HAMVAZÓSZERDA 3.

A nyilvános vezeklésről

A bűnbocsánat szentsége hosszú időn át a maitól meglehetősen eltérő formában volt jelen az Egyház életében. A IV. századtól kezdve a bűnbánat szentségi alakja a nyilvános vezeklés volt. A bűnbánat ideje a nagyböjt: a bűnbánókat a püspök hamvazószerdán kizárta az Egyház közösségéből és csak nagycsütörtökön fogadta vissza. A vezeklőnek be kellett lépnie a bűnbánók rendjébe: vezeklőruhát kellett öltenie, hamut szórni a fejére – a férfiaknak lenyírták a haját is – és bűnbánati cselekedeteket gyakorolnia, vagyis imád­koz­ni, böjtölni és alamizsnálkodni. Egy ember életében csak egyszer részesülhetett ebben a szentségben, amelyet mindig püspök szolgáltatott ki. Az idők során (először valószínűleg inzuláris hatásra, a VII. században) megjelent a ma is élő gyónási forma. A karoling kortól a XII. századig a kettő egymás mellett létezett: a súlyos, nyilvános bűnök bocsánatáért nyilvánosan kellett vezekelni, a „titkos” bűnökből pedig titokban oldozták föl a bűnöst. Bár a „tridenti” korszakban már nem élt a kánoni bűnbánat formája, a szerkönyvek megőrizték a rítusok leírását – gyakran egymás után a két bűnbánati módot –, a legújabb liturgikus könyvekben azonban már nem találjuk meg (sem az 1961-es, a „rendkívüli” formában irányadó pontifikáléban, sem a reformliturgiában).

A vezeklők elbocsátása

Egyes forrásokban a hamvazás és a vezeklők kivetésének rítusa is szerepel, ráadásul nem különülnek el egymástól egészen világosan. Az utóbbi szertartás például egy olyan könyörgéssel kezdődik, amely még a meghamvazottakról szól, viszont már a templom közepén hangzik el, a vezeklők elbocsátásának helyszínén. Ez minden bizonnyal egy átmeneti időszakot mutat, amikor még élt a nyilvános vezeklési forma, de a többi hívőt is meghamvazták. Azt azonban nem tudhatjuk biztosan, hogy egy forrás szövegei közül melyek hangoztak el ténylegesen, és melyek lehettek egymás alternatívái.
Vizsgált, magyarországi forrásainkban e könyörgés után a bűnbánók leborulnak a földre, a klérus pedig elénekli a hét bűnbánati zsoltárt. Három könyörgés után, amelyek a bűnök megbocsátását kérik, a püspök kiveti a templomból a vezeklőket, eközben a klérus az In sudore responzóriumot énekli (hetvenedvasárnapról, az ősszülőknek a Paradicsomból való kiűzetését fölidézve). A püspök a templom kapujából tanítja és megtérésre buzdítja a kivetetteket. (A rubrikák kiemelik, hogy ezt tapintattal tegye, nehogy kétségbe essenek.) Ezután, a Tribularer antifóna közben a klérus visszamegy a kórusba, ahol elhangzik egy kapitulum, majd egy könyörgés a vezeklőkért.

Processzió

Rómában már az igen korai forrásokban is szerepelnek stációk az egyes ünnepnapoknál. Ez mindig azt a templomot jelenti, ahol az adott napon a pápai misét bemutatják. Hamvazószerdán a stációs templom a Sancta Sabina in Aventino. A hamu megszentelése és a hamvazás azonban a Sancta Anastasia-templomban történik: ez az a hely, ahol a nép összegyülekezik (colligitur), és erről kapta nevét az első misekönyörgés is (collecta), amely eredetileg az összegyülekezett nép fölött elmondott imádság volt. Innen processzióval vonulnak át a szentmisére. Ennek mintájára a középkorban egész Európában szintén körmenettel vezették be a misét, az esztergomi rítus processziós tételei a Paradisi portas V. Ecce nunc tempus és az Emendemus in melius V. Misereris omnium responzórium, amelyek nagyböjt első vasárnapjának matutínumából valók, a kettő között pedig a Domine ne in ira tua könyörgés áll. Több forrás szerint a körmenet végén litánia hangzik el. A liturgiamagyarázó Guillelmus Durandus ezt a menetet a csatába indulók vonulásához hasonlítja: itt a fegyverek az alázat, az imádság, a bánat és az alamizsnálkodás. E gondolat ihletője lehet a hamuszentelés után elhangzó Concede nobis könyörgés (a már a Sacramentarium Gregorianum első változataiban is szereplő, tulajdonképpeni „kollekta”), amely kifejezetten katonai kifejezéseket használ.

Néphagyomány

Hamvazószerdához, avagy böjtfőszerdához, szárazszerdához, aszalószerdához, tiszta­szer­dához különféle népszokások is kapcsolódnak. Egyes tájakon úgy tartják, hogy akit meghamvaznak, annak nem fog fájni a feje, ezért a templomból hazatérő a családtagokkal összedörzsöli a homlokát, hogy ezzel őket is megóvja. Előfordult, hogy ha a pap nem jött el hamvazni, az emberek maguk égettek virágvasárnapi barkát, és a hamuval keresztet rajzoltak a homlokukra, máshol a férfiak házról házra jártak, és egyikük meghamvazta az embereket. Az asszonyok többfelé is hamuval mosták el az edényeket, így eltávolítva róluk a zsírt, amelytől az egész nagyböjt idején tartózkodtak. Tréfás szokás, hogy hamvazószerdán a kocsmába egy lapát hamut vittek, és akit a böjt ellenére mégis ott találtak, azt leöntötték vele, és figyelmeztették: „Porból lettél, porrá leszel!” Hamvazószerdát követi a „torkos csütörtök” vagy „zabálócsütörtök”, amikor megeszik a farsangi maradékot. A népi hagyományban ekkor szabad húst és zsíros ételt fogyasztani. Sőt, mindent meg kell enni, hogy ezután viszont mindenki megtarthassa a böjtöt.

Sz.Á.