DOMINUS EST II.

I. CHRISTUS VINCIT, CHRISTUS REGNAT, CHRISTUS IMPERAT
Az „eucharisztikus” nők és az Oltáriszentség illegalitásban a szovjet uralom alatt

A Szovjetunió kommunista rezsimje, amely kb. 70 évig tartott (1917–1991) egyfajta földi paradicsom létrehozását tűzte ki maga elé célul. Ám ez a birodalom nem lehetett tartós, mert hazugságra épült, az emberi méltóság semmibevételére, valamint Isten tagadására, mely egészen az Isten és az Ő Egyháza elleni gyűlöletig fokozódott. Egy olyan birodalom volt ez, amelyben Isten és a lelki értékek nem kaptak és nem kaphattak helyet. Minden olyan jelet, mely az embereket Istenre, Krisztusra és az Egyházra emlékeztethette, eltávolítottak a közéletből és az emberek látóköréből. Mégis van egy valóság, amely az embereket legjobban emlékezteti Istenre: a pap. Ezen oknál fogva a papnak nem volt szabad láthatónak lennie, sőt még csak léteznie sem.
Krisztus és az Ő Egyházának üldözői számára a pap volt a legveszedelmesebb személy. Talán tudat alatt fel is ismerték annak okát, miért számít a pap olyan veszedelmes személynek. Az igazi ok ez volt: egyedül a pap adhatja az embereknek Istent, azaz Krisztust a lehető legkonkrétabb és legközvetlenebb módon: az Eucharisztia és a szentáldozás által. Ezért volt a szentmise ünneplése tiltva. De semmilyen emberi hatalom nem volt képes legyőzni Isten erejét, amely az Egyház misztériumában és legfőképpen a szentségekben működik.
Ezen sötét korszak alatt az Egyház a hatalmas szovjet birodalomban földalatti életre kényszerült. De a legfontosabb ez volt: az Egyház élt, mégpedig nagyon intenzív élettel, noha hiányoztak neki a látható struktúrák, hiányoztak a szakrális épületek és igen nagy paphiány uralkodott. Az egyház nagyon élő volt, mert nem hiányzott neki az Eucharisztia – még ha a hívek csak ritkán juthattak is hozzá –, mert nem hiányoztak belőle az Eucharisztia titkában erősen hívő lelkek, mert nem hiányoztak belőle az igazi „papi” lélekkel megáldott nők, sokszor anyák és nagyanyák, akik az Eucharisztiát rendkívüli szeretettel, gyengédséggel és a lehető legnagyobb tisztelettel őrizték, sőt kiosztották, mégpedig az első századok keresztényeinek szellemében, ami a következő mondásban fejeződik ki: „cum amore ac timore” (szeretettel és félelemmel).
A szovjet uralom alatt föld alatt működő „eucharisztikus” asszonyok számos példái közül itt három nő életét szeretném bemutatni, akiket személyesen is ismertem: Maria Schneider (édesanyám), Pulcheria Koch (nagyapám nővére), Maria Stang (a karagandai egyházmegye egyik plébániájának híve).

Édesanyám, Maria Schneider ezeket mesélte nekem: a II világháború után a sztálinista rezsim sok németet a Fekete-tenger vidékéről és a Volga környékéről kényszermunkára deportált az Urál hegységbe. Ezeket mind nyomorúságos kunyhókba internálták a város egyik gettójában. Köztük volt több ezer német katolikus. Gyakran jött hozzájuk a legnagyobb titokban néhány katolikus pap, hogy kiszolgáltassa nekik a szentségeket. Miközben ezt cselekedték, kockára tették az életüket. E gyakran látogató papok között volt Alexij Szaritszki atya, egy ukrán görögkatolikus pap, aki a latin rítus szerint is celebrált. Vértanúként halt meg 1963. október 30-án Karaganda közelében, és II. János Pál pápa 2001-ben boldoggá avatta. A hívek szeretetteljesen „Isten vándorának” nevezték őt. Alexij atya 1958 januárjában hirtelen titokban megjelent kazahsztáni, karagandai száműzetéséből Krasznokamszk városában, az uráli Perm mellett.


Alexij atya arra törekedett, hogy a lehető legtöbb hívőt előkészítsen a szentáldozás vételére. Ezért szó szerint éjjel-nappal gyóntatott, evés és alvás nélkül. A hívek figyelmeztették: „De atya, Önnek ennie kell és aludnia!” Ő azonban azt válaszolta: „Nem tehetem, mert a rendőrség egyik pillanatról a másikra elfoghat, és akkor sokan maradnának gyónás és szentáldozás nélkül.” Amikor mindenki meggyónt, Alexij atya elkezdte mondani a szentmisét. Egyszer csak megszólalt egy hang: „A rendőrség közeledik!” Maria Schneider, aki jelen volt a szentmisén, így szólt a paphoz: „Atya, én el tudom Önt rejteni, meneküljünk!” Az asszony elvezette a papot egy olyan házba, amely a német gettón kívül volt, és elrejtette őt egy szobába, ahová egy kis ételt is hozott. Eközben így szólt: „Atya, most végre ehet valamit, és egy kicsit kipihenheti magát, amikor pedig beesteledik, tovább menekülünk a következő városba.” Alexij atya szomorú volt, mert mindenki meggyónt ugyan, de nem tudtak szentáldozáshoz járulni, mert a rendőrség közeledése megszakította az alig megkezdett szentmisét. Maria Schneider ezt mondta: „Atya, a hívek majd nagy hittel és odaadással lelki szentáldozást végeznek, és reméljük, hogy vissza tud majd jönni kiosztani nekünk az Oltáriszentséget.”
Amikor beesteledett, elkezdtek készülni a menekülésre. Maria Schneider édesanyjánál hagyta két kis gyermekét (egy kétéves kisfiút és egy hathónapos kislányt), és hívta Pulcheria Kochot (férjének nővérét). A két asszony menekült Alexij atyával 12 kilométeren keresztül az erdőn át, hóban és mínusz 30 fokos hidegben. Amikor elérkeztek egy kis vasútállomásig, megvették a jegyet Alexij atyának, és leültek a váróterembe, mert még egy órát kellett várniuk a vonat érkezéséig. Hirtelen kinyílt az ajtó és belépett egy rendőr. Egyenesen Alexij atyához ment és megkérdezte: „És maga hová utazik?” Az atya a rémülettől nem volt képes válaszolni. Nem a saját életét féltette, hanem az ifjú édesanya, Maria Schneider életét és sorsát. A fiatalasszony válaszolt a rendőrnek: „Ő a mi barátunk, és mi kísérjük őt. Itt van a vonatjegye” – és megmutatta a rendőrnek a menetjegyet. Amikor az látta a jegyet, így szólt a paphoz: „Kérem, ne szálljon fel az utolsó kocsiba, mert azt a következő állomáson lecsatolják a vonatról. Jó utat!” És a rendőr nyomban elhagyta a várótermet. Alexij atya ránézett Maria Schneiderre, és ezt mondta: „Isten egy angyalt küldött mellém! Soha nem fogom elfelejteni, amit értem tett. Ha Isten is úgy akarja, vissza fogok jönni, hogy kiosszam maguknak a szentáldozást, és minden egyes szentmisémben imádkozni fogok magáért és gyermekeiért”.
Egy év múlva Alexij atya ismét Krasznokamszkba jöhetett. Most már elmondhatta a szentmisét és megáldoztathatta a híveket. Maria Schneider egy szívességet kért tőle: „Atya, tudna nekem itt hagyni egy konszekrált Szentostyát? Ugyanis édesanyám súlyos beteg, és szeretne megáldozni, mielőtt meghal.” Alexij atya adott neki egy konszekrált Szentostyát azzal a feltétellel, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel kezeli az Oltáriszentséget. Maria Schneider megígérte, hogy így fog tenni. Mielőtt családjával áttelepült volna Kirgíziába, megáldoztatta beteg édesanyját. Erre az alkalomra új fehér kesztyűt húzott és egy pinzettával helyezte a Szentostyát édesanyja nyelvére. Ezután elégette a kendőt, melyben a konszekrált partikulát őrizte.

Nem sokkal később Maria Schneider és Pulcheria Koch családjaikkal együtt áttelepültek Kirgíziába. Alexij atya 1962-ben titokban elment Kirgíziába, és felkereste Mariát és Pulcheriát Tokmak városában. Maria Schneider házában ünnepelte a szentmisét, majd még egyszer Pulcheria Koch házában. Alexij atya hagyott Pulcheriánál egy konszekrált Szentostyát, hálája jeléül az idős asszony iránt, aki segített neki, amikor a téli hidegben és sötétben menekülnie kellett az Urál hegységből. Pontos utasítást is hátrahagyott: „Adok magának egy konszekrált Szentostyát. Az első kilenc hónapon keresztül tartsanak ájtatosságot Jézus Szentséges Szíve tiszteletére. Minden hónap első péntekén helyezzék ki az Oltáriszentséget imádásra otthonukban, és hívjanak meg olyan személyeket, akikben maradéktalanul megbízhatnak úgy, hogy minden a legnagyobb titoktartás mellett történjék. Kilenc hónap után magához veheti a Szentostyát, de tegyék ezt a legnagyobb tisztelettel!” Így is történt. Kilenc hónapon át Tokmakban titkos szentségimádásokat tartottak. Maria Schneider is azon asszonyok közé tartozott, akik ezeken részt vettek.
A kis Szentostya előtt térdelve ezek az imádkozó és valóban eucharisztikus asszonyok égő vágyat éreztek arra, hogy szentáldozáshoz járulhassanak. De csak egyetlen kis Szentostyájuk volt, az áldozni vágyó személyek pedig sokan. Alexij atya ezért úgy döntött, hogy a kilenc hónap elteltével csak Pulcheria veheti magához a Szentostyát, az összes többi asszony pedig lelki áldozást végezzen. Ezek a lelki áldozások mégis szintén nagyon értékesek voltak, hiszen képessé tették az eucharisztikus asszonyokat arra, hogy gyermekeiknek mintegy az anyatejjel továbbadják mély hitüket és az Eucharisztia iránti nagy szeretetüket.
A kis Szentostya átadása Pulcheria Kochnak a kirgíziai Tokmak városában volt Boldog Alexij Szaritszki utolsó lelkipásztori ténykedése. Közvetlenül miután kirgíziai missziós útjáról visszatért Karagandába, Alexij atyát 1962 áprilisában letartóztatta a titkosrendőrség, és a Karaganda melleti Dolinka koncentrációs táborába vitte. Sok kínzatás és megaláztatás után Alexij atya 1963. október 30-án nyerte el a vértanúk pálmáját „ex aerumnis carceris” (a börtönben való sínylődés következtében). Ezen a napon ünneplik Kazahsztán és Oroszország minden katolikus templomában az ő liturgikus emléknapját, az ukrán görögkatolikus egyház pedig június 27-én emlékezik rá a többi ukrán vértanúval együtt. Ő az Eucharisztia szentje volt, akinek sikerült eucharisztikus asszonyokat nevelni. Ezek az asszonyok olyanok voltak, mint a virágok, akik az illegalitás sötétjében és magárahagyatottságában nőttek ki, és így valódi életet leheltek az Egyházba.

Az eucharisztikus asszonyok harmadik példája Maria Stang, egy volgamenti német asszony, akit Kazahsztánba deportáltak. Ennek a szent édesanyának és nagyanyának élete tele volt felfoghatatlan szenvedésekkel, állandó lemondásokkal és áldozatokkal. Mégis olyan asszony volt, aki telve volt nagy hittel, nagy reménységgel és lelki örömmel. Már fiatal lányként Istennek akarta szentelni életét. A kommunista üldöztetés és deportálás igen fájdalmassá tette életútját. Maria Stang így ír emlékirataiban: „Elvették tőlünk a papjainkat. A közeli faluban még volt templom, de pap sajnos már nem. Nem volt többé Oltáriszentség. Pap nélkül, Oltáriszentség nélkül viszont olyan hideg volt a templom. Keservesen kellett sírnom.” Ekkor kezdett el Maria naponta imádkozni, és Istennek áldozatokat ajánlani a következő szavakkal: „Uram, adj nekünk újra egy papot, adj nekünk Oltáriszentséget! Mindent szívesen elszenvedek Érted, Jézus Szentséges Szíve!” A deportálásnak ezen a távoli helyén, Kazahsztán keleti részében Maria Stang minden vasárnap titokban összegyűjtött házában néhány asszonyt imádságra. E vasárnapi összejövetelek alkalmával az asszonyok gyakran sírtak és kérték: „Mária, legszentebb és legkedvesebb Anyánk, nézd, milyen szegények vagyunk! Adj nekünk újra papokat, tanítókat és pásztorokat!”
1965-től kezdve Maria Stang évente egyszer Kirgíziába utazhatott, ahol egy katolikus pap élt száműzetésben (több mint 1000 km távolságban). Kelet Kazahsztán távoli falvaiban a katolikus németek már több mint húsz éve nem láttak papot. Maria írja: „Amikor megérkeztem a kirgíziai Frunséba (a mai Biskekbe), találtam ott egy papot. Amikor beléptem a házába, láttam egy tabernákulumot. Nem mertem volna gondolni, hogy életemben még egyszer látni fogok egy tabernákulumot és az Eucharisztiában jelenlévő Urat. Letérdeltem és elkezdtem sírni. Ekkor a tabernákulumhoz mentem és megcsókoltam.” Mielőtt visszatért volna falujába, Kazahsztánba, a pap átadott neki egy szelencét néhány konszekrált Szentostyával. Amikor a hívek először egybegyűltek az Oltáriszentség jelenlétében, Maria így szólt hozzájuk: „Olyan örömünk és szerencsénk van, amelyet elképzelni sem mertünk volna: köztünk van az Úr az Eucharisztiában és magunkhoz vehetjük Őt.” A jelenlévők ezt válaszolták: „Nem vehetjük magunkhoz az Oltáriszentséget, mert már oly sok év óta nem gyóntunk.” Ezután a hívek tanácskoztak egymás közt, és a következő döntést hozták: „Mivel nagyon nehéz időket élünk, és mivel több mint 1000 km távolságból hozták el nekünk az Oltáriszentséget, Isten irgalmas lesz hozzánk. Lélekben be akarunk lépni a gyóntatószékbe a pap elé. Felébresztjük magunkban a tökéletes bánatot és mindenki saját magának kiszabja az elégtételt.” Így tettek mindnyájan és ekkor térdelve és könnyek között szentáldozáshoz járultak. Ezek egyszerre voltak a bánatnak és az örömnek könnyei.
Harminc éven keresztül gyűjtötte össze Maria Stang a híveket imára, tanította a katekizmust a gyermekeknek és a felnőtteknek, előkészítette a házasulandókat a házasság szentségére, végezte a temetési szertartást és mindenekelőtt kiosztotta az Oltáriszentséget. A szentáldozást minden alkalommal lángoló szívvel és tiszteletteljes félelemmel szolgáltatta ki. Igazi papi szívvel rendelkező asszony volt, valódi eucharisztikus asszony!