HAMVAZÓSZERDA 4.

Források és történet

Az alábbiakban a legfontosabb liturgiatörténeti forrásokat tekintjük át kronologikus sorrendben. Mivel a vezeklőkkel kapcsolatos szertartásokat csak püspök végezheti, ezért elsősorban ponti­fi­kálékat és más püspöki szerkönyveket veszünk sorra. A zsolozsma és a mise liturgiájában nincsenek jelentős változási folyamatok, ezért azok változataira itt nem térünk ki.


Sacramentarium Gregorianum (VII–VIII. század, Róma)

E forrás csak néhány információval szolgál hamvazószerdára vonatkozólag. Collecta, vagyis gyüle­ke­zés a Szent-Anasztázia templomban: itt hangzik el a Concede nobis könyörgés, amely későbbi források szerint már a hamuszenteléshez kapcsolódik. A pápai mise helyszíne a Szent Szabina-temp­lom. Ezen kívül három könyörgés incipitjét adja meg a szöveg: „Super oblata: Fac nos quæsumus, Ad completa: Percepta nobis, Super populum: Inclinantes se.”

XXII. Ordo Romanus (VIII. század, Róma)

Gyülekezés – az előző forrásunkkal megegyezően – a Szent Anasztázia-templomban circa ho­ram septimam, azaz délután egy óra körül. Az „antiphona ad introitum” (Exaudi nos Domine, amely ez eset­ben, funkcióját tekintve nem a mise bevezető éneke, hanem a pápának és kísérőinek a gyülekezőtemplomból való továbbindulását kísérő tétel) után a püspök (pápa) az oltár jobb oldalán a nép felé fordulva mondja: Dominus vobiscum, majd visszafordul. A diákonus felszólítására közös térdhajtás, majd egy könyörgés következik. A processzió közben antifónákat énekelnek (Iuxta vestibulum, Immutemur), amikor pedig már közelednek a stációs templomhoz, elkezdik a litániát. Introitus, majd közös letérdelés, oráció és szentlecke. A mise a szokásos módon folytatódik. A posztkommúnió után a diáko­nus mondja: Humiliate capita ve­stra Deo. Nép: Deo gratias. Ezután hangzik el az „oratio super populum” és az Ite missa est.

Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy a római rítusban eredetileg nem szerepelt a nyilvánosan vezeklők elbocsátása, sem a hamvazás. A római tituláris (plebániai) gyakorlatot tükröző Sacramentarium Gelasianum-ban viszont megtalálható a vezeklők nagycsütörtöki visszafogadásának szertartása (reconciliatio pænitentium). Valószínűnek látszik, hogy a római gyakorlat szerint nem volt nyilvános rítusa, sőt meghatározott ideje sem a bűnbánók rendjébe való belépésnek. A kánoni bűnbánat ugyanakkor régibb eredetű, mint maga hamvazószerda, tehát feltételezhetjük, hogy csak a bűnbánók rendjébe való belépés dramatizált, az egyházi év körében rögzített megjelenítése hiányzott, maga a bűnbánók rendjébe való belépés viszont szokásban volt.

Pontificale Romano-Germanicum (X. század, Mainz)

Ez a forrás nem elsősorban gyakorlati liturgikus könyv, inkább egy enciklopédikus igényű gyűjtemény liturgikus szövegekből és rubrikákból. Az egymás után közölt szertartások tehát nem biztos, hogy a gyakorlatban is egymás után következtek. A „hamvazószerda” cím alatt először leírja, hogy a pap (sacerdos, tehát itt nem föltétlenül püspöki szertartást lá­tunk) buz­dítsa a híveket vezeklésre, ha azonban nem sikerül meggyőznie őket ennek értelméről, akkor adhat azon­nali föl­ol­do­zást is (indokolt esetben). Itt következik a gyónás rendjének leírása:
Egy könyörgés után (Domine Deus omnipotens propitius esto) a pap beszélget a gyónóval a bűnökről, közben megtudakolja a körülményeket, majd kérdéseket tesz föl neki (Hiszel? Akarod?). Ezután következik a Confiteor, meglehetősen hosszú formában, részletezve a bűn egyes fokozatait és fajtáit. Érdekes megfigyelni, hogy kiemeli: a keresztség óta elkövetett összes bűnöket bánja meg (in peccatis post baptisma usque ad hanc horam), ezután következik a feloldozás. A gyónó térden állva, a papra tekintve elmond egy bűnbánó imádságot (Multa quidem et innumerabilia sunt), majd lefekszik a földre és sóhajt vagy sír. A pap fölszólítására föláll és megkapja a peni­tenciát, majd hosszú imádság következik: a hét bűnbánati zsoltár, précesz, orációk. Ezután – ha az idő engedi – a pap a templomba lép a bűnbánóval, és vele együtt elimádkozza a hét bűnbánati zsoltárt rövidített formában, majd précesszel és a Deus cu­ius indulgentia orációval folytatja.
Ezután a missa post confessionem, vagyis a gyónás utáni votív mise propriumának leírása áll. Valószínű, hogy a gyónás és az azt követő mise nem kifejezetten kapcsolódnak hamvazószerda napjához, csak azért szerepelnek a könyvben ezen a ponton, mert a bűnbánati rítusok korábban ekkor zajlottak.
Az utána következő leírások azonban ki­mon­dot­tan hamvazószerdai szertartások, elsőként mindjárt a vezeklők kivetése. Először meg­ham­vazzák őket, szőrcsuhát kapnak, majd egy könyörgés következik (Adsit quæsumus), azután megtörténik maga a kivetés (Ecce eiiceris), végül pedig elhangzik egy respon­zórium (In sudore vultus tui V. Pro eo quod).
A könyvben a következő szertartás a hamuszentelés és hamvazás, amely a korábbi római könyvek leírásával megegyezően a Szent Anasztázia-templomban zajlik. Négy szentelési könyörgés hangzik el (az Omnipotens sempiterne Deus parce metuentibus, a Deus qui non mortem, a Deus qui humiliatione és az Omnipotens sempiterne Deus qui Ninivitis, azután egy antifóna (Exaudi nos Domine V. Salvum me fac Deus). A hamvazás alatti antifóna az Immutemur habitu, végül még egy könyörgés következik: Concede nobis Domine præsidia.
A processzió természetesen a Szent Szabina-stációs templomba vezet, a közben elhangzó tételek a Iuxta vestibulum antifóna két lehetséges verzussal, az Emendemus V. Peccavimus responzórium, valamint a mindenszentek litániája.
Figyelemreméltó, hogy az ezután következő leírásban, amely a nagyböjt negyedik hetének szerdájára eső skrutínium szertartása, megtalálhatók a hamu exorcizmusához való szövegek, amelyek a később ismertetendő, középkori magyar forrásokban a hamvazószerdai hamuszentelés elején szerepelnek.

Ez a szerkönyv szintén római liturgiákat közöl, de már a frank-német hatásoktól átitatott, X. századi változatban. Valószínű tehát, hogy a vezeklők kivetésének szertartása és a belőle származó hamvazási rítus az Alpokon túlról került a római rítusba.

Sz.Á.