővé teszi az egyházatyának a vértanúkra való visszatérést, hiszen eredetileg így fogalmaz: „Egymagamban vagyok én, míg át nem megyek.” A „mígnem” (donec) használata arra utal, hogy miután viszont Krisztus átment az Atyához, nincs többé egymagában. Krisztus szenvedése előtt még az Egyház jövendő sziklája is elbukott: a hálóba esett. A passió azonban sokaknak megnyitotta az utat: ennek erejéből többé nem estek a hálóba, és követték Krisztust, amint átment e világból az Atyához.