ATYÁNK TANÚSÁGA

Egy évvel ezelőtt rövid bejegyzést tettünk közzé Az atyák tanúsága címmel, amelyben Osztie Zoltán plébánosnak és Barsi Balázs ferences szerzetesnek a káptalannal és a hagyományos római liturgiával kapcsolatos gondolatait idéztük. Nagy örömünkre szolgál, hogy ezúttal Kovács Ervin Gellért atyának, a Szent Mihály Laikus Káptalan clericus protectorának egy hosszabb interjúját tehetjük közzé, amelyben Szilvay Gergelynek, a Magyar Kurír hírügynökség és az Igen katolikus lap munkatársának kérdéseire válaszolt. Az eredeti beszélgetés az Igen honlapján jelent meg, rövidített változatát pedig a Kurír közölte. Az alábbiakban az előbbi, teljes szöveget idézzük.

* * *

A liturgia nem csináld magad mozgalom

Minden évben van jó pár felnőtt megtérőm vagy áttérőm (legtöbbször reformátusból), akik felveszik valamelyik szentséget, és a hagyományos római rítusban tapasztalják meg a katolikus identitás sajátosságát. Így én a régi rítust kifejezetten az új evangelizáció eszközének is tartom — mondja Kovács Ervin Gellért premontrei szerzetes, aki Délvidékről érkezett Magyarországra, és a Szent Mihály Laikus Káptalan által szervezett régi római („tridenti”) rítusú miséket celebrálja a pesti belvárosi templomban, minden vasárnap délben. Gellért atya rámutat: a Szentlélek nem vett ki szabadságot a középkorban.

Hogyan lett pap?

Újvidéken születtem, 1973-ban. A család nem volt hívő, de a nagymamák azért igyekeztek — egyébként édesanyám ortodox, édesapám katolikus volt hivatalosan, és hát a keresztelés esetében a katolikus nagymama gyorsabb volt. Két hetes koromban kereszteltek, titokban, de azért a későbbiekben is igyekeztek elvinni a templomba, amikor csak lehetett. A Miatyánkot például először ószlávul tanultam meg, és az első liturgikus élményeim is a bizánci szertartáshoz kötődnek. Az elsőáldozásomra is illegalitásban került sor. Amikor aztán 11 évesen megbérmáltak, a bérmáló püspök azt mondta nagymamámnak: ugye tudja, hogy ebből a gyerekből pap lesz? Ő persze tiltakozott, hogy az egyetlen unokája nem lehet pap. Egészségügyi középiskolába mentem — az idősek, betegek azóta is közel állnak hozzám. Amikor érettségi körül közöltem, hogy elmegyek papnak, nagy családi háború tört ki. Aztán az évek alatt enyhült a helyzet, édesapámnak én adtam fel a szentségeket a halálos ágyán, az ő kérésére, édesanyám pedig eljár a miséimre. Mindig a liturgia és a papság szakrális légköre vonzott.

Hogyan került Budapestre?

Pénzes János szabadkai megyéspüspök először Szegedre küldött, négy évre, az utolsó két évet Budapesten, a Központi Szemináriumban töltöttem. 1998-ban szenteltek fel, Szabadkán. Négy év jött székesegyházi káplánként, három évig voltam Bajmokon káplán, azután pedig Rómában tanultam a Pápai Liturgikus Intézetben. Itt kerültem szorosabb kapcsolatba a Szent Péter Papi Testvérülettel (FSSP), amibe püspöki engedéllyel én is beléptem második magyarként, az akkor még kispap Alácsi Ervin János mellé. Pénzes János azt mondta, neki van elég papja — Délvidéken sokkal jobb volt a helyzet, mint Magyarországon. Szüleim egyébként már korábban Budapestre költöztek. Egy évig külföldről haza járva celebráltuk a régi rítusú miséket. Az volt a terv, hogy az FSSP megtelepszik itthon is, de végül ez nem valósult meg.

Végül premontrei lett.

Úgy döntöttem, hogy belépek a premontrei rendbe, mivel egyházmegyés papként hiányzott a közösség, a renddel pedig már kispapként közelebbi kapcsolatban álltam, ráadásul a liturgikus irányultságuk is számomra szimpatikus volt: fontos a gyökerekhez visszavezetve, méltó módon való ünneplés. Egyházzenei iskolánk is van, mi jelentettük meg a magyar gregorián tételeket tartalmazó Graduale Hungaricumot. A rendi feladatom a latin, a liturgika és a hittan tanítása, kántorizálás, a környéken való kisegítés, emellett minden szombaton egy szociális otthonba járok misézni. Egy évig tanítottam a Zeneakadémia egyházzene szakán skolasztikus teológiát, és fordítói feladatokkal is foglalkozom. Saját szívügyem a Szent Mihály Laikus Káptalan tridenti rítusú miséinek a celebrálása.

Hogyan tetszett meg önnek a régi rítus?

Mindig kutattam, hogy van-e valami a katolikus egyházban, ami az ortodox liturgiához fogható. Kispapként már egyértelmű volt számomra, hogy a hagyományos római rítus az az ideál számomra, amit követni, ápolni szeretnék. Ha belekóstol valaki a keleti liturgiába, könnyen felfedezheti a közös gyökereket. A belvárosban is többször megkérdezték már gyanútlanul betévedő hívek és turisták, hogy görög keleti rítusú misét látnak-e, amikor a tridenti rítust celebráltam.

Nem találkozik értetlenséggel ezzel kapcsolatban?

De, állandóan. De legkevésbé a hívek részéről. Kis faluban is miséztem már régi rítusban, és azt tapasztaltam, hogy kis előzetes magyarázattal ellátva értékelik ezt az egyszerű emberek — az idősek még örülnek is neki. Budapesten viszont inkább a fiatalabbakat érinti meg, ahogy a papság körében is a fiatalabbak nyitottak és érdeklődők.

Nem kapta még meg, hogy a múltba menekül?

De. Viszont leszögezném, hogy nem az ötvenes évekhez szeretnénk visszatérni, mivel az már egy hanyatló korszak volt a liturgia szempontjából, hanem valóban a tiszta gyökerekhez. Ugyanakkor bajos volna a fiatalokat nosztalgiával vádolni, mivel a nosztalgia az egykor már megtapasztaltba való visszavágyást jelenti. A fiatalok márpedig a reform szerinti liturgián nőttek fel, és én sem emlékszem a még a régi rítus szerinti keresztelésemre. Ma nagy a vágy az alternatív formákra. Rómában is sokszor elismerik, hogy a liturgikus reform nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Minden évben van néhány felnőtt megtérőm vagy áttérőm (legtöbbször reformátusból), akik felveszik valamelyik szentséget, és a hagyományos római rítusban tapasztalják meg a katolikus identitás sajátosságát. Így én a régi rítust kifejezetten az új evangelizáció eszközének is tartom. Nyilván nem csodagyógyszer, ami mindenkire hat, de sokak számára nyújt autentikusabb és mélyebb lelki tapasztalatot, mivel világosan, egyértelműen fejezi ki a hittartalmat, és így jobban segíti az embert a Jézushoz találásban. Forma és tartalom nem választható el egymástól.

Fel szokták hozni, hogy a régi rítusú mise misztifikál, érthetetlen.

Isten egyik definíciója, hogy ő a „teljesen Más”. Sokszor tapasztalom, hogy az ember nem biztos, hogy azt érti meg, aminek minden szavát pontosan le tudja fordítani. Amikor felvételi vizsgán megkérdeztem egy nyolcadikos gyereket, hogy mik a szentmise fő részei, azt a választ kaptam, hogy a prédikáció a legfontosabb, aztán jön az áldozás. De hogy a minek a hatására lesz a kenyérből és borból Krisztus Teste és Vére, azt már nem tudta velük megértetni a nyolc éves hitoktatás, pedig ministráló gyerekekről volt szó, akik óvodás koruk óta járnak misére minden vasárnap, ahol magyarul, hangosan mondta a pap az átváltoztatás szavait. Tegyük hozzá: a nyelv kérdése huszadrangú, hiába kedvelem én is nagyon a latint. A régi rítusnak nem a latin a lényege, például Kínában vagy Dalmáciában egykoron végezték népnyelven is, ahogy a szentségeket ma is lehet nemzeti nyelven kiszolgáltatni a régi rítusban is. Sőt, azt se bánnám, ha magyarul is lehetne misézni a régi rítus szerint! Ami a lényeg, az a rítus belső tartalma, gesztusai. Azonban ha valamit látszólag megértünk, abban semmi újdonság nincs, átsiklunk rajta. Aminek az értelme nem azonnal férhető hozzá, abban jobbal el kell mélyedni. Ki kell lépni a hétköznapokból!

Kurt Koch bíboros nemrég azt nyilatkozta, idővel majd egyesíteni kell a római rítus két formájának előnyeit.

Valóban, természetellenes állapot, hogy egy rítusnak két formája legyen. Mégis fontosnak tartotta a Szentatya a régi rítus használatának kitágítását. Ez nem csupán szakadár és nosztalgiázó csodabogár csoportok számára tett gesztus volt, hanem a májusi instrukció címével élve Universae Ecclesiae, az egész egyháznak szól. A Szentatya azt kívánja, hogy minden nagyobb plébánián legyen lehetőség a régi rítussal kapcsolatba kerülni. Azért, hogy legyen egy mérce, amihez hozzá mérjük az újat, és így kiküszöbölhetjük a torzulásokat, félreértelmezéseket. Emellett a pápa még bíborosként hangsúlyozta, hogy a liturgia nem csináld magad mozgalom, nem lehet összebarkácsolni, amiben kedvükre turkálnának bizottságok és szakemberek.

Pedig a régi forma is változott az évszázadok folyamán, valaki tehát belenyúlt.

Valóban, ez azonban organikus változás volt, azaz olyan apró dolgok változtak, amelyeket csak utólag, hosszabb időtávlatban veszünk észre. XVI. Benedek is leszögezte, hogy a pápa nem önkényura, hanem szolgája a liturgiának, akinek az a feladata, hogy őrizze és továbbadja, amit kapott. Most például nem akar többet változtatni Róma, pontosan azért, hogy felfogjuk: a liturgia kapott dolog, nem pedig olyan, amibe mindig belenyúlhatunk. Az új rítus tele van opciókkal, ezek között pedig a pap választhat a hagyományhoz közelebb álló formát, például a római kánont vagy a mozdulatokban is átveheti a régi rítusból, hogy miként füstöli meg az oltárt és az adományokat. A Szentatya is így csinálja, és közben mormolja az előírt csendes imákat is.

Mit lehetne tenni a régiben?

Fontos a liturgikus katekézis, amit nem a mise alatt végzünk, hanem előtte vagy utána. Akár egy lelkigyakorlatot is lehet szentelni a misének. Fontos a népnyelvűség alkalmazása a régi rítusban annyira, amennyire azt a szabályok engedik. Természetesnek vesszük, hogy a Szentírást nem cseréljük le és nem modernizáljuk, és a teológián is kötelező a héber, a görög, a latin. Amikor idegen nyelvet tanulok, akkor is át kell helyezkednem egy más kultúrába. A liturgia nyelvét is meg kell tanulni. Ha nem egyszerűsítjük le a Bibliát, Isten szavát és erőfeszítéseket teszünk, hogy pontosan értsük, akkor miért nem tesszük meg ugyanezt a megváltás művének a folytatásával, a liturgiával?

Hol a határ organikus fejlődés és törés, illetve a hagyomány továbbélése és befagyasztása között?

Mindennek vannak objektív mércéi. A liturgikus reform során sok olyan állítást fogalmaztak meg, amelyről utóbb kimutatta a liturgiatudomány, hogy nem állják meg a helyüket. Megdőlt például az a nézet, hogy az első századokban mindenütt a néppel szemben mutatták be a szentmisét, és éppen az ellenkezője igazolódott be; az a nézet is megdőlt, hogy a középkorig a kézbe fogadták volna az oltáriszentséget. Athanasius Schneider magyarul is megjelent könyvecskéjében is igazolja patrisztikus források alapján, hogy ez nem igaz, legalábbis a mai formájában nem. Másik kérdés, hogy a mai körülményekre miként alkalmazzuk a kapott liturgiát. Itt van a helye az adaptációnak: a mindennapi élet hozza a maga megválaszolandó problémáit. Így születik az organikus változás. XII. Piusz pápa idején komoly változtatások történtek a liturgiában. Bevezetett például a több évszázados Vulgáta helyett egy új Biblia-fordítást, ami lehet, hogy hitelesebben adta vissza az eredeti hébert és görögöt, viszont szakított az addigi hagyománnyal. A probléma az volt, hogy amikor az egyházatyák kommentálják a zsoltárokat, akkor ők a Vulgátát kommentálják, és számos utalás, szókapcsolat csak úgy érthető meg, ha a Vulgátát olvassuk hozzá. XXIII. Jánosnak első dolga volt, hogy visszahozta a Vulgátát. Rájött, hogy elődje ezen lépése nem volt organikus, volt bátorsága, hogy visszaállítsa a korábbi helyzetet, és senki sem értékelte ezt visszalépésként. Ma is meg lehetne csinálni, hogy egyes olyan változtatásokat, amelyek nem organikusak és nem szolgálták a hívek javát, eltörlünk.

Pedig XII. Piusz a Mediator Dei című enciklikájában óvott a hamis archaizmustól, nem?

Ha az ókori kereszténységet tartjuk az egyedül követendő formának, akkor ezzel azt állítjuk, hogy a középkorban valahogy elhagyta a Szentlélek az egyházat, és nem vezette többé. Számos szektaalapító is állítja, hogy talán Nagy Konstantinig rendben volt a dolog, de utána a Szentlélek szabadságot vett ki, egészen az ő működéséig. Ezzel szemben a középkorban is a Szentlélek vezette az egyházat. Ki merné azt mondani, hogy az Eucharisztia misén kívüli kultusza vagy az Úrnapja és a második évezredben bevezetett ünnepek torzulások? Nem vezet jóra, ha csak az ókeresztény kort tartjuk normatívnak.

Hallottam már olyan vélekedést, hogy a liturgia körüli viták csak az egyház megosztását szolgálják.

Nem csak római rítus létezik, hanem jópár másik, nem csak keleten, hanem nyugaton is, például az ambrozián vagy a mozarab. Volt olyan korszak, hogy Róma városában is egyszerre négy rítust használtak. Máshogy miséztek a pápai magánkápolnában, a pápai bazilikákban, a titulustemplomokban és a szerzetesrendeknél. A pluralitás mindig is jellemző volt az egyházra. Ha a zsinat előtt Budapesten elment valaki a domonkos templomba, akkor ott más rítus szerint miséztek, mint a bazilikában. A zsinat is azt mondja, hogy az egyház minden bevett rítust sajátjának és megőrzendőnek tart. Miért lenne megosztó egy más liturgikus forma? Szerintem inkább gazdagít. Az Universae Ecclesiae már tett egy olyan megjegyzést, hogy a szerzetesrendek rítusai érvényesek és használhatók. Miért ne lehetne ez igaz az egyházmegyei rítusokra is? A római rítus pedig mindig is változataiban létezett. Veszélyes, ha erőszakkal próbálunk uniformizálni, központosítani. A régi rítus kedvelőjeként sem tartanám jó ötletnek azt, ha rákényszerítenénk bárkire is ezt a liturgikus formát.

Az interjút készítette: Szilvay Gergely