P. KOVÁCS ERVIN GELLÉRT SZENTBESZÉDE

Dominica in Albis, die XIII Kalendas Maii (XIX Aprilis) anno Domini MMIX, in civitate Hódmezővásárhely, cum neomysta R. D. Ervinus Iohannes Alácsi Primum Sacrificium Missae litavit

Dicsértessék
a Jézus Krisztus.
Kedves Testvéreim!

Húsvét nyolcadának örömnapjai után, ma, fehérvasárnap felidézzük a feltámadt Krisztus megjelenését apostolai előtt, mely egy héttel a feltámadás után történt, és amely megalapozta nekünk a vasárnap Úr napjaként való ünneplését. Amikor ugyanis az Egyház együtt van a feltámadás napján, ott megjelenik a Feltámadott, eloszlat minden félelmet és bánatot és Szentlelkével új erőt önt tanítványaiba. A feltámadt Urat már nem kötik a földi tér és idő törvényei, áthatol az épületek és a szívek zárt ajtaján, és még a kételkedőknek és kicsinyhitűeknek is, mint Tamásnak, felkínálja a vele való közvetlen találkozás lehetőségét. Ezért adja apostolainak a Szentlelket, hogy az ő szavának hirdetői, az ő megjelenítői legyenek minden korok és minden népek számára a világ végezetéig. „Aki titeket hallgat, engem hallgat, akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer”, továbbá az utolsó vacsorán kimondott szavai: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, nemcsak az apostolok földi életének idejére szólnak, hanem ez az isteni küldetés, ez az élő emlékezet tovább kell, hogy folytatódjék minden századokon át a föld végső határáig: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”

Ezért nagy öröm nekünk, hogy tegnap az apostolok egyik utódjának kézrátétele és imája által a mi kedves barátunk és testvérünk, főtisztelendő Alácsi Ervin János atya is részesült ebben az ajándékban, és most úgy állhat előttünk, mint második Krisztus, akinek ajka által maga az Úr szól hozzánk, és akinek kezei között újítja meg világmegváltó áldozatát a kenyér és a bor színe alatt. Ma, amikor életében először bemutatja a legszentebb áldozatot, sokévi küzdelem, szenvedés és várakozás után, sokunk imái és reményei teljesülnek. A mi Istenünk irgalmának, szeretetének és nagy hatalmának bizonyítéka a mai nap, aki minden akadályt el tud távolítani, és mindent javukra fordít azoknak, akik Benne bíznak és Őt szeretik. „Jóllaknak a te házad bőségével, és gyönyörűséged patakjából itatod őket. Mert nálad van az élet forrása, és a te világosságodban látjuk meg a világosságot” – így vall erről Ervin atya újmisés jelmondatában, a 35. zsoltár szavait idézve.


Hosszú és kalandos út megkoronázása ez a mai ünnep, amelyre visszatekintve újra meg újra megfigyelhetjük nemcsak az emberi gyarlóság és törékenység jeleit, de sokkal inkább az ezeken győzedelmeskedő isteni kegyelem legyőzhetetlen erejét, amely nem engedte Ervin atyánkat ellankadni és az Isten által neki kijelölt útról letérni. Az isteni Gondviselés elsődleges eszköze ezen az úton pedig a hagyományos római liturgia volt számára, amely által világosan megtapasztalhatta és átélhette mindazt, amit teológiai tanulmányai során hallott és olvasott az Istenről, Jézus Krisztusról, az Egyházról, a szentmiseáldozatról, a papságról, Krisztus valóságos jelenlétéről az Oltáriszentségben. Mindezek a hitigazságok ugyanis nem pusztán elméleti tételek, nem ideológia, nem elég őket értelemmel felfogni, hanem meg is kell tapasztalni, át is kell élni a liturgia szakrális légkörében, mély értelmű és ősi szimbólumaiban, gesztusaiban, szavaiban és dallamaiban. A hiteles katolikus hittartalmat nem közvetítheti bármely tetszőleges, emberek által kitalált forma, hanem csak olyan, amely a keresztény évszázadok folyamán a szent apostolok, szentéletű főpapok és teológusok munkálkodása révén szervesen jött létre, tisztult le és kristályosodott ki. Ma ünnepeljük a Szentatya megválasztásának évfordulóját. Jó alkalom ez arra, hogy hálát adjunk az Egyház és a történelem Urának, hogy Szentatyánk, XVI. Benedek pápa ezt a hagyományos liturgiát ismét felszabadította, minden papnak biztosítva a lehetőséget annak végzésére, hiszen ezt a liturgiát soha nem tiltották be. Az Egyház soha nem tiltja és nem is tilthatja be az emberemlékezetet meghaladó hagyományt. A Szentatya továbbá azt óhajtja, hogy minden pap megismerkedjék e rítussal, és hogy az a hívek számára is széleskörűen hozzáférhető legyen: e rítus, mely az elmúlt másfél évezred során annyi szentet nevelt, annyi teológiai, irodalmi, zenei, építészeti és képzőművészeti remekművet ihletett meg, hogy nélküle elképzelhetetlen lenne az európai kultúra. Ami őseinknek szent volt, az nekünk is szent kell, hogy legyen, ami nagyapáink lelki életét oly hatékonyan táplálta, az a miénket is képes lesz táplálni.


Ezért mutatja be Ervin atya első szentmiséjét ebben a rítusban, és ezért érzi magát egész papi életére vonatkozóan elkötelezve e liturgikus forma iránt, hiszen e nélkül nem indult volna meg a papi hivatás útján, és nem jutott volna el a mai napig, az Úr oltáráig. Szemináriumi neveltetése is olyan közösségben történt, amelyet az ősi rítus ápolására és terjesztésére alapított II. János Pál pápa; ennek keretében részesült az összes hagyományos, kisebb papi rendben. Negyvenévi szünet után újmisésünk volt az első magyar papnövendék, aki megkapta a tonzúrát: a hajkoronát, akit felszenteltek ajtónállóvá, felolvasóvá, ördögűzővé, akolitussá, szubdiakónussá, majd csak ezek után következett a két nagyobb rend: a diakonátus és az áldozópapság. Ugyanakkor sajnos nagyon nehéznek bizonyult neki egyszerre ragaszkodni az ősi liturgiához és a magyar hazához, hiszen végezhette volna szabadon a régi liturgiát bárhol külföldön, ha nem ragaszkodott volna annyira szeretett szülőföldjéhez, a magyar hívek között végzett lelkipásztori szolgálathoz. Itthon azonban még mindig nagyon nehezen fogadnak el egy olyan papot, aki Nagy Szent Gergely és V. Szent Pius pápa rítusához ragaszkodik, annak ellenére, hogy a fájó paphiány már veszélyezteti egyházközségeink puszta megmaradását, annak ellenére, hogy oly sokszor hangsúlyozzuk a testvériséget, a közösséget és párbeszédet, a kisebbségek és a másság elfogadását. Úgy tűnik, hogy ebben a párbeszédben és toleranciában nem minden kisebbség részesülhet. Annál nagyobb köszönet és hála illeti mindnyájunk részéről a tábori püspökséget, annak püspökét msgr. Bíró Lászlót és papjait, akik nem hagytak veszni egy értékes papi hivatást, és testvéri szeretettel felkarolták újmisésünket.

Kedves Ervin atya, Te most célba értél egy hosszú, küzdelmes út után, méltó most egy kicsit megpihennünk és ünnepelnünk. Ám ugyanekkor egy másik, még sokkal küzdelmesebb és fáradságosabb kaland kezdődik a mai napon. Ma is érvényes, hogy nem lehet nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Ha a mi örök Főpapunknak küzdenie kellett és odaadnia önmagát áldozatul a világ üdvösségéért, ezt mi sem kerülhetjük el, akik az ő papságában részesültünk. Ne kíméld hát magadat, légy pap és áldozat a rád bízott halhatatlan lelkekért, hiszen Te már nem vagy a magadé, hanem Krisztusé, aki azért tett papjává, hogy az ő népét szolgáld, hogy Róla tégy tanúságot az emberek előtt, ha kell, egészen életed odaadásáig! Mi, akik ismerünk, tanúsíthatjuk, hogy számos természetes és természetfeletti ajándékkal áldott meg a Mindenható. Ezek közül az egyik legnagyobb az, hogy mindig is fáradhatatlanul kerested az igazságot, és soha nem nyugodtál bele holmi féligazságokba, álértékekbe, mellébeszélésbe. Ezért is választottad a dogmatikát szakterületednek és szereztél belőle legmagasabb szintű képzettséget Rómában, a pápai Gergely Egyetemen. Miután a szent katolikus hitben felismerted az abszolút igazságot, („a Te fényedben látjuk az igazi fényt”) különös képességet kaptál arra is, hogy ezt a hitet érthető és világos módon továbbadd a hívőknek, de a hittől még távol járó keresőknek is. A hit igazága megszabadít és legyőz minden rosszat. Ezért mondja ma védőszented, Szent János evangélista: „Ezek megírattak, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus az Isten Fia, és hogy hívén, életetek legyen az ő nevében; mert boldogok, akik nem láttak és hittek.” Ugyancsak János mondja első levelében: „Minden, ami Istentől született, meggyőzi a világot; és ez a győzelem, mely meggyőzi a világot, a mi hitünk. Ki az, aki meggyőzi a világot, mint aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” Győzd meg hát a világot hiteddel, életeddel, világos tanításoddal, de leginkább a Krisztus által alapított szentségek buzgó kiszolgáltatásával, és mindenekelőtt a szentmiseáldozat napi bemutatásával. A papnak, bár önmagában bűnös és gyarló ember, olyan méltóság és hatalom adatott, mely az angyalokét is felülmúlja: ő meg tudja jeleníteni Krisztust a földön. Meg tudja újítani az ő áldozatát. Meg tudja szabadítani embertársait a legszörnyűbb bajtól: a kárhozatra vivő bűntől, hiszen Krisztus megígérte neki: „akinek megbocsátod bűneit, az bocsánatot nyer”. Bármilyen messzi sivatagba küld a sors, bármilyen nyomorúságos körülmények közé, ahol megjelensz Te, Krisztus papja, ott lehullnak a bűn bilincsei, onnan menekül a pokol, és a feltámadott Krisztus megjelenése a legszentebb áldozatban virágzó kertté varázsolja az emberi szívek sivatagját. A pap feladata lehozni a mennyet a földre. Ezért mondhatjuk Szent Pio atya szavaival, hogy a világ inkább meg tudna lenni nap nélkül, mint szentmise és az azt bemutató pap nélkül. A szentmise a világmindenség legértékesebb kincse, és ezt a kincset tegnap Rád bízta Teremtő Istened. Légy méltó erre az ajándékra és légy mindig hálás érte! Ne félj hát a tövisektől, az előtted álló szakadékoktól és a rád leselkedő vadállatoktól, hiszen Veled van Az, akinek megadatott minden hatalom a mennyben és a földön, a Bárány, akit megöltek, de él, Aki önmaga feláldozásával legyőzte a világot! Az ő szeretete feltétel nélküli, az ő hűsége örökké megmarad. Hiszen megesküdött az Úr, és meg nem bánja: „Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint.”

Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.